Ugrás a tartalomhoz

Élőhely-kezelés

Dr. Kozák Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

2. fejezet - 2. Vizes élőhelyek kezelése

2. fejezet - 2. Vizes élőhelyek kezelése

2.1. A hazai vizes élőhelyek tipológiája

A vizes élőhelyek lehetnek természetes kialakulásúak, mint a mocsarak, lápok, árterek, marginális vizes élőhelyek, időszakos vizes élőhelyek, állóvizek, áramló vizek, vagy mesterségesen kialakítottak, mint a halastavi, mezőgazdasági, víztározási, városi célra és ipari tevékenység kapcsán vagy szennyvíztisztítók ülepítőtavaként létrehozott vizes élőhelyek. Víztér tipológiailag a szárazföldi vizeket két fő kategóriába soroljuk: állóvizek és áramló vizek. A két kategórián belül a medermorfológiai, vízmélységi, vízjárási, vízhozami, kiterjedési, vízgyűjtő terület nagysági, növényzettel borítottsági viszonyok alapján különítjük el az alkategóriákat.

Az állóvizek a szárazföld mélyedéseiben helyezkednek el, a víztömeg egésze nem mozog határozott irányba. Nagy vízfelületű és egyben nagy vízmélységű, stabil hőrétegzettséget mutató mélytavakkal hazánkban nem találkozunk. Ugyanakkor jellegzetes képviselőivel (Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó) találkozunk a nagy vízfelületű, átlagosan csak 3-6 méteres vízmélységű (12-16 m-nél semmiképpen nem mélyebb) sekélytavaknak, melyek nagy része a parti és partalji (részben még fotoszintetikusan aktív) zónához tartozik, mélységi régiója pedig nem különíthető el egyértelműen, vagy csupán nagyon kis kiterjedésű. A kopolyák kis (maximum néhány hektár) vízfelületű, 3-10 méteres vízmélységű, hirtelen mélyülő állóvizek, melyeknél megtaláljuk a mélységi zónát is. Ilyenek a Duna és a Tisza nagyobb holtmedrei, a Lázbérci-tározó, vagy a kavicsbányatavak. A kistavak (tócsák) jellegzetes képviselője pl. az izsáki Kolon-tó, a nyíregyházi Sós-tó, a kisebb folyók holtmedrei, vagy a hortobágyi halastavak. Ezek legfeljebb néhány négyzetkilométeres vízfelületű, sekély állóvizek, melyeknél a meder egésze a parti zónába tartozik, és területük több mint egyharmadán található nyílt víztükör, vagy hinaras. Vízforgalmuk labilis, esetenként ki is száradhatnak. Az általában sekély tavak feltöltődésével keletkező, nagy vagy közepes vízfelületű, átlagosan csupán 1-2 méter vízmélységű, területük egyharmadán lápi vagy mocsári növényzettel jellemezhető, kisebb-nagyobb nyíltvizes és hinaras foltokkal tarkított, mozaikos fertők képviselője pl. a Kis-Balaton, vagy a Dinnyési-Fertő. Általában állandó vízborításúak, de időnként ki is száradhatnak. Hazai természetföldrajzi viszonyaink között általában igen kis kiterjedésben, általában kopolya típusú vízterek feltöltődésével alakulnak ki a 1,5-5 méteres vízmélységű, nyíltvizet csak a szegélyzónában, vagy belül apró foltokban (lápszemek) tartalmazó lápok és láperdők. Felületük kétharmadán lápi növényzet található, medrüket többnyire tőzeg tölti ki. Vízen úszó elhalt növényi törmeléken megtelepedő lápi növényzet jellemzi az úszólápokat, míg a tőzegmohás átmeneti lápoknál (pl. bátorligeti láp) lombos- és tőzegmohák, valamint sásfajok mozaikos komplexei adják a növényzet fő tömegét. A keleméri Mohosok, vagy a Nyíres-tó a tőzegmohalápok (dagadólápok) képviselője. Ezeknél a fő tömeget adó tőzegmohák vízháztartási és növekedési tulajdonságai emelik ki a lápot a környező térszínből. Szerves feltöltődésű, az év nagy részében víz borította lefolyástalan területeken alakulnak ki a tartósan pangóvizes foltokban hínár és mocsári növényzettel is bíró láperdők (fűz-, nyír-, vagy égerlápok). Cserje és lágyszárú szint a magasabb vízállás esetén és kiemelkedő fa gyökérfők körüli tereken alakul ki. A mocsarakra (Kunkápolnási-mocsár, rizsföldek) a változó területi kiterjedés, 0,5-3 méteres mélység, a teljes területükön parti zóna jelleg, a labilis vízforgalom (időnként kiszáradó, vagy rendszeresen átöblítődő) jellemző. Leginkább kistavak feltöltődésével jönnek létre. Felületük kétharmadán mocsári növényzet az uralkodó (nád, gyékény, káka dominanciával), melyeket kisebb-nagyobb nyíltvizes, hinaras foltok tarkítanak. Jelentős lehet a szerves törmelék felhalmozódása, de a lápoktól eltérően nagyon ritka a típusos tőzegképződés. A tömpölyök (nyírségi buckaközi mélyedések kisvizei, nagyobb agyaggödrök) kis területű, egymással sokszor összeköttetésben álló, 0,5-1 méteres mélyedések, melyek csak nagyon ritkán száradnak ki, és a nyíltvíz, hinaras és mocsári növényzet mozaikja jellemzi. Általában legfeljebb 0,5 m mély, kis kiterjedésű, időszakos (efemer) vízgyülemlések a pocsolyák (hullámtéri, csapadékvizes, talajvizes pocsolyák). A rendszeresen ugyanazon a helyen időszakos vízgyülemlésként keletkező, 0,1-0,3 m vízmélységű dagonyák jellemzője a vastag (0,2-0,5 m) iszapréteg. A tocsogók (libbányok) olyan apró, alkalmi vízgyülemlések, melyek rétek, legelők, erdők talajmélyedéseiben, mohapárnákban jönnek létre. Hasonlóan alkalmi vízgyülemlések a pusztán legfeljebb néhány liter vízmennyiségű telmák (fitotelma – pl. héjakút mácsonya szárölelő levélölében, dendrotelma – faodvakba, törzselágazásokban, malakotelma – csigaházban, litotelma – kövek hézagaiban, mélyedéseiben, technotelma – pl. eldobott konzervdobozban, üvegben, autóabroncsban összegyűlő kisvizek). Utóbbi efemer kisvizek elsősorban gyors fejlődési ciklusú, kisméretű gerinctelen fajoknak jelenthetnek időszakos életteret.

Az áramló vizek közös jellemzője, hogy az egész víztömeg a mederben állandó irányú elmozdulást mutat. Az 500 ezer km2-nél nagyobb vízgyűjtő területtel rendelkező, nagy vízhozamú (> 2500 m3/s), közepes, vagy kis esésű, széles, mély medrű, több mint 2500 km hosszúságú folyamok egyetlen hazai képviselője a Duna. A folyók szintén több szám km2 vízgyűjtő területről szedik össze jelentős vízhozamot jelentő vízmennyiségüket. Nagyfolyó (600-2500 km hosszúság, 50-500 ezer km2 vízgyűjtő, 500-2500 m3/s vízhozam) a Tisza, közepesfolyó (250-600 km hosszúság, 5-50 ezer km2 vízgyűjtő, 60-500 m3/s vízhozam) a Bodrog, Körös, Rába, míg kisfolyó (50-250 km hosszúság, 500-5000 ezer km2 vízgyűjtő, 5-60 m3/s vízhozam) a Kerka, Zagyva, Berettyó. Mesterséges vízfolyásaink közül közepesfolyó típusú pl. a Keleti-főcsatorna, kisfolyó típusú pl. a Nádor-csatorna. Nagy, vagy közepes esésű, gyors folyású, helyenként sellős-zuhatagos, köves-kavicsos medrű, ritkás növényzetű, rendszerint hegyvidéki vízfolyások a patakok (kevesebb, mint 50 km hosszúság, kevesebb, mint 500 km2 vízgyűjtő, kevesebb, mint 5 m3/s vízhozam), mint pl. a Szalajka-patak. A csermelyek (pl. Váli-víz, Rigóc-patak) főleg a dombvidékekre jellemzőek, közepes, vagy kis vízhozamú, közepes esésű, csendes folyású, kavicsos-homokos-iszapos medrű, általában gazdag szegélynövényzettel rendelkező vízfolyások. Jellegzetes képviselője az alföldi, lapályos területek sekély, szétterülő, csaknem pangó vizű, homokos-iszapos medrű, szélsőséges vízjárású, növényzettel dúsan benőtt ereknek pl. a Kálló. Sok árok, kisebb csatorna szintén ér jellegű vízfolyást képvisel. Különösen jelentős természetvédelmi értéket képviselnek az ex lege védett források, melyek a felszín alatti vizek feltörései, és így átmenetet képeznek a felszíni és a felszín alatti vizek között. A természetes állapotúak lehetnek zuhogó (reokrén) források, feltörő (limnokrén) források, és a helyenként alföldi területeken is előforduló, vastagabb talajrétegen átszivárgó vízként megjelenő, meghatározott feltörési pont nélküli, ezért általában mocsrasodó, láposodó területet létrehozó helokrén források. Leginkább a feltörő források esnek áldozatul a műtárggyal történő kiépítésnek, és válnak ezáltal foglalt forrássá.

Részben különleges életteret is jelentenek a felszín alatti vizek, melyek a földkéreg hézag-, üreg- és pórusrendszereit töltik ki, álló, és áramló jelleggel egyaránt. Érzékeny állatviláguk miatt természetvédelmi szempontból kiemelendőek a földalatti üregrendszert nem folytonosan, hanem a talajlevegővel együtt kitöltő álló, vagy áramló jellegű barlangi vizek.