Ugrás a tartalomhoz

Élőhely-kezelés

Dr. Kozák Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

2.5. Vizes élőhelyek főbb haszonvételi formái

2.5. Vizes élőhelyek főbb haszonvételi formái

2.5.1. Természetes vízi és halastavi halgazdálkodás

2.5.1.1. A hazai halgazdálkodás általános helyzete

Hazánkban hosszú múltra tekint vissza az édesvízi haltermelés. A Kárpát-medence természetföldrajzi adottságai mindig is kiváló lehetőséget nyújtottak atermészetes vízi halászathoz, halgazdálkodáshoz. A vízszabályozások ugyan csökkentették, esetenként megszüntették ennek (pl. fokgazdálkodás keretében megvalósuló halgazdálkodás) a lehetőségeit, ugyanakkor a klimatikus és vízrajzi adottságok továbbra is biztosították a tógazdasági vagy akár az intenzív üzemi haltermelést, halászatot. Természetvédelmi és élőhely-kezelési szempontból viszonylag kis mértéke és részben zárt rendszere miatt az utóbbinak kevésbé van jelentősége, míg a természetes vízi és a tógazdasági haltermelés, halászat igen jelentős tényező. Napjainkban halgazdálkodás mintegy 172 000 hektáron folyik, ebből 147 000 hektár természetes víz és víztározó, 25 000 hektár mesterséges halastó.

Nem csak a heterogénebb fajösszetételű életközösségnek helyt adó természetes, vagy természetközeli viszonyokat képviselő élő vizeken van jelentősége a halászati és halgazdálkodási szabályozásban a természetvédelmi szempontok érvényesítésének. A mesterséges tógazdaságok biztosította élőhelyi körülmények is igen jelentősek számos természeti érték megőrzése szempontjából, mert bár ezen életterek halközössége homogénebb összetételű, de egyéb vízi életközösség elemek, valamint a vizes élőhelyekhez kapcsolódó nem kifejezetten vízi élőlények diverzitása magas szintű, vagy megfelelő kezeléssel azzá tehető. A mintegy 25 000 hektárnyi így létrehozott mesterséges vizes élőhely például kiemelt jelentőségű lehet a vonuló vízimadarak pihenő és táplálkozó helyeként. A megélhetést biztosító gazdálkodási szempontok a halastavak jelentős kiterjedésén jól összhangba hozhatók a természetvédelmi érdekekkel. Ez elsősorban a halastó különböző kezelési fázisainak (lehalászás, telepítés, tóleeresztés, tófeltöltés) időbeli ütemezésével valósítható meg, de szükség lehet a kompromisszum megtalálására a mederkotrás, etetés, vagy a kapcsolódó nádgazdálkodás és vadgazdálkodás tekintetében. Az összhang megtalálása azért is fontos, mert a halgazdálkodás által érintett természetes és mesterséges vizes élőhelyek többségükben több nemzetközi természetvédelmi egyezmény hatálya alá tartozó területet is képviselnek (pl. ramsari, bonni, berni, washingtoni, párizsi, riói egyezmények). E mellett számos hazai előírás is vonatkozik rájuk (pl. az 1996/LIII. törvény a természet védelméről, az 1997/XLI. törvény a halászatról és horgászatról, 73/1997 miniszteri rendelet a halászati és horgászati tilalmakról, 8/1998 kormányrendelet a védett állatfajokról, vagy a 46/1999 kormányrendelet a hullámterek, a parti sávok, a vízjárta, valamint a fakadó vizek által veszélyeztetett területek használatáról és hasznosításáról).

2.5.1.2. A tógazdasági haltermelés jelentősége, főbb kezelési prioritásai

A XIX. század közepére jelentős mértékben eltűnt vadvizek életközösségeinek bizonyos mértékű mentsvárat jelentettek a megindult erőteljes ütemű halastó létesítések. Ezek természetesen nem tudták/tudják pótolni minden vizes élőhely-típus és ahhoz kötődő élővilág megmaradását, de sok faj számára biztosították a fennmaradást. Ezt segítette az, hogy ezen halastavak sokszor természetes tavak vagy mocsarak helyén, illetve vizes élőhelyek környezetében létesültek. Növeli jelentőségüket, hogy országosan elterjedtek, a halastavi termelés biztosítása fenntartja a vizes élőhelyet, és a bennük koncentrálódó hatalmas biomassza kiváló táplálkozási lehetőséget nyújt a vízimadarak számára.

A hazai halastó rendszerek általában sekély vizűek (60-80 cm- es átlagos vízmélység), különösen az alföldi körtöltéses halastavakra jellemző a több különböző méretű tóegységből összeálló akár 500 vagy 1000 hektár összes vízfelülethez kapcsolódó jelentős kiterjedésű csatorna és gátrendszer. Ezen tórendszereknek akár 25%-át is kitehetik a nádas, gyékényes szegélyek, növényzettel benőtt szigetek, mocsári és hínártársulások, a kapcsolódó fás vegetációjú területek. Így ezen tógazdaságok nyíltvízi területei mellett megtalálható változatos élőhelyi viszonyok magas biodiverzitás fenntartását teszik lehetővé. Botanikai értéket képviselnek a nádasok, számos hínártársulás valamint az olyan fajok megjelenése mint a sulyom, vagy a sárga nőszirom, vagy egyéb mocsári növények. Az állattani értékek sorát növelik a szitakötő fajok, sokféle kétéltű és hüllő (pl. több gőte és békafaj, mocsári teknős, stb.). E tavak és környezetük kiemelt jelentőséggel bír számos vízimadár faj életében. Fészkelő és táplálkozó helyet találnak récefajok, a kialakuló nádasok énekes madaraknak, gázlómadaraknak, rétihéjáknak, nyári ludaknak is otthont adnak. Nagy fajgazdagságot a megfelelően nagy kiterjedésű és változatos felépítésű nádasok képesek nyújtani. A feltöltött tavak elsősorban récefajoknak, vadludaknak, sirályoknak biztosítanak vonulási időszakban menedékhelyet, míg a lecsapolt tóegységek iszapos medre hatalmas tömegeit vonzza a parti madaraknak, vagy a darvaknak. A vonulásban kiemelt jelentőségű területek esetén a tavak leeresztését, és feltöltését össze kell hangolni a vonuló madártömegek igényével. A madarak közül elsősorban a gémfélék, és különösen a kárókatona jelenti a legfőbb összeütközési pontot a halgazdálkodó és a természetvédelem között. Az emlősök közül a legnagyobb természeti értéket a vidra képviseli a halastavakon. Halfogyasztása miatt állandó összeütközési pontot jelent a halgazdálkodó és természetvédelem között. A vidra elsősorban az anyaállománynak otthont adó tóegységekben okozhat komoly gazdasági kárt. Az innen történő távoltartásuk igényét a természetvédelemnek is el kell fogadnia, de ennek nem elfogadható módja az állat elpusztítása.

A hazai tógazdasági haltermelés elsősorban hároméves üzemformában valósul meg. A mesterséges szaporítás és ikraérlelés után a kikelő hallárvák a viszonylag kisebb (0,5-1 hektár) kiterjedésű ivadéknevelő tavakba kerülnek. Innen a lehalászott ivadékok nyár közepén kerülnek a termelő tavakba. Másik lehetőségként az ivadéknevelés félig feltöltött termelő tóegységben történik, amit nyárra töltenek fel üzemi vízszintre. Klasszikusan a tenyészszezon végén, novemberben történik a lehalászás, de napjainkban gyakori a nyári lehalászás is. A halastavak tápanyag gazdálkodására a természetes vizektől intenzívebb folyamatok jellemzőek, így a trágyázással bejuttatott tápanyagmennyiség gyors hozamnövekedést eredményez, és gyakorlatilag teljes mértékben felhasználódik. Ennek köszönhetően a trágyázás leállítása után 1-2 hónappal leeresztett tó elfolyó vize tápanyagban viszonylag szegény. Az ily módon és időben leeresztett tó vize nem terheli a befogadókat, így nem okoz eutrofizációt. A trágyázás a tavi tápláléklánc egészének termelését növeli meg, de e mellett közvetlenül a halak táplálására etetőanyagot is használnak. Ez elsősorban szemes takarmány, főleg búza, de időnként, főleg intenzívebb termelésnél mesterséges tápokat is használnak. Az etetőanyagot részben a vízi madarak is hasznosítják. Ez gazdasági és ökológiai szempontból sem előnyös, így ha mindenképpen szükséges, akkor az etetést úgy kell megoldani, hogy a halak azonnal felvegyék a táplálékot.

Több fontos pont van, amelyre a tógazdasági haltermelés során természetvédelmi szempontból figyelni kell. A gazdaságilag hatékonyabb haltermelés a nádszegélyek csökkentését igényli. A nádszegély ritkítása egész évben folyhat, ami az a fészkelő madarakat jelentősen veszélyezteti, ezért az a fészkelési időszakban kerülendő. A nádas kezelése ma már leginkább a bevételi forrást jelentő nádgazdálkodás, elsősorban téli nádaratás keretében zajlik le, aminek természetvédelmi szempontú megítéléséről külön fejezetben szólunk. Másik problémás pont a bentikus eutrofizáció csökkentését célzó tókaszálás. Ezt úgy kell kivitelezni, hogy az a csér, vöcsök és sirályfajok fészkelési ideje után történjen meg. A leggyakrabban problémát okozó tevékenység a vízszint év közbeni jelentős változtatása, illetve a tóleeresztés és tófeltöltés idejének nem megfelelő megválasztása. A vízszintingadozás akkor is tönkreteheti a fészkelést, ha közvetlenül nem kerül a fészek szárazra, vagy teljes elárasztásra. Ezért a fészkelési időszakban a viszonylag állandó vízszint biztosítása a cél. A tavasz végi, nyár eleji feltöltésnél a tófenéken fészkelő parti madarakra kell figyelni. A tavaszi időszakban a szárazon álló, vízállásos medencék a szikes tavi környezethez hasonlítanak, így gulipán, széki lile és gólyatöcs is fészkelhet rajtuk. Ez esetben a fészkelési időszak végét meg kell várni a tófeltöltéssel. Amennyiben a tóegység nem vehető ki ilyen hosszan a termelésből, akkor a tófeltöltést legalább részlegesen el kell végezni még azelőtt, hogy ezek a kiemelt védelmet élvező fajok fészkelőhelyet foglalnának. A természetvédelmi jogszabályok lehetővé teszik azt, hogy külön engedéllyel a halastavak területén pl. a kárókatona, szárcsa, vagy a dankasirály állományának apasztását elvégezzék. Sajnos ilyenkor rendszeresen esnek áldozatul védett madárfajok is (vöcskök, csérek, nyári ludak, rétihéják). Ez leginkább úgy akadályozható meg, ha a vadászoknak, vadőröknek, halőröknek megfelelő a fajismerete, ami sajnos ma általánosan nem mondható el. Szintén nagy természeti károkat tud okozni a leeresztés után a tófenék meszezése. Ennek gazdálkodási okaként a fertőtlenítést, a víz termőképességének a javítását, illetve a visszamaradó tocsogókban található, a következő évi népesítést nehezítő, gazdaságilag értéktelen halfajok (pl. ezüstkárász, törpeharcsa) elleni védekezést jelölik meg. Ugyanakkor ezekben a maradvány vízfoltokban koncentrálódik a tavak vízhez kötött életű természetes életközösségének maradéka és az olyan védett halfajok állománya is, mint pl. a réti csíké. A meszezés ezért természetvédelmi és ökológiai szempontból elfogadhatatlan.

Összességében elmondhatjuk, hogy a tógazdaságokban a természetvédelmi és gazdálkodási szempontok kölcsönös odafigyeléssel és jóindulattal összehangolhatók. Sok helyen megvalósuló jó megoldás az is, hogy egyes természetvédelmi szempontból értékesebb területet képviselő tóegységeknél (pl. ramsari területek) megvalósul a természetvédelmi célú kezelésbe vonás, az ilyen célú kezelés előtérbe helyezése, míg más tóegységeknél a természetvédelmi érdekeket is figyelembe vevő, de alapvetően gazdasági célú kezelés jelenti a prioritást. A Nemzeti Agrár Környezetgazdálkodási Program jó lehetőséget nyújt a természetvédelmi érdekek megvalósulása során kieső gazdálkodási bevétel kompenzálására. Ezen programon belül a gazdasági érdekkel közvetlenül ellentétes korlátozások, beavatkozások, vagy be nem avatkozások is ellentételezhetők a gazdálkodó részére, ami kiemelt vizes élőhely kialakulását eredményezheti az adott tóegységen, vagy tóegységeken.

Természetvédelmi kezelés, vagy kompenzált gazdasági célú termelés esetén tógazdaságoknál természetvédelmi szempontból ideális, igazán extenzív gazdálkodást jelent, ha a tóegység hozama nem haladja meg a 600kg/ha értéket. Törekedni kell az úszóhinarasok, nádasok, fás növényzet megőrzésére és lehetőleg őshonos fajokkal történjen a halastó telepítése. A nádgazdálkodás során valósuljon meg a komplex nádgazdálkodás, melynek során a nádas fejlődésének minden szukcessziós stádiuma megtalálható térben és időben mozaikos elrendezésben. A kiváló fészkelő helyet és értékes növénytársulást jelentő tündérfátyolosokat és tündérrózsásokat ne érintse a tókaszálás. Értékes makrofita vízinövényzetű tavaknál mellőzni kell az amúr telepítését. A fészkelő madarak védelme érdekében február és augusztus között legfeljebb 20 centiméter legyen a vízszint ingadozása. Tavaszi és nyári lecsapolásoknak és tófeltöltéseknek csak a keskeny nádszegélyű, érzékenyebb, ritkább fajoknak így otthont nem vagy kevésbé adó tóegységek legyenek kitéve. Értékes nádas és hínár területekkel bíró tavakba olyan halfajt kerüljön telepítésre, amely őszi lehalászású, így a lehalászás a legkevésbé zavarja majd a természetes élővilágot. Tavasszal száraz medrű, nagy tóegységekben július előtti ivadéktelepítést nem szabad tervezni, mert nagy az esélye annak, hogy fokozottan védett parti madarak fészkelnek a területen. Ugyanezen okból az egynyaras nevelésre alkalmasabbak a kis kiterjedésű, zavartabb tóegységek. Ha mégis gulipán vagy széki lile fészkelése tapasztalható, akkor az adott tóegység telepítésére kerüljön sor utoljára, május végére ezek a madárfajok már rendszerint befejezik a kötést, így folytatható a szokásos technológia. Egyes madárfajok szükségszerűvé váló riasztása, vagy gyérítése esetén nagy gondot kell fordítani az érzékenyebb, védett fajok minden nemű kíméletére. Tóleeresztés után a meszezés és más fertőtlenítő szerek használata mindenképpen kerülendő.

2.5.1.3. A természetes vízi halgazdálkodás jelentősége, főbb kezelési prioritásai

A természetes vizek halállományának halászati hasznosítása ősi tevékenység. Ezen vizek hal biomasszában megnyilvánuló produktivitása ugyan jóval elmarad a mesterséges tógazdaságokétól, de ennek ellenére igen jelentős lehet, a fajgazdagság pedig egyértelműen a természetes vizekben a nagyobb. Hazai folyóink esetén a szubmontán területeken 70-100 kg/ha, míg a síkvidéki szakaszokon 300-400 kg/ha az átlagos hal biomassza tömeg. A fajok száma 70 fölött van, amin belül a mesterséges telepítéseknek köszönhetően a legtöbb vizünkben sajnos jelentős számú a tájidegen fajok előfordulása is. A természetes vizeink produktivitása napjainkban is megengedi a mértékletes módon végzett halászati hasznosítást. Sajnos ez a potenciál a folyószabályozások után megváltozott vízjárási, élőhely- és tájszerkezeti viszonyoknak köszönhető erőteljes csökkenés után, a vízszennyezéseknek, a túlzott mértékű halászatnak, vagy például invázív fajok térhódításának eredményeként további csökkenést mutatott. A mederrendezés, a mesterséges vízkormányzás, a felszíni és felszín alatti vizek szennyezése, növényi tápanyag terhelésének növekedése egyes vízterek produktivitását különösen a széles tűrőképességű idegenhonos fajok kapcsán extrém módon megnöveli, míg az igényesebb és ritkább őshonos fajok élettere, életlehetőségei leszűkülnek, ami a diverzitás csökkenését, a halállomány és az egész életközösség homogenizálódását eredményezi. A természetes vízi halgazdálkodás kapcsán ezért a vízkormányzás természeteshez közeli megvalósítása, az élőhelyi változatosság fenntartása, illetve növelése, valamint a halállománnyal történő népesítés során a megfelelő fajjal/fajokkal történő telepítés tudja megőrizni a természetes és természetközeli vizes élőhelyek ilyen szolgáltató képességét. Itt is az mondható el, ami az élőhely-kezelések során gyakorlatilag mindenütt megfogalmazható, hogy alapvetéseket tehetünk, de nincsenek minden élőhelyre egyformán érvényes sablonok. Így például a makrofita fogyasztó amúr túlzott telepítése teljesen tönkreteheti egy vizes élettér vegetációját, ugyanakkor a faj korlátozott mértékű jelenléte jótékonyan hat a bentikus eutrofizáció és ezzel annak élőhely romboló hatásának mérséklése szempontjából. A makrofiton és hínárvegetáció csökkentésére alkalmazhatóak például nem őshonos makrofita fogyasztó halfajok olyan hibrid vagy triploid változatai, melyek terméketlenségük miatt hosszú távon nem veszélyeztetik az életközösség halállományának összetételét, ugyanakkor az élőhely célzott kezelését tökéletesen megvalósítják. Ezen kívül azt is figyelembe kell venni a telepítések során, hogy egy halfaj puszta őshonos volta nem feltétlenül indokolja az adott víztérbe, víztípusba történő telepítését, mert ha az ottani természetes hal életközösségnek nem, vagy nem a telepítés mértékében a tagja, akkor az ugyanúgy problémákhoz vezethet, mint egy tájidegen faj betelepítése.

2.5.2. Nádgazdálkodás

Hazánkban művelési ági besorolás szerint mintegy 40000 hektár nádas van, azonban ennek nagyjából a kétszerese lehet a ténylegesen nádas terület, mert pl. a művelésből kivont kategóriába tartozó természetes vízfelületek egy jelentős is része is nádassal borított. A nádas hasznosítása (nádvágás) az egyik legextenzívebb földhasználati mód. A nádasok természetvédelmi jelentőségét egyfelől az adja, hogy a vízi, vagy vízhez kötődő életközösségek, gerinces és gerinctelen fajok igen nagy számának ad otthont, másfelől a vizes élőhelyek életében nagyon fontos szűrő szerepet tölt be.

A nádas edafikus hatásra (többletvíz) létrejött társulás, mely a vízi szukcessziómenetnek egy köztes, nem pedig a klimax (záró) stádiuma. Ennek megfelelő az élőhelyi szempontból kívánatos, heterogén nádasok fenntartása igényli az okszerű emberi kezelést. A gazdasági ok mellett, a szukcesszió és az eutrofizáció lassítása (nádas elöregedésének megakadályozása, biomassza eltávolítása) szempontjából is szükség van a nádaratásra, amihez homogén állományok szükségeltetnek. Ugyanakkor térben ehhez közel kell elhelyezkedjenek a diverz élővilág kialakításában kulcsfontosságú különböző korú, heterogén, avas nádasok amelyek csatornákkal, öblökkel, tisztásokkal tagoltak. Ezek jelentik a learatott, és újra felnövő területek benépesüléshez a forrást.

2.5.2.1. A nádgazdálkodás és a természetvédelem konfliktusai

A gyakorlati nádgazdálkodás több ponton szemben áll a természetvédelmi érdekekkel. Az aratás időpontját tekintve a gazdálkodók sokszor november végétől a nádgyertyák megjelenéséig, azaz akár március végéig aratnak. Ez természetvédelmi területeken nem megengedett, és azon kívül sem támogatható, ugyanis február 15-ét követően már beindul a nádas élete, megkezdődik pl. a nyári ludak fészkelőhely foglalása, fészkelése. További konfliktusforrás az, hogy a nagyüzemi, leginkább gazdaságos nádaratáshoz nagy parcellaméret, és a leginkább eladható tetőfedő nádat termő homogén állomány a kívánatos. Ezt egy-, legfeljebb kétéves vágásfordulóban, gépi aratással lehet előállítani. Természetvédelmi szempontból azonban a három, vagy annál több éves vágásfordulóval létrehozható, heterogén nádasok az ideálisak. A heterogenitást szintén növeli a kisebb parcellaméret. Az elöregedett, avas nádban és avarban gazdag nádasok felújítására használt égetés szintén bevált, de az élővilág szempontjából elfogadhatatlan gyakorlat. A középút természetesen megtalálható, ugyanis a hosszú távú hasznosítás lehet, hogy rövid távon kisebb profitot eredményez, de a nádas termékenységének és puszta létének a fennmaradásán keresztül a fenntartható hasznosításnak a záloga. Ehhez pedig a természetvédelmi szempontból előnyösebb extenzív gazdálkodás vezet. Az intenzív nádgazdálkodás könnyen és rövid távon eredményezheti a nádas életközösségének összeomlását, a nádállomány gyors pusztulását.

2.5.2.2. A nádvágási módok és azok hatása

Nyári vágás esetén cél a nyílt vízfelületek fenntartása a növényfajok változatosságának a növelése. A nád viszonylag rosszul tűri a nyári vágást (vagy legeltetést), így a többi makrofita előnyhöz jut, a nád kissé visszaszorul, ami növeli a terület fajgazdagságát. A nád visszaszorítását célzó kezelés esetén jól alkalmazható eljárás. Víz fölötti zöld vágás száraz, vagy alacsony vízállású területeken könnyen kivitelezhető, fontos, hogy a madarak fészkelési időszaka után történjen. Mivel itt a cél a nád visszaszorítása, így a túl korai vágás azért is kerülendő, mert a nád nagyobb eséllyel hajt ki újra. Víz alatti zöld vágás esetén a nád visszaszorulása gyors, mert a fotoszintetizáló zöld részek eltűnése mellett a levágott szárba jutó víz miatt a gyöktörzs „befullad”, és így a következő tavaszra kihajtó nádszálak száma erőteljesen csökken. Az első évben az első vágást követően még két-három további vágás is szükséges lehet, a következő évtől azonban az évi egyszeri, nyár végi vágás is elegendő a nyílt vízfelületek megtartásához. Természetes fontos a vágást követően egész évben a nádtarló víz alatt tartása.

A téli vágás a nád egyeduralmának kedvez, javítja a nád minőségét, a biomassza elvitele csökkenti az avar felhalmozódást és fékezi a szukcessziót. Ugyanakkor az avarban élő gerinctelen fajokat nem károsítja. Évenkénti téli vágással elsősorban tetőfedő nád előállítás a cél. Az így kezelt nádas két-három év után 1-2 méteres nádszálakat eredményező állapotot ér el. Az évenkénti vágással kezelt területek hozama kisebb, mint a kétéves vágásfordulójú területeké (750-1000 kéve/ha, ellentétben az 1000-1250 kéve/ha-ral), bár tetőfedésre kiváló minőségű nádat ad. A kétévenkénti vágás esetén a kévében együtt van jelen a kétidejű és az egy éves nád, a szár 2 méternél magasabb, a tövén 7-12 mm átmérőjű, négyzetméterenként 100-200 szál sűrűségű. Bár több osztályozást igényel, minősége kiváló tetőfedésre. További előny, hogy a terület egésze soha nem kerül teljes levágásra, a nádasnak van ideje pihenni, és a nádas lakói mindig találnak lábon álló nádat. Az erősebb nádszálak fejlődését az előző évi szálak szigetelő hatása segíti, a friss hajtásokat megvédve a késői fagyoktól. Hosszabb vágásforduló esetén a kévekötés során több tisztításra van szükség, a háromidejű nádszálak már kevéssé alkalmasak tetőfedésre. A kialakuló nádas magasabb heterogenitása miatt azonban természetvédelmi területeken ideálisan alkalmazható kezelési módszer.

2.5.2.3. A nád égetése

Az égetés hagyományos eljárás a nádgazdálkodásban. Gyorsan tünteti el az avart, a nádat és a cserjéket, ugyanakkor eltűnteti a gerinctelen fajokat is. Ezért csak felügyelt módon, kis területi kiterjedésben, és egy-egy területre vonatkoztatva ritkán szabad alkalmazni.

2.5.2.4. Egyéb nádas kezelési módok

Tavasszal száraz talajú, ezért fűfélékben és más növényekben gazdag nádas esetén a tavaszi időszakban a birkával történő legeltetés segíti a nád megmaradását, ugyanis a birka nem rágja le a nád hajtásait amíg van egyéb táplálék. Ha a nád visszaszorítása a cél, akkor legeltetéssel történő kezelés esetén a bivaly, vagy a szarvasmarha ajánlott, ezek ugyanis a nád hajtásait is elfogyasztják, illetve jelentősebb taposási kárt okoznak.

A szukcessziót lassítja, ha a nádaratás után megtisztítják a területet. Ez a gerinctelen fajok védelme miatt azonban ne terjedjen ki az aratott terület egészére.

2.5.2.5. Nádas felújítás és kezelés komplex kivitelezése

A nádas kezelése kapcsán a vízszint szabályozása és az aratás jelentik a legfontosabb kezelési módokat. Az kis területű égetés, a legeltetés, a fásszárú vegetáció eltávolítása fontos kiegészítő elem lehet. A vízszint egész évben talajszint felett tartása egyértelműen a homogén nádasok kialakulásának kedvez, akárcsak az évenkénti téli vágás, vagy a korlátozott mértékű tavaszi legeltetés birkával. A nyári vágás és a marhával, bivallyal történő kezelés hozadéka a nád visszaszorulása. A több éves vágásforduló kedvezőtlen a tetőfedő nád minőségére, de a nyílt vízterek, csatornák, öblözetek fenntartásával együtt kedvez a heterogenitás növekedésének, ami nem csupán élővilág-védelmi szempontból előnyös, hanem a nádas hosszú távú fennmaradásának, termelékenységének megőrzésének is az alapja. A nádas teljes területét érintő vágás nagyon ritka, ugyanis szinte soha nem érhető el nádaratás szempontjából a nádas egésze, de mindenképpen kerülendő is. Legalább 100 hektár kiterjedésű nádasokban lehetőség van olyan komplex kezelési forgó kialakítására, ami lehetővé teszi az egyéves vágást és a heterogenitás megőrzését is. Változó méretű parcellákban öt éven keresztül évente vágják a nádat, majd új parcellákba mennek, melyek megújítása előző évben égetéssel történik. A korábbon évenként vágott területekhez a továbbiakban legalább öt évig nem nyúlnak. Egyszerre legfeljebb a teljes terület legfeljebb 12%-án van vágás. Így minden évben van aratható, jó minőségű nád, az égetéses felújítás csak kis területre korlátozódik, nagyobb részen megmaradnak a heterogén élőhelyi feltételek, a gerinctelen (a több éves fejlődési ciklusú fajok is ) és gerinces élővilág folyamatosan túlélhet a nem túl gyors tér- és időbeli dinamikával változó mozaikosság miatt. Ugyanakkor kis területen az egyes fajok számára szükséges homogén nádas állományok is megtalálhatóak. Az évenként aratott részeken a fásszárú vegetáció visszaszorítása hatékonyan valósul meg.

2.5.3. Komplex ártéri gazdálkodás

A komplex ártéri gazdálkodás nem napjaink találmánya, hanem a szabályozatlan folyók által teremtett táji környezetben az évszázadok során az ember és a természet együttműködése során kialakult erőforrás hasznosítási forma, amelyben a természetes és mesterséges elemek olyan összefüggő rendszere alakult ki, amely egymástól elválaszthatatlan, a természeti folyamatokat nem megerőszakoló, hanem abba belesimuló ember általi haszonvételt és a természeti rendszerek egyidejű önműködő képességének a megőrzését jelentette. Erre a Duna és a Tisza mentén is kényszerűen kialakult gazdálkodási rendszerre a fő csapást a folyók szabályozása mérte. Ugyanakkor nem ez volt az egyetlen ok. Negatívan befolyásolták klimatikus változások, a vízgyűjtő területeken bekövetkező erdőirtások, a mezőgazdasági művelési módok változása, a túllegeltetés okozta síkvidéki erdőterület csökkenése, társadalmi átalakulások generálta élet és gazdálkodási módbeli változások, vagy akár az is, hogy a gabonatermesztés jelentőségének növekedésével párhuzamosan felszaporodó vízimalmok keresztgátjai jelentősen megváltoztatták a fölöttük lévő ártéri területek vízjárási viszonyait. Az ártéri gazdálkodás meghatározó elemeit a részben mesterséges, részben természetes fokok, és az általuk végzett árvíz szétterítés és összegyűjtés, valamint a részben természetes, részben a mesterséges „fokszabályozásra” válaszként kialakuló ártéri erdők, és azok vízvisszatartó és elpárologtató tevékenysége jelentette. Az így kialakuló és működő táj különböző művelési ágak egymásra épülő és részben egymásba fonódó rendszerét tartotta fenn. A legmélyebb részeken folyt a halgazdálkodás, a magasabb térszíneken a rét és legelőgazdálkodás időszakos állattartással, még magasabb térszíneken helyezkedtek el az ártéri erdők és gyümölcsösök, és a leginkább vízmenetes részeken folyhatott a szántóföldi művelés. A különböző kiegészítő haszonvételi formák, mint a méhészet, a kosárvessző termelés, nádaratás, vadászat, stb. egyszerre több szintjéhez is kapcsolódott ennek a rendszernek. A kulcsszerepet játszó víz itt nem ellenségként, károkozóként jelent meg, hanem a megfelelő tér és időskálán hasznosított alapvető fenntartó tényező volt.

2.5.4. Rekreációs célú hasznosítás

A rekreációs célú hasznosítás körébe tartozik az aktív és passzív pihenést, felüdülést jelentő tevékenységek egész sora. A vizes élőhelyek, a természeti környezet rengeteg élmény forrása lehet, az ilyen területekre irányuló turizmus, ökoturizmus ezen gazdasági ágazat egyik fontos része. A vizisportok, a vizitúrázás, a fürdőzés, a vízparti kirándulás, a horgászat, a madármegfigyelés, vagy a vízivad vadászat is ide sorolható. Vizes élőhelyeink védelme érdekében a rekreációs célú hasznosítás tekintetében fontos, hogy az egyes tevékenységek megfelelő idő- és térkorlátok közé legyenek szorítva. A leginkább érzékeny területektől távol kell tartani ezt a hatást, és a látogathatóvá tehető részeken is fontos lehet a látogatások idejének, a látogatói létszámnak a szabályozása (pl. madarak fészkelési idejének figyelembe vétele). A vizes élőhelyek megközelítése során figyelembe kell venni azt, hogy a gépjárművel történő behajtás ha lehetséges is, sokszor egyértelműen mellőzendő: pl. egy mocsáréten vagy nedves szikesen áthaladó terepjáró olyan talajfelszín bolygatást okoz, ami mindenképpen elkerülendő. Fontos, hogy a leginkább környezeti terhelést (szemét, zaj, taposás, stb.) jelentő tömegturizmus helyszínei leginkább ilyen célra létrehozott, vagy fenntartott vizes területekre koncentrálódjon. Ezt a célt kiválóan betöltik az úgynevezett jóléti tavak, kifejezetten erre a célra létrehozott horgásztavak, vagy a parti zóna kialakítása, a veszélyforrások megszűntetése után turisztikai célú kezelésben tartott kavicsbányatavak. A természetes vagy természetközeli állapotú területeken legfeljebb az ideális esetben környezettudatosabb ökoturizmus megjelenése a kívánatos. Ez is jól összekapcsolható kisebb-nagyobb mértékben kiépített látnivalókkal, tanösvényekkel. A vizes élőhelyeket ily módon bemutató területek kiváló helyszínei a környezeti nevelésnek. A leginkább veszélyeztetett területek (pl. tőzegmohalápok) látogatása egyértelműen kerülendő.

A vizes élőhelyeken a vízivad vadászat nem feltétlenül tiltandó, de szabályozása során a területi és időbeli korlátozás mindenképpen szükségszerű. Így pl. a legfontosabb vízimadár vonulási területeken a vadászati idény később indul, sőt a védett területeken mindennemű vízivad vadászat tilos. A területek megközelítése során sok esetben csak a gyalogos megközelítés elfogadható, és tiltott az ólomsörét használata.