Ugrás a tartalomhoz

Élőhely-kezelés

Dr. Kozák Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

3.11. A lejtősztyeppek főbb növénytársulásai, növény- és állatfajai, veszélyeztetettsége

3.11. A lejtősztyeppek főbb növénytársulásai, növény- és állatfajai, veszélyeztetettsége

3.11.1. A lejtősztyeppek általános jellemzői

Hegy- és domboldalakon, sziklák enyhébb lejtőin, gyengén bázikus, semleges, esetleg gyengén savanyú rendzina (mészkövön és dolomiton) vagy erubáz (szilikátos kőzeteken) talajon kialakuló zárt növénytársulások. Fajkészletükben jelentős a pusztagyepekkel közös növényfajok aránya, de a sziklagyepek egyes fajai is megjelenhetnek. Jellemző a hagymás, gumós fajok nagy gyakorisága, illetve egyes endemikus, valamint reliktum fajok előfordulása. Jellemző a kettős vegetációs időszak (koratavasztól nyár közepéig és ősz elején). A kellően nem átgondolt erdészeti tevékenység, illetve a települések közelében fekvő területek legeltetése eredményeként másodlagosan is kialakulhatnak.

3.11.2. Mészkerülő (szilikát) lejtősztyepprét

Elsősorban andeziten kialakuló köves-sziklás váztalajokon, a vulkánikus hegyek lejtőin megjelenő zárt gyep. Domináns fűfaja a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica). Állandó fajai többek között a homoki pimpó (Potentilla arenaria) és az ezüst pimpó (Potentilla argentea), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys) és a szürke gurgolya (Seseli osseum). A nyílt szilikátsziklagyepeket követi a szukcessziós menetben. A fásítások, illetve a túltartott vadállomány legelése által potenciálisan veszélyeztetett társulás. A vadállomány szabályozása, a fásítások megakadályozása képezik a megőrzésük érdekében kifejtett tevékenység gerincét.

3.11.3. Szubmediterrán lejtősztyepprét

Általában mészkövön kialakult rendzina talajon, főként a Dunántúli-középhegység szubmediterrán hatások alatt álló hegyoldalain jelenik meg. Jellemző a melegkedvelő fajok nagy száma. Állományalkotó fűfaja a pusztai csenkesz (Festuca rupicola). Jellemző faja a kései perje (Cleistogenes serotina). A löszpusztarétekkel közös fajai többek között a magyar kutyatej (Euphorbia pannonica) és a vetővirág (Sternbergia colchiciflora). További fontosabb fajai egyebek mellett a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) és a sárga hagyma (Allium flavum). Amíg a hasznosítás (legeltetés) elmaradása az e társulással mozaikot alkotó tölgyes bokorerdő térnyerését eredményezi, addig a túllegeltetés egyes gyomfajok felszaporodásának kedvez. A tájidegen fásszárú növényfajok betelepülése is fontos veszélyeztető tényező. A megőrzésük záloga a legeltetés tilalma, illetve a betelepülő tájidegen fafajok visszaszorítása. Szükség esetén cserjeirtással egybekötött tisztító kaszálást kell végezni.

3.11.4. Szubkontinentális lejtősztyepprét

Az Északi-középhegység mészkőhegyeinek déli lejtőin kialakuló rendzina talajon megjelenő zárt, edafikus növénytársulás, amelyben a szárazságtűrő fűfajok dominálnak. Fajkészletében nagy a kontinentális elemek aránya. Gyepalkotó fűfajai a pusztai csenkesz (Festuca rupicola), a vékony csenkesz (Festuca valesiaca), a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) és a csinos árvalányhaj (Stipa pulcherrima). Fontosabb fajai a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a szürke galaj (Galium glaucum), a sárga hagyma (Allium flavum), a hasznos tisztesfű (Stachys recta), a nyúlánk kakukkfű (Thymus marschallianus) és a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis). A szubmediterrán lejtősztyeppréttől egyebek mellett a hegyi kökörcsin (Pulsatilla montana), a piros kígyószisz (Echium russicum) és a gyapjas őszirózsa (Aster oleifolius) előfordulása különíti el. Állományait korábban kaszálták, beerdősülésüktől nem kell tartani. Természetvédelmi szempontú kezelésük a legeltetés tiltására, szükség esetén cserjeirtás, illetve tisztító kaszálás végzésére terjed ki.

3.11.5. Sziklafüves lejtősztyepp

Főként dolomit alapkőzeten kialakult váztalajokon és rendzinákon, déli kitettségű lejtőkön megjelenő edafikus társulás, ahol a szélsőséges klimatikus és talajtani viszonyok megakadályozzák a terület beerdősülését. Szubmediterrán hatásra kialakuló, számos ritka növényfajjal rendelkező társulás, amelynek névadó fajai a lappangó sás (Carex humilis) és az élesmosófű (Chrysopogon gryllus). A védett növényfajok között egyebek mellett megtalálhatjuk a tavaszi héricset (Adonis vernalis), a törpe nőszirmot (Iris pumila), a homoki vértőt (Onosma arenaria), a leánykökörcsint (Pulsatilla grandis) és a magyar gurgolyát (Seseli leucospermum). Állományai nem nagy kiterjedésűek. A taposás és a fásítások jelentik a fő veszélyeztető tényezőit. A feketefenyőt el kell távolítani a területről, gátat kell szabni a virágszedő turizmusnak és védeni kell az állományokat a taposástól.

3.11.6. A lejtősztyepprétek állattani értékei

Állattani értékeinek egy része közös a sziklagyepekkel. Számos ritka rovarfaj kötődik a lejtősztyepprétekhez, amelyek közül – a teljesség igénye nélkül – az alábbiak említhetők: karsztcincér, árgusszemű cincér, láncos futrinka, kardoslepke, nappali pávaszem, magyar boglárka, sziklai fehérlepke. A hüllők közül a fürge gyík, a zöld gyík és a pannon gyík rendszeresen előfordul e társulásokban. Számos madárfajnak szolgálnak táplálkozó területként, a déli kitettségű hegyoldalak ritka lakója a bajszos sármány.

3.11.7. A lejtősztyeppek természetvédelmi szempontú kezelésének főbb kérdései

A teendők gyakorlatilag megegyeznek a sziklagyepek esetében leírtakkal.