Ugrás a tartalomhoz

Élőhely-kezelés

Dr. Kozák Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

4. fejezet - 4. Erdei élőhelyek kezelése

4. fejezet - 4. Erdei élőhelyek kezelése

4.1. A hazai erdőterületek és erdőgazdálkodás jellemzése

4.1.1. A magyarországi erdőterületek helyzete

A Magyarország területén őshonosnak és termőhelyhonosnak tekinthető erdőtársulás-csoportok a hegy- és dombvidéki erdők közül a bükkösök, a gyertyános-tölgyesek, a cseres-tölgyesek, a mészkedvelő erdők, a mészkerülő erdők és a szikladomborzatú erdők, míg a síkvidéki erdők közül a ligeterdők, az erdőssztyepp-erdők és a láperdők fordultak, fordulnak elő. Ezen erdőtársulás-csoportok részesedése a rekonstruált természetes vegetációban és mai maradványaik aránya a következőképpen alakul. Az ország területéhez viszonyítva bükkösök 4,0 %-ban, a gyertyános-tölgyesek 10,5 %-ban, a cseres-tölgyesek 19,5 %-ban, a mészkedvelő erdők 2,5 %-ban, míg a mészkerülő erdők 3,0 %-ban fordulhattak elő. Mai részarányuk több esetben ezek töredéke, így bükkös az ország erdőterületeinek mindössze 1,4 %-a, gyertyános tölgyes a 2,1 %-a, cseres-tölgyes a 1,7 %-a, mészkedvelő erdő a 0,4%-a, mészkerülő erdők pedig 0,3 %-ban fordulnak elő. A szikladomborzatú erdők részesedése mindig is kevés volt, ez azonban tovább csökkent. A síkvidéki ligeterdők 19 %-os részaránya mára csupán 0,7 %-ot tesz ki. A legdrasztikusabb csökkenés a láperdők (valamikor 4 %), és különösen az erdőssztyepp-erdők esetében figyelhető meg. Ez a két erdőtársulás típus a mintegy 6,6 %-nyi területi részarányt képviselő természetszerű erdőterületen belül gyakorlatilag alig kimutatható mértékben van jelen. Ez a valamikor az ország területének mintegy 23 %-át elfoglaló erdőssztyepp-erdők esetén katasztrofális mértékű csökkenést jelent.

Hazánk mai területének kevesebb mint 20 %-át borítja faállomány. Ez az adat magában is elég alacsony, különösen riasztó azonban az, hogy bár a statisztikai adatok szerint a hazai erdőterületek 53,7 %-át őshonos fafajú állományok alkotják, de mindössze 34,4 %-nyi a természetszerű erdők aránya. Ezek az egyharmadnyi területet kitevő természetszerű erdők ráadásul nem is egészében, hanem leginkább csak a faállományukban hasonlítanak a természetes erdőkre A maradék, fás vegetációval jellemezhető terület teljes egészében ültevényszerű erdőnek tekinthető, amely állományok szerkezetüket tekintve általában teljes egészében, de sajnos fafaj készletüket tekintve is nagyobb részben igen távol állnak a hazai körülmények között természetesnek tekinthető erdőktől. A hazai erdőterületeken 19,3 %-ban fordulnak elő őshonos fafajú ültetvényszerű erdők, 23,7 %-ban akácosok, 6,9 %-ban nemesnyárasok, 2,5 %-ban egyéb idegenhonos fafajú lomboserdők, valamint 13,2 %-ban idegenhonos fafajú fenyvesekkel találkozhatunk.

Az ország területének 6,6 %-án találhatunk természetszerű erdőket, ami az összes erdőterület 34,4 %-a, míg az ország területének 12,6 %-án ültetvényszerű erdők vannak, amelyek az összes erdőterület 65,6 %-át teszik ki.

A hazai erdőgazdálkodás jogszabályi hátterét több törvény és rendelet adja. A leginkább meghatározó a 2009/XXXVII tv. Az erdőről és az erdők védelméről, ugyanakkor a védett természeti területek között nagy arányban jelen lévő erdőterületek miatt fontos a 1996/LIII tv. Természetvédelmi törvény, valamint az erdő, mint a gazdaságilag hasznosított vadállomány egyik fő élettere kapcsolódási pontokkal bír a 1996/LV Vadászati, vadgazdálkodási törvényhez. És természetesen egy törvény igazán csak a végrehajtási rendeletekkel éri el célját, mint pl. a 153/2009 FVM rendelet az erdőről és az erdők védelméről.

4.1.2. Az erdő fogalma

Az erdőt ugyan meghatározó módon fák alkotják, de az erdő az jóval több mint fák egyszerű halmaza. Az erdőnek saját mikroklímája (hőmérséklet, páratartalom), különös talajviszonyai vannak. A fák, a talaj, a levegő és a többi erdőlakó növény- és állatfaj érzékelhető kölcsönhatása avatja a faállományt erdővé. Hat a környezete mikro-, sőt mezoklímájára, széljárási viszonyaira, csapadékviszonyaira, vízháztartási tulajdonságaira. Az erdő klimax társulás, magas szervesanyag produkcióval bír, az erdei életközösséget alkotó populációk sokrétű kapcsolatrendszere jellemzi. Ökológiai értelemben a monokultúrás faültetvények nem minősíthetők erdőnek, hiszen gyakorlatilag csak a fő alkotó növényfaj tekintetében különböznek egy mezőgazdasági táblától. Ugyanakkor az elfoglalt terület művelési ági besorolása részben ezeket az intenzív gazdálkodás alatt álló faültetvényeket is erdő művelési ágba sorolják. Az energiaültetvények e tekintetben kivételt képezhetnek.

Az erdőtörvény meghatározása, azaz a jogszabályi lehatárolás szerint erdőnek minősül:

  • a) az Országos Erdőállomány Adattárban (a továbbiakban: Adattár) erdőként nyilvántartott terület,

  • b) az e törvény végrehajtására kiadott jogszabályban meghatározott fa- és cserjefajokból illetve azok államilag elismert mesterséges vagy természetes hibridjeiből (a továbbiakban együtt: erdei fafajok) álló faállomány, melynek

    • ba) területe a szélső fák tőben mért távolságát tekintve átlagosan legalább húsz méter széles, természetbeni kiterjedése az ötezer négyzetmétert eléri, átlagmagassága a 2 métert meghaladja és a talajt legalább ötven százalékos mértékben fedi;

    • bb) területe a szélső fák tőben mért távolságát tekintve átlagosan legalább húsz méter széles, természetbeni kiterjedése az ötezer négyzetmétert eléri, átlagmagassága a 2 métert meghaladja és a talajt legalább harminc százalékos mértékben fedi valamint legfontosabb szerepe a talaj védelme;

  • c) az időlegesen igénybevett erdő területe;

  • d) a nyiladék és a tűzpászta, amennyiben az átlagos szélessége 6 méternél kisebb.

A különböző erdőterületek természetes erdőhöz viszonyított állapotának meghatározásával az erdőtörvény is foglalkozik. A törvény értelmében az erdőket a bennük található erdei életközösség természetességi állapota szerint, – aszerint hogy a természetes folyamatok és a korábbi erdőgazdálkodás együttes hatására kialakult, vagy kialakított állapotuk mennyire áll közel a termőhelynek megfelelő természetes erdőtársuláshoz, – az Adattárban a következők szerint kell elkülöníteni:

  • a) természetes erdők: az adott termőhelyen a bolygatatlan erdők természetes összetételét, szerkezetét és dinamikáját mutató erdők, ahol a faállomány természetes úton magról – illetve a természetes körülmények között sarjról is szaporodó őshonos fafajok esetében emberi beavatkozás nélkül sarjról – jött létre, és ahol idegenhonos, erdészeti tájidegen fafaj csak szálanként fordul elő és intenzíven terjedő fafaj nincs jelen;

  • b) természetszerű erdők: az adott termőhelyen a bolygatatlan erdők természetes összetételéhez, szerkezetéhez hasonló, természetes úton létrejött vagy mesterséges úton létrehozott és fenntartott erdők, ahol az idegenhonos és az erdészeti tájidegen fafaj(ok) elegyaránya nem több 20 %-nál, intenzíven terjedő fafaj pedig legfeljebb csak szálanként fordul elő;

  • c) származék erdők: az emberi beavatkozás hatására fafajösszetételében, szerkezetében átalakított vagy átalakult, azonban meghatározóan az adott termőhelynek megfelelő természetes erdő társulásalkotó őshonos fafajaiból álló, de a természetes társulás egyes fafajait, illetve a természetes szerkezet elemeinek nagy részét nélkülöző, mag vagy sarj eredetű erdők; ide tartoznak az olyan erdők, melyekben az idegenhonos és az erdészeti tájidegen fafajok elegyaránya 20-50 % közötti, az intenzíven terjedő fafajok elegyaránya 20 % alatt van;

  • d) átmeneti erdők: az emberi beavatkozás hatására fafajösszetételében, szerkezetében erősen átalakított vagy átalakult, csak kisebb részben az adott termőhelynek megfelelő természetes erdő társulást alkotó őshonos fafajaiból álló, a természetes szerkezet elemeinek nagy részét nélkülöző, mag vagy sarj eredetű erdők, amelyekben az idegenhonos és az erdészeti tájidegen fafajok elegyaránya 50-70 % közötti, továbbá minden olyan erdő, ahol az intenzíven terjedő fafajok elegyaránya 20-50 % között van;

  • e) kultúr erdők: elegyarányát tekintve több mint 70 %-ban idegenhonos, erdészeti tájidegen, vagy több mint 50 %-ban intenzíven terjedő fafajokból álló erdők, ahol az adott termőhelynek megfelelő természetes erdő társulást alkotó őshonos fafajai kevesebb mint 30 %-os elegyarányban, vagy egyáltalán nincsenek jelen;

  • f) faültetvény: jellemzően idegenhonos fafajokból vagy azok mesterséges hibridjeiből álló, szabályos hálózatban ültetett, legalább 15 éves vágásfordulóval intenzíven kezelt erdő.

A törvény értelmében a természetességi állapotot erdőrészletenként kell megállapítani, és nagyon fontos kitétel, hogy az erdőgazdálkodási tevékenységet úgy kell végezni, hogy az erdők természetességi állapota ne romoljon.

4.1.3. Az erdő rendeltetése

Az 1993-as Helsinki Miniszteri Konferencia született meg a tartamos (fenntartható) erdőgazdálkodás korszerű definíciója. Ennek értelmében a tartamos erdőgazdálkodás az erdők és erdős területek kezelését és használatát jelenti oly módon és oly mértékig, amely biodiverzitásukat, produktivitásukat, felújuló képességüket és vitalitásuk megőrzését szolgálja, valamint biztosítja valamennyi fontos ökológiai, ökonómiai és szociális funkciójuk hosszú távú fenntartását helyi, országos és globális szinten egyaránt, és amely nem jár más ökoszisztémák károsításával. Már a ma érvényben lévő erdőgazdálkodási és erdővédelmi törvényt megelőző 96/LIV tv is az erdők többcélú hasznosítása, fenntartható használata, környezeti, társadalmi szerepének kiemelése jegyében született. Az így létrejött termelés-védelem-közjólét hármasságának és egymás mellettiségének eszmeisége a modern erdőgazdálkodási szemléletnek mindenképpen a sajátja.

A törvény értelmében az erdő rendeltetése:

  • a) védelmi,

  • b) közjóléti

  • c) gazdasági lehet.

A természet- és környezetvédelmi, valamint egyéb védelmi szempontok megvalósítása érdekében védelmi rendeltetésű az erdő, amely különleges kezelést igényel, és ahol az erdőgazdálkodás gazdasági funkciója nem, vagy csak korlátozott mértékben érvényesül.

Védelmi rendeltetések az alábbiak:

  • a) természetvédelmi: a védett természeti területen lévő erdő;

  • b) talajvédelmi: a meredek hegyoldalon, a sekély termőtalajon, az erodált területeken levő, valamint a víz és a szél káros hatásának kitett talajok védelmét szolgáló erdő;

  • c) mezővédő: a szomszédos mezőgazdasági terület védelmét szolgáló erdő;

  • d) honvédelmi: a Magyar Honvédségnek a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló törvényben meghatározott feladatainak ellátását szolgáló erdő;

  • e) határrendészeti-nemzetbiztonsági: a határrendészeti és nemzetbiztonsági érdekeket szolgáló erdő;

  • f) vízvédelmi: a talaj vízháztartását szabályozó, a források vízbőségét és tisztaságát, a víztározóknál és egyéb víznyerőhelyeknél a víz tisztaságát, valamint a vízbázisok védelmét biztosító erdő;

  • g) partvédelmi: az árvízvédelmi töltés hullámverés és jég elleni védelmét szolgáló erdő, a csatorna, a folyó, a tó és holtág partszakaszait védő erdő;

  • h) vízgazdálkodási: az árvízi lefolyási sávban az árhullámok biztonságos levezetését biztosító erdő;

  • i) településvédelmi: a települési területet védő, valamint belterületi erdő;

  • j) tájképvédelmi: a természeti táj szépségének megőrzését, vagy a tájban történt káros beavatkozás takarását szolgáló erdő;

  • k) műtárgyvédelmi: az utak és műtárgyaik, a vonalas vízi létesítmények, a vasutak és tartozékaik védelmét, takarását, a közlekedés biztonságát szolgáló, a környezeti terhelést csökkentő erdő;

  • l) erdészeti génrezervátum: az erdészeti szaporítóanyag-gazdálkodás biológiai alapjainak megőrzését szolgáló erdő;

  • m) örökségvédelmi: a történelmi emlékhely területén levő, illetve a kulturális örökség védelmét szolgáló erdő;

  • n) bányászati: a bányák biztonsági övezetében lévő, bányaszakadásos, földomlásos, földcsuszamlásos, veszélyeztetett területen lévő erdő.

A védett természeti területen lévő erdő természetvédelmi elsődleges rendeltetésű, amely rendeltetés a védettség fennállása alatt nem változtatható meg. Fontos az is, hogy védett természeti területen lévő erdő esetében gazdasági célú rendeltetések további rendeltetésként nem adhatóak.

Közjóléti rendeltetések az alábbiak:

  • a) gyógyerdő: a gyógyintézet területén, valamint annak környezetében levő erdő;

  • b) parkerdő: a sport, turisztika és üdülés céljára kijelölt erdő;

  • c) tanerdő: oktatási tevékenység célját szolgáló erdő;

  • d) kísérleti: az erdészeti kutatás, kísérlet céljára kijelölt erdő;

  • e) vadaspark: az erdőben a külön jogszabály rendelkezései szerint kialakított és elkerített terület.

Gazdasági rendeltetések az alábbiak:

  • a) faanyag termelő: a faanyagtermelést szolgáló erdő;

  • b) szaporítóanyag-termelő: a szaporítóanyag-termelést szolgáló erdő;

  • c) vadaskert: az intenzív vadgazdálkodásra kijelölt bekerített erdő.

4.1.4. Erdei haszonvételek

A törvény értelmében erdei haszonvételnek minősül:

  • a) a fakitermelés;

  • b) az erdészeti szaporítóanyag gyűjtése;

  • c) a vadászati jog gyakorlása vagy hasznosítása az e törvény hatálya alá tartozó területen;

  • d) az elhalt fekvő fa és gally gyűjtése, illetőleg elhalt, száraz ág nyesése;

  • e) a kidöntött fáról történő fenyőgally, toboz és díszítőlomb gyűjtése;

  • f) a gomba, vadgyümölcs, moha, virág, illetőleg gyógynövény gyűjtése;

  • g) a bot, nád, sás, gyékény termelése és fő kaszálása;

  • h) a méhészeti tevékenység;

  • i) a fenyőgyanta gyűjtése;

  • j) cserje kitermelése, élő és elhalt cserjék hajtásainak gyűjtése.

A törvény vonatkozó előírásai szerinti erdei haszonvételek gyakorlásának feltételeit – amennyiben jogszabály másként nem rendelkezik – az erdőgazdálkodó jogosult meghatározni.

Az erdei életközösség védett fajai fennmaradásának és fejlődésének biztosítása érdekében az erdészeti hatóság – hivatalból vagy a természetvédelmi hatóság megkeresése alapján – korlátozza, vagy megtiltja erdőben az elhalt, fekvő fa és gally, valamint élő és elhalt cserjék hajtásainak gyűjtését.

Az erdőgazdálkodó köteles tűrni – ha jogszabály másként nem rendelkezik – az egyéni szükségletet meg nem haladó gomba, vadgyümölcs, gyógynövény állami erdőben való gyűjtését.

4.1.5. Az erdőhasználat története

A XIX. század elejéig az erdei haszonvételeknek nem volt tervezési rendszere, szükséglet szerinti használatként volt jellemezhető. Az erdők sokrétű haszonvétel alatt voltak, az egyik elsődleges cél volt a faanyagnyerés, de e mellett meghatározó volt a cserkéreg-termelés, erdei legeltetés, makkoltatás, lombtakarmány gyűjtés, hamuzsírfőzés, faszénégetés. Azon erdőterületek, melyeknél a tűzifa nyerés volt a fő cél, leginkább sarjaztatva, rövid (15-25 éves) vágásfordulóval kezelték. Viszonylag kevesebb erdőterületet hagytak csak megöregedni, ahonnan az épületfa-szükségletet elégítették ki. A nagyon intenzív haszonvétel: makkoltatás, legeltetés, faszénégetés, rövid vágásfordulójú tűzifa termelés sok területen lerontották az erdők egészségi állapotát, megváltoztatták összetételüket, szerkezetüket.

Hazánkban nagyjából másfél-két évszázada alakult ki e káros, erdőkiélést eredményező hatások kiküszöbölését célzandóan az úgynevezett tervszerű, rendszeres erdőgazdálkodás, amely igyekezett nagyobb gondot fordítani az erdők egészségi állapotának fokozására, az erdőtalaj megóvására, az egyenletes faellátásra, a letermelt állományok elsősorban magról történő felújítására. Ennek a tervszerű erdőgazdálkodásnak hazánkban a vágásos üzemmódú alakja terjedt el. Ennél az előre kijelölt területeken (erdőrészletekben) egyszerre termelik le a faállományt, majd az így keletkező vágásterületet beerdősítik, a felnövekvő állományt folyamatosan ápolják, tisztítják, gyérítik, majd ismét letermelik. Az így kialakuló vágásos erdőkép, a korosztályos alak sajnos a kiélt erdőhöz hasonlóan nagyon távol áll a természetes erdőképtől. Napjainkban sajnos még mindig szinte teljes kizárólagosságot élvez ez az erdőgazdálkodási mód. Az erdők faanyag-termesztési feladata mellett napjainkban egyre hangsúlyosabbá váló közjóléti, pihenési, esztétikai, védelmi, és a tartamos termelési szerepet ezen erdőgazdálkodási mód nem tudja hosszú távon biztosítani. A valós tartamosságot (amit az erdőterületek emberi hasznosítás, és kizsákmányolás előtti sok-sok évmilliós sikeres fennállása bizonyít) a stabilitás, sokféleség, természetesség tudja garantálni, ami az erdőkkel szemben is egyre gyakrabban megfogalmazott kritérium. Ennek csak új szempontú erdőfenntartási eljárásokkal lehet megfelelni. Ezért az ültetvényszerű fatermesztés, az ültetvényszerű erdők, faültetvények mellett egyre nagyobb szerepet kell kapjon az úgynevezett természetközeli erdőgazdálkodás és a természetvédelmi erdőkezelés, amely a természetes erdő dinamikájához hasonlóan műveli az erdőket, s folyamatos erdőborítást tart fenn változatos erdőszerkezettel, fafaj-összetétellel, valódi, működő életközösségi rendszerrel. Megmaradt természetszerű erdeink csak így menthetők át az utókornak. Elsősorban a védett területeken a természeti értékek megóvását leginkább a nem profitorientált, alapvetően az erdőért magáért és számos áttételes hasznáért dolgozó erdőkezelés mint alapvető kezelési prioritás tudja biztosítani.

4.1.6. A főbb hazai erdőtársulás típusok jellemzése

4.1.6.1. hazai klímazonális erdőtársulások

A következőkben nagyon röviden bemutatjuk a következő hazai klímazonális erdőtársulások jellegzetes képviselőit:

  • a, az Alföldön a tatárjuharos lösztölgyes,

  • b, dombvidékeinken 250-450 tengerszint feletti magasságban a cseres-tölgyes,

  • c, középhegységeinkben 400-600 m tengerszint feletti magasságban a gyertyános-tölgyes,

  • d, 600-800 m-es magasságban a középhegységi bükkös, 800 m fölött pedig a magashegyi bükkös erdő

  • e, Részben vita tárgyát képezi a hazai klímazonális besorolása a kis kiterjedésben, hazánk nyugati határai mentén, a csapadékosabb, hűvösebb éghajlat hatására podzolosodott erdőtalajokon kialakuló mészkerülő fenyőelegyes tölgyeseknek. Ez a meghatározó talajtani tulajdonság, a podzolosodás, erős kilúgzás eredménye, amely az agyagásványok szétesésével jár, majd a talaj felső szintjében kovasav dúsul fel, a felhalmozódási szintben pedig vas- és alumíniumvegyületek akkumulálódnak (a felső szint erősen savanyú). Hazai viszonyok között ez a jelenség kb. 900 mm évi csapadék esetén következik be, azaz egy edafikus jellegű, többletvíz hatás szerű körülmény idézi elő.

a, Tatárjuharos lösztölgyes:

Erdőssztyepp társulás (erdős puszta), amelyben az alföldi, viszonylag száraz (kontinentális) klímának megfelelően az erdőfoltok füves területekkel keverednek. Főképp az Alföld lösszel borított peremterületein, csernozjom barna erdőtalajokon vagy barnaföldeken alakultak ki. Ritkás és viszonylag alacsony lombkoronaszintje alatt fajgazdag cserje- és gyepszint húzódik. Lombkoronaszintjüket 4 tölgyfaj - a kocsányos tölgy, a kocsánytalan tölgy, a csertölgy és a molyhos tölgy - mellett tatár juhar, mezei juhar, vadkörte és mezei szil alkotja. Cserjeszintjükben elterjedt a csíkos kecskerágó, a bibircses kecskerágó, a csepleszmeggy, a közönséges fagyal, a kökény, az egybibés galagonya és a parlagi rózsa.

b, Cseres tölgyes:

Hazánk legjelentősebb zonális társulása. Többféle alapkőzeten, változatos kitettségben, általában kisebb lejtésű területeken barna erdőtalajokon fordul elő. Élőhelyei a hegyvidéki tölgyesek legjobb termőhelyei. Mintegy 75%-ban záródó lombkoronaszintjében a csertölgy a kocsánytalan tölggyel keveredik. Lombkoronaszintjének jellemző fajai még a kislevelű hárs, a mezei juhar, a barkócafa és a vadkörte. Cserjeszintjében leginkább veresgyűrű som, egybibés galagonya, cseregalagonya, közönséges fagyal, ostorménfa, varjútövis, csíkos kecskerágó és bibircses kecskerágó fordul elő.

Cseres-kocsánytalan tölgyesek:

Hegy-dombvidékeink alacsonyabb régióiban fordulnak elő. Cser- és kocsánytalan tölgy különböző arányú elegyei alkotják. Rendkívül változatosak. A lombszintben az árnyaló fafajok (bükk, gyertyán) és a kocsányos tölgy hiányoznak vagy nagyon ritkák. A gyepszintben mindig vannak fényigényes és/vagy szárazságtűrő erdei lágyszárú fajok. Általában gyakoriak a füvek és a sások is.

Cseres-kocsányos tölgyesek:

Csapadékosabb síkságokon, alacsony, lapos dombvidékeken alakulnak ki. A lombszintben az uralkodó cser és/vagy a kocsánytalan tölgy mellett a kocsányos tölgy és a gyertyán is gyakran jelen van. Szárazságtűrő és/vagy fényigényes erdei lágyszárú fajok is előfordulnak bennük, de többnyire kisebb számban.

c, Gyertyános tölgyesek:

Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek:

A Dunántúlon és az Északi-középhegységben a cseres-tölgyesek és a bükkösök zónája között, 400-600 m-es tengerszint fölötti magasságban alkotnak zonális társulást, üde, többnyire mély talajú hegy-dombvidéki erdők. Lombkoronaszintjét a kocsánytalan tölgy és a közönséges gyertyán mellett elsősorban vadcseresznye, nagylevelű hárs és korai juhar alkotja. Ezek közül a vadcseresznye mindig jellemző fája. Az állományokban együtt jelentkeznek az árnyas és a fényben gazdag erdők sajátosságai. A tölgyesekhez képest erősebben záródó lombkoronaszintje miatt cserjeszintje viszonylag gyengén fejlett. Benne elsősorban közönséges fagyal, egybibés galagonya, cseregalagonya, veresgyűrű som, hólyagfa és ükörkelonc él. A gyepszint legnagyobb mennyiségben előforduló fajai az általános és az üde erdei fajok közül kerülnek ki, gyakoriak a kora tavaszi hagymás-gumós növények.

Gyertyános kocsányos tölgyesek

Egykor az Alföldön és a Dunántúl nedves völgyeiben elterjedtek voltak, ma már csak foltokban találhatók meg. Síksági és dombvidéki tájak árnyas, üde erdei A Dél-Dunántúl illír (a Nyugat-Balkánról származó) elemekben gazdag jellegzetes társulásai. Ilyen elemek pl. az ezüsthárs, a májusi orgona és a közönséges dió.)

d, Bükkösök:

Nyirkos, hűvös, kiegyenlítettebb klíma mellett jelennek meg. Lombkoronaszintjük zárt, így cserjékben és lágyszárú fajokban szegények. Tavaszi geofiton aszpektusuk viszont gyakran fejlett. Lombkoronaszintjükben szinte egyeduralkodó a bükkfa. Csak elvétve jelenik meg korai juhar, hegyi juhar, magas kőris vagy közönséges gyertyán. Cserjeszintjük jellemző növénye a farkasboroszlán. Aljnövényzet nélküli típusa az ún. nudum bükkös. A dél-dunántúli, egészen alacsony térszínen is megjelenő bükkösökben és a mecseki bükkösökben illír és szubmediterrán elemeket is találunk. További típusa a montán (magashegyi) és a submontán bükkös.

e, Fenyvesek:

Természetes fenyveseink hűvösebb éghajlatú területeken, jó vízellátottságú, de tápanyagokban viszonylag szegény podzolosodott talajokon fordulnak elő. Ezeknek a feltételeknek az Alpokalja, a Soproni- és Kőszegi-hegység, a Vasi dombvidék, az Őrség, a Göcsej, a Vendvidék és a Bakonyalja felel meg. Csak részben tekinthető klímazonálisnak, edafikus, sőt extrazonális hatás is szerepet játszik létrejöttükben, illetve telepített állományaik a jellemzősek. Állományaik fajszegények. Aljnövényzetük kevés fajból áll, aszpektális változások kevéssé jellemzik.

Mészkerülő lombelegyes fenyvesek

A Délnyugat-Dunántúlon található, kavicsos, savanyú, gyakran ún. pszeudoglejes, agyagbemosódásos barna erdőtalajokon, vagy podzolosodó erdőtalajokon kialakult, savanyúságjelző fajokban gazdag, dús mohaszintű, erdeifenyő, illetve lucfenyő által uralt erdők, melyekben változó a lombos fafajok (tölgyfajok, közönséges nyír, esetleg szelídgesztenye, vadcseresznye, havasi éger) elegyaránya. Cserjeszintjükben közönséges fagyal, veresgyűrű som, kányabangita, közönséges boróka, kutyabenge fordul elő.

Extrazonális társulásként a Kőszegi- és a Soproni-hegységben, valamint a Vendvidéken előfordulnak jegenyefenyves-lucosok. Lombkoronaszintjüket a jegenyefenyő és a lucfenyő mellett elsősorban bükk, valamint a völgyaljakban enyves éger alkotja.

A posztglaciális fenyő-nyír kor fenyveseinek maradványaként (reliktum) számon tartott a fenyőfői homoki erdeifenyvest. Ritkás állományában a sztyeppek és a fenyvesek növényei keverednek. A mészkedvelő erdeifenyvesek képviselője.

A Bakonyalján is találkozunk homoki erdeifenyvessel, mely durva dolomitmurván létrejött sekély homoktalajon kialakult, ligetes állomány.

4.1.6.2. Edafikus erdőtársulások

Hazai erdőtársulásaink között olyanok is előfordulnak, amelyek nem elsősorban az éghajlati zónákhoz, hanem sokkal inkább a szélsőséges talaj-, víz-, alapkőzet- vagy domborzati viszonyokhoz kötődnek. Ezeket a társulásokat intrazonálisaknak (edafikusaknak) nevezzük.

4.1.6.2.1. Víz által befolyásolt edafikus erdőtársulások

A vízfolyások mentén pl. a magas talajvízszinthez, valamint az évenkénti többszöri elárasztáshoz alkalmazkodott ligeterdők találhatók. A víz melletti legalacsonyabb területeken a bokorfüzesek, magasabb térszínen pedig a fűz-nyár (ún. puhafás) ligeterdők előfordulása jellemző. Ezeknél is magasabban, többnyire ármentes területen helyezkednek el a tölgy-kőris-szil (ún. keményfás) ligeterdők. A lefolyástalan területeken alakulnak ki a fűzlápok és égeres láperdők, valamint a domb- és hegyvidékeink völgyeiben fordulnak elő a hegyvidéki égerligetek. A bokorfüzest különböző fűzfajok, a fűz-nyár ligeterdőt a fehér fűz és a fekete nyár mellett elsősorban enyves éger, a tölgy-kőris-szil ligeterdőt pedig kocsányos tölgy , magyar kőris és vénicszil alkotja.

Puhafás ligeterdők:

Folyók alacsony árterén, ritkábban domb- és síkvidéki patakok mellett kialakult, többnyire rendszeres elöntést kapó erdők, amelyek lombkoronaszintjét elsősorban a fűz és a nyár fajok képezik.

Keményfás ligeterdők:

Síkságok (kisebb kiterjedésben szélesebb dombsági völgyek, hegylábak) egykori vagy mai árterének magasabb szintjein kialakult erdők. Fafaj készletüket a kocsányos tölgy, a magyar kőris vagy a magas kőris és mellett üde lomberdei vagy ligeterdei fafajok alkotják. Általában fejlett a cserjeszintjük és gyepszintjükben az üde lomberdei illetve az általános ligeterdei fajok uralkodnak.

Fűzlápok, lápcserjések:

Elsősorban az Alföld feltöltődő, elláposodó mocsarainak jellegzetes társulását jelentik. Két-öt méter magas, gyakran áthatolhatatlanul sűrű füzesek, melyekbe kutyabenge, esetleg különlegességként a védett füles fűz elegyedik. Az érintkező társulásokból (láperdők, láprétek, mocsárrétek) sok növényfaj behúzódik, ritka láperdei fajoknak is menedéket jelenthetnek.

Nyírlápok:

Ligetes láperdő, melyek lombkoronaszintjében nyírek uralkodnak. Kis kiterjedésű állományok, melyek lefolyástalan, pangó vizű medencékben, morotvákban jelennek meg. Az év nagy részében jellemző a talajfelszínhez közeli, állandó vízborítás, aminek egyenes következménye a tőzegképződés (tőzeg, illetve tőzeges láptalaj kialakulását eredményezve). Aljnövényzetükben jellemzőek a lápi és mocsári növények, uralkodók a sásfélék, a mohák.

Éger és kőrislápok, égeres mocsárerdők:

Tőzeges talajú, többnyire állandó vízborítású, lápi fajokban gazdag éger-, vagy részben kőriserdők. Éger- és kőrislápok alakulnak ki az állandó pangó vizű, míg mocsárerdők a csapadékos időszakokban némi áramlást mutató vizű területeken.

Égerligetek:

Hegy- és dombvidékek patakvölgyeiben, medencéiben kialakult erdők, amelyek lombszintjében általában uralkodó, de legalábbis jelen lévő az enyves éger. Cserjeszintjük és gyepszintjük üde lomberdei és ligeterdei elemekben, gyertyános-tölgyes és bükkös fajokban gazdag, különösen jellemző lehet a kora tavaszi hagymás-gumós geofitonok tömegessége

4.1.6.2.2. Homok alapkőzet által befolyásolt erdők

Homoki erdők:

Kialakulásukban a homok alapkőzet. és annak jellegzetes vízháztartási viszonyai, gyenge vízmegtartó képessége játssza a döntő szerepet. A homokbuckák melegebb, szárazabb tetején és oldalain nyílt homoki (pusztai) tölgyesek, a mélyebben fekvő, jobb vízellátottságú területeken pedig zárt gyöngyvirágos-tölgyesek alakultak ki. Ez utóbbi társulás homokterületeink zárótársulása. A homoki tölgyesek uralkodó fafaja a kocsányos tölgy. A Duna-Tisza közén a nyílt homoki tölgyesek helyén nyáras-borókások jelennek meg.

Nyílt homoki tölgyesek:

Az Alföldön az erdőssztyepp képviselői. Száraz és meleg buckatetőkön, valamint lejtőkön foltokban fordul elő, a faállományokat tisztások tarkítják. Lombkoronaszintjükben uralkodó a kocsányos tölgy, de mellette jelentős a fehér nyár, rezgő nyár, közönséges nyír, mezei juhar és ezüst hárs előfordulása. Cserjeszintje fajokban gazdag (boróka, közönséges fagyal, közönséges mogyoró, egybibés galagonya, kökény), változó sűrűségű, többnyire magas és záródó, bár nyílt gyepekkel mozaikos is lehet. A gyepszintjükben gyakori fűfajok a pusztai csenkesz és a karcsú perje.

Alföldi zárt kocsányos tölgyesek:

Az Alföld elöntést nem kapó, záródott állományú, kocsányos tölgy, esetenként magyar kőris uralta, üde-félszáraz erdei. Részben keményfás ligeterdőkből, vagy hasonló termőhelyű zárt alföldi erdőkből származnak, de a kiszáradásuk miatt mára már elvesztették ligeterdei jellegüket, ami miatt gyepszintjüket általános erdei fajok uralják. Ritkábban homokos hegylábi környezetben is megjelenhetnek.

Gyöngyvirágos tölgyes:

A hazai homokterületeink záródott állományú klimaxtársulását jelentik. Magasabb talajvízszintű, hűvösebb, nedvesebb mikroklímájú területeken jönnek létre. Lombkoronaszintjük domináns a kocsányos tölgy, de előfordul benne vadkörte, mezei juhar, mezei szil, rezgő nyár is. Cserjeszintjük fejlett.

Homoki borókás nyárasok:

Alföldi homokterületek ligetes megjelenésű, homoki gyepekkel mozaikos, cserjés, kevés fajú és erdei fajokban szegény, boróka, illetve fehér vagy szürke nyár dominanciával jellemezhető társulásai. Gyakori lehet benne az egybibés galagonya, a közönséges fagyal és a közönséges mogyoró is.

4.1.6.2.3. Szikes talajok erdőállományai

Sziki tölgyesek és a sziki erdőssztyeppek, melyek lombkoronaszintjének fő alkotója a kocsányos tölgy, de találkozunk bennük más tölgyfajokkal is. Második lombkoronaszintjüket a tatár juhar és a mezei juhar alkotja. Cserjeszintjük fejlett.

Sziki tölgyesek:

Ligetes, sziki magaskórósokkal, szikes- és löszgyepekkel, nádasokkal mozaikolt, 15 méternél alacsonyabb lombkoronaszintű kocsányos tölgyesek, melyekben erdei elemek sztyepi és sziki fajokkal keverednek. Alapvetően a Tisza-völgyre jellemzőek. Jellemző fajai a kocsányos tölgy, tatárjuhar, bársonyos tüdőfű, ritkábban a magyar dárdahere és a magas gyöngyvessző, a szegélyben a sziki kocsord, a pettyegetett őszirózsa, az aranyfürt és sziki üröm.

4.1.6.2.4. A domborzat által befolyásolt erdőtársulások

A domborzat által befolyásolt erdők középhegységeink lejtőin fordulnak elő. A szárazabb, meleg déli lejtőkön a kisebb állományú molyhos-tölgyesek találhatók, míg köves törmeléklejtőkön és sziklás helyeken hársas-kőrises sziklaerdőkkel találkozunk.

Molyhos tölgyes bokorerdők

Letörpülő, csak foltokban záródó koronaszintű hegy-dombvidéki erdő-gyep mozaikok. Az alacsony növekedés miatt a lombszinttől gyakran nem válik el a cserjeszint. Legjellemzőbb faja a molyhos tölgy és a virágos kőris. Száraz gyepekkel, sziklai gyepekkel együtt jelennek meg.

Tölgyes jellegű sziklaerdők, tetőerdők, és egyéb elegyes üde erdők:

A középhegységek sziklás, köves, kőtörmelékes gerincein, tetőin, tető közeli részein, ritkábban hegyoldalakban jelennek meg. Kis kiterjedésű, tölgyes jellegű elegyes erdők. Jellemző a bükk visszaszorulása, a magas kőris vagy a kocsánytalan tölgy, illetve a virágos kőris és a molyhos tölgy kisebb-nagyobb arányú előfordulása. A cserjeszintjük meghatározó faja a húsos som, máskor sziklai cserjék (madárbirs fajok, szirti gyöngyvessző) a jellemzőek. A gyepszint többnyire jól fejlett, összetétele változó. Egyes típusokban gyakoriak a kora tavaszi hagymás-gumós növények és sok a nitrogénkedvelő faj. Más esetekben a gyepszintet száraz gyepfajokkal kiegészülő száraz és fényigényes erdei fajok uralma jellemzi. Szélsőséges termőhelyük érzékeny a fakitermelésre.

Sziklai és a törmeléklejtő-erdők:

Többnyire a bükkerdők övében alakulnak ki. Edafikus vagy mezoklimatikus okok miatt azonban a bükk visszaszorul vagy letörpül és helyére más fafajok, pl. nagylevelű hárs, magas kőris, hegyi juhar, korai juhar, hegyi szil, gyertyán és kocsánytalan tölgy hatolnak be. Meredek oldalakon, sziklaletöréseken jelennek meg. Szélsőséges termőhelyük nagyon érzékeny a fakitermelésre.

Szurdokerdők:

Magas páratartalmú, nedves, felszíni vízszivárgásos, hűvös völgyek meredek oldalain, vagy mélyén, völgyalji helyzetben, sziklakibúvásos, törmelékes helyeken alakultak ki. Lombkoronaszintjüket hegyi juhar, magas kőris, bükk, korai juhar és hegyi szil alkotja, gyepszintjükben főleg a bükkösök jellemző növényei jelennek meg. Cserjeszintjük fejletlen.

4.1.6.3. Extrazonális karsztbokorerdők:

A Dunántúli középhegységben, többnyire mészkő vagy dolomit alapkőzeten, déli vagy délies kitettségben kialakuló, szubmediterrán elemekben gazdag, extrazonális társulások. Letörpült (2-8 m) fákból álló erdőfoltok, melyek sztyepprétekkel és sziklagyepekkel váltakoznak. A szukcessziós folyamat előrehaladásával, illetve a fák elöregedésével az erdő és gyepfoltok egymásba kölcsönösen átalakulnak. Mikroklímájuk nagyon meleg, száraz. A lombkoronaszintet elsősorban a molyhos tölgy, és mellette a virágos kőris és berkenyefajok alkotják. A cserjeszintjük fajokban nagyon gazdag, legfontosabb faja a cserszömörce.

Az Északi-középhegységre jellemző hasonló megjelenésű extrazonális erdőtársulásaink a sajmeggyes-molyhos tölgyes bokorerdő, az andezitmagyarperjés tölgyes és a melegkedvelő tölgyes.