Ugrás a tartalomhoz

Élőhely-kezelés

Dr. Kozák Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

4.2. Az erdők természetvédelmi szempontú értékelésének szempontjai

4.2. Az erdők természetvédelmi szempontú értékelésének szempontjai

4.2.1. Természetesség

A természetesség kritériumainak az erdőkben zajló természeti folyamatok szabad érvényesülését és az e folyamatok által kialakított jellemzők meglétét tekintjük. A természetes erdő az erdei életközösségek teljes spektrumának nyújt folyamatos életteret, és lehetővé teszi az erdőfejlődés különböző szukcessziós fázisainak tér- időbeli dinamikáját, az alkotó elemek evolúciós fejlődését. Stabilitása magas, mert a sokszínűség miatt viszonylag gyorsan képes reagálni a környezeti változásokra, illetve meg vannak benne, mint rendszerben az alternatív válaszreakciók. A természetesség az ember által bolygatott termőhelyeken is értelmezhető, hiszen a termőhely- és őshonosság, a szerkezeti mutatók, az ökológiai folyamatok megléte mindenütt értékelhető. Egy-egy termőhelyhez több természetes erdőkép is tartozik amely folyamatos változásban van a szukcessziós és regenerációs fázisok, ciklusok egymásutánisága miatt. A természetességnek külön-külön indikátor mutatói vannak táj, illetve állomány szinten vizsgálva.

A természetesség a természetvédelmi megítélés szempontjából alapvető prioritás, azonban a következőkben megemlített mutatók is fontos indikátorok.

4.2.2. Eredetiség

Az eredetiség mindenféle emberi beavatkozást nélkülöző természetességnek fogható fel. Napjainkban ilyen állapotú terület gyakorlatilag nincs, hiszen az őserdőként nyilvántartott területeket is érintik az antropogén hatások, ha nem is közvetlen módon, de közvetetten mindenképpen pl. a talajvízen, felszíni vizeken, légköri hatásokon keresztül. Ezért leginkább csak legalább minél több elemének eredetisége a kívánatos.

4.2.3. Sokféleség

A biológiai sokféleségnek minden szintje fontos, így a genetikai, a taxon és az ökológiai diverzitás egyaránt. Ugyanakkor a sokféleség megítélése, pl. a fajszám tekintetében mindenképpen óvatosságot igényel, hiszen pl. az emberi hatásra megjelenő tájidegen fajok eleinte növelhetik a fajszámot, de ez a típusú sokféleség növekedés semmi esetre sem kívánatos. A sokféleség, a komplexitás egy rendszer, legyen az egy erdei ökoszisztéma stabilitását, alkalmazkodóképességét növeli, de csak ha a megfelelő elemek szintjén valósul meg (pl. őshonos és termőhely honos fajok gazdagsága, természetes állománystruktúra részét képező strukturális sokféleség, stb.).

4.2.4. Ritkaság

Alapvetően a fajokkal kapcsolatban vizsgálják, de értelmezhető erdőtársulások, erdőtípusok, erdőalakok, szukcessziós és regenerációs jelenségek, erdőszerkezeti elemek, vagy akár erdőhasználati, erdőgazdálkodási módok tekintetében is. A ritkaság megítélésénél szintén fontos óvatosnak lenni, mert a ritkaság lehet eredendő tulajdonság, pl. egy evolúciós alkalmazkodás is (ritka fajra nem „érdemes” specializálódni, ezért a fitofágok elleni védekezésnek egyik módja lehet adott növényfaj ritka volta is). Ugyanakkor természetvédelmi megítélés szempontjából a ritkaság, legyen annak bármilyen oka, mindenképpen több elővigyázatosságot igényel, mert könnyebben kerülhet veszélybe.

4.2.5. Veszélyeztetettség

Megítélése nem csak faji, hanem társulás szintjén is lehetséges. Fajok esetében azt értjük alatta, hogy adott területen a populációk milyen messze vannak a kipusztulástól. Az erdőtársulások esetében a meglévő állományok megsemmisülésének valószínűsége, illetve az állományokban végbemenő eljellegtelenedés képezi a veszélyeztetettség megállapításának alapját. Általánosságban véve leginkább az öregedési, összeroppanási fázisokra jellemző erdei fajok, az árvizeknek mint gyakori természetes bolygatási hatásnak kitett erdők fajai, valamint a szélsőséges termőhelyi adottságok között található erdők fajai vannak a leginkább veszélyeztetett helyzetben. A magasabbrendű növények közül az erdei fajok több mint 25 %-a, a természetszerű erdőtársulások összessége veszélyeztetett valamilyen mértékben.

4.2.6. Helyreállíthatóság

Azt fejezi ki, hogy különböző beavatkozásokkal a teljesen elpusztított, vagy erősen leromlott állapotból milyen eséllyel lehet egy közbülső jobb, vagy egy az eredetivel megegyező állapotba hozni az adott életközösséget. Az emberi ilyen célú beavatkozástól mentesen is létezik „öngyógyító” képessége az életközösségeknek, ezt a folyamatot nevezzük regenerációnak, és a képességet regenerációs képességnek, potenciálnak. A helyreállítási tevékenységek is akkor lesznek igazán sikeresek, ha nem helyettesíteni, hanem használni, erősíteni akarják a természetes regenerációs folyamatokat.

4.2.7. Jellemzőség és sajátosság

A jellemzőség általánosabb, megkülönböztetésre kevésbé alkalmas, míg a sajátosság egyedibb, elkülönítésre alkalmas tulajdonság. Például a zselici bükkösökre jellemző az ezüst hárs jelenléte, a zempléni-hegységi cseres-tölgyesek pedig sajátossága a cser hiánya. Vagy táj szinten például a Nyugat-Dunántúlra jellemző a szelídgesztenye megjelenése, a Tiszántúlnak pedig sajátossága a közönséges boróka hiánya.