Ugrás a tartalomhoz

Élővilág-védelem

Dr. Juhász Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

10.3. Fás társulások (erdős-fás növénytársulások)

10.3. Fás társulások (erdős-fás növénytársulások)

Az erdei fák és cserjék a termőhelyhez kötött növénytársulásokba egyesülve faállományokat, erdőket alkotnak. Az egyes fafajok a társulásokban különböző szerepet játszhatnak: lehetnek állományalkotó fő fafajok és kísérő vagy elegyfajok. Faállománytípus alapján erdészetileg 14 erdőtársulás-csoport különíthető el. A következőkben néhány fontosabbat említünk ezek közül, amelyek számos védett faj élőhelyei.

Cserjések

Száraz és mezofil termőhelyek cserjéseit megjelenésük miatt választjuk el az erdőktől. Gyakran az erdők szegélyét alkotják, esetenként önálló formációként jelennek meg a cserjések. Nagy regenerálódó képességgel rendelkezik a társulás. Jellemző faja az erdei iszalag (Clematis vitalba), a veresgyűrű (Cornus sanguinea), a mogyoró (Corylus avellana), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a varjútövis (Rhamnus catharticus) stb.

Fűz-nyár ligeterdők

Síksági folyók parti zonációjában második övezetként a bokorfüzesek mögött kialakult szálerdőket foglaljuk a fűz-nyár ligeterdők kategóriába. Ezeket minden síksági és dombvidéki folyó, vízfolyás mentén megtalálhatjuk. Az alacsony ártér mélyebb része fiatal öntéstalajon élnek, 3-4 hónapos elárasztást is elviselnek

Megjelenésük alapján jellemezve a fűz-nyár ligeterdőt, laza, magas (30 m) hullámzó felső koronaszintű erdőt alkot általában magas második koronaszinttel. Cserjeszintje változóan fejlett, fontos szerepet játszanak benne a liánok. Néhány jellemző faja koronaszintenként a lombkoronaszintben a fűzek (Salix spp.), a nyarak (Populus spp.) a cserjeszintben az erdei szőlő (Vitis silvestris), a szederfélék (Rubus spp.).

Több védett növényfaj fordul elő a fűz-nyár ligeterdőkben, pl. a mandulalevelű fűz (Salix triandra), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a mocsári nőszöfű (Epipactis palustris), tiszaparti margaréta (Chrysanthemum serotinum). A nagyobb folyók mentén (pl. Tisza, Dráva) egykor őserdő jellegű állományok díszlettek, de ezek szinte teljesen átalakultak.

Tölgy-kőris-szil keményfa ligeterdők

A nagyobb folyók magasabb térszinein zárótársulást jelentő közösség. Hazai viszonylatban a legszintezettebb, növény- és állatközössége a legdiverzebb az erdők közül. Síkságon az egykori folyómedrek mentén intrazonálisan is fennmaradtak kisebb állományai (pl. Nyírség). Két jól elkülöníthető lombkoronaszintének felső emeletét a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és az elegyként megjelenő vadcseresznye (Cerasus avium) alkotja. Az alsó lombkoronaszintben a vadkörte (Pyrus pyraster), a szilfajok (Ulmus spp.), mezei juhar (Acer campestre), sőt extrazonálisan akár a gyertyán (Carpinus betulus) jellemző. A cserjeszint igen gazdag, a veresgyűrű (Cornus sanguinea) mellett a fagyal (Ligustrum vulgare), a kökény (Prunus spinosa), a galagonya fajok (Crataegus spp.), kecskerágó fajok (Eounymus spp.), kutyanbenge (Frangula alnus), a mogyoró (Corylus avellana) és további fajok jellemzőek. A lágyszárú szintben számos reliktum, védett faj is tipikus: fehér zászpa (Veratrum album), békakonty (Listera ovata), vitézkosbor (Orchis militaris). További kollin és montán elemek is a flóra tagjai, mint a tavaszi kankalin (Primula veris), keltike fajok (Corydalis spp.).

A hazai erdőtársulások közül az egyik legveszélyeztetettebb, mert napjainkra csak alig néhány reliktum foltban maradt fenn!

Tatárjuharos-IösztöIgyes

A társulás az erdőssztyeppek klímazonális erdeje. Az Alföld kiterjedt, széles löszhátain és a középhegység (elsősorban az Északi-középhegység) peremének lösztakaróján egykor igen kierjedt volt. Csupán néhány állománya maradt meg az országban. Kisebb foltjai vannak a Bükkalján Kerecsend mellett, Eger-Felnémet mellett, a Hernád völgyében és a Sajó - Hernád közén. Állományai találhatók még a Tétényi-fennsíkon, a Mezőföldön és degradált foltjai vannak még a Kisalföldön és a Gödöllői-dombvidék délnyugati peremén vagy a hortobágyi Ohati-erdőben.

A társulás közepes növekedésű (18-20 m) második lombkorona szint és sűrű cserjeszint jellemzi, de a gyepszintje is fejlett. A lombkorona szintben a névadó tatárjuhar (Acer tataricum) mellett gyakoriak a tölgyfajok (Quercus spp.), a mezei juhar (Acer campestre), jellemző. A cserjeszintben a kökény (Prunus spinosa), A tatárjuharos-Iösztölgyesekben számos védett növényfaj fordul elő, mint a törpe mandula (Amygdalus nana), a tarka nőszirom (Iris variegata), a macskahere (Phlomis tuberosa), a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum).

Az erdőtársulás kevés hazai foltja kipusztulással veszélyeztetett ezért fokozott védelemre javasolt. A társulást ma az agresszív jövevényfajok veszélyeztetik leginkább, ezért védelmét a benyomuló akácok eltávolításával, a természetes megújulás biztosításával és területük gyarapításával lehet elérni.

Gyertyános-kocsánytalan tölgyes

A dombvidékek északi oldalain, ritkán síksági területek magasabb részein (extrazonálisan) és a középhegységek gyertyános-tölgyes klíma zónájában található zonális társulás. A társulás koronaszintje kétszintes, a felső szintet a tölgy (Quercus petraea), a második szintet a gyertyán (Carpinus betulus) alkotja. Faállománya magas, 25-30 m. Cserjeszintje közepesen fejlett, a gyepszint sűrű, 60-80%-os borítottságú.

További néhány jellemző fafaj a lombkoronaszintben a madárcseresznye (Cerasus avium), a korai juhar (Acer pseudoplatanus), a magas kőris (Fraxinus excelsior), a cserjeszintben, az erdő szélén a húsos som (Cornus mas) alkot szegélyzónát. Több védett, ritka növényfaj jellemzi ezt az erdőtársulást, mint pl. a téltemető (Eranthis hyemalis), a kakasmandikó (Erythronium dens-canis).

Sérülékeny, illetve potenciálisan veszélyeztetett társulás, amelyet a tarvágás után az elkőrisesedés, vagy elgyertyánosodás veszélyeztet. A társulás védelmét fokozatos felújító vágással kell kezelni. A meredek, erózióra hajlamos talajon szálaló erdőművelést kell alkalmazni.

Középhegységi bükkös

Az Északi-középhegység zonális, montán bükkös társulásai 600 m-es magasság felett találhatók, de extrazonálisan alacsonyabb térszínen is előfordulnak (pl.: Zalai-dombság, Szatmár-Bereg). Az Északi-középhegységben és a Dunántúli-középhegységben elterjedt társulás. A társulás termőhelyének alapkőzete lösz, mészkő, andezit. A társulásra jellemző, hogy a kevés fény miatt csak felső lombkoronaszintje és kisebb mértékben gyepszintje alakul ki. A zárt bükkösök alja is csupasz (nudum). A második szintben előfordulnak elegyfajok, de nem alkotnak második koronaszintet. Az erdő magassága 18-30 m, záródása 70-100%. Jellemző fafaj a lombkorona szintben a bükk (Fagus silvatica), a gyertyán (Carpinus betulus), ritkábban a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), vagy a madárberkenye (Sorbus aria). A gyepszintben tipikus a szagos müge (Asperula odorata), a sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon), a bükk sás (Carex pilosa), a hagymás fogasír (Dentaria bulbosa) vagy a Mecsekben a nagyvirágú méhfű (Melittis grandiflora). Számos védett növényfaj termőhelye, mint pl. a turbánliliom (Liliom martagon), a szártalan kankalin (Primula acaulis), a pirosló hunyor (Helleborus purpurascens), a bíboros kosbor (Orchis purpurea). A társulás potenciálisan veszélyeztetett, ezért védelemre javasolt. A jelenlegi társulásokban csak fokozatos felújító vágás, vagy szálaló erdőművelés javasolható. Az elkőrisesedést, elgyertyánosodást meg kell akadályozni, de az elegyfajok a véghasználatig kellő számban és elegyarányban megőrzendők.

Az erdők a természetesség, illetve az emberi beavatkozás szerint is csoportosíthatók.

Őserdők

Az őserdő a természet által létrehozott, ember által nem (vagy csak kevésbé) háborgatott, a fejlődés folyamán kialakult természetes erdő. Magyarországon őserdő már nincs. Az elnevezésekben itt-ott előforduló "ős" jelző, pl. ősbükkös, ősborókás, ősfenyves, nem őserdőt jelent, inkább azt jelzi, hogy a fákat régőta óta nem vágták ki.

Természetes erdők

Természetesnek tekinthetők az őshonos fafajokból, emberi beavatkozás nélkül kialakult erdők. Ezek - mivel gazdaságosan nem művelhetők- általában a véderdők valamelyik kategóriájába sorolhatók.

Természetszerű erdők

Az idesorolható erdők a hagyományos erdőgazdálkodás következtében létrejött, illetve létrehozott olyan őshonos fafajokból álló állományok, amelyek természetes felújítás révén keletkeztek, vagy ha azokat mesterségesen hozták is létre, annak nyomai már nem ismerhetők fel.

Kultúrerdők

Függetlenül attól, hogy az erdőt régebbi, az ember által telepített erdő helyén, esetleg kiváló erdőtalajon, kopáron, homokon, stb. hozták létre, az akácosokat, a nemes nyárasokat, a vörös tölgyeseket, fekete diósokat és a fekete fenyveseket kivétel nélkül kultúrerdőnek tekinthetjük. Ide sorolhatjuk még az összes mesterségesen létrehozott őshonos fafajból telepített erdőt is.

Faültetvények

Természetvédelmi jelentőségük - különösen erdőben szegény, fátlan környezetben - az egyes fáknak, facsoportoknak, erdőfoltoknak, erdősávoknak és fás legelőknek van, amelyek környezetünk díszei. A védett fák, illetve fásítások zöme helyi természeti érték, létüket számos veszély fenyegeti

Az élőfa-gyűjtemények (arborétumok) - döntően emberi tevékenység eredményei; - értékük messze felülmúlja az általuk elfoglalt terület, vagy a fák fatömege szerint az erdőkre vagy fásításokra eső egységnyi értéket.