A természetes ökológiai rendszerek a civilizáció fejlődésével folyamatosan átalakultak, ennek minden kedvezőtlen hatásával együtt. Az emberi társadalmi, technikai fejlődés a környezet csaknem minden elemét felhasználva, maga hasznára formálta ezeket. Ennek a következménye az egyre kiteljesedő környezetszennyezés, a természetes élőhelyek átalakulása, és az élővilág sokszínűségének csökkenése. A kedvezőtlen hatások a Kárpát-medencében is felerősödtek. Ennek egyik látványos példája az egykori mocsarak- és lápok lecsapolása, a folyószabályozás, a vízjárta területek kiterjedésének csökkenése, vízszennyezés, tájidegen fajok megjelenése. Mindezek következtében a természetes halfaunánk átalakult, több faj visszaszorult vagy csaknem teljesen eltünt, más, többnyire idegenhonos fajok állománya az őshonos fajok rovására növekedett. A következőkben a legfontosabb, a természetes halállományt veszélyeztető tényezőket tekintjük át a Kárpát-medencére vonatkoztatva.

A vízi környezet átalakítása – a folyószabályozás, mocsarak, lápok lecsapolása

A vízrendezés, a vízjárta területek kiszárítása és a folyók szabályozása döntően a XIX. század történései hazánkban. A beavatkozásokat a növekvő népesség lakóhely, szántóföld igénye, állattartásra alkamas területek létrehozása, a nagybirtokrendszer kiteljesedése indokota. A későbbi mederszabályozás, duzzasztóművek kiépítése, a partvédelem egyben a villamosenergia termelés, hajózhatóság, öntözővíz biztosítás érdekében zajlott. Ezek következtében a vízszint szabályozása mesterségesen történik. Ezzel együtt az eredeti ökológiai feltételek teljesen átalakultak, ami a halállományra rendkívüli negatív hatást jelentett.

A folyószabályozás következtében eltűntek a sekély vízborítású árvízi területek, amivel megszüntek az igazi halbölcsők. Az egykori holtmedrek, természetes kiöntések az egyik pillanatról a másikra vesztették el vízutánpótlásukat, ami a halbőség végét is jelentette. Különösen az Alföldön csökkent a mocsarak és a lápok területe, egyrészt a folyószabályozás, másrészt ezek vizének lecsapolása miatt. Az egykori legendás halbőségű területek kiszáradtak, eltüntek. Számos, valaha tömegesen előfordult faj vált napjainkra védetté vagy fokozottan védetté az állomány megritkulása miatt. Ilyen a lápi póc (Umbra krameri), vagy a réti csík (Misgurnus fossilis), az átformált folyókban (pl.: Tisza) pedig megritkultak bizonyos reolfil fajok. Az egykori fokgazdálkodást ezért már nem lehet megvalósítani a szabályozások után, csak jelentősebb vízügyi visszarendezés után.

A halak élőhelyi feltételeit jelentősen átformálták a duzzasztások is. Az eredetileg egységes folyóvízi életfeltételek, így az áramlási viszonyok megváltoznak, hiszen az erőmű felett a vízmozgás lelassul, a víz a hordalékát lerakja. Az duzzasztómű alatt az alvíz sebessége jelentősen növekszik, teljesen más ökológiai feltételeket kialakítva. A folyóvízi zonáció változása egyben a halközösségek átalakulásához is vezetett. A duzzasztás felett a stagnofil fajok számra válnak alkalmassá az életfeltételek, az alvízben pedig a reofil fajok állománya növekszik. A duzzasztómű a vándorló halak számára csaknem teljesen áthidalhatatlan gátat jelent. Az Al-Dunán megépült vízierőmű akadályozza a Fekete-tengerből a Dunán felfelé vándorló tokfélék mozgását, megakadályozva, hogy ezek elérjék a természetes ívóhelyüket, a Duna felsőbb szakaszait. A duzzasztók fizikai akadályait az un. hallépcsőkkel lehet kiküszöbölni. A hallépcsők a duzzasztók mellet épülnek, feladatuk az, hogy a nagyobb szintkülönbséget kiegyenlítse, és a halak és más vízi szervezetek akadálytalanul vándrolohassanak a folyó teljes hosszában. Magyarországon eddig a szigetközi Denkpálon, valamint 2007-től az Ipolyon (Ipolytölgyesnél) épült hallépcső. A hallépcsők egyben az egykori ökológiai folyosókat is visszaállíthatják. Utóbbi a Dunából ívni vándorló halak (pl.: Lota lota, Chondrostoma nasus) számára is biztosíthatja a vándorlási útvonalat.

Vízszennyezések

A természetes vízterekbe nagy mennyiségben kerülnek olyan anyagok, amelyek veszélyeztetik a vízi szervezeteket. A különböző szennyezőanyagok sokszor vezetnek halpusztulásához. A különböző szennyezőanyagok közvetlenül kifejthetik toxikus hatásukat és akár teljes pusztulást is okozhatnak. A vízbe kerülő különböző anyagok káros hatásukat a táplálékláncon keresztül fejtik ki. Minél magasabb trofikus szintet képvisel a faj, annál nagyobb mértékben akkumulálja a szervezet a káros anyagokat. Egy ragadozó hal testében nagyságrenddel több nehézfén halmozódhat fel, mint egy növényevő faj egyedében. Ha a szer közvetlenül nem okoz pusztulást, a toxikus hatás folyamatosan a hal életfolyamataira hat, ami végül ugyancsak kedvezőtlen változást okoz (pl.: fejlődési rendellenességhez) vezet. A leggyakoribb mérgező anyagok a nehézfémek (pl.: ólom, réz, higany, cink, mangán), amelyek döntően az ipari tevékenység révén kerülnek a vízbe. Hazánkban nehézfémekkel az egyik legszennyezetebb folyó a Sajó volt, ami miatt a folyóból kifogott halak fogyasztását sem ajánlották. A nehézfémek számos életfolyamatot gátolnak vagy torznövekedést is előidézhetnek a halakban. Az ipari termelés átalakulásával napjainkban jelentősen csökkent a folyó szennyezettsége és a vízbe visszatértek az eredeti fauna tagjai (pl.: fejes domolykó – Leuciscus cephalus -, menyhal – Lota lota -).

A vízszennyező anyagoknak számos további csoportja is ismert. Az ammónia, a fenolszármazékok, az olaj és származékai, peszticidek (gomba- és rovarirtószerek), mosószerek hatóanyagai (detergensek) egyaránt veszélyezetik a vízi élővilágot. Az utóbbi évek legnagyobb halpusztulását okozta a 2000. évi tiszai cianid- és nehézfémszennyezés. A feltételezések szerint a Tisza magyaroszági szakaszán 1240 tonna halat pusztult el. Különösen érzékenynek bizonyultak a cianid vegyületekre a busafajok, a különböző keszegfajok, a süllő, a harcsa, és a ponty, és számos védelem alatt álló faj is (pl.:bucók - Zingel spp, selymes durbincs - Acerina schraetzer, küllők -Gobio spp.).

(2000. január 30-án Romániában gátszakadás történt a Nagybánya (Baira Mare) melletti Zazár település közelében fekvő, különböző vegyi anyagokat tartalmazó zagytározó töltésén. A nagybányai román-ausztrál vegyesvállalat, az Aurul Rt. 93 ha területű zagytározója január végén olyan nagy mennyiségű csapadékterhelést kapott, aminek a következtében január 30-án kb. 22 órakor a töltés mintegy 25-30 m szélességben átszakadt.

A gát helyreállítása több mint 2 napig tartott. Ez alatt kb. 100 ezer m3 nagy koncentrációjú, cianiddal és nehézfémekkel erősen szennyezett víz ömlött a földeken át előbb a Zazár-, majd a Lápos-patakon keresztül a Szamosba, később a magyarországi torkolat után a Tiszába. A szennycsóva még a Dunában is mérhető változásokat okozott.

Az elfolyó víz szennyezőanyag koncentrációja mintegy 400 mg/l, fémekhez kötődő cianid volt. A kiszabadult szennyvíz cianid tartalmát a rendelkezésre álló adatok alapján közel 110 tonnára lehetett becsülni

A Szamoson az országhatárt Csengernél február 1-én délután érte el a cianid szennyeződés. Maximális koncentrációnak 32,6 mg/l-ot mértek, ami az érvényben lévő határérték több mint 320-szorosa. Az MSZ-12749 az "erősen szennyezett" osztályba sorolt víznél is legfeljebb 0,1 mg/l cianid koncentrációt enged meg.

A cianid mellett jelentős mértékben lehehett kimutatni különböző kémiai komplex formában kötött nehézfémeket. A legnagyobb koncentrációjú réz mellett a természetes eredetű koncentrációt meghaladó mértékben elsősorban cink, kisebb mértékben ólom és ezüst is érkezett a szennyezett vízzel.

A cianidvegyületek az enzimgátlók csoportjába sorolható erős mérgek, amely a sejtlégzést gátolják. A sejtlégzés a tápanyagok lebontásához, ezáltal az energiatermeléshez szükséges oxigén felvételét és biológiai oxidáció során keletkezett szén-dioxid leadását jelenti. Ezt a folyamatot azonban már igen kis mennyiségű cianid is képes meggátolni.. A legtöbb vízi élőlény, így a halak fokozottan érzékenyek a cianidra, aminek kisebb koncentrációja is letális hatást okozhat.

A szennyezőanyag levonulása alatt a Szamosban 20 és 30 mg/l, a Tisza Szamos alatti szakaszán 10 és 15 mg/l között változott a cianid koncentráció, majd a Tiszán lefelé ez folyamatosan csökkent. Ezt a beömlő mellékvízfolyások hígították, másrészt a Tisza-tóban a szennyező hullám érkezése előtt betározott víznek a szennyező hullám odaérkezése utáni fokozatos leeresztése is csökkentette. Az országot elhagyó Tisza vízben 1,49 mg/l volt a maximális koncentráció, ami még mindig mintegy 150-szeresen haladta meg az elfogadható vízminőségi határértéket. Február 2-án a késő délutáni órákban jelent meg a cianidos víz a Tiszában. Február 5-én érte el Tokaj térségét, ahol már a jégmentes vízfelszínen megjelentek a haltetemek. A Tiszalöki -vízlépcsőt február 5-én az esti órákban érte el a szennycsóva, Polgár-Tiszaújváros térségében február 6-án mutatták ki a cianidot. A Közép-Tisza vidékét, így a Tisza-tó térségét február 7-én a reggeli órákban érte el a szennyező hullám, majd folyamatosan vonult át a Kisköre alatti folyószakaszokon és február 10-én a késő délutáni órákban hagyta el a Közép-Tisza vidékét.)

1974-ben az addig védett madárfajokon túl 96 gerinces állatfaj (halak, kétéltűek, hüllők, emlősök) törvényes védelmét hirdették ki, egyben minden faj eszmei értékét is meghatározva. Jelenleg fokozott védelemben részesül a mindkét hazánkban előforduló ingola (Eudontomyzon danfordi, E. mariae), és 5 halfaj (Barbus peloponnesius petenyi, Hucho hucho, Umbra krameri, Zingel zingel, Zingel sterber). További 27 faj szerepel a védett fajok között.

A védett és fokozottan védett fajok mindennemű hasznosítása, tartása, tenyésztése tilos vagy csak a szakhatóság külön engedélye mellett lehetséges.

A hazai védettségen túl számos halfajra különböző nemzetközi szintű védettség is vonatkozik. A Magyarország által is elfogadott, törvényben kihirdetett egyezmények közül a vadonélő növény és állatfajok nemzetközi kereskedelméről szóló Washingtoni Egyezmény (CITES) kategorizálja a hatálya alá besorolt fajokat. Az egyezmény II. oszlopába tartoznak a nagy termetű tokfélék, amelyek egykor hazánk vizeit is benépesítették. Ezek fogása és kereskedelme az adott részes ország szakhatóságának az engedélye alapján lehetséges.

Az európai vadon élő növények és állatok valamint természetes élőhelyeik védelméről intézkedő Berni Egyezmény különböző függelékei közül a II-ban a fokozottan védett, a III-ban a védett, sérülékeny állományú fajok kaptak helyet. A hazai halfajaink közül II-es kategóriás az Umbra krameri, a III. függelékbe 41 faj került. Az Európai Unió egyik természetvédelmi dokumentuma az 1992-ben rkihirdetett a Madár-és Élőhelyvédelmi Irányelv. Az irányelv a hatálya alá eső fajokat különböző védelmi szempontok szerint osztályozza. A hazai halak közül számos faj az irányelv II., IV. és V. függelékében is helyet kapott.

A halfauna természetvédelmi minősítésére Guti (1993) dolgozott ki egy, az egyes vízterekben élő halközösségek összehasonlítására is alkalmas értékrendszert. E szerint a hazai halfajok 8 természetvédelmi veszélyeztettségi kategóriába sorolhatók (kipusztult, eltűnő, veszélyeztett, ritka, tömeges, bevándorló, exotikus, unikális), amelyek értékszámot is kapnak:

Kipusztult - nincs értékrendje (az utóbbi 50 évben nincs adata a határokon belül)

Eltűnő - értékrend: 4 (Az utóbbi évszázadban a populáció mérete a kritikus szint alá csökkent)

Veszélyeztetett - értékrend 3 (A populációk egyedszáma és az élőhelyek kiterjedése csökken)

Ritka -értékrend 2 (Sajátos élőhelyi feltételek között kis egyedszámban élő faj)

Tömeges – értékrend: 1 (A természetes vizekben gyakran nagy egyedszámban jelenik meg)

Bevándorló – nincs értékrend (Európai elterjedésű faj, korábban nem volt önfenntartó állománya)

Exotikus – nincs értékrend (tájidegen betelepített vagy behurcolt faj)

Unikális – értékrend: 2 (Az utóbbi száz évben egy-egy lokális élőhelyen önfenntartó állományt létrehozó faj)

A Duna vízgyűjtőjén belül az endemikus fajok értékrendje 1 egységgel növekszik a veszélyeztetettségi kategóriáknak megfelelő értékszámhoz képest.

Egy adott víztér tényleges halközösségének természetvédelmi minősítése a fentiek alapján számszerűsíthető, meghatározva a faunalista abszolut és relatív természetvédelmi értékét.

A fauna abszolut természeti értéke (TA) a faunaelemek értékrendjeinek és az endemikus fajok számának összege, azaz:

TA=4_nE+3_nv+2_nR+nT+0_nx+0_nX+2_nU+ N

nE: eltűnő fajok száma, nV a veszélyeztetett fajok száma, nR: ritka fajok száma, nT: tömeges fajok száma, nX: exotikus fajok száma, nU: unikális fajok száma, N: endemikus fajok száma

A fauna relatív természeti értéke az abszolut természeti érték (TA) és az értékrenddel jellemzett faunaelemek számának hányadosa:

A fauna abszolut természeti értéke főként a veszélyeztetett fajokat mennyiségét, a relatív természeti érték azok arányát tükrözi.

Összehasonlításul néhány hazai víztér abszolut és relatív természetvédelmi értéke:

4. sz. táblázat: Néhány magyarországi víztér halfaunájának abszolut és relatív természetvédelmi értéke

Az IUCN, a Nemzetközi Természetvédelmi Unió már az 1960-as évektől kezdeményezte a veszélyeztetett fajok "vörös listás" rangsorolását, az egyes fajokat természetvédelmi státuszba sorolással. Noha halakra e listákban nincs utalás, számos szerző (Lelek, 1987, Guti,1993, Keresztessy, 1994,) a halfajokra is alkamazza ezeket. Az IUCN kategóriák az alábbiak (kibővítve a hazai halfajokra alkalmazott státuszokkal):

Endangered (E): közvetlenül veszélyeztetett faj, néhány izolált, kis kiterjedésű habitatban, alacsony egyedsűrűséggel - eltűnő faj (pl.: Eudontomyzon danfordi, Umbra krameri)

Vulnerable (V): ritka előfordulású, a környezet változásait nehezen elviselő - veszélyeztetett faj (pl.: Huso huso, Acipenser ruthenus)

Rare (R): természetesen kis számú populációkban élő fajok, amelyek a az élőhelyi viszonyok stabilitása esetén fennmaradhatnak - ritka faj (pl.: Rutilus pigus virgo, Leuciscus leuciscus)

Intermediate (I): gyakoribb faj, amely állománya a környezeti állapot romlása esetén az előző kategóriákba kerülhet - mérsékelt gyakoriságú faj (pl.: Abramis bjoerkna, Tinca tinca)

Abundant (A): állománya védelmet nem igényel – gyakori (pl.: Esox lucius, Rutilus rutilus).

Introduced - Exotikus (E): behurcolt vagy betelepített halfaj, amely más állatföldrajzi régióban őshonos - nem őshonos (pl.: Ctenopharyngodon idella, Carassius auratus)

5. sz. táblázat. Védett halfajok a különböző jogszabályok alapján