Ugrás a tartalomhoz

Élővilág-védelem

Dr. Juhász Lajos (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

12.4. A madarak védelme

12.4. A madarak védelme

A hazai állatfajok védelmének a történetében a legrégebbi múltra a madárvédelem tekinthet. Hazánkban a madarak életmódját, biológiáját, gazdasági jelentőségét már régóta kutatják, értékelik intézményesen, mely tevékenység egyben a hazai természetvédelem, a fajvédelem alapját is képezte. Az 1872. évi VI. törvénycikk a madárfészkek pusztítását és a tojásgyűjtést is tiltotta. Az 1883-as vadászati törvény is rendelkezik madárvédelemről, tekintve, hogy az énekes madarak vadászatát minden időben megtiltotta, s más madárfajok vadászatát is szabályozta. Az 1894-ben született mezővédelmi törvény a mezőgazdaságra nézve hasznos madarak védelméről intézkedett és a mezőőrök feladatául írta elő ezek téli etetését, fészekodúk telepítését. 1893-ban megalakul az első, a madarak kutatásával és védelmével foglalkozó intézmény, a Magyar Ornithológiai Központ (MOK). Vezetője Herman Ottó lett, aki a madárvédelem és a természetvédelem igaz apostola volt ebben az időben. A “Madarak hasznáról és káráról" című, a mai napig utolérhetetlen stílusban megírt könyve a madarak megbecsülésére és védelmére íródott. 1901-ben egy miniszteri rendelet 132 madárfaj teljes körű védelmét biztosította. Ez a jogszabály többször módosulva további madárfajokra terjesztette ki a védelmet. 1906-ban az akkor kultuszminiszter rendeletben hírdette ki az állami népiskolák számára a Madarak és Fák Napjának kötelező megünneplését. Ebben Herman Ottó mellett nagy szerepe volt Chernel Istvánnak is, aki a hagyományos madárvédelem egyik hazai megalapítójának is számít. 1954-ben csaknem az összes, hazánkban élő madár védelmet kapott. Az 1961-es természetvédelmi törvény jogszabálya további védettséget határoz meg, majd 1974-től a védett fajoknak eszmei értéket határoztak meg, összesen 319 fajt érintve. Az 1982-ben megjelent természetvédelmi törvény 320 fajt sorol védetté. Ettől kezdve a védett és a fokozottan védett fajokat is megkülönböztetik. 1993-tól 340 madárfaj áll törvényes védelem alatt. A fajlista ezután többször is módosult, legutóbb a 13/2001-es és a 23%2005. sz. KöM/KVvM rendelet szabályozta a növény- és állatfajok, így a madarak védelmét. Ennek értelmében a legmagasabb természetvédelmi értékű fajok között 1 000 000 Ft. eszmei értékű 7 madárfaj (Anser erythropus, Aquila pomarina, Aquila heliaca, Falco cherrug, Haliaëtus albicilla, Numenius tenuirostris, Otis tarda). A vadászható fajok kivételével minden faj védelem alatt áll. A hazai védett fajok listáján nem szerepel, de az EU-s ajánlások miatt 5 faj névleges, 1 000 Ft-os természetvédelmi értéket kapott (Cygnus olor, Larus argentatus, Passer domesticus, Phalacrocorax carbo, Sturnus vulgaris). Az Európai Unió első természetvédelmi szabályozását a Madárvédelmi Irányelv jelentette (79/403). Ez kiegészült az 1982-ben született Élőhelyvédelmi Irányelvvel (92/43). A Natura 2000-es irányelv alapján pedig az előző irányelvek figyelembevételével Különleges Madárvédelmi Területek kialakítására is lehetőség nyílik (Important Bird Areas - IBA).

Több madárfaj állományának fenntartása, gyarapítása érdekében a tényleges jogi védelmen kívül gyakorlati madárvédelem valamely formáját is igényli.

A gyakorlati madárvédelem egyrészt a legveszélyeztetettebb madárfajok (pl. ragadozó madarak) valamint a nagyobb állományban megjelenô, de természetvédelmi, biológiai, gazdasági szempontból fontos fajok, ezek életközösségeinek, élettereinek védelmében történô intenzív közreműködést jelent.

A hagyományos madárvédelem már csaknem egy évszázados múltra tekinthet vissza. Eleinte a védelem a gazdaságilag fontos fajokra irányult, majd kiterjedt az odú és bokorlakó madarak telepítésére, a téli madáretetésre, a madárkártételek elhárítására, megelôzésére.

A környezetünket utóbbi évtizedekben ért káros hatások, a megváltozott környezeti feltételek, egyre nagyobb veszélyeztető tényezôvé váltak az állatvilágra, így a madárvilágra nézve is. Az ipari és mezôgazdasági termelés, a környezetszennyezés két okból vált a madártársulások számára rendkívül kedvezôtlen változások elindítójává. Az ökológiai tényezôk megváltozása egyrészt lecsökkenti, vagy elpusztítja a tápláléklánc valamely elemét, ami a madárfajok táplálkozásának az átalakulását vagy táplálék hiányában elvándorlását, pusztulását eredményezheti. A táplálékbázis elvesztésén túl megszűnnek vagy korlátozódnak a madarak számára alkalmas élőhelyek (fészkelő, táplálkozó, pihenő, éjszakázóhelyek), melyek egyes fajok állományának csökkenésében, a fiókamortalitás, növekedésében megvalósulva, részleges vagy teljes kipusztuláshoz vezethet.

A fentiekben a természetvédelmi jogszabályok csak a passzív védelmet jelentenek. Ilyen esetekben a hagyományos madárvédelmen túl a madárvédelem intenzív formája, mint a zárttéri tenyésztés, repatriáció, fészekőrzés, tojás és fiókamentés, élőhely kialakítás, veszélyeztető tényezők csökkentése biztosíthatja a kellô védelmet.

A hagyományos madárvédelem gyakorlatába soroljuk a mesterséges fészkek, fészekodúk telepítését, fészkelőhelyek kialakítását, a madarak téli etetését. Hazai viszonylatban először a kiskertek madárvédelmének népszerűsítését a század első felében Csörgey Titusz kezdeményezte, majd a hagyományos madárvédelem hazai fő népszerűsítôjének Vertse Albertet tekinthetjük, aki több kiadást is megért "Madárvédelem" című könyvével tette ismertté és népszerűvé a madarak védelmének, ismertetve az alapvetô gyakorlati teendôket. Munkássága során a különböző odúlakó fajok számára több odútípust is kifejlesztett.

A mesterséges fészekodúknak méretük és bejárati nyílásuk (röpnyílás) alapján az alábbi típusai alkalmazhatók eredményesen:

A típusú odú, kis méretű, amely kék- és barátcinege megtelepítésére szolgál. Röpnyílásának átmérôje 25 mm, mélysége 16-20 cm, belső átmérôje 10 cm. Kis méretei miatt ez az odú "verébmentes".

A "B" típusú mesterséges fészekodú két röpnyílással készül. A legáltalánosabban használt B32-es röpnyílása 32 mm, a B46-é 46 mm. Az odúk mérete egységesen mélységben 18-20 cm, belső átmérőjük 10-12 cm. A B32-es típus széncinege, csuszka, mezei veréb, kerti rozsdafarkú, a tágabb bejáratú B46-os odú elsősorban seregély, szürke légykapó, örvös légykapó, házi rozsdafarkú megtelepítésére szolgál.

A "C"odú röpnyílása 5x5 vagy 5x10 cm. Üregének mélysége és szélessége 10 cm. Elsôsorban szürke légykapó, házi és kerti rozsdafarkú, barázdabillegetô, hantmadár megtelepítésére alkalmas.

A "D" mintájú, nagyméretű odú mélysége 25-30 cm, szélessége 18-20 cm. Röpnyílása lehet 6, 8 vagy 12 cm, attól függôen,hogy milyen faj számára készül. A kisebb búbos banka, a nagyobb röpnyílású szalakóta, csóka, egyes baglyok megtelepítésére szolgál. A fentieken kívül készülhet mesterséges odú fatönkbôl is, a harkályodú mintájára.

Az odúkat célszerű természetközeli erdôkben, fasorokban telepíteni, de eredményesen alkalmazhatók gyümölcsösökben, kertes házak fáira, házfalra, parkokba kihelyezve is. A nagyobb méretű odúkat zavartalanabb helyre célszerű telepíteni (pl. öreg parkok, nagyobb kiterjedésű erdők) a rejtettebb életmódú fajok megtelepítése érdekében.

A fentiekben felsorolt, hagyományos odútípusok mellett számos egyéb költőláda, zárt, mesterséges fészkelőhely ismert- és alkalmazott, melyekben ugyancsak eredményesen költenek különböző madárfajok. Mesterséges odvakban, költőládákban így telepíthetők egyes récefajok, vörös vércse, egyes bagolyfajok, sarlósfecske, vízirigó, hegyi billegető, hantmadár és számos egyéb faj.

Az odúlakó madarakon kívül mesterséges fészekalapokkal számos, más fészkelési szintben megjelenő faj fészkelését lehet elôsegíteni. A mesterséges fészekalapok, műfészkek alkalmasak a nagyobb termetű madárfajok megtelepítéséhez is. A hazánkban régóta eredményesen alkalmazott "gólya fészekkeret", melyet többnyire villanyoszlopokra, magasítottan helyeznek ki, a hazai fehér gólyaállomány számára kifejezetten alkalmas fészkelési lehetőséget jelent. A nappali ragadozók számára magasan a fák koronájába kihelyezett fészekkosarak, fészekalapok is egyaránt eredményesen alkalmazhatók. Ugyancsak a hagyományos, gyakorlati madárvédelem részét képezi a vízi élőhelyeken kialakított mesterséges szigetek, amelyek telepesen fészkelô madarak (pl. sirályok) számára is alkalmasak költésre.

Madáretetés

A madárvédelem leggyakoribb formája a madarak téli etetése. A télen is élőhelyükön maradó, valamint az északról délebbre húzódó énekesmadarak kedvezőtlen időjárási viszonyok között ebben az időben nehezebben jutnak táplálékhoz. Több alkalommal időlegesen vagy akár tartósan is táplálékhiány léphet fel, ami a hosszabb éhezést nehezen elviselő fajok állományában jelentős veszteséget okozhat. Különösen az apró testű énekesmadarak (pl. cinegék) érzékenyek a táplálékhiánnyal szemben.

A téli etetésre különböző etetőtípusok használatosak (ablak-, dúc-, automata, függőetető), amiket kiegészíthetnek a földre épített etetőkunyhók. A téli etetés elsősorban az etetőket szívesen látogató cinegék, csuszka, harkályok, pintyfélék számára olajos magvakkal (napraforgó, kender-, tök-, dinnyemagvak) valamint különféle húshulladékkal, faggyúval, szalonnadarabokkal lehet eredményes. A földre épített etetőkunyhókban apró magvakat (köles, gabonaszemek), konyhai hulladékot, ocsút célszerű helyezni. A téli madáretetés alapvető szabálya a rendszeresség. A megkezdett etetést ajánlatos addig folytatni, amíg az időjárási feltételek tartósan lehetővé nem teszik az etetőre járó madarak önálló táplálékhoz jutását. A rendszertelen etetés egy-egy hirtelen időjárás-változásnál az etetőre szokott madarak pusztulását is okozhatja. Amennyiben lehetséges, az etetők környékére célszerű madáritatót is telepíteni. A madáritatók nyáron is jó szolgálatot tehetnek, ivó- és fürdővízzel.

A bogyóevő madarakat leginkább olyan növények telepítésével tudjuk becsalogatni, amelyek termését szeretik. Berkenye fajok, galagonya, fekete bodza (ennek a termése nyár végén fontos), fagyal, vadrózsa, vadszőlő, tűztövis, madárbirs egyaránt madárvendéglő lehet. Ha a szőlőn marad néhány fürt, azt is szívesen leszedegetik a madarak. Parkokban, utcai fasorokon a nyugati ostorfa vonzza a legtöbb madarat, és a japánakác termésével is több madár táplálkozik.

A téli madáretetés alapvető szabálya a rendszeresség. A megkezdett etetést ajánlatos addig folytatni, amíg az időjárási feltételek tartósan lehetővé teszik az etetőre járó madarak önálló táplálékhoz jutását. A rendszertelen etetés egy-egy hirtelen időjárásváltozásnál az etetőre szokott madarak pusztulását is okozhatja. Amennyiben lehetséges, az etetők környékére célszerű madáritatót is telepíteni. A madáritatók nyáron is jó szolgálatot tehetnek, ivó és fürdési lehetőséget biztosítva.

Speciális téli madáretetés az áttelelô ragadozó madarak, kiemelten a rétisasok etetése. A hazánkban áttelelő rétisasok etetése 1975 óta eredményesen folyik a Hortobágy és a Közép-Tisza környékén. Az eddigi megfigyelések szerint a kihelyezett táplálékot szívesen fogyasztják az áttelelő rétisasok, de más ragadozó madarak is. Az Európa szerte fogyatkozóban lévő, fokozottan védett rétisas védelme, a telelő állományon keresztül a hazai madárvédelem és természetvédelem egyik kiemelt programja.

Az intenzív madárvédelem nem egy-egy életközösségnek és élettérnek, fajcsoportnak nyújt általános védelmet, hanem egyes költpároknak, veszélyeztetett fészkeknek, egyes egyedeknek. Intenzív madárvédelem elsősorban a fokozottan veszélyeztetett, vagy a kihalás szélére került fajokra irányul.

Az intenzív madárvédelem folyamatában megkülönböztethető a védelem a szaporodással és a visszavadítással kapcsolatos szakasza. A reprodukciós fázis során a veszélyeztetett madárfaj szaporulatának minden állapotára kiterjed a védelem, vagy zárttéri tenyésztés biztosítja a populáció fennmaradását, gyarapodását. Néhány védelmi forma: fészekôrzés, tojás és fiókamentés, zárttéri tenyésztés.

A fészekőrzés azon ritka fajok fészkeire terjed ki, melyek költés közben fokozottan veszélyeztetettek. A hazánkban fészkelő kerecsensólyom állománynak a megerősödése nagy mértékben köszönhető azoknak a hivatásos és önkéntes természetvédőknek, akik az ismertebb helyeken költő sólyompárok fészkeit heteken át őrzik, a fészekfoglalástól a fiókák kirepüléséig. A kerecsensólyom ismert fészkeit évről évre rendszeresen kifosztották, a tojások vagy a fiókák értékesítése céljából. A fészekőrzés amely évente jelentôs számú pár költésére terjed ki, szinte teljesen megszüntette az ilyen jellegű pusztítást, s csökkentette a véletlen zavarás okozta veszteségeket is. Hasonló fészekőrzés valósul meg a hazánkban egyre ritkuló túzok költéseinél, s egyes rétisas fészkek esetében is vagy a laza telepekben költő kék vércsék védelme érdekében.

A tojásmentés akkor lehet a védelem módja, ha a madárpár fészkét valamely hatás erősen veszélyezteti vagy szülőmadarak nem képesek a tojásokat kikölteni. A tojásmentés különösen fontos lehet például a hazai túzokállomány védelmében. Az ismertté vált, kikaszált fészkekből a tojásokat mesterségesen tovább keltetik. Újabban alkalmazott módszer a ugyancsak a túzok esetében a fatojások alkalmazása. A veszélyeztett fészkekben a valódi tojást fatojással cserélik ki, közben az eredeti tojásokat tovább inkubálják. A kikelés előtt az eredeti tojások visszakerülnek a fészekbe és a kikelt csibéket már a túzok tojó vezeti. Egyes esetekben a fiókamentés is szükségessé válhat. A mesterséges fiókanevelés árván maradt, fészekből kiesett, vagy más okból a szülői gondoskodás alól kikerült fiókák gondozását jelenti. Speciális fiókamentés program folyik a kis békászósasok fiókáival kapcsolatban. A fészekalj két fiókája közül a nagyobbik többnyire agresszív a másikkal, s annak pusztulását okozza (káinizmus). Ezért az egyik fiókát kiveszik a fészekből, de időleges mesterséges nevelés után ismét visszahelyezhetô a fészekbe, mert a nagyobb fióka agresszivitása egy adott életkor után alábbhagy. Igy az utóbbi években sikerült több esetben mindkét fióka teljes felnevelkedését megfigyelni.

A zárttéri tenyésztés a végveszélybe került madárfaj megmentésének végső lehetősége. Zárttéri tenyésztés előzheti meg egy-egy területrôl kipusztult, s visszatelepítésre kerülő madárfaj állományának gyarapítását. A zárttéri tenyésztés előnye, hogy a tenyészállomány könnyebben fenntartható, a természetes körülményekhez képest jobbak a reprodukciós eredmények, nagyobb a tojás és fiókaszám, kisebb a fiókamortalitás. Hátrányként kell megemlíteni, hogy a mesterséges környezetben felnevelkedett madarakat nehéz visszavadítani, fennáll a genetikai leromlás veszélye.

A hazánkban védett és veszélyeztetett madarak zárttéri tenyésztése elsősorban az állatkertekben, tudományos intézetekben folyik, de külön is ki kell emelni a Dévaványai Túzoktelepet, ahol a túzok reprodukciója és visszatelepítése (repatriációja) folyik. A közelmúltban indult a Nyírségben a nyírfajd (Tetrao tetrix) visszatelepítésere egy védelmi program.

A mesterséges körülmények között felnevelkedett madarak természetbe történő visszabocsájtása, ennek módszereinek kidolgozása, gyakorlati alkalmazása a repatriáció. Az emberi segítséggel vagy az ember által felnevelt madarak igen hamar megszokják gondozójukat, a fiókakorban lejátszódó bevésődés során az embert vagy a dajkamadarat fogadják el fajtársnak. A mesterséges körülmények között nevelkedett egyedek az eredeti élőhelyük környezetében is igen tájékozatlanok, kevésbé életrevalóak, mint a természetben nevelkedett fajtársaik. Egy, a repatriáció során a visszatelepítésre kerülő madarat fokozatosan lehet elvadítani, s később szabadon engedni.

Különleges, de igen hatékony módja a madarak védelmének az igen jelentős pusztulásokat okozó elektromos távvezetékek megfelelő szigetelése. Elsősorban a középfeszültségű vezetékek oszlopain elhelyezett "szigetelő papucsok" és egyéb szigetelések teszik lehetővé, hogy minimálisra csökkenjen az áramütés, amely főként a ragadozó madarakat érte, miközben beszálltak az oszlopokra vagy a szigeteletlen vezetékekre.

Magyarországon a hagyományos és intenzív madárvédelem gyakorlatában kiemelkedő szerepet tölt be a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME). (Budapest, Költő u. 21. 1121)

A hatékony, eredményes természetvédelem nem valósulhat meg tudományos kutatások nélkül. Hazánkban sokan foglakoznak a madarak megfigyelésével, viselkedésével, vonulásával, védelmükkel kapcsolatban. Egy sajátos, speciális madárkutatás a madárgyűrűzés. Ezt a század elején Herman Ottó kezdeményezésére a Magyar Ornitológiai Központ, majd annak utóda a Madártani Intézet koordinálta. Jelenleg a gyűrűző munka szervezését a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület végzi. A gyűrűzés során a befogott madár lábára a testméretének megfelelő alumínium gyűrű kerűl. Ezen egy számon kívűl a Budapest felirat látható. A gyűrűzés adhat választ azokra a kérdésekre, hogy egy adott területen milyen az átvonuló madárfajok aránya, mennyisége (főként énekesmadarak). Ennek segítségével tudjuk, hogy a különböző élőhelyekről hová vándorolnak a madarak, milyen útvonalon, mennyi idő alatt. S ugyancsak választ kaphatunk arra, hogy meddig élnek az egyes fajok egyedei s mennyire ragaszkodnak élőhelyükhöz.

066_cigányréce.jpg

067_kisvöcsök.jpg

068_feketenyakú vöcsök.jpg

069_nagy kócsag2.jpg

070_szürke gém.jpg

071_üstökösgém.jpg

072_rétisas.jpg

073_egerészölyv.jpg

074_kékvércse.jpg

075_vörösvércse.jpg

076_daru.jpg

077_túzok.jpg

078_góyatöcs.jpg

079_gulipán.jpg

080_piroslábú cankó.jpg

081_székicsér.jpg

082_fattyúszerkő.jpg

083_fehérszárnyú szerkő.jpg

084_erdei fülesbagoly.jpg

085_gyurgyalag.jpg

086_sárgabillegető.jpg

087_kis őrgébics.jpg

088_csúszka.jpg

089_parti fecske.jpg

090_füstifecske.jpg