Ugrás a tartalomhoz

Globális környezeti problémák és néhány társadalmi hatásuk

Dr. Anda Angéla Dr. Burucs Zoltán Dr. Kocsis Tímea (2011)

Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Vízellátás és csatornázás

Vízellátás és csatornázás

A vizek kitermelését azok kezelése, majd szétosztása követi a különböző felhasználók között. A felhasználók a megvásárolt vizet hasznosítják, eközben rendszerint elszennyezik. Az így elszennyezett víz potenciális környezetszennyező anyaggá válik, ezért gondoskodni kell annak biztonságos összegyűjtéséről, és ártalmatlanításáról. A megtisztítás szennyvíztelepeken történik, ahonnan a tisztított szennyvizeket természetes befogadókba juttatják. A természetes befogadók rendszerint még öntisztulási folyamattal folytatják a kibocsátott tisztított szennyvizek ártalmatlanítását, míg azok vissza nem kerülnek a globális természeti körforgásba. A vízminőség-védelem szempontjából a vízellátás rendszerint nem jelent kockázatot, ezért annak áttekintésétől eltekintünk. A kitermelés kockázatát már feljebb érintettük.

Hazánkban a lakosság 98 %-a jut egészséges ivóvízhez melynek 91 %-a vezetékes vízellátásban részesül. Ettől a 91%-nyi népességtől lehetne potenciálisan csatornán összegyűjteni és elszállítani a szennyvizet. Az EU vízkeret irányelv jelentős kötelezettségeket ró ránk ezen a területen, mert az egész vízgazdálkodásunkat figyelembe véve itt mutatkozott a legnagyobb mértékű lemaradásunk a fejlettebb gazdaságú országokhoz képest.

A szennyvizek összegyűjtése és tisztítása évtizedekkel maradt el a vezetékes ivóvízhálózat kiépítésétől, és jelenleg is zajlik az elmaradás felszámolása. A kettő közti különbséget a lakósság %-ára vetítve közműollónak szokás nevezni. Ez a bizonyos tágra nyitott közműolló jelezte, hogy a felhasznált és elszennyezett ivóvíz ellenőrizetlenül került ki a háztartásokból, és garantáltan környezetszennyezést okozott. Elszennyezhetett felszíni vizeket, de a talajt és a talajvizet is. Minél koncentráltabb egy település, annál súlyosabb a szennyvíz okozta környezetszennyezés, és annál nagyobb az ezzel járó fertőzésveszély. Elemi érdekünk ezért a szennyvizekkel történő környezetszennyezés felszámolása, amit a szennyvíz csatornázás és több fokozatú szennyvíztisztítás oldhat csak meg. A szennyezés a felszíni vizek túltáplálása révén eutrofizációs folyamatokat is beindított, amely különösen a sűrűn beépített fürdőtavaink vizét veszélyeztette. Kútjaink bakteriális fertőzése és nitrátosodása szintén összefügg a kezeletlen szennyvizek kibocsájtásával.

Az EU-hoz való csatlakozáskor hazánkban a lakósság szennyvizeinek mindösszesen 50%-át gyűjtötték össze csatornákon. A csatlakozás óta a csatornázás üteme felgyorsult, és 2015-re a csatornázottságunk meghaladja a 80%-ot. Az csak EU bizonyos településméret felett rendelkezik a csatornázásról, és mindenütt nem is célszerű csatornázni, hisz a kiépítés minden infrastruktúra közül a legtöbb tőkét igényli. Hazánkban a 30/2006. (II. 8.) Korm. rendelet, valamint a 163/2004. (V. 21.) Korm. rendelettel módosított 25/2002. (II. 27.) Korm. rendelet a Nemzeti Települési Szennyvíz-elvezetési és tisztítási Megvalósítási Programról meghatározza, hogy Magyarország a 2000 LE feletti szennyvízterhelésű településeken valósítja meg 2015-ig a csatornahálózat kiépítését, és hozzá kapcsolódó tisztítóművek megépítését, vagy korszerűsítését. Egy második körben a kisebb településeket is be kell majd vonni hasonló programokba, hisz hazánkban ezek száma rendkívül magas, így még közel sem lesz megoldva 2015-ig a szennyvíz ártalmatlanítás problémája.

A megvalósítás költségein az érintett lakósság, az illetékes önkormányzatok, és az állam osztoznak. Az elmúlt évtizedben az ország mintegy 200 milliárd forintot fordított a csatornázás és a szennyvíztisztítás fejlesztésére, de ennek a többszörösét fogja költeni 2015-ig, ami gyorsan közeleg, és még rengeteg a tennivaló.

A kommunális szennyvíz csatornázás technológiája

A csatornák helyük szerint épületen és telken belüli, valamint épületen és telken kívüli, azaz közterületi csatornákra oszthatók.

A vízszállítás módja szerint gravitációs és a kényszer-áramoltatásos csatornákat alkalmaznak. Előbbiek a csatorna megfelelő lejtetése révén a gravitációt használva külső energia befektetése nélkül szállítják a betáplált szennyvizet. Kiépítésük nagyon komoly geodéziai tervezést igényel, és a csatorna hosszúsága nem biztos, hogy optimális megoldást kínál. Ezen azonban javítani lehet a gravitációs szakaszok közé létesített átemelő aknákkal. A gravitációs csatornák készülhetnek zárt és nyílt szelvénnyel. Működtetésük során rendszeres átöblítést igényelnek. Ahogy láttuk, topográfiai vagy gazdasági szempontok indokolhatják az úgynevezett kényszer-áramoltatású rendszerek megépítését, amelyek vagy nyomás alatti csatornák, vagy vákuumcsatornák lehetnek. A települések adottságai szerint vagy a nagyobb LE egyenértéket kiszolgáló regionális tisztítóművek vonzáskörzetében gyakran többféle csatornatípust is létesítenek.

A csatornahálózat jellege szerint egyesített, elválasztott, és vegyes rendszereket alkalmaznak.

Egyesített rendszerű az csatornahálózat amely kétféle vizet, úgymint a keletkezett szennyvizet és a csapadékvizet gyűjti és keverten szállítja. A nagyobb záporok elvezetése rendszerint gondot jelent ezen a csatornán, ezért a szennyvíztisztító telep terhelésének csökkentése érdekében záportározókat és vészkiömlőket építenek a rendszerbe amelyek tározzák, vagy tisztítatlanul a befogadóba juttatják a vizet. Terhelésük csökkentése érdekében nem szennyezett vizek (forrásokból és kutakból elfolyó vizek) nem vezethetők be a rendszerbe, azokat közvetlenül a befogadókba kell vezetni.

Elválasztott rendszerű csatornázásról akkor beszélünk, ha a bemutatott kétféle vizet két önálló csatornán gyűjtik és szállítják. A csapadékvíz elvezetésére vagy nyílt felszíni árokhálózatot vagy felszín közeli zárt árkokat alkalmaznak, a szennyvizet azonban minden esetben zárt csatornahálózaton vezetik el. A szennyvizet a szennyvíztisztító telepre szállítják, a csapadékvizet pedig, vagy zápor tározóba vezetik és ülepítés után kerül valamely befogadóba, vagy közvetlenül a befogadóba vezetik.

Vegyes rendszerről beszélünk, ha a település különböző részein párhuzamosan egyesített és elválasztott rendszer is üzemel. Ennek létezik javított változata, amelynél a csapadékvíznek csak egy bizonyos része kerül a szennyvízbe, amely rendszerint erősen szennyezett, iszapos hányadot képvisel. Elválasztott rendszereknél javítottnak minősül az a megoldás, ahol a csapadékvíz nem kerül tisztítatlanul a befogadóba.

Összehasonlítva a két fő rendszert, az elválasztott rendszernek több előnye van, mint az egyesített rendszernek. Legfontosabb a kiugró terhelésektől való mentessége, amely nem igényli ezért a tisztító műtárgyak túlméretezését. Ezzel a minőség szélsőséges ingadozásai sem lépnek fel, amelyekhez nehéz alkalmazkodnia a technológiának. A túl híg szennyvíz nem előny, hisz a biológiai fokozatban baktériumok végzik a tisztítást, melyek sok tápanyagot igényelnek. A túlméretezett műtárgyak szinte ugyanannyiba kerülnek, mint ha két önálló csatornahálózat létesülne, így a gazdasági előnyök sem szólnak egyértelműen az egyesített rendszer mellett. Nem beszélve a túlméretezett műtárgyak kihasználatlanságáról, mivel az év jelentős részében nincs kihasználva az így megépített kapacitás. Az egyesített rendszer talán egyetlen előnyét a záporok alkalmával végzett átöblítés jelenti. Ilyenkor ugyanis a karbantartási feladatokat részben elvégzi a hirtelen átömlő nagymennyiségű csapadékvíz.

Az elválasztott rendszer hátrányai közt említhetjük a feliszapolódás nagyobb veszélyét, amely a hordalékok lerakódásából keletkezik. A hordalékokon megtelepedő anaerob baktériumok berothadást is okoznak. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni, a keletkező robbanékony gázok miatt. Az esetleges dugulások visszaduzzasztáshoz, vagy akár kiömlésekhez is vezethetnek, ami fertőzésveszélyt fog jelenteni.

A csatornahálózatba beengedett szennyvíz minőségét határértékek szabályozzák, hisz pl. a savas, vagy lúgos pH egyaránt korrodálhatja a csatornák csőrendszerét. Ugyanígy a hőmérsékletingadozások is csökkentik a csatornák élettartamát, ezért a kibocsátott szennyvíz hőmérsékletét is határértékhez kötik.

Szennyvíztisztítás

A szennyvíztisztítás során legalább két termék keletkezik, melyek mindegyikét el kell helyezni a környezetben. A tisztított víz rendszerint természetes befogadókba kerül, ahol tovább tisztul, és bekapcsolódik a víz természetes körforgásába. A másik termék valamilyen iszap, amely az összetételétől függően vagy veszélyes anyag ezért erre alkalmas lerakóra kerül, vagy szerves anyagokban gazdag iszap, amely folyékony, vagy szilárd fázisban talajokra juttatható. A kommunális hulladékok iszapja rendszerint nem tartalmaz olyan mennyiségű toxikus anyagot, amely megakadályozná, hogy talajokra helyezzék.

A szennyvizek keletkezése, vagy eredete szerint kommunális, mezőgazdasági és ipari szennyvizeket különböztetünk meg. Az ipar rendszerint vegyszerekkel és sókkal terheli a technológiai vizeket, ezért az ipari tevékenységtől függően speciális tisztítási módokkal lehet megtisztítani a keletkezett szennyvizeket. Ma már kezd általánossá válni, hogy az ipari létesítmények a saját területükön létesítenek olyan szennyvíztisztítókat, amelyek a speciális szennyezők eltávolítására alkalmasak. A megtisztított víz így akár újrahasznosítható lesz, miáltal kevesebb vizet kell vásárolni, és ezáltal a vízbázisok is jobban kímélhetők.

A mezőgazdasági szennyvizek közé sorolják a silózási csurgalékvizet, amely csak időszakosan keletkezik. Nem tartoznak viszont ide a hígtrágyák, melyek a szennyvizeknél lényegesen szennyezőbb anyagok, ezért a kezelésükről és elhelyezésükről speciális műtárgyak és technológiák segítségével kell gondoskodni a szakosított állattartó telepekhez kapcsoltan.

A kommunális szennyvizek szerves anyagokkal erősen-, vegyszerekkel, pedig közepesen terhelt vizek, melyek akár fertőzőek is lehetnek, ezért a megtisztításuk bonyolult több fokozatú tisztítást feltételez. A tisztítás sosem eredményez olyan fokú tisztaságot, mint amilyen az elszennyezésük előtti állapot volt. Éppen ezért a szennyvíz tisztítás során keletkezett vizeket tisztított szennyvizeknek nevezzük. Megtisztításuk mindig csak olyan mértékű, amit a kibocsátási határértékek szükségessé tesznek. A kibocsátási határértékek meghatározásakor a befogadók tűrőképességét veszik alapul, azaz olyan mértékig szennyezett vizekkel terhelik azokat, amelyek még nem okozzák a természetes ökoszisztéma felborítását. Ennek meghatározása az évszakos változások és az időjárási viszonyok szélsőségei miatt nagy körültekintést, és komoly számításokat igényel. Különösen a kis vízhozamú befogadók esetén nagyon kritikus helyzetek alakulhatnak ki, és egyáltalán nem garantálható a biztonságos kihelyezés.

A szennyvíz megtisztítását tehát szennyvíztisztító telepeken végzik. Ezeket a településen kívül helyezik el, rendszerint az uralkodó szélirány figyelembe vételével, mégis jól megközelíthetően, kerítéssel körülvéve, és még számos előírás betartásával. Ilyen az izolációs távolság, amely legalább 500-1000m kell, hogy legyen a település szélétől számítva. Fontos a biztonságos villamos energia ellátás, a telepek kivilágítása, a személy és anyagforgalom engedélyhez kötöttsége és a fásítás.

A települési szennyvizek tisztítása

A települési szennyvizek tisztítása három fokozatban történhet, a kisebb telepeken azonban általában csak kétfokozatú tisztítás történik.

I. Mechanikai fokozat

Előkészítő szerepe van, melynek során a mechanikai szennyeződéseket fizikai szétválasztással távolítják el a nyers szennyvízből. Ennek hatásfoka alacsonyabb a többi fokozathoz képest (1-15 %). Ide tartoznak a durva (>50 mm) és finom rácsok (10-50 mm), különféle szűrők, a homokfogók, az elő- és utóülepítők, valamint a zsír és olajfogó műtárgyak. Ezeknek a szennyezőknek a sűrűsége gyakran eltér a víz sűrűségétől, ezért felúsznak a szennyvíz felszínére, és lefölözéssel távolíthatók el, vagy nehezebbek annál, ezért kiülepíthetők. A vízhez hasonló sűrűségű szennyezők esetében rendszerint a darabosság, vagy a szemcse méret, teszi lehetővé a fizikai szétválasztást. A kiválasztott szennyezőket külön konténerekbe gyűjtik, és vagy utókezelésben részesítik, vagy kommunális hulladéklerakókra szállítják azokat.

A rácsok lehetnek állók és mozgók. Utóbbiak a rácsszemetet kihordólánc segítségével távolítják el, folyamatos vagy periodikus működtetés mellett.

A homokfogók csatornás rendszerben, vagy centrifugális eljárással gyorsítják fel a 0,1-0,2 mm-től 3mm-es frakció leválasztását. Újabban légbefúvásos rendszerrel teszik hatékonyabbá a különböző méretű és sűrűségű hordalék leválasztását. A homoknál finomabb iszapfrakciókat már az előülepítőkön lehet kivonni a nyers szennyvizekből. Ezek lényegesen nagyobb műtárgyak, amelyek a folyadékáram lelassítása révén (1 cm/s körüli) végzik a kiülepítést sugár irányú, hosszanti-, vagy függőleges átfolyással. kis áramlási sebesség mellett. Többféle ülepítő medencét ismerünk (Dorr-, Dortmundi-,

Graever-ülepítő), melyek közül a Dorr-ülepítő a legelterjedtebb hazánkban. A mechanikai tisztítási folyamatok végén a nyers szennyvíz utóülepítésből származó recirkuláltatott iszappal fog találkozni, amely iszapban élő baktériumflórák találhatók. Ezek segítségével történik a nyers szennyvíz beoltása. Ez a folyamat azonban már egy biológiai medencében történik majd, ahol a baktériumok a bőséges táplálék fogyasztása miatt felszaporodnak, és kivonják a szennyezőanyagokat a vízből.

II. Biológiai fokozat

A biológiai szennyvíztisztítás a természetben zajló öntisztulási folyamatokat utánozza, de többnyire kedvezőbb feltételeket teremt a lebontó szervezetek számára, ezzel, pedig képes felgyorsítani a természetben viszonylag lassan zajló folyamatokat. A biológiai tisztítást mindig élő szervezetek végzik, amelyek a leggyakrabban baktériumok, de lehetnek magasabb rendű növényi, vagy állati szervezetek is. A baktériumok aerob, anaerob, vagy fakultatív baktériumok is lehetnek, így az alkalmazott tisztítási technológiának alkalmazkodnia kell a baktériumok igényéhez. A tisztítás megvalósulhat úgynevezett természet közeli rendszerekben, és műtárgyakban. A természet közeli rendszerek alig térnek el a természetes viszonyoktól, de a kialakított földmedrű medencék, tavak és parcellák már mesterségesek, és a működtetésük is tervezett módon történik. Ide tartoznak a tavas rendszerek, a mesterséges mocsarak, és a talajra alapozott tisztítórendszerek. Léteznek olyan kis intenzitású csepegtetőtestes tisztítók, amelyeket szintén ide sorolhatunk.

A műtárgyakban megvalósuló tisztítóknál, már rendszerint betonból, vagy fémből készülnek a berendezések, és bizonyos körülmények mesterségesen szabályozhatók.

Minél több beavatkozási lehetőséget biztosít egy technológiai rendszer, annál inkább felgyorsítható a tisztítás folyamata, és ezzel arányosan lerövidíthető a szennyvíz tisztítási ideje, amit a szennyvíz tartózkodási idejével fejezünk ki. A tisztítási idő lerövidítése a tisztítóberendezések méreteinek csökkentéséhez vezet, de nem feltétlenül jelenti a tisztítás minőségének a fenntartását. Az eleveniszap tartózkodási ideje (az ún. iszapkor) alapján lehetsége fokozetok a következők:

  • biológiai résztisztítás (iszapkor: 1-2 nap),

  • teljes biológiai tisztítás (iszapkor: 2-10 nap),

  • teljes oxidációs tisztítás (iszapkor >10 nap).

Az eleveniszapos rendszerek nagy előnye a rugalmasság, ahogy a terheléstől függően alkalmazkodnak a rendkívüli körülményekhez. A tartózkodási idők lerövidítésével általában romlik a tisztítás hatásfoka, amely átlagban 60-65%-os. Ezt újabb kiegészítő technológiai elemek beiktatásával lehet kompenzálni. Amíg a kisebb méretek költségmegtakarítást eredményeznek a beruházáskor, a kiegészítő technológiai elemek újabb beruházásokat igényelnek. A beruházási költségek mellett az üzemeltetés várható költségeit is fontos becsülni. A műtárgyakban a mikroorganizmusok helyzete szerint pelyhes, hártyás, és diszperz rendszereket különböztetünk meg. Ma az aerob szennyvíztisztítókból működik a legtöbb az országban (pelyhes rendszer), melyek megépítése viszonylag olcsó, de az üzemeltetésük nagyon drága, mivel nincs a technológiának olyan eleme, amelyből energiát lehetne kinyerni.

Az anaerob rothasztók teljesen automatizált, zárt rendszerű, jól hőszigetelt reaktorait és egyéb berendezéseit drágán lehet megépíteni, az üzemeltetésük költségei azonban még a felét sem érik el az aerob rendszerek fajlagos üzemelési költségeinek. Így hosszabb távon az energiatermelésre is alkalmas anaerob rothasztók megépítése a gazdaságosabb, ezzel jól jár tehát a nemzetgazdaság, de a lakósság számára sem mindegy, hogy milyen nagyságú csatornadíjat kell kifizetnie az elfogyasztott víz után.

Különös helyet foglal el a biológiai műtárgyakban megvalósuló technológiák között a már említett csepegtetőtestes tisztítás (hártyás rendszer), amelynek közepes és nagyterhelésű variánsai is léteznek. A csepegtetőtestek nagy fajlagos felületű salakok, vagy műanyagok, melyekkel medencéket, vagy henger alakú műtárgyakat töltenek meg, majd függőleges, vagy oldal irányú szivárogtatással bocsátják át azokon a mechanikai tisztításon átesett szennyvizet. A töltet felületén élő baktérium bevonat keletkezik, amely a vele érintkező szennyvízből kivonja a tápanyagot.

A csepegtetőtestnek ezekben az estekben már bizonyos paraméterei mesterségesen szabályozhatóak. Ezek között első helyen a recirkulációt érdemes megemlíteni, amely az átszivárgott víz visszaforgatását jelenti a csepegtetőtest felszínére. Ezzel megakadályozható a csepegtetőtest kiszáradása, és a többszöri recirkulációval a tisztítás hatásfoka is megnő. Második helyen a levegőztetést említjük, amire azért van szükség, mivel a közepes vagy nagyobb terhelés miatt a csepegtetőtest átmenetileg levegőtlenné válhat, ami anaerob rothadáshoz vezethetne. A levegőztetést a csepegtetőtest alján elhelyezett levegőztetőkkel szokás megoldani. Harmadik beavatkozási lehetőség a hőmérséklet szabályozása. Ezt zárt tartályos megoldásoknál alkalmazzák, ahol a recirkuláció és a levegőztetés is kötelező technológiai elemmé lép elő.

III. Kémiai-fizikai fokozat

Ebben a fokozatban a biológiai fokozaton átesett szennyvizeket vegyszerekkel kezelik, azért, hogy meggyorsítsák a baktériumok kivonását a vízből, amelyek lebegőanyagként egyszerű ülepítéssel csak nagyon hosszú idő alatt lennének leválaszthatók. Úgynevezett flokkuláló szerek segítségével pelyhesítik a szennyezőanyagokat, amelyek így rövid idő alatt ülepedni kezdenek. A pelyhesítésre Fe(III)-kloridot, és alumínium-szulfátot illetve polimereket használnak. A vas sók olcsóbbak, és a hatékonyságuk is megfelelő. Vegyszereket használnak a leválasztott iszapok vízleadásának elősegítésére is. Ebben a fázisban már inkább alumínium polimerek használata történik.

Szintén a III. fokozatú tisztítások közé soroljuk a tisztított víz fertőtlenítését. A fertőtlenítés célja a flokkulációval el nem távolított baktériumok elölése, s ezzel a potenciális fertőzésveszély minimálisra csökkentése. Fertőtlenítésre hazánkban a legáltalánosabban a klór gázt alkalmazzák, amely viszonylag olcsó, és hatékony fertőtlenítőszernek számít.

A kibocsátott tisztított szennyvizek rendszerint élővizekbe kerülnek, ahol viszonylagos tápanyag feldúsulást idézhetnek elő. Még a határértékig megtisztított szennyvizek is tartalmaznak tápanyagokat, így a tisztítás sarkalatos pontját jelenti az eutrofizációért felelős makroelemek minél hatékonyabb eltávolítása a szennyvizekből. Ilyenkor két makroelem eltávolítására gondolunk, mégpedig a Foszfor, és Nitrogén kivonására. A régebbi technológiákban ezeket a III. fokozatban mészhidrát segítségével cserélték ki. A kicserélést erre a célra épített Dorr ülepítőkben valósították meg. A kicserélés nem volt maradéktalan, és a Dorr medence kapacitása sem volt általában elégséges a hatékonyság növeléséhez. Az elmondottak miatt a kémiai foszfor és nitrogén eltávolítás visszaszorulóban van, helyette biológiai eltávolítási módot dolgoztak ki.

Biológiai P és N eltávolítás

A módszer bevezetését egy áramkimaradásnak köszönhetjük, amely egy amerikai szennyvíz műben történt. Az áramkimaradás végeztével megmérték a szennyvíz szokásos paramétereit, és meglepve tapasztalták, hogy az oldott oxigéntartalom ugyan drasztikusan csökkent, a baktériumok azonban túlélték az átmeneti anoxikus időszakot, s közben kivonták a magasan oxidált nitrát és foszfor sókat a vízből. A baktériumok tehát átmenetileg megoldották az oxigénhiány pótlását, amit azonban csak a nitrogén és foszfor egyidejű felvételével tudták megvalósítani.

A szennyvíztisztításban a denitrifikáció és ennek ellenkezője a nitrifikáció is előidézhető az oxigén megvonásával, vagy éppen az intenzív levegőztetéssel. Mindkét folyamat elemi N2 gáz kiválásához vezethet, amelyről tudjuk, hogy a légkörben inert gázalkotóként van jelen, azaz nagyon kevés nitrogén gáz alakul át a növények által felvehető formákká. A szennyvizekből a légkör irányába kibocsátott nitrogén gáz ezért nem jelent környezetszennyezést. A feljebb említett anoxikus szennyvízkezeléssel oxidált nitrogént lehet baktériumok segítségével nitrogén gázzá konvertálni, s ezzel a kibocsátott tisztított szennyvíz környezetterhelése jelentősen csökkenthető. Az ammóniát tartalmazó nyers szennyvizeknél éppen ellentétes beavatkozás, a nitrifikáció vezethet elemi nitrogénképződéshez. Ebben az esetben intenzív levegőztetésre van szükség, hogy a nitrifikáló baktériumok (Nitrosomonas sp.) felszaporodhassanak, és a redukált nitrogént elemi nitrogénné változtassák. Alább a DRV ajánlott aerob szennyvíz technológiája látható, amelyben megtaláljuk az anoxikus szakasz beillesztését.

Az anoxikus szakaszt térben és időben lehet beiktatni. A térben való beiktatás során találunk egy olyan teret, vagy medencét (lásd feljebb), ahol oxigén szegény viszonyok uralkodnak, és viszonylag rövid tartózkodási idő mellett valósul mag a biológiai nitrogén és foszforeltávolítás. Az időben való beiktatás azt jelenti, hogy egy bizonyos medencét időszakosan anoxikussá tesznek, majd ismét aerob körülményeket idéznek elő.

Házi szennyvíztisztítási megoldások

Láthattuk, hogy 2015-ig semmiképpen sem oldódik meg a kommunális szennyvizek teljes lakósságot érintő tisztítása, és azt is, hogy a csatornázás nem jelent mindenütt gazdaságos megoldást. A piac érzékelte, hogy a szennyvíztisztításban igény mutatkozik kisebb berendezésekre, amelyek családok, vagy kisebb közösségek számára jelenthetnek megoldást. Rövid idő alatt számos gyártó jelent meg a piacon kisberendezésekkel, amelyek alternatív megoldásokat kínálnak a szennyvíz összegyűjtésére, tárolására, és helyben történő kezelésére is. A tavas és gyökérmezős házi tisztítók mellett oldó medencéket, szeptikus tartályokat két és több kamrás biológiai tisztítókat stb. kínálnak. A következő linken ezek gazdag választéka tekinthető meg: (http://fenntarthato.hu/epites/termekek/vizhasznalat/szennyviztisztito-berendezesek).