Ugrás a tartalomhoz

Természetvédelmi ökológia

Dr. Bihari Zoltán, Dr. Antal Zsuzsanna, Dr. Gyüre Péter (2008)

Debreceni Egyetem a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

11. fejezet - 10. Tájökológia

11. fejezet - 10. Tájökológia

Tartalom

A 20. században a társadalmi-gazdasági fejlődés világszerte tapasztalható felgyorsulása a tudományok differenciálódásához vezetett. Ennek köszönhetően, a geográfia és az ökológia alapjain, a tájökológia tudománya a múlt század első felében alakult ki. Eredetéből következően a tájökológia természeti hiperdiszciplínának tekinthető, hiszen szinte valamennyi természettudománnyal kapcsolatban áll. Alaptudományainak elméleti alapjai segítségül szolgálnak a természetben felmerülő, tájakat érintő problémák gyakorlati megoldásához, elhárításához. Gyakorlati szemléletű tudományként egyre növekvő jelentőséggel bír a tájvédelem, tájrehabilitáció, tájtervezés, tájgazdálkodás területén, de akár tájrendezési, várostervezési, városökológiai megközelítésben is, ugyanakkor a térség- és területfejlesztés, regionális tervezés is támaszkodik tájökológiai ismertekre.

A tájökológia kifejezés meghonosodását egyébként nemzetközi vita előzte meg, ennek ellenére azonban az 1930-as évektől kezdődően egyre gyakrabban jelent meg tankönyvek címében, egyetemi tanszékek, valamint a Hollandiában 1972-ben alapított Nemzetközi Tájökológiai Társaság nevében. A kifejezés tekintetében kibontakozott viták egyértelműen oda vezettek, hogy a névvel együtt kikristályosodtak a tájökológia tudományának céljai is. A tájökológia a tájjal kapcsolatos ismereteket foglalja össze, az egyes tájalkotó tényezőket (egyes ökológiai faktorokat) nem egyenként, hanem komplex módon vizsgálja. A tájökológia feladatai lehetnek a táji ökoszisztéma anyagáramlási folyamatának tér- és időbeli feltárása, a földi anyag- és energiaháztartás egyensúlyának vizsgálata, a természetes ökoszisztémák azon reakcióinak kutatása, amelyeket az antropogén tevékenység zavaró hatása okoz, a táji anyagháztartás folyamatait jelző indikátorok megismerése, a konkrét terepi adatok általánosításának módja, különös tekintettel a domborzati és talajtani információkra, és a terepi vizsgálatok alapján számítógépes modell kidolgozása a jövőben kialakuló táji ökoszisztémák állapotának jellemzésére. A tájökológia legfőbb célja azonban az, hogy a földi élővilágnak, és így az emberiségnek is, jobb életfeltételeket teremtsünk. A tájökológia fontos feladata éppen ezért az, hogy hídszerepet játsszon a szakemberek, tervezők, döntéshozók, politikusok és a közvélemény között. A tájökológia tehát tudatosan szem előtt tarja az emberi társadalmi igényeket, ezek az igények pedig elkerülhetetlenül együtt járnak a természetes, érintetlen természeti környezet megzavarásával. Éppen ezért a tájökológia felvállalja, hogy a konfliktushelyzetet tudományos igénnyel szemlélve megkeresse azokat az alternatívákat, amelyek a lehető legjobb kompromisszumot kínálhatják.

A tájökológiával foglalkozókban már évtizedekkel ezelőtt felmerült a tájak állandóságának, a tájak fejlődésének és változásának a kérdése. A táj ugyanis hosszú természettörténeti és rövid, de igen hatékony gazdasági fejlődés együttes eredménye. A tájak természetes önfejlődése és az antropogén hatások léptéke azonban nem áll egyensúlyban egymással. Mivel a tájökológia tudománya igen fogékony a gyakorlati problémák iránt, a tájstabilitás a tájtervezési feladatok kulcskérdésévé vált. A tájstabilitás fejezi ki ugyanis a tájak teherbíró képességét, melynek kifejezésére, grafikus megjelenítésére újabban tájstabilitási térképeket is készítenek.

Az emberi hatás táji megjelenésének jellemzésére a hemerobiaszint kifejezést használjuk. A hemerobia nem más, mint a természetes ökoszisztémákra gyakorolt emberi hatás mértéke. A fogalmat 1955-ben J. Jalas finn kutató vezette be a biogeográfiai szóhasználatba, elsősorban azért, hogy kifejezze a természetes táj, emberi hatásra történő leromlásának (degradálódásának), vagyis a táj leterheltségének a mértékét. Az emberi hatásra a tájalkotókban bekövetkezett változást több szintre osztjuk fel. Az ahemerob állapot még szinte elhanyagolható változást jelöl, a táj leterheltségének fokozódása az oligohemerob, mezohemerob, euhemerob, polyhemerob, szinteken keresztül a metahemerob állapotig tart. Az egyes hemeróbialépcsőket a korábban használt relatív kategóriák helyett ma már fokozatosan egyre több számszerűsítő minősítéssel igyekeznek pontosítani.

Mivel a táj széleskörű szükségleteket elégít ki, hiszen egyszerre vannak termelő (gazdasági), szabályozó (ökológiai), illetve társadalmi térfunkciói (lakóhely, rekreációs, humánökológiai, stb.), a tájjal szemben támasztott igények meglehetősen változatosak. A változatos igények a táj elemeinek használata során gyakran párosulnak a kellő szakértelem hiányával, aminek következményei a tájökológiai konfliktusok. A tájökológiai konfliktusokat csoportosíthatjuk a megjelenésük helye szerint, de időtartamuk és hatásuk szerint is. Időtartam szerint megkülönböztetünk időszakos, tartós, vagy végleges, hatás szerint pedig mérsékelhető, nem mérsékelhető, valamint reverzibilis (azaz visszafordítható) és irreverzibilis (tehát vissza nem fordítható) tájökológiai konfliktusokat. A tájhasználati konfliktusok típusainál funkcionális, tájökológiai-tájhasználati, és vizuális-esztétikai tájhasználati konfliktusokat különbözetünk meg.

A funkcionális tájhasználati konfliktus egymást akadályozó, egymás területét megszüntető, egymás rendeltetését zavaró, egymással konkuráló területhasználatot jelent. A tájökológiai-tájhasználati konfliktusok már egymást károsító, pusztító, megszüntető, egymás létét veszélyeztető területhasználati módok. A vizuális-esztétikai tájhasználati konfliktusok elsősorban, mint „csúnya” látvány jelennek meg, melyek a szemlélő számára a harmónia hiányát keltik.

A tájökológia fő feladata tehát, hogy az egyes tájalkotó elemek alapos ismeretével a tájökológiai konfliktusok megakadályozásán, illetve a már fennálló konfliktusok felszámolásán keresztül elősegítse a táj és ember harmonikus együttélését, a tájbaillő, fenntartható területhasználat megteremtését.