Ugrás a tartalomhoz

"B" Tételű modul - Természetvédelem

Szaktudás Kiadó Ház ZRt. (2008)

Szaktudás Kiadó Ház ZRt. a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

3. fejezet - 3. Életközösségek védelme. Természetesség, természetközeliség. Az élőhely-fragmentáció hatása a közösségekre, populációkra. A diverzitás formái: genetikai, taxon és ökológiai diverzitás. A genetikai diverzitás hatása a populációk túlélőképességére

3. fejezet - 3. Életközösségek védelme. Természetesség, természetközeliség. Az élőhely-fragmentáció hatása a közösségekre, populációkra. A diverzitás formái: genetikai, taxon és ökológiai diverzitás. A genetikai diverzitás hatása a populációk túlélőképességére

1. Az életközösségek védelme

Élőlénytársulásnak (életközösségnek, bi°Cönózisnak) nevezzük az adott területen együtt előforduló, együtt, egymás mellett élő, különböző fajokhoz tartozó növények és állatok populációinak összességét.

Az életközösségek főbb jellemzői:

  • meghatározó szerepű, az adott területre jellemző növénytársulás

  • (a száras növények kiemelésével), tehát mikor egy növénytársulást

  • említünk, szükségszerűen hozzá tartozik a többi élőlény is

  • a jelenben észlelhető társulások a törzsfejlődés hosszú, évmilliós folyamata eredményeként alakultak ki

  • a társulás mint élő rendszer működik

A populációk tehát nem önmagukban léteznek, hanem valamilyen közösség elemeiként. A közösséget alkotó populációk bonyolult kapcsolatrendszerek mentén kölcsönösen függnek egymástól. Mivel a fajokat csak a hozzájuk fűződő kapcsolatrendszerrel együtt lehet hatékonyan védeni, ezért a fajszintű védelemről a közösség szintű védelemre helyeződött a hangsúly. Az életközösség szintű védelem célja az életközösségek és élőhelyeik változatosságának fenntartása, az egész közösség működőképes állapotban való megőrzése. Feltétele a közösségek pontos struktúrájának, dinamikájának ismerete, alapját az ún. természetességi skálák képezik. Az élőhelyek természetességének vizsgálatánál elsősorban a potenciális állapottól való távolságot veszik figyelembe, de jellemezhetők az élőhelyek degradáltságuk mértékével is. Több ilyen kategória rendszert is alkalmaznak, ezek közül a két legáltalánosabban használt a Seregélyes Tibor- és a Varga Zoltán-féle.

A Seregélyes-féle természetességi skála

  • teljesen leromlott

  • erősen leromlott

  • közepesen leromlott

  • természetközeli

  • természetes

A Varga-féle természetességi skála

  • nem természetes élőhelyek

    • teljesen antropogén

    • erősen degradált

  • féltermészetes élőhelyek

    • mérsékelten degradált

    • a természetes állapottal nem egyező

  • természetes élőhelyek

    • természetközeli

    • természetes

Természetközeli élőhelynek tekinthető az, ahol az emberi beavatkozás nem jelentős, a fajszám a társulásra jellemző maximum közelében van, a színező elemek aránya jelentős, a gyomok és a jellegtelen fajok aránya nem jelentős (pl. erdészeti kezelés alatt álló öreg erdők, természetes parti övezettel rendelkező vizek)

A természetes élőhelyek zavarástól mentesek, a színező elemek aránya kiemelkedő, köztük reliktum jellegű ritkaságok is vannak, gyomjellegű fajok alig fordulnak elő (pl. őslápok, őserdők, hasznosítatlan sziklagyepek). Mára nagyon kevés természetesnek tekinthető élőhely maradt fenn.

1.1 Az élőhely-fragmentáció hatása a közösségekre, populációkra

Élőhely-fragmentációnak nevezzük azt a folyamatot, amelynek során egy nagy, összefüggő élőhely mérete csökken, és több darabra osztódik.

Az élőhely-fragmentáció egyike az élőhelyeket fenyegető veszélyeknek, mely az emberi tevékenység hatására folyamatosan zajlik (pl. utak, vasutak építése, városok terjedése, mezőgazdasági területek létesítése, illetve növelése miatt).

A fragmentáció miatt kialakuló szigetszerűség negatív hatással van a közösségek fennmaradására, mivel az egyes részpopulációknak viselniük kell a létszám csökkenésének valamennyi káros hatását.

Könnyen előfordulhat, hogy több részpopuláció mérete a legkisebb életképes populációméret alá esik és ez tömeges kihalást okozhat.

A fragmentáció egyik következménye a szegélyhatás, ami azt jelenti, hogy az élőhelyek külső zónájában az életfeltételek olyan mértékben megváltoznak, hogy alkalmatlanná válik a populáció számára. Ez voltaképpen az élettér csökkenését eredményezi.

Közösségszinten az lehet a következménye, hogy a fajszám drasztikusan csökken, a kulcsfajok eltűnhetnek és a közösség szerkezete átalakul

A részpopulációk közötti kapcsolat (konnektivitás) csökkenésének, az izolációnak olykor pozitív hatásai is lehetnek, az izoláció ugyanis megakadályozhatja a betegségek, járványok, az invazív fajok és akár a tűz terjedését is. Hátránya ugyanakkor a genetikai diverzitás beszűkülése.