Ugrás a tartalomhoz

"B" Tételű modul - Természetvédelem

Szaktudás Kiadó Ház ZRt. (2008)

Szaktudás Kiadó Ház ZRt. a TÁMOP 4.1.2 pályázat keretein belül

2. A hazai zonális és a fontosabb intrazonális élőhely típusok, növénytársulások, áttekintése

2. A hazai zonális és a fontosabb intrazonális élőhely típusok, növénytársulások, áttekintése

Magyarország zonális növényzete

Az ország nagyrészt a mérsékelt övi lombhullató erdők és a kontinentális sztyepp zóna találkozásánál fekszik. Ez a természeti adottság az alföldi területeken egy a zárt lombhullató erdő és a sztyepvegetáció között vegetációtípust, az erdőssztyep (v. más néven erdőspusztai) vegetációt eredményezi, mint zonális növényzetet. Kisebb nagyobb foltosságban és dinamizmusban száraz tölgyerdőállományok és virággazdag magasfüvű sztyeprétek váltakoznak a tájban. A zárt erdő kialakulását alapvetően a csapadék mennyisége limitálja. Az alföldi területek 500-600 mm évi csapadékösszeg a záródást már nem teszi lehetővé, ezért alakul ki ez az átmeneti vegetációtípus. Kétféle erdőspusztát különböztethetünk meg. Az egyik a kontinentális, amely a Tiszántúlon és a Nyírségben valamint az Északi-középhegység hegylábain alakul ki. Jellemző a tölgyerdő mozaikokban a juharok és a hársak jelenléte. Egyes állományokban mindhárom tölgyfajunk együtt is előfordul. Területein napjainkban mezőgazdálkodás folyik, kisebb foltjainak megőrzése és fenntartása a természetvédelem kiemelt feladata. Löszön az erdőssztyep erdei a tatárjuharos tölgyes, hársas tölgyes és a mezei juharos tölgyes, homokon a pusztai tölgyes. A másik erdőspuszta típus a szubmediterrán, vagy déli erdőspuszta, a Duna-Tisza közén és a Dél-alföldön, elsősorban homokon alakult ki. Jellemző az alacsonyabb füvű gyep alkotó, valamint az alacsonyabb, lazább szerkezetű erdő, molyhos tölggyel, szürke nyárral, nyáras-borókással.

Hegyvidékeinken, az évi csapadékösszeg már megengedi az erdők záródását. Magasság függvényében (a csapadék és hőmérsékletváltozással) kialakulnak a vertikális vegetáció zónák, amelyek a következők:

Cseres-tölgyes zóna - 500 m-ig. A Dunántúl alacsonyabb hegyeit borító erdőkben a k°Csánytalan tölgy mellett jellemző a molyhos tölgy és a virágos kőris. Gyakoriak a szubmediterrán elterjedésű csertölgy domináns erdők is. A szubkontinentális tölgyerdők inkább az Északi Középhegységben elterjedtek. Sok állományukat az erdőgazdálkodás elcseresítette az értékesebb k°Csánytalan tölgy kivágásával. Hasonlóan sok a cserjeszintjétől megtisztított, gyepes aljnövényzetű állomány is.

Gyertyános tölgyes zóna 500-600m között. Tölgyfaja a k°Csánytalan tölgy. Sokszor csak átmeneti zónaként alakul ki. Néha nagyobb kiterjedésben is megjelenik extrazonálisan az északi lejtőkön és hűvös völgyekben. Gazdag a tavaszi aszpektusa, a sok geofiton faj lombfakadás előtt virágozva virágszőnyeget alkot.

Bükkösök zónája 600-700 m fölött. Leggyakoribb az elegyes (gyertyán, hegyi juhar, magas kőris, hársak) szubmontán bükkös, míg az elegyetlen magashegyi, azaz montán bükkösök csak a magasabb hegységeinkben találhatók meg. A cserjeszint nélküli szép szálerdők aljnövényzete többségében szintén a tavaszi lombfakadás előtt nyílik. A kedvező éghajlati adottságú Zalai dombvidéken már 200 m-en is szép bükkösök díszlenek extrazonálisan.

Fenyves zóna 1000 m fölött. Magashegyeinken a lucfenyvesek őshonossága vitatott, többségük bizonyítottan ültetett. A nyugati határszélen a bükkelegyes fenyvesek zónája az Alpok növényzetének előhírnöke.

Az erdőzónák, ill. az erdőtársulások konkrét megjelenését jelentősen befolyásolja hegyvidékeken a helyi csapadékeloszlás, a lejtőszög és a kitettség. Meredek hegyoldalakon, szikla kibúvásokon a talajmélység válik limitáló tényezővé. A folytonos erózió nem tesz lehetővé olyan vastag talaj kialakulását, amely a fás növényzet megragadásához szükséges. Ezért nagy a veszélye hegyoldalakon a tarvágásoknak, mert az erdő alatt hosszú időn át kifejlődött talajréteg az erózió áldozata lesz, ami lehetetlenné teszi az újraerdősülést és az újraerdősítést is.

Magyarország intrazonális növényzetének főbb csoportjai

  1. Víz által meghatározott növényzet

    • M°Csarak növényzete időszakos vízborítású élőhelyeken alakul ki. Állóvizek szegélynövényzeteként, nyírvízlaposokban, csatornák mentén, kubikgödrökben és más mesterséges időszakos vízállású helyeken. Ide tartoznak az iszapnövényzettől indulva a nádasok, gyékényesek, a magassásos társulások

    • Lápok. A lápi élőhelyeket a hosszantartó, vagy állandó vízborítottság jellemzi, ahol az oxigén szegény környezetben a tőzegesedés folyik. A tápanyagszegény élőhelynek nagyszámú indikátor faja van, amelyek kizárólagosan ebben a környezetben élnek. A lápok is nagyszámú társulással képviseltettek, a láperdőktől a tőzegmohalápokig. A legveszélyeztetettebb élőhelyekhez tartoznak. Ex lege védettek.

    • Folyókat, patakokat kísérő növényzet. Nagy folyóink partját a bokorfüzesek, puhafa ligeterdők és keményfa ligeterdők kísérték kiterjedve a folyók árterületeire. Napjainkra a folyószabályozások miatt természetes állományaik igen megfogyatkoztak. Patakok kísérő növényzete az ún. magaskórós növényzet, nagytermetű lágyszárúakkal, főleg szélesebb patakvölgyekben, valamint a hegyvidéki égerligetek.

    • Állóvizek és szegélyük növényzete. Az állóvizek lebegő és gyökerező hínártársulásai tartoznak ide. A vízparti növényzetük átmenetet képez a m°Csári társulások felé.

  2. Alapkőzet által meghatározottak:

    • Homoki (savanyú, meszes) növényzet. A Nyírség, a Duna-Tisza köze, a Kisalfőld, Külső- és Belső- Somogy humuszban szegény, ma már csak kevés helyen mozgó homokján kialakuló fátlan társulások tartoznak ide. A gyepek fajösszetételében különbséget lehet találni a savanyú és a meszes homokon kialakultak között.

    • Sziki (szolonyec, szoloncsák). Elsősorban vízmentesítés után kialakult, nagy sótartalmú talajokon létrejött változatos megjelenésű és fajösszetételű társulások. A Hortobágy (szolonyec) száraz és nedves szikes gyepjei, szikes m°Csarai, sziki erdőssztyepje a világörökség része. A Kisalföld és a Duna-Tisza közi szikesek is jelentős területeket fednek.

    • Edafikus és mikroklimatikus szigeteken, így kavicson, palán, törmelék lejtőkön, sziklafalakon, löszfalakon… megjelenő növényzet.

Aktuális vegetáció

Az országban utazva nyilvánvaló, hogy a fenti növényzet kisebbségben van a használat alatti tájhoz képest. Különösen igaz ez az alföldi területekre, ahol a jó termő földeket az ember már évszázadok óta intenzíven használja, másokat jelentősen átalakított. Hegyvidékeinken ez kevéssé feltűnő, de a látszat erdősen csal. Erdeink között alig van, vagy nincs is olyan, amiben nem volt erdőgazdálkodás. A zárt lombkorona még nem jelent „jó” erdőt, az ültetvényeket pedig a természetvédelemben ökológiai szemlélettel nem is tekintjük erdőknek. Hegyvidékeken a sziklagyepek a legérintetlenebb élőhelyek.

Tendenciák az alföldi tájakon:

  • Nagy területek jellegtelenednek el

  • A jobb termőképességű területek degradálódtak

  • Az inváziós fajokkal való telítettség európai összevetésben rendkívül magas

  • Hiányzó fajforrások miatt regenerálódáskor néhány generalista faj válik tömegessé

  • Természet-közeli területeket vagy túl vagy alul használnak

  • Abiotikus tényezők megváltoztatása – talajvízszint csökkenése

  • Tájidegen fajok ültetvényei és a sivár telepített gyepek terjedése

Tendenciák hegyvidékeinken:

  • Homogén kor- és fajstruktúrájú erdőállományok kialakítása

  • Tájidegen fafajok használata

  • Kopárfásítások

  • Tarvágások

Magyarország területének hozzávetőleges használati megoszlása

  • Agrárélőhelyek 31%

  • Természetközeli üde lomboserdők 12%

  • Telepített erdők/ültetvények 10%

  • M°Csarak, lápok, rétek, más gyepek 10%

  • Nem természetes élőhelyek 8%

  • Település, utak, vizek 29%

  • Természetközeli élőhelyek 41%

  • Féltermészetes 16%

  • Nem természetes 43%

Az erdők fele többnyire őshonos fafajokból áll. A kaszálók, legelők, rétek, mezsgyék, felhagyott szőlők, felhagyott bányák féltermészetes vegetációja is érték.