Ugrás a tartalomhoz

Szarvasmarhatenyésztés

Holló István, Szabó Ferenc (2011)

Kaposvári Egyetem; Pannon Egyetem

A tejelő tehenek takarmányozása

A tejelő tehenek takarmányozása

A tehenek takarmány felvétele és táplálóanyag szükséglete

A tehenek takarmányfelvételét számos tényező befolyásolja, amelyek közül a legfontosabb az állat energiaszükséglete és a bendő telítettségi állapota. Az energiaszükséglet és a takarmányfelvétel közötti kapcsolat idegrendszeri szabályozás alatt áll. Magas külső hőmérséklet esetén a termosztatikus szabályozás lép életbe és csökkenti a takarmányfelvételt. Ha bizonyos táplálóanyagok (glukóz, illó zsírsavak stb.) koncentrációja a vérben megemelkedik, a kémiai szabályozás érvényesül. Ez akkor következik be, ha a takarmányadag szerves anyag tartalmának emészthetősége meghaladja a 70%-ot. Ha a szerves anyag emészthetősége kisebb, mint 70%, a mechanikai szabályozás kerül előtérbe. Ilyenkor a bendő teltségi állapota a bendőfal receptorai közvetítésével a központi idegrendszeren keresztül leállítja a takarmányfelvételt. A bendő teltségi állapota a bendő térfogatától és a takarmány áthaladási sebességétől függ. Az utóbbit elsősorban a nyersrost mennyisége és annak emészthetősége befolyásolja.

Tekintettel arra, hogy mind a tehén energiaszükségletét, mind az etetett takarmányokat a tejtermelés nagymértékben meghatározza, gyakorlati szempontból a tejtermelés és a takarmány felvétel kapcsolata lehet az irányadó. Hennig (1972) és Schmidt (1984) szerint egy 600 kg élősúlyú tehén takarmányfelvétele hozzávetőlegesen az alábbiak szerint alakul:

Amint az adatok szemléltetik a tejtermelés növekedésével növekszik a tehenek szárazanyag felvétele. Fontos viszont megjegyezni, hogy a bőtejelő tehenek takarmányfelvétel növekedése a laktáció első 10-12 hetében nem képes követni a tejtermelés növekedését, így a tehenek táplálóanyag mérlege ebben az időszakban negatív. Ez rendszerint táplálóanyag ellátási nehézségekhez, kondíció romláshoz, anyagcsere problémákhoz, a vemhesülés késlekedéséhez vezet.

A tehenek kellő szintű termeléséhez, kondíciójuk biztosításához, egészségi, szaporodásbiológiai állapotuk fenntartásához törekedni kell a táplálóanyag szükségletük maradéktalan kielégítésére.

A tehenek táplálóanyag szükséglete az

  • életfenntartás, a

  • tejtermelés, a

  • növekedés, a

  • vehemépítés szükségletéből tevődik össze.

A szükséglet alakulását a Magyar Takarmánykódex szerint a 58., 59., 60., 61., 62. táblázatok foglalják össze.

Az életfenntartás táplálóanyag szükséglete a tehenek anyagcsere-testtömegétől függ, ami pl. 650 kg testtömegű tehén esetében 45,2-54,2 MJ NEl, 439 g MF, 28 g Ca és 21 g P.

A tejtermelés táplálóanyag szükséglete a tej mennyiségétől és összetételétől függ. Pl. 1 kg 4% zsír-, és 3,3% fehérjetartalmú tej termelésének a szükséglete 3,1 MJ NEl, 51 g MF, 2,8 g Ca és 1,7 g P.

A növekedés táplálóanyag szükséglete főleg az első laktációban lévő teheneknél jelentkező igény, mivel a kifejletségüket még nem érték el. A gyakorlatban azzal számolhatunk, hogy ez az igény hozzávetőlegesen napi 2 kg tej termelésének a szükségletével egyenlő.

A vehemépítés táplálóanyag szükséglete a vemhesség első hat hónapjában nagyon csekély, gyakorlatilag a vemhesség utolsó két hónapjában számolunk a megnövekedett szükséglettel (59. táblázat.)

A tehenek ivóvíz igénye a termeléstől, a külső hőmérséklettől, az etetett takarmányok minőségétől függően napi 40-130 liter között változhat. Pl. egy 600 kg élősúlyú tehén napi vízfogyasztása Hoffmann (1993) szerint az alábbi:

A tehenek takarmány-ellátásának szervezése

Éves takarmányellátás szervezése

A tehenészetekben a takarmányozás jelenti a legnagyobb költségtételt, ugyanakkor a kellő szintű tejtermelés az állatok genetikai képessége mellett döntően a szakszerű táplálóanyag-ellátás függvénye.

A tehenekkel rendkívül sokféle takarmányt etethetünk, azonban - főleg a nagyüzemekben - technológiai, gépesítési szempontból egy időben viszonylag kevés takarmányféleséget használunk (zöld-, silózott, szénaféle és abraktakarmányok).

Az éves takarmányellátás szempontjából megkülönböztetünk évszaktól függően változó és monodiétikus takarmányozást.

Az évszakoktól függően változó takarmányozás során tavasztól őszig az állatok folyamatos zöldtakarmány-ellátására törekszünk (zöld futószalag). E módszert elsősorban a kisebb termelésű, kettőshasznosítású állomány esetében alkalmazhatjuk. A zöldtakarmányok az étrendre és a tejtermelésre kedvező hatásúak, és rendszerint vitaminokban is gazdagok. Tavasszal legkorábban őszi takarmánykeverékeket etethetünk (rozsos, búzás bükköny, keszthelyi keverék stb.), majd egyéb zöldtakarmányok (lucerna, vagy egyéb pillangósok első kaszálása stb.) jöhetnek számításba. Később a tavaszi takarmánykeverékek, majd a lucerna második kaszálása, borsós csalamádé, borsós napraforgó etethető. Ezután következhet a lucerna harmadik kaszálása, a szudánifű, a szójás silókukorica stb. Kisebb létszámú, alacsonyabb tejtermelésű, vagy szárazon álló tehenek esetében a legeltetés is számításba jöhet. Késő ősszel a különféle keresztes virágú takarmánynövények (olajretek, takarmánykáposzta stb.) etethetők. Téli időszakban a zöldtakarmányokat silózott takarmányok váltják fel. Ezek közül szinte minden tehenészetben a silókukorica szilázs a takarmányadag fő komponense, de természetesen egyéb silózott takarmányokat (fűszilázs, ill. szenázs, lucernaszilázs, ill. szenázs stb.) is etethetünk. A silózott takarmányok mellett a takarmányadag jelentős hányadát a szénafélék (rétiszéna, lucernaszéna stb.) teszik ki. Természetesen, ha erre lehetőség van, tavasztól őszig a legeltetés is számításba jöhet. Folyamatos zöldellátás esetén is egész évben etetünk szénaféléket és abraktakarmányokat.

A monodiétikus takarmányozás azt jelenti, hogy a tehenekkel egész évben folyamatosan azonos tömegtakarmányokat (silózott takarmányok, szénafélék) etetünk. A nagy létszámú tehénállományt tartó tehenészetekben ez a megoldás terjedt el. Szervezési okok miatt egyszerűbb, ha az egész évi tömegtakarmány szükségletet a telepre betároljuk, mert sok tehén esetén szinte lehetetlen a gyepterületről, vagy szántóföldről naponta nagy mennyiségű, megközelítőleg azonos minőségű takarmányt a tehenek elé juttatni. Nagy létszámú, nagy tejtermelő tehénállományok legeltetése a hazai körülmények között megoldhatatlan. Az elfogyasztott legelőfűvel a tehén jóval kevesebb energiához jut, mint silózott takarmányok etetésével. A monodietikus takarmányozás a napi takarmánykiosztás szervezése miatt is előnyösebb, és az állatok táplálóanyag-ellátása időjárástól kevésbé függ. Emellett mindig megközelítőleg azonos összetételű és táplálóértékű takarmányadag etethető. Hátránya, hogy nagyobb mennyiségű takarmányt kell silózni, ami egyrészt komoly munkacsúcsot jelent, másrészt jelentős a takarmány tartósításával együtt járó erjedési veszteség.

A gyakorlatban ritkán alkalmazzuk a szigorú értelemben vett teljes monodiétát. Ha erre lehetőség van, a silózott takarmányok és széna mellett nyári időszakban rendszerint zöldtakarmányt is etetünk (kombinált takarmányozás).

Napi takarmányozás szervezése

A tehenészetekben nem egyszerű feladat megszervezni azt, hogy minden tehén a termelése szerinti takarmány-ellátásban részesüljön, ugyanis még kisebb létszám esetén is mindig van kevesebb és több tejet termelő, továbbá éppen nem termelő (szárazonálló) tehén.

A táplálóanyag-szükséglet biztosítása érdekében az állatok számára napi takarmányadagot állítunk össze. Ennek során a szükségletből indulunk ki, és a takarmányok táplálóértékét figyelembe véve pontosan megtervezzük, hogy az egyes takarmányokból mennyit szerepeltetünk az adagban. Természetesen az etethető mennyiséget számos tényező befolyásolja. Nagy általánosságban azonban a következőt tekinthetjük irányadónak: a kifejlett tehenekkel saját testsúlyuk százalékában kifejezve zöldtakarmányokból hozzávetőleg 10%-, silózott takarmányokból mintegy 5%-, szénafélékből pedig 1-2%-nyi mennyi¬séget etethetünk naponta. A tehenek táplálóanyag-ellátását egyedi, vagy csoportos takarmányozással biztosítjuk.

Az egyedi takarmányozást elsősorban kötött tartási rendszerű tehenészetekben alkalmazzuk, de számításba jöhet kötetlen tartású tehenészetekben is, ha számítógéppel vezérelt, az állatok egyedi kódja alapján működtethető abrakadagoló berendezés áll rendelkezésünkre. Természetesen a takarmányozás ez esetben sem teljesen egyedi, hiszen az alaptakarmányt minden állatnak azonos mennyiségben adagoljuk ki. Az alaptakarmány főleg tömegtakarmányból áll, de egy kevés abrakot is tartalmazhat. Úgy állítjuk össze, hogy fedezze az állatok életfenntartó szükségletét, emellett 8-10 l tejtermelés szükségletét is. Az e feletti szükségletet tejelési pótabrakkal (literenként mintegy 0,4 kg) biztosítjuk. A tejelési pótabrakot különféle gazdasági abrakokból (kukorica, búza árpa stb.), a gazdaságban megtermelhető fehérjetakarmányokból (borsó lóbab) és ipari melléktermékekből (korpa, extrahált napraforgó-, repcedara stb.) állítjuk össze. Természetesen kiegészítésképpen ásványianyag- és vitamin-premixeket is keverünk az abrakhoz.

A csoportos takarmányozás során a tehenészetekben a termelés szerint csoportokat alakítunk ki (frissfejős, a laktáció közepe táján lévő, a laktáció vége felé lévő, szárazonálló stb. tehenek csoportja). A takarmányadagokat az előbb ismertetett szempontokat figyelembe véve a csoportok számára állítjuk össze, így a csoporton belül minden állat azonos összetételű adagot fogyaszthat. Ez esetben az adag nem különül el két részre (alaptakarmány és pótabrak), hanem ún. komplett takarmányadagot (TMR = Total Mixed Ration) juttatunk az adott szükségletű csoport számára. Ilyenkor a tömegtakarmányokat és az abrakot együtt számítjuk, sőt azokat takarmánykeverő, -kiosztó berendezéssel összekeverve, együtt is juttatjuk az állatok elé.

Természetesen bármilyen rendszerű is a takarmányozás, abraktakarmányokat - a tehenek jelentős szükséglete miatt - egész évben folyamatosan etetünk.

A tehenek takarmányozása a laktáció különböző időszakaiban és a szárazon állás idején

A tehenek tejtermelése a laktáció során változik, aminek következtében változik a táplálóanyag szükséglet is (14. ábra). Természetesen a szükséglet a fajtától, a tehenek korától, kondíciójától, a vemhességi állapotától is függ, amit a takarmányadag összeállításánál figyelembe kell venni. Általánosságban elmondható, hogy minél nagyobb a tejtermelés, annál nagyobb táplálóanyag koncentrációjú takarmány adag etetésére van szükség. Fontos ugyanakkor, hogy a tehenek takarmányadagjában a szárazanyag 16-18%-át kitevő nyersrost is szükséges. Ezt nagy termelésű tehenek esetében, ha a táplálóanyag koncentrációt az abrak mennyiségének növelésével igyekszünk megoldani, nem egyszerű biztosítani. A nyersrost legalább 75%-ának a bendő megfelelő működése érdekében struktúrát adó rostnak kell lennie. A struktúrát adó rost biztosítása érdekében, ha az abrak mellett kizárólag szilászt etetünk Miller és mtsai (1969) 10-13 cm szecska hosszúságot tartanak szükségesnek. Mások szerint 6-8 cm szecska hosszúság is megfelelő. Schmidt és mtsai (1983) szerint, ha az adag 2 kg szénát is tartalmaz, 3 cm szecska hosszúság is célravezető.

A tehenek táplálóanyag szükségletének változásából adódóan a nagy tejtermelésű tehenek esetében öt (vagy ennél kevesebb, esetleg több) takarmányozási időszakot (fázist) különböztethetünk meg. Ebből kettő (vagy több) a termelési-, a harmadik az elapasztási, illetve szárazon állási-, a negyedik az elapasztástól az ellés előtti két hétig tartó-, az ötödik a közvetlen ellés előtti két hetes és az ellés utáni tíz napos időszak. A kisebb termelésű (kettőshasznosítású) teheneknél is hasonló időszakokat különíthetünk el, de a különbségek az egyes időszakok között mérsékeltebbek.

A szakszerű takarmányozást legcélszerűbben úgy oldhatjuk meg, hogy a teheneket takarmányozási időszakok szerint csoportosítjuk, és csoportonként (időszakonként) más-más összetételű takarmányadagot etetünk.

Első időszak (fázis) az elléstől (illetve az ellés utáni 10. naptól) mintegy a 12-13. hétig tart. Ebben az időszakban a tejtermelés gyorsan növekszik. A takarmány felvétel növekedése elmarad a tejtermelés növekedésétől, a tehenek testtömege csökken, mert a tejtermelés energia szükséglet egy részét a tehén a saját test tartalékainak mobilizálásával (zsírlebontás) biztosítja. A vizsgálatok szerint 30-40 kg testsúly csökkenés még fiziológiásnak tekinthető. Arra kell törekedni, hogy a teljes testtömeg veszteség ne legyen több, mint 50-70 kg, vagyis a napi súlycsökkenés 1,5 kg alatt maradjon.

Fontos, hogy ebben az időszakban a tehenek a legnagyobb energia koncentrációjú takarmány adagot kapják. Számos javaslat szerint a takarmány adagnak ekkor 7 MJ körüli NEl koncentrációt kell elérni szárazanyag kilogrammonként. A tömegtakarmány és abrak aránya szárazanyag tartalom alapján e takarmányozási időszakban 45:55% legyen. Ha a hagyományos tömegtakarmányok és abrak etetésével az energia igény nem biztosítható, szóba jöhet védett (bypass) zsírok, egyéb kiegészítők pl. glicerin kis mennyiségben történő etetése.

A takarmány adag javasolt nyers fehérje tartalma ebben az időszakban a szárazanyag 16,5-18%. A fehérje szükséglet fedezésénél a metabolizálható fehérje (MF) szükségletet és a fehérjemérleget is figyelembe kell venni. A laktáció elején általában az energiafüggő-, a laktáció végén a N függő MF a korlátozó tényező. A laktáció elején pozitív fehérje mérleg javasolt, (a laktáció második felében és a szárazonállás alatt a fehérje mérleg a bendőben negatív is lehet, ha a MF szükséglet biztosított).

Ebben az időszakban általában célszerű növelni a takarmány adag fehérje tartalmának bendőben le nem bomló hányadát. Ezt védett fehérjék etetésével oldatjuk meg.

Figyelmet kell fordítani a tehenek ásványi anyag ellátására is. Az ellés előtt nyújtott szűk arányú Ca:P arányt pl. lucerna széna, szenázs etetéssel 1,5-2:1 értékre célszerű emelni, de az ennél tágabb arány sem okoz gondot.

Második időszak (fázis) az ellés utáni 12-13 héttől a 24-26. hétig tart. Ebben az időszakban a tejtermelés növekedése megáll, majd csökkenni kezd. A takarmány fogyasztás eléri a maximumát, megszűnik a negatív táplálóanyag mérleg, és a testsúly lassan növekedni kezd. A tehenek táplálóanyag szükségletét ebben az időszakban már könnyebb kielégíteni. A javasolt energia koncentráció ekkor 6,4-6,6 MJ NEl, a nyersfehérje pedig 15% a szárazanyagban. A tömegtakarmány és abrak aránya szárazanyag tartalom alapján e takarmányozási időszakban 60:40%.

Harmadik időszak (fázis) az ellés utáni 24-26. héttől az elapasztásig tart. Ekkor a tejtermelés tovább csökken. Ebből adódóan a napi takarmányadag energia és fehérje koncentrációját tovább mérsékelhetjük. Ebben az időszakban a teheneket célszerű a tényleges termelésük alapján számított szükségletüket meghaladó mértékű táplálóanyag ellátásban részesíteni, hogy a laktáció elején elszenvedett kondíció romlást, testsúly csökkenést pótolják. Célszerű ekkor úgy takarmányozni, hogy a szárazon állás idején már ne mutatkozzon a magzat növekedésénél nagyobb mértékű súlygyarapodás. A tapasztalatok szerint a tehén ilyenkor hatékonyabban képez táplálóanyag tartalékot, mint a szárazon állás idején. A javasolt energia koncentráció ekkor 5,4 MJ NEl, a nyersfehérje 12% a szárazanyagban. A tömegtakarmány és abrak aránya szárazanyag tartalom alapján e takarmányozási időszakban 70:30%.

Negyedik időszak (fázis) az elapasztástól az ellés előtti 14 napig tart.

A szárazon állási időszak első felében a tehenek táplálóanyag szükséglete nem túl jelentős. A vehemépítés és a tartalékképzés együttes szükséglete mintegy 6-7 kg tej termelésének szükségletével azonos. Ezt a szükségletet jó minőségű tömegtakarmányok biztosíthatják. Ha a korábbi időszakban szakszerűen takarmányoztunk, a tehenek kondíciója ekkor már rendben van és a gyarapodásuk azonos a magzat gyarapodásával. A javasolt energia koncentráció ekkor 5 MJ NEl, a nyersfehérje 11-12% a szárazanyagban. Abraktakarmányokra ilyenkor rendszerint nincs szükség. Ha azonban a tömegtakarmányok gyengébb minőségűek a javasolt tömegtakarmány és abrak aránya szárazanyag tartalom alapján e takarmányozási időszakban 90:10%.

Ötödik időszak (fázis), átmeneti vagy kritikus időszak, az ellés előtt 14 nappal kezdődik és az ellés után mintegy 10 napig tart. (Ekkor a tehenek az ellető istállóban tartózkodnak.) Ebben az időszakban térünk át azoknak a tömeg- és abrak takarmányoknak az etetésére, amelyeket az ellés után etetünk. Ezzel készítjük fel a bendőt, a bendő mikroflórát a megfelelő működésre. A teheneket az ellés után etetni kívánt takarmányadaghoz folyamatosan szoktatva törekedni kell a lehető legnagyobb takarmány felvétel elérésére. Tipikus jelenség ugyanis, hogy a szárazanyag felvétel az ellés előtt mintegy 30%-kal csökken. Éppen ezért mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez a csökkenés a lehető legkisebb legyen. A kisebb mértékű takarmány felvétel csökkenés az ellés előtt növeli az ellés utáni takarmány felvételt, ezzel mérsékli a kondíció romlást, csökkenti az anyagforgalmi zavarok kockázatát, és jobban biztosítja a növekvő tejtermelés táplálóanyag szükségletét.

Ilyenkor indokolt a teheneknek egy-egy alkalommal kevesebb takarmányt kijuttatni, azonban növelni kell az etetésék számát. Célszerű olyan adalékokat is adni a takarmányhoz, amelyek javítják annak az ízletességét, ezáltal segítik a takarmányfelvétel növelését. A gyenge megvilágítás is mérsékli a takarmányfelvételt, ezért ebben az időszakban a megvilágított és a sötét időszak arányának 18:6 órának kell lenni, vagyis a reggeli és esti órákban mesterséges megvilágítást kell alkalmazni.

Fontos, hogy a takarmánnyal együtt friss ivóvíz is folyamatosan az állatok rendelkezésére álljon. Ha az előző takarmányozási időszakokban a tehenek külön tartása esetleg nem lenne megoldható, ebben az időszakban mindenképpen a többi tehéntől elkülönítve kell tartani (ellető istállóban) és takarmányozni az ellés előtti és utáni teheneket, hogy a takarmányért és az ivóvízért ne kelljen sorba állniuk, versenyezniük a társaikkal.

Az ellési bénulás veszélyének csökkentése érdekében a kalcium foszfor arányt csökkentsük 1:1 érték körülire. Ezt úgy érhetjük el, ha foszfor kiegészítőt etetünk és a kalciumban gazdag pillangós takarmányokat (lucerna széna, lucerna szenázs) más takarmányokra cseréljük (réti széna, silókukorica szilázs).

Ebben az időszakban különösen fontos, hogy az A, D, E vitamin és a Se ellátás megfelelő legyen.

A fent említettek figyelembe vételével a 63., a 64., és a 65. táblázatokban példaként összeállított takarmányadagokat mutatunk be az említett öt időszakra, különböző mennyiségű és összetételű tejet termelő holstein-fríz, magyar tarka és jersey tehenek részére.

A tehenek fontosabb takarmányai

A tejtermelő tehenészetek takarmány ellátásában nagyon fontos tényező, hogy a tömeg- és szálastakarmányok jó minőségben és lehetőleg korlátlan mennyiségben álljanak rendelkezésre. Sajnos tehenészeteinkben az ilyen helyzet nem tekinthető általánosnak, s ez nagyon sok esetben nem objektív, hanem szubjektív tényezők következménye. A tehenészetek legfontosabb tömeg- és szálastakarmányai a kukorica, lucerna és fűfélék, különösen az előző kettő esetében a hazai termesztési lehetőségek kedvezőek. A holstein-fríz fajtájú tehenek nagyon intenzíven termelnek, ezzel szemben a takarmánytermesztés jellemzően nem megfelelő színvonalú. A takarmánytermesztésre, különösen a sokprofilú gazdaságokban jellemző, hogy az ökológiai lehetőségek kihasználatlanul maradnak, sem a hozamok, sem a minőség nem éri el a kívánt szintet, az előállított takarmányok drágák, ráadásul sokszor gyenge minőségűek. A tejtermelők a tömeg- és szálastakarmányok hiányosságait, általában vásárolt koncentrált takarmányok etetésével próbálják ellensúlyozni, jóllehet ezek használata akkor gazdaságos elsősorban, ha segítségükkel tovább javíthatók a tejhozamok és nem a hiányosságok pótlására szolgálnak. Főként az előbbi tényezők, valamint a felesleges, nem hatékony, vagy szükségleten felül adott drága kiegészítők, adalékok a közvetlen okai annak, hogy a fajlagos takarmányköltség hazánkban mintegy másfélszeresen haladja meg az Európai Unió átlagát. Mivel a tejtermelésben az egyik legnagyobb költségtétel a takarmány, a jelenlegi helyzet veszélyezteti tehenészeteink versenyképességét. Legtöbbet az javíthat e helyzeten, ha jelentősen növeljük a két legfontosabb takarmánynövény, a kukorica és lucerna hozamát és minőségét.

Kukorica szilázs

Mértékadó vélemények szerint a szilázsnak történő kukorica termesztés a növénytermesztés egyik legintenzívebb ága, hasonló agrotechnikát igényel, mint a szemes, de N és különösen K igénye több. Két évtizeddel korábban a legnagyobb hiba az volt, hogy a szilázs készítést jóval a fiziológiás szemérés előtt kezdték meg, melynek következményei a kisebb szárazanyag és energia hozam hektáronként, a gyengébb minőség részben a kisebb energia tartalom, részben a nagyobb víztartalom miatt. Közismert tény, hogy a nagy nedvesség tartalmú erjesztett silókukorica és a hasonló szálastakarmányok nem megfelelőek a nagy termelésű tehenek számára. Ma már jórészt elfogadott, hogy a késő viaszérésben történő vágás az optimális. Jelenleg a legnagyobb problémát az jelenti, hogy a termesztés nem elég intenzív, melynek következménye a kisebb hozam és fehérje tartalom. Ma a szilázsok fehérje tartalma 20-30 százalékkal kisebb, mint 20 évvel ezelőtt, a Magyar Takarmányadatbank adatai és az ÁTK-ban elvégzett analízisek szerint. Mivel a kukorica művelési költsége magas, és az általánosan alkalmazott félintenzív és az intenzív műveleti költség között mérsékelt a különbség, az előállított szilázsok fajlagos költsége nagy.

A kukorica silózásra éretten kedvező tápláló- és ásványianyag tartalmú takarmányt ad. Szárazanyagának mintegy 50%-át, táplálóértékének 65%-át a cső teszi ki. Ezért silózás céljára is olyan hibrideket kell termeszteni, amelyek nagy szemtermést adnak. A kis szemhányadú és/vagy erősen növelt tőszámú kukorica táplálóanyag hozama és táplálóértéke kisebb a normál művelésű szemes hibridekénél. Ma már rendelkezésre állnak kifogástalan, nagy szemhozamú siló hibridek is.

A helyes betakarítási időpont a következők miatt lényeges: a maximális energiahozam elérése, a mintegy 35-38% szárazanyag tartalom, amelynél kicsi a szántóföldi és tartósítási veszteség, olyan takarmány előállítása, amely ízletes és nagy takarmányfelvételt tesz lehetővé.

Az elérhető hozam és minőség alapján nyilvánvaló, hogy a kukoricát kemény viaszérett állapotban (viaszérés végén) kell silózás céljára betakarítani. Ekkor érik el a szemek a fiziológiai érettséget, a szem nedvességtartalma ekkor 35-45%, az egész növény 60-65% vizet tartalmaz. Megfelelő fajtaválasztás és kedvező trágyázási feltételek mellett a levelek döntő hányada még zöld, az erjesztéses tartósításhoz az anyag minősége kedvező.

A silózás gyakorlati végrehajtásakor a legfontosabb tényezők: az aprítás, gyors töltés, tömörítés és lezárás. A kukoricanövény aprításánál optimális az 1-1,5 cm-es szecskahossz, ennél a szecskaméretnél az állatok nem hagynak ízeket, a szár- és csutkadarabokat is elfogyasztják.

A kukorica szilázs táplálóértékére a betakarításkori érési fok nagyobb hatással van, mint a tartósítószerek vagy a zúzókosarak használata. Külföldi kísérleti adatok azt mutatják, hogy a tartósítószerek csökkentik a szilázs pH értékét, növelik a tejsav tartalmat, de ettől a szilázs takarmány értéke nem lesz kedvezőbb. A zúzás javítja a keményítő emészthetőségét, az állatok a bélsárral kevesebbet ürítenek, de az összes rost emészthetőség általában kisebb, amely következményeként nő a propionsav termelés a bendőben, és a szilázs energia értéke gyakorlatilag azonos marad. Az erre irányuló kísérletekben az alapanyag zúzásával és a tartósítószerek használatával rendszerint nem tudtak többlet tejtermelést elérni.

A szilázsnak való kukoricatermesztésben az ökológiai adottságokhoz való jobb alkalmazkodással, a rendelkezésre álló biológiai alapok tudatosabb kihasználásával jelentős minőségi és mennyiségi fejlődés érhető el. Legfontosabb tényezők a megfelelő területválasztás, a pontos agrotechnika, a tápanyagpótlás, a megfelelő fajta, és lehetőség esetén az öntözés. Ezekkel érhető el, hogy a versenyképességhez szükséges 50-70 tonnás termésátlagot és a megfelelő energiakoncentrációt biztosítsuk.

Lucerna

A tejtermelő tehenészetek másik legfontosabb takarmánya a lucerna. A tehenészetek zölden, szénaként és szenázsként egyaránt etetik. Tartósított formában történő felhasználás a legnagyobb arányú. Jellemző, hogy a szénák és szenázsok minősége rendszerint a közepesnél gyengébb, így a nagy tejhozamok elérését nem teszik lehetővé. A lucerna betakarítása és tartósítása nagy gondosságot, jó szervezést igényel. A hazai helyzetet tovább rontja, hogy a fedél nélküli tárolás a szénák esetében további minőség romlást eredményez.

A lucerna táplálóértékét a termesztés intenzitása és a betakarításkori fejlődési állapot befolyásolja legnagyobb mértékben. A jó tápanyag ellátottság mellett fejlődő szálasok emészthetősége kedvezőbb, és fehérje tartalmuk is több. A zöld lucernából készült széna, szilázs és szenázs minőségét, táplálóértékét az alapanyag minősége alapvetően meghatározza. Ha kiváló értékű takarmányt akarunk előállítani, úgy a lucerna esetében az első két növedéket a jelenleg szokásosnál korábban kell vágni. Megfelelő intenzitású termesztés mellett a lucerna első növedéke már a zöld bimbók megjelenése előtt kaszára érett termést ad, nagyon jó minőségben. Ez a hazai viszonyaink között átlagos években május elejére esik. Ha a betakarítás megfelelően gyors, úgy a második növedék május 25 - június 5 között kaszálható. A korai első vágás révén, a késői május közepi vágással szemben a teljes idényben eggyel több növedék érhető el. Sokan úgy vélik, hogy a termés tömege május elején még nem elég nagy, ezért várnak a vágással, a minőség romlik, a hajtások lerogynak, a tömeg sokszor túl nagy, a gyors fonnyasztás, szárítás nem lehetséges, a betakarítás elhúzódik, az időjárási kockázat jelentősen nagyobb. A késői vágás nagyon gyakori „eredménye”, hogy az első növedék csak május 20-30 között kerül le a területről, gyenge vagy nagyon gyenge minőségben. További következmény, egy lassan növekvő június végén kaszálható 2. növedék, és évente eggyel kevesebb kaszálás.

A tartósítási módok közül - a tejtermelő tehenek számára készített takarmány esetén - elsősorban a szenázs és csak másodsorban a szénakészítés ajánlható. Különösen érvényes ez az első két növedékre. Ekkor a termés tömege rendszerint nagy, a szárítás lassú, az időjárási kockázat aránytalanul megnő, többszöri esőzés esetén egy-egy növedék teljes termése tönkremehet. A nyári száraz meleg időszakokban sokkal könnyebb jó minőségű szénát készíteni. A nagy víztartalmú szilázsok nem megfelelő takarmányai a tejtermelő teheneknek, a szilázs készítés akkor ajánlható, ha szenázst vagy szénát valamilyen okból nem tudunk készíteni, ilyen esetben szárazanyag tartalmat növelő adalék (10% súlyrésznyi gabonadara vagy széna, szalma szecska) és hatékony tartósítószer hozzáadása feltétlenül szükséges. Az így készült szilázs jól felhasználható a laktáció második felében vagy a növendékmarha nevelésben.

A lucerna betakarításánál - akár szenázst, akár szénát készítünk - fontos, hogy olyan lucernára kifejlesztett szársértős kaszát, speciális rendterítő, rendképző gépeket használjunk, amelyek könnyebb és gyorsabb betakarítást tesznek lehetővé. A fűfélékre fejlesztett gépek közvetlenül vagy közvetve sok kárt okozhatnak.

Fűfélék

Szerepük a hazai tehenészetekben nem súlypontos, elsősorban a szárazonállók és a tenyészüszők takarmányozásában játszanak szerepet, bár intenzíven művelve fiatalon vágva, széna és szenázsként, vagy legeltetve, alkalmazásuk bővülhetne.

Kaszálva hasznosítás esetén, itt még inkább jellemző a késői, bugahányás utáni, virágzásban vagy akár azon túli vágás, melynek „eredménye”, hogy az ilyen alapanyagból készített szenázs, széna táplálóanyag tartalma, termelő értéke nagyon alacsony.

Bár a fűfélék számára az átlagos éghajlat nem kedvező, hazai viszonyaink között is lehetséges kedvező minőségű gyeptermés előállítása akár intenzíven termelő állatok számára is, elsősorban a tavaszi időszakban. Jó minőségű takarmányt a megfelelő gyepállomány, az intenzív művelés, bugahányás elején történő vágás adhat. Ilyen korai vágás esetén, átlagos években a talaj még elegendő nedvességet tartalmaz a második növedék fejlődéséhez is.

Fű esetében a rendkezelő, rendterítő gépek a kaszálástól szinte folyamatosan dolgozhatnak, amíg a termés megfelelően megfonnyad a szenázskészítéshez, vagy szénakészítés esetén, a bálázáshoz elég száraz lesz. Szenázskészítéshez a fonnyasztási optimum hasonló, mint a lucerna esetében.

Szántóföldi zöldtakarmányok

A gyepterületről betakarított, vagy legeltetett fűfélék mellett a szántóföldön termesztett zöldtakarmányok is számításba jöhetnek a tehenészetekben. A többi zöldtakarmányhoz (fűfélék) hasonlóan a vegetációs víztartalmuk, könnyű emészthetőségük, karotin tartalmuk, kedvező étrendi hatásuk következtében e takarmányok is kedvező (laktagóg) hatásúak a tejtermelésre. Ezek közül a fontosak az őszi-, és tavaszi takarmánykeverékek, a cirokfű, a kukorica, a napraforgó csalamádé, a zöld silókukorica, illetve a lucerna, a vöröshere és a baltacím.

Ipari melléktermékek

Legnagyobb jelentőségű a tejtermelő tehenek takarmányozásában a sörtörköly, a csemegekukorica és hibridüzemi melléktermék kukorica, a még működő gyár körzetében a cukorrépaszelet, és a kukorica törköly. Többnyire kedvezően befolyásolják a TMR tulajdonságait. Sörtörköly és lucerna együttes etetése esetén az élesztők, vagy az élesztőt fő komponensként tartalmazó bendő stimulálók felhasználása felesleges. A keményítő (CGF) és a szeszipari (DDGS) kukorica melléktermékek egyaránt jól felhasználhatók a tejtermelő tehenészetekben. Az ipari melléktermékek etetése általában csökkenti a takarmányozás költségét, javítva a termelés gazdaságosságát.

Abrakfélék

A tejtermelő tehenek táplálóanyag ellátásában a laktáció első felében domináns szerepet játszanak. A nagy abrakadagok miatt lényeges a fizikai forma is. Az abrakféléket a hazai gyakorlatban rendszerint darált formában etetjük, a durva dara sokkal kedvezőbb, mint a finomra őrölt. A roppantott szemesek is előnyösebbek a daráltnál. Az Amerikában széles körben elterjedt lapkázást, Európában kevésbé alkalmazzák. A roppantott vagy lapkázott szemesek részben strukturális takarmányként viselkednek a bendőben, elősegítik a kedvezőbb bendőműködést, ezen keresztül a tejben nagyobb tejzsír koncentráció érhető el, különösen a finomra darált formához hasonlítva.

A szemes takarmányok közül a kukorica a legfontosabb, amely rendszerint az abrak nagyobb hányadát adja. Nagyon jól emészthető, ízletes takarmány, a szarvasmarhák jobban kedvelik, mint az egyéb szemes terményeket. Energia értéke nagyobb, mint a többi gabonáé. A szárított kukorica fehérje és keményítő tartalma jelentős részben bypass jellegű, azaz a bendőben nem, csak az emésztőtraktus későbbi szakaszában emésztődik. Ez a tulajdonság megfelelően összeállított adagokban előnyt jelent, mivel kevésbé savanyítja a bendőt és a táplálóanyagok jelentős része elkerüli a kettős transzformációt. A szárított kukoricával szemben a nedvesen tartósított zúzott kukoricaszem döntő hányada a bendőben emésztődik, amely szintén előnyös lehet, ha az adag nem tartalmaz kellő mértékben más könnyen lebontható szénhidrátot.

Az egyéb szemes termények, a búza, árpa és tritikálé is nagyon hasznos komponensek, táplálóanyagaik a bendőben gyorsan és jól emészthetőek, biztosítva a bendőmikrobák erjeszthető szénhidrát igényét a mikroba fehérje szintézishez. A belőlük képződött propionsav és ecetsav közvetlenül felszívódik a bendő falán, az energia igény jelentős hányadát biztosítva. A hazai tipikus kukorica szilázsra és lucernára alapozott takarmányozás mellett, ha a gabonaféléket száraz formában etetjük a 2/3 kukorica, 1/3 egyéb szemes arány tekinthető optimálisnak.

A fehérje abrakok közül a tejtermelésben az extrahált napraforgó és szója dara játszik döntő szerepet. Sajnos a jó minőségű magas fehérje és energia tartalmú extrahált napraforgó eltűnt a hazai piacról, a hozzáférhető közepes minőségű extrahált napraforgódara nagyobb mértékű felhasználása a laktáció elején nem kívánatos, mivel jelentősen csökkenti az adagok, a TMR energiakoncentrációját. Az extrahált szójadara kiváló takarmánya a nagytermelésű teheneknek, mivel mind energia, mind fehérje koncentrációja nagy, a fehérje egy része bypass és a lebontható hányad lebontási sebessége mérsékelt, szemben a napraforgó fehérje gyors lebomlásával.

Különleges nagy értékű abrakféleségek

Ilyenek a nagyhozamú tehenek számára kifejlesztett koncentrátumok. Ezekkel szemben alapvető követelmény, hogy védett (bypass) fehérje forrásokat és/vagy zsírféleségeket tartalmazzanak. Ezek segítségével ugyanis jelentősen javítható az adagok, a TMR energia- és fehérje értéke és többlet tejtermelés érhető el. Ezzel szemben a hazai piacon forgalmazott koncentrátumok egy része ilyen komponenseket nem tartalmaz. Az ilyen „koncentrátumok” könnyedén kiválthatók olajos magvak (gyapotmag, teljes szójabab, napraforgómag és extrahált szójadara felhasználásával), ami költségeket is csökkenti.

Védett fehérjék. A védett vagy bypass fehérjék köre az állati eredetű takarmányok felhasználásának tilalmával jelentősen beszűkült. Legfontosabb bypass fehérje forrás ma a hő és/vagy kémiai kezeléssel védetté tett extrahált szójadara. A védett fehérjék esetében fel kell hívni a figyelmet arra, hogy arányának, mennyiségének optimuma van. Egyes szerencsés kombinációk az adagösszeállításban azt eredményezik, hogy a természetes takarmány komponensek is elegendő bypass fehérjét tartalmaznak. Ha a bypass fehérje aránya túlzottan nagy, úgy az normál fehérje szintnél termelés csökkenést is eredményezhet.

Bypass zsírforrások. A korlátozások révén ezek köre is erősen beszűkült. Ma főként a pálmaolajból készített Ca-szappanok és telített zsírféleségek hozzáférhetők. Jellemző, hogy a kisebb gyártóknál sok a minőségi hiba, melyek csak bonyolult vizsgálatokkal mutathatók ki. A pálmaolajból gyártott Ca-szappan jól emészthető, de felhasználásához óvatos szoktatás, aromásítás lehet indokolt a takarmányfelvétel csökkenésének elkerülése érdekében. A forgalomban lévő telített zsírféleségek olvadáspontja általában magas, és szemcse méretük sem megfelelő a kedvező emésztéshez. A védett zsírféleségek felhasználása előtt a fentiek miatt célszerű független szakértő véleményét kikérni.