Ugrás a tartalomhoz

Etológia

Csányi Vilmos

Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt.

A játék

A játék

Az etológia egyik legérdekesebb területe az állatok játékos magatartásának vizsgálata (Fagen, 1981). Sokszor megfigyelték például a fiatal őzek „enyém a vár, tied a lekvár” játékának lefolyását. Éppen úgy, mint az ember gyerekei, a gidák is keresnek egy kiemelkedő dombocskát, valamelyikük felugrik rá, „elfoglalja", s mellső lábával dobbantgatni kezd. Ez a játékra hívó jeladás, amelyre a közelben tartózkodó társai odaszaladnak, s igyekeznek lelökdösni a vár birtokosát. Ha ez sikerül, az új tulajdonos lesz a kihívó fél. Ebben a játékban csak a fiatal egyedek vesznek részt, és mindig nagyon szelíden folyik. Fejükkel bökdösik egymást, csak testük súlyát igyekeznek kihasználni. A felnőtt állatok agresszív összecsapásaihoz hasonló magatartás ebben a játékban nem figyelhető meg.

Az „enyém a vár” játékban az a legelgondolkodtatóbb, hogy a biológiai hasznát nem tudjuk egykönnyen meghatározni. A sok energiát igénylő birkózás biológiai szempontból értelmetlen pazarlásnak tetszik. Az ilyesfajta megfigyelések nyomán jutottak az állatok játékát magyarázó korai elméletek megalkotói arra a következtetésre, hogy a játék nem egyéb, mint a fiatal állatok energiafölöslegének levezetése. Erre az elméletre azóta sem sikerült semmiféle érdemleges bizonyítékot szerezni. De energiaellátás szempontjából amúgy sem hasonlítható az állati szervezet valamiféle „jelig tölthető” edényhez, amelyet alul is, túl is tölthetünk, s ha túltöltődik, akkor kicsordul. Sokan használják ma ennek az elméletnek a fordítottját, vagyis azt állítják, hogy az állatok edzésként végzik energiaigényes játékaikat, hogy gyakoroltassák, megerősítsék a később használandó izmokat. A fiatal állatok játékának és energia-háztartásának összehasonlító elemzése azt mutatja, hogy a játék adaptív értéke energetikai alapon jól alátámasztható, például a játszó állatok nem híznak meg akkor sem, ha energiafelesleget fogyasztanak, ellenállóbbak a hideggel és a patogén mikroorganizmusokkal szemben stb. (Barber, 1991).

A legtöbb problémát az okozza, hogy még nem sikerült a játékra olyan meghatározást adni, ami minden állatfaj esetében általánosan érvényes. Az az igazság, hogy annál könnyebb felismerni a játékot, minél közelebb áll hozzánk származástanilag az adott állatfaj. Így például egy csimpánz vagy más majmok játékos magatartását egyértelműen felismerik a megfigyelők, egymástól függetlenül is. Hasonló a helyzet a játszó szociális emlősökkel, kutyákkal, patásokkal. Sokkal nehezebb azonban eldönteni, hogy játékos viselkedésről van-e szó a hüllőknél vagy a halaknál, a gerinctelen állatok tulajdonképpen szóba sem jönnek. A probléma gyökere az, hogy ma még nem tudjuk megmondani, hogy mi a célja a játéknak, sőt van-e egyáltalán valamiféle önálló biológiai funkciója. Az egyes magatartásformák egyedfejlődésének vizsgálatában tárgyaltuk, hogy a fiatal állatokban sokszor korábban jelentkeznek egyes magatartási egységek, mint azt biológiai funkciójuk indokolná. Ez nagyon megnehezíti a játék felismerését, mert nyilvánvalóan nem tekinthető játéknak bármiféle nem odavaló, céltalan viselkedés.

Sokan próbálják a játékos viselkedést a magatartási egységek sorrendje alapján meghatározni. Fiatal kutyáknál sokszor megfigyelhető, hogy megrohamozzák társaikat vagy gazdáik lábát, mellső lábukkal átölelik, s a párosodás jellemző mozdulatait végzik. A kölykök ilyenkor nincsenek a nemi izgalom állapotában, a párosodási mozdulatokat gyorsan abbahagyva nagyon gyakran valami egészen más játékos tevékenységbe fognak. A kölyökkutyákhoz hasonlóan más állatfajok játékában is megjelennek a felnőttek viselkedéskészletének bizonyos elemei, például a nemi magatartásnak, a prédaölésnek, a préda becserkészésének jellegzetes mozdulatai. De ezek a mozdulatsorok nem pontosan ugyanolyanok, mint a felnőtt állatokéi. A kölykök sokszor ismétlik az egyes elemeket, más lehet a sorrend, és az egyes egységek rendszerint rövidebb ideig tartanak.

Az ilyen megfigyelések alapján fejlődött ki az állatok játékának már említett gyakorláselmélete, amely szerint a játék során az állat a felnőttkorára szükséges tevékenységeket, mozdulatokat „gyakorolja", a játékkal fejleszti az egyes izmokat, a keringési rendszert stb., másrészt így vésődnek bele a sokszor bonyolult zsákmányszerző, ivadékgondozó és más viselkedési elemek láncolatai, hogy ezek felnőttkorában, a megfelelő körülmények között azonnal a lehető legtökéletesebb formában nyilvánuljanak meg. Kétségtelen, hogy a felnövekedett állatnak nincs túlságosan sok alkalma például a vadászat mesterfogásait csiszolni, mert könnyen táplálék nélkül maradna. Ennek ellenére sem sikerült a gyakorláselméletet egyértelműen bebizonyítani. Több kísérletben kimutatták, hogy a fiatalkori játékos magatartás és a felnőttkori prédaszerző viselkedés eredményessége között semmiféle összefüggés nincs, márpedig az elmélet alapján ezt kellene találnunk.

A gyakorláselmélet mellett szól viszont az, hogy a különböző szociális játékok esetében sokszor sikerült kimutatni ezek biológiai hasznát. A szociális fajok egyedei játék közben sajátíthatnak el társas viselkedésformákat. Például a kutya- és macskafélék így tanulják meg a gátolt harapás technikáját. A kutyáknál ennek az ideje a harmadik és a negyedik élethónap között van. Ha ebben az időben a fiatal állatnak alkalma van hasonló korú testvérekkel vagy a gazdájával, esetleg anyjával sűrűn játszani, hamar megtanulja, hogy mekkora harapást visel még el a játszótárs fájdalom és a fájdalmat követő megtorlás nélkül. A „tanult” kutya idősebb korában még a leghevesebb játékban sem fog gorombán viselkedni, partnerének fájdalmat okozni. De ha a kölyök a kritikus időszakban egyedül nő fel, avagy ha keveset, netán egyáltalán nem játszanak vele, nem tanulja meg a gátolt harapást, s élete végéig goromba, társainak és az embernek sokszor veszélyes sérülést okozó állat marad. (Ezért helyes, ha a kutyatartó a kiskutyával kesztyű nélkül játszik, és az állat túlságosan erős harapását egy-egy legyintéssel megbünteti.)

Más fajok - különösen sok majom - a helyes nemi viselkedés elemeit tanulják meg játék közben. Már említettük, hogy a társak nélkül felnevelt bundermajmok ivarérett korukban nemi magatartási zavarokban szenvednek. Ezek az egyébként is összeférhetetlen, agresszív egyedek képtelenek a párosodás természetes magatartás formáit megfelelően elvégezni, amihez a párosodó partnerek bizonyos fokú kooperációja szükséges.

A majmok játékáról nagyon sok megfigyelés gyűlt össze, s belőlük nyilvánvaló, hogy minél többet játszanak az állatok kölyökkorukban, annál szorosabbak a társas kötelékeik felnőtt korban. A játékos hajszában, a vad birkózásban, az alkalmas hosszúságú farok cibálása közben megtanulnak a kölykök szociálisan „viselkedni". Eközben alakul ki hasonló korú társaik között az erőnek, az ügyességnek megfelelő társas rangsor, s ezen később, az ivarérettség korában már csak tetemes áldozatok árán változtathatnak. A játék során tanul meg a kölyök társaihoz alkalmazkodni, kivárni, ekkor tanulja meg, hogy tevékenységét összehangolja kortárscsoportja tagjaiéval.

A szociális játék esetleges biológiai funkcióját jelzi, hogy a fejlett szociális fajokban a játék a játszó állatok önálló, körülhatárolt tevékenysége (Wilson, 1975). A szociális állatok egyedei sokszor meghatározott játékra felhívó jelzéssel kezdeményezik a játékot. Például az oroszlánok, a kutyák a szájukat egy kissé kinyitják, de nem vicsorítanak, s két mellső lábukat maguk elé csapják, miközben a felszólított játszótársra néznek. Ha a társ követi őket, minden, ami ezután történik, „játékból van". Tehát moroghatnak fenyegetően, a fogukat csattogtathatják, haraphatnak: mindez a társat nem dühödt támadásra ingerli, mint egyébként, hanem csak hasonlóan játékos válaszra (198. ábra).

198. ábra - Játékra invitáló hímoroszlán

kepek/198.jpg


A játékra való felhívást nemcsak mozdulatokkal, hanem más módon is jelezhetik az állatok. A monguzok például sajátos, magas hangú morgással jelzik, hogy most játszanak. Ezt a hangot viharos játékaik közben állandóan hallatják. A játék hangja gátolja a partner agresszióját. A rágcsálóknál a játékra való felszólításnak és hajlandóságnak a jele egy sajátos szag. Az is megfigyelhető, hogy ezek a játékra felhívó jelek fokozatosan érvényüket vesztik, amint az állatok közelednek az ivaréréshez, és a kezdeményezett játék gyakran valódi agresszióba csap át.

Az egyes fajok játékkészsége valamiképpen összefügg az adott faj idegrendszerének fejlettségével. Az eddigi megfigyelések szerint a játékos viselkedés kizárólag a gerinceseknél fordul elő. De nem írtak le játékos viselkedést a halak, kétéltűek, hüllők esetében, bár sok vita folyik erről. A londoni állatkert egyik óriási varánuszáról például leírták, hogy ketrecében „játszott” az ottfelejtett öntözőcsővel. Mások szerint viszont tevékenysége nem tekinthető játéknak, a kígyóhoz hasonló öntözőcső az állatból a prédaölő mozdulatokat váltotta ki, és a megfigyelő ezt tekintette játéknak. Ebből az esetből is látható, hogy pusztán megfigyeléssel nehezen dönthető el egy magatartásformáról, hogy azt játéknak tekinthetjük-e vagy sem.

Sokat játszanak a madarak, főként az intelligensebbnek tekintett varjúfélék és a nagyobb testű papagájok. Megfigyeltek egy fiatal hollót, amint sokáig feküdt a hátán a földön, miközben a karmaival fel-feldobott egy ágacskát, majd a csőrével próbálta elkapni. A legtöbb emlős játszik, például a kengurukölykök, a sün, a mókus, a tapír. Minél alacsonyabb rendű egy emlősfaj, annál egyszerűbb a játéka, s annál rövidebb az életében a játékos periódus. Még a viszonylag sokat játszó macskafélék játékai sem túlságosan bonyolultak: teljes játékkészletük rendszerint valamilyen képzelt prédának a megrohanásából, a társ óvatos becserkészéséből, üldözéséből áll. Az igazi játékosok - az embert nem számítva, akinek életében a játék különlegesen fontos szerepet játszik és a felnőttkorban is megmarad - a kutyafélék, a delfinek és a majmok. Az általában elterjedt szociális játék mellett ezek között a tárggyal való játék is megjelenik. Fogságban tartott példányoknál előfordul, hogy kedvenc játékuk van, amelyet eldugnak, időnként megkeresnek és intenzíven játszanak vele. Feltételezik, hogy a tárggyal való játékhoz már fantázia kell, vagyis a játszó állat agyának kognitív terében a tárgyat transzformálni képes valamilyen szociális vagy egyéb helyzet komponensévé, és az adott helyzetben érvényes viselkedési szabályokat alkalmazza rá.

A játék elméleti értelmezésének kialakításában az eddig elmondottakon kívül azt is figyelembe kell vennünk, hogy általában azok a fajok játszanak sokat, amelyek életében a tanulásnak igen fontos szerepe van. A játékra való hajlandóság és a tanulóképesség nagymértékben összetartozónak látszik, így az a legvalószínűbb, hogy a játék arra való, hogy a fiatal egyed az általa létrehozható viselkedési formákat mintegy kipróbálja, kombinálja, összehangolja. A játék afféle mentális daraboló és összerakó mechanizmusnak tekinthető, amely a fejlődő szervezet bizonyos öröklött viselkedési formáit összekapcsolja a tanulás útján elsajátított viselkedési formák részeivel, és kipróbálja, hogy azok együtt miképpen „működnek". A viselkedéselemek sokszoros kombinációinak kipróbálása eredményeképpen a felnőtt állat viselkedési készsége, általános viselkedési formakészlete igen gazdaggá és képlékennyé válik. Az állat így nemcsak az öröklött viselkedési formákat és azokat használhatja, amelyeket alkalma volt megtanulni, hanem ezek kombinációit is. Minél fejlettebb tehát a játék, vagyis ez a kombináló mechanizmus, annál értelmesebb, intelligensebb az állat.