Ugrás a tartalomhoz

Etológia

Csányi Vilmos

Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt.

Alkalmazkodás komplex környezethez: az állati intelligencia

Alkalmazkodás komplex környezethez: az állati intelligencia

Vannak olyan élőlények, alacsonyabb rendű növények, baktériumok, gombák, amelyek életfeltételeit egyszerű környezeti tényezők, nedvességtartalom, megvilágítás, hőmérséklet, bizonyos szervetlen vagy szerves vegyületek jelenléte határozza meg. A bioszféra ilyen komponenseinek fennmaradási és keletkezési valószínűségét nem vagy kevéssé befolyásolják a többi komponensek. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezeknek a lényeknek a környezete egyszerű. A fejlettebb élőlények életfeltételeiben már sokkal nagyobb szerepet játszanak a többi komponensek, és ha az állatokról van szó, akkor megfigyelhetjük, hogy ezek bonyolultabban fejtik ki a hatásukat. A már említett tengeri nyúl energiaszükségletét algák fogyasztásával fedezi, szinte folyamatosan táplálkozik, néhány kémiai érzékelőn és a táplálék bekebelezésén kívül az energia megszerzésével sok gondja nincs. Ugyanez az alapfolyamat, az energia megszerzése sokkal bonyolultabb egy fejlett ragadozó esetében. A számára szükséges energia meghatározott adagokban „csomagolva” van, és nagy területen véletlenszerűen elhelyezve található. Már önmagában ez is bonyolítja a dolgot, hiszen meg kell keresnie a táplálékot, és minden étkezéskor más helyen fogja azt megtalálni, de további komplikáló tényező, hogy a táplálék, ebben az esetben a zsákmányállat, nem engedi magát könnyen megfogni, hanem minden lehetséges módon igyekszik a ragadozót ebédjétől megfosztani. A táplálék-táplálkozó egyszerű, energetikai szempontok alapján is kezelhető viszonya fölé a sokkal-sokkal bonyolultabb ragadozó-préda kapcsolat épült. Népszerű hasonlattal élve, egy egyszerű energiakapcsoló helyett két bonyolult, „intelligens” számítógép csatázik az energiáért, a ragadozó meg akarja szerezni, a zsákmányállat meg akarja tartani. Ez az újszerű kapcsolat az energiaelosztásban az evolúció során egyre újabb és meredekebb spirálokra emelte az energiaelosztásban részt vevők komplexitását. A kölcsönhatás mindkét résztvevőt megváltoztatta, és a két komponens kölcsönhatásának egyre nagyobb részét egy, az energiaáramlás szempontjából tulajdonképpen lényegtelen, absztrakt intelligenciaháború teszi ki. Ebből a gondolatmenetből következik, hogy az állat környezetének döntő tényezői most már nem az élettelen, hanem az élő komponensek. Az élő komponensek viselkedésmintázatai alkotják a „környezet” szerkezetét. Az is lényeges, hogy ennek az intelligenciaháborúnak a legfontosabb szabályai egységesek, minthogy közös absztrakt rendszerről van szó. Ez teszi lehetővé, hogy az intelligencia egyébként nem túlságosan egzaktan definiált fogalmát egyáltalán használhassuk.

Bonyolítja a helyzetet, hogy az evolúciónak ez a fordulata vezetett el az ember megjelenéséhez is, tehát az ember is részese ennek az intelligens környezetnek. Amikor az állati intelligenciáról beszélünk, ezt mindig a saját intelligenciánk szűrőjén keresztül vizsgáljuk. Általában azt tekintjük intelligens akciónak, ami a számunkra adott viselkedési szabályokhoz a legközelebb áll. A pszichológia és az etológia nézeteltéréseiben az állati intelligencia kérdése központi helyet foglal el. Több fordulóját értük meg már ennek a vitának. Kezdetben a pszichológus-álláspont az emberi intelligenciát alapvetően különbözőnek ítélte, majd az összehasonlító pszichológia eredményeinek nyomására egy ezzel ellentétes nézet lett az uralkodó, amely szerint létezik egy általános intelligencia, amelynek fokozatai vannak, és az egyes fajok, valamint az ember ezeken a fokozatokon elhelyezhetők. Az etológia kifejlődése során ezzel az állásponttal mereven szemben állt, és azt hangsúlyozta, hogy az állati „intelligencia” fajspecifikus, hogy semmi értelme az összehasonlításnak, hiszen minden faj intelligensen viselkedik a neki megfelelő természetes környezetben, és csak akkor találunk az intelligencia hiányára utaló viselkedésformákat, ha az állatot mesterséges környezetbe visszük és mesterséges feladatokat adunk neki.

Lehet, hogy az etológiának ezt a merev álláspontját valamiképpen enyhíteni kell, mert valóban léteznek ugyan fajspecifikus különbségek, de elképzelhető, hogy ezek egy szélesebb értelemben vett általános intelligenciának a specifikus esetei. Ilyen értelemben lehetséges és jogos a különböző fajok intelligens viselkedésének összehasonlítása. Ezekben a kérdésekben még nem alakult ki egységes álláspont, ezért ebben a fejezetben csak rövid összefoglalót adunk.

Komplex környezet - intelligencia

Az eddigi fejezetekben már sok alkalommal érintettük a komplex környezetben élő állat viselkedésének problémáit. A memória, a tanulás, a döntés képessége, a szándék lehetősége, a problémamegoldás képessége, a kommunikáció, a rokonsági kapcsolat bizonyos formáinak felismerése, a személynevek használata a kommunikáció során, az utánzás, más egyedek tanítása, az éntudat mind olyan jelenségek, amelyek a komplexitással szorosan összefüggnek, és az ember saját intelligenciáját tekintve alkotóelemei lehetnek az állati intelligenciának is (Griffin, 1992).

A legnagyobb probléma valójában az állatok szubjektív tapasztalatának kérdése. Feltételezhetjük-e, hogy miként az ember, az állat is emlékezik, gondol valamire? Gondolatban összehasonlít, tudatosan dönt, választ? Ha vannak gondolatai, befolyásolják-e ezek a viselkedését? Ezek a kérdések ma még megválaszolhatatlanok, de — és a kognitív etológia néven formálódó tudományterület kutatói ezt állítják — alkalmasak hipotézisek alkotására és szigorú természettudományos módszerekkel egzaktan megközelíthetők, egyszer talán meg is válaszolhatók. A behaviorista tradíció tabunak tekintette ezeket a kérdéseket és tudománytalannak vizsgálatukat. Akit ez a probléma mélyebben érdekel, olvassa el a kognitív etológiát saját munkáival (1984, 1992) megalapozó Donald R. Griffin tiszteletére írott cikkgyűjteményt (Ristau, 1991)

Mi a továbbiakban az eddig bemutatott modelleket hasznosítjuk. Elég részletesen foglalkoztunk az állati agy modellező tevékenységével. Ezt a koncepciót számos kísérleti bizonyíték támasztja alá, és ha ezekből indulunk ki, akkor az intelligencia kérdésében is hasznos meggondolásokhoz juthatunk. Az agy modellező tevékenységét azonosnak tekintettük a tudattal. Továbbelemezve a kettő kapcsolatát azt mondhatjuk, hogy tudatnak tekintjük az állati agy modellezőképességét, intelligenciának pedig a modellezőképesség (tudat) saját komplexitását, fejlettségét (Csányi, 1982, 1983, 1988a, 1988b, 1989a, 1992b, 1992d). Így egy olyan mércéhez juthatunk, amely egyaránt alkalmazható az állati és az emberi agy különböző modellező tevékenységére. Az előbb felsorolt jelenségekből pedig levezethető a külső környezet modellezési folyamatának egy-egy szervezési megoldása.

Vegyük például a személynév használatát (Hediger, 1976). Világos, hogy amikor egy állatnak nagyobb létszámú csoporton belül több különböző tulajdonságú egyedhez kell egyidejűleg alkalmazkodnia, akkor agyának meg kell oldania egy azonosítási feladatot. Vagyis a különböző érzékszervein keresztül bejövő ingerek meghatározott és egymással kapcsolatban lévő tartományait elkülönítve kell felismernie, és képesnek kell lennie ennek az információtömegnek a kezelésére, mozgatására. Ha a csoportban lévő egyed egy meghatározott rangsor tagja, fontos számára, hogy az alatta és felette lévőket a lehető legrövidebb időn belül azonosítsa, hogy a velük kapcsolatos viselkedési utasításokat a leggyorsabban hajthassa végre. Talán azt is könnyű belátni, hogy egy ilyen komplex folyamatban a személynév használata egyszerű információkezelési fogás, ami lehetővé teszi az agy számára a gyors, adekvát reakciót anélkül, hogy az túlságosan nagy adattömeg állandó mozgatásával járna. Gondoljuk csak végig, hogy ha ez nem így lenne, akkor az agyban minden egyes viselkedési utasítást az alsóbb szinteken beérkező szenzoros információhoz kellene kötni. A személynév használata leegyszerűsíti ezt a folyamatot, mert az azonosítás után már elegendő a személynévhez rendelni a viselkedési instrukciókat, ezáltal felgyorsul az adatkezelés és a parancskiadás.

A fejlettebb majmok nemcsak arra képesek, hogy a csoport egyedeit számon tartsák, hanem arra is, hogy megfelelően memorizálják az egyedek közötti kapcsolatokat. Amikor szabadon élő fehérbarkójú cerkófok (Ceropithecus aethiops) nőstényeinek magnóról visszajátszották egy hozzájuk tartozó kölyökállat segélykiáltásait, nemcsak a csoportban levő anya reagált a kiáltásra, hanem a többi nőstény is: a kiáltás felhangzásakor az anyára néztek! Teljesen nyilvánvalóan tisztában voltak az anya és az adott kölyök közötti kapcsolattal. Ez persze még nem jelenti a rokonsági kapcsolat felismerését, hiszen a rokonság olyanfajta fogalom, amely csak a következő fejlődési szinten, az ember kialakulásában játszik majd nagy szerepet, de mindenesetre a tartós kapcsolat efféle számontartása alapja lehet a rokonsági fogalom kifejlődésének.

Nemcsak az anya-kölyök kapcsolat kerül a csoportban élő majom memóriájába, kognitív térképére, hanem az egyes egyedek közötti kétoldalú kapcsolatok is. Számos esetben megfigyelték, hogy a dominanciarend gyorsan átrendeződik egy-egy komolyabb konfliktus nyomán. Ha egy rangban magasabb helyen álló veszít egy alatta lévővel szemben, akkor automatikusan, újabb konfliktusok nélkül átrendeződik a hierarchia. Ha egy egyed látja, hogy egy közvetlenül felette elhelyezkedő társ vereséget szenved egy alatta lévőtől, ez őt — a megfigyelőt — automatikusan a vesztes fölé helyezi. Vagyis a konfliktust csak szemlélő egyedek képesek a konfliktusból saját magukra vonatkozó döntéseket hozni. Gyakori, hogy az egyedek a saját érdekükben manipulálják a többiek kialakult kapcsolatait. Veszekedő nőstény páviánok gyakran csalogatják ellenfeleiket a domináns hím közelébe, és miközben „felkínálják” magukat a hímnek, az ellenfelet fenyegetve igyekeznek a hím agresszióját felkelteni, és az ellenfél felé irányítani. Ilyen esetekben az állat egyfajta szociális „eszközként” használja társait.

Bizonyos, hogy a majmok képesek figyelembe venni saját akciójuk várható hatását egy-egy velük kapcsolatban álló egyedre. Megfigyelték, hogy a domináns pávián hím a csoportjában lévő fiatal — még nem teljesen érett — nőstényekkel általában kerüli a párosodási, de nem tűri ezek párosodását a fiatal, még úgy ahogy megtűrt hímekkel. A fiatal nőstények ezt pontosan tudják, és bonyolult manővereket terveznek és hajtanak végre, hogy a fiatal hímekkel párosodhassanak. A manőver lényege, hogy a nősténynek szem előtt kell lennie, mert különben a domináns hím keresni kezdi vagy hívja, és ha nem jön azonnal, keményen megbünteti. Másrészt a fiatal hímmel való párosodását a domináns hímnek nem szabad látnia, mert ezt igazán kemény büntetés követi. A megfigyelések szerint a nőstények aktívan, hallatlan leleményességgel keresik meg azokat a helyzeteket, amelyek a domináns hímek félrevezetését lehetővé teszik (Byrne és Withen, 1988).

Ezek és az ezekhez hasonló szociális kapcsolatok tudatos tevékenységeket tükröznek. Az állat komplex szociális kognitív térkép birtokában hajtja végre akcióit, bonyolult információtranszformációkra képes.

Lényegében ugyanez a helyzet az éntudattal, azaz az állatnak magának, mint létezőnek a saját agyi modelljében történő reprezentációjával (Gallup, 1970). Ez is leegyszerűsíti az egyed saját magára vonatkozó viselkedési utasítások kezelését. Az állat számos viselkedési akciója vált ki azonnali választ a környezetből az információkezelés egy bizonyos fejlettségi szintjén, tehát az állatnak gyűjtenie kell a saját viselkedésére vonatkozó információkat is. Vagyis figyelnie kell saját magát és képesnek kell lennie a szerzett adatok megfelelő hasznosítására. A gerincesagy e képességéről közvetlen bizonyítékaink vannak, és nem kell az ember vagy akár a főemlősök viselkedéséből kiindulnunk.

Galambokkal foglalkozó kutató, C. P. Shimp (1982) vizsgálta azt a kérdést, hogy kimutatható-e a galambnak a saját viselkedéséről szerzett tudása, vagyis képes- e a galamb saját viselkedését megfigyelni és az információt valamilyen módon felhasználni. A meglehetősen bonyolult kísérletsorozat lényege a következő. A galamb először két, fehér fénnyel megvilágított koronggal találja magát szemben, az egyiket elkezdi kopogtatni tetszése szerinti ideig, majd átvált a másikra. Ekkor rövid idő után a berendezés egy kis időre elsötétedik, néhány másodperc után két másik korong, egy piros és egy zöld jelenik meg. A galambnak a piros korongot kell megkoppintania, ha előzőleg a másodiknak választott fehér korongot kevesebbszer kopogtatta, mint az elsőt, és a zöldet, ha a másodszorra választott fehér korongon kopogott többször. A feladathoz a galambnak nem kellett számolnia, kevésnek tekintették, ha kétszer vagy annál is kevesebbszer kopogott és soknak, ha legalább ötször. A galambok kiválóan megtanulják ezt a fajta feladatot, képesek néhány másodpercig memóriájukban megőrizni a saját spontán viselkedésük eredményét, és az adatot, ha szükséges, táplálékszerzésre felhasználják. Az összehasonlító pszichológia nagyon sokféleképpen vizsgálta az állati agy modellezőképességét. Kiderült, hogy sok olyan problémát is képesek megoldani, amely az embernél a fogalmi gondolkodáshoz van kötve. Majmok például ki tudják választani különböző tagszámú páratlan sorozatokból a középső tagot, és a középső fogalmát megfelelő kísérletekben értelemszerűen használják, meg tudnak különböztetni egy páratlan és egy páros sorozatot stb. Galambok nagyon gyorsan megtanulnak bizonyos osztályokat felismerni, így különböző fényképek közül kiválasztani azokat, amelyeken halat, rovart, embert lehet látni (Herrestein és Loveland, 1964).

259. ábra - Állatpszichológiai intelligenciatesztek - Az állatnak egy minta alapján kell választania, a helyes választást követően jutalmat kap, rendszerint táplálékot A - diszkrimináció: a formákat kétszer vagy többször mutatják meg az állatnak, és az első próba után mindig ugyanazon tárgy alatt van a jutalom B - megfordítás: az első feladatban választott formának az ellentettje a jó megoldás C - feltételes választás: az egyik formát akkor kell választani, ha mindkettő pl. szürke, a másik formát akkor, ha mindkettő fehér D - illesztés: az állatnak a felkínált mintát kell választania E - különleges feladat: itt a mintától eltérő figura a helyes választás (Harlow, 1949 alapján)

kepek/259.jpg


Sokféle állatpszichológiai intelligenciatesztet terveztek. A 259. ábrán bemutatunk egy ilyen tesztsorozatot (Harlow, 1949). Az állatnak egy minta alapján kell választania, a helyes választást követően jutalmat kap, rendszerint táplálékot. A legegyszerűbb feladat a diszkrimináció (megkülönböztetés) (A), a formákat kétszer vagy többször mutatják meg az állatnak, és az első próba után mindig ugyanazon tárgy alatt van a jutalom. Bonyolutabb a megfordítás, amikor az első feladatban választott formának az ellentettje a jó megoldás (B). A feltételes választás feladatában az egyik formát akkor kell választani, ha mindkettő például szürke, a másik formát akkor, ha mindkettő fehér (C). Az illesztésnél az állatnak a felkínált mintát kell választania (D), a különleges feladatban pedig a mintától eltérő figura a helyes választás (E). Harlow kísérleteiben azt vizsgálta, képes-e az állat valamilyen általános szabályt felismerni és e szabály alapján következtetéseket levonni. Egy egyszerű diszkriminációs teszt (amilyet a 259/A ábra mutat) helyett minden egyes próba alkalmával különböző formákat használt, tehát az állatnak az általános szabályt kellett megtanulnia (minden próba két választásból áll, az első a jutalom nélküli, a második a jutalmazott). Majmok nagyon gyorsan megtanulják ezeket a feladatokat megoldani, macskák nagyszámú próbát igényelnek az elsajátításhoz, patkányok nemigen birkóznak meg vele (Passingham, 1981). Az eredményeket a 260. ábra mutatja. Ha az állatnak sikerül a feladatot teljesítenie, megtanulta a tanulási szabályt. Ezt a feladatot azért is tekintik az intelligencia egyfajta mértékének, mert Riedl (1979) vizsgálataiból kiderült, hogy a „tanulási szabály” elsajátításának rangsora különböző állatfajok között pontosan megegyezik azzal a rangsorral, amelyet az agy fejlettsége alapján állíthatunk fel. Ez utóbbi alapja azoknak a neuronoknak a száma volt, amelyek nem vesznek részt közvetlenül a test élettani funkcióinak irányításában. Úgy látszik tehát, hogy lehetséges olyan mesterséges feladatokat találni, amelyek valóban az agy fejlettségét tükrözik.

260. ábra - Különböző fajokkal végzett intelligenciateszt eredményei. A „tanulási szabályelsajátításának vizsgálataiból kiderült, hogy az elsajátítás rangsora a különböző állatfajok között pontosan megegyezik azzal a rangsorral, amelyet az agy fejlettsége alapján állíthatunk fel (Riedl, 1979 nyomán)

kepek/260.jpg


Nagyon érdekesek a delfinekkel végzett kísérletek, amelyekből itt csak egyet ismertetünk. Bebizonyosodott, hogy a delfinek képesek olyan bonyolult feladat megoldására, amelyhez két delfin együttműködése és kommunikációja kell. Két elkülönített medencében elhelyeztek egy-egy delfint, akik tehát nem láthatták egymást, de hangok segítségével kommunikálhattak egymással, mert megfelelő mikrofonokkal és hangszórókkal szerelték fel a medencéket. Az egyik állat medencéjébe két, egymás mellett elhelyezett lámpát tettek, a másik medencéjébe két, szintén egymás mellett elhelyezett, a delfin által működtethető „gomb” került. A feladat az volt, hogy ha az első medencéjében a jobb oldali lámpa gyullad ki, akkor a második delfin nyomja meg a saját medencéjében lévő jobb oldali gombot, ha az elsőnél a bal oldali lámpa működik, akkor a bal oldali gombot. Jutalmat akkor kaptak, ha a feladatot sikeresen megoldották. Kiderült, hogy a delfinek pillanatok alatt különösebb tréning nélkül rájönnek a megoldásra, és csak akkor sikertelenek, ha a mikrofonokat kikapcsolják. Tehát az első medence egyede képes hangok révén közölni a másikkal a lámpák helyzetét (Evans és Bastian, 1969).

Az ilyesfajta problémamegoldó viselkedés kísérleti tanulmányozásának óriási irodalma van. A húszas évek táján Wolfgang Köhler (1925) csimpánzokkal kezdte híres vizsgálatait. Köhler egy banánt kötött a csimpánzok szobájának mennyezetére úgy, hogy azt ugrálva sem tudták elérni. Ha a szobában egy nagyobb felfordított faláda is volt, a csimpánzok előbb-utóbb rájöttek, hogy a dobozt a banán alá kell tolni és akkor felmászva a doboz tetejére, könnyen elérik. Köhler ezt a viselkedést belátásos tanulásnak nevezte el, és úgy gondolta, hogy a hiábavaló próbálkozások után az állat pusztán gondolkodás segítségével, egyik pillanatról a másikra jön rá a megoldásra.

A kísérletek eredményei igen nagy vitákat váltottak ki. Köhler és sokan mások úgy gondolták, hogy a csimpánzok „belátásos tanulása” során valami eredendően új gondolat születik az állat agyában, és ezeket a megfigyeléseket a legmagasabb rendű gondolkodás példáinak tartották. Későbbi vizsgálatok inkább egy másik magyarázatot erősítettek meg. Azt, amely szerint a csimpánzok csak olyan feladatot képesek „egyik pillanatról a másikra” megoldani, amelynek egyes részeit előzőleg alkalmuk volt hosszasan gyakorolni. Paul Schiller (1952) például kimutatta, hogy számos genetikai tényező is közreműködik ezekben a problémamegoldó magatartásformákban. Köhler egyik kísérletében a csimpánzok több megfelelően elkészített botot illesztettek egymásba, hogy elérjenek egy, a ketrecükön kívüli tárgyat. Schiller kimutatta, hogy a botok egymásba illesztésére veleszületett hajlamuk van ezeknek az állatoknak. Ha alkalmuk van rá, minta nélkül is gyakorolják, függetlenül attól, hogy az összeillesztett bot segítségével megoldható-e éppen egy probléma vagy sem. Az eredeti Köhler-kísérletet számos esetben megismételték, és egyértelműen kiderült: az eredmény attól függ, hogy előzőleg mennyi alkalmuk van a csimpánzoknak dobozokkal és botokkal megismerkedni, játszani. Érdekes, hogy a nagy viták ellenére alig néhány éve jutott eszébe egy R. Epstein amerikai pszichológus által vezetett kutatócsoportnak, hogy Köhler kísérletét sokkal primitívebb állaton, galambon megismételje (R. Epstein és mtsai, 1984).

261. ábra - Galamb belátásos tanulását vizsgáló kísérleti berendezés

kepek/261.jpg


A kísérletekhez egy kerek arénát használtak, amelyben a galambok operáns kondicionálásához alkalmazott automatikus etetőt helyeztek el (261. ábra). Az etető egy síphang megszólalásakor adott egy szem gabonát az éhes állatnak, a sípot a kísérletező irányította. A galamb feladata pontosan megegyezett a régi Köhler-kísérletbelivel: az aréna tetejére függesztettek egy kicsinyített banánmodellt, amelyet a galamb alulról nem ért el; az aréna egyik helyén egy papírdoboz volt elhelyezve; a galamb jutalmat akkor kapott, ha megcsipkedte a műbanánt. Ezt csak úgy tudta teljesíteni, ha előzőleg a banán alá tolta a papírdobozt és felugrott rá. Nos, a kísérleti állatok mindegyike képes ezt a feladatot megoldani, ha megfelelő előtanulást végzett. Érdemes sorra venni a sikeres teljesítmény előfeltételeit, mert ezek nagyon szépen megmagyarázzák magát a Köhler-kísérletet is. A következő „előtanulmányokat” kellett a galamboknak végezniük.

1. Irányított dobozlökdösés. Ennél az előtanulmánynál a madarakat arra tanították meg, hogy az arénában egy, a földön elhelyezett zöld folt irányába lökdössék a dobozt. Ezt úgy lehet elérni, hogy a papírdobozt először egy vízszintesen kifeszített drótra erősítették, és a drót egyik vagy másik végére helyezték a zöld foltot. A tanítást az operáns kondicionálási technikában általánosan használt „formálással” végezték. Az etetést jelző síp először már akkor megszólalt, ha a galamb a doboz felé közeledett, majd csak akkor, ha megérintette, ezután akkor, ha el is mozdította, később akkor, ha a kívánt irányba mozdította és így tovább. Végül a kifeszített drótot is elhagyták, és a tréning végére a galamb a dobozt mindig a zöld folt irányába lökdöste, ha az jelen volt az arénában. Arra is ügyeltek, hogy kioltsák azokat a lökdöső mozdulatokat, amelyek esetenként akkor fordultak elő, ha a zöld folt éppen nem volt látható. Vagyis a galamb megtanulta a dobozt egy meghatározott jel irányába lökdösni és azt is, hogy kizárólag a jel jelenléte esetén végezze ezt. Ennél az előtréningnél a banán természetesen sohasem volt az arénában.

2. Banáncsipkedés a doboz tetejéről. Ebben az előgyakorlatban a dobozt az aréna mennyezetére erősített banán alá rögzítették, és az előbbihez hasonló formálással elérték, hogy a galamb ugorjon fel a doboz tetejére és onnan csipkedje a banánt. Külön kísérletekben kioltották a banán felé történő spontán ugrálást és repkedést.

Az előtréningek után felerősítették a banánt az aréna mennyezetére, eltávolították az arénából a zöld foltot, és a papírdobozt a banántól jó távol helyezték el. Az arénába tett galambok nagyon hasonlóan viselkedtek. Először láthatóan zavarba jöttek, felváltva pillantottak a dobozra és a banánra, izgatottan tipegtek egy-két percig, majd hirtelen a dobozhoz mentek, a banán irányába lökdösték, felugrottak rá és csipkedni kezdték a banánt, erre megszólalt a várva várt síp, ami az eledel megjelenését jelezte az etetőben.

Különböző kontrolikísérletek további tanulságokkal szolgáltak. Azok a galambok, amelyeket megtanítottak arra, hogy a banánt érdemes csipkedni, de nem tanítottak meg a dobozra ugrani, nem tudták a feladatot megoldani. Ugyancsak sikertelenek maradtak azok az állatok, amelyek nem tanulták meg a doboz mozgatását vagy — és ez nagyon fontos — megtanulták a dobozt mozgatni, de hiányzott a megfelelő irányba mozgatás tréningje.

Hangsúlyozni kell, hogy a galambokat nem tanították arra, hogy a banán irányába lökdössék a dobozt. A doboz tologatásáért csak akkor kaptak jutalmat az előkísérletek során, ha a zöld folt is jelen volt, ez viszont mindig hiányzott a végső feladatban. Elmondható tehát, hogy a galambok a feladat megoldásában valóban új kombinációban alkalmazták az előtréningek alatt kialakult viselkedési mintázatokat. A feladat teljesítése a galambagytól megkívánja annak végiggondolását, hogy az eddig a zöld folt irányába tolt doboz a banán irányába is tolható, és hogy a doboz, a tologatás, a felugrás, a csipkedés elemek egyetlen meghatározott sorrendű viselkedésláncba fűzése jutalomhoz vezet.

Ez is példája az agyban kiépített környezeti modell működésének. A galambok teljesítménye semmivel sem kisebb, mint a csimpánzoké annak idején, mindkét állat akkor tudja megoldani a feladatot, ha agyában képes képzeletben összerakni viselkedési elemeket. Ez nagyon lényeges állomása az agy modellezőképessége fejlődésének. Alacsonyabb rendű állatokban a cselekvést kiváltó inger és maga a cselekvés nem választható el egymástól, mert mint ezt korábban bemutattuk, a kulcs–referencia–magatartási instrukció hármasban a referenciaszerkezetek fejletlenek. A magasabbrendűekben viszont a referenciaszerkezetek nagyfokú rugalmassága és összekapcsolhatósága miatt a kulcs és a magatartási instrukció egyre jobban szétválasztható. Emberben az absztrakt gondolkodás során jön létre a teljes szétválás.

A problémamegoldó viselkedés tanulmányozása volt az állati hipotézisek koncepciójának eredete is. Az amerikai I. Krechevsky (1933) olyan labirintusokban tanulmányozta a patkányok problémamegoldó viselkedését, amelyekben négy választási pont volt. Az állatnak minden választási ponton döntenie kellett arról, hogy a bal vagy a jobb ajtón menjen-e keresztül. Nagyobb számú egyed vizsgálatából kiderült, hogy tíz-tizenöt próba után az állatok nagy többsége megtanulja a feladatot, az állatok egy- egy út alkalmával egyre inkább a helyes (jutalmazott) ajtókat választják, és a csoport teljesítményének átlaga fokozatosan javul. Az egyedek egyéni teljesítményének vizsgálata viszont egészen más képet mutatott. Úgy tűnt, hogy az állatok meghatározott „szisztémákat", hipotéziseket próbálnak ki. Kezdetben például minden választási ponton a bal oldali ajtót választották vagy mindig a jobb oldalit, és ha a hipotézis nem vált be, akkor váltottak és a másik oldalon próbálkoztak. Majd hirtelen megtalálták a helyes megoldást, és attól kezdve ahhoz ragaszkodtak. Sokszor előfordult, hogy véletlenül elsőre a jó megoldásokat választották, de ekkor is kipróbálták a többit, és csak azután tértek vissza a jóhoz (ebből is látszik, hogy nem kizárólag a jutalom befolyásolja az állat viselkedését a tanulás során). A Krechevsky vizsgálataiban észlelt jelenség erősen hasonlít a látens tanulásra, amit abban az időben fedezett fel Tolman (1948) a szomszéd laboratóriumban. Az állat először információkat szerez a teljes rendszerről, majd hirtelen, egyik próbáról a másikra, alkalmazni tudja a legjobb megoldást.

Időközben a csimpánzok tanulóképességének, gondolkodásának vizsgálata is sokat fejlődött, és nem valószínű, hogy Premack és Woodruff (1978) kísérleteit alacsonyabb rendű állatokon meg lehetne ismételni. A két amerikai pszichológus ugyanis azt a kérdést tette fel, hogy szokott-e a csimpánz mások elmeállapotáról gondolkozni? Vagy ahogyan Premack és Woodruff megfogalmazta: vannak-e a csimpánznak hipotézisei az elmeállapotról?

Ezen a meglepő kérdésen a következőt értik: mi emberek használunk olyan kifejezéseket, mint elvárja, hiszi, gondolja, összekapcsolja, tervezi stb. Ezen kifejezések mindegyike tulajdonképpen egy másik ember adott elmeállapotára vonatkozó elmélet. Elmélet, mert hiszen csak következtethetünk igazságukat illetően, közvetlenül nem tudunk meggyőződni róla. Kérdés, hogy a csimpánz használ-e ilyen, természetesen nem nyelvileg elgondolt elméleteket a saját agytevékenységében?

A kérdésre a következő kísérletekkel keresték a választ. Csimpánzoknak különböző rövid jeleneteket mutattak be videón. A jelenetek mindegyike egy embert mutatott, akinek valamilyen megoldatlan „problémája” volt, például nagyon fázott, reszketett és világosan lehetett látni, hogy a közelében lévő elektromos fűtőtest vezetéke nincs bedugva a konnektorba. Vagy egy ember nem tud kijönni egy bezárt ketrecből, pedig ott hever a földön a kulcs. Egy másik esetben valaki megpróbál elérni egy banánt, de rövid a keze stb. A videofilm megtekintése után a csimpánzoknak több fénykép közül kellett választani, amelyek között egy a helyes „megoldást” ábrázolta, tehát kulcsot használó embert a ketrecbe zárt ember esetében, botot alkalmazót, ahol a banánt nem érte el és a konnektorba dugott villanyzsinórt a fázó ember esetében. A választás mindig a kísérletező távollétében történt, és a helyes választásokért az állat apró jutalmat kapott. Természetesen a csimpánzok előzőleg már nagyon sokféle tanulási tesztben vettek részt, néztek televíziót és alaposan ismerték azokat a tárgyakat, amelyekkel a képek és a videofilmek foglalkoztak.

A helyes választások aránya 80% körül mozgott, ami messze-messze meghaladja a véletlen kiválasztással elérhető ereményt. Ez azt jelenti, hogy a csimpánz képes beleélni magát a látott helyzetbe, felismeri, hogy mit csinál rosszul az ember vagy mire lenne szüksége, mi a célja és magában felidézi a helyes megoldást vagy legalábbis képes ezt kiválasztani egyéb alkalmatlanok közül. A kutatók nem állítják, hogy egyértelműen megválaszolták a feltett kérdést, de mindenképpen teljesen új és nem sejtett képességeit fedezték fel az állati agynak.

Különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak a magasabb rendű állatoknál (és legfőképpen az embernél) esetenként megfigyelhető szándékos megtévesztésnek. Majmoknál sokféle megtévesztő magatartást lehet megfigyelni természetes és laboratóriumi körülmények között is. Premack laboratóriumában egy csimpánzt a következőkre tanítottak: elhelyeztek három dobozt, amelyek közül az egyikbe az állat szeme láttára kívánatos táplálékot tettek. A dobozokat ő maga nem érhette el. Ezután bejött a helyiségbe egy személy, aki nem tudta, hogy melyik dobozban van a táplálék, és „várta” az állat táplálékkal kapcsolatos kommunikációját. Ez elég gyorsan és spontán kialakult. A csimpánz mutogatni kezdett a táplálékot rejtő doboz irányába, s ha a kísérletben részt vevő ember a csimpánz mutogatása alapján megtalálta a táplálékot, akkor azt az állattal megosztotta. Így nagyon hamar teljesen eredményes mutogató viselkedés alakult ki (Premack és Woodruff, 1978).

Ezután időnként egy újabb ember jött, aki ha megtalálta, nem osztotta meg a táplálékot az állattal, hanem maga ette meg. Érvényesült egy olyan szabály is, hogy minden embernek csak egy dobozt volt szabad kinyitnia, ha tehát az „önző” ember az első kinyitott dobozban nem talált semmit, akkor távozott, és ugyanígy a „barátságos” is. A csimpánz viselkedése az első ilyen eset után megváltozott. A „barátságos” kísérletezőnek továbbra is megmutatta a táplálékot, annak viszont, aki azt nem osztotta meg vele, vonakodott mutogatni. Illetve — mivel ilyenkor az valamelyik dobozt mégis kinyitotta és gyakran megtalálta az elrejtett banánt vagy egyebet — a csimpánz már kevés próba után az üres dobozokra mutatott, amelyek nem tartalmaztak táplálékot, vagyis a megtévesztés szándéka teljesen nyilvánvaló.

Mióta ezek a kérdések felmerültek, egyre több állatról derül ki, hogy még természetes környezetében is él a megtévesztő viselkedés előnyeivel. Moller (1988) például megfigyelte, hogy egy-egy széncinke (Parus major) időnként vészkiáltással távolítja el a verebeket vagy a saját fajtársait egy koncentrált táplálékforrás közeléből. Domináns egyedek csak akkor adják a megtévesztő vészjelet, ha domináns fajtársat akarnak eltávolítani, szubdomináns egyedeket egyszerűen elzavarnak.

Azért tekintik ezeket a kísérleteket nagyon fontosnak, mert a megtévesztés során az állat valami olyan dologról kommunikál, ami nem létezik, és agyában képes a létező valóság helyett egy nem létező reprezentációját kialakítani. Ez mindenképpen az állati elme rendkívüli rugalmasságáról tanúskodik.

Hosszas kísérletek és öldöklő viták kísérték az állatok nyelvtanulásával kapcsolatos kísérleteket. Az ötvenes években először egy Viki nevű csimpánzt próbáltak angol nyelvre tanítani. Sokéves kondicionálás eredménye mindössze négy egyszerű, egytagú szó, amelyeket az állat többnyire megfelelő értelemben, aktívan használt.

A következő, nagy hírnévre szert tett kísérletben az amerikai Gardner és Gardner (1969) Washoe nevű csimpánzát az amerikai süketnéma jelbeszéd egy egyszerűsített változatára tanította, majd Premack (1976) következett, aki Sára nevű csimpánzát kis műanyag lapocskák segítségével tanította jelbeszédre. A Lana-kísérletben a csimpánzok számítógép közreműködésével, írógép-billentyűzet és képernyő igénybevételével kommunikáltak (Rumbaugh, 1977). A nagyszámú csimpánz mellett feltűnt egy Koko nevű gorilla, őt is a süketnéma jelbeszédre tanították, igen sikeresen (Patterson és Linden, 1981).

Washoe két év alatt több mint 100 jelet tanult meg és használt aktívan. A kísérleti technika gyorsan fejlődött, ma már néhány hónap tréning elegendő ugyanilyen teljesítmény eléréséhez. Videokamerák, számítógépek, feldolgozott adatok százezrei jellemzik ezeket a kísérleteket.

Elöljáróban csak annyit, hogy a Washoe-kísérletek közlése után úgy látszott, gyorsan bizonyítani lehet majd a csimpánzok nyelvi kompetenciáját, és az állatkísérleti laboratóriumokat rövidesen „beszélő” majmok fogják benépesíteni. Nos, ez a fordulat nem következett be, a csimpánznak nincs az emberével megegyező vagy azt akár csak megközelítő nyelvi kompetenciája (Sebeok és Umiker-Sebeok, 1980). A felfokozott várakozások nem teljesültek, de a kísérletek rendkívül sok érdekes adatot nyújtottak. Bizonyították az állati tudat létezését, megteremtették tanulmányozásának legmegfelelőbb eszközeit és nem utolsósorban hozzásegítettek az emberi nyelvhasználat mint faji specialitás funkciójának, kialakulásának megértéséhez.

Röviden tekintsük át az eredményeket. A nyelvi kompetencia több komponensre bontható, ezek közül a legfontosabb, hogy a nyelvhasználó képes legyen a jelölésre, vagyis tárgyak, jelenségek, relációk nyelvi jeleinek elsajátítására. A csimpánzok képesek néhány száz jel megtanulására, ezek között főnevek, melléknevek, különböző relációk, mint a ha/akkor, azonos, különböző, valamint a tagadás jele is szerepel. Nagyon lényeges, hogy a jel ne csupán asszociációt tükrözzön, hiszen asszociációs jeltanulásra az alacsonyabb rendű állatok is képesek. Valódi jelölésről akkor beszélünk, ha a jel reprezentálja a jelölt tárgyat, akciót vagy fogalmat. A csimpánz nyelvtanításával kapcsolatos kísérletek jó része éppen annak kiderítésével foglalkozik, hogy a megtanult jel mennyiben reprezentáció.

Ez vizsgálható egyfajta tulajdonságanalízissel. Premack Sára nevű csimpánza egy kék, szögletes lapocskát hajlandó pirosnak, kereknek tekinteni, ha az az almát jelzi. Vagyis a kék, szögletes lapocska az alma valódi belső reprezentációját alakítja ki az agyában. Az állat kognitív térképén a jel nem a közvetlen percepciónak, hanem a jelölt objektum tulajdonságainak megfelelő válaszokat mozgósít.

Megfelelő reprezentáció esetén a jelhez tartozó tárgy vagy akció funkcionális analízise is elvégezhető. Sikerült kimutatni, hogy a csimpánzok hajlandók és képesek jelekkel egymástól eszközöket kérni, alkalmas kísérleti helyzetben. Tehát a szükséglet felmerülése is aktiválja a jelen keresztül az adott tárgy, eszköz belső reprezentációját. Az eddigi példákból az is nyilvánvaló, hogy a csimpánzok képesek a jelek által közvetített ok-okozati összefüggések felismerésére.

A nyelvi kompetencia egyéb vonatkozásaiban a csimpánz képességei már sokkal szerényebbek. Úgy tűnik, nem lehet szintaxist, azaz a jelek valamiféle szabályozott sorrendjét kialakítani a jelek használatában. Általában a kéttagú jelkombinációk előfordulása a leggyakoribb, de még ezeknél is kötetlen sorrendet használnak. Nagyon valószínű, hogy az ember grammatikára való hajlandósága genetikailag determinált faji jellegzetesség. Ugyancsak alacsony a csimpánzok nyelvi kreativitása, vagyis új kombináció, új jelölések spontán kialakulása igen ritka.

A csimpánzkísérletek után sok egyéb állatról is kiderült, hogy képes jeleket tanulni és azokat értelemszerűen használni. Irene Peppenberg (1981, 1990) egy afrikai szürkepapagájt (Psittacus erithacus), „aki” Alex néven vonult be az etológiai irodalomba, különböző tárgyak nevére, anyagának milyenségére (bőr, fa, fém stb.), alakjára (kerek, négyzet, háromszög alakú) és színére tanított meg. Alex nemcsak megérti, hanem mondani is képes a megfelelő hangjeleket, és igen bonyolult kérdésekre is megfelelő válaszokat ad. Ha például különböző formájú és színű tárgyakat mutatnak neki, meg lehet kérdezni tőle, hogy milyen színekhez tartozik azonos forma vagy mely formák azonos színűek.

Schusterman és Krieger (1984) két kaliforniai oroszlánfókát (Zalophus californiacus) tanított meg különféle jelekre. Rövid idő alatt csaknem 200 jelet tanultak meg és képesek voltak a jelek kombinációit is értelmezni (pl. vidd a fehér labdát a medence bal sarkába). Hermann (1986) delfineket tanított jelekre sikeresen. Nemrégiben pedig kiderült, hogy a bonobók spontán, tréning nélkül sokkal gyorsabban és eredményesebben tanulnak jelbeszédet, mint a csimpánzok, sőt a jeleknek megfelelő angol szavakat hallás után is megtanulják és megértik (Savage-Rumbaugh és mtsai, 1986).

Ezeknek a fejlett állatoknak az agya képes arra, hogy a belső reprezentációk bonyolult transzformációit elvégezze, mindenképpen képes tehát magasrendű gondolkodásra. Nincs meg viszont az a speciális képessége, hogy a belső reprezentációk specifikus, rendkívül komplex sajátrendszerét létrehozza, mint azt az ember teszi a nyelvi kompetencia segítségével.

Az állati kultúrák

Az állati viselkedésmintázatok egy része az egyed élete során tanulással alakul ki. Bemutattunk már példákat arra is, hogy bizonyos fajok egyedei képesek egymástól is tanulni. A csigaforgató kagylófelbontó technikáját a szülőktől tanulja, sok énekesmadár énekeinek egy részét szintén a szüleitől tanulja. Ha jól meggondoljuk, a méhek tánckommunikációja is egy olyasfajta tanulás, ahol imitációval sajátít el valamilyen ismeretet az egyed. A Pó menti patkányok sajátos víz alatti élelemszerzése szintén imitációval terjedt, és csak bizonyos populációkra volt jellemző. Hinde és Fischer (1951) az ötvenes években megfigyelte a széncinkék tejesüveg-felnyitó viselkedését, ami a populációban szintén imitációval terjedt. Japán kutatók majmoknál írtak le olyan élelemszerzéssel kapcsolatos magatartásformákat, amelyek imitáció útján egyik generációról a másikra adódtak át. Az énekesmadarak csúfolódó viselkedése is ilyen tanult magatartás, amelyben a csúfolt faj ismerete generációról generációra adódik át imitáció révén. Az effajta viselkedési formákat az etológiában tradíciónak nevezzük. Ahhoz, hogy egy viselkedésformát ebbe a kategóriába soroljunk, három feltételnek kell teljesülnie:

1. Az adott viselkedésformát az egyedek imitációval tanulják.

2. Kimutatható legyen a tanult viselkedésforma generációk közötti átadása.

3. Bizonyítható legyen az adott viselkedésforma variabilitása a különböző populációk között.

Mindhárom kritérium lényeges következményekkel jár, és együttesen az állati kultúra megjelenésének is előfeltételei (Mundinger, 1980). A tradíciókat mint viselkedésformákat azért indokolt az öröklött és a tanult viselkedésformák mellett önálló magatartási típusként kategorizálni, mert azok a tanult viselkedésformák, amelyek mindhárom kritériumnak eleget tesznek, egy elvileg új rendszernek a komponensei (Csányi, 1988a).

Az öröklött viselkedésformák csak az evolúció során változnak, ezek tehát nagyon állandó elemei az állati viselkedésnek. A tanult magatartásformák az egyed tapasztalatait tükrözik, és gyors alkalmazkodást tesznek lehetővé változó környezeti feltételekhez, de - és ez nagyon lényeges - az állatoknál az egyed pusztulásával mint önálló komponensek ezek is eltűnnek. Egy populációban csak akkor jelennek meg újra és újra, ha minden generáció felnövekvő egyedei újra keresztülmennek azokon a tapasztalatokon, amelyek ezeknek a tanult viselkedésformáknak a kialakulásához vezettek. A tradíció ezzel szemben olyan tanult viselkedésforma, amelyet elegendő egyszer „feltalálni", mert ezután a populáción belüli megjelenéséről, elterjedéséről az imitáció gondoskodik. Vagyis nincs szükség az egyed saját tapasztalataira ahhoz, hogy adott helyzetben hasonló módon viselkedjék és élvezze ennek esetleges előnyeit, elegendő, ha megfelelő hűséggel utánozza a tapasztalt társa(ka)t. Sőt, mivel a tradíció feltétele, hogy az generációk között is átadódjék, ez a tanult viselkedésforma még az előző generációk tapasztalatait is átruházza az utánuk következőkre. A tradíció tehát fontos átmenetet képez a sok generációt átölelő genetikailag rögzített, valamint az egyetlen generációban hasznosítható, tanult viselkedésformák között, legalábbis ami a viselkedésformák funkcióját illeti. A tradíció fenntartásának mechanizmusa egyértelműen egy replikációs mechanizmus, amelyben a másolás az imitáció során megy végbe.

A tanulási fejezetben részletesen ismertettük a japán makákók (Kawai, 1965) között kialakult gabonaválogató technika feltalálásának és elterjedésének körülményeit. Nyilvánvaló, hogy ez a technika minden szempontból kiérdemli a találmány elnevezést, mert spontán módon csak egy populációban és csak egyszer jelent meg. E ritka, de rendkívül adaptív viselkedés azáltal, hogy bizonyos szociális korlátokkal ugyan, de a generációk között is terjedt, lehetővé tette, hogy egy adott populáció olyan viselkedésforma birtokába jusson és azt előnyére használja, amelynek megjelenése csak véletlennek, talán egy ritkán előforduló tehetség felbukkanásának eredménye volt. A tradíció mechanizmusa mint egyfajta szelektív szűrőmechanizmus képes a ritkán előforduló, de nagy adaptív értékű viselkedésformákat a populáció szerveződési szintjén állandósítani. E jelenség nyilvánvalóan rendkívül hasonlít az emberi kultúra alapvető kritériumaihoz, ezért nevezik a tradíciók eseteit az állati kultúra megnyilvánulásainak.

Az állati kultúra pontos meghatározása az előbbiek alapján a következő: kultúrának nevezzük azoknak a tanulás útján replikálódó magatartásformáknak és ezek esetleges anyagi eredményeinek tanulás útján másolható, funkcionálisan összekapcsolt rendszerét, amelynek komponensei az adott populáció idegrendszerében fellelhető memórianyomokra vezethetők vissza.

Kultúra lehet tehát egy, a populációra jellemző viselkedés (pl. ének, valamilyen élelemszerzési technika stb.) -repertoár, esetleg a magatartás tárgyakban megnyilvánuló eredménye (fészeképítés speciális, tanult módja stb.) plusz azok a memórianyomok, amelyek ezeknek a viselkedésformáknak a konkrét megnyilvánulásához szükségesek. Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert egy magatartásforma csak akkor figyelhető meg, amikor éppen végzi valamelyik egyed. Ha a szükséges memórianyomot is belefoglaljuk a kultúra meghatározásába, akkor sokkal egyértelműbb a definíció, mert az adott kultúra meghatározását nem teszi függővé a pillanatnyi megfigyelési lehetőségtől. Ezenfelül a memórianyomok már közvetlen kapcsolatba hozhatók az állati agyban kialakuló koncepciókkal, amelyek szerepét az idegrendszeri fejezetben bemutattuk, egy-egy elkülöníthető magatartási egység feleltethető meg egy- egy koncepciónak. A kultúrán belül egy-egy konkrét viselkedésformát nevezünk tradíciónak, amely egy vagy több koncepció megnyilvánulása. Az előbbi meghatározás az emberi kultúrára is maradéktalanul érvényes. Mint az ember etológiájával foglalkozó fejezetben még látni fogjuk, az emberi kultúra mérhetetlenül komplexebb, mint akár a legfejlettebb állati, de — és ez nagyon lényeges — nincs közöttük fundamentális különbség. Az emberi kultúra minden biológiai tényezője megjelent az állatvilágban.

Etikai megfontolások

Talán ez a legalkalmasabb hely könyvünkben, hogy röviden érintsük az állatokkal, állatkísérletekkel kapcsolatos etikai problémákat. Két szélsőséges nézet és közöttük számos átmenet van (Dawkins, 1980). Az egyik szerint az állatok mechanikus automaták, érzelmekre, gondolkodásra képtelenek, arra rendeltettek, hogy hasznukat lássuk és azt tehetünk velük, amit csak akarunk, beleértve a kísérletezés, az élveboncolás, a kínzás és a kiirtás minden eszközét és minden válfaját. A másik végletes nézet szerint az állatok ugyanolyan morális státusszal rendelkeznek, mint az ember, nincs jogunk egy állat szabadságát korlátozni, pláne életét elvenni, még akkor sem, ha ezzel potenciálisan emberi fájdalmat csökkenthetünk, emberi életet menthetünk meg.

A tudományos érvekkel is támogatható nézet valahol középen helyezkedik el (Morris, 1990) és az állatokról szerzett tudományos ismereteinken alapszik. Az állatok mentális fejlettsége nagyon különböző, de bizonyos, hogy a fejlettebb emlősök, madarak aránylag fejlett gondolkodásra képesek. Az idegrendszer összehasonlító evolúciós vizsgálata elég adatot szolgáltatott arra, hogy biztosan állíthassuk: az állatok is éreznek fájdalmat, örömet, szenvedést. Hozzá kell tehát szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy nem egyedüli érző és értelmes lényei vagyunk ennek a bolygónak.

A természettudományok viszont nem alkalmasak etikai kérdések eldöntésére. Velünk egyenértékű morális státusza akkor lehet az állatoknak, ha mi emberek ezt a saját kívánságunk alapján megadjuk nekik. A morál emberi konstrukció. Nem lehet érvekkel bizonyítani, hogy nincs jogunk ezt vagy azt tenni az állatokkal. A biológiai világ kegyetlen, nem ismer etikai elveket. Az élőlényekből, így az állatokból is mindig sokkal több születik, mint amennyi számára az adott élőhelyen életlehetőség van. A természetben a legtöbb állat felnőttkora előtt szenved, elpusztul, éhen hal, megeszik. Az állatok nem kímélik egymást. Ezen nem tudunk változtatni, ilyen az élő rendszer természete. Megtehetjük, hogy saját szubjektív tapasztalataink alapján, a saját jóérzésünk érdekében megkíméljük a hatalmunkban lévő állatokat az éhségtől, a szenvedéstől, minél magasabb rendű fajról van szó, annál fontosabb ez. Fejlett társadalmakban tisztességes állatvédelmi törvényeket hoznak. Saját kultúránk, saját emberi értékeink védelmében szükséges, hogy az általunk tartott, nevelt állatokkal kíméletesen bánjunk, de azt is tudnunk kell, hogy mi hoztuk létre őket, a saját hasznunkra, és jogunk van őket használni, mert a jogot is mi teremtettük.

A természetben élő állatok tágabb környezetünk részei, ostobaság a fajokat kiirtani, de elsősorban magunknak ártunk vele, saját életterünket rombolhatjuk le teljesen.