Ugrás a tartalomhoz

Etológia

Csányi Vilmos

Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt.

9. fejezet - Humánetológia

9. fejezet - Humánetológia

Az állatok viselkedését szabályozó tényezők számbavétele során egyértelműen kiderült, hogy ezek között a legjelentősebbek a genetikai faktorok, hiszen még a tanulási folyamatok is egyfajta genetikai meghatározottság kereteiben zajlanak le. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy az állatok, mint a biológiai rendszer komponensei, egy zárt kölcsönhatás-hálózat elemei, amelynek időbeli és térbeli mintázata az evolúció, és ennek története hat végső soron a legnagyobb mértékben a hálózat elemeire, esetünkben az állati egyedre. A biológia korábbi darwini forradalma nemcsak azért volt jelentős, mert egységes keretet adott a biológiai gondolkozásnak, hanem azért is, és ez helyezte a darwini elméletet azonnal a legkülönbözőbb ideológiák kereszttüzébe, mert magától értetődőnek tartotta, hogy az ember (Homo sapiens) is az evolúció terméke. Vagyis az ember különböző tulajdonságai, közöttük a viselkedése is, az evolúció során alakultak ki, genetikai tényezők alapvető szerepet játszottak kialakításukban, és az emberre is éppen úgy érvényesek azok a törvényszerűségek, amelyek az adaptációval és egyéb evolúciós változásokkal kapcsolatosak.

Nem csoda tehát, hogy az etológia kifejlődésével párhuzamosan azonnal megindult az ember etológiai vizsgálata, és az elmúlt 15–20 évben kialakult egy új tudományterület, a humánetológia is (Günter, 1969; Cranach és mtsai, 1979; Eibl-Eibesfeldt, 1989). Az is érthető, hogy ugyanúgy, mint annak idején a darwini elmélet keletkezése során, ennek is azonnal jelentős ellenzői akadtak. A főként ideológiai töltetű viták serkentik, de egyidejűleg nehezítik is az eredmények reális értékelését. Ebben az utolsó fejezetben, a teljesség igénye nélkül bemutatjuk azokat a legfontosabb problémákat, amelyeket a humánetológia felvetett.

A humánetológia tárgya

Mivel az ember is az állatvilág tagja és viselkedését nagymértékben befolyásolják biológiai tényezők is, az ember etológiájának egyik legfontosabb feladata lehetne az emberi etogram elkészítése. Mások szerint viszont az ember éppen abban különbözik az állatoktól, hogy viselkedésének nincsenek, engedékenyebbek szerint alárendeltek a biológiai tényezői. Tehát olyan, hogy „humán etogram” nem létezik, hiszen az emberi viselkedést a kultúra szabja meg, és az eleve nem lehet egy biológiai tudomány vizsgálatának tárgya. Az érvelés részletesebb kifejtésében kétségbe vonják, hogy az ember viselkedésében ösztönök, pontosabban öröklött magatartásformák is lennének (Heller, 1974). E nézetek megengedőbb képviselői szerint az emberben csupán „ösztönmaradványok” vannak, de ezek nem szövődnek szervesen össze a kulturális tényezőkkel, csak mint maradványok, kulturálisan elnyomandó hatások léteznek. Sajnos a vita résztvevői nem mindig ismerik kellőképpen a természettudományos módszereket, a kialakított biológiai modelleket, ezért sok felesleges mellébeszélés folyik. Szerencsére vannak olyan társadalomtudósok is, akik az öröklött magatartásformák és a tanult viselkedés problémáit természettudományos alapokon közelítik meg (Vereczkei, 1974).

Egy másik ellenvetés szerint az ember viselkedésének tanulmányozása, egyéb társadalomtudományok mellett, a pszichológia területére tartozik, ezért semmi értelme most teljesen új szemlélet és új módszerek alapján újravizsgálni azt, amit amúgy is jól tudunk. Ehhez talán azonnal meg kell jegyezni annyit, hogy a pszichológia annak idején a filozófiával és a teológiával alkotott közös tudományterületet, és csak a múlt század hetvenes éveiben kezdődött meg a kísérleti pszichológia kialakulása, amelynek fő szempontja éppen az ideológiai kötöttségektől terhes teológiai és filozófiai örökségtől való megszabadulás volt, amit azonban teljesen mégsem sikerült elérni. A pszichológia jelen állapotában, mint önálló tudomány, a természettudományos módszert használja vizsgálataiban. Főként gyakorlati értékű, de meglehetősen absztrakt modellekkel dolgozik, amelyek nem illeszthetők egy általános pszichológiai elméletbe, mert ilyen nincs is. A különböző pszichológiai részterületek általában egymástól függetlenül fejlesztik ki elméleteiket, tehát egyes pszichológusok vonakodása a humánetológiától érthető ugyan, de inkább sajnálatos, mint elfogadható, hiszen éppen az etológia lenne képes olyan egységes szemléleti keretet nyújtani, ami a pszichológia saját eredményeinek magasabb szintű értelmezését lehetővé tenné.

Természetesen egy új tudományterület fejlődése nem áll meg, legalábbis nemzetközi szinten azért, mert néhány tudós vagy ideológus azt állítja, hogy ilyen vagy olyan kérdéseket nem szabad vizsgálni. A humánetológia vizsgálatai sikeresen folynak, úgy tűnik, hogy lassan választ kapunk a jogosan felvetett kérdésekre, és egyre inkább a pszichológia és az etológia szintézise fogja ezeket a tudományterületeket valóban előrevinni.

A humánetológia jelenlegi legfontosabb problémáit lényegében három fő kérdéscsoport köré sorolhatjuk. Az első csoportba olyan vizsgálatok tartoznak, amelyekben etológiai módszereket használnak az ember vizsgálatában, ilyen például a korai gyermekkor tanulmányozása, ahol a tanult, a kulturális hatások még a legkisebbek. Ebből nőtt ki egy olyan irányzat, amely a pszichiátriai rendellenességek vizsgálatában kívánja használni az etológia módszereit és újabban elméleti modelljeit is (Cranach és mtsai, 1979). A kultúra hatásait a legegyszerűbben úgy lehet elkülöníteni a genetikai hatásoktól, ha a különböző alapvető emberi magatartásformákat a különböző kultúrák összehasonlítása során vizsgálják, és ez a második nagy humánetológiai irányzat (Eibl-Eibesfeldt, 1989). Azokról a viselkedésformákról feltételezik, hogy nagyrészt vagy teljesen biológiai tényezők hatására jelentek meg, amelyek minden kultúrában fellelhetők. Végül talán a legfontosabb terület az emberi viselkedésevolúció utolsó szakaszának komplex rekonstrukciója. Paleontológiai, antropológiai, etológiai, etnográfiai, lingvisztikai és pszichológiai eszközök igénybevételével szeretnék felderíteni a modem ember és a társadalom kialakulásához vezető evolúciós és viselkedésgenetikai tényezőket (Donald, 1991). Ha ez akár részben is sikerül, remény van arra, hogy egyfajta nagy szintézis jön létre, ami a részt vevő területeket új, közös természettudományos elmélet alapján egyesítené, megteremtené az ember minden oldalú tanulmányozásának objektív eszközeit és megkísérelhetne választ adni a modem társadalmakban élő ember problémáira is (Csányi, 1989a).

Az etológiai módszer

Az etológiában kifejlesztett módszerek sok mindenben különböznek az emberi viselkedés tanulmányozására eddig használt technikáktól: például kísérlet, beszélgetés, pszichológiai teszt, introspekció. Az etológus megfigyelhető viselkedési egységeket elemez, amelyeket formájuk alapján igyekszik meghatározni és megfigyelni. Funkcionális meghatározásokat inkább a megfigyelések értékelésekor alkalmaz. Így például egy etológiai megfigyelés során a megfigyelt tevékenység általában nem jellemezhető funkcionális értelmű jelzőkkel (pl. hogy agresszíven vagy barátságosan csinált valaki valamit), hanem le kell írni, hogy pontosan melyik testrészével mit csinált, amennyire lehetséges semleges kifejezésekkel, és esetleg a feldolgozás eredménye lehet az, hogy az effajta cselekedetek agresszívek vagy barátságosak. Az ilyen eljárás mindenképpen objektívebb leírásokhoz vezet.

Először kisgyermekek kapcsolatainak elemzésére használt etológiai módszereket Blurton-Jones (1972) gyermekpszichológus. Egy óvodában figyelte a gyerekeket, akik kis csoportban tevékenykedtek. 22 viselkedési egységet regisztrált (mosolyog, lök, üt, elvesz, odaad, sír stb.), minden gyermeket azonos, meghatározott ideig figyelt, majd azt vizsgálta faktoranalízis segítségével, hogy a különböző magatartási egységek milyen csoportokban fordulnak elő. A tanulmány a kisgyermekcsoportok szociális szerveződésének sok, addig ismeretlen vonását írta le. Például élesen meg lehetett különböztetni a játék közbeni, agresszív intenciók nélküli verekedést az agresszív verekedéstől.

Charlesworth (1978) Down-kóros gyermekek és szüleik kapcsolatát elemezte hasonló módszerrel otthoni környezetben, és sok olyasmit mutatott ki, amit korábban a szülőkkel való beszélgetések, kérdőívek kitöltése során nem ismertek fel. Például a Down-kóros gyermekek szülei sokkal kevesebbet segítenek a gyermeknek, ha az valamilyen megoldandó problémával találja magát szemben, mint a normális gyermekek szülei, ez természetesen visszahat a mentális fejlődésükre. N. Tinbergen és E. A. Tinbergen (1983) autisztikus gyermekek vizsgálatában használta eredményesen az etológiai vizsgálómódszert. Ezekben a tanulmányokban az etológiai módszer mint kiegészítő eszköz jelenik meg, amelyet az egyéb, hagyományos pszichológiai módszerek mellett használnak. Az etológiai módszer hátránya az, hogy a nyelvi kommunikáció regisztrálására jelenlegi formájában alkalmatlan, pedig az emberek közötti kommunikáció túlnyomó része éppen ezen a kommunikációs csatornán történik. A további kutatás során azonban valószínűleg ez a probléma is megoldható.

Az etológiai módszer nem szűkíthető le a megfigyelés-adatfeldolgozás sajátosságaira. Tinbergen négy alapszempontja az etológiai vizsgálatokban, amelyeket korábban már tárgyaltunk – így a viselkedési mechanizmus, a viselkedés funkciója, ontogenezise és evolúciója –, éppen olyan fontos szerepet játszik az ember, mint az állatok vizsgálatában, és talán nincs rá szükség, hogy a megfelelő érveket itt még egyszer elismételjük.

Nemcsak az etológiai módszer, hanem a különböző etológiai koncepciók is felhasználhatók az emberi viselkedés tanulmányozásában. Tinbergen az autisztikus gyermekek viselkedésének tanulmányozása során felhasználta azokat az etológiai ismereteket, amelyeket az etológusok két állat kapcsolatfelvételéről szereztek. A magatartáselemek analíziséből világosan kimutatható egy megközelítési és egy visszavonulási tendencia konfliktusa. Ugyanezt találta Tinbergen az autisztikus gyermekeknél extrém formában. Az elmélet jól magyarázott sok megfigyelt jelenséget, és még bizonyos terápiás javaslatok is születtek, amelyek sok esetben beváltak.

Hasonlóképpen az etológia „bevésődés", „kritikus periódus” koncepciója is bevonult a pszichológiába. Elsősorban Bowlby (1969, 1973, 1980) tanulmányai során, amelyekben a csecsemők és az anya kapcsolatait, kötődésüket vizsgálta.

Az ember esetében nincs olyan éles kritikus periódussal jellemezhető bevésődés, mint az alacsonyabb rendű állatoknál, de bizonyos, hogy az anya érzékennyé válik a babától jövő ingerekre, és kimutatható, hogy ebben szerepe van veleszületett kulcsinger-felismerő mechanizmusoknak is. Kimutatták például, hogy ha növelik az újszülött és az anya kontaktusainak gyakoriságát a születést követő első 36 órában, ez nagyon jelentősen hat az anya-gyermek kapcsolatra a későbbi periódusokban. Ennek a vizsgálatnak a hatására terjed az a gyakorlat a szülészeteken, hogy a szülés után nem választják el az anyától az újszülöttet. Ha a baba élete első néhány hónapjában nem képes egy állandóan jelen lévő személlyel tartós kötődést kialakítani, későbbi élete során ez rendkívül hátrányosan befolyásolja személyiségét. A korai kötődés lehetőségétől megfosztott személyek ugyan gyorsan kötnek futó kapcsolatokat, de képtelenek tartós, mély kapcsolatok kialakítására.

A korai kötődés a későbbi párkapcsolatokat is befolyásolja. A fiatal férfiak hajlamosak olyan házastársat választani, aki pszichológiai típusában és külalakjában hasonlít a férfi édesanyjára. Az is ismert, hogy olyan férfiak és nők, akik kisgyermekkorukban néhány évig együtt nevelkedtek, nem kötnek tartós házasságokat, még külső társadalmi nyomásra sem (Sheper, 1983; Wolf, 1966, 1970).

Hinde (1984) bundermajmokat használt modellként az anya-gyermek kapcsolat tanulmányozására. Bizonyos kísérleteket embereken nem lehet elvégezni, például az anya és a gyermek elválasztását, a gyermek hosszú időre szóló izolálását stb. Az állatokon végzett modellkísérletek alapján azonban nagyon sok emberi jelenséget lehetett kellő óvatossággal értelmezni (Harlow és Harlow, 1962).

Bizonyos, hogy az etológiai módszerek és az etológiai koncepciók használata nagyon gyümölcsöző új területe lehet a pszichológiának és a pszichiátriának.

A humánetológia célja tehát a legszélesebben értelmezett emberi adaptáció vizsgálata. A négy tinbergeni szempont érvényesítéséhez nemcsak az etológia, hanem a klasszikus humán tudományok, mint a szociológia, pszichológia, antropológia, kulturális antropológia, néprajz, gazdaságtan, filozófia, történelemtudomány, művészetek, etika, esztétika, politológia, valamint az olyan új határtudományok, mint a kognitív tudomány eredményeit és eszközeit is igénybe kell venni és egy valóban integrált, átfogó, alapjaiban természettudományos embertudományt kell kialakítani.

Öröklött emberi viselkedésformák

A humánetológia ellenzőinek egyik legfőbb érve, hogy az embernek nincsenek öröklött magatartásformái, tehát nem jogos az etológiai módszerek és elméleti koncepciók alkalmazása. E gyakran hangoztatott érv mögött valószínűleg az az ideológiai töltetű félelem van, hogy az öröklött magatartásformákat nem lehet megváltoztatni, így az ember neveléssel történő „átalakíthatóságának” mítosza esetleg megdőlhet. Minthogy a különböző magatartásformák létezése ténykérdés, vegyünk szemügyre ezek közül néhányat.

Az újszülöttnek közvetlenül születése után már számos olyan öröklött mozgásmintázata van, amely életben maradásához feltétlenül kell. Az újszülött képes az emlőt kereső reflexmozgásokat végrehajtani, szopni, valamiben megkapaszkodni, aktiválható a Moro-reflex (ha a babát hanyatt fekve hirtelen lefelé mozdítjuk, karjait széttárja), a fogó reflex, a sétáló reflex, a szemtörlő reflex (Eibl-Eibesfeldt, 1989). A baba sírásával, gőgicsélésével képes belső állapotáról hűen tájékoztatni, jellegzetes, speciális funkciójú hangjai vannak (Morath, 1977). Ilyen jellegzetes hang a kontaktus felvételére szolgáló, kb. 0,1 másodpercig tartó vokalizáció, amelyet a baba közvetlenül a felébredés után hallat, és ha az anya nem reagál rá, akkor sírni kezd. A rosszkedvet sorozatos, ritmikusan ismételt rövid hangok kibocsátása jelzi, egy-egy sorozat 14 másodpercig tart. Megfigyelhető például akkor, ha a mama a baba orrát tisztogatja. Az alvási hang az elégedettséget is jelzi, ezt a hangot alvás közben hallatja a baba, kb. 15 percenként 0,3 másodpercig. Ha ez a hang valamilyen okból elmarad, a babával együtt lévő anya nyugtalan lesz, legtöbbször anélkül, hogy pontosan tudná miért, és megvizsgálja a babát. Az ivóhang 0,2 másodpercig tartó, 8 kHz-es, ritmikusan ismételt hang, amelyet a baba ivás közben hallat és szintén egyfajta elégedettség jele. Az elégedett hangot a baba ébren adja, 0,3 másodpercig tart, 5 kHz- es és gyakran ismétlődik. Elégedettséget, jóllakottságot jelez.

Ababa már közvetlenül a születés után képes imitációra (269. ábra). Egy felnőtt arcjátékát: ajakkerekítést, nyelvkiöltést némi gyakorlás után tökéletesen utánoz (Meltzoff és Moore, 1977). Újszülöttekkel végzett kísérletek azt mutatják, hogy a tárgyállandóság koncepciójának, valamint a tárgyak képe és tapinthatósága közötti kapcsolatok koncepciójának birtoklása az ember veleszületett tulajdonsága (Bower, 1971). Még sorolhatnánk a további példákat.

Számos egyéb viselkedésforma viszont csak az egyedi fejlődés során alakul ki. Némelyikhez, csakúgy, mint az állatoknál, megfelelő külső ingerek szükségesek, másokhoz csupán maturáció.

269. ábra - Az emberi újszülött már közvetlenül a születés után képes imitációra (Meltzoff és Moore, 1977 nyomán)

kepek/269.jpg


Kisgyermekeknél az idegenektől való félelem például csak a 7.-10. hónapban jelenik meg, és megfelelő kondicionálással idővel minimálisra csökkenthető.

A tárgyakhoz való vonzódás, a tárgyak megszerzése, nézegetése, birtoklása is a korai kisgyermekkorban tűnik fel minden kultúrában (Stanjek, 1978).

A gyermekek közötti agresszió, valamint az agresszió leszerelése olyan viselkedésformák, amelyek szintén függetlenek az adott kultúrától, de tanítással nagymértékben befolyásolhatók, alakíthatók.

Sokáig úgy gondolták, hogy az egyik legemberibbnek tartott gyermeki viselkedésforma, a mosoly a kultúra hatására alakul ki, lényegében tanult viselkedés. Eibl- Eibesfeldt (1970) és mások vizsgálataiból tudjuk, hogy ez nem így van. A vakon és süketen született szerencsétlen gyermekek örök csöndben és sötétségben nőnek fel, az imitációhoz semmiféle információjuk nincs, mégis éppen úgy megjelennek náluk a mosoly és a nevetés mintázatai, mint az egészséges gyermekeken. Az az ellenvetés, hogy ezek a mozgásmintázatok az anya jutalmazó viselkedésének hatására afféle természetes kondicionálás során alakultak volna ki, nem állják meg helyüket. Ugyanis rendkívül bonyolult mozgásmintázatokról van szó, amelyek pontosan abban az életkorban jelennek meg, mint a normális gyermekeknél, olyan egyszerű fogásokat viszont, mint például a kanál tartása, ezek a gyerekek csak rendkívül lassan tanulnak meg. Egyértelmű tehát, hogy a mosoly, valamint a sírás, a nevetés, valamint a düh kifejezéseit az ember nem tanulja, ezek öröklött mozgásmintázataihoz tartoznak.

Megerősítik ezt a főemlősökön végzett tanulmányok is. A csimpánzanya éppen úgy babusgatja, csókolgatja, ölelgeti kicsinyét, mint az ember. A csók valószínűleg a csimpánzoknál, az orángutánoknál és az embernél is megtalálható „csócsáló etetésre” vezethető vissza. Az anya először jól megrágja az ételt, és azután azt közvetlenül a kölyök vagy gyermek szájába juttatja. Ez a táplálási szokás kisebb, zárt közösségekben ma is kimutatható Európában is (Eibl-Eibesfeldt, 1989). A nevetés primitívebb formája megtalálható a csimpánzoknál, tehát ezek a mozgásmintázatok semmiképpen sem új, tanult viselkedés eredményei, hanem ősi genetikai örökségei az embernek.

A mosoly és a nevetés filogenezisét igen részletesen tanulmányozták (van Hoof, 1972). Valamennyi főemlősnél megtalálható az emberi mosoly és a nevetés biológiai homológja, a csendes „félelemgrimasz” és a vokalizációval kísért „játékarc". A félelemgrimasznál az ajkak visszahúzódnak a fogakról, de a szájzug nem húzódik hátra, mint az agresszív fenyegetésnél. Más emlősöknél rendszerint visítás, nyögés kíséri és menekülési tendencia, gyakran megfigyelhető sarokba szorított állatoknál. A majmoknál is igen gyakori, amikor az állat éppen menekülni készül, valamilyen szubmisszív helyzetben van vagy éppen védekezik, de itt többnyire nem kíséri vokalizáció. A magasabb rendű majmoknál jelenik meg funkcionálisan módosult formája, amely már jobban hasonlít az emberi mosolyhoz. Ezt a módosult formát a domináns egyedek mutatják egy alárendelt felé olyan esetben, amikor azt megnyugtatni kívánják, és valóban van nyugtató hatása is. A legtöbb változata ennek a csimpánzoknál található. A „játékarcnál” az állat szája nyitva van, de a fogakról az ajak nem húzódik vissza, hiányzik az agresszióra jellemző tenzió, gyakran kíséri hörgő vokalizáció. Jól megfigyelhető kutyák játékainál, csimpánzok játékos birkózásában, kergetőzés közben. A mosoly és nevetés filogenezisének van Hoof-féle sémáját mutatja a 270. ábra. Az ábra bal oldalán látható a félelemgrimasz, a jobb oldalán a játékarc a különböző fajoknál. A filogenetikus eredet alapján nyilvánvaló az a jól ismert emberi jellegzetesség, hogy a mosoly nem a nevetés enyhe formája. Egy köztiszteletben álló ember, például az államelnök megjelenésekor helyénvaló, ha rámosolygunk, de a nevetés nem odaillő. A mosoly mögött mindig meghúzódik a szubmisszió, valamiféle rejtett félelem. A nevetés különböző fokozatai pedig felszabadult, játékos agresszióval, esetleg valódi agresszióval kapcsolatosak, például kinevetéssel másokat megalázhatunk.

270. ábra - Az emberi mosoly és nevetés filogenezise

kepek/270.jpg


A biológiai eredetű viselkedésformák nem korlátozódnak az újszülöttek vagy a gyermekek viselkedésrepertoárjára. Eibl-Eibesfeldt és munkacsoportja sokféle emberek közötti kapcsolatot vizsgált egymástól egészen eltérő kultúrákban. Így például egy jellegzetes, minden kultúrában megtalálható viselkedésforma a felismerő homlokráncolás. Ha két ismerős ember találkozik, egy szemvillanás, a szemöldök felrántása és homlokráncolás jelzi, hogy egymásra ismertek. Ez a viselkedésforma megtalálható az indiánok, ausztrál bennszülöttek között éppúgy, mint a nagyvárosi európaiak között, tehát minden bizonnyal jogos Eibl-Eibesfeldt (1989) következtetése, hogy öröklött mozgásmintázat. A felismerést rendszerint üdvözlés követi, kézfogás. A kezek összeérintése már a csimpánzoknál is az üdvözlő gesztus része. Ha a rangsorban különböző egyedek találkoznak, ez az üdvözlőceremóniát is befolyásolja. A rangban magasabban álló fél felmagasodik, az alacsonyabb lehajlik (271. ábra)

271. ábra - Üdvözlő gesztus domináns és szubordinált egyedek között. A felső képen hím és nőstény csimpánz üdvözlő gesztusa. Az alsó rajz egy fényképről készült, amelyen De Gaulle tábornokot üdvözli egyik látogatása alkalmával egy tiszteletére kivezényelt német díszszázad kapitánya

kepek/271.jpg


Ugyancsak ilyen az az apró mozdulat, amikor evés közben körülnézünk. Minden emlős alkalmazza ezt az éberségi aktust. Adaptív értéke nyilvánvaló, hiszen a táplálkozásba mélyedt állatot a ragadozók könnyebben megtámadhatják. Ez a viselkedésforma az emberen is jól megfigyelhető, és mint ezt többször bemutattuk más öröklött mozgási sémák esetében is, akarattal némiképpen elnyomható. Üljön be a kedves olvasó egy étterembe, és határozza el, hogy amint meghozzák ebédjét, többé nem emeli fel pillantását a tányérról. Eleinte ez nagyon könnyű, de egy idő után egyre nehezebb lesz, szorongani kezdünk, és csak erős akaratkoncentrációval tudjuk megakadályozni, hogy ne pillantsunk gyorsan körbe a környékünkön. Ezt a mozgást is állati őseinktől örököltük, de a modern életben, ahol már nem sok haszna van, talán észre sem vesszük, hogy élünk vele.

Sokat vitatkoztak azon is, hogy reagál-e az ember kulcsingerekre? Az embernél is kimutathatók különböző fajspecifikus kulcsingerek, például olyanok, amelyek az emberi csecsemő felismerésével kapcsolatosak. Sternglanz és munkatársai (1977) egy kísérletükben fiatal férfiaknak és nőknek egy ábrasorozatot mutattak, amelyen babaarcok láthatók (272. ábra). Néhány jelleget, mint a szemek átmérőjét, a szemeknek a fejtetőtől való távolságát, valamint a pupillák nagyságát szisztematikusan változtatták. A kísérletben részt vevőknek ki kellett választaniuk a legjobban tetsző rajzot. Azok az arcok voltak a legvonzóbbak, amelyeknek nagy szemük és magas homlokuk volt (H és E). Más kísérletekből kitűnt, hogy a mosolygó, szopó, valamint a kezeivel, lábaival hadonászó baba a legvonzóbb az anyák számára, és ez a vonzalom független attól, hogy milyen kultúra tagjaival végzik a kísérletet. A „gyermekséma", vagyis a testhez viszonyított nagy fej és a lekerekített vonások, rövid lábak kulcsingerszerepe jól kimutatható a különböző gyermekjátékokban, a női figurát is gyermekes vonásokkal jelenítik meg (273. ábra).

272. ábra - Az emberi csecsemő felismerésével kapcsolatos kulcsingerek - A vizsgálatok során a legtöbben a H és E jelű arcot találták a legvonzóbbnak (Sternglanz és munkatársai, 1977 alapján)

kepek/272.jpg


273. ábra - A „gyermeksémamegjelenése különböző játékokban és rajzfilmfigurákon

kepek/273.jpg


Személyes kapcsolatokban az embernél is jól megfigyelhető a kurkászó viselkedés, ami a majmoknál a szociális kapcsolatok egyik legfontosabb aktusa (274. ábra).

274. ábra - Bundermajmok és balinéz asszonyok szociális kurkászása

kepek/274.jpg


275. ábra - Fallikus fenyegetés majmoknál és az emberi kultúrákban - A: nagyorrú majom (Nasalis larvatus), B: galléros pávián (Papio hamadryas) C: új-guineai bennszülött, D: görög herma, E: Nias-szigetek, F: Bali-szigetek (Eibl-Eibesfeldt, 1989 alapján)

kepek/275.jpg


Minden kultúrában megtalálható a „fallikus fenyegetés” motívuma. Különböző új- guineai törzsek felnőtt férfi tagjai hosszú csövekbe rejtik hímvesszőjüket, és a cső végét a törzsükhöz erősítik, hogy a járást ne akadályozza (275/C ábra). Ha egy Eipo ki akar gúnyolni valakit, meglazítja a péniszt tartalmazó cső végét, és fel le ugrálva himbálja a csövet (Eibl-Eibesfeldt, 1989). A fallikus fenyegetés igen jól ismert a főemlősöknél (275. ábra A: Nasalis larvatus,B: Papio hamadryas). Az agresszív hímek merev péniszükkel fenyegetik a rangsorban alattuk állókat. A legtöbb fajnál a hímivarszervek színesek, éppen a hatás fokozása végett. A domináns hímek látszathágást is gyakran végeznek a megfenyített szubordinálton. A régi görög kultúrában keresztutakon, házak előtt vagy határokon helyeztek el fallikus figurákat (275/D ábra). A Nias- és a Bali-szigeteken a kísértetek elűzésére használnak hasonló szobrocskákat (275/E, F ábra). A modern társadalomban számtalan verbális megfelelője van a fallikus fenyegetésnek, a magyar nyelv is gazdag az ilyen kifejezésekben.

Az emberi kommunikáció legfontosabb eszköze a nyelv, amiről még részletesen ejtünk szót, de az emberi arckifejezések is nagyon sok információt hordoznak, nagyon lényeges kommunikációs funkciójuk van. Egy kísérletben egy nemrégiben felfedezett, „kőkorszaki” törzs tagjainak, akik még nem ismertek más kultúrákat, videofelvételeken mutattak be különböző arckifejezéseket, amelyeket értelmezniük kellett. Kiderült, hogy nagyon pontosan értelmezik a kíváncsiság, az elutasítás, a harag, a düh, a barátság, a szerelem, az aggodalom stb. kifejezéseit, ezek tehát nem a kultúra termékei (Eibl-Eibesfeldt, 1970).

Végezetül csak annyit, hogy az itt felsorolt példák csupán illusztrációként szolgáltak. Természetesen sok olyan viselkedésforma van, amelyet az ember tanul, a lényeg mégis az, hogy nincs szakadék az ember és az állat viselkedése között, mint ezt már Darwin (1872) is megállapította.

A gyakorlatban sokszor elég nehéz bizonyítani, hogy egy-egy adott magatartásforma veleszületett, öröklött mozgásmintázat vagy sem. A helyes álláspont az, ha a bizonyítás kötelessége nemcsak azt terheli, aki az adott viselkedés öröklött mivoltát feltételezi.