Ugrás a tartalomhoz

Etológia

Csányi Vilmos

Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt.

Az emberi viselkedés evolúciója

Az emberi viselkedés evolúciója

A legújabb paleontológiai adatok szerint (Richards, 1987) a főemlősök egyik jelentős szétágazása kb. 6-7 millió évvel ezelőtt történt. A csimpánz és az ember közös őse kb. ebben az időben élt. A gorilla és az ember közös őse kb. 8-10 millió éves, az orángutántól 13-16, a páviánoktól 27-33 millió évvel ezelőtt vált el az emberhez vezető evolúciós ág. Legközelebbi rokonunk tehát a csimpánz. A két faj genomjában az elválás óta – nukleotidcserékben számolva – körülbelül egy százaléknyi különbség alakult ki. Eltérőek a vélemények, hogy ez túlságosan kevés vagy nagyon is sok. Kromoszómaszinten is észlelhetők különbségek, 9 inverzióban különbözik a két faj. Jól ismert, hogy az inverzióknak a beltenyésztés kedvez, ami arra mutat, hogy az elválás óta kis populációkon alapszik az evolúció. A legrégebbi Hominidae-leletek

4-5 millió évesek, és polifiletikus eredetre utalnak. Valószínű, hogy a hominidák közös őse az Australophitecus afarensis volt, és a későbbi ausztralopitekuszok szintén két lábon járó, eszközhasználó, nagyobb testű prédára vadászó fajok voltak, de az evolúció egy elágazó vonalát képviselték. A Homo vonalban a Homo habilis kb. 2-2,5 millió évvel ezelőtti, eszközhasználó faj volt, kb. 600 ml agykoponya-űrtartalommal. A Homo erectus kb. 1,6 millió évvel ezelőtt jelent meg (koponya-űrtartalom 900 ml, és a tűzhasználat már bizonyított). A Homo sapiens kb. 600 000 éves (1400 m1-es agykoponya) (Richards, 1978).

A nyelv kialakulásának nemcsak a tudat új formájában, a tárgykészítésben, a rokonsági kapcsolatok számontartásában tulajdonítanak nagy szerepet, hanem sokan egy pozitív feed-back lényegi elemének tekintik, amely az egész emberi evolúciót meggyorsította. Ennek a gondolatmenetnek a vázlata a következő. Elég sok bizonyítékunk van arra, hogy az emberi evolúció felgyorsulásának kezdetén, tehát körülbelül 2,5-3 millió évvel ezelőtt őseink már viszonylag nagy aggyal, szerszámokkal rendelkező, kis, 20-40 fős csoportokban élő, közösen vadászó és más tevékenységekben is együttműködő lények voltak (Donald, 1991). Bizonyos, hogy már ez az állapot is döntő fölényt biztosított az ember számára az állatvilág fölött, nem voltak olyan ragadozók, amelyek ezeket a csoportokat igazán veszélyeztették volna. Kérdés, hogy miért nem jött létre egy evolúciós egyensúly, mely környezeti — vagy belső — tényezők voltak azok, amelyek ezeket a fajon belüli rendkívül gyors biológiai változásokat indukáltak. A változások eredménye a fejlett nyelvi készség, a magas szintű tárgy- és eszközkészítés, a csoporthoz hű, az életre-halálra együttműködő modern ember.

A legvalószínűbb, hogy megváltozott a szelekció mechanizmusa (Alexander, 1974). Az állatok evolúciójában általában az egyedi szelekciót tekintik a fő szelekciós mechanizmusnak, még a csoportban élő állatok esetében is. Az embernél úgy látszik megváltozott ez, és kialakult egy új, csoportok szintjén zajló szelekció. A csoport, ha elég szoros kapcsolatok fűzik össze a tagjait, maga is egyfajta szerveződési egység lehet. Azok a csoportok maradtak fenn hosszabb ideig az evolúció során, amelyek képesek tagjaikat összetartani, megvédeni, és a csoportélet alkalmas arra, hogy a csoport mint szerveződési egység maga is „szaporodjék", vagyis leválhassanak róla kisebb, hasonló csoportok, amelyek kulturálisan átörökítik az előnyös szokásokat, és maguk is életképesek lesznek. Az életképtelen csoportok, amelyeknek a szokásai, ismeretei kevésbé megfelelőek az életben maradáshoz és szaporodáshoz, felbomlanak és elpusztulnak. A kis létszámú, gyenge csoportok nem képesek megvédeni a csoporttagokat sem a természet káros hatásaitól, sem pedig más csoportok esetleges ellenséges tevékenységétől.

A csoportszelekciót az ember esetében valószínűleg a nyelv kialakulása tette lehetővé. A nyelv egyfajta izolációs tényezőként jelentkezett, csökkentette az egyes csoportok közötti kapcsolatot, a csoporttagok vándorlását a csoportok között, méghozzá olyan nagy mértékben, hogy a csoportszelekciós mechanizmus érvényre juthatott.

A nyelv evolúciójában így megint csak egy pozitív feed-back jelenik meg. A nyelv nélküli „majomember” vándorlása a csoportok között csak annyiban kötött, amennyiben a mai emberszabású majmok vándorlása. Az egyes csoportok kívülállókkal szemben általában nem barátságosak, de időnként nem akadályozzák a csatlakozást, különösen nem a nőstényekét. Amint a nyelv és ezzel kapcsolatban a kultúra egyéb struktúrái kifejlődnek, a csoporton kívülinek egyre nehezebb lesz befogadtatni magát, legalábbis annyira visszaszorul a csoportok közötti vándorlás, hogy a csoportszelekció érvényre juthat. Ugyancsak ennek a fejlődésnek a következménye a csoportok közötti fokozódó ellenségesség kifejlődése. A nyelvi izoláció kialakította a csoporttudatot mint egyfajta új szociális tényezőt. Azok a csoportok jutottak a legjobb területekhez, amelyeknek tagjaiban a csoportösszetartás a legnagyobb volt. A nyelvi kommunikáció pedig döntő szerepet játszott a közös csoportidentitás kialakításában, ezzel bezárult a pozitív feed-back szabályozóköre.

A csoportok közötti ellenségességre több tényező utal. Távoli rokonunk, a csimpánz, mint már említettük, időnként vadászik, és a leggyakoribb préda a páviánkölyök vagy más, kisebb majomfajok. A csimpánzból nem lett jó ragadozó, a hús nem játszik döntő szerepet az étrendjében, de mint Teleki Géza (1973) újabb adatai igazolják, lényegesebb szerepet játszik, mint azt korábban gondolták. Megfigyelték páviánok predációs aktivitását is. Világos tehát, hogy a fejlettebb majmokban megvan a hajlandóság arra, hogy megfelelő körülmények között ragadozókká fejlődjenek. Az is kézenfekvő, hogy a préda elsődlegesen a rokon fajok közül kerül ki, mert ezek ugyanabban az élettérben találhatók, nincsenek berendezkedve a főemlős vadász elleni védekezésre, és eléggé gyengék ahhoz, hogy vadászatuk ne legyen túlságosan veszélyes. Nagyon valószínű tehát, hogy az evolúció kezdeti szakaszában, a nyelv kialakulása előtti fázisban a ragadozó életmódra áttérő emberszabásúak is a rokon főemlősfélék vadászatára specializálódtak, és ez volt a fő oka a kevésbé gyorsan fejlődő változatok kipusztulásának. A könnyű zsákmány megritkulása egyrészt rákényszerítette a fejlett formákat a nagyobb testű állatok vadászatára, ami megnövelte a kooperáció iránti követelményeket, másrészt a nyelv mint izolációs tényező kialakulása létrehozta az egyes csoportok közötti ellenségesség csoportszelekciós nyomását (a prehisztorikus kannibalizmussal kapcsolatos adatokat lásd: White, 1992). Az evolúció ezután különösen felgyorsult, kialakultak a modern ember tulajdonságai, és a kultúra kifejlődése révén újra megváltoztak a szelekciós feltételek, előtérbe került a csoportok közötti kooperáció, amelynek eredménye a civilizáció.

Zárásként még egyszer hangsúlyozzuk, hogy az ember evolúciójában két egyformán jelentős tényező, a genetikai és a kulturális evolúció folyamatos kölcsönhatása mutatható ki. Az ember kultúrára való képessége biológiai tulajdonság, az adott kultúra viszont, amely az ember genetikai architektúrájának korlátain belül kialakult, a kulturális evolúció terméke. Nyilvánvaló, hogy az emberi evolúció évmilliói során a környezeti tényezők alapvetően befolyásolták a genetikai szelekciót, de a környezeti tényezők leglényegesebbje egyre inkább a kultúra lett. Az ember olyan genetikai felépítést szerzett, amely maximálisan alkalmas az emberi kultúrák valamelyikében folytatott életre (Csányi, 1992c). Az is nyilvánvaló viszont, hogy az ember mindenkori genetikai felépítése döntően megszabta azt, hogy milyen típusú kultúrák létrehozására alkalmas. A kulturális és a genetikai determináció nem mint két szemben álló szélsőség jelenik meg, hanem mint két egymástól függő, egymást kölcsönösen létrehozó evolúciós tényező.