Ugrás a tartalomhoz

DIDAKTIKA

Ballér Endre, Golnhofer Erzsébet, Falus Iván, Kotschy Beáta, M. Nádasi Mária, Nahalka István, Petriné Feyér Judit, Réthy Endréné, Szivák Judit, Vámos Ágnes

Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

A tudomány előtti elképzelések, filozófiai gyökerek és a gyakorlat

A tudomány előtti elképzelések, filozófiai gyökerek és a gyakorlat

Amióta ember él a Földön, a világ megismerésére törekszik, s e törekvése szükségszerűen előhívja e megismerés megkönnyítésének, irányításának, vezetésének módjáról való gondolkodást. Hogyan származtatható át a tudás, s az átszármaztatás által hogyan válik az egyes ember élete jobbá? E megismerési törekvéseknek előbb a gyakorlata, majd később a filozófiája, még később pedig a tudománya, a pedagógia alakult ki.

Könnyen beláthatjuk, hogy eleve lehetetlen e több évezredes folyamatot rekonstruálni, akárcsak áttekinteni is azt, hogy miképpen fejlődtek az oktatásról vallott felfogások az ókortól napjainkig. Ez nem is lehet célunk, az erre vonatkozó ismereteket a neveléstörténet közvetíti. (Pukánszky–Németh–Mann, 2001.) Mi csupán néhány problématörténeti tény felvázolásával szeretnénk napjaink oktatáselméleti irányainak gyökereire rávilágítani.

Néprajztudósok, archeológusok vizsgálatai arra hívják fel a figyelmet, hogy a természeti „primitív” népeknél kora gyermekkortól el kellett kezdeni a felkészülést a felnőttkorra. Az ismereteket (gyűjtögetés, vadászat stb.) a napi élet folyamatában, főképp utánzás, próbálkozás útján tanulta meg a felnőttektől a gyermek, tehát közvetlenül a megtanulandó viselkedést magában foglaló szituációban folyt a tanulás. A felnőttkor küszöbén pedig a beavatás (próba) szertartásán keresztül vált a közösség teljes jogú tagjává a fiatal. Már ekkor elkülönült a sámánok szerepe, akik e szertartásokra való felkészítést végezték.

A következő fejlődési szakaszban, az ókorban a gyermekek oktatása kettős változáson megy keresztül. A megtanulandó ismeretek tömege messze meghaladta azt a mennyiséget, melyet bármely egyén az adott szituációból megszerezhet. Így fokozatosan kialakult a tanítás, az oktatás olyan egyre gazdaságosabb rendszere, módszere, intézményes formája, amely már nem a szituációban való megmutatás, utánzás, hanem szituáción kívüli, közvetett módon, főként a verbalitásra (elmondásra) támaszkodva folyt, s közvetítő személyeket igényelt. Ekkortól bizton állítható, hogy „a kultúra tanítása” a tanítást önmagában értékes tevékenységgé avatja. (Bruner, 1974: 256.)

A középkorban kialakulnak a mai értelemben vett iskolák, s a nevelés középpontjában a gyermek rosszra hajló természete elleni küzdelem áll. A skolasztika módszerét alkalmazzák az egyetemeken (bizonyítandó tételek bemutatása, az ellenérvek, a mellette szóló érvek felsorakoztatása, a tétel kifejtése, az ellenérvek megcáfolása).

A pedagógia tudománnyá válása előtt főképpen a filozófia keretei között foglalkoztak a megismerés elméleti kérdéseivel (Platón, Arisztotelész, Cato, Varro, Cicero, Seneca), a gyakorlatot pedig a verbális, mechanikus, a gyermek emlékezetére építő büntetéssel, veréssel kísért ismeretközlés jellemezte.