Ugrás a tartalomhoz

DIDAKTIKA

Ballér Endre, Golnhofer Erzsébet, Falus Iván, Kotschy Beáta, M. Nádasi Mária, Nahalka István, Petriné Feyér Judit, Réthy Endréné, Szivák Judit, Vámos Ágnes

Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

A posztmodern irányzat

A posztmodern irányzat

A nyolcvanas évektől a modernitás ingája kilendült az abszolút igazságtól a relatívek felé. A posztmodern mint általános életérzés, szellemi áramlat az amerikai és nyugat-európai országok pedagógiájára nagy hatást gyakorolt. A nevelésoktatás valóságában ugyanis olyan mélyreható változások mentek végbe, melyek fokozták az elbizonytalanodást. A korábban soha nem ismert méreteket öltő pluralizálódás és individualizálódás, a „tradicionális” gyermekkor megszűnése, felcserélődése a „média”-gyermekkorra, tradícióvesztés a családban mind, mind csak a bizonytalanságot fokozta. Törvényesült tehát a pedagógiában a bizonytalanság.

A posztmodern a pedagógiában minden elméletet megkérdőjelez, minden „bizonyosságtudatot” elvet, főleg az átfogó koncepciók terén. Tagadja az „igazság- és értékmonopóliumok” létét. Lemond a feltételezett egészlegességről, a nevelés „mindenhatóságába” vetett hitről. Állítja, hogy egyik pedagógiai törekvés sem értékesebb a másiknál, a jelen és a jövő között nincs többé a múltból származtatott megbízható folyamatosság. Az egész személyiség képzése helyett a részterületekre kíván hatni (mikrológia = posztmodern didaktika). Elsősorban tapasztalatra építő oktatást jelent, amely főként bemutatásra, fantáziára, belső lelki életre, átélésre, erős befolyásoltságra, szemantikus orientációjú tanulásra koncentrál, középpontjában a szocializációval.

Nem új keletű az a nézet, amely szerint az emancipatorikus-kritikus neveléstudomány nem tudja beváltani ígéreteit. A modernizálási törekvések kudarcba fulladtak. A modernizmushoz való különböző viszonyt fejezi ki ez a korántsem egységes áramlat. Így annak teljes tagadását és/vagy folytatását is tükrözheti. A modernizmussal való szembenállásáról olvashatunk Schirlbauer munkájában.

Napjaink úgynevezett „modern” didaktikájának szisztematikus kritikájából kiinduló új áramlat a posztmodern, melyet az oktatási elmélet és gyakorlat markáns bírálata, a többszörösen „megjavított” oktatási rendszerben való csalódottság hívott életre. Az iskola a bírálatok szerint csak felületesen szocializál, félig megértett ismereteket közvetít, a reformpedagógiák elemeinek beszűrődése miatt igénytelenség uralja. Mivel a reformpedagógiák a gyermek szükségleteire és tapasztalataira építenek, az irányzat képviselői szerint „önvesztő” pedagógiák (Schirlbauer, 1992), azaz az elmélet és a tudás megrágalmazását, az akarat és a tevékenység előcsalogatásának ritualizálását okozzák. A nyitott curriculum – amely a kultúrát minimalizálja – mindazonáltal az életre sem készít fel, pusztán a gyermeki szükségleteket favorizálja, glorifikálja, rendkívül káros. Így csak egy út maradhat a pedagógia számára: a posztmodern, mely akár jelentheti a megújított, a hagyományos értékekre alapozott didaktikát is.

A posztmodern és a modern pedagógia a pluralitás vállalásának kérdésében alapvetően ugyanazt vallja. Mégis van különbség. A posztmodern pedagógia bár minden téren ellenzi a fundamentalizmust, maga is dogmatikus a pluralizmus tekintetében. A pluralitást ugyanis pluralizmussá abszolutizálva minden viszonyítási alapot mellőzni kíván.

A posztmodern rokonságot mutat más pedagógiai válság- és radikális kritikai elméletekkel, így az antipedagógiával. (Zrinszky, 1997.) Ivan Illich 1971-ben megjelent könyvében hirdeti meg az iskolátlanított társadalom programját, az iskolák leépítésének stratégiáját, az intézményes nevelés eltörlésében látva a jövő útját. Neki és követőinek az iskolával szembeni vádpontjai a következők: az iskola lerombolja a tanulók kíváncsiságát, megakadályozza gondolkodásuk originalitását, korlátozza önállóságukat, érdeklődésüket, helyette infantilizál, lehetetlenné teszi az autonóm személyiség kifejlődését, s újratermeli a társadalmi egyenlőtlenséget.

A mozgalommá vált irányzat az antipedagógia, mely szerint nem lehet a jövőnek nevelni, a pedagógiailag tervezett nevelés nem éri el a remélt célokat, ehelyett kalkulálhatatlan mellékhatásokat provokál. (Vincze, 1991.) Később már „fekete” pedagógiaként emlegetik az intézményes nevelést, s szerintük az iskola mint totális intézmény megbetegítő hatású lélekgyilkolást visz végbe. Végső konklúzió, le kell mondani a nevelés minden formájáról, mert az csak akadályozza a gyermek ősi, eredeti erőinek kibontakozását.

Veszedelmes tévútként értékeljük az antipedagógia tételezéseit, melyek a nevelés, az iskola minden formáját a gyermek elleni merényletnek minősíti. Szerintünk e nézetrendszer nem jelent önálló oktatáselméleti koncepciót, hanem a túlszabályozott, rosszul működő iskolák ellenhatásaként a hogyan ne helyett a sehogyan se nézetét hirdeti meg.