Ugrás a tartalomhoz

DIDAKTIKA

Ballér Endre, Golnhofer Erzsébet, Falus Iván, Kotschy Beáta, M. Nádasi Mária, Nahalka István, Petriné Feyér Judit, Réthy Endréné, Szivák Judit, Vámos Ágnes

Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

A gyermek- és az ifjúkor a változó időben

A gyermek- és az ifjúkor a változó időben

A gyermek- és az ifjúkor olyan önálló, sajátos szakaszai az emberi életnek, amelyek a modern társadalmakban egyre inkább az iskoláztatás meghosszabbodott idejéhez kötődnek, s jellegzetességeit az iskolák, a pedagógusok nem hagyhatják figyelmen kívül. Az életkori sajátosságok sokféle szempont mentén megismerhetők a különböző fejlődés-lélektani és pedagógiai pszichológiai munkákból, így ezekkel itt nem foglalkozunk. (Bee, 1995; Vajda, 1999.)

A gyermekkornak, illetve a gyermekek helyzetének, a gyermeki állapotnak az értelmezése történeti koronként, kultúrákként változó. (Aries, 1987; Gábor, 1993; Golnhofer–Szabolcs, 1999; James–Prout, 1997; Szabolcs, 1995.) A gyermeki státus, a sajátos gyermekkor felfedezése a középkor végén kezdődött, de valódi kibontakozása a 19. századhoz, a modern társadalmak kialakulásához kapcsolható. A munkamegosztás differenciálódásával, az életkor megnövekedésével, az életviszonyokban bekövetkező változásokkal meghosszabbodott a társadalomba való belépés (a felnőtté válás) ideje, és mindezzel párhuzamosan kialakultak a tömegoktatás intézményei. E folyamatokban önálló, elismert társadalmi kategóriává vált a gyermeklét. (Vajda, 1994.) Ennek filozófiai, pedagógiai gyökerei megtalálhatóak Jean-Jacques Rousseau-nál, aki a gyermeket nem tökéletlen felnőttnek, hanem másfélének gondolta, a gyermeklétet önmagában is értéknek tekintette. Ez a gondolatkör teljesedett ki a 19. és a 20. század fordulóján induló reformpedagógiai mozgalmakban, amelyek elismerték a gyermekek sajátosságait, és egyben igyekeztek megismerni azokat. A gyermek nem a nevelés tárgya, megmunkálandó anyag, hanem a nevelés alanya, önálló, autonóm lény. A jogrendben is elkülönül a gyermekállapot, a gyermekstátus, ti. törvények védik a gyermekek érdekeit, a szülők teljhatalma megszűnik. (Vekerdy, 1993; 1996. évi LXII. törvény.) Magyarországon a kilencvenes évek végétől az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala segíti a gyermekeket, az ifjakat, a tanulókat, hogy az oktatással kapcsolatos állampolgári jogaik érvényesüljenek. (40/1999. OM rendelet; Aáry-Tamás, 2001.)

A gyermekstátus jellegével, tartalmával kapcsolatban a 20. század második felében részben régebbi tendenciák erősödtek fel, részben újak jelentek meg. A fejlett országokban a jóléti és a fogyasztói társadalom kibontakozásával megnövekedtek az egyén lehetőségei, kevésbé volt szükség a gyerekeknél korlátozásra, erősödtek a gyermeki emancipáció esélyei és a személyiség sajátosságaira épülő nevelés lehetőségei. Előtérbe került a gyermekek viselkedésének belső szabályozása, az önkontroll. Ugyanakkor a modern társadalmakban felerősödött a bizonyítvány (a diploma) megszerzésének a kényszere az életpálya alakulása szempontjából, így a szülők gyermekeiket arra ösztönzik, hogy minél nagyobb kulturális tőkét szerezzenek iskolázásuk ideje alatt, ezzel biztosítsák maguknak az előnyösebb társadalmi pozíció elérését. (Gábor, 1993; Vajda, 1994.) Mindez együtt jár azzal, hogy a gyerek- és ifjúkor túlterhelődik tanulási feladatokkal, az életpálya korai kialakításának terheivel, a gyerekek, a fiatalok konkurenciaharcot folytatnak társaikkal a kulturális források elsajátításáért. (Ferge–Háber, 1974.) Megnő az iskolába járás ideje, kitolódik az ifjúság kora, a keresőpozícióba lépés ideje.

Néhány kutató az önállósodó gyermeklét helyett arra a tendenciára hívta fel a figyelmet, hogy napjainkban egyre inkább eltűnik a különbség a gyermeklét és a felnőttvilág között, egybeolvad a gyermekkor és a felnőttkor. (Winn, 1990.) Ebből a szempontból is megjelenik érvként, hogy a gyerekeket korán bevonják saját életpályájuk alakításába, korán önálló részeivé válnak a fogyasztói társadalomnak, az iskola és a fogyasztás rendszerében korán kell a gyerekeknek felelősséget vállalniuk. E folyamatokban a gyerekek túl korán szembekerülnek mind az iskolában, mind a fogyasztásban a kudarc kockázatával. A tömegkommunikáción keresztül emészthetetlen információkhoz jutnak, így túl gyorsan válnak a felnőttvilág részévé, koraérett gyerekekké.

Napjainkban úgy tűnik, hogy kettős szorításban élnek a gyerekek, felgyorsul és egyben le is lassul az életük. Azt igénylik tőlük, hogy korán vegyenek részt a fogyasztásban és a felnőtt társadalom életmódjában, de minél később találják meg a helyüket a munka világában. (Zinnecker, 1993; Buckingham, 2002.) A szülők és a nevelők is egyre kevésbé vállalják a felelős tekintély szerepét a nevelésben (nem akarják korlátozni a gyerekeket, illetve az értékválság őket is elbizonytalanította). A gyermeknevelésben is megtalálható a kettős irányú mozgás: növekednek a tantárgyi (gyakran akadémikus) teljesítménykihívások, de gyengülnek a gyermekkorra vonatkozó nevelési követelmények. E jelenségek arra késztetik a pedagógiát, a pedagógusokat, hogy megvizsgálják, újradefiniálják a felnőtt vezető (tananyagkijelölő, minősítő stb.) szerepét, szakmai, illetve személyes tekintélyének lehetőségeit, sajátosságait. A gyerekeknek, az ifjaknak egészséges fejlődésükhöz szükségük van támogatásra, támpontokra és védelemre a felnőttek részéről, ezért a felnőtteknek, különösen a pedagógusoknak vállalniuk kell a felelős nevelő, a biztonságot teremtő, óvó felnőtt szerepét is az iskolában.