Ugrás a tartalomhoz

DIDAKTIKA

Ballér Endre, Golnhofer Erzsébet, Falus Iván, Kotschy Beáta, M. Nádasi Mária, Nahalka István, Petriné Feyér Judit, Réthy Endréné, Szivák Judit, Vámos Ágnes

Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

A taneszközök története

A taneszközök története

A taneszközök története egyidős az oktatás történetével. Kezdetben az igények szerint a valóság tárgyai, eszközei, esetenként ezek célirányosan kicsinyített változatai segítették a gyermekeket a valóság megismerésében, a szükséges – elsősorban gyakorlati – tevékenységek elsajátításában. A taneszköztörténet nyomon követhető a technika fejlődését tartva szem előtt, hiszen egy-egy technikai újdonság rövidebb-hosszabb idő után bekerült az iskolába, megváltoztatva az ott folyó munkát. A neveléstörténet eseményeinek, állomásainak és nagyjai munkásságának végigtekintése segítségével is feltárható az oktatás eszközeinek története. A két megközelítést szinkrónba hozva mutatjuk be az oktatás tárgyi feltételeinek alakulását.

Mészáros István a következőképpen szakaszolja az iskolai taneszköz-használat történetét: a 17. század előtti kor „az ösztönös taneszközhasználat időszaka”, az 1620-as évektől az 1820-as évekig terjedő szakaszban a baconi empirizmus hatására már tudatosan használtak az iskolákban eszközöket, majd a 19. század középső évtizedeiben Pestalozzi „szemlélet”-koncepciójának hatására „széles körben terjedt el a szilárd elvi alapokon nyugvó tervszerű eszközhasználat”, a „minden tantárgyban sajátosan motivált érzékszervi tapasztalatokra építő oktatási gyakorlat”. Ez a herbarti pedagógia hatására tovább alakult „a formális fokozatok »világosság foka« és »asszociáció foka« elméletével magyarázva, azt új szintézisbe foglalva”. A 20. század elejének pedagógiai irányzatai a tanulói aktivitásra, öntevékenységre épülő, cselekvéses tanulást hangsúlyozták, melynek taneszközigénye messze túlhaladta az előző korokét. (Mészáros, 1985: 142.) A 20. század második felében az iskolákban tért hódító audiovizuális eszközök és a számítógépek a tanulás irányítását, segítését egyre magasabb fokon képesek megvalósítani.

Mindmáig az egyik legjelentősebb taneszköz a tankönyv. Az elsőről hazánkban, Szent István uralkodása idejéből, az általa alapított pécsi püspökség káptalani iskolájában az 1010-es években használt Priscianusról olvashatunk egy oklevélben. Ezt a középszint tanulói számára készült latin nyelvtankönyvet abban az időben egész Nyugat-Európában használták. A könyveket ekkor kézzel írták, másolták a kolostorok mellett működő könyvmásoló műhelyekben. A pannonhalmi kolostor iskolájának 83 könyve volt 1093-ban, a könyvtárjegyzékben több tankönyv is szerepel. A legrégibb, Esztergomban ma is megtekinthető középkori tankönyvünk a 12. századból való, grammatikai, retorikai, verses csillagászati-matematikai tananyagot és Cicero egyik művének részleteit tartalmazza. A 13–15. századból több tankönyvet őriznek könyvtáraink. A tanári mintapéldánytankönyvből a diákok lemásolták maguknak az egyes részeket. Így készültek és így terjedtek abban az időben a tankönyvek. (A világi iskolákban a könyvek mellett nélkülözhetetlen „taneszközök” voltak a különböző fegyverek is.) (Mészáros, 1989: 9–10.)

A technika fejlődésének az egyik – talán napjainkig is a legjelentősebb – állomása, a könyvnyomtatás feltalálása a 15. század derekán Gutenberg nevéhez fűződik. Gyors és olcsó rögzítési és sokszorosítási lehetőséget adott az emberiségnek, az addig összegyűlt és azóta is folyamatosan gyarapodó ismeretek széles körű elterjesztését tette lehetővé. A nyomtatott tankönyvek, faliképek, térképek stb. hamar bekerültek az iskolákba hazánkban is. Az első nyomtatott magyar tankönyv – igaz, latin nyelvű – Hess András budai nyomdájában készült 1473-ban. Az első térképet („földabrosz”) 1510 körül az esztergomi érsekségen Lázár deák készítette el, amely 1528-ban nyomtatásban is megjelent Ingolstadtban. Az Új Testamentum, az első magyar nyelvű könyv Sárváron Erdősi Sylvester János kiadásában készült. Az első ismert magyar ábécéskönyvet 1563-ban Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában nyomtatták. (Ádám, 1989: 9–13.)

A 16–17. századra a természettudományos oktatás fellendülése jellemző. Igen jól felszereltek voltak az iskolák fizikai, kémiai stb. szertárai, számos szemléltető- és kísérleti eszközzel ellátva. A 17. századtól Európa-szerte az empíria, a tapasztalás hangsúlyozásával, a szemléltetés fontosságának kiemelésével Comenius tanításai a meghatározóak a didaktika elméletében és az iskolai gyakorlatban. A szemléltetés taneszközei ekkor születtek és azóta gyarapodnak, fejlődnek mind a mai napig. A tanítók, a tanárok tudatosan használták már ekkor a szemléltetőeszközöket (elsősorban a természet valós tárgyai és didaktikus képek, rajzok, ábrák) a tanítás során. A 18. század végén és a 19. század elején terjedtek el a könyvek, a falitérképek, a föld- és éggömb az iskolákban. A máig is szinte nélkülözhetetlen oktatási segédeszköz, a fekete írótábla 1835-ben jelent meg először a tantermekben. (Ádám, 1989: 31.) E században a földrajzhoz és a történelemhez is készültek „oskolai atlaszok”. Az 1868-as népiskolai törvény (XXXVIII. törvénycikk 30. paragrafus) előírja, milyen taneszközökkel kötelező felszerelni az iskolákat: földgömb, térkép, tábla, természetrajzi ábrák.

A vetítőgép ősét, a „laterna magicá”-t 1600 körül találták fel, és a 18. század óta alkalmazzák az iskolákban. A sárospataki kollégiumban 1708-ban vetítettek képeket laterna magicával. Eleinte mécses, az 1830-as években a Nap fénye volt a fényforrás. A későbbi vetítőgépekhez petróleum-, gáz- vagy borszeszégőt használtak. A 19. század végének nagy jelentőségű találmánya a fényképezés, melynek segítségével diapozitívokat, fotogramokat tudtak készíteni. A vetítőgépek iskolai használata ezek gyors elterjedését vonta maga után. Edison 1879-ben találta fel a szénszálas izzólámpát. A villanyvilágítás bevezetése – a 20. század elejének (kb. 1910) nagyszerű találmánya – még jobb minőségű vetítést tett lehetővé. Az oktatáshoz tömegesen készültek fekete-fehér és színezett diapozitívok.

A mozgófilmet – a 19. század végének diadala – nagyon hamar felhasználták az oktatásban. Budapesten 1913-ban már megalakult a Pedagógiai Filmgyár, amely oktatófilmeket készített, és 1926-tól kötelezően előírták az oktatófilmek vetítését a középiskolákban.

Az írásvetítő őse az 1930-as években készült, amellyel cellofánra írt szöveget, ábrát próbáltak kivetíteni. A mai készülék elterjedését az 1950-es években a japánok által feltalált műanyag lencse tette lehetővé.

A 20. században szerepet kaptak az iskolákban az auditív eszközök, elsőnek a fonográf. Az 1920-as években készült az első detektoros rádió, az 1930-as években indult az iskolai alkalmazása. Angliában 1923-ban alakult az Iskolarádió Társaság, amely 1928-tól az iskolásoknak külön adást készített. Az Ohiói Állami Egyetemen 1930-ban hozták létre a „fonetikai laboratóriumot”, amely az első nyelvi laboratóriumnak tekinthető. (Juhász–Kulcsár–Megyesi, 1987: 14–15.)

Az első oktatógépek a 19. század végén és a 20. század elején jelentek meg. Pressey az 1920-as években készítette el vizsgáztatógépét. A gépen egy feleletválasztós teszt kérdéseire a megadott több válasz közül a megfelelő gomb megnyomásával válaszoltak a hallgatók, a feleleteket összesítette a gép. Mivel a berendezés csak akkor engedte továbblépni a következő kérdésre a vizsgázót, ha a helyes feleletet választotta ki, oktatógépnek tekinthető, hiszen megerősítette a jó választ, a többedik választás esetén közölte és megerősítette, tehát megtanította azt. A programozott oktatás atyja, Skinner is oktatógéppel közvetítette programjait. A program a programozott oktatás nélkülözhetetlen taneszköze, a tanulmányi anyag speciális feldolgozása (lépésekre bontott, a visszacsatolást biztosító, egyéni ütemben felhasználható, egyéni utat megengedő tananyag), amelyben a tartalom és a forma, a tananyag és a módszer együtt jelenik meg, önálló tanulásra előkészített tananyag. A módszer itt mind a tanítás, mind a tanulás módszere egyszerre. Különböző programozási technikák (lineáris, elágazásos, mathetics, hálószerkezetű), különböző segédeszközökkel (oktatógép, audiovizuális eszközök, nyomtatott tankönyv, munkafüzet, számítógép, multimédia-rendszerek) közvetített programok születtek. A programozott oktatás „divatjának” tetőfoka a hetvenes évekre tehető, majd mindmáig, elsősorban a differenciáláshoz felhasználható egyed- és helyzetspecifikus programok alkalmazásával, a többi tanítási-tanulási stratégiával kombinálva az iskolai gyakorlatban jelen van. A számítógépek iskolai felhasználásával (hazánkban a kilencvenes években) egyre több számítógépes oktatóprogram segíti az iskolai és az önálló tanulást. A programozott oktatás hatására a taneszközök funkciója megváltozott, eddig a szemléltetés, ezután a tanulás irányítása, a tananyagfeldolgozás elősegítése is megvalósítható segítségükkel. Ehhez megváltoztak az eddig használt taneszközök is (munkatankönyv, munkafüzet, oktatócsomag stb.).

A 20. század végén a számítástechnika fejlődése lehetővé tette a számítógépen alapuló oktatószoftverek, a CD-ROM-adatbázisok (optikai lemezen rögzített nagy mennyiségű információ), az interaktív médiumok megjelenését és bekerülését a taneszközök közé.