Ugrás a tartalomhoz

DIDAKTIKA

Ballér Endre, Golnhofer Erzsébet, Falus Iván, Kotschy Beáta, M. Nádasi Mária, Nahalka István, Petriné Feyér Judit, Réthy Endréné, Szivák Judit, Vámos Ágnes

Nemzeti Tankönyvkiadó Rt.

A csoportmunka

A csoportmunka

A csoportmunka lényege

A csoportmunkában 3-6 fő közös munkában old meg kapott vagy vállalt feladatot. A csoportmunka alkalmazható az új anyag feldolgozása, az alkalmazás, a rögzítés, a rendszerezés és ritkábban az értékelés során.

Oktatásban való alkalmazása – a hatékonyságot szem előtt tartva – azoknak a gyerekeknek, ifjaknak a körében javasolható, akik a közös munkában tudnak és akarnak az együttműködés normáihoz igazodni. (Buzás, 1974, 1980; Meyer, 1972; M. Nádasi, 1986.) Az együttműködés tanulására – mintegy az oktatásban folyó csoportmunka, a gondolatcsere előzményeként – jó alkalom lehet a csoportos játék, sport vagy egyéb tevékenység. (Ruzsa, 1998.)

A csoportmunka történeti szempontból

A csoportos tevékenység mint a tanulói alkotó aktivitás biztosításának szervezési módja (a frontális munkával szemben) néhány reformpedagógiai irányzat kedvelt megoldásmódja. Mindenekelőtt Cousinet, Petersen és Freinet munkásságára érdemes ezzel kapcsolatban gondolnunk.

A magyarországi, reformpedagógiai hatásokat integráló és eredeti megoldásokat felmutató iskolák, így mindenekelőtt Domokos Lászlóné Új Iskolája, Nemesné Müller Márta Családi Iskolája, valamint a szegedi Cselekvés Iskolája szintén felismerték a csoportmunkában rejlő lehetőségeket, és alkalmazása az iskolák eszközrendszerében előkelő helyen szerepelt.

A hazai pedagógiában ezeknek az iskoláknak a megszűnése, megszüntetése után (az utolsó a sorban az Új Iskola volt 1948 augusztusában) a reformpedagógiai gondolatokkal együtt a csoportmunka is kiszorult az oktatás gyakorlatából. (Mérei, 1948: 22.)

A csoportmunkával és egyben a hazai reformpedagógiával kapcsolatban az első elemző írás 1966-ban jelent meg újra (Buzás, 1966), amelyet empirikus kutatások sora követett. (Bábosik, 1982; Bábosik–Nádasi, 1970, 1975, 1982; Buzás, 1974, 1980; Fábián, 1967; Horváth, 1973; Szebenyi, 1969; Vörös, 1975.)

A csoportmunka kutatása, a tanulságoknak a gyakorlat számára történő közvetítése arra irányult, hogy feltárja a csoportmunka alkalmazhatóságát a zárt oktatás körülményei között. Megállapítható, hogy a csoportmunkát a gyakorlat elég nehezen fogadta/fogadja be a hagyományos oktatási eljárások közé. Ezzel szemben az innovációs lehetőségekkel bátrabban élő, a nyílt oktatás elemeit vállaló iskolák gyakorlatából a csoportmunka alkalmazása ma már nem hiányzik.

A csoportmunka a gyakorlatban

Az egyik alapkérdés a csoportok kialakítása/alakulása. Csoportokat létrehozhat a tanár különböző szempontok szerint (például a gyerekek szociális kapcsolatrendszere, érdeklődése, ülésrend vagy éppen esetleges szempontok alapján), alakíthatnak a gyerekek, ifjak, de a csoportösszetétel képezheti közös megbeszélés tárgyát is.

A csoportalakítás szempontjai többfélék lehetnek, s gyakran érdemes egyszerre is többfélét figyelembe venni. Milyen szempontok jöhetnek számba? A gyerekek tanulmányi szintje, érdeklődésük, speciális képességeik, a társas kapcsolatrendszerben elfoglalt helyük, szociális sajátosságaik, pályairányultságuk stb. A pedagógiai helyzettől függetlenül ajánlható csoportalakítási szempont nincs.

A csoportképzéssel kapcsolatban rendszeresen visszatérő kérdések: legyen-e a csoportnak vezetője; állandó vagy változó összetételű csoportban dolgozzanak-e a diákok?

Az oktatásban megvalósuló csoportmunka akkor teljes értékű, ha a csoport tagjait kölcsönös függési, felelősségi és ellenőrzési viszonyok kapcsolják össze a közös feladatmegoldás során. Ezt az alaphelyzetet sérti a formális, választott csoportvezető működése, hiszen a kölcsönösség, a belső egyensúly megbillen. Ezzel természetesen nem a csoporton belüli káosz mellett szólunk. Arra lehet számítani, hogy a csoport működése közben mintegy kitermelődnek a „szakértők” (aki leggyorsabban tud írni, akinek legjobb a helyesírása, akinek legjobb a kézügyessége, aki a legjáratosabb az adott tantárgyban, témakörben stb.), akiket a csoport a számukra legmegfelelőbb feladattal bíz meg, amíg szerepükben valóban jól funkcionálnak.

Ami a csoport állandó vagy változó összetételét illeti, a szerzők többségével egyetértve a tartós együttműködés tekinthető jobbnak, az egymás között kibontakozó közvetett nevelő hatások intenzitása érdekében. Ez nem zárja ki a pedagógiailag indokolt változtatásokat (például a klikkesedés megelőzése, a csoporton belüli rossz légkör, a gyenge együttműködési szint számíthat ilyennek).

A csoportmunka feladatainak megtervezésekor alapdöntés, hogy alkalmazásának milyen funkciót szánunk. Dönthetünk úgy, hogy e szervezési móddal élénkítjük az iskolai élet mindennapjait. Akkor elég arra gondolnunk, hogy a csoportfeladatok valódi gondolatcserét igényeljenek, a tervezett idő alatt feldolgozhatók legyenek, s hogy a beszámolók az együtt tanuló gyerekek, leggyakrabban az osztály közös tudását gyarapítsák. De dönthetünk úgy is, hogy a csoportmunkát a differenciálás, az egyéni sajátosságokat figyelembe vevő fejlesztés érdekében alkalmazzuk. Ebben az esetben a feladatok meghatározásakor – az említettek mellett – fontos szempont, hogy a tanulók valódi ismeretében (tehát ne csak feltevéseink, benyomásaink alapján) döntsünk a megoldandó feladatokról, hogy azok ne csak alkalmasak legyenek az ismeretszerzésre, alkalmazásra, rendszerezésre, hanem az adott csoport szintjéhez igazodóan fejlesztőek is legyenek.

A nyílt oktatás keretei között vagy a nyílt oktatás elemeit beemelő gyakorlatban a tanulók saját feladatmeghatározásának igénye és lehetősége kerülhet előtérbe – természetesen a csoportok eredményeit integrálva, hozzáférhetővé téve az osztály egésze számára.

A csoportmunka alkalmazásának fő – a tervezést követő – gyakorlati lépései a tanítási órán, függetlenül attól, hogy differenciálási vagy változatossági céllal alkalmazzuk,a következők:

  • a csoportmunka szervezési, tartalmi és hangulati előkészítése frontálisan;

  • a csoportfeladatok meghatározása vagy a választás lehetővé tétele vagy a csoport által önállóan meghatározott feladat rögzítése;

  • az együttes munkára rendelkezésre álló idő meghatározása;

  • a csoportos tevékenység a pedagógus igényelt vagy kezdeményezett segítségével, a csoportokra célzott hatásrendszerrel vagy éppen a csoportok közötti konzultációval;

  • a csoportmunka befejezése;

  • a csoportok frontális munkaformában történő beszámolói, kiegészítések, viták –közben a mindenki számára szükséges tartalmak rögzítése (szükség esetén tanári irányítással);

  • az egyes csoportokhoz kapcsolódva a munka szöveges, szóbeli értékelése, a megoldás tartalma, színvonala mellett az együttműködés jellegére is kitérve. (Részletesen lásd: M. Nádasi, 1986, 2001.)

E teendők közül a többi szervezési módtól a leginkább eltérő tevékenységet igénylő feladatok a pedagógus szempontjából: feladatok a csoportmunka időszakában; a csoportmunka értékelése.

A pedagógus feladatai a csoportmunka alatt

A csoportok önálló munkája során a pedagógus nem léphet ki az oktatási folyamatból. Hogy mi a teendője, azt az egyes csoportok munkájának megfigyelése, illetve a csoportok jelzései (sokszor csak egymás közötti metakommunikációs jelzései) alapján döntheti el.

A csoportok együttműködésének jellege elsősorban azon múlik, hogy a csoporttagok mennyire fejlettek az együttműködés szempontjából, illetve hogy kerül-e sor a csoporton belül konfliktusokra. E két szempont alapján a csoportok a következő típusokba sorolhatók:

  • konfliktusmentes, alkalmazkodó csoport: a csoporttagok között személyes ütközés nincs, az együttműködés normáihoz valamennyien alkalmazkodnak, a közös munkában ennek megfelelően intenzíven, szervezetten vesznek részt;

  • konfliktusos, alkalmazkodó csoport: a csoporttagok között vannak személyes ütközések, de a csoporttagok alkalmazkodni akarnak az együttműködés normáihoz, s konfliktusaikat végül az együttműködés céljának, folyamatainak rendelik alá; a feladattal célratörően, egyre nagyobb szervezettséggel foglalkoznak;

  • konfliktusos, részben alkalmazkodó csoport: a csoporttagok között vannak személyes ütközések, s a csoporttagok eltérő fejlettségűek az együttműködés normáihoz való igazodás igénye szempontjából; a csoportmunka közben a tanulók között kibontakozó egymásra hatás eredményeként a tanulók körében fejlődés regisztrálható az együttműködés normáihoz való igazodás tekintetében; a feladattal való foglalkozás intenzitása, szervezettsége változó;

  • konfliktusos, nem alkalmazkodó csoport: a csoporttagok közötti ütközéseket főleg az táplálja, hogy a tanulók között nagy különbségek vannak az együttműködés normáihoz való igazodás szempontjából, s a kevésbé fejlettek képezik a meghatározó belső erőt; a feladattal való foglalkozás epizodikus, mintegy a belső ellenzék ellenére folyik;

  • konfliktusmentes, nem alkalmazkodó csoport: a csoporttagok jól megértik egymást, valamennyien fejletlenek az együttműködés szempontjából, a feladattal gyakorlatilag nem foglalkoznak.

Kívánatos, hogy a pedagógus valamennyi csoport esetében szemmel tartsa a csoportmunka tartalmát; konfliktusok esetében – szükség esetén – az együttműködés szempontjából fejlettebb tanulók pozícióit erősítse; a munkában nem vagy nem megfelelő szinten részt vevő tanulók számára más, tanulásra jobban inspiráló szituációt teremtsen akár a feladat megváltoztatásával, akár az együttműködésbe való alkalmi bekapcsolódással, akár a csoportok átszervezésével, akár a csoportmunka szempontjából éretlen tanulók számára páros vagy egyéni feladat meghatározásával. Fontos szempont, hogy a csoportmunka nem önmagáért való „játék”, nem egyszerűen „technika”, hanem a tananyag feldolgozásának sajátos fejlesztő értékeket tartalmazó útja.

A pedagógus feladatai a csoportmunka értékelésében

Az értékelés a csoportmunka esetében is érzékeny kérdés. Az értékelés akkor értelmezhető jól a tanulók számára, ha a csoport beszámolója után azonnal sor kerül rá. A csoport teljesítményének szöveges szóbeli értékelése kívánatos, kitérve mind a teljesítmény sajátosságaira, mind a csoport együttműködési jellemzőire. (Az osztályozás a csoport teljesítményével kapcsolatban nem értelmezhető.)

A csoportmunka hatása a résztvevőkre

A jól szervezett – tehát a tanulók kapcsolatait és együttműködésben való fejlettségüket akceptáló – csoportmunka mind az egyes tanulókra, mind az osztályra pozitív hatással van.

A gyerekek, ifjak megtanulnak figyelni, hallgatni egymásra, vitatkozni egymással; gyakorlatot szereznek a munkamegosztásban, az idővel való gazdálkodásban; tapasztalatot szereznek az önálló tanulás mások által alkalmazott eljárásairól; élményeket szerezhetnek – olykor a tanár segítő beavatkozásának eredményeként – a konfliktusok kortárscsoportokban való megoldásának módjairól; a tanulási folyamatban új oldalról ismerik meg társaikat, s fontos tapasztalatokat szereznek önmagukról („korrektív szociális élmény”) stb.

Az együttes munka során szerzett tapasztalatok révén átalakul az osztály társas kapcsolatrendszere, az első szakaszban várhatóan felbomlik a régebbi kölcsönös kapcsolatok egy része, majd újra strukturálódik és sűrűsödik a társas mező. Ez pedig az oktatás, a tanulókkal való bánásmód szempontjából döntő, hiszen ismeretes, hogy az informális kapcsolatrendszer egyben a pedagógiai „hírközlés csatornarendszere” is.

Jól kell látni, hogy az oktatási célok érdekében alkalmazott csoportmunka eredményeként a nevelő hatás természetes következményként jelenik meg. Ez alapjában megkülönbözteti az oktatásban alkalmazott csoportmunkát a szociálpszichológiában bemutatott modellektől, amelyekben viszont az attitűdváltozás elérése áll a központban, az oktatás eredményessége – ha egyáltalán figyelmet kap – nem igazán fontos. A szociálpszichológia megállapításait, kidolgozott technikáit ezért az oktatás tartalmi eredményességét is fontosnak tekintő csoportmunka szervezésekor, irányításakor, értékelésekor ismerni szükséges, de érvényesítésük mindenkori pedagógiai céljainknak alárendelten, azoktól függően javasolható. (Mészáros A., 1997; Kagan, 2001.)

Kutatási eredményekkel is alátámasztható tapasztalat, hogy a csoportmunka alkalmazására vállalkozó pedagógusokat általában jó ideig nagyon zavarja, hogy el kell szakadniuk a hagyományos frontális munkában kedvelt illúziójuktól, miszerint mindenki előrehaladását, figyelmét, gondolatait uralják; hogy a csoportmunkában a közös megbeszélés alapzajjal, helyzet- és helyváltoztatással jár; hogy bizonytalanul mozognak a feladatok nehézségi fokának, időigényességének meghatározásában; hogy az órán nem direkt, hanem dominánsan indirekt irányítás a feladatuk. Ráadásul az együttműködés és a feladatmegoldás szempontjából különböző típusú csoportokkal való, tartalmában, jellegében eltérő direkt irányítási periódusok előre teljességgel bejósolhatatlanok, s mindez nagy rugalmasságot, állóképességet feltételez. (Falus–Golnhofer–Kotschy–M. Nádasi–Szokolszky, 1989: 90–100.)

De ha a pedagógusok megtanulják a csoportmunkát (mint ahogy a frontális vagy az egyéni munka alkalmazását is tanulniuk kellett), akkor azon felül, hogy a gyakorlat eredményeként járatosak lesznek az említett jelenségek kezelésében, fontos következmény az is, hogy új oldalról ismerik meg tanítványaikat (és persze önmagukat), amely ismeretek más szervezési módok alkalmazása, illetve másféle pedagógiai folyamatokban való eligazodás esetén is jól kamatoztathatók.