Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – II. Európán kívüli országok

(2005)

Osiris Kiadó

1. fejezet - I. A két világháború között

1. fejezet - I. A két világháború között

AMERIKA

Amerikai Egyesült Államok –Andor László

Gazdaság és társadalom az 1920-as években

Az 1920-as évek Amerikáját a gazdaságban prosperitás, a politikában viszont a századelő progresszivitásától való visszalépés jellemezte. A korszellemet az „Amerika dolga az üzlet” aforizma fejezte ki. Az évtized végéig úgy tűnt, hogy az amerikai üzlet végképp beindult. A gazdasági fejlődés húzóágazata egyértelműen az autógyártás lett. Megrendelései ösztönözték a nyersanyagokat beszállító iparágakat, s az autókereskedők ezreire, működtetéséhez út- és szervizhálózatra volt szükség. 1929-ben 4,4 millió autót állítottak elő.

Henry Ford technikai eljárásait átvéve, és a vállalati szervezetben valamint a marketingben végrehajtott újításoktól megerősödve a General Motors vette át az ágazat vezető gyártójának szerepét. Olcsó és népszerű modelljével hamarosan felzárkózott a Chrysler Corporation is, kialakítva az amerikai autóiparra mindmáig jellemző hármas megosztást. A nagy autógyártó cégek hatása a városok képén is megmutatkozott. A húszas években a két rivális, a Chrysler és a General Motors vezetői küzdöttek New York City építészeti arculatának meghatározásáért. Jelképpé váló felhőkarcolóik – mindenekelőtt az Empire State Building – túlnőttek a századelőn épült óriáspalotákon.

A gazdasági konjunktúra és a politikai klímaváltozás az országon belül is komoly népmozgást idézett elő. Közel egymillió fekete vándorolt el a déli államokból, megduplázva az északi nagyvárosok (New York, Chicago, Detroit és Cleveland) fekete népességét. Az erős öntudattal rendelkező „bevándorlók” tisztában voltak az amerikai gazdaságban és a háborús erőfeszítésekben betöltött szerepükkel, és ennek megfelelően igyekeztek megtalálni helyüket a modern ipari társadalomban. Ezt a szellemiséget tette magáévá a hálókocsi-kalauzok 1925-ben alapított fekete szakszervezete. A színes bőrűek érvényesülésének országos társasága pedig a fekete Amerika legjelentősebb világi tömegmozgalma lett.

Az új típusú szerveződések megjelenése ellenére az első világháború utáni korszak nehéz évtized volt az afroamerikaiak életében. 1918 és 1927 között több mint négyszáz feketét lincseltek meg az Egyesült Államokban. Alincselések legtöbbjét az újjászervezett Ku-Klux-Klan hajtotta végre, amely az északi városokra is kiterjesztette tevékenységét. A „faji” értelemben meghatározható ellenségek mellett a Klan politikai ellenségeket is teremtett: a kelet-európai bevándorlókat, akik behurcolhatták Amerikába az orosz forradalom szellemiségét. Ellenségnek számítottak a katolikusok és a zsidók, valamint a „tisztázatlan” szexualitás hordozói. A csuklyás Klan-tagok az ország különböző részein jelentek meg, megteremtve a terror légkörét. Maga a szervezet jóval nagyobb volt, mint ötven évvel korábbi elődje. 1925-re a Klan taglétszáma elérte a négymilliót.

A konzervatív protestáns középosztály értékeitől való eltérés elleni keresztes hadjárat világméretű tiltakozást kiváltó, tragikus példája volt N. Sacco és B. Vanzetti pere. A két olasz bevándorlót 1920-ban tartóztatták le egy postamester meggyilkolásának vádjával.

Az évekig húzódó koncepciós per a francia Dreyfus-ügy amerikai megfelelőjét produkálta. Anarchista, katonai szolgálatot megtagadó bevándorlókról lévén szó, a bíróság kirívó elfogultsága jellemezte az elhúzódó procedúrát, ami tiltakozó megmozdulásokat váltott ki nemcsak Bostonban, de Rómában, Montevideóban, Lisszabonban, Párizsban, Londonban és másutt is. Bár a bizonyítékok távolról sem voltak meggyőzőek, az esküdtszék a vádlottakat végül is bűnösnek találta és 1927. augusztus 23-án villamosszékben kivégezték őket. Sacco és Vanzetti mártírhalála váltotta ki az első komoly lázadást a háború utáni republikánus korszak konzervativizmusa ellen.

Az első világháború után az Egyesült Államok a világ nettó adósából nettó hitelezőjévé vált, így az amerikai pénztőke egyre jelentősebb részének prosperitása a tengeren túli partnerországok konjunktúrájától vált függővé. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a háború után mély recesszió alakult ki. A háború alatt kiépült ipari kapacitás a béke be- köszöntével szembekerült a tengeren túli konkurensek versenyével, ami a nemzeti tőke képviselőit még erőteljesebben a gazdasági nacionalizmus felé terelte. Mind magasabb vámokért, illetve az exportot támogató állami beavatkozásért kezdtek lobbizni. Az intenzív termelés szükségletei megkövetelték azt is, hogy határozottan lépjenek fel az 1919-1920-ban kibontakozó sztrájkmozgalommal szemben is. A kötelező szakszervezeti tagság elleni fellépés is hozzájárult a szakszervezetek erőtlenségéhez és harcképtelenségéhez.

A nyugalomra való hivatkozással már 1918-ban jelentősen korlátozták a bevándorlási szabadságot, majd 1924-ben és 1929-ben törvényben szabályozták a bevándorlási kvótákat. A szociális problémákra és a nagyvárosokra jellemző feszültségek megjelenésére bűnbakot kerestek, ami felerősítette a rasszista tendenciákat, az idegengyűlöletet, a katolikusok és a radikálisok iránti ellenszenvet.

Az első világháború után az amerikai történelemben először kényszerítettek egy társadalmi csoportot az ország elhagyására is. A baloldal elleni hisztérikus kampány jegyében az igazságügy-miniszter felhatalmazásával működő vizsgálóbizottság 4000 embert vett őrizetbe, és mintegy 250 külföldi radikálist deportáltatott Oroszországba, mert lelkesedtek az orosz forradalomért.

Paradox módon a húszas években a fogyasztói társadalom fejlődését egyre nyomasztóbb légkör övezte. Igazából már az első világháború időszakában – a progresszív eszme térvesztésével, és főként a közép-nyugati származású középrétegek körében – teret nyert az intolerancia és a provincializmus. Kampány indult a szeszfogyasztás ellen, és már a háború előtt is komoly befolyásra tett szert. 1920januárjától tilos volt a sör, a bor és az égetett szeszes italok árusítása. A képmutató intézkedés inkább növelte és nem csökkentette a szeszfogyasztást, és ráadásul dollármilliókkal gazdagította a csempészeket, a zugfőzdék üzemeltetőit, valamint az ezeket uraló nagystílű gengsztereket. Korábban az alvilág törekvései mérsékeltebbek voltak: alapvetően a prostitúció, a szerencsejáték és a politikai korrupció körül forogtak. Az alvilági szervezetek immár felfegyverkeztek, megvédve szeszfőzdéiket, útvonalaikat és piacaikat egymástól vagy a rendőrségtől. A bandavezérek közül sokan ünnepelt hősökké váltak. Az alvilági üzelmek központja Chicago volt, amely Al Capone ellenőrzése alatt állt. A szesztilalom következtében felvirágzott alvilág a tilalom feloldása (1933) után a bűnözés más üzletágaiban élt tovább.

A húszas évek prosperitása és az autózás általánossá válása alapvetően megváltoztatta a társadalom különböző rétegeinek életmódját. A városi középosztály mobilizálódott, és kezdett oldódni a város és a vidék közötti addig éles különbség. Motelek és éttermek je-

lentek meg az országutak szélén, és megkezdődött a viszonylag tehetősebb rétegek külvárosokba költözése, fellendítve az építőipart. Úgy tűnt, hogy a prosperitás sohasem ér véget, és Amerika a gazdaság terén csak sikereket tud elérni.

A „fekete csütörtök” (1929. október 24.) és hatása

A gazdasági folyamatok trendjének megváltozását a New York-i részvénytőzsde összeomlása jelezte 1929. október 23-án, fél évvel az után, hogy Herbert Hoover beköltözött a Fehér Házba. A tőzsde túlfűtöttsége már az 1928-as elnökválasztás időszakában világos volt a megfigyelők előtt. A spekuláció azonban folytatódott, és csak 1929 szeptemberében próbálták néhányan – nagyobb arányú eladásokkal – lejjebb hozni az irreálisan magas tőzsdeindexet. Ekkor még sokan átmenetinek tekintették a csökkenést, amely október folyamán lavinaszerűvé vált. Október 23-án már több mint hatmillió részvény cserélt gazdát a New York-i Wall Streeten, s másnap, a „fekete csütörtökön” pedig – az árak tragikus zuhanása mellett – 12,9 millió részvényt adtak el. Pénteken az elnök biztosította az országot a zavarok átmenetiségéről és a gazdaság stabilitásáról. Hétfőn folytatódott az áresés, kedden pedig – a U. S. Steel 650 000 részvényének eladásával – bekövetkezett a teljes összeomlás.

A pánik az államok más részvénytőzsdéire is gyorsan átterjedt. Az árfolyamok zuhanása következtében egy generáció megtakarításainak nagy része egy hét alatt semmivé vált. A tőzsdeindex csökkenése 1932-ig tartott. (Ekkor az U. S. Steel 1929-ben még 262 dolláros részvénye 22 dollárt ért.) A részvénytőzsde összeomlása lerombolta a hitelpiacot (1931-ben 2300 bankcsődöt regisztráltak). A kereskedelem és a beruházások visszaestek, s megkezdődött az elbocsátási hullám. A 1,5 milliós munkanélküliség (1929) 1932-re 13 millióra növekedett. Ekkor már a lakosság nagy része az alultápláltság és az éhezés állapotában volt a világ legnagyobb élelmiszer-termelő országában.

Az elnök elkeseredetten dolgozott, de a válság mélyülése aláásta korábbi megingathatatlan tekintélyét. Népszerűségét végképp megtépázta, hogy nem fogadta a veteránok küldöttségét.

Mindezek már azon rendszer modell válságát jelentették, amely anyagi és erkölcsi vonatkozásban sem volt képes normális megélhetést és együttélést biztosítani az amerikai polgároknak. A Fehér Ház régi gondolkodásmódot tükröző lépései csak súlyosbították a helyzetet. A Smoot-Hawley-féle törvény (1930) a végletekig fokozta a húszas évek protekcionizmusát, s megadta a kegyelemdöfést az amúgy is halódó nemzetközi kereskedelemnek. Hoover lépéseket tett a tenyészállatok megmentésére, ám polgártársai millióinak csak annyit tudott mondani, hogy sorsuk a fellendüléstől függ, s az rövidesen bekövetkezik. A beteg gazdaság mögött mindinkább kirajzolódtak a társadalmi rendszer mély ellentmondásai is. Az értelmiség a válságra hol a múltba, hol a jövőbe fordulással válaszolt. A társadalom mérnökei közül számosan újszerű intézmények kidolgozásába és előkészítésébe kezdtek.

A világkereskedelem élénkítése és piacaik bővítése érdekében számosan szorgalmazták a szabadabb kereskedelmet, vagyis a vámok lebontását otthon és más országokban. Nagyobb monopóliumok támogatták, hogy az Egyesült Államok vállaljon fő szerepet a számukra fontos piacot jelentő európai gazdaság újjáépítésében. Az exportorientált iparágakkal azonos véleményen voltak a nemzetközi bankok is.

A protekcionista és az internacionalista tábor vitái végigvonultak a húszas évek minden jelentősebb külpolitikai konfliktusán (a Népszövetség, a nemzetközi bíróság, valamint a vámok körüli vitán). Kezdetben a protekcionisták győztek: kívül tartották az Egyesült Államokat a Népszövetségen és a nemzetközi bíróságon, s magasan tartották az importvámokat. A húszas évek főbb gazdasági trendjei azonban a többségében keleti parti internacionalista blokkot erősítették. A Fehér Házat még a protekcionizmushoz kötődő republikánusok birtokolták, de már az internacionalisták rendelkeztek erősebb befolyással a közvéleményt és egyre inkább a közpolitikát is formáló jelentősebb alapítványokban, a hangadó liberális sajtótermékekben, s ők uralták a fejlődőben levő rádióhálózatokat is.

A külpolitikához hasonlóan az üzleti világ is megosztott volt a munkaügyi kérdésekben. Az 1918-1919-es sztrájkhullámnak a Wilson elnök által a Fehér Házba összehívott tanácskozás vetett véget, mertvégül az U. S. Steel elnöke vezetésével levertékaz 1919-es sztrájkot. Az 1928-as választások előtt azonban már a pénzügyi szféra számos vezető képviselője a Demokrata Párt mögött sorakozott fel.

Az új liberalizmus politikai győzelmének fontos része volt a haladó, modern gondolkodás, illetőleg a progresszív politikai irányzat integrálása. A Progresszív Párt 1924-es választási vereségét követően a párt néhány elkötelezett aktivistája a Szovjetunióba utazott, hogy tanulmányozza a kollektivizmus ottani intézményeit és gyakorlatát. Ok a racionális tervezés iránti még odaadóbb ragaszkodással tértek haza. Szellemi befolyásuk érvényesült néhány tudományos és elemző műhelyben, valamint a mezőgazdasági minisztériumban, amelynek néhány hivatalnoka a tudományos növénytermesztés és a szövetkezés gondolatát is elfogadta. A progresszív irányzat e racionalista vonulata azonban a húszas években még a háttérbe szorult.

A depresszió éveiben alapvetően két dolog tartotta életben az embereket: fizikailag a nem túl bőkezű, de a lehetőség szerint méltányos segélyezés, lélektanilag pedig a kulturális szféra szinte töretlen működése. Előbbi Harry Hopkins nevéhez fűződik, aki egészségét felőrlő, megfeszített munkával változtatta meg az amerikaiak gondolkodását a szociális juttatásokról, és rakta le a jóléti állam alapjait. A kulturális szféra azonban központi irányítás nélkül fejlődött, és számos maradandó újítást produkált. Hatása alapvetően három területen: a rádiózásban, a könyv- és lapkiadásban, valamint a mozik elterjedésében mutatkozott meg.

Politika és kormányzás az 1920-as években

A világháború nyomán a közhangulatban bekövetkezett változások az 1920. évi elnökválasztásban összegződtek. Ez volt az első elnökválasztás az Egyesült Államokban, amelyben a nők a férfiakkal egyenlő választójoggal vehettek részt. Nem volt kérdéses, hogy a demokratáknak menniük kell. James Cox személyében a demokraták nehezen találták meg elnökjelöltjüket, a fiatal Franklin D. Roosevelt személyében azonban könnyen találtak mellé alelnökjelöltet. Cox és Roosevelt a Népszövetség ügyét helyezte a kampány fókuszába, aminek a leköszönő Wilson nagyon örült, a közvélemény azonban másképp vélekedett. A wilsoni önrendelkezési elvek mentén elindult Párizs környéki béketárgyalások nem futottak ugyan zátonyra, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szép eszmék méltóságteljes megvalósítása helyett könyörtelen bosszú készül a legyőzöttekkel szemben.

A Párizs környéki békék ellentmondásossága és a Népszövetség körüli viták megrengették az internacionalizmusba vetett hitet. Fény derült arra, hogy a háború alatti állami megrendeléseket sok esetben korrupció övezte. Népszerűtlen volt sokak számára az 1919. évi alkotmány kiegészítés a szesztilalomról, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány félrekezelte a háború utáni gazdasági helyzetet.

A választás egyetlen esélyese, a Republikánus Párt már teljesen megváltozott a századforduló időszakához képest. Már senkit sem érdekelt, mit mondott Lincoln 1862-

ben. A polgárháború veteránjai eltűntek a színről, helyükbe a világháború veteránjai léptek, akik viszont minél előbb el akarták felejteni élményeiket. A republikánusok jelölését Warren Gamaliel Harding, Ohio állambeli szenátor nyerte el. Kampányában az igazi amerikai hagyományokhoz, a stabilitáshoz, a „normalitáshoz” való visszatérést hirdette; szakítást a század addigi elnökeinek újító hajlamaival, kormányzati aktivizmusával. Nem a legnagyobb, hanem a legjobban szeretett amerikai elnök szeretett volna lenni. 1920. november 2-án, ötvenötödik születésnapján nagy fölénnyel megnyerte a választásokat. O volt az első amerikai elnök, aki a polgárháború után született, az első, akit hivatalban levő szenátorként választottak elnökké, s az első, aki gépkocsin érkezett a beiktatási ceremóniára.

Az alelnöki posztra 1921-ben John Calvin Coolidge, Massachusetts állam korábbi kormányzója került, aki rövidesen elnökké lépett elő. Harding ugyanis 1923. augusztus 2-án váratlanul meghalt. Coolidge-ot 1924-ben nagy fölénnyel újraválasztották. Alapjában véve így Harding politikája és személyi döntései határozták meg az évtized hátralevő részét. A pénzügyek élére Andrew Mellon, az államok második leggazdagabb embere került, aki 1932-ig maradt e poszton. Leginkább az ő gazdaságpolitikájában mutatható ki a mulasztások és hibák sorozata, amelyért később a nagy depresszióval fizetett Amerika. Hitt ugyanis abban, hogy a magas vámok, alacsony adók és a lehető legnagyobb üzleti szabadság kombinációja eredményezi a legjobb gazdasági eredményt. Az 1922. évi törvénnyel az addigi legmagasabb vámokat vezették be az államokban. Ez hamarosan költségvetési többlethez vezetett, ami lehetővé tette az adók fokozatos csökkentését. Az európai áruk csaknem teljes kizárása és az adóterhek leszorítása rendkívüli ösztönzést adott a hazai iparnak. Hasonló célból maradt fenn az infrastruktúra-építés állami támogatása, amelynek példája az 1921-es szövetségi autópálya-törvény, amely a szövetségi költségvetésből 50 százalékos támogatást nyújtott minden újonnan épülő autópályához.

A kereskedelmi tárcát 1921-ben Herbert Clark Hoover kapta, amelyet megőrzött 1928-ban történő elnökké választásáig. O volt az évtized legnépszerűbb republikánus politikusa, amit az első világháború után az európai éhezők segélyezőjeként alapozott meg. Szervezőtehetségét sokan csodálták. Kereskedelmi miniszterként a technikai haladásra összpontosított. Támogatta a rádiózást és segítette az akkoriban induló légitársaságokat. Az iparban a szabványosítás híve volt. Biztonsági előírásokat vezetett be a közlekedésben, a betonozásnál és a liftek használatában. Kézikönyvet írt az új lakástulajdonosoknak és az építkezőknek.

Hoover 1928-ban a szegénység teljes felszámolásának közelségéről beszélt, tele volt tervekkel, és két autót ígért minden háztartásba. Az emberek hittek neki, mint 1916- ban Wilsonnak, aki megígérte, hogy távol tartja Amerikát a háborútól. Az ígéret és a valóság között ezúttal is hatalmas szakadék keletkezett. A gazdasági trauma miatt Hoover- nek 1932-ben eleve nem lehetett esélye. A demokraták Franklin Delano Rooseveltet indították, aki New York állam kormányzójaként már új felfogást, stílust és irányvonalat képviselt. A viták egyik kritikus területe a pénzügypolitika volt. Hoover ellenezte a deficitek finanszírozását és a monetáris szigor enyhítését, és 1932-ben még Roosevelt is azért bírálta őt, mert túl nagy deficitet állított elő. A kormányzótól távol állt mindenfajta ideológiai fordulat; nyitott volt azonban az új javaslatokra, és elszánta magát az elesettek sorsának jobbra fordítására.

A New Deal politikája (1933)

1933-ban az Egyesült Államok belpolitikájában két síkon is új politikai irányvonal alakult ki: a gazdaság- és társadalompolitikában azonnali fordulat történt az állami beavatkozás irányába, a kül- és külgazdasági politikában pedig megkezdődött az áttérés a nemzetközi, sőt globális szerepvállalás felé. Ez az átalakulás – a századelő előzményei után – a tőkés termelés mélyrétegeiben és az elosztási harcokban érlelődött másfél évtizeden keresztül, míg a kapitalista rendszer általános válsága megadta a fordulathoz szükséges impulzust. Az új történelmi szakasz vezéreszméje az új típusú liberalizmus volt, amelynek legfőbb ismérve a reformok iránti elkötelezettség.

Az új liberalizmus kormányzati filozófiáját megjelenítő New Deal kifejezés először Roosevelt választási programbeszédében jelent meg. „Új megállapodást”, átvitt értelemben pedig új elosztást jelentett. Roosevelt fellépésével s az amerikai belpolitika átrendeződésével új társadalmi szerződés formálódott, amely nélkülözhetetlen volt a gazdasági depresszió nyomán kialakult politikai válság megoldásához. Az új jelszó a nagy példaképekre is utalt.

Franklin D. Roosevelt éles versenyben nyerte el pártja elnökjelöltségét a chicagói jelölőgyűlésen, ahová nagy feltűnést keltve repülőgépen érkezett meg. Közvetlen környezetén kívül kevesen tudták róla, hogy mindkét lábára béna volt, és csak segítséggel tudott járni és állni is. A testi fogyatékos Roosevelt azonban nemcsak eredményes kormányzó, hanem kiváló szónok is volt, tele szenvedéllyel, empátiával és humorral. Hoovernek nem volt esélye: Roosevelt 22,8 milliót szavazatot kapott. A Fehér Ház és a kongresszusi többség egyidejű megszerzésével a demokraták gyakorlatilag szabad kezet kaptak a válság kezeléséhez és az amerikai kapitalizmus reformjához.

Roosevelt elnök 1933. március 4-én tette le a hivatali esküt, amikor az amerikai munkaerő több mint egynegyede kihasználatlanul állt. A jogos kétségbeesés eloszlatásához először is őszinte hangra volt szükség, amit sokáig nélkülöztek az amerikai polgárok. Valójában azonban maga sem tudta, hogy mi hozza rendbe a beteg gazdaság és társadalom állapotát. Annyi azonban világos volt számára, hogy az ő feladata lesz új társadalmi konszenzus kimunkálása az új gazdasági és politikai rend létrehozása érdekében.

A hiten és bizalmon túl Amerika működőképességének helyreállításához átfogó) stabilizációs programra volt szükség. Legelső lépés a pénzügyi viszonyok rendbetétele, vagyis a bankok megrendszabályozása volt, amely kötelező bankszünet elrendelésével kezdődött. Tanácsadói Hoover embereivel együttműködve öt nap alatt elkészítették a banktörvény tervezetét, amelyet nyolc óra leforgása alatt elfogadtattak a Kongresszussal. Beiktatása utáni nyolcadik napon mondta el első „kandalló melletti” rádióüzenetét, amelyben bejelentette, hogy másnap a bankok újra kinyitnak, és – banktörvényének hála – a továbbiakban biztonságban tudhatják dollárjaikat.

Az emberek hittek az elnöknek, és másnap a befizetések meghaladták a pénzkivonás összegét. A pénzügyek stabilizálása magában foglalta a Wall Street működésének szabályozását, valamint egy központi értékpapír-felügyelet felállítását is. Utóbbi intézmény működése lényegében azt jelentette, hogy a spekuláció és tőzsdei manipuláció egyszer s mindenkorra befellegzett. A pénz által integrált társadalomban bármiféle kibontakozásnak a pénz iránti bizalom megerősítése és stabil értékarányok kialakítása volt a feltétele. A Wall Street megregulázása végső soron New York gazdasági hatalmának megtörését, az alapvető pénzügyi döntések Washingtonba költöztetését is eredményezte.

A holtpontról való kimozdulás és egyes régóta húzódó problémák megoldása miatt fontosnak bizonyult bizonyos közmunkák beindítása. Ezek közül a legjelentősebb a Tennessee-völgyi Hatóság (TVA) felállítása volt, amelynek feladata a Tennessee folyó

komplex szabályozása és villamos áram termelésére való felhasználása volt. Roosevelt kiemelt figyelmet fordított a TVA-ra, amelyet sokan a központi tervezés legnagyobb amerikai kísérleteként könyveltek el, és amely kétségtelenül a New Deal egyik legsikeresebb intézményének bizonyult.

Az elnök száznapos válságkezelő hadművelete lezárásaként fogadta el a Kongresszus az országos ipari helyreállítási törvényt (NIRA), amely 3,3 milliárd dollárt irányzott elő közmunkákra, az ipari termelés fellendítése és a munkanélküliség felszámolása érdekében. A törvény nagy hangsúlyt helyezett a monopóliumok elleni harcra is. Az újonnan felállított Országos Helyreállítási Hivatal (NRA) rendszeressé tette az 1914-ben létrehozott Szövetségi Kereskedelmi Bizottság vizsgálatait a tisztességtelen versenyhelyzetek feltárására és megszüntetésére. E törvényben születtek először intézkedések a kollektív szerződések lehetőségéről, valamint a minimálbérről is, amely a szakszervezetek pozícióinak erősödését jelezte.

A New Deal agrárpolitikájának két fő gonddal kellett szembenéznie: a nyomott mezőgazdasági árakkal, és az egyre növekvő terményfelesleggel. Roosevelt a termőterület csökkentését és a farmerek pénzbeli megsegítését kezdeményezte. Csökkentették a gyapottermelést, a búza vetésterületét, s a kukoricatermést az 1881-es szintre sikerült visszaszorítani. A farmerek jövedelme viszont a szövetségi támogatásnak köszönhetően emelkedett.

A New Deal első intézkedéseinek egyike volt az aranytranzakciók felfüggesztése. Április közepén az Egyesült Államok letért az aranystandardról. A kormány maga dönthette el, hogy a gazdasági folyamatok alakulásának függvényében mikor és milyen mértékben változtatja az arany árát. A belföldi aranyárnak mindössze két kritériumnak kellett megfelelnie: valamivel haladja meg a világpiaci árat, és a növekmény legyen kiszámíthatatlan a spekulánsok számára. Az ország nagy része nem értette, hogy az elnök mit manipulál az arany árával, de sejtette, hogy igaza lehet, mert az üzleti lapok és a keleti parti pénzügyi körök folyamatosan bírálták. Az agrárszektor, valamint a déli és nyugati vállalkozók támogatták az elnök valutapolitikáját, mivel az feloldotta az őket korábban sújtó likviditási korlátokat.

A központi intézkedések és intézmények megsokasodása miatt az elnök egyre ellenszenvesebbé vált az üzleti körök szemében. Az 1933-as tűzoltáskor még szerették, egy-két évvel azután azonban már gyanakvóan szemlélték a farmerek és a munkanélküliek megsegítésére hozott intézkedéseit. Időnként megkapta az „osztályáruló” és a „szocialista” megbélyegzést is. A legsúlyosabb vádpont az államigazgatás felduzzasztása, a sok hárombetűs hivatal létrehozása volt az adófizetők pénzén. Az új politika azonban természetszerűleg megkövetelte a megfelelő intézményi átalakulást. Az új adminisztratív tevékenységek új hivatalokban szerveződtek meg, ami a központi (szövetségi) igazgatási apparátus felduzzadását jelentette. Mindez pedig megnövelte a végrehajtó hatalom hatókörét.

Roosevelt elnöksége alatt jött létre a nemzeti titkosszolgálat Szövetségi Nyomozóiroda (Federal Bureau of Investigation – FBI) néven (1935). A korábban működő Nyomozóiroda a húszas évek elején komoly érdemeket szerzett „kommunistagyanús” elemek megfigyelésében és üldözésében. A rendvédelem szövetségi szintre emelése a századelő progresszív reformjainak egyik eleme volt. J. Edgar Hoover, aki 1924-től állt a szervezet élén, pozícióját haláláig (1972. május) megőrizte. A New Deal bűnüldözési csomagjának részeként a Kongresszus már 1934-ben kibővítette a szövetségi nyomozók hatásköreit, megkönnyítve a letartóztatásokat és kibővítve a fegyverviselés lehetőségét. Az FBI 1936-ban már 6 millió dollárral gazdálkodott, több mint kétszer annyi pénzzel, mint Roosevelt hivatalba lépésekor. Hoover embereinek fokozott figyelemmel kellett kísérniük a fasizmussal és kommunizmussal összefüggő felforgató tevékenységeket az Egyesült Államokban. Az FBI tisztjei a felforgatás fogalmát olyan tágan és rugalmasan értelmezték, hogy abba belefértek a New Deal és a reformok elkötelezett hívei, beleértve az elnök feleségét, Eleanor Rooseveltet is.

A legerőteljesebb ellentámadás a New Deallel és a reformpolitikával szemben a Legfelsőbb Bíróságon keresztül érkezett, amely az elnök által kezdeményezett és a Kongresszus által elfogadott törvények közül többet is érvénytelenített. Roosevelt hosszú, elkeseredett harcot vívott a Legfelsőbb Bírósággal. A bíróság reformellenes tevékenységének kiemelkedő mozzanata volt az NRA alkotmányellenessé nyilvánítása 1935. május 27-én, amit később a New Deal fekete hétfőjének neveztek. Ezt követte más törvények, így a mezőgazdaság átszervezéséről szóló, a szénbányákban dolgozók munkakörülményeit rendező, és a New York államban dolgozó nők minimálbérét rögzítő törvények érvénytelenítése.

Társadalmi támogatottságát megerősítendő az elnöknek nem maradt más választása, mint tovább nyitni a munkásosztály felé. Az 1935-ös társadalombiztosítási törvény szerény mértékben ugyan, de lehetővé tette, hogy a 65 éves koruk után nyugdíjba vonulók járadékban részesüljenek, az alacsony jövedelműek körében pedig bevezette a családi pótlékot (AFDC). A társadalmi béke helyreállításában fontos szerepe volt az országos munkaügyi törvénynek (NLRA vagy Wagner-féle törvény, 1935) és a munkakörülményeket szabályozó 1938-as törvénynek. A szociális gondoskodásból politikai tőkét lehetett kovácsolni: az 1936-os elnökválasztáson Rooseveltre tizenegymillióval többen szavaztak, mint republikánus ellenfelére.

A frissen újraválasztott Roosevelt elnök 1937. február 5-én kezdeményezte, hogy emeljék fel a kellemetlenkedő Legfelsőbb Bíróság létszámát hattal, amennyiben a hetvenen felüli bírák nem hajlandók önként visszavonulni. E javaslat azonban a Demokrata Párton belül sem talált elég támogatóra. Egy idő után a bíróság több-kevesebb önmérsékletet is tanúsított, és nem használt ki minden alkalmat az elnök hátbatámadására. A legkonzervatívabb bírák egyike végül is lemondott. Roosevelt ekkor már nem hajlott a kompromisszumra, és javaslatát fenntartotta a vereségig, vagyis amíg egyértelművé nem vált, hogy a bíróság létszámának megváltoztatását a Kongresszus sem támogatja.

A bíróság ügyében elszenvedett vereség még fontosabbá tette, hogy Roosevelt megerősítse bázisát a dolgozó osztályok körében. A munka világának szabályozása ismét intézményi átalakulással járt, ezúttal az alulról történő szervezetépítés formájában. Az 1920-as években még halódó szakszervezeti mozgalom a depresszió következtében korábban nem látott lendületbejött. 1933-ban nagy erőkkel megindult a tagtoborzás, és megkezdődött az AFL-ben egyesült szakszervezeteknél radikálisabb követelésekkel fellépő ágazati szakszervezetek létrehozása. John L. Lewis, a bányaipari dolgozók vezetője hívta össze az Iparági Szervezetek Bizottságát (CIO), amely rövidesen felfüggesztette támogatóinak AFL-tagságát. Megkezdődött „a munka polgárháborúja”, amelynek során számos szervezet elhagyta az AFL-t. 1937 közepére a CIO-hoz már 32 szervezet csatlakozott, mintegy 4 millió taggal. Lewis elszántan alkalmazta a sztrájk fegyverét, és – főleg az acéliparban – komoly eredményeket ért el. A CIO 1938 után Iparági Szervezetek Kongresszusa néven működött. A háború végére az AFL és a CIO egyaránt 6 millió fő körüli tagságot tudhatott maga mögött.

A harmincas években folytatódott a nők politikai egyenlősítése is. Roosevelt volt az első elnök, aki nőt nevezett ki miniszterei közé, és akinek felesége komoly politikai szerepetjátszott az ország „első asszonyaként”. A Demokrata Párt belső megosztottsága miatt a Roosevelt-korszak többnyire gesztusértékű fejleményeket hozott a faji kérdésben. Az elnöknek volt egy külön feketékből álló tanácsadó testülete, az északi államokban kinevezték az első fekete bőrű bírákat. A CIO megjelenésével a szakszervezetek is megnyíltak a feketék előtt, 1937-től kezdve pedig legális volt a munkabeszüntetés azon munkáltatók ellen, akik megtagadták fekete bőrűek alkalmazását.

Végső soron a reformokhoz való viszony lett az amerikai belpolitika új polarizáló tényezője. A Demokrata Párt mögött megszilárdult egy új társadalmi koalíció: a nemzetközi kereskedelemben érdekelt termelők, a farmerek és a munkások szövetsége, szemben a Republikánus Párttal, amely egyértelműen a nemzeti tőke (a Wall Street és a Main Street) pártjává vált.

Az Egyesült Államok nemzetközi kapcsolatai a két világháború között

Harding elnök Charles Evans Hughest bízta meg a külügyminisztérium vezetésével. Benne megvoltak még a republikánus progresszió maradványai, ám alapvetően ő is a korszellemet uraló nacionalista iskolához tartozott. Legnagyobb teljesítménye az 1921- 1922-ben megrendezett washingtoni haditengerészeti konferencia volt, amely véget vetett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Japán katonai versengésének a világtengereken, kimondva a status quo fenntartását a Csendes-óceán térségében. Az izolacionizmus (elszigetelődés, elzárkózás a nemzetközi politikától) megerősödésével ugyanis a közvélemény egyre határozottabban támogatta a leszerelést a tengereken. Miután kedvező jelek érkeztek Londonból, Hughes táviratot küldött Londonba, Párizsba, Rómába és Tokióba egy leszerelési konferencia összehívására. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, és Japán küldöttei mellett Belgium, Kína, Hollandia és Portugália képviselői érkeztek az 1921. november 12-én megnyílt washingtoni konferenciára. A három hónapig ülésező konferencia öthatalmi egyezménnyel végződött, amely többé-kevésbé Hughes eredeti javaslatait tükrözte. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország között 5:5:3:1,75:1,75 arányban rögzítette a hajóállomány méretét. Afelek tízéves hajóépítési szünetben is megállapodtak, és a csatahajóknak 35 ezer tonnás felső határt szabtak. A washingtoni konferencia eredményeként megtiltották a harci gázok alkalmazását is, és angol-francia-amerikai-japán négyhatalmi szerződéssel váltották fel az 1902-es angol-japán egyezményt, kiiktatva egy angol-amerikai háború lehetőségét.

Hughest 1925-ben Frank B. Kellogg váltotta fel, akinek nevét a Kellogg-Briand- szerződés őrizte meg az utókor számára. A háború törvényen kívül helyezése 1921 óta szervezett mozgalmak célja volt Amerikában. 1928. augusztus 27-én, Párizsban tizenöt állam képviselői aláírták a Kellogg-Briand-szerződést. Mivel semmiféle szankciót vagy anyagi kötelezettségvállalást nem tartalmazott, a paktum inkább formaság volt, semmint tényleges iránymutatás a világpolitikának. Erre sokkal jobban megfelelt volna az 1925-ös locarnói szerződés, amelynek keretében a nagyhatalmak rögzítették Nyugat- Európa államhatárait. A tárgyalás euforikus légkörben ért véget. Az Egyesült Államok távolmaradása azonban – melynek oka a Népszövetséggel kapcsolatos ügyektől való idegenkedés volt – gyengítette a szerződést, és általában a kollektív biztonság felé való elmozdulás esélyeit.

Annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban a húszas években az európai ügyektől való elfordulás uralkodott, a Szovjetunió iránti figyelem egyik legfontosabb külpolitikai kihívásként napirenden maradt. A szovjetek kezdeményezték, hogy az amerikaiak ismerjék el államukat, amire főleg a kereskedelmi kapcsolatok miatt volt szükségük. A Szovjetunióval kapcsolatos amerikai politikát Coolidge elnök az unió helyzetéről tartott első beszédében (1923. december 6.) elemezte. Felsorolta azokat az eseteket, amelyek mellett hajlandóak lettek volna az elismerésre. Ebből kiderült, hogy a washingtoni álláspont addig nem változik meg, amíg Moszkva nem kárpótolja a forradalom nyomán tulajdonukat elvesztett amerikaiakat, amíg nem tartja tiszteletben adósságait, amíg nem hagy fel az „intézményeinkkel szembeni aktív ellenségeskedéssel”, és nem tanúsít bűnbánó magatartást. Ha mindez bekövetkezne, az Egyesült Államok lesz az első, amely Oroszország erkölcsi segítségére siet.

Franklin D. Roosevelt nemcsak a külpolitika tartalmában hozott változást, hanem irányítási módszereiben is. A New Deal külpolitikájának szálai – a gazdaságpolitikával összevetve – még inkább az elnök kezében futottak össze. A maga külügyminisztere is akart lenni, ezért a posztra Cordell Hull személyében olyan politikust állított, aki önálló elképzelésekkel alig rendelkezett, végrehajtó szerepben viszont megbízhatónak ígérkezett. Így az elnök személyisége, elgondolásai, elvei és ötletei messzemenően meghatározták a külpolitikát és a külgazdasági politikát. Személyes kezdeményező szerepe megmutatkozott abban is, hogy saját külügyminisztériumát és a Kongresszusban ülő izolacionistákat megkerülve előszeretettel folyamodott a személyi diplomácia eszközéhez.

A belső gazdasági konszolidáció előnyben részesítése volt az oka, hogy az amerikai küldöttség nem viszonyult a legkonstruktívabban az 1933-ban Londonba összehívott vi- ággazdasági konferenciához. A nagyszabású tanácskozást az európai országok kezdeményezték a depresszió mélypontján, felismerve, hogy a valutaárfolyamok folyamatos ingadozása, a versengő leértékelés, a hitelügyek rendezetlensége és a vámpolitikák összehangolása akadálya lehet a nemzetgazdaságok fellendítésének. Már Hoover elhatározta, hogy az Egyesült Államok is képviselteti magát a konferencián, és ehhez a döntéshez Roosevelt is tartotta magát. A konferencia eredményességét megalapozandó magas rangú európai delegációk érkeztek Roosevelthez, hogy meggyőzzék a valutastabilizáció fontosságáról. Roosevelt, aki az amerikai delegáció elutazása előtt még konstruktívan igyekezett viszonyulni a londoni tanácskozáshoz, később megváltoztatta álláspontját. Július 3-án a konferenciához intézett üzenetében kijelentette: „egy nemzet kiegyensúlyozott belső gazdasági rendszere sokkal fontosabb tényező jóléte számára, mint valutája ára más nemzetek valutáinak árváltozásaiban kifejezve”. A konferencia kudarcát az európaiak az amerikaiak – és személy szerint Roosevelt – nyakába varrhatták.

Franklin Roosevelt külpolitikai programjának középpontjában az izoácionizmus felszámolása állt – eleinte különösebb deklarációk nélkül. Beiktatási beszéde 1933 márciusában egyetlen mondatot tartalmazott a külpolitikáról, ebben elkötelezte az Egyesült Államokat a jószomszédsági politika mellett. Ez azonban semmi konkrétumot nem jelentett akkor még, talán csak annyit, hogy a gazdasági válságkezelés előkészítése mellett Roosevelt csapatának még nem volt ideje kitalálni, hogy mit lépjenek a külügyek terén. Az Egyesült Államok és a latin-amerikai országok közötti viszony volt a terület, ahol a jószomszédság elve a leghamarabb, vagyis már 1933-ban gyakorlati lépések alapjául szolgált. A kapcsolatok rendezésére azért volt égetően szükség, mert 1932-ben a latin-amerikai kormányok felmondták valutáik aranyparitását, és felfüggesztették a külföldi adósságaik utáni törlesztést és kamatfizetést. A korábbi évtizedek agresszivitását feladva Roosevelt stílusváltással próbálkozott. Gazdasági együttműködést, kölcsönös előnyöket biztosító szerződéseket, sőt szociális és műszaki támogatást ígért Latin-Amerikának, valamint mérsékelte az Egyesült Államok katonai jelenlétét a karibi térségben.

Az újfajta együttműködés a gazdasági előnyök mellett elősegítette a demokratizálódás folyamatát is, a kereskedelmi kapcsolatok bővítésével pedig közvetve megalapozta országa erősödő hegemóniáját, amely később (1948-tól) az Amerikai Államok Szervezetében intézményesült.

A latin-amerikai kapcsolatok rendezésénél jóval látványosabb fordulatot hozott az amerikai külpolitikában a diplomáciai kapcsolatok felvétele a Szovjetunióval, ami mögött politikai és kereskedelmi megfontolások álltak. Geopolitikai értelemben Rooseveltet elsősorban az érdekelte, hogy Japánnal szemben számíthat-e a Szovjetunió szövetségére. Litvinov szovjet külügyi népbiztos 1933. novemberi washingtoni látogatása alkalmával már egy esetleges japán agresszióról, és a szovjet-amerikai együttműködés lehetőségéről tárgyaltak. A külügyminisztériumban szóba került az amerikai-angol-francia-szovjet megegyezés terve is, de ennek érdekében semmilyen gyakorlati lépések nem történtek.

A washingtoni külpolitika két kérdéskörre szűkítette le az amerikai-szovjet kapcsolatokat: a szovjet adósságok kiegyenlítésére és a Szovjetunióba irányuló amerikai export növelésére. A szovjet fél zsarolásnak tekintette az amerikaiak szigorú feltételeit, az amerikaiak pedig kevés hajlandóságot mutattak a kompromisszumra. Így a tárgyalások még 1934-ben megszakadtak. Roosevelt első moszkvai nagykövete, William C. Bullitt lelkes szovjetbarátként érkezett állomáshelyére, két évvel később viszont – a moszkvai párt- és állami irányításról személyes tapasztalatokat szerezve – kiábrándulva és szovjetellenes meggyőződéssel tért haza. A feszültté váló viszony ellenére – Kanada, Kuba, Franciaország és húsz másik ország mellett – a Szovjetunió is megkapta a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. Ezt a kereskedelmi egyezményekről szóló, 1934 júniusában elfogadott törvény tette lehetővé, amely döntő volt az Egyesült Államok termelésének fellendítéséhez.

Roosevelt és Hull mozgásterét ekkor még korlátozták az izolacionista ellenfelek. Sem az elnök, sem a külügyminiszter nem értett egyet vele, 1935-1939 között a Kongresszus mégis elfogadta a semlegességi törvényt, amely megtiltotta, hogy az ország bármilyen hadviselő féllel kereskedelmi vagy hitelkapcsolatokat tartson fenn. Az amerikai állampolgároknak megtiltották, hogy hadviselő országok hajóin utazzanak, a tengeri kereskedőknek pedig, hogy hajóikon fegyvereket helyezzenek el. A semlegességi törvények még azt a hangulatot tükrözték, amely az első világháború utáni békéltető diplomáciát értelmetlennek minősítette, s el akarta kerülni, hogy az Egyesült Államok újból egy nem amerikai háborúba keveredjen. Valójában azonban e törvények megakadályozták, hogy Roosevelt a háborús veszély elhárítására diplomáciai lépéseket tegyen Európában, ahol megkezdődött a politikai viharfelhők gyülekezése. A hitleri Németország felrúgta a versailles-i békerendszert, stratégiai megállapodások születtek a Ber- lin-Róma-Tokió-háromszögben, Spanyolországban pedig polgárháború tört ki. Az 1935-ös semlegességi vitában Roosevelt és Hull annyit sem tudott elérni a Kongresszussal szemben, hogy háború kitörése esetén az elnöknek módjában álljon elítélni és embargóval sújtani az agresszort, s engedélyezni a fegyverszállítást a megtámadott országnak.

Az évtized közepétől az amerikai külpolitika középpontjába került a német kérdés, Hitler szándékainak kipuhatolása. A külügyminisztérium 1937. januári memoranduma még lehetségesnek tartotta a békés együttműködést; bizonyos német gyarmati igények kielégítése mellett lehetőséget látott kereskedelmi megállapodásokra, illetve ehhez kapcsolódva hitelnyújtásra is. Azt feltételezték, hogy a náci vezetés érdekelt a nyugati hatalmakkal kialakítandó általános politikai és gazdasági rendezésben. Miután azonban a britekről is kiderült, hogy nem kívánnak részt venni átfogó – főként a fegyverzet-

korlátozást érintő – rendezésben, Roosevelt „a nemzetközi magatartás alapnormáinak” rögzítésében látta a stabilizáció lehetőségét, gyakorlati lépések azonban ez irányban sem történtek. Lépéseiben Hitlernek csak az angol és francia véleményekre kellett tekintettel lennie, s azokra sem sokáig. Amikor 1938-ban a németek bevonultak Ausztriába, a washingtoni kormány felfüggesztette az Ausztriával kötött kereskedelmi megállapodást, és megtagadta az anschluss elismerését. Amikor néhány hónappal később Hitler már a Szudéta-vidéket követelte, Roosevelt üzenetet intézett hozzá a Szudéta-kérdés békés megoldása érdekében. Amikor a németek a müncheni megállapodást felrúgva bekebelezték Csehszlovákiát, Washingtonban továbbra is a csehszlovák diplomatákat és minisztereket ismerték el. Mindez azonban nem volt hatással Hitlerre.

Az évtized végére az európai háború kibontakozása és az ázsiai feszültségek kiéleződése fokozatosan az elnök pozíciója felé mozdította el a külpolitika súlypontját. Az Egyesült Államok védelmi szövetségre lépett Kanadával és a latin-amerikai országokkal. 1940 szeptemberében pedig – békeidőben először – törvénybe iktatták az általános hadkötelezettséget.

A semlegesség lekerült a napirendről, amit az 1940. évi elnökválasztás is bizonyított. A republikánusok Wendell Willkie-t indították, akiről egy évvel korábban még alig hallottak valamit az amerikaiak. Jelölése azt bizonyította, hogy az európai háború amerikai belpolitikai üggyé vált. Korábban maga is demokrata volt; 1932-ben Rooseveltre szavazott, aki ellen most hajlandó volt elindulni a Fehér Ház birtoklásáért. Roosevelt alel- nökjelöltnek Henry Wallace-t, a New Deal iránt elkötelezett mezőgazdasági minisztert választotta. Végül ötmillióval több szavazatot kapott, mint Willkie, és így-az amerikai történelemben először – harmadszor is elnökké választották. Bár formálisan a semle- gességi törvények az Egyesült Államok hadba lépéséig érvényben maradtak, Roosevelt 1940-es győzelmével az izolacionista korszak véget ért. A hadba lépés azonban csak egy évvel később, 1941. december 8-án következett be, miután a japán légierő rajtaütésszerű támadással lebombázta az Egyesült Államok Pearl Harbornál állomásozó hadiflottáját.

Az ország a második világháborúban

A világháború hat éve alatt mélyreható gazdasági változások zajlottak Amerikában. Amikor Európában kitört a háború, az amerikai gazdaság még nem lábalt ki teljesen a válságból. A gazdasági válság politikai megoldásának amerikai és német mintája eltért egymástól, az évtizedes depresszióból azonban végül is a haditermelésre való átállás, a gazdaság részleges militarizálása húzta ki Amerikát is. A haditermelés felfutása már az Egyesült Államok hadba lépése előtt is komoly húzóhatást fejtett ki. 1938-1941 között a foglalkoztatottak száma 6 millióval nőtt, az ipari termelés megduplázódott, a bruttó nemzeti termék (GNP) pedig 30 százalékkal nőtt. 1942-ben Roosevelt 60 ezer repülőgépben, 45 ezer harckocsiban és 8 millió tonnányi kereskedelmi hajóban határozta meg a termelési célokat, amit a Haditermelési Bizottság lehetetlennek tartott. A megfeszített munka eredményeként azonban 1943-ban már 85 405, 1944-ben pedig 95 237 repülőgépet gyártottak.

Az állami megrendelések javát a nagyvállalatok kapták. Tíz vállalatnak jutott a munkák egyharmada. Egyes helyeken hamarosan munkaerőhiány is jelentkezett, ezért több mint 5 millió nő, és sok fiatal állt munkába. 1945-ben – a haderővel együtt – 65 millióan dolgoztak. Az átlagos munkaidőt 40 óráról 48 órára növelték, bár a többletidőt rendszerint túlórának számolták el. A szakszervezetek taglétszáma 1945-re már 14,8 millióra emelkedett.

Roosevelt kiadta a jelszót: Amerikát a demokrácia arzenáljává kell tenni. A „War Deal” nevű konjunktúra a központi hatalom további erősödésével járt, s korábban elképzelhetetlen megoldásokat is napirendre tűzött, közöttük a központi árszabályozást. A mindent felülmúló mozgósítás és az elhúzódó hadviselés nyomán a katonai lobbi az amerikai politika meghatározója lett. Az új Védelmi Minisztériumban egyesültek a különböző fegyvernemeket irányító hivatalok, és 1941-ben a főváros peremén, a Potomac folyó partján megkezdték a Pentagon épületének felépítését, amely felavatásakor a világ legnagyobb irodaépülete volt.

A világbékét és az új nemzetközi gazdasági rend megvalósulását Roosevelt azonban már nem érhette meg, mert 1945. április 12-én agyvérzésben meghalt. Ekkor már vitathatatlan volt, hogy elnökségének 12 éve alapvető változást jelentett az amerikai politika és gazdaság szerkezetében. Az új társadalmi koalíció talaján új politikai rend szilárdult meg, a korábbitól gyökeresen eltérő gazdaságpolitikával és külpolitikával.

Az 1930-as évek változásai közül Amerikán messze túlmutató jelentőségű volt a közgazdasági gondolkodásban bekövetkezett változás. Hosszú évtizedekre a társadalmi megegyezés alapjátjelentette, hogy a magára hagyott piac, a gazdaság automatikus működése képtelen optimális teljesítményt nyújtani, s a gazdaság iránt támasztott elemi követelményeknek sem tud eleget tenni. Részben a gazdasági szerepváltásnak tulajdoníthatóan erősödött meg a végrehajtó hatalom, ami eltolódást jelentett a hatalmi ágak viszonyában, és ezért a modellváltás időszakában komoly konfliktusokat szült. A New Deal politikus- és szakembergárdája azonban nemcsak otthon, hanem nemzetközi téren is történelmi léptékű változást vitt véghez: az Egyesült Államokat a mély modellvál- sággal küzdő társadalomból a világrendszer hegemón hatalmává emelte.

Kanada –Egedy Gergely

A Brit Nemzetközösség létrejötte

Miután a domíniumok jelentős részt vállaltak a brit háborús erőfeszítésekben és a Népszövetség egyenjogú tagállamai lettek, 1921-ben nagy várakozás előzte meg a háború utáni első brit birodalmi konferenciát, amelyen az előzetes tervek szerint ki kellett volna dolgozni a birodalom új „alkotmányát”. Ausztrália és Új-Zéland támogatásával azonban Londonnak ekkor még sikerült elfogadtatnia, hogy „semmi haszon sem várható az alkotmányozó konferenciától”. Két évvel később viszont a domíniumok elismertették jogukat, hogy maguk kössenek nemzetközi szerződéseket, és azok a brit parlament ratifikációja nélkül is érvénybe lépjenek.

1925-ben Kanadában belpolitikai válság robbant ki, amely végképp meggyőzte King miniszterelnököt arról, hogy a birodalom hatalmi struktúráját meg kell reformálni. Amikor ugyanis a kormányfő új választások kiírását kérte Byng brit főkormányzótól, az megtagadta kérése teljesítését, és inkább a rivális pártot bízta meg kormányalakítással. Kampányában King az ország önállóságát állította előtérbe: milyen alapon tagadta meg tőle a főkormányzó kérése teljesítését? Ottawai vélemények szerint Byng „Kanadát egyértelműen arra a gyarmati státusra fokozta le, amelyről már azt hittük, hogy kinőtte”. Az elkerülhetetlenné vált választáson győztes King 1926-ban azzal az eltökélt szándékkal utazott a birodalmi konferenciára, hogy elérje: a főkormányzó többé ne szólhasson bele a domínium ügyeibe.

Az 1926-os birodalmi konferencia elfogadta az ún. Balfour-jelentést, amely megállapította: „földrajzi és más tényezők lehetetlenné teszik” a birodalmi föderációt, alternatívaként pedig csak a domíniumok teljes önállósága kínálkozik. Utóbbiak státusát pedig négy fő vonásban határozta meg: 1. autonóm országok („autonóm közösségek”); 2. a Brit Birodalomhoz tartoznak; 3. önkéntes tagjai a Nemzetközösségnek; 4. a Korona iránti hűség egyesíti őket. E megfogalmazásból mindenki azt olvashatta ki, amit a leginkább akart, így a kanadaiak az autonómiát, az új-zélandiak pedig a birodalomhoz való tartozást. A domíniumok fejlődése azonban végképp túlhaladottá tette a diplomáciai egység elképzelését. Kérdéses maradt viszont, hogy a „szabad társulás” magában foglalja-e a kilépési jog elismerését is. A kompromisszumos Balfour-formula mindenesetre többé-kevésbé reálisan tükrözte a születő nemzetközösségen belüli erőviszonyokat.

Kanada sürgetésére a konferencia azt is elfogadta, hogy a főkormányzó „minden lényeges szempontból ugyanazt a pozíciót tölti be, mint Őfelsége Nagy-Britanniában”. 1930-ban még Ausztrália is mért egy csapást a birodalmi hagyományokra: Scullin miniszterelnök azzal döbbentette meg V. György királyt, hogy ausztrál állampolgárt javasolt főkormányzónak.

1931-ben a londoni parlament jóváhagyta a Brit Nemzetközösség alapokmányává váló Westminsteri Statútumot, amely a Balfour-formulára épült. A teljes egyenlőség jegyében Angliát elvileg is megfosztották jogától, hogy törvényeket alkosson a domíniumok számára. A közös érdekek gazdasági téren is megállapodáshoz vezettek: 1932-ben Ottawában az egymásnak vámkedvezményeket biztosító bilaterális egyezmények sorával kialakították a birodalmi preferenciák rendszerét, vagyis a nemzetközösség országait vámfallal vették körül.

Gazdaságés politika az 1920-as években

A modern kanadai nemzetet a (kanadai) Nyugat teremtette meg – azt pedig a búzatermelés. A 19. század utolsó harmadában ennek centruma még Ontario és Québec volt; a nyugati prérik benépesítésére a 20. század első évtizedében került sor. Az ingyenes földszerzés lehetősége hatalmas bevándorlási hullámot váltott ki: 1911-ben már 7,2 millió lakos élt Kanadában. A régi „tengermelléki” tartományok demográfiai súlya drasztikusan csökkent, ugrásszerűen megnőtt viszont a „pré- ritartományoké” (Alberta, Saskatchewan) és a Csendes-óceán partján fekvő Brit Columbiáé. A kanadai kormányok a bevándorlásban az európaiakat részesítették előnyben, köztük is leginkább azokat, akik vállalkoztak a földművelésre. A kínaiakat viszont magas „fejadóval” igyekeztek elriasztani.

Az északnyugati területek agrártermelésének felfutásával párhuzamosan a keleti tartományok ipara példátlan fejlődésnek indult: a gépipari termelés értéke tíz év alatt több mint két és félszeresére nőtt. A gigászi energiával felépített 4000 kilométeres transzkontinentális vasútvonal, a Canadian Pacific Railway a kelet-nyugati gazdasági tengely alapja lett. Valójában a vasutak nélkül az államszövetség sem jöhetett volna létre: több tartomány is ahhoz a feltételhez kötötte a csatlakozást, hogy legyen megfelelő vasúti összeköttetés. Már nem arról folyt a vita, lehet-e a brit tőke dominanciájának fényében „kanadai kapitalizmusról” vagy csak „Kanadában működő kapitalizmusról” beszélni; az 1900 és 1914 közötti „great boom” (nagy fellendülés) nyomán nem volt kétséges, hogy a hazai tőke pozíciói egyértelműen megizmosodtak.

Ebben a mozgalmas másfél évtizedben a politikai színpadotaz ország első francia nyelvű miniszterelnöke, a liberális Sir Wilfrid Laurier uralta. Pártjának legfőbb bázisát a döntő részben francia etnikumú Québec adta, ám a brit kanadaiak között is sokan rokonszenveztek a liberálisokkal, s többnyire őket támogatták a nyugati tartományokba érkezett új bevándorlók is. A konzervatív párt legszilárdabb hátországa a brit etnikumú Ontario volt, és általában rá voksoltak a régóta letelepedett német bevándorlók is. A kanadaiak többsége a liberálisokat nem egészen alaptalanul azonosította az „észak-amerikai orientációval”, a konzervatívokat pedig a „birodalmi” orientációval, vagyis míg az előbbiek az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatokat kívánták erősíteni, az utóbbiak az anyaország felé fordultak. Laurier 1911-es választási vereségében nagy szerepet játszott, hogy szabad kereskedelmi egyezményt írt alá a déli szomszéddal, noha ez jóval kevesebbetje- lentett, mint amiről egyes liberális politikusok később álmodoztak.

A népesség 57 százalékát alkotó brit és 31 százalékát kitevő francia etnikum viszonya továbbra is feszült maradt. A befolyásos körök véleményét tükröző torontói (Ontario) sajtó több ízben is azzal vádolta a québecieket, hogy egész Kanadát francia irányítás alá akarják vonni. A brit-francia ellentétek az első világháborús részvétel kapcsán is megmutatkoztak. A feszültséget növelte, hogy a bukása után is népszerű Laurier nem volt hajlandó elfogadni a Borden által felkínált koalíciót. Emiatt a liberális párton belül is szakadásra került sor a franciák és a britek között. 1917 decemberében a konzervatívok így fölényesen győztek, és átmenetileg úgy tűnt, hogy a liberális párt befolyása Québecre szorítkozik. Az európai frontokon harcoló kanadaiak között aránytalanul kevés – a 450 ezer főből mintegy 30 ezer – volt francia.

A belpolitikai feszültségek az első világháború befejeződése után sem szűntek meg, sőt újabb tényezőkkel bővültek. 1919-ben nagyszabású munkástüntetésekre került sor Winnipegben, 1920-ban pedig az elégedetlen farmerek megalakították az ún. Progresszív Pártot. A politikai élet képlékenységét mutatja, hogy az 1921-es választáson – a korábbi feltételezéseket megcáfolva – a Liberális Párt győzött, a kiváló taktikai érzékű Lyon Mackenzie King vezetésével. Óvatos, konfliktuskerülő irányvonala jelentősen hozzájárult a felbolydult politikai kedélyek lecsillapításához.

Az 1920-as évek gazdaságát már nem jellemezte a „great boom” évtizedének páratlan dinamizmusa, de tovább nőtt az iparban foglalkoztattak aránya, az agrárszférában dolgozóké pedig 29 százalékra (1931) csökkent. Az agrárlakosság apadását azonban bőségesen pótolta a fejlettebb technika alkalmazása: a világ gabonaexportjának 50 százalékát akkoriban Kanada adta! A fizetések reálértéke emelkedett, a munkanélküliek aránya pedig egyik évben sem haladta meg a 3 százalékot. 1927-ben bevezették az öregségi nyugdíjat, ennek felét a szövetségi állam, felét az illetékes tartomány fizette.

Gazdasági válság és New Deal Kanadában

Az 1929 októberében kirobbant világgazdasági válság kisebb mértékben érintette a kanadai gazdaságot, de az 1930-as évek második felében bekövetkezett fellendülés is szerényebb volt. Az árak zuhanása és a piacok összeszűkülése a legtöbb gondot a búzatermelőknek okozta, véget vetve az ágazat 30 éves virágzásának. A válság mélypontján, 1933-ban a munkanélküliség 27 százalékra nőtt. A válság következményeit mutatja, hogy 1938-ban az egy főre eső nemzeti össztermék még nem érte el az 1929. évi szintet, és a munkanélküliek aránya sem süllyedt 16 százalék alá. Az egy főre jutó autók vagy rádiók száma viszont egyértelmű előrelépéstjelzett a kanadaiak életszínvonalában.

Az 1930-as választáson a konzervatív Richard Bennet a védővámok követelésével együtt határozott állami intervenciót sürgetett a munkanélküliség csökkentésére. Győzelme nem is maradt el. Az 1932-es ottawai konferencián megszületett a döntés a birodalmi védővámokról, 1935-től pedig Bennett hozzákezdett a New Deal kanadai megvalósításához. Programját öt rádióbeszédben körvonalazta, azon elv jegyében, hogy konzervatív kormány nem folytathat liberális „laissez-faire” politikát. Merész tervei azonban szűkítették volna a tartományok 1867-ben rögzített jogkörét. Törekvését a bíróság alkotmányellenesnek találta, és a túlzott centralizációtól a kanadai polgárok többsége is félt. Így hiába osztogatott Ottawa nagyvonalú segélyeket a tartományoknak a munkanélküliek támogatására, 1935 októberében ismét a hagyományos liberális receptet kínáló King győzött a választáson.

A liberálisok győzelme fordulatot hozott Kanada mindinkább önállósuló külpolitikájában is. Míg az előző kabinet aktív szerepet kívánt vállalni a Népszövetség munkájában, a King-kormány egyik első diplomáciai lépése az volt, hogy elhatárolta magát Kanada genfi képviselőjétől, aki azt indítványozta, hogy szigorú szankciókkal sújtsák az Abesszí- niában agressziót elkövető Olaszországot. King még az utolsó békeév nyarán is azt bizonygatta, hogy kanadai katonákat többé nem fognak tengeren túli szolgálatra vezényelni.

Kanada a második világháborúban

Nagy-Britannia hadba lépése után azonban Ottawának sem maradt más választása, mint hogy az anyaország mellé álljon. Az Egyesült Államok bekapcsolódása előtt Kanada volt a magányos harcra kényszerült Anglia legfőbb szövetségese. King viszont mindenképpen ügyelt arra, hogy ne ismétlődhessen meg az előző világháborúhoz hasonló belső válság. Az 1940. márciusi választáson a liberális párt kiállt a britek támogatása mellett, de azt is megígérte, hogy senkit sem kényszerítenek európai katonai szolgálatra. E programmal a liberálisok legyőzték a vezetési válsággal is küszködő konzervatívokat, bár sok québeci francia nem értett egyet Kinggel, és élesen elítélte a háborúba való bekapcsolódást.

Kingnek egy időre sikerült megszilárdítania a pozícióját, ám az elhúzódó totális háború Kanadával szemben is növekvő elvárásokat támasztott. Néhány gazdasági szükségintézkedés még nem okozott különösebb problémát (a kanadaiaknak nem kellett nagyobb áldozatokat vállalniuk), viszont előbb-utóbb napirendre került a katonai szolgálattal kapcsolatos választási ígéret felülvizsgálata. Első lépésként, demokratikus eljárással, 1942 tavaszán népszavazást írtak ki arról, hogy felmenti-e a lakosság a kormányt korábbi ígérete alól. Québec kivételével, ahol 72 százalék szavazott nemmel, a kanadaiak 80 százaléka igent mondott. King azonban nem akart azonnal élni a kapott felhatalmazással, s ez nem is volt feltétlenül szükséges, mert elég szép számmal jelentkeztek önkéntesek. (Az Európába szállított kanadai katonák sokáig Dél-Angliában állomásoztak; egy részüket 1943 nyarán Szicíliában vetették be, majd részt vettek a normandiai partraszállásban. 1944 őszén viszont a hadügyminiszter már hiába keresett újabb önkénteseket. Bármennyire szerette volna King a lépést elkerülni, 16 ezer főt akarata ellenére besoroztak frontszolgálatra. A veterán miniszterelnöknek azonban szerencséje volt: a háború vége már csak hónapok kérdése volt, így a nagyobb politikai vihar elmaradt.

A második világháborúban Kanada kevesebb embert veszített, mint az elsőben (40 ezer főt, szemben az akkori 56 ezerrel), noha népessége 1945-re meghaladta a 12 milliót. A háborús években gazdasága tovább erősödött; teljesen felszámolta a munkanélküliséget, s elkerülte az inflációt. A nemzeti öntudatában is megerősödött Kanada az 1945 nyarán tartott választáson ismét a liberálisoknak és Mackenzie Kingnek szavazott bizalmat.

Latin-Amerika országai – Anderle Ádám

A mexikói forradalom (1910-1917)

A mexikói fejlődés sajátosságaként Porfirio Diaz diktatúrája erőteljesen támogatta a külföldi tőkét, közben azonban erős nemzeti (és mesztic) burzsoázia alakult ki, elsősorban a feldolgozóiparban. Az Egyesült Államok expanziójával szembeni nemzeti ellenállás erős szervezett munkástámogatást is kapott, s a parasztfelkelések állandósulása – földjeik elvesztése miatt – szintén a nemzeti radikalizmust támogatta. A forradalom előtti korszak küzdelmeiben sokszínű politikai program formálódott, amely tartalmazta a polgári demokratikus jogok visszaállítását, az egyházi nagybirtokok kisajátítását, az indiánok támogatását, a külföldi adósságok megtagadását, s vállalta a munkásság fő követeléseit is: a nyolcórás munkaidőt, a mexikói és külföldi munkásoknak azonos bért stb.

A forradalmat a nemzeti radikális jellegű liberális párt robbantotta ki, s hevessége, a fegyveres harc hullámzásai egészen 1916-ig bizonytalanná tették kimenetelét. Színezte a forradalmi polgárháborút az Egyesült Államok több beavatkozási kísérlete, majd beavatkozása (1916), az önálló hatalmi tényezőtjelentő parasztseregek (Villa és Zapata) közötti belső viszályok, a paraszti és a nemzeti burzsoázia érdekei közötti konfliktusok is.

Az 1917-ben elfogadott nemzeti, demokratikus, radikálisan imperialistaellenes alkotmány a forradalomban részt vett erő közös alkotása volt. A főbb viták a földkérdés, az idegen tőke szerepe, a munkások helyzete és az oktatásügy körül forogtak. Az alkotmány kimondta: aföldek és vizek feletti jog a nemzetet illeti, deklarálta a magántulajdon társadalmi kötelezettségeit, rendelkezett a laikus oktatásról, előírta a latifundiumok kisajátítását, a föld méhének kincseit állami tulajdonná nyilvánította, korlátozta a külföldi tulajdonszerzést, és megalkotta a korszak leghaladóbb munkásvédő törvényeit.

A forradalom utóélete azonban azt jelezte, hogy a mexikói fejlődés sem tudott kitörni a perifériazóna meghatározottságaiból. Latin-Amerika közös útját járta, ahol kiderült: a felzárkózás nem lehetséges. Ez a felismerés szülte a két világháború közötti populista útkeresés mozgalmait, és más radikális (kommunista és fasiszta) alternatívák kísérletei színterévé tette Latin-Amerikát.

Nekilendülés és visszaesés az 1920-as években

Latin-Amerika népessége 1900-hoz képest 1930-ra (61 millióról 104 millióra) tovább növekedett. Különösen Argentína, Brazília, Kolumbia, Kuba, Peru és Uruguay népessége nőtt dinamikusan. A többi ország lakosságának növekedése ennél lassúbb volt; Mexikó lakossága 13 millióról alig 16 millióra emelkedett.

Az európai bevándorlás az 1914-es csúcshoz képest ugyan már hanyatló ívet mutatott, de döntően már kelet- és közép-európai (lengyel, magyar, orosz, ukrán, német, zsidó) forrásokból táplálkozott. Az elcsatolt magyar területekről is körülbelül 250 000 magyar vándorolt ki Latin-Amerikába. 1919 után növelték a kivándorlók számát a baloldali menekültek is.

A szubkontinens fejlődésében a korábbi deformációk rögzültek. Ekkorra vált szélsőséges monokultúrává Kuba (cukor), Bolívia (ón) és Sao Paulo (kávé) gazdasága. Új, jelentős gazdasági tényezővé vált az olajkitermelés (Venezuela, Kolumbia, később Peru).

Folytatódott a külföldi tőke beáramlása, de a hangsúlyok megváltoztak. Az Egyesült Államok a Csendes-óceán menti országokban is hegemón szerephez jutott. Az atlanti partvidéken viszont erősek maradtak az angol tőke állásai. A külföldi tőke nagyarányú beáramlása ellenére az ipar fejlődése viszonylag lassú, aránya a termelésben pedig nem volt meghatározó.

Az agrárszektorban és a bányászatban kialakuló feszültségekkel (földrablás-földhi- ány, munkanélküliség, idénymunka) szemben a nagyvárosok a modernizáció szigeteiként a prosperitás illúziójában éltek: elindult a közművesítés, fejlődött a közlekedés, virágzott a sajtó, terjedtek a tömegszórakozások (labdarúgás, tangó, film stb.). Nőtt a hivatalnoki réteg, modernizálódtak a fegyveres erők, szélesedett a városi kispolgárság.

Mindazonáltal Latin-Amerikának az 1920-as években három központi konfliktussal kellett szembenéznie: a földkérdéssel (ez sok helyütt összekapcsolódott az indiánkérdéssel is), a szociális kérdéssel, amely a bérből élő rétegek szociális biztonságát jelentette (munkaidő, bér, kollektív szerződés, társadalombiztosítás), valamint a külföldi tőke és a nagyhatalmak expanziója elleni védekezés kérdésével.

A külföldellenesség az 1920-as években antiimperializmusban manifesztálódott, és rendkívül sokszínű, ellentmondásos társadalmi közegben jelent meg. A deklasszálódó régi fehér földbirtokosság külföldellenessége mellett a városok kispolgársága és nemzeti tőkés rétegei, valamint a fegyveres erők és a katolikus egyház konzervativizmusa is kül- földellenességgel, és a gyarmati múlt felé forduló nosztalgiával reagált az idegen tőke dominanciájára. Mindez arra utalt, hogy a latin-amerikai oligarchiák (a „családok”) szűk csoportjai erős külföldi tőkés támogatással, s egyre keményebb uralmi formákkal tartották fenn hatalmukat a többi társadalmi réteggel szemben.

A századelőn az új politikai irányzat, az akkor formálódó nemzeti radikalizmus még azt vetítette előre, hogy a politikai színpadot a liberális és konzervatív irányzat mellett „háromszögletűvé” tágítja. Ehelyett mindhárom politikai irányzat erejét vesztette, szervezetileg lebomlott, s az oligarchiák a civil bázis helyett egyre erőteljesebben támaszkodtak a hadseregre. Az 1920-as években nőtt a diktatúrák száma. (Peruban Leguía, Kubában Machado az évtized végéig volt uralmon, Venezuelában Vicente Gómez hatalma pedig túlélte a világválságot is. Dominikában R. L. Trujillóval családi diktatúra kezdődött, hogy aztán Haiti és Nicaragua is kövesse e példát.)

Az 1920-as évek új politikai mozgalmai a társadalom középső és alsó rétegeiből indultak el. Egyik vonulatát a katonai jellegű mozgalmak és felkelések jelentették. Brazília és Chile adott erre legkorábban példát. Mindkét esetben az alsó tisztikar modernizációban érdekelt és ezt képviselő csoportjai léptek fel a tehetetlen, korrupt, szakmailag alkalmatlan főtiszti karral és az oligarchikus vezetéssel szemben. A brazil mozgalom fiatal tisztjeiről a mozgalom a tenentista (tenente: hadnagy) elnevezést kapta. Nicaraguában Agusto C. Sandino kezdett fegyveres harcot az Egyesült Államok megszálló csapatai és az őket szolgáló oligarchia ellen a nemzet méltóságáért (1926-1928, 1930-1933).

A középrétegek radikalizmusának másik kifejeződése az 1918-ban az argentínai Cordoba városából elinduló kontinentális diákmozgalom volt. Az oktatás és a nemzet modernizálását követelték. Különösen Közép-Amerikában, Mexikóban és a Csendes-óceán menti országokban tettek szert jelentőségre e diákmozgalmak. E diákmozgalom rendkívül heterogén volt. Egyik része eljutott a politikai szervezet megalkotásának gondolatáig. Prototípusa ennek az Amerikai Népi Forradalmi Szövetség (APRA, 1924), amelyet perui diákok hoztak létre Mexikóban. Az APRA erősen imperializmusellenes volt: a nemzeti érdekek és a kontinens védelmében lépett fel, és „az összes dolgozó osztály” összefogását hirdette.

Önálló politikai vonulatot jelentett az 1920-as években a latin-amerikai munkásmozgalom. Az 1910-es évek nagy befolyású anarchista csoportjai a húszas években elvesztették befolyásukat, vagy az anarchoszindikalista szervezetekbe integrálódtak, amelyek az első világháború alatt a „közvetlen akció” platformján véres küzdelmeket vívtak. A szak-

szervezetek kontinentálisan is jelentős erőre tettek szert, az 1928-ban megszületett kontinentális központjuk (CSLA) révén.

Megalakultak az első kommunista pártok is. Születésüknél a régi szocialista csoportokat vagy pártokat találhatjuk (Chile, Kuba, Brazília, Uruguay); továbbá európai emigránsokat (számuk a brazil és az argentin KP esetében jelentős), radikális szakszervezetieket és az antiimperialista diákmozgalmak szereplőit. Ezek nem voltak nagy létszámú pártok: a húszas években taglétszámuk országonként általában több százas nagyságrendű. Legerősebb, legszervezettebb a chilei Kommunista Párt, amelynek 1925-ben 5000 körüli volt a taglétszáma. 1928-ban, a Komintern VI. kongresszusán 20-25 000 közöttire becsülték létszámukat. Befolyásuk azonban ennél jelentősebb ebben az évtizedben: sajtójuk, szakszervezeteik, más tömegszervezeteik révén hatottak. Az 1920-as években Latin-Amerika politikai erői közül a munkás- és kommunista mozgalom volt a legszervezettebb, még akkor is, ha jelentős részük illegalitásban tevékenykedett. A kommunista pártoknak Latin-Amerikai Titkársága működött Buenos Airesben, ahol 1929-ben az első kommunista kontinentális értekezletre is sor került.

Befolyásukat újdonságuk adta, s az, hogy radikálisan új válaszokat adtak a szubkontinens kérdéseire, s a modernizáció eddig ismeretlen alternatíváját vázolták fel (proletárdiktatúra, szocialista állam). A kommunista mozgalom az első, amely válaszolt arra a felismerésre: a felzárkózás a fejlett országokhoz nem lehetséges. Tömegszervezeteik közül a kubai Julio Antonio Mella vezette Antiimperialista Liga a Karib-térségben, Kö- zép-Amerikában és Mexikóban játszott fontos szerepet.

A kommunisták befolyásának korlátjaitjelezte, hogy a szakszervezeti mozgalomban nem tudtak igazából jelentős befolyásra szert tenni. Lebecsülték a nemzeti kérdést is, ezért elszigetelődtek a radikális polgári mozgalmaktól vagy szembekerültek azokkal.

A húszas években egy konzervatív antikapitalizmus is kezdett formálódni. Elsősorban a hatalmát vesztő régi fehér elit képviselői fordultak vissza a dicsőnek látott és láttatott gyarmati múlt felé. A „durva” (angolszász) kapitalizmussal a spanyol (latin) értékeket és a katolicizmus eszményeit igyekeztek szembeállítani. Nosztalgikus múltba fordulásuk ebben az évtizedben főként az irodalomban fogalmazódott meg, de volt, aki az erős caudillo (vezér) utáni sóvárgást fejezte ki e zűrzavar élményét keltő évtizedben.

Az 1920-as évek Latin-Amerikája „kifelé fordult” kereskedelmi kapcsolatai és kulturális nyitottsága miatt. Ugyanakkor a politikai alternatívák kontinentális keretben fogalmazódtak meg. A latin-amerikai kontinentalizmus politikai tartalma azonban sokféle. Lehetett liberális, amely a spanyol kötődést hangsúlyozta; az APRA valójában a mesztic- ség túlsúlyára épült. Az oligarchia hatalmon lévő csoportjai viszont az észak-amerikai pánamerikanizmus modernizációs elképzeléseihez kapcsolódtak, és elfogadták az Egyesült Államok vezető szerepét a kontinensen. A kommunisták önmagukat szintén konti- nentálisan igyekeztek megjeleníteni. A proletár internacionalizmus adaptációjaként Latin-Amerika szocialista államai szövetségének vízióját vázolva fel 1928-1929 körül.

A világválság Latin-Amerikában

Az 1929-1933-as világválság idején nemcsak a kommunisták gondolták úgy, : hogy elérkezett egy új világ megteremtésének lehetősége. A szubkontinens oli- i garchiái is úgy vélték, „itt a vég”. A válság mélysége és hatásai ugyanis a világgaz- \ daság legviharosabb zónájává tették Latin-Amerikát.

Katasztrofálisan visszaesett a latin-amerikai export, s zuhantak az árak. A munkanélküliség óriási méretűvé vált. A mélyponton a szubkontinens dolgozóinak 50-75 százalékát érintette a munkanélküliség. A válság az ültetvényestermékek és bányakincsek exportjára alapozó gazdaságpolitika csődjét is jelentette. Argentínát kivéve minden ország fizetésképtelenséget jelentett be és leértékelte valutáját. A túltermelési válság iskolapéldái Latin-Amerikában: kávémegsemmisítés, juhok leölése, kényszervágások.

A térségben a világgazdasági válság az exportszektor válsága volt, s megkérdőjelezte a hazai oligarchiák eddigi gazdaságpolitikáját. A világválság rámutatott a gazdaság deformációjára és sebezhetőségére.

A gazdasági válság minden társadalmi réteget sújtott és politikai válsághoz vezetett. Egész Latin-Amerika hatalmas tömegmozgalmak, heves és véres küzdelmek színterévé változott: a városok, a bányák és az ültetvények munkássága mellett a városi kispolgárság, a diákság és értelmiség alkotta bázisát e mozgalmaknak. A küzdelmekben demokratikus, nemzeti, imperializmusellenes programok formálódtak. Megbontották a hadsereg sorait is, de kiéleződtek az uralkodó osztályon és az oligarchián belüli konfliktusok is. Erősödtek a konzervatív kapitalizmusellenes gondolatkörök, amelyek a „liberális” kapitalizmussal szemben a fasizmusban látták a megoldást.

A világválság éveiben három erőközpont alakult ki Latin-Amerikában. A kommunista pártok a szubkontinenst betöltő sztrájkmozgalmakat igyekeztek orientálni és az „osztály osztály ellen” platform alapján közvetlen célként tűzték ki a proletárdiktatúra megteremtését, amely létrehozná „Latin-Amerika munkás-paraszt köztársaságainak” szövetségét.

A demokratikus, nemzeti, imperialistaellenes irányzatok a nemzeti burzsoáziára és a középrétegekre támaszkodtak, s a világválság alatt Chilétől Argentínán át Costa Ricáig „apristának” nevezték magukat a perui APRA kontinentális befolyását jelezve. Az APRA „antiimperialista állam” tézise nacionalizálást, szociális érzékenységet, demokratikus politikai berendezkedést, földreformot jelentett, s „az összes termelő osztály” összefogását sürgette a megteremtendő „frontpártokban”. A Peruban párttá szerveződő APRA (1930) a populista pártok előképévé vált. E kispolgári-polgári mozgalmak radikális vonulatát a fegyveres küzdelmek jelentették. E küzdelem legismertebb példái Nicaraguában Sandino gerillaháborúja, Kubában Antonio Guiteras TNT-akciócsoportjai.

Az uralkodó oligarchiák a prevenció módszerét igyekeztek alkalmazni, s a durva terror eszközeit vetették be a tömegmozgalmak leverésére. A világválság viharos évei azonban világossá tették a latin-amerikai oligarchia messzebb látó csoportjai előtt, hogy lezárult a latin-amerikai politikai élet egy korszaka: a hatalmat nem lehet az eddigi sötét és szűk, oligarchikus klikkharcok formájában tovább gyakorolni. A tömegek és szervezeteik, amelyek a húszas évek elejétől „nyugtalanító” tényezőként voltak jelen a politika peremén, a világválság alatt betörtek a politika színpadára és azonnal főszereplőként viselkedtek. E viharos évek a politikai szerveződés esztendei is voltak. A világválság után új szervezetek, modern politikai pártok jelentek meg a latin-amerikai politikai életben.

Jószomszédság a harmincas években

A válságból való kilábalás heves politikai harcok közepette zajlott és fontos következményekkel járt. Felerősítette a nagyhatalmak rivalizálását a térségben, s növekedett Európa szerepe, különösen a fasiszta Németországé, Olaszországé és Japáné.

A harmincas években a földbirtok koncentrációjának új hulláma indult el, ám az agrárproletariátus létszáma inkább csökkent, s a részes bérlet formái kerültek előtérbe. Ebben az évtizedben indult meg a városok felé irányuló, a következő évtizedekben szinte népvándorlássá váló falusi népességmozgás. Ezzel párhuzamosan a kormányok egyre nagyobb akadályokat állítottak a külföldi bevándorlás elé. Mindez a városfejlődés új jelenségeinek kezdetét is jelentette: ekkor indult a nyomornegyedek „karrierje”, s lett La-

tin-Amerika népességének 30-50 százaléka városlakó. Az uralkodó gazdaságpolitika az importhelyettesítő iparosítás lett, ám ez inkább a már iparosodott országokban ért el mérhető eredményt. A szubkontinens a válság után továbbra sem ismerte meg a dinamikus nekilendülés élményét, s markánsan előtűntek stagnáló-kínlódó vonásai. Minden ország saját kitörési alternatívákkal kísérletezett, s erősödött az állam gazdasági beavatkozása.

A politikai válság feloldása a katonai diktatúrák megjelenésével járt. Az oligarchiákban nőtt a vonzódás az olasz és portugál fasizmus modellje iránt. Argentínában Uriburu és Justo tábornokok, Peruban Benavides tábornok, Nicaraguában Somoza tábornok, Uruguayban Gabriel Terra, Brazíliában Vargas, Kubában Batista őrmester, Guatemalában Ubico, Hondurasban Hernandez Martinez oligarchia által támogatott diktatúrája próbált nyugalmat teremteni.

Az országok közötti határkonfliktusok és háborúk is a belső konszolidáció sajátos válto- zatátjelentették (perui-ecuadori, perui-kolumbiai háborús konfliktus). Még a súlyos áldozatokkal járó Chaco-háború (1932-1935) Bolívia és Paraguay között is értelmezhető így, amely mögött külföldi olajmonopóliumok álltak. A háború súlyos áldozatokat követelt, s mindkét országban elhúzódó politikai válsággal járt. Paraguayban a fiatal tisztek mozgalmát Arturo Stroessner diktatúrája likvidálta, Bolíviában azonban David Toro és German Busch szocialista katonai mozgalma és a tömegmozgalmak egyenesen vezettek az 1952-es bolíviai forradalomig.

A latin-amerikai politikai küzdelmek sajátosságából fakadt, hogy a mély politikai válság megoldása a hazai oligarchiák hatalmának visszaállítása révén következett be. Abból, hogy a kommunista mozgalom és a kispolgári-polgári bázisú nemzeti demokratikus törekvésekből ekkor kinövő populista pártok és -mozgalmak egymás elleni küzdelmejellemez- te a harmincas éveket. Peruban a kommunisták és az APRA küzdött egymás ellen, Kolumbiában a populista jellegűvé átalakuló Liberális Párt, Kubában a Grau San Martin vezette PRC-Auténtico és Guiteras Joven Cuba-pártja, Mexikóban a kormányon lévő Forradalmi Nemzeti Párt került szembe a kommunistákkal, s veszett el egy demokratikus alternatíva, Mexikót leszámítva, ahol Cardenas elnök 1934-1940 között demokratikus, nemzeti kormányt stabilizált. Argentínában és Uruguayban a radikális pártok elvéreztek a katonai diktatúrák alatt, a populista politikai mozgalom majd csak Perónnal (1943-tól) jelenik meg.

Másként alakult ebben az évtizedben Chile és Brazília politikai története. Chilében a kommunisták, a szocialisták, a radikális szocialista, a radikális és a demokrata párt valamint a szakszervezeti központ együttműködéséből 1936-ban balközép koalíció született, mely a fasizmus elleni népfront gondolatától ihletve 1937-ben már indult a választásokon, s a koalíció a szenátus 25 helyéből tízet megszerzett, a képviselőházban pedig a 125-ből 66 mandátumhoz jutott. 1938-ban pedig Pedro Aguirre Cerda, e népfront-koalíció elnökjelöltje győzött (50,3 százalék). Demokratikus kormány alakult a koalíció pártjaiból, de a KP nem kért miniszteri posztot.

Brazíliában a kommunista népfrontpolitika Luis Carlos Prestes vezetésével 1935-re többmilliós mozgalommá vált (Nemzeti Felszabadító Szövetség, ANL). Nem pártkoalíció volt, hanem népi mozgalom, amely a hadseregben is jelentős befolyással rendelkezett. Vélhetően Moszkva biztatására, a kínai mintát követve a Szövetség katonai felkeléssel próbálta a hatalmat megszerezni, de nem járt sikerrel. Vargas leverte a felkelést és portugál mintára kemény diktatúrát vezetett be az Új Állam (Estado Novo, 1937) meghirdetésével, amely törvényen kívül helyezte a politikai pártokat.

Brazília és Chile a fasizmus térhódításának példáit mutatta. Chilében német típusú befolyásos fasiszta kispártok, Brazíliában viszont fasiszta tömegmozgalom alakult. A Brazil Integralista Szövetségnek több tízezres létszámú fegyveres osztaga is alakult. Átvette az európai fasiszta szimbólumokat és erős konzervatív katolikus érvelés jellemezte. Mexikóban hasonlóképpen fasiszta tömegmozgalom jött létre a Sinarquista Nemzeti Unióval. Ilyen mozgalom született meg Peruban is (Forradalmi Unió, Luis Sánchez Cerro vezetésével), Bolíviában a Szocialista Falanx lett erős fasiszta párt. Ezeket tömegeik miatt a hazai oligarchiák gyanakodva szemlélték, s éppúgy felléptek ellenük, mint a kommunisták ellen. Másutt félkatonai vagy éppen terrorista jellegű fasiszta szerveződések kaptak lábra. Aktivitásukat puccskísérletek és felkelések jelezték (Uruguay: Haza Élgárdája; Kuba: ABC-mozgalom, Argentína: Polgárfront, Kolumbia: feketeingesek stb.). Az oligarchiák fasiszta szimpátiája erős volt („kreol fasizmus”), de az adott geopolitikai helyzetben ezt inkább a déli (chilei, perui, argentin, uruguayi) oligarchiák nyilváníthatták ki szabadon, az Egyesült Államoktól távol.

A hitleri Németország erőteljes latin-amerikai expanziója az Egyesült Államokat kontinentális politikájának átalakítására ösztönözte. A Közép-Amerikában és a Karib-térségben gyakorolt „furkósbot-politika” és az 1920-as években a déli Amerikában kipróbált „dollárdiplomácia”, amely a „civilizációs küldetés” angolszász arroganciájával párosult, alkalmatlannak bizonyult az észak-amerikai pozíciók védelmére. A világválság alatt nagy erővel fellobbanó Egyesült Államok-ellenesség is figyelmeztető jel volt. Az Egyesült Államok La- tin-Amerika-politikájában stílusváltásra kényszerült. Ez a politika F. D. Roosevelt nevéhez fűződik, és a „jószomszédság” elnevezést kapta. A fasiszta veszély elleni kontinentális összefogás mellett nyugodt légkört igyekezett teremteni a további gazdasági expanzióhoz.

Az Egyesült Államok a Pánamerikai Unió 1933. évi konferenciáján (Montevideo) elismerte a népek egyenlőségének, a más országok ügyeibe való be nem avatkozás és a területi sérthetetlenség elvét, és elvetette az erőszak alkalmazását a nemzetközi kapcsolatokban. Még ebben az évben ígéretet tett Panamának, hogy módosítja a Panamára nézve sértő és előnytelen csatornaszerződést; Haitiből kivonta csapatait, s lemondott arról a „jogáról”, hogy Mexikóban csapatokat tartson. Kubával is egyezség született a Plattcikkely eltörléséről (1934). Az Egyesült Államok kölcsönös kedvezményeken alapuló szerződéseket, vámcsökkentést, hiteleket, kulturális, szociális és műszaki támogatást ígért Latin-Ameri- kának. Elismerte, hogy az észak-amerikai vállalatok kötelesek alávetni magukat a fogadó ország törvényeinek. A stílus változott, az alapmagatartás kevésbé. Az Egyesült Államok továbbra is támogatta Közép-Amerika sötét diktátorait és nem ismerte el Grau San Martin demokratikus kormányát Kubában.

A harmincas évek második felében az Egyesült Államok politikájában a „közös védelem” jelszava került előtérbe, s felerősödött a pánamerikai eszme. A befelé forduló, belső problémáikkal viaskodó Latin-Amerika országai és politikai erői mintha elfeledkeztek volna korábbi kontinentális eszményeikről; e gondolat hordozója az Egyesült Államok lett, amely egyszerre ígért védelmet és modernizációt déli szomszédainak, s mindezzel nagy vonzerőt gyakorolt a déli demokratikus közvéleményre.

A második világháború éveiben

A világháború kitörésekor a kontinentális védelem jegyében létrehozták az í Amerika-közi Pénzügyi és Tanácsadó Bizottságot, a kontinentális Védelmi Bizottságot, s az európai katonai tanácsadókat mindenütt észak-amerikaiak váltották fel. Ekkor kezdett formálódni a kétoldalú katonai szerződések rendszere is, s megkezdődött az Egyesült Államok latin-amerikai támaszpontrendszerének kialakítása.

Latin-Amerika jelentősége megnőtt az Egyesült Államok számára. Ebben az időszakban a háborús nyersanyagokra költött csaknem 4,4 milliárd dollárból 2,36 milliárd La- tin-Amerikára jutott (réz, salétrom, ón, nyersgumi stb.). Voltaképpen a második világháború gazdasági ösztönzői közepette lendült fel az importhelyettesítő iparosítás is. A latin-amerikai export fő iránya az Egyesült Államok lett, amely a háború alatt tartós fizetési hiányt mutatott a latin-amerikai országokkal szembeni kereskedelemben. Új vonása volt a fejlődésnek, hogy néhány országban (Brazília, Argentína, Chile, Mexikó) a nehézipar egyes ágai is fejlődésnek indultak.

Mindez azonban nem változtatta meg Latin-Amerika korábbi torz gazdasági struktúráját. Bár a szubkontinens világkereskedelemből való részesedése 1948-ra 12 százalékra nőtt, ennek döntő részét a kitermelő ipar és az ültetvényestermékek adták: a chilei, perui, mexikói réz, a venezuelai olaj, a kubai cukor, a perui, brazil és mexikói gyapot, a brazíliai és kolumbiai kávé, az argentin és uruguayi gyapjú. A belső aránytalanságok azonban nyilvánvalóak voltak. Az összes latin-amerikai export 75 százalékát öt ország adta (Argentína, Brazília, Kuba, Mexikó és Venezuela). Másik jellegzetessége az évtizednek (1938-1948), hogy az exportjövedelmek növekedése nem a termelés bővüléséből, hanem az árak konjunkturális emelkedéséből származott.

A második világháború évei a demokratizálódás korszakát is jelentették. A baloldali pártok és a szakszervezetek több országban legalitást nyertek, s az 1938-ban létrejött Latin-Amerikai Munkásszövetség 18 ország szervezeteit tömörítette. Néhány országban megszülettek a „nemzeti egység” kormányai, amelyek széles demokratikus politikai szövetségeket hoztak létre (Mexikó, Peru, Chile, Kolumbia, Kuba).

Fontosak azonban a kivételek is. Brazíliában, Ecuadorban, Hondurasban, El Salvadorban, Paraguayban, Nicaraguában, Guatemalában, Venezuelában fennmaradtak a diktatúrák, nyíltabb vagy burkoltabb formában fasiszta szimpátiát is mutatva.

Összességében azonban az Egyesült Államok stílusváltása és a belső demokratikus közvélemény küzdelmének eredményeként a világháború éveiben a demokratikus politizálás korábban nem ismert módon kiterjedt, de semmit sem oldott meg a szubkontinens társadalmi-gazdasági gondjai közül. A háború utolsó éveiben már erre utalt a Perón karrierjét elindító argentin katonai puccs (1943), majd az 1944-es guatemalai forradalom kirobbanása is.