Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – II. Európán kívüli országok

(2005)

Osiris Kiadó

ÁZSIA

ÁZSIA

Kína

Az 1911. évi forradalom megdöntötte az 1644 óta uralkodó, idegennek számító mandzsu Csing dinasztiát, és kikiáltották a köztársaságot (1912. január 1.) A forradalmi válság előidézéséhez a külsőtényező, a gyarmatosító hatalmak behatolása is hozzájárult az első ópiumháborút (1839-1842) követően. A külföldi hatalmak ezután egyenlőtlen szerződések sorozatát kényszerítették a világtól jórészt elzárkózva élő Középső Birodalomra. A 19. század elejétől sorozatos felkelésekkel tarkított belső válságot, a központi hatalom gyengülését tovább növelte az ország felosztásával fenyegető gyarmatosítás, a koncessziós területek, a külföldiek által élvezett területenkívüliség, csapataik, hadihajóik jelenléte stb.

Az ország gazdaságának alapja a mezőgazdaságvolt és az évszázadok alatt keveset változó paraszti felszerelés és munkavégzés következtében a termelés alig tudott lépést tartani a népesség növekedésével (a 19. század közepén mintegy 430 millió). Országosan a föld több mint 40 százaléka volt a földesurak és a gazdagparasztok kezén, akik földjüket bérlet formájában műveltették, s bérleti díjként hozzávetőlegesen a termés mintegy 50 százalékával fizettek. Az önálló parasztgazdaságokra az állami adó nehezedett súlyos teherként. A mezőgazdasági szektort áthatották a piaci erők, az ország kis vidéki piacok hálózatából épült fel. A 19-20. század fordulójáig Kína csak a kezdeti lépéseket tette meg a kapitalista fejlődés útján. Az ipari termelés mintegy háromnegyedét a kézműipar állította elő, az elsősorban külső hatásra fejlődő korszerű gyáripar szinte kizárólag a tengerparti városokban, mindenekelőtt Sanghajban összpontosult. Az ország infrastruktúrája fejletlen volt, 1911-ben a kontinensnyi országban mintegy 8700 km vasútvonal volt, a szállítási igényeket túlnyomórészt hagyományos eszközökkel, a folyókon dzsunkákkal, a szárazföldön állati és emberi izomerővel, zömmel kulikkal elégítették ki.

Az idegen hatalmak egymással is vetélkedve érdekszférákat alakítottak ki: Anglia a Jang- ce-medencében, Franciaország Dél-Kínában, Németország Santung tartományban, Oroszország Mandzsúriában, Japán a Liaotung-félszigeten, míg az Egyesült Államok saját versenyképességében bízva a „nyitott kapuk” elvét hirdette. A külföldi hatalmak jelenléte bizonyos területekre és gazdasági szektorokra összpontosult, s hatása összetetten érvényesült. Más hatást gyakoroltak a kereskedők, a misszionáriusok, a haditechnikai fölényükkel operáló hadihajók és hadseregek stb., s ezek eltérően érintették az egyes kínai osztályokat, társadalmi csoportokat. A kínai társadalom zömét képviselő parasztságot, a falut ezek a hatások alig befolyásolták.

A külföldi jelenlétnek politikai, kulturális s lélektani következményei is voltak. Legsúlyosabb csapást a hagyományos kínai önképre és világfelfogásra mérte, amelynek elsődleges eleme az a felfogás volt, hogy Kínáé az egyetlen (igazi) civilizáció, s kulturális felsőbbrendűsége vitathatatlan. A külső imperializmus tulajdonképpen nem rombolta le a birodalmat, csak demonstrálta, hogy léteznek más, versenyképes kultúrák is. Ennek hatására született meg Kínában a modern értelemben felfogott nacionalizmus, amely a 20. században az egyik legmeghatározóbb kínai ideológiává vált, alapvetően befolyásolva a század minden lényeges folyamatát.

A külső hatások eredményeként új társadalmi csoportok jelentek meg, amelyek a régi foglalkozási csoportok (a késő császári Kínában négy ilyet különböztettek meg: írástu- dók-hivatalnokok, parasztok, kézművesek, kereskedők) mellett szintén a nacionalizmus követőivé váltak. A komprádorok helyismeretük, nyelvi készségeik alapján a külföldiek üzleti ügynökeivé váltak, maguk is meggazdagodva a kínai burzsoázia tagjaivá lettek. A másik csoport az új, modernizált hadsereg tisztjei és katonái, akik részben hátterét és alapját képezték a forradalom után az országot részekre szabdaló hadúriságnak, a militaristák küzdelmének. Új társadalmi csoportként jelent meg egy nyugati típusú városi értelmiség, amely képzettségét és tevékenységét tekintve különbözött a hagyományos, konfuciánus képzettségű írástudó rétegtől. A meginduló iparosítás eredményeként a nemzeti burzsoázia mellett megjelent a létszámában gyorsan növekvő ipari munkásság, amelyet azonban hosszú ideig csak elvétve jellemzett a marxizmus által neki tulajdonított öntudat, szervezettség és szolidaritás.

A századfordulóra már egyértelművé vált társadalmi, gazdasági és hatalmi válságra a hazafias erők, a társadalmi elit egyre jelentősebb részei különböző módon keresték a megoldást. Meghiúsultak a rendszer reformálásába vetett remények, s megerősödtek azok a forradalmi erők, amelyek az idegen Csing-dinasztia eltávolításában látták a megoldást. Az országban nem jött létre össznemzeti politikai szervezet, a különféle mozgalmak és szerveződések közül azonban kiemelkedett a Szun Jat-szen által irányított, elsősorban a déli tartományokban befolyásos szervezet. Ennek programja „három népi elv” volt: a nacionalizmus és a függetlenség (mindenekelőtt a mandzsu dinasztia eltávolítása és az antiimperializmus); a demokrácia és a népjólét elve. Szun Jat-szen szerint Kína egyik sajátossága az, hogy mindenki szegény, az emberek csak a szegénység mértékében különböznek. Erre hivatkozva elutasította a kommunisták által hirdetett osztályharcot, s az általános szegénységben látta a nemzeti egységfront létrehozásának lehetőségét. Központi feladatnak tekintette az élelmiszer-ellátás és a földkérdés megoldását, amit a „Minden parasztnak saját földet!” jelszó szellemében kívánt megoldani. Az ország felemeléséhez elengedhetetlennek tartotta az iparosítást, állami tervprogram irányításával és a vasúthálózat fejlesztését.

Az 1911. október 10-én („dupla tízes”, a köztársaság nemzeti ünnepe) kirobbant felkelés viharos gyorsasággal terjedt az országban, véget vetve a császárság több mint kétezer éves uralmának. Formálisan a trónról való lemondásra 1912. február 12-én került sor, amikor Jüan Si-kajt, az új hadsereg egyik fő szervezőjét választották ideiglenes köztársasági elnöknek, akinek javára a még decemberben megválasztott Szun Jat-szen lemondott.

A forradalom a császárság megdöntése szempontjából fordulópontot jelentett Kína modern kori történetében, de nem jelentette a demokratikus rendszer létrejöttét. A mandzsuellenesség ideiglenes és törékeny koalíciót hozott létre, amelyhez korántsem egységes antiimperializmus társult. A változást nem kísérte társadalmi forradalom,

mindenekelőtt a népesség 80 százalékát kitevő vidéki népesség, elsősorban a parasztság esetében; a forradalom sok szempontból az elitek lázadása volt a monarchia és annak centralizált hatalma ellen.

1912 augusztusában Szun Jat-szen szervezete és négy másik csoportosulás egyesüléséből létrejött a Kuomintang (KMT – Nemzeti Párt), amely az 1912-1913 fordulóján a népesség mintegy 4-6 százalékos részvételi jogosultsága mellett megtartott parlamenti választáson a törvényhozás mindkét házában többséget szerzett. A reális hatalom azonban Jüan Si-kaj elnöké és a katonai parancsnokoké volt. Jüan fokozatosan diktatórikus hatalmat épített ki, 1913 novemberében betiltotta a KMT-t, 1914 elején szétzavarta a parlamentet, sőt 1915 végén kísérletet tett császárrá koronázására is. A hazai és külföldi tiltakozás hatására szándékáról lemondott, s 1916. júniusban váratlanul meghalt.

Kína az első világháborúban

Kína nem kívánt részt venni a háborúban, annak kitörésekor semlegesnek nyilvánította magát, azonban nem tudott teljesen függetlenedni az eseményektől.

Japán a nyugati hatalmak figyelmét és erejét lekötő háborút jó lehetőségnek tekintette kínai befolyása kiterjesztésére. 1914. augusztus közepén hadat üzent Németországnak és elfoglalta a német befolyási övezetet jelentő santungi területeket. (Santungra vonatkozó jogait az antanthatalmakkal kötött titkos szerződések sorozatával igyekezett megerősíteni.) 1915. január 18-án átnyújtotta Kínának hírhedt 21 követelését. Az öt csoportra tagolt követelések nemcsak Santungot kívánták Mandzsúriához hasonló fontosságú japán hídfővé alakítani, hanem számos más előjogot igényelve Kínát függő helyzetbe akarta juttatni. A durva és kihívó fellépést Oroszország és Anglia kényszeredetten tudomásul vette, az Egyesült Államok azonban tiltakozott. Jüan Si-kaj lényegében elfogadta a japán ultimátumot és 1915. május 25-én a követeléseken alapuló szerződést írtak alá, ami nagy felháborodást, japánellenes tüntetéseket váltott ki („a nemzeti szégyen napja”) és ösztönözte a japánellenes nacionalizmust.

Kínán belül, valamint a nagyhatalmak között éles vita volt Kína háborúba lépése körül. Elsősorban Franciaország tartott igényt a kínai munkaerőre, ebben Anglia és Oroszország támogatta, az Egyesült Államok viszont – Japán súlyának túlzott növekedésétől tartva a kínai színtéren – ellenezte azt. A Jüan Si-kaj örökébe lépő Tuan Csi-zsuj miniszterelnök a hadba lépést diktatórikus törekvései erősítésére kívánta felhasználni. Kínában az újra összehívott parlament és a tömeghangulat is ellenezte a háborúba lépést. 1919 márciusában Kína megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal, majd hosszú belső küzdelem után feloszlatták a parlamentet és augusztus 14-én Kína hadat üzent Németországnak és Ausztria-Magyarországnak. Kína a harci cselekményekben nem vett részt, háborús szerepe nagyszámú kuli hadimunkára küldésében (elsősorban Franciaországba) merült ki.

A világháborús évekjelentős pozitívuma Kína számára az ipari fejlődés felgyorsulása volt. A külföldi áruk csökkenő versenye nagy lehetőséget teremtett, így ezeket az éveket a kínai kapitalizmus, a burzsoázia „aranykorának”nevezték.

A hadúri korszak (1916-1928)

Jüan Si-kaj halálától a KMT hatalmának megteremtéséig terjedő időszakban növekedtek a centrifugális erők, s az ország káoszba és zűrzavarba süllyedt.

A hatalom az egyes tartományokban saját hadseregekkel rendelkező helyi mili- . taristák kezébe került, akik nagy területek ellenőrzésére törekedtek, mert ez bázist, jövedelem-, anyag- és emberi forrást jelentett számukra. Területükön adót szedtek, vámokat vetettek ki, pénzt verettek, ópiummal kereskedtek. Pillanatnyi érdekeik alapján koa-

líciókat hoztak létre, fegyveres összecsapások, háborúk százait folytatták egymás ellen, óriási szenvedést és pusztítást okozva.

A hadúri hadseregek katonái zömében parasztok voltak, akiket részben erőszakkal, részben pénzzel toboroztak, illetve a termelésből kiszorult szegények. Emiatt a katonák morálja, harci szelleme rendkívül alacsony volt, napirenden volt a dezertálás, a vesztegetés hatására történő átállás. A hadseregek létszáma az időszak során fokozatosan növekedett (1916-ban mintegy félmillió, 1928-ban kétmillió). Egyre több és modernebb fegyver (gépfegyver, repülőgép és főleg tüzérség) volt jelen, amelyek megváltoztatták a háborúk jellegét. A legtöbb militarista nem törődött a katonák kiképzésével; puskát adtak a kezébe és bevetették, ha elesett, mást állítottak a helyébe, hiszen ember volt bőven. A KMT és hadserege kivételt jelentett, mert nagy gondot fordítottak a katonák és a tisztek kiképzésére.

Az ország politikai szétesése gazdasági szétesést okozott, majd ez – ördögi körként visszahatva – gátjává vált a politikai újraegyesülésnek. Az egyes militaristák és frakcióik különböző külső hatalmak felé hajlottak, más és más hatalomtól kaptak segítséget. Az erős központi hatalom hiánya, a káosz az országot erősen kiszolgáltatottá tette a külföldi beavatkozásoknak és nyomásoknak. A zavaros, bizonytalan körülmények zavarták a külföldi behatolást, s kockázatossá tették gazdasági tevékenységüket.

A hadurak léte és tevékenysége erős militarista dimenziót adott a kínai nacionalizmusnak, s a politikai színtérnek. A politika terén mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a „hatalom a puskacsőből nő ki”. Politikai befolyásra és hatalomra csak fegyver és hadsereg birtokában lehetett szert tenni. A hadseregek hosszú időre a politikai élet középpontjába kerültek.

A „május 4.” mozgalom (1919). A Kínai Kommunista Párt megalakulása (1921)

Kína formálisan a győztesek oldalán fejezte be a világháborút, így a párizsi békekonferenciától joggal remélte az egyenlőtlen szerződések rendszerének felszámolását és mindenekelőtt Santung visszaszerzését. A várakozások és remények azonban semmivé váltak, mivel a konferencia a titkos szerződésekre is alapozva a német tulajdonokat és jogokat Japánnak juttatta, és elutasította az egyenlőtlen szerződések kérdésének megtárgyalását.

A békekonferencia döntése óriási felháborodást váltott ki Kínában. 1919. május 4-én Pekingben nagy diáktüntetésre került sor, a megmozdulások gyorsan átterjedtek más nagyvárosokba. A tüntetések általános diáksztrájkkal, a japán áruk bojkottjával, a japán teherhajók kirakodásának megtagadásával, tiltakozó táviratok ezreivel folytatódtak. Az országos tiltakozás hatására a kínai küldöttség nem írta alá a békeszerződést.

„Május 4.”azonban a kéthónapos hazafias tiltakozásnál szélesebb tartalmú korszakot és mozgalmat jelöl, amelynek lényege a modern irodalmi és politikai eszmék elterjedése, a kulturális élet megújulása. Előzményei visszanyúlnak a századfordulót követő erőfeszítésekhez, a Nyugat eszméinek asszimilációjához, majd különösen az 1915-öt követő időszakhoz, amikor a társadalmi, politikai és intellektuális forradalom a nemzeti függetlenség kivívása mellett új kultúra teremtésére is törekedett.

A „május 4.” mozgalom során a tudomány és a demokrácia voltak a példának tekintett nyugati civilizáció középponti fogalmai. A mozgalom vezető értelmiségijei abból indultak ki, hogy Kína problémái kulturális gyökerűek, ezért a megoldásokat is elsősorban ebben a szférában kell keresni. A „május 4.” mozgalomban a nemzeti és antiimperialista jellegvolt a meghatározó. Ez ösztönözte a kínai értelmiségieket már a 19. század végétől,hogy a legkülönbözőbb eszmeáramlatokkal ismerkedve keressék a válaszokat Kína problémáinak megoldására. Az anarchizmustól a liberalizmusig terjedő választékba fokozatosan belekerültek a szocialista eszmék, köztük a marxizmus-leninizmus, amely iránti érdeklődést megnövelte az 1917-es bolsevik forradalom győzelme. Népszerűségéhez hozzájárult a lenini antiimperialista eszmevilág, de a kínai körülmények között fontos volt a katonai frazeológia és szóhasználat (tömegmozgósítás, élcsapat, stratégia stb.) is.

A világháború sokakat kiábrándított az addig csodált nyugati civilizációból, és a bolsevikgyőzelemben új utat véltek felfedezni Kína számára. A marxizmus tanulmányozására kis körök, csoportok alakultak, és egyre több művet fordítottak le, ennek ellenére azonban elméleti ismereteik meglehetősen bizonytalanok voltak. A Komintern megbízásából 1920 elején küldöttek kis csoportja érkezett Kínába.

Közreműködésük nyomán ülésezett 1921. július 23-án a Kínai Kommunista Párt (KKP) alapító kongresszusa. A Sanghajban tartott illegális kongresszuson a 7 kommunista körből 12 küldött (köztük Mao Ce-tung) vett részt, akik 53 tagot képviseltek. A párt tagjai és a kongresszusi küldöttek fiatal értelmiségiek voltak, akik nem voltak teljesen tisztában az ország helyzetével, tapasztalatlanok voltak a kommunista stratégiát és taktikát illetően. A pártprogramban mechanikusan átvették a marxista-leninista dogmákat. A párt proletár jellegét hangsúlyozták, bár a pártnak még egyetlen munkás tagja sem volt. (Az egy év múlva tartott 2. kongresszus idején a 195 tag között már 21 munkás volt.) Célul tűzték ki a kapitalista osztályok megdöntését, a proletárdiktatúra megteremtését, a magántulajdon kisajátítását. Egyik fő feladatként jelölték meg a munkások felvilágosítását és szervezését; a parasztság számára a föld nacionalizálását hirdették meg. Merev, szektás álláspontra helyezkedve elutasítottak mindenfajta együttműködést más pártokkal és csoportokkal. Ez ügyben hosszas viták után a Komintern ösztönzésére változtattak álláspontjukon, lehetővé téve ezzel a KMT-vel való együttműködést és az első nemzeti egységfront megteremtését.

A párizsi békekonferencia után Kína folytatta harcát szuverenitása visszaszerzéséért. A békeszerződés aláírásának elutasítása logikailag is napirendre tűzte a viszony rendezését Németországgal. Kína a háborút 1919. szeptember 15-én befejezettnek nyilvánította Németországgal, majd 1921. május 21-én az egyenrangú kapcsolatokon alapuló szerződést írtak alá. Hasonló értelmű szerződést kötött Ausztriával (1919) és néhány más országgal, majd 1920-ban belépett a Népszövetségbe. A békekonferencia után kiéleződött a viszony az Egyesült Államok és Japán között, mivel az Egyesült Államok veszélyeztetve látta érdekeit Japán kínai előretörésével.

A kínai diplomácia és közvélemény nyomása, a japánellenesség és árubojkott méretei, a japán-amerikai feszültségek engedményekre kényszerítették Japánt: 1921. januárban érvénytelenített egy sor, 1918-1919-ben Kínára erőltetett egyezményt. A kínai probléma egyik központi témája volt a washingtoni konferenciának (1921. november- 1922. február), de Kína erőfeszítései kevésbé jártak sikerrel. A kilenchatalmi szerződés (1922. február 6.) nem állította helyre vámautonómiáját (csak a vámok némi emelésébe egyeztek bele), nem mondtak le a területenkívüliségről (eszerint a külföldiekre nem vonatkoztak a kínai törvények), elvetették a bérelt területek visszaadását stb. A dokumentumba belekerült a „nyitott kapuk” elve, amely az Egyesült Államok érdekét fejezte ki. A Kína számára kiemelt fontosságú santungi kérdésben is csak felemás eredményt ért el: Kína kétoldalú tárgyalásokon elérte a japán csapatok kivonását, de Japán kezében komoly gazdasági pozíciók maradtak.

Kína csak a békekonferencia csalódása után reagált a javaslatra, hogy tárgyaljanak acári Oroszország kínai különleges joga és privilégiuma felszámolásáról. A nyugati hatalmak nyomására halogatott diplomáciai kapcsolatfelvétel ügye a washingtoni konferencia után újra előkerült, több kínai politikai erő is (köztük a KMT) kapcsolatot keresett a bolsevikokkal. 1924. május 31-én szovjet-kínai szerződést írtak alá, amelyben a Szovjetunió érvénytelenítette a cári időszakban kötött szerződéseket, lemondott a területenkívüliségről, és a két ország felvette a diplomáciai kapcsolatokat.

A nemzeti forradalom előkészítése (1923-1924)

A militarista torzsalkodások közepette 1921 áprilisában a pekingi parlament délre menekült tagjai Szun Jat-szent a Kínai Köztársaság elnökévé választották. (A pekingi kormány, a militaristák zöme ezt érvénytelennek tekintette, a külföldi hatalmak sem ismerték el.) 1922 nyarán neki is menekülnie kellett, ám 1923 elején más militaristák támogatásával visszatérhetett, megalakítva új déli kormányát. Szunnak a három népi elv megvalósításához jövedelemre, szervezett pártra és legfőképpen erős hadseregre volt szüksége. Kormánya elismerését és kölcsönöket azonban hiába kért a nyugati hatalmaktól, ezért a Szovjetuniótól kért tanácsadókat és anyagi támogatást. 1923. augusztusban Csang Kaj-sek vezetésével küldöttség ment Moszkvába, s ősszel már megérkeztek az első tanácsadók.

A KMT újjászervezésében aktívan részt vettek a szovjet tanácsadók. Ennek fontos állomása volt a párt 1924. január 20-30. között tartott első kongresszusa. Ideológiai-politikai platformként a három népi elvet fogadták el, erőteljes antiimperialista felfogásban. Szabályzata szigorúan fegyelmezett, a demokratikus centralizmus elvét követő modern politikai tömegpárt létrehozását tűzte ki célul. Szun a KMT-ben látta azt az erőt, amelynek „politikai gyámkodása” alatt nemcsak irányítják az állami politikát, hanem segítségével nevelik az erre még felkészületlen kínai népet és eljuttatják a demokrácia, a hatalomban való részvétel szintjéig. Jelentős pártbeli ellenállást leküzdve Szun elfogadtatta a kommunistákkal való együttműködést, egyénenként történő felvételüket a KMT-be, létrehozva ezzel az első nemzeti egységfrontot. A belépésnek ekkor jórészt csak szimbolikus értéke és jelentősége volt, hiszen 1923-ban a KKP-nak mindössze 420 tagja volt, míg a KMT-nek kb. 50 ezer. A kommunisták bekerültek a KMT vezető szerveibe is, a munkás- és paraszttömegek közötti szervezőmunkával, szakszervezetek és parasztszövetségek létrehozásával nagyban hozzájárultak a KMT tömegbázisának az erősödéséhez, miközben saját pártjuk megismertetésében is nagyot léptek előre.

A KMT-kongresszus feladatul szabta egy erős, öntudatos nemzeti forradalmi hadsereg megteremtését. Megvalósításának fontos lépése volt Kanton közelében Huangpu (Vampoa) szigetén egy katonai akadémia megszervezése, jórészt szovjet anyagi és inst- ruktori segítséggel. Parancsnoka Csang Kaj-sek volt, a politikai munkát és kiképzést helyettese, Csou En-laj irányította. A foglalkozások 1924. májusban indultak és 1927-ig mintegy nyolcezer tisztet képeztek ki.

1924 végén az ország északi részén új hévvel tört ki a militarista klikkek háborúja. Az egyik militarista, Feng Jü-hsziang 1924 októberében elfoglalta Pekinget. Feng a militarista reformátorok közé tartozott, a konfuciánus etikát a keresztény morállal igyekezett egyesíteni, katonái többségét keresztény hitre térítette („keresztény tábornok”). Pe- king elfoglalása után hadseregét Nemzeti Hadsereggé keresztelte át és bejelentette, hogy támogatja Szun Jat-szen elképzeléseit a nemzet megmentésére vonatkozóan. Feng 1925 elején a Szovjetunióhoz fordult támogatásért, amit igen jelentős hadiszállítások és katonai tanácsadók formájában meg is kapott. Feng elérte, hogy az északiak Szun Jat-szent Pekingbe hívják az ország katonai-politikai helyzetéről, egyesítéséről tartandókonferenciára. Szun Jat-szen azonban 1926 márciusában meghalt. A halála után a kirobbant utódlási harcban a tényleges hatalom a pártban és a hadseregben is egyre döntőbb befolyást szerző Csang Kaj-sek kezébe került.

A nemzeti forradalom és az északi hadjárat (1925-1927)

Az 1925. évi „május 30-a mozgalom” a nemzeti forradalom kezdetét jelentette.

A gazdasági elégedetlenségből fakadó sztrájkok erőteljes antiimperialista mozgalommá szélesedtek. Május 30-án Sanghajban az idegen hatalmak és az egyenlőtlen szerződések elleni diáktüntetésekre került sor, a letartóztatottak szabadon bocsátását követelő tömegbe belelőttek, mintegy tucatnyi ember halálát okozva. A magasra korbácsolt idegengyűlölet, a gazdasági elégedetlenségből fakadó sztrájkok erőteljes antiimperialista mozgalommá szélesedtek. A mozgalom másik fő tartalmát és célkitűzését az ország egyesítésének követelése képezte. A „május 30-a mozgalom” a városokra korlátozódott, a parasztságot még lényegében érintetlenül hagyta.

A nemzeti mozgalom fellendülése nyomán a kantoni kormány 1925. július 1-jén a Kínai Köztársaság Nemzeti Kormányának deklarálta magát (jelezve szándékát az ország egyesítésére), fegyveres erői pedig felvették a Nemzeti Forradalmi Hadsereg (NFH) nevet. Az újjászervezett kormány elnöke a Szun Jat-szen demokratikus örökségét leginkább képviselő Vang Csing-vej lett. Az ország egyesítését csak fegyveres úton, a militaristák legyőzésével lehetett végrehajtani. Ehhez nagy anyagi és katonai segítséget nyújtott a Szovjetunió, tanácsadói tevékenyen részt vettek a kiképzésben, a haditervek kidolgozásában.

Ezzel párhuzamosan kemény harc folyt a KMT-n belül a különböző irányzatok között, ahol az egyik fő vitatémát a kommunistákkal kialakított együttműködés képezte. A KMT jobbszárnya erősödő gyanakvással és ellenérzéssel figyelte a szovjet tanácsadók tevékenységét, de mindenekelőtt a kommunisták növekvő tömegbefolyását és szerepét a párt szervezeteiben. 1926 márciusában Csang Kaj-sek szigorú korlátozó intézkedéseket vezetett be a kommunistákkal szemben, az egységfront azonban egyelőre fennmaradt.

Az ország egyesítéséért indított északi hadjárat 1926. július elején indult. Az NFH erői (100 ezer fő) ekkor eltörpültek a militarista koalíciók hadseregeihez (750 ezer) képest. Ennek ellenére gyors és jelentős sikereket értek el, az év végére összesen hét tartomány zömét elfoglalták. Az NFH által felszabadított területeken, mindenekelőtt a kommunisták szervezőmunkája eredményeként fellendültek a tömegmozgalmak, nemcsak a városokban, hanem vidéken, parasztmozgalom formájában is. A parasztokat roppant nehéz volt kiszakítani a falusi társadalmat át- meg átszövő klánok, titkos társaságok, vallási közösségek, és a falusi elit hatóköréből. Csak fokozatosan fogadták el a bérleti díjak 25 százalékos csökkentésének követelését, és nehéz volt meggyőzni őket a földesúri földtulajdon igazságtalanságáról.

Feng Jü-hsziang Nemzeti Hadserege 1926 őszétől nyíltan csatlakozott a nemzeti forradalmi táborhoz. Az NFH 1927 elején aJangce két partján Sanghaj felé nyomult előre, és a munkások sztrájkja, a szakszervezetek által szervezett felkeléssel is támogatva március 22-én birtokba vette a várost. A következő napon Nankingot is feladták az északiak.

Csang Kaj-sek még 1926 augusztusában védelmet ígért a külföldieknek és tulajdonuknak, amennyiben aktívan nem akadályozzák a forradalmi erőket. A külföldi hatalmak feszült figyelemmel kísérték a nemzeti forradalom előrehaladását, különösen a legnagyobb érdekeltséggel rendelkező Anglia, Japán és az Egyesült Államok. Tárgyalási készségükkel egyidejűleg azonban jelentős csapaterősítéseket és hadihajókat küldtek

Sanghajba és más kikötőkbe, állampolgáraik életének és jogos érdekeik védelmének hangoztatásával.

Az északi hadjárat sikerei nyomán a nemzeti tábort egyre több kérdés osztotta meg, amelyek közül a tömegmozgalmak fellendülése vetette fel az egyik legalapvetőbb kérdést: a nemzeti mozgalmat milyen mértékű és mélységű szociális átalakulásnak kell kísérnie? Csang Kaj-sek a dilemma feloldásának lehetőségét a kommunistákkal létrehozott egységfront széttörésében, a tömegmozgalmak elleni fellépésben látta. A kommunistákkal az együttműködést fenntartó baloldal Vuhant nyilvánította fővárosnak, de a reális hatalom a Nancsangban székelő Csang Kaj-seké volt. O 1927. április 5-én Nan- kingban rendkívüli állapotot hirdetett ki, majd drasztikus módon fellépett a baloldaliakkal, a kommunistákkal szemben. A legnagyobb arányú leszámolás és tisztogatás Sanghajban történt. A hadsereg alakulatai és a felfegyverzett alvilág egységei mellett a nemzetközi negyedek fegyveresei is részt vettek a munkásaktivisták s a kommunisták üldözésében. Százakat öltek és sebesítettek meg, a tiltakozó tömegtüntetésekre is tüzet nyitottak. Hasonló jellegű folyamatok zajlottak Kantonban és más városokban is. Sok ezren menekültek el a városokból. Avuhani kormánnyal való szakítást Csang Kaj-sekék április 18-án tették teljessé, amikor Nankingban új központi kormányt hoztak létre. Így az országban – a pekingivel együtt – már három „központi hatalom” létezett. Július közepén azonban Vuhanban is bekövetkezett a fordulat, a szakítás a kommunistákkal. Az egységfront széttörését a kínai-szovjet kapcsolatok gyors romlása kísérte. Diplomáciai személyzete és tanácsadói zömét a Szovjetunió már 1927 áprilisában kivonta Kínából, majd 1929 nyarán megszakította a diplomáciai kapcsolatokat.

AKKP eredményesen használta fel az egységfront időszakát, és jelentéktelen csopor- tocskából a szakítás idejére közel 58 ezres taglétszámú párttá vált. A tagok több mint 50 százaléka munkás volt. A párt 1927. április végén kezdődő V kongresszusa a helyzetet rosszul értékelve támadó taktika mellett foglalt állást. Agrárforradalomra szólított fel, előirányozva a föld nacionalizálását és egyenlősítő újrafelosztását a parasztok között. A paraszti tömegek a felhívásra nem reagáltak, a radikális megoldást magukévá tevő parasztszövetségekkel a falu tehetős rétegei, a zömmel ezen családokból kikerülő NFH-tisztek, sőt általában a paraszttulajdonosok is szembekerültek. Hasonlóan offenzív célokat tűzött a munkások elé is a KKP: kivívni hegemóniáját, megteremteni demokratikus diktatúráját, kisajátítani a burzsoáziát stb. A visszavonulás taktikájának kidolgozása helyett a párt a fegyveres felkelések sorozatát kezdeményezte. A gyors vereségekkel járó felkelések után a kommunisták által befolyásolt fegyveres erők maradékai távoli, nehezen megközelíthető hegyes vidékekre húzódtak vissza, létrehozva a későbbi kommunista bázisterületek magját. A KKP az egész időszakban túlértékelte saját politikai lehetőségeit, a néptömegek politikai öntudatát, és a Komintern korabeli útmutatásainak szellemében kísérletet tett a nemzeti forradalom vezetésének megszerzésére, ami teljes kudarccal végződött.

A nankingi évtized (1928-1937)

1928. április elején az NFH folytatta az északi hadjáratot, most is kihasználva a militaristák közötti nézeteltéréseket. Elfoglalták Tiencsint, június 8-án pedig harc nélkül bevonultak Pekingbe. Így az országot 1928 közepére – sok szempontból formálisan – egyesítették: fennmaradtak a jelentős autonómiát élvező regionális központok, amelyek csak részben ismerték el a központi hatalmat, a militaristákkal folytatott háborúk még évekig elhúzódtak, bár Csang Kaj-sek gyakran alkalmazta a hagyományos hadúri eszközt, a megvesztegetést. Az ország fővárosa Nanking maradt.

Az ország fegyverrel történő egyesítése miatt is a hadsereg az új állam, a kialakuló politikai rendszer központi, meghatározó elemévé vált. Az 1928-ra 2,2 milliósra duzzadt hadsereg fenntartása óriási erőforrásokat emésztett fel. Csang Kaj-sek hatalmát a hadsereg, a párt és a kormányzat hármasára alapozta és vitathatatlan vezetővé emelkedésében tehetsége mellett kiemelkedő szerepetjátszott, hogy katona volt, jól ismerte afrak- ciós és hadúri politika technikáit, és a tőkés – főleg a sanghaji – körökhöz fűződő jó kapcsolata szilárd pénzügyi hátteret biztosított neki.

A KMT-rendszer jelentős modernizációs célokat tűzött maga elé, ezek megvalósítását azonban több tényező korlátozta, illetve veszélyeztette. Az ország egységének viszonylagossága mellett a KMT-ben végig különböző frakciók léteztek, amelyek keményen küzdöttek a hatalomért. Veszélytjelentettek a külföldi hatalmak, mindenekelőtt Japán. A nemzeti kormány egyik legfőbb célja Kína ázsiai nagyhatalmi státusának visszaszerzése, az egyenlőtlen szerződések, a területenkívüliség felszámolása volt. 1930. január 1-jén bejelentette, hogy a rendszert megszűntnek tekinti, de az egyoldalú nyilatkozatot a nagyhatalmak elutasították.

Az új hatalom alapvetően diktatórikus volt. A párt, a KMT „politikai gyámkodása” érvényesült, s a centralizációra törekedve ellenségesen viszonyult a politikai részvétel minden megnyilvánulásához, amelyet nem tudott ellenőrizni. Lényegében egypárti, pártállami rendszerjött létre, ahol a párt és a kormányzati struktúrák összefonódtak. A párttagság a hivatali foglalkoztatás előfeltételévé vált, a párt bürokratizálódott. A hatalom gyakorlása erőteljes autoriter és militarista vonásokat mutatott. A munkás- és diákszervezeteket korlátozták, kemény cenzúrát alkalmaztak, esetenként nem riadtak vissza a politikai ellenfelek meggyilkolásától sem. Csang Kaj-sek magát és törekvéseit azonosította nemzetével, így felfogása szerint a vele szembekerülők a nemzet érdekeit sértették. Világképében a lojális ellenzék számára sem volt hely. Az értelmiséget, de több más társadalmi réteget is elidegenített a rendszer, amelynek így társadalmi bázisa gyenge volt. A rendszer a nagytőkések, a földesurak érdekeit képviselte. Egyre inkább önálló erőként jelentkezett a hadsereg és a bürokrácia.

A KMT 1929-es „anyagi újjáépítés programjában” kiemelt helyen szerepelt a fejlesztés és felhalmozás. A tervekkel ellentétben azonban erre ténylegesen a költségvetésnek csak kis része jutott. A kormány bevételei szűkösek voltak: a földadót átengedte a tartományoknak, bevételei ehelyett a vámbevételekből, a közvetett adókból, a sómonopóliumból stb. származtak, egészében a gazdaság modern szektoraira alapozva. Kiemelkedő fontosságú volt a pénzügyi reform, a számos, forgalomban levő pénz helyett azonban csak 1935 novemberében sikerült megteremteni az egységes pénzrendszert. A kormány hangsúlyozottan kezelte az ipar fejlesztését. Számos ipari ágazatban (pamutszövés, malomipar, gyufa-, cementgyártás, vegyipar stb.) jelentős haladást értek el. Különösen nagyjelentőségű volt az infrastruktúrafejlesztése. Az évtizedek során 8 ezer kilométerrel bővült a vasúthálózat. A központ és a tartományok erőfeszítése nyomán mintegy 80 ezer kilométer út épült. Modernizálták a vízi közlekedést és szállítást, tucatnyi vonalon megindult a polgári légi-közlekedés.

AKMT politika a külföldi tőkét és vállalkozásokat illetően ellentmondásos volt. Egyrészt fel akarta számolni privilegizált helyzetét, korlátozni tevékenységét, másrészt a modernizáció meggyorsításához igényelte is azt.

A nemzeti jövedelem kétharmad részét továbbra is a mezőgazdaság adta, a szektor rendkívül lassan fejlődött, és itt elmaradtak az alapvető változások. A követett gazdaságpolitika, a pénzügyi szektor konszolidálása, a külföldi tőkével kapcsolatos politika ked-

vező lehetőségeket kínált a nemzeti tőke erősödése számára. Az időszak markáns vonása azonban az állam gazdasági szabályozó és vállalkozó szerepének nagymértékű megnövekedése volt. Ez megfelelt az akkori világtendenciának, az állam gazdasági szerepvállalása és ellenőrzése általában fokozódott (New Deal).

Erőfeszítéseket tettek a közép- és felsőfokú oktatás átszervezésére és kibővítésére. Tíz év alatt az ilyen célú ráfordítások négy-ötszörösükre nőttek, az érintett diákok száma nagyjából azonos arányban. Egészében az évtized teljesítménye eléggé hatékony volt a gazdaság modern szektorait illetően, kevés figyelmet fordított viszont a mezőgazdaságra. Az egyes területek fejlődése azonban nem volt érzékelhető a néptömegek helyzetében, emiatt a rendszer társadalmi támogatottsága gyenge volt.

A japán támadás Mandzsúriában (1931)

1931. szeptember 18-án egy provokációt követően a japánok támadást indítottak és rövid idő alatt egész Mandzsúriát elfoglalták. Japán stratégiailag fontos bázisnak tekintette Kínát a Szovjetunióval szemben, illetve hiányzó természeti kincsei forrásának és ipari fejlesztési területnek. A támadás óriási felháborodást váltott ki Kínában; tömegtüntetések, sztrájkok, áru-bojkott kezdődött, főleg Sanghajban. Ezért a japánok a város nemzetközi negyedéből kiindulva 1932 januárjában támadást indítottak. A véres harcok márciusig elhúzódtak, majd a japánok visszavonultak a nemzetközi negyedbe, s a kínai csapatok kiürítették a várost. 1932. március 1-jén a japánok Mandzsúriában Mandzsukuo néven önálló bábállamot hoztak létre, élén Pu Jivel, Kína utolsó császárával, mint kormányzóval, 1934. március 1-jétől császárával.

A támadást követően Kína a Népszövetséghez fordult, amely felszólított a harcok felfüggesztésére, kiküldött egy vizsgálóbizottságot (Lytton-bizottság), de a nyugati hatalmak a kooperáció fenntartására törekedtek Japánnal, tudomásul vették Mandzsúriára vonatkozó igényét. A Lytton-bizottság jelentése agresszióról beszélt, de elismerte Japán „különleges érdekeit” Mandzsúriában, ugyanakkor elutasította Mandzsukuo elismerését, de nem irányzott elő szankciókat Japán ellen. Japán a jelentésen alapuló népszövetségi határozat elleni tiltakozásul kilépett a szervezetből.

A Szovjetuniót aggasztotta ugyan az agresszió, de egyedül nem akart összeütközésbe kerülni Japánnal. 1932 végén Kína helyreállította diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval. Kínát a nemzetközi támogatás elmaradása és saját gyengesége is kompromisszum keresésére ösztönözte. Tudomásul vette ajapán jelenlétet Mandzsúriában, s a diplomáciai kapcsolatokat sem szakította meg Japánnal.

Szovjetkörzetek, a „hosszú menetelés”

A KKP-ban éles ideológiai viták, frakcióharcok dúltak. A vezetés jelentős része teljesen irreálisan a párt „proletarizálását”, „bolsevizálását” szorgalmazta, és még évekig a támadó taktikát erőltette: a gazdasági világválságra, a japán támadás következményeire utalva a forradalmi helyzet érlelődését hangoztatva egyes nagyvárosok elfoglalását erőltették, mint a szocialista forradalom kezdetét.

A városokból kiszorulva ún. bázis-, vagy más néven szovjetterületeket hoztak létre: 1930-ra mintegy 13-15 ilyen terület létezett állam az államban jelleggel, megbontva az ország politikai egységét. A Vörös Hadseregre átkeresztelt katonai alakulatok létszáma állításaik szerint ekkor mintegy 60 ezer fő volt, 1933-ban pedig félmillió. A hadsereget túlnyomórészt szegényparasztok alkották, de kezdettől nagy számban voltak jelen a lumpen elemek, sőt banditák, akiknek ezek a területek hagyományos búvóhelyeik voltak. A rosszul felszerelt és kiképzett, de erőteljes politikai nevelésben részesülő sereg egyre sikeresebben sajátította el és alkalmazta a gerilla-hadviselés fortélyait.

1931 novemberében a területek képviselői megtartották a szovjetek I. kongresszusát, ahol elfogadták a Kínai Szovjetköztársaság alkotmánytervezetét, törvényeket a földről, a gazdaságpolitikáról, a hadseregről stb., amelyek mind egy önálló állami lét kiépítésének szándékát tükrözték. Ideiglenes kormányt is választottak, élén Mao Ce-tunggal.

Csang Kaj-sek a japánok elleni eredményes harchoz elengedhetetlennek tartotta az ország egyesítését, a szovjetterületek felszámolását. 1930-1931-ben három hadjáratot indított a központi szovjetterület ellen. Megpróbált két legyet ütni egy csapással, ezért elsősorban a környező militaristák csapatait irányította a Vörös Hadsereg ellen. Ezek az akciók a létszámfölény ellenére a döntő összecsapást kerülő, a váratlanság tényezőjére építő, a terepviszonyokat jól kihasználó partizán-hadviseléssel szemben sorra kudarcot vallottak. Ez lett a sorsa az 1932-1933-as negyedik hadjáratnak is. Az ötödik hadjáratot gondosabb előkészítés után 1934 februárjában indították mintegy félmilliós hadsereggel. Ennek során erődrendszerrel vették körül a területet, kitelepítésekkel senki földjét hozták létre. Légierőt és nehéztüzérséget is bevetettek. A Vörös Hadsereg számára a legsúlyosabb következményekkel az járt, hogy a mozgékony gerillaharcmodor helyett védekező pozícióháborúba kényszerült. Végül 1934 októberében az összeszűkült bázisterület feladása és a többszörös ostromgyűrűből való kitörés mellett döntöttek.

Elkezdődött a mintegy tízezer kilométeres hosszú menetelés. Állandó üldözés, emberfeletti nehézségek, súlyos áldozatokkal járó csaták sorozata után 1935 októberében Senhszi tartomány északi részén új forradalmi bázist hoztak létre, Jenan központtal. Az új bázist az eredeti 100 ezer főre becsült hadseregből talán 7-8 ezer (mások szerint 15-20 ezer) ember érte el. A szovjetterületeket gyakorlatilag felszámolták, aJangcétól délre csak elszórt partizánegységek maradtak.

A második nemzeti egységfront formálódása. A „hsziani incidens”

A nankingi kormány a külső segítség elmaradása miatt a Japánnak tett engedmények, a kompromisszum keresésének útján haladt. 1933. május 31-én japán-kínai fegyverszüneti megállapodást írtak alá, amelyben majdnem Pekin- gig és Tiencsinig terjedő demilitarizált övezetet hoztak létre. Az egyezmény élénk tiltakozást váltott ki a társadalomban, sőt egyes KMT-vezetők között is. Ugyanakkor más KMT-vezetők a kompromisszum és aJapánhoz való közeledés álláspontját képviselték. Csang Kaj-sek azonban vállalta a japánellenes fellépések szigorú elnyomását; s gazdasági együttműködésre is hajlott Japánnal. Az engedményeket azzal indokolták, hogy az ország nincs felkészülve a háborúra, külső segítség nélkül képtelen az ellenállásra.

A japánok nem voltak hajlandók engedményekre, és 1935 őszétől egyre nyilvánvalóbb lett törekvésük egész Kína megszerzésére. 1935. október 4-én a japán külügyminiszter követeléseiből világossá vált, hogy céljuk a következő: 1. Kína nyomja el a japánellenes mozgalmakat, a nyugati orientáció helyett a Japánnal való barátságra vegyen irányt; 2. Kína hivatalosan ismerje el Mandzsukuót, fejlessze vele és a határos észak-kínai tartományokkal a sokoldalú kapcsolatokat; 3. Kína Japánnal közösen lépjen fel az északi tartományokban a kommunista veszély kiirtásáért. Az egyértelműen Kína gyarmatosítására irányuló törekvés új lendületet adott ajapánellenes mozgalomnak, az általuk elfoglalt területeken partizánharc indult.

A KKP is résztvevője volt e japánellenes akcióknak, de hibás alapállásból egyidejű harcot hirdetett a KMT és ajapán agresszorok ellen. A KKP csak 1935 decemberében értesült a Komintern VII. kongresszusa határozatairól, de azután is csak fokozatosan tette magáévá az annak szellemében fogant japánellenes nemzeti egységfront gondola-

tát. A változás csak 1936 májusában következett be a Vörös Hadsereg ezt megelőző súlyos veszteségeit követően. Fegyverszünetet javasoltak a nankingi kormánynak, és hamarosan megkezdődtek a tárgyalások. A kormány követelte: fogadják el a három népi elvet; a Vörös Hadsereg egységeit sorolják be a nemzeti hadseregbe; szüntessék meg a szovjeteket és szervezzék át őket helyi kormányokká. A megegyezés a küszöbön állt, amikor bekövetkezett a hsziani incidens.

A KKP vezetése számára nem volt könnyű a kiegyezés elfogadása a halálosan gyűlölt Csang Kaj-sekkel, ez is magyarázza, hogy egyidejűleg tárgyalásokat folytattak Északnyu- gat-Kínában a KMT-csapatok ottani parancsnokaival a japánellenes harcról és a szorosabb együttműködésről. Csang Kaj-sek 1936 októberében egyszer már Hszianba (Senhszi tartomány fővárosa) utazott az egyezkedés megakadályozására, majd decemberben ismét visszatért. Ekkor ezek a parancsnokok őt és kíséretét letartóztatták („hsziani incidens”), és kiáltvánnyal fordultak az ország népéhez, amelyben követelték a nankingi kormány átszervezését, minden párt tevékenységének engedélyezését, a polgárháború beszüntetését, a politikai foglyok szabadon bocsátását stb. A nankingi kormány rendkívüli állapotot hirdetett ki, büntetőexpedíció indítását határozta el. Kínát a belháború és a káosz fenyegette. A Hszianban folyó alkudozásokban a KKP is részt vett, végül sikerült megegyezést elérni. Csang Kaj-seket ígéretei fejében szabadon engedték. A Vörös Hadsereg elleni támadások abbamaradtak (1937 elején a KMT erre határozatot hozott), majd az újrakezdődő tárgyalások után, kölcsönös engedményekkel megegyezés született.

A japánellenes háború (1937-1945)

1937. július 8-ára virradó éjjel egy Peking közeli kis incidens ürügyén ajapánok ultimátumot nyújtottak át, majd július 20-ai második ultimátumukkal egyidejűleg általános támadást indítottak, és a hónap utolsó napjaiban bevonultak a kiürített Pekingbe és Tiencsinbe. Ezt követően a háború fő színtere Sanghajba helyeződött át, hogy Közép-Kína és a főváros elfoglalásával kapitulációra kényszerítsék Kínát. Sanghaj három hónapig tartó hősies ellenállás után november 12-én elesett, egy hónappal később ajapánok Nankingot is elfoglalták. A fővárosban ajapánok több tízezer áldozattal járó mészárlást rendeztek a lakosság körében, sok ezer nőt megerőszakoltak. A kínaiak a fővárost Vuhanba, a fontos ipari és közlekedési központba helyezték át.

A japánok közép-kínai hódításai közvetlenül fenyegették a nyugati hatalmak érdekeltségeit, ennek ellenére semmilyen lépést nem tettek, sőt még 1938-ban is szállítottak Japánnak stratégiai anyagokat, gépeket, fegyvereket, miközben ezeket Kínától megtagadták. Kína támogatást és jelentősebb katonai segítséget a Szovjetuniótól kapott, bár Sztálin nem kívánta provokálni a japánokat. 1937. augusztus 21-én megnemtámadási szerződést kötött Kínával és 1939-ig mintegy ezer repülőgépet, tüzérségi eszközöket, rengeteg muníciót, „önkéntes” pilóták és katonai tanácsadók százait küldte segítségül, középlejáratú, alacsony kamatú hitelek keretében. A nemzetiek támogatásának a KKP nem örült, holott a szovjet fél kikötésének megfelelően a szállított fegyver és lőszer egy részét megosztották velük.

A KMT és a KKP között még a háború előtt létrejött informális egységfront 1937. szeptemberre formailag is létrejött. A fő szovjet bázisterületet Különleges Körzetté szervezték, közvetlenül alárendelve a központi kormánynak, a Vörös Hadsereg a nemzeti erőkbe sorolva a 8. hadsereggé alakult át, majd partizánegységekből Közép-Kíná- ban a kommunisták megszervezhették az új 4. hadsereget.

1937 vége és 1938 októbere között ajapánok három nagy támadó hadműveletet hajtottak végre: 1938. márciusig befejezték Észak-Kína elfoglalását, április-májusban erőfeszítéseket tettek az észak-kínai és Közép-Kínában a Jangce-völgyi frontjaik egyesítésére, a fő vasútvonalak kézbevételére, majd következő céljuk Vuhan elfoglalása volt, amelyet – Kantonnal együtt – 1938 októberére vettek be. A japánok valamennyi nagy ipari és kereskedelmi központot birtokba vették, Kínának mintegy felét elfoglalták. A japánoknak csalódást jelentett, hogy Kína nem kapitulált, a Csungkingba áthelyezett fővárosból Csang Kaj-sek minden politikai manőver és ígérgetés ellenére folytatta az ellenállást. Ugyanakkor a legnevesebb dezertáló Vang Csing-vej, a rendszer második embere volt, aki átállt ajapánok oldalára, s vezetésével ajapánok 1940. március 30-án Nan- kingban „központi kormányt” állítottak fel. A háború alatt több mint félmilliós kínai kollaboráns hadsereg tevékenykedett a japánok oldalán.

A háború kezdetétől a kínaiak az ellenállás folytatása és az erők megmentése érdekében a nyugat felé visszavonulást választották, ahogy mondani szokás „területet adtak időért”. Nehezen megközelíthető területekre, belső tartományokba vonultak vissza, amit hatalmas méretű áttelepítés is kísért. Az ország katasztrofális helyzetbe került, az elveszett területeken volt a modern ipar, a korszerű infrastruktúra túlnyomó többsége. Óriási volt az áru- és élelmiszerhiány, megrendült a bizalom a nemzeti valutában, gyors infláció indult el.

A hadsereg a háború utolsó éveiben már 3,5 millió főre duzzadt, de ekkor sem volt egységes, országos haderő. Újra felerősödtek a helyi parancsnokok és a központi vezetés ellentétei. Az erőszakos toborzások, a rekvirálás miatt rossz volt a hadsereg és a parasztság viszonya.

AJenan központú eredeti kommunista bázis, a „Különleges Körzet” elmaradott, kedvezőtlen adottságú terület volt. A kommunisták igyekeztek kihasználni, hogy a japánok jelenléte elsősorban a városokra, a stratégiai pontokra és a fő kommunikációs vonalakra korlátozódott, és az ellenőrizetlen területekre behatolva új bázisterületeket hoztak létre. A háború folyamán az általuk kézben tartott területek lakossága állítólag sohasem csökkent 50 millió alá. Az egyik legdöntőbb feladatnak a tömegtámogatás megszerzését tekintették. Egyes területeken végrehajtották a földreformot, de elsősorban a földbérleti díjak csökkentésére került sor.

A jenaninak nevezett évtized a tömegekhez való közelségével, életerejével, egész szellemiségével mély benyomást gyakorolt az ott élőkre, sőt hatása kisugárzott az ország jelentős részére is. A kommunisták befolyását növelte, hogy propagandájuk mérsékelt színezetet öltött, osztályharc, szovjetek és bolsevizálás helyett nemzeti függetlenséget, demokratikus szabadságjogokat, népjólétet emlegetett, és mindenekelőtt az egységfrontot hangsúlyozta. A KMT-vel kialakított egységfront korán veszélybe került. Már 1939 tavaszán előfordultak szórványos összecsapások, ezek 1940-től egyre nagyobb méreteket öltöttek és 1941 januárjában gyakorlatilag véget vetettek az egységfrontnak.

A KKP-ban 1941-től évekig tartó kampányt kezdtek a pártmunka „kiigazítására”, amelynek során a „helytelen” nézetek, illetve képviselőik ellen léptek fel. A súlyos repressziókkal kísért akció összekapcsolódott Mao személyi kultuszának a kiépítésével. Gondolatait a marxizmus „kínaiasításaként” dicsőítették. Mao 1940 elején tette közzé Az új demokráciáról című művét, amelyben a kínai forradalmi folyamatot két szakaszra osztotta: az új demokratikus és a szocialista szakaszra. Az új demokráciát „kínai típusú demokráciának” nevezte, amely egyaránt különbözik a proletárdiktatúrától és a polgári demokráciától, és széles társadalmi bázisra támaszkodik. Mao bizalmát és hitét elsősorban a parasztságba vetette, amelyet nemcsak fő társadalmi bázisnak tekintett, hanem szerinte az új demokrácia a parasztság hatalomhoz juttatását jelenti. Sokszektorú gazdaság fejlesztését hangsúlyozta, amelyben fontos szerep jut a magántőkének is. Az „új demokráciát” hosszú, önálló fejlődési szakaszként jellemezte, amelyben a KKP vezetésével fokozatosan megteremtik a szocialista átalakulás feltételeit.

A KKP 1945. április-június között tartott VII. kongresszusán – a „kiigazítási” kampány eredményeként is – Mao eszméit a marxizmus-leninizmus mellett a párt vezető ideológiájaként határozták meg. Mao beszámolójában az „új demokrácia” megvalósítását jelölte meg a létrehozandó koalíciós kormány feladatául. A polgárháború elkerülését hangsúlyozta, de nem zárta ki ennek lehetőségét, sőt egészében az erre való felkészülés feladatait is vázolta. A párt taglétszáma ekkorra 1,2 millióra növekedett, az általa irányított hadseregé 900 ezerre.

A japán-kínai háború fokozatosan vált a világháború részévé. Ez véglegesen ajapánok 1941. december 7-ei, Pearl Harbor elleni támadásával következett be. Kína december 9-10-én üzent hadat Japánnak, Németországnak és Olaszországnak. Az Egyesült Államok ettől kezdve szállított Kínának repülőgépeket, pilótákat, majd a lend-lease keretében nagy mennyiségű hadfelszerelést. Az Egyesült Államok 1943 januárjában egyezményben mondott le a területenkívüliségről, amelyhez hasonlót Anglia is aláírt. Kína (utólag) aláírta az 1943. októberi moszkvai háromhatalmi külügyminiszteri értekezlet nyilatkozatát. Decemberben Roosevelt, Churchill és Csang Kaj-sek Kairóban találkozót tartott, amely a közös háborús erőfeszítéseken túl előirányozta, hogy Kína minden, japánok által elfoglalt területét visszakapja.

Az Egyesült Államok háborúba lépésétől kezdve Csang Kaj-sek a japánok legyőzését egyre inkább a szövetségesektől várta, s erőit a háború utánra igyekezett tartalékolni. Ugyanakkor több százezres erőt fordított a kommunista bázisterületek blokkolására. 1944 áprilisától ajapánok ismét általános támadást indítottak. A létszámfölény ellenére a kínai csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek és demoralizált állapotban vonultak vissza. A KMT-rendszerrel és hadseregével egyre elégedetlenebb amerikaiak a KKP felé is kapcsolatot kerestek. Csang Kaj-sek ellenkezését megtörve 1944 júliusában katonai missziót küldtek Jenanba. Mao és társai demokratikus meggyőződésükről igyekeztek meggyőzni az amerikaiakat. Kifejtették, hogy többpárti irányítást és koalíciós kormányt akarnak, a magántőke fejlődését, s hosszú ideig nem tűzik napirendre a szocializmust. Mindehhez számítanak az Egyesült Államok támogatására és segítségére. A kedvező benyomásokat szerzett küldöttség megpróbált szerződést tető alá hozni a KMT és a KKP együttműködésről, a koalíciós kormányzásról és a demokratikus berendezkedésről, de Csang Kaj-sek ezt elutasította. 1945 márciusában végül visszavonták a missziót Jenan- ból. Az Egyesült Államok a KMT mellett kötelezte el magát. Ebben nagy súllyal esett latba, hogy Kína legitim kormányáról volt szó, hadserege összehasonlíthatatlanul erősebb és jobban felszerelt volt, de az sem mellékes körülmény, hogy Csang Kaj-sek és felesége népszerű volt az Egyesült Államokban.

A jaltai megállapodásnak megfelelően a Szovjetunió 1945. augusztus 8-án hadat üzent Japánnak, és túlerőben levő hadserege gyors sikereket ért el a Mandzsúriában állomásozó mintegy egymillió fős japán Kvantung-hadsereggel szemben. Eközben már 1945. június végén Moszkvában tárgyalások kezdődtek a nemzeti kínai kormány képviselőivel és augusztus 14-én szovjet-kínai barátsági és szövetségi szerződést és egy sor kiegészítő egyezményt írtak alá.

A nyolcéves háború mérhetetlen szenvedést és pusztítást okozott. Az emberveszteséget hivatalosan 9,3 millióban állapították meg (általában 15-20 millióra becsülik, míg 1995 óta 35 millióról beszélnek). A közös ellenség, Japán vereségével a korábbinál nagyobb súllyal került előtérbe a KMT és a KKP viszonyának problémája, magában hordozva a polgárháború veszélyét.

Mongólia (1911-1940) – Kovács Attila

Mongólia 20. századi története a kínai birodalom 1911-es összeomlásával kezdődött, amikor a több mint kétszáz éve kínai fennhatóság alá tartozó Külső'-Mongólia (a mai Mongol Köztársaság) kinyilvánította függetlenségét. Az új monarchikus állam élére a mongol buddhista egyház vezetője került, aki nyugati mintára öt minisztériumból álló központi kormányt hozott létre. A tervezett átalakításoknak nem voltak meg az alapvető feltételei, ezért a kormány kezdetektől fogva külső segítségre szorult. Ezt a Mongólia feletti befolyás megszerzésének igényét már korábban is kinyilvánító Oroszországtól kapta meg. Az északi szomszéd segítséget nyújtott többek között a kívánt átalakítások pénzügyi tervezéséhez, az ipar megteremtéséhez, az infrastrukturális beruházásokhoz. A fokozatosan növekvő orosz támogatások ellenére az autonóm időszak alatt nem történt jelentős változás: a társadalom továbbra is nemesekre és (szabad-) pásztorokra oszlott, a közigazgatás a mandzsu időszak formáját őrizte meg, a gazdaság alapvetően nomád nagyállattartó maradt.

Az önállósodás után követeket küldtek a nagyhatalmakhoz, hogy diplomáciai kapcsolattal biztosítsák a mongol függetlenséget. Törekvésük azonban kudarcot vallott, mert egyetlen ország sem válaszolt.

Az ország státuszát végül csak az 1915-ös xyagti (Kyakhta) háromoldalú szerződés tisztázta. Mongólia autonóm területként továbbra is Kína elidegeníthetetlen része maradt, de Oroszország befolyása alá került.

Az 1917. októberi forradalom alapvető változásokat hozott Mongóliának. 1919 novemberében a folyamatos belső harcoktól szabdalt Kína egyik tábornoka (Hsü Shu- cheng) kihasználta, hogy Szovjet-Oroszországot a Távol-Keletre is áthúzódó harcok kötik le, s elfoglalta a mongol fővárost, megszüntetve Mongólia autonómiáját. A hatalomátvételt véres terror követte, amely nyomán két ellenálló csoport alakult. Később ezekből alakult meg a Mongol Népi Párt, amely névváltoztatás után Mongol Népi Forradalmi Pártként (MNFP) a későbbi szocialista Mongólia vezető pártja lett.

1919 végén a Szovjet-Oroszországból fokozatosan kiszoruló fehér seregek egyik vezetője, az „őrült balti báró” Ungern, betört Mongóliába, és 1921 februárjára elűzte a kínai seregeket, felszabadítva” a fővárost. Úgy képzelte, hogy helyreállítja az egykori dzsingiszi mongol birodalmat, és ő lesz a nagykán. Az ellenálló csoportok képviselői azonban a Távol-Keleti Köztársaságba (szovjet-orosz területre) utaztak, és a Vörös Hadsereg segítségét kérték Mongólia felszabadításához. Az északi szomszéd 1921 nyarán elűzte Ungernt és csapatait, hogy a határai mentén vele szövetséges vagy csatlós államok jöjjenek létre, és betöltsék az ütközőállam szerepét. Az országban ideiglenes kormány alakult, amely hamarosan bejelentette az elszakadást Kínától. Kína nem nyugodott bele Mongólia elvesztésébe. A kapcsolatok rendezésére irányuló mongol kezdeményezéseket visszautasította, sőt többször támadással fenyegette az országot, ám ezeket a kísérleteket a szovjet hadsereg jelenléte meghiúsította. Megindult a feudálisnak nevezett társadalmi, gazdasági és politikai rendszer lebontása. Ennek során eltörölték a rangokat, a kiváltságokat, majd a főpap halála után az egyházi és világi birtokok, gazdaságok ellehetetlenítése következett.

A hutugtu halála egyben a monarchikus államforma végét is jelentette. A frissen alakult Nagy Népi Hural (országgyűlés) 1924. november 25-én bejelentette a Mongol Népköztársaság megalakulását, és ezzel Mongólia a világ második szocialista országa lett. Még ebben az évben sor került a kínai-szovjet diplomáciai kapcsolatok felvételére, s Mongólia helyzetét kétoldalú szerződésben tisztázták. A megállapodás eredményeként a szovjet csapatokat 1925-ben kivonták Mongólia területéről.

A népköztársaság vezetésén belül erős harc folyt a hatalom megszerzéséért, a Szov- jet-Oroszországban zajló leszámolásokhoz hasonlóan rendszeressé váltak a politikai kivégzések és merényletek. A hatalom valódi birtokosai az országba delegált Komin- tern-ügynökök voltak, akik igyekeztek minél hamarabb végrehajtani a szocialista államhoz szükséges átalakításokat. A Szovjetunióhoz hasonlóan a szövetkezeti rendszer létrehozásához itt is erőszakot alkalmaztak, s ez hamarosan országos méretű ellenszegüléshez vezetett. A fegyveres lázongásokat a hatalomból fokozatosan kiszorított lámák és nemesek is támogatták, s így a felkelés leverése után őket is újabb megtorlások érték. (Az 1930-as évek közepétől 1940-ig több mint 600 buddhista kolostort és szentélyt romboltak le, több tízezer lámát és nemest végeztek ki.) A felgyülemlett feszültséget végül a szövetkezetek feloszlatása oldotta meg.

1930-ben a japánok betörtek Északkelet-Kínába, megváltoztatva a térség erőviszonyait. Japán közvetlen szomszédsága a gyenge Mongóliát még közelebb kényszerítette a Szovjetunióhoz. 1937-ben a szovjet csapatok mongol kérésre visszatértek az országba, s 1939-ben a mongol seregekkel együtt Xalxiin Golnál (Halha-folyó) legyőzték a betörő japán csapatokat.

Japán – Szerdahelyi G. István

Japán az első világháborúban

Japán 1914. augusztus 23-án az 1902-ben kötött angol-japán szerződésre hivatkozva hadat üzent a központi hatalmaknak. Októberben megszállta a Németország birtokában lévő csendes-óceáni szigeteket (Marshall-, Karolina- és Mariana-szigetek), november elejére befejezte Csingtao városának és a Santung-félsziget invázióját, és birtokába vette a Csingtao-Csinan-vasútvonalat. A Kínai Köztársaság, amely bejelentette semlegességét a háborúban, tiltakozott a japán kormánynál.

A kínai tiltakozásra válaszul Tokió 1915 januárjában olyan szerződéstervezetet nyújtott át a kínai kormánynak, amely elfogadása esetén Japán protektorátusává válna. A tervezetet öt csoportra osztották és huszonegy pontban fogalmazták meg. Az első csoportban Japán követelte, hogy Kína ismerje el, miszerint Japánt megilletik mindazon jogok és kedvezmények, amelyekkel Németország rendelkezett 1914-ig. A második csoport Japán dél-mandzsúriai és kelet-belső-mongóliai különleges jogait rögzítette, a harmadik csoport rendelkezett a Hanjeping Konszern (Kína legnagyobb, bányákat és acélműveket üzemeltető nehézipari vállalata) japán irányításáról, a negyedikben Kína kötelezte magát, hogy nem ad bérbe harmadik hatalomnak további kikötőket. A követelések ötödik csoportja Kína szuverenitását drasztikusan korlátozta: kötelezte arra, hogy japán politikai, pénzügyi és katonai tanácsadókat alkalmazzon; helyenként japán-kínai közös rendfenntartó alakulatokat szervezzen; csak japán fegyvereket vásároljon, és ismerje el Japán különleges jogait a Tajvannal átellenben lévő Fucsien tartományban.

Jüan Si-kaj elnök kénytelen volt elfogadni ajapán követeléseket. Jüan 1916-ban bekövetkezetthalála után Tuan Csi-zsuj miniszterelnök (1916-1920) jutott hatalomra, aki mindinkább Tokióból irányított bábként jelent meg a kínai nép szemében. Japán 1918 májusában katonai egyezményt is kicsikart Kínától, ami feljogosította egész Észak-Man- dzsúria megszállására.

A szibériai hadjárat

Az oroszországi forradalom hírére a hadsereg vezetősége rögtön tervezetet nyújtott be a Császári Tanácsnak, amelyben javasolta, hogy ne csupán Észak- ; Mandzsúriát, hanem a Bajkál-tóig egész Kelet-Szibériát vonják katonai ellenőr- I zés alá, hogy a forradalmi hullámot távol tartsák Koreától és Dél-Mandzsúriától. A kormány habozott, és 1918 áprilisában mindössze Vlagyivosztok megszállását határozta el.

Májusban azonban az Egyesült Államok felszólította Tokiót, szervezzenek közös hadműveletet a fehérgárdisták oldalán harcoló és Szibérián keresztül hazatérni szándékozó, korábban az Osztrák-Magyar Monarchia katonáiként hadifogságba esett cseh és szlovák csapatok megsegítésére. Ajapán kormánynak kapóra jött a felkérés, és az amerikaiak által megállapított létszámnál lényegesen nagyobb, 72 ezer fős haderőt hajózott át Vlagyivosztokba. Ajapán csapatok 1922-ig folytatták hadműveleteiket az Amúr mentén. Egészen a Bajkál-tóig nyomultak, de csupán azt érték el, hogy az Egyesült Államok és Anglia egyre nagyobb gyanakvással szemlélte ténykedésüket.

Háborús konjunktúra a világháború évei alatt

Az első világháború ajapán gazdaság számára soha nem tapasztalt konjunkturális időszakot hozott. Az európai hatalmak háborús megrendelései, a szinte teljesen felszabadult ázsiai és afrikai piacok, az Egyesült Államok megrendelései, a szál- ; lítási kapacitás világméretű hiánya rendkívül kedvező helyzetet teremtett a ja- j pán gazdaság számára. A gépgyártás, a hajóépítés, a textilipar, az acélipar és a i nehézvegyipar, azaz a gazdaság szinte minden területén a beruházások a háború négy éve alatt megsokszorozódtak, s a kivitel értéke megháromszorozódott. Exportbevételei nyomán Japán adós országból hitelezővé vált. Szintén ebben az időszakban vált Japán ipari országgá. A fellendülő hajóépítéshez és a hajók üzemeltetéséhez szükséges vasat, acélt és kőolajat Japán az Egyesült Államokból szerezte be.

A gazdasági fejlődés átalakítottaJapán társadalmi viszonyait is. Az ipari-kereskedői befektetői réteg megerősödése mellett az ipari munkásság létszáma is ugrásszerűen nőtt. 1919-ben már 1,8 millió fő dolgozott az öt főnél többet foglalkoztató üzemekben. Abá- nyászokkal és közlekedési dolgozókkal együtt ez a társadalmi réteg családtagjaikkal együtt az ország lakosságának egyötödét (több mint 10 millió fő) alkotta.

A versailles-i békeszerződés

Japán az öt győztes nagyhatalom egyikeként vehetett részt békekonferencián.

A Versailles-ba érkező japán delegáció küldetése az volt, hogy új szerzeményei- i nek birtoklásához megszerezze a hatalmak áldását. A Marshall-, Karolina- és Mariana-szigetek esetében Japán megszerezte ugyan a mandátumot, de katonai támaszpontokat nem létesíthetett a szigeteken. A Santung-félsziget birtokáért folytatott vitába viszont bekapcsolódott Kína képviselője is, aki, miután az antant nyomására Kína 1917-ben hadat üzent Németországnak, a győztesek oldalán ülhetett a konferencián. Kína hadüzenetében egyúttal felmondta Németország bérleti jogait és koncesszióit, így tagadta jogi alapját a japán foglalásnak. Kína az Egyesült Államokban talált támogatóra, amely amellett, hogy Angliától, Franciaországtól és Olaszországtól eltérően korábban nem ismerte el a japán foglalásokat, a nemzetek önrendelkezésének elvének is igyekezett érvényt szerezni. Japán azonban nem engedett az amerikai-kínai nyomásnak, és azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ismerik el jogát a Santung-félszigeten, elhagyja a konferenciát, és nem lép be a Népszövetségbe sem. Wilson nem akarta, hogy egy nagyhatalom távolmaradása meghiúsítsa művét, a Népszövetség létrehozását, és megelégedve a szóbeli ígérettel, hogy Japán idővel kiüríti a félszigetet, elfogadta a követeléseket.

Világtörténelmi jelentőségű, hogy ajapán küldöttség elsőként vetette fel nemzetközi fórumon a faji diszkrimináció eltörlésének kérdését. Mivel mindez nehezítette volna az ázsiaiakkal szembeni bevándorlási kvóták felállítását, a japán javaslat elbukott az Egyesült Államok ellenállásán.

Japán megtartotta ugyan kínai szerzeményeit, de mivel sem Kína, sem pedig az Egyesült Államok nem írták alá a békeszerződést, a kérdést nem tekinthette lezártnak.

A washingtoni konferencia (1921)

Az Egyesült Államok az 1899-ben közzétett Hay-doktrína óta igyekezett elérni, hogy Kínával folytatott kereskedelmi kapcsolatait ne gátolja, hogy más hatalmak egyes övezetekben különleges jogokat szerezve kisajátítják a terület gazdaságát (nyitott kapuk elve). Japán első világháborús behatolása Kínába azonban éppen az amerikai szándékok ellen hatott. Míg Európa irányában ragaszkodott semlegességéhez, a távol-keleti és csendes-óceáni térség megnyugtató rendezése elemi gazdasági és politikai érdeke volt.

Nagy-Britannia 1902 óta szövetségben állt Japánnal, amely alapvetően az orosz távol-keleti terjeszkedést volt hivatott megfékezni. Az orosz forradalom után a szövetség értelmét veszítette. Így amikor 1921-ben felmerült a szövetség megújításának júliusban esedékes kérdése, az angol parlament az Egyesült Államok sugallatára úgy döntött, hogy nem kétoldalú, hanem Nagy-Britanniát, az Egyesült Államokat, Japánt és Kínát, valamint a térségben érdekelt többi hatalmat tömörítő, többoldalú konferencián kell a térség vitás kérdéseire megoldást találni.

A washingtoni konferencián kompromisszum eredményeként az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország képviselői aláírták az öthatalmi egyezményt, amiben garantálták a csendes-óceáni katonai status quo fenntartását, és az aláíró országok sorhajóflottájának arányait 10:10:6:3,5:3,5-ben állapították meg. A csatahajók és repülőgép-anyahajók bruttó regisztertonna térfogatait maximálták, de a nehézcirkálóknál kisebb hajókról nem rendelkeztek. Japán az egyezménnyel elérte, hogy Amerika ne építhessen ki támaszpontot Guam szigetén és a Fülöp-szigeteken.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán és Franciaország négyhatalmi szerződésben vállaltak kötelezettséget, hogy tiszteletben tartják egymás csendes-óceáni birtokait. A szerződés kimondta, hogy életbelépésének napján érvényét veszíti az angol-japán szövetség.

A kilenchatalmi szerződésben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Belgium, Portugália és Kína képviselői ígéretet tettek, hogy tiszteletben tartják Kína területi integritását és elfogadják a nyitott kapuk elvét. A szerződés nem említette az ópiumháború óta érvényben lévő egyenlőtlen szerződéseket. Azok revízióját ugyan követelte a kínai küldött, de ez már nem illett bele a vezető hatalmak Kína-politikájába.

A szerződések értelmében Japán leszerelt 5 csatahajót, 7 nehézcirkálót és 2 repülő- gép-anyahajót, a szárazföldi hadsereg létszámát 60 ezer fővel és 13 ezer lóval csökken-

tette. 1922 októberében visszahívta utolsó egységeit is Szibériából, és kínai-japán kü- lönmegállapodás született arról, hogy kivonja csapatait a Santung-félszigetről.

Japán számára az első világháború lehetőséget biztosított arra, hogy befolyási övezetét tovább bővítse. De csak átmenetileg. A háború utáni rendezés során Tokiónak rá kellett döbbennie, hogy hiába biztosította helyét a világ öt vezető hatalma között, korlátlan terjeszkedésének gátat szab a csendes-óceáni térségben mind dominánsabb Egyesült Államok.

ASzeijúkai-kormány

A korabeli japán politikai rendszer sajátos változata volt az Európában is ismert, alkotmánnyal rendelkező, de inkább abszolutisztikus monarchiáknak és a látszat-parlamentáris rendszereknek. Japán esetében azonban szakadék tátongott a császár alkotmányban is rögzített korlátlan politikai-katonai főhatalma és a politikai véleménynyilvánítástól tartózkodó, a napi politikai eseményektől való távolságtartó gyakorlata között. A politikai küzdelmek szereplői arra hivatkoztak, hogy amit képviselnek, az a császár akarata, ami egyben a japán nemzeti érdeket is jelenti. Ily módon mindig az vált a császár akaratává, amit a legerősebb politikai csoport hangoztatott. A Meidzsi-restaurációt követően a Vének Tanácsa (Genró Tanács) és a Titkos Tanács voltak a császár közvetlen politikai tanácsadó testületei (azaz a tényleges döntéshozók), de később az erősödő ipari- gazdasági köröket képviselő polgári pártok ragadták magukhoz a kezdeményezést.

Az 1917-es parlamenti választásokon a kis- és nagypolgárság támogatását élvező mérsékelt polgári erő, Szeijúkai Párt abszolút győzelmet aratott. Így 1918-ban Hara Takasi, az első nem arisztokrata miniszterelnök alakíthatott kormányt. A kormány tagjai három kivételével a Szeijúkaihoz tartoztak. A polgári kormány – miközben igyekezett kielégíteni a császár környezetében nagy befolyással bíró, a Meidzsi-restauráció során meghatározó szerepet játszó tartományi politikusok (hanbacu) és a hadsereg igényeit – hozzálátott mérsékelt reformprogramja végrehajtásához. A választójogi törvény reformját követelő megmozdulások és tömegdemonstrációk 1920-ban tetőztek, aminek nyomására a Hara-kormány leszállította a vagyoni cenzus mértékét és a szavazópolgárok körét az évi 3 jen adót fizető férfiakra bővítette. Az új törvény következtében a választópolgárok száma megduplázódott. Hara nagy figyelmet fordított a vidék fejlesztésére, mivel az újonnan szavazati jogot szerzett lakosság nagy része parasztgazdákból tevődött ki. Célkitűzései között utak, vasutak építése, a telefon- és távirathálózat bővítése és a vidéki ipar fejlesztése szerepelt. Számításai helyesnek bizonyultak, mivel az 1921. évi választásokat követően a Szeijúkai tovább növelte túlsúlyát a képviselőházban. Hara kísérletet tett a gyarmatok polgári kormányzásának bevezetésére is, de csak részleges sikert ért el. Jogilag ugyan lehetővé vált, hogy Korea és Tajvan főkormányzója polgári politikus legyen, de a valóságban a hadsereg e két posztot soha nem engedte ki a kezéből.

Az 1920-as évek elejére Japán külpolitikai aktivitása megtorpant, ami a hadsereg befolyásának csökkenésével járt. A nagy tekintélynek örvendő hanbacu politikusok közül már alig élt néhány, és a korszak szimbólumát, Meidzsi császárt már 1912-ben eltemették. Fia, Taisó császár (Josihito, 1912-1926) nem tudott karizmatikus apja nyomdokába lépni. (A valóságban már 1921-től Hirohito herceg, a későbbi Sóva császár gyakorolta az uralkodói jogokat.) Az erősödő burzsoázia átvette a politikai irányítást, és ajogaiktól megfosztott tömegek is egyre határozottabban hallatták hangjukat. Az európai abszolutisztikus monarchiák bukása, az oroszországi események, és a demokratikus eszmék világméretű előretörése hatással volt Japánra is. A felkelő nap országában új korszak vette kezdetét.

A liberális húszas évek (Taisó-demokrácia)

A japán társadalom ébredése

Japán történelmi fejlődése nem adott teret az individualizmusnak, az egyének és társadalmi osztályok szabadságeszménye kifejlődésének. Az egyén csak a működő közösség alkotóelemeként szerepelt a társadalmi tudatban. A Meidzsi- restaurációt követően a japánok megismerkedtek a nyugati filozófiákkal, de a fogalmak értelmezése nem ment könnyen. A szabadság stb. eszményét nehéz volt beleilleszteni a hagyományos japán gondolkodásba. A jogaiktól megfosztott társadalmi rétegek mozgalma számottevő terebélyesedéséhez fél évszázadra volt szükség.

A japán demokratikus gondolkodás kialakulásában nagy szerepet játszott Josino Szakuzó, a Tokió Egyetem professzora, aki írásaiban és előadásaiban új eszméket hirdetett. „Az állam legfontosabb feladata az, hogy elősegítse az egyének képességeinek szabad kibontakozását” – írta. Ez szöges ellentétben állt a hagyományos közösségi szemléleten alapuló hivatalos ideológiával. Josino gondolatai az 1910-es évek végére széles körben ismertté váltak.

A korábban többnyire ösztönös munkás- és parasztmegmozdulások is egyre szervezettebb formát öltöttek. A szocialista eszmék már széles tömegek körében fejtették ki hatásukat. 1920-ban Japán Szocialisták Egyesülete néven új szocialista párt jött létre, 1921-ben pedig megalakult a munkásszakszervezeteket tömörítőJapán Munkásszövetség. 1922-ben egy szűk értelmiségi csoport létrehozta a Japán Kommunista Pártot (a JKP nem csak a hatóságok zaklatásai miatt nem válhatott tömegpárttá, Japánban nem számíthatott tömegbázisra a császárság intézményét tagadó eretnek mozgalom). A munkásmegmozdulások aktivistái csak teljes illegalitásban, vagy a legalitás mezsgyéjén szervezkedhettek.

A mezőgazdaságban dolgozók 70 százaléka nem rendelkezett saját földbirtokkal, s bérleti rendszerben művelte a földet. A bérleti feltételek szigorúak voltak, ami ellen széles körű mozgalom bontakozott ki. E mozgalmakat fogta össze országos méretekben az 1922-ben megalakult Mezőgazdasági Dolgozók Szakszervezete, amelynek 1923-ban már 26 ezer tagja volt.

Japánban a koreaiak 1910-ben kezdődő tömeges beáramlását megelőzően nem léteztek etnikai kisebbségek, de a társadalom kitermelte azt a csoportot, amelyet kizárhatott soraiból. Az ókor óta létezett a buddhizmus által tiltott foglalkozásokat (mészárosok, bőrdíszművesek) végzők rétege, akik a társadalomtól elszigetelve éltek; velük mindennemű érintkezés tilos volt. A tilalmakat 1871-ben ugyan eltörölték, de erről a társadalom nem vett tudomást: továbbra is visszautasított minden érintkezést e csoport tagjaival. Ha valakiről kiderült, hogy innét származik, bezáródott előtte a társadalmi felemelkedés kapuja.

1922-ben megalakult az országszerte 6000 közösségben élő 3 millió „kitaszított” jogaiért küzdő Egyenlősítők Társasága. Nehéz feladatot vállaltak magukra, hiszen nem törvényekkel, hanem mélyen beleivódott előítéletekkel vették fel a harcot.

A társadalom felét alkotó nők is a teljes politikai jogfosztottság állapotában voltak. Az állambiztonsági törvény rendelkezett arról, hogy nők nem fejthetnek ki politikai tevékenységet. 1920-ban Hiracuka Raicsó asszony létrehozta az Új Nőszövetség nevű szervezetet, amely a nők politikai jogainak elismertetését tűzte zászlajára. A mozgalom sikerét jelentette, hogy 1922-től megjelenhettek politikai gyűléseken, de felszólalniuk továbbra sem volt szabad.

Az időszakban a jobboldali radikalizmus is felütötte a fejét. Az egyetemeken egy időben alakultak a baloldali és a szélsőjobboldali radikális diákcsoportok, s közöttük az összeütközések mindennapossá váltak. 1919-ben Kita Ikki és Ókava Súmei vezetésével megalakult a Júzonsa nevű szervezet, amely a „nemzet megmentését” tekintette küldetésének. Ezt a császár vezette katonai kormányzással, a parlament szétkergetésével, az alkotmány eltörlésével, a politikai pártok feloszlatásával kívánták elérni. Antikapitalista, archaizáló jelszavaik mellett hirdették az ázsiai népek „felszabadításának” szükségességét is. Nézeteik nagy támogatottságot élveztek a hadsereg köreiben. A mozgalom azonnal megkezdte akcióit, és módszereik önmagukért beszélnek: 1921. szeptemberben Jaszuda Zendzsiró, novemberben pedig Hara Takasi miniszterelnök esett áldozatul jobboldali radikális fiatalok merényletének. Megszületett a japán fasiszta mozgalom.

Az általános választójogi törvény és az államvédelmi törvény megszigorítása

Az 1920-as évek elején egymást váltogató polgári kormányoknak válasz kellett adniuk a politikai öntudatra ébredőjogfosztott rétegek követeléseire. A szélsőjobboldali mozgalmak kivételével az általános választójogi törvény követelése mindegyik mozgalom zászlaján szerepelt. A politikai vezetés hajlott ennek teljesítésére, de úgy, hogy a baloldali pártok ne jussanak be a törvényhozásba.

1923. szeptember 1-jén hatalmas földrengés rázta meg Tokiót. Pillanatok alatt 143 ezer ember lelte halálát, és 700 ezer lakóház vált a földdel egyenlővé.

A fából épült lakóházak nagy többsége tűzvész következtében pusztult el. A természeti csapás pánikot, majd tömeghisztériát váltott ki. A lakosság körében elterjedt a hír, hogy a koreaiak és a kommunisták gyújtogatnak a városban. A feltüzelt tömeg a rendőrség támogatásával több mint hatezer koreait és munkásmozgalmi vezetőt lincselt meg. A rendőrség letartóztatta a baloldali politikusokat, és a JKP 1924-ben működésének ellehetet- lenedésére hivatkozva feloszlatta magát.

A katasztrófa okán a kormányzat megkezdte ugyan a baloldal visszaszorítását, de az érvényben lévő állambiztonsági törvény nem nyújtott elegendő biztosítékot arra, hogy meghozhassa az általános választójog bevezetéséről szóló törvényt. Végül 1925 márciusában a parlament mindkét háza döntést hozott az általános választójog és az új, megszigorított állambiztonsági törvény egyidejű érvénybe léptetéséről. Az új országos és helyhatósági választási törvény eltörölte a vagyoni cenzust, a választójog a 25 év feletti férfilakosság egészére kiterjedt. Az állambiztonsági törvény értelmében viszont minden szervezkedés büntetendő cselekmény lett, amely nem ismeri el a meglévő állami kereteket és a magántulajdont.

A választójog kiterjesztése nem változtatta meg a belpolitikai erőviszonyokat. A parlamentben továbbra is a polgári pártok osztották fel a képviselői helyeket, és a Genró Tanács javaslatára a császár a legnagyobb politikai párt egyik képviselőjét kérte fel a kormányalapításra. A parlamentarizmus építménye azonban nagyon gyenge lábakon állt. A katonaság pedig, amely mint állam az államban a maga útját járta, egyelőre hallgatott.

Japán külpolitikája az 1920-as években

A washingtoni konferencia megálljt parancsolt a féktelen japán expanziónak.

Tokió a világméretű enyhülés légkörében nem érezte szükségét, hogy az 1920-as évekre megszilárdult távol-keleti és csendes-óceáni nemzetközi rend kereteit feszegesse.

Az európai ügyekben teljesen érdektelen Japán számára a legsúlyosabb problémát a kínai forradalom, és a kibontakozó polgárháború jelentette. Az első jelentős japánellenes megmozdulás 1923-ban tört ki, amikor lejárt Talien és Port Arthur 25 éves bérlete, és a kínai lakosság követelte a városok kiürítését. A japánok nem hagyták el a területet, amire a nép a japán áruk bojkottjával válaszolt. Mivel Japán exportjának 20 százaléka irányult Kínába, a bojkottmozgalom nagy veszteséget jelentett.

Sidehara Kidzsúró külügyminiszter (1924-1927, 1929-1931) nevéhez fűződik az az irányzat, amely – Japán esetében rendhagyó módon – nem a terjeszkedésben látta az első számú külpolitikai célt, hanem a stabilitás megőrzésében.

1925-ben új lendületet vett a kínai forradalom. Japán az angol és amerikai megtorló akciókból a lehető legkisebb mértékben vette ki részét. Sőt, mikor 1927 januárjában Nagy-Britannia felkérte ajapán kormányt, hogy közösen gondoskodjanak a sanghaji külföldi kolónia és érdekeltségek biztonságáról, Sidehara visszautasította a kérést. Szerinte az agresszív fellépés csak tovább növeli a Kuomintang, a nemzeti erők táborát, ez pedig veszélyeztetheti Japán érdekeltségeit. Inkább a japánbarát kormányok és tartományi katonai vezetők hatalmának megszilárdulását igyekezett elősegíteni. A pekingi Tuan-kormány mellett a mandzsúriai katonai vezető, Csang Co-lin is japán támogatásban részesült. Sideharát viszont a hadsereg körei támadták.

1927. áprilisban Tanaka Giicsi alakított kormányt, aki megváltoztatta Japán külpolitikai orientációját is, mivel a külügyi tárcát is irányította. A Szeijúkai elnöke, korábban pedig a szárazföldi haderők minisztere, katonatiszt volt, ami rányomta bélyegét külpolitikai módszereire is. Már májusban utasította a Port Arthurban állomásozó Kvantunghadsereg egységeit, hogy vonuljon be a Santung-félszigetre az ott élő japánok védelmére hivatkozva.

1927. június végén a hadsereg vezetőinek bevonásával kidolgozták a Kínával szemben követendő politika fő irányát. Lefektették, hogy Kínában minden eszközzel meg kell oltalmazni az ott élő japánokat és javaikat. Mivel Mandzsúria és Belső-Mongólia biztonságát a helyi Csang-adminisztráció nem tudja szavatolni, s képtelen ellenállni az északra terjedő forradalmi hullámnak, a területet le kell választani Kínáról és japán felügyelet alá kell helyezni.

Mandzsúria Kínáról történő leválasztásának gondolata nem volt új keletű. Ám 1927-ben aktualitást adott neki a japánellenes nemzeti erők (Kuomintang) közeledése e területhez és a gazdasági érdekek is. Japán külföldi befektetéseinek és gépexportjának több mint fele Mandzsúriába irányult, és nagy mennyiségű szenet, vasércet, babféléket és étolajat importált onnan. A vasútvonalakon, a japán érdekeltségű üzemekben, bányákban, bankokban nagy számban dolgoztak japánok.

A Tanaka-kormány azonnal hozzálátott programja megvalósításához. 1928 áprilisában újabb erőket vezényelt a Santung-félszigetre, és Csinanban összeütközött a tüntető tömeggel. Az esetnek ötezer halálos áldozata volt. Mandzsúriával kapcsolatban bizonytalankodott a politikai vezetés, de a Kvantung-hadseregnek nem voltak fenntartásai. Június 4-én felrobbantották azt a vasúti szerelvényt, amelyen Csang Mukden felé utazott. Az eredmény azonban éppen az ellenkezője lett annak, amint amit a türelmetlen katonák vártak: Csang Co-lin fia, Csang Hszüe-liang átállt a Kuomintang oldalára, és megszilárdította hatalmát Kína északkeleti tartományaiban, ami gyengítette Japán pozícióit a térségben. A balul sikerült merénylet Tanaka politikai pályafutásának a végét is jelentette.

Tanaka bukását követően ismét Sidehara vette át a külügyek irányítását. Ezúttal már sokkal nehezebb dolga volt, Kínában megalakult az egységes Kuomintang-kormány, és megszűnt a lehetőség, hogy japánbarát erők tolják Tokió szekerét. A hadsereg pedig egyre zajosabban követelte a határozott fellépést. Északkelet-Kínában ekkor 230 ezer japán élt. Ok a Kvantung-hadsereggel a hátuk mögött kizártnak tartották, hogy a nacionalista Kínával szemben a diplomácia eszközei elégségesek védelmükre.

Sidehara még elérte, hogy Japán 1930 februárjában megállapodjon az EgyesültÁlla-

mokkal és Nagy-Britanniával a londoni tengeri fegyverzetkorlátozási konferencián. Ez azonban a szerződést aláíró miniszterelnök, Hamagucsi Oszacsi életébe került. A haditengerészet vezetése jogi hiányosságokra hivatkozva perbe fogta a kormányt, amiből valahogy még ki tudott keveredni. A kormányfő azonban 1930. november 14-én egy szélsőjobboldali aktivista merényletének áldozata lett.

A gazdasági világválság hullámai 1930 márciusában érték el ajapán szigeteket, ez pedig sehol sem a megbékélést hirdető politikusoknak kedvezett.

Militarizálódás és expanzió az 1930-as években

A gazdasági válság és következményei

A világgazdasági válság Japánt is alapjaiban rázta meg. A selyem ára 1930-ban az 1929-es ár egyharmadára, a rizsé és a pamutfonalé kétharmadára zuhant. Az Amerikába irányuló selyemexport 1931-ben az 1929-es mennyiség 20 százalékát sem tette ki. A nagyarányú elbocsátások következtében a városi munkanél- . küliek száma 3 millió fő volt. 1930 áprilisában 35 ezer fonónő, és a Tokiói Közlekedési Vállalat 13 ezer dolgozója tiltakozott munkabeszüntetéssel a fizetéscsökkentés ellen.

A városokból tízezerszámra áramlottak vissza falvaikba az elbocsátottak, növelve a falusi népesség megélhetési gondjait. 1931-ben több ezerszer tagadták meg a parasztok a bérleti jog fejében követelt rizsmennyiség beszolgáltatását a földbirtokosnak. A válság a kisbirtokos parasztgazdákat és a városi kispolgárságot, kereskedőket, iparosokat egyaránt sújtotta. A katasztrofális helyzetből a társadalom egésze kereste a kiutat. A leggyorsabban azonban a hadsereg lépett.

A mandzsúriai incidens és Mandzsukuo megalakulása

Hamagucsi miniszterelnök halálát követően a szárazföldi hadsereg tisztjeinek egy csoportja a katonai kormányzat érdekében azonnal puccsot készített elő (1931. március), ami a hadsereg vezetésének bizonytalankodása miatt kudarccal végződött. Felelősségre vonás azonban nem történt. Vakacuki Reidzsiró vezetésével polgári kormány alakult, de a kezdeményezés a hadsereg kezébe került.

A katonák akcióterve már készen állt: Mandzsúria bekebelezése lehetőséget teremt a Szovjetunió elleni háború előkészítésére és megtöri a japánellenes kínai erőket. Az össz-nemzeti lelkesedést kiváltó sikeres akció nyomán a hadsereg tovább növelheti befolyását az államapparátusban, s a pacifista politikusok hitelüket veszítik. A terv a Kvantung-hadseregnek szánta a főszerepet. 1931. szeptember 18-án este 10 óra után Mukden közelében a Kvantung-hadsereg egysége provokatív bombarobbantást hajtott végre a dél-mandzsúriai vasútvonalon. Másnap a japán csapatok megszállták a vasút mentén fekvő városokat (Csangcsun,Jingkou stb.), 20-án bevonultak Csilinbe, és 21-én a Koreában állomásozó japán egységek átkeltek a Jalu folyón. 1932 januárjára egész Mandzsúria japán megszállás alá került. A katonai akciók a vasút, a japán érdekeltségek, és a lakosság védelmére való hivatkozással történtek. 1931 novemberében japán ügynökök tiencsini házi őrizetéből Port Arthurba szöktették Pu Jit, az utolsó mandzsu Csing császárt.

Mivel a mandzsúriai események a Washingtonban megszületett távol-keleti nemzetközi rend elleni fellépést jelentették, az Egyesült Államok és a Népszövetség sem hagyhatta szó nélkül. Kína nemzeti kormánya már szeptember 21-én tiltakozott a Népszövetségnél, a következő napon Stimson amerikai külügyi államtitkár pedig kijelentette, hogy a man- dzsúriai eseményekkel kapcsolatos minden felelősség Japánt terheli. 24-én a Nemzetek

Szövetsége 21:1 arányban megszavazta a határozatot, amelyben felszólítják Japánt, vonja ki csapatai az érintett területekről. 1932. január 7-én Stimson tájékoztatta Japánt és Kínát, hogy az Egyesült Államok kormánya semmilyen erőszakkal végrehajtott változtatást nem ismer el a térségben (Stimson-doktrína).

Ajapán hadvezetés és a nyomában kullogó kormány az ügyet az önálló mandzsu állam létrehozásával kívánta rendezni. A világ közvéleményének elterelése végett 1932januárjában Sanghajban provokációt hajtott végre, amely fegyveres összecsapássá terebélyesedett a kínai reguláris csapatokkal. A sanghaji csatározások csak márciusra csitultak el, és ez idő alatt megszületett az 1200 ezer km2 területű, 34 millió lakosú Mandzsukuo japán bábállam (1932. március 1.). PuJi, mint az államalakulat régense (1934-től császára) minden japán követelést elfogadott: az ország védelmét és biztonságát Japán szavatolja, a Kvantung-hadsereg igénybe vehet minden olyan létesítményt, amelynek szükségét látja (vasút, repülőtér, utak stb.), s az állami adminisztráció minden szintjén alkalmaz japán tanácsadókat. Az ország tényleges ura a Kvantung-hadsereg főparancsnoka volt.

A mandzsu-kínai lakosság fegyveres ellenállással válaszolt a japán behatolásra. 1932-ben 36 ezer fő harcolt részben Csang egységeiben, részben partizánalakulatokban. A partizánok között nagy számban voltak koreaiak (pl. Kim Ir-szen), s a kommunista eszmék is egyre ismertebbekké váltak köreikben. A hatóságok a kíméletlen megtorlások mellett japán parasztok betelepítésével próbálták biztosítani társadalmi bázisukat. Mandzsúriát deklaráltan japán élettérnek tekintették, és 1932-ben megkezdődtek a központilag szervezett telepítések. Tokió 1936-ban tervet dolgozott ki arról, hogy húsz év leforgása alatt egymillió családot (ötmillió főt) telepít Mandzsúriába.

A Népszövetség nemzetközi vizsgálóbizottságot kért fel, hogy készítsen jelentést a tényleges állapotokról. A Lytton-bizottság angol, amerikai, francia, német és olasz tagjai 1932. március és július között beutazták Észak-Kínát és Mandzsúriát, és októberben tették közzé jelentésüket. A jelentés leszögezte, hogy Mandzsúriában japán agresszió történt, de elismerte Japán különleges jogát a térségben. Mandzsukuo nemzetközi felügyeletét javasolta, ahol a vezető szerep Japánt illetné meg. 1933. február 24-én a Lytton-jelentés alapján a Népszövetség közgyűlése határozott Mandzsukuo el nem ismeréséről. Válaszul Japán márciusban bejelentette kilépését a Nemzetek Szövetségéből.

A Szovjetunió az események során a teljes semlegesség álláspontjára helyezkedett, sőt tapasztalva, hogy a Mandzsúrián áthúzódó, kínai-szovjet közös kezelésben lévő észak- mandzsúriai (régi nevén kelet-kínai) vasút okán fennáll a veszélye a japán-szovjet katonai konfrontációnak, felajánlotta megvételre a vasutat, amely 1935-ben japán „közvetítéssel” 140 millió jen vételárért Mandzsukuo birtokába került.

A hadsereg térnyerése a hatalomban

A mandzsúriai incidens kirobbanása idején több síkon feszültek egymásnak a politikai erőcsoportosulások. Az első vetület a hadsereg és a polgári kormányzat szembenállása volt; a második a szárazföldi hadsereg és a haditengerészet rivalizálása; a harmadik pedig a szárazföldi hadseregen belül, a hatalom átvételének módjáról eltérő elképzelésekkel rendelkező csoportok ellenségeskedése volt. A hadsereg és a polgári kormányzat közötti hatalmi harc nyilvánvaló oka, hogy a burzsoázia ragaszkodott megszerzett hatalmához, és nem adta hozzájárulását a hadsereg mérhetetlen expanziós politikájához, amely egyben a belpolitikai pluralizmus felszámolását is feltételezte. A szárazföldi hadsereg és a haditengerészet az expanzió irányát látta eltérően: a tengeri terjeszkedés az admiralitás politikai befolyásának növekedésével járt volna. A szárazföldi hadseregen belül az ún. Tószei-csoport a meglévő állami keretek fenntartását,a hatalomba való folyamatos behatolást tartotta célravezetőnek. Szerintük csak a hadsereg további fejlesztését követően kerülhet sor a szovjet-vagy Amerika-ellenes háborúra. Ezzel szemben az ún. Kódó-csoport a fasisztoid szervezetek és a radikális fiatal tisztek által végrehajtandó katonai puccsot tekintették a hatalomátvétel megfelelő módszerének; ezt követné az azonnali háború a Szovjetunió ellen.

A mandzsúriai incidenssel kész tények elé állított kormány nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Sidehara külügyminiszter nem volt hajlandó a Kvantung-hadsereg külpolitikai irányvonalához nevét adni, s ez a Vakacuki-kormány bukásához vezetett. A császár 1931 novemberében Inukai Cujosi személyében még polgári politikust kért fel a kormányalakításra, de a szárazföldi haderők minisztere Araki Szadao lett. A hadsereg radikálisai növelték befolyásukat a kormányon belül, de a Kódó-csoportnak ez még mindig kevés volt. Úgy gondolták, eljött az ideje annak, hogy sikerre vigyék „forradalmukat”.

A mozgalom első lépésben terrorakciókkal és merényletekkel kívánta megfélemlíteni a polgári politikusokat és a nagytőke képviselőit. Ennek keretében lett halálos merénylet áldozata Inoue Dzsunnoszuke, volt pénzügyminiszter (1932. január) és Dan Takuma, a Micui zaibacu feje (március). Mindkét merényletet a Vérszerződés nevű fasiszta szervezet tagjai hajtották végre.

A második lépés már a katonaság bevonásával történne, amely során megtörténik a tényleges hatalomátvétel. A terv szerint a fiatal tisztekből álló fegyveres csoportok megszállnák a miniszterelnöki és a belügyminiszteri rezidenciát, a rendőr-főkapitányságot, a Szeijúkai központját és a Mitsubishi Bankot. A puccsra 1932. május 15-én került sor. Az egyik csoport behatolt Inukai rezidenciájára és megölte a miniszterelnököt, a többi csoport is megtámadta a kijelölt épületeket, de a nagy erőkkel helyszínre érkező államvédelmi rendőrség előtt megadták magukat.

A puccskísérlet nem egészen egy óra leforgása alatt kudarccal végződött, de a hadsereg politikai tőkét kovácsolt belőle. Araki és köre nyomásának hatására a Genró Tanács Szaitó Makoto nyugalmazott tengernagyot, volt koreai főkormányzót jelölte a miniszterelnöki posztra. A kormányban mindössze két polgári politikus kapott helyet.

A fasizálódás folyamata az 1930-as években

A mandzsúriai incidens és a május 15-ei puccskísérlet következtében a militaristák nemcsak a hatalmon belül növelték befolyásukat, hanem nézeteik a társadalom különböző rétegeiben is egyre népszerűbbekké váltak. A radikális fiatal tisztek és szélsőjobboldali aktivisták által hirdetett kapitalizmus-, individualizmus- és demokráciaellenes jelszavak elsősorban a köztisztviselőik és a falusi lakosság körében találtak meghallgatásra. A hivatalnokréteg köreiben nagy népszerűségnek örvendett Hiranuma Kiicsiró, aki egyszerű bürokratából emelkedett a Titkos Tanács elnökhelyettesi posztjára. A hadsereg mindig számíthatott Hiranuma szélsőjobboldali szervezete, a Kokuhonsa támogatására. A parasztfiatalok radikális szervezetei mellett a városi munkásság egy része is csatlakozott a mozgalomhoz. 1931 szeptemberében a Szociáldemokrata Párt vezetősége üdvözölte a Kvantung-hadsereg akcióját, és 1931 májusában megalakult a Japán Nemzetiszocialista Párt.

Az ultranacionalista radikális militaristák előretörésének legfőbb akadályozói azok a vezető polgári politikusok voltak, akik az 1930-as évek elejére feljutottak a politikusi ranglétra legmagasabb fokaira, és nagy befolyással rendelkeztek a császár közvetlen környezetében. Közülük az igazi „szürke eminenciás” Szaiondzsi volt, akinek jogában állt javaslatot tenni a császárnak az új kormányfő személyére

Az 1932 után egymást váltó kormányok a katonaság követeléseit igyekeztek teljesíteni, de a Külügyminisztérium nem volt hajlandó úgy gondolkodni, mint a hadsereg. Ez leginkább a Kínával szembeni politikai irányvonalban mutatkozott meg. Japán ugyan 1934 decemberében bejelentette, hogy nem tekinti érvényesnek magára nézve az öthatalmi egyezmény határozatait, és 1936januárjában elhagyta a londoni tengeri leszerelési konferenciát. Így szabad kezet szerzett az újrafegyverkezéshez, de Kínával szemben óvatosabbak voltak.

Ajapán külügyi vezetés úgy gondolta, hogy ha valamilyen formában rendeznék kapcsolataikat a Kuomintang-kormánnyal, elejét vehetnék az Egyesült Államokkal kibontakozó konfrontációnak. Ehhez azonban stabil hatalmi viszonyokra van szükség Kínában. 1934 folyamán közeledni kezdett egymáshoz a japán és a kínai kormány, megállapodtak a Mukden-Peking-vasútvonal üzembe helyezéséről, arról, hogy Kína elfogadja a man- dzsúriai bélyeget. Hirota Kóki külügyminiszter pedig kijelentette, hogy amíg ő irányítja Japán külügyeit, addig nem kerülhet sor háborúra a két ország között.

A hadsereg ezzel szemben meg volt győződve arról, hogy a Kuomintang-erők az ország egyesítése esetén az Egyesült Államok és Anglia támogatásával szembefordulnak Japánnal. Erre az esetre csak úgy lehet felkészülni, ha Kína Mandzsúriával szomszédos tartományait leválasztják az országról, és ott is japán bábkormányokat hoznak létre. A Santungban állomásozó japán egységek sorozatosan hajtották végre provokációikat a kínai lakosság és a rendfenntartó erők ellen.

A nyugati hatalmak kereskedelempolitikája a hadsereget látszott igazolni. Anglia és Hollandia protekcionista gazdaságpolitikával egymás után zárta el Japán kereskedelmi lehetőségét tengeren túli birtokain (1933-tól Indiában a japán áruk behozatali vámját 75 százalékban határozták meg). Nehézségekbe ütközött a fegyverkezéshez szükséges nyersanyagok beszerzése is. Ráadásul az angol-amerikai közreműködéssel lebonyolított kínai pénzreform támogatta a központi kormányzat kiépítését, s lehetőséget teremtett Japán kiszorítására a kínai piacról.

A kormány és a hadsereg között nem csupán a külpolitikai irányvonal eltérései okoztak feszültséget. A költségvetés most is képtelen volt kielégíteni a hadsereg mérhetetlen igényeit. Takahasi pénzügyminiszter 1935-ben kénytelen volt erősen megnyirbálni a hadseregfejlesztés összegét.

Az 1936. februári általános választásokon súlyos vereséget szenvedtek a militaristákat támogató politikusok, és a polgári pártok képviselői jelentősen növelték képviseletüket a parlamentben. Az amúgy is elégedetlen Kódó-csoport számára ez olaj volt a tűzre.

1936. február 26-án újabb fegyveres puccs robbant ki Tokióban. Az 1400 fős, fiatal katonatisztekből álló szakaszok a négy évvel korábbi puccshoz hasonlóan vezető politikusok rezidenciáit rohanták le, és halálra sebezték Takahasi pénzügyminisztert és Szaitó belügyminisztert. Okada miniszterelnök egy félreértésnek köszönhette életét: helyette sógorát ölték meg. Az egységek a miniszterelnöki rezidencia mellett megszállták a hadügyminisztérium, a vezérkar és a parlament épületeit, és kiáltványt tettek közzé, amelyben „forradalmi változásokat”, „a Sóva-restaurációt”, azaz tiszta katonai kormányzást követeltek.

A szárazföldi hadsereg vezetésén az első pillanatban zűrzavar lett úrrá. A fiatalok kiáltványa közel állt szívükhöz, de miután Sóva császárt dühroham fogta el és a haditengerészet is ellenezte az együttműködést az egyenruhás terroristákkal, 28-án elrendelték a puccs leverését. A következő napra helyreállt a rend.

A letartóztatott lázadókat a legsúlyosabban megbüntették (17 főt halálra ítéltek), de akciójuk nem maradt eredménytelen. A Kódó-csoportot ugyan felszámolták, de a Tószei-csoport vezető politikusai a korábbinál lényegesen nagyobb befolyásra tettek szert. Az új kormány a hadsereg kívánsága szerint állt fel, Hiranuma pedig a Titkos Tanács elnöke lett.

1936júniusában a hadsereg újból benyújtotta igényét a fegyverkezés pénzügyi fedezetére, amit ezúttal vita nélkül meg is kapott. A szárazföldi hadsereg a 17 hadtestet 50-re kívánta növelni; a haditengerészet a 9 csatahajó mellé újabb 3-at, és a 4 repülőgép-anyahajó mellé 8-at tervezett építtetni. Augusztus 7-én a kormány rögzítette külpolitikai elveit: Japán célja, hogy „miközben megveti lábát a kelet-ázsiai szárazföldön, kiterjessze hatalmát a déli tengerekre is”. Először fogalmazták meg hivatalosan a „nagy kelet-ázsiai övezet” japán hegemóniájának igénye. Növelték a Tiencsinben állomásozó japán csapatok létszámát, amelyek a kínai katonaság előtt masíroztak fel s alá Tiencsin és Peking között.

Japán a második világháborúban

Konoe Fumimaro színre lépése

1937 februárjában Hajasi Szendzsúró alakított kormányt, aki néhány hónapos működése alatt a parlament és a politikai pártok teljes mettő'zésével a katonák igényeinek kielégítésén munkálkodott. Feloszlatta a tiltakozó parlamentet is. A császár környezete számára világossá vált, hogy a kiéleződött nemzetközi helyzetben nem engedhető meg a politikai vezetés ilyen mérvű megosztottsága. Olyan kormányra van szükség, amely a nemzeti összefogást, a nemzet egységét és közös akaratát képviseli. Ennek kijelölésére csak maga a császár volt képes: Sóva császár, a Genró Tanács és a Titkos Tanács ajánlása nélkül 1937 júniusában közvetlen rokonát, Konoe Fumimarót jelölte ki kormányfőnek.

Konoe személye elfogadhatónak tűnt a Szaiondzsi köré tömörült polgári erők számára (politikai pályafutását a versailles-i konferencián részt vevő japán delegáció tagjaként kezdte, és hosszú ideig a felsőház elnökeként a parlamentarizmus híve volt), s a hadsereg sem tiltakozott ellene, hiszen a mandzsúriai incidens alkalmával támogatta a Kvantung-hadsereget. Többször kifejtette, hogy „igazi békén” szeretne munkálkodni, ami nem azonos a „status quo egyszerű fenntartásával”.

Ajapán-kínai háború kirobbanása

1937. július 7-én éjjel egy Peking közelében gyakorlatozó japán szakasz összetűzött a kínai helyőrséggel (Marco Polo hídi incidens). Az incidens elsimításának kísérlete ellenére a japán kormány úgy szeretett volna kikeveredni az ügyből, hogy jelentősen növeli befolyását az északkeleti tartományokban. Az 1937 első felében Kuomintang és a kommunisták között megszületett megállapodás után Csang Kaj-sek elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy nemet mondjon a kihívó követelésekre. Háromhetes meddő egyezkedést követően július 28-án, az időközben Mandzsúriából, Koreából és Japánból helyszínre érkező japán erők megkezdték az offenzívát.

Az agresszió hírére Sanghajban magasra szökött a japánellenesség amúgy sem alacsony lángja. Miután egy japán tiszt merénylet áldozata lett, augusztusban a japán hadsereg megindította a Sanghaj elleni támadást is.

1937 végére a japán haderők megszállták Kína északi és keleti stratégiai pontjait, és decemberben Nankingig nyomultak előre. A város bevétele után Japán tájékoztatta békefeltételeiről a Csungkingban meghúzódó Kuomintang-kormányt (Mandzsukuo elismerése, Belső-Mongólia, Észak- és Közép-Kína demilitarizálása, japán-mandzsu-kínai szövetség létrehozása stb.). Ám Csang Kaj-sek kitartott a harc mellett. Japán 1938-banfolytatta a hadműveleteket, októberben bevette Vuhant és a déli part legfontosabb kikötőjét, Kantont. 1938 végére 24 hadtest (kb. egymillió katona) állt harcban; az anyaországban mindössze egy hadtest maradt. Koreában egy, Mandzsúriában nyolc hadtest várt bevetésre (esetleges szovjetellenes háborúra tartalékolták őket). Japán majdnem teljes egészében kimerítette katonai lehetőségeit, a háború pedig kezdett egyre kilátás- talanabbá válni.

Az elhúzódó háború közepette Tokió új eszközhöz, a bomlasztáshoz nyúlt. A Kuo- mintang vezetésében Vang Csing-vej alelnök azon az állásponton volt, hogy a Japán elleni harc elsősorban a kommunisták erejét növeli. Ezért tanácsosnak tartotta megegyezni a megszállókkal, sőt közösen fellépni a Mao Ce-tung vezette Vörös Hadsereggel szemben. Konoe 1938. december elején kijelentette, hogy hajlandó megegyezni minden olyan erővel, amely elfogadja az „új kelet-ázsiai rendet”. Vang kapott az alkalmon, Hanoiba szökött, és felszólította kormányát, kezdjen béketárgyalásokat Japánnal. Tokióban meglepve értesültek arról, hogy a Kuomintang kizárta soraiból Vangot, és nincs szándékában kapitulálni. 1940 márciusában megalakult a Vang vezette nankingi kollabo- ráns kormány, amely nem gördített akadályt a japán követelések elé.

A nagyhatalmak és a japán-kínai háború

A nyugati hatalmak és a Népszövetség erőtlenül reagált a japán agresszióra. Noha Roosevelt elnök már 1937 októberében agresszornak minősítette Japánt, az izolacionista politika és az exportban érdekelt körök szankcióellenes álláspontja lehetetlenné tett bárminemű fellépést ellene. A Népszövetség sem ment tovább. Novemberi közgyűlésén ugyan megállapította, hogy a hadműveletek nincsenek arányban a konfliktust előidéző incidenssel, s felszólította a feleket a hadicselekmények felfüggesztésére. Közben a Kuomintang amerikai, angol és francia támogatással folytatta honvédő harcát. Emiatt Japán lezárta a szállítási útvonalakat, ami tovább növelte a feszültséget.

A német-japán közeledés az 1936. november 25-i antikomintern paktummal kezdődött, de Hitlerből nem váltott ki örömet a kínai háború kirobbanásának híre. Sőt azonnal utasította tokiói és nankingi nagyköveteit, kezdjék meg a békéltető tárgyalásokat a háborúzó felekkel. Hitlernek a japán haderőre szüksége lehetett a Szovjetunió, Anglia és Franciaország ellen, de Kína ellen semmi esetre sem.

A Szovjetunió álláspontja is egyértelmű volt, de határozottabb. Az antikomintern paktum és a kínai egységfront létrejötte (1937. február) ideológiailag is meghatározta hovatartozását, de a katonai viszonyok is egyértelműek voltak. A Szovjetunió 1936. márciusban teljes katonai ellenőrzése alá vonta Mongóliát, novemberben felmondta a japán-szovjet halászati egyezményt. Nagymértékben növelte haderejét a Távol-Keleten. 1937 augusztusában megállapodott a Kuomintang-kormánnyal, amelynek katonaipénzügyi támogatást nyújtott. Fegyveres összetűzésekre is sor került a japán-mandzsu csapatokkal (1937 májusában az Amur folyónál, 1938. júliusban a szovjet-mandzsu-ko- reai határnál lévő Haszan-tónál). Az 1939 májusában a mongol-mandzsu határnál lévő Halha folyónál kirobbant csatározás pedig meglepte a Kvantung-hadsereget. A vártnál sokkal nagyobb erőkkel felvonuló szovjet hadsereg egymás után mérte nagy erejű csapásait a „verhetetlen” Kvantung-sereg egységeire. A négy hónapos háborúskodásban a japán veszteségek elérték a 17 ezer főt.

A német-japán szerződés kudarca

1938 elején Berlin ajánlatot tett Tokiónak katonai szövetség megkötésére. Németország bejelentette, hogy elismeri Mandzsukuót s visszahívta diplomáciai testületét Kínából. Ennek fejében olyan katonai szövetséget kívánt Japánnal (és Olaszországgal) kötni, amely kötelezi arra, hogy háború esetében Németország mellé álljanak bármelyik hatalom ellenében. A szárazföldi hadsereg mindenben elfogadta a német ajánlatot. A haditengerészet és a külügyminisztérium – tartva a háborúba sodródástól Angliával és Franciaországgal, amelynek szerintük még nem jött el az ideje – a szerződést a Szovjetunióval szembeni kötelezettségvállalásra szerette volna korlátozni. Konoe miniszterelnököt megviselte a durva vita, ráadásul nem is volt képes dönteni a két álláspont között, végül 1939 januárjában lemondott. Utódja, Hiranuma sem tudott úrrá lenni helyzeten, és miután Hitler nem győzte kivárni Tokió tétovázását, 1939. május 22-én Japán részvétele nélkül kötötték meg az acélpaktumot. A szovjetellenes német-japán szövetség minden politikai erő számára elfogadható lett volna. Ezért amikor a japán vezetés tudomást szerzett az augusztus 23-án megkötött német-szovjet megnemtámadási szerződésről, senki nem értett semmit. Hiranuma mindössze ennyit mondott: „az európai helyzet fölöttébb furcsa”, és benyújtotta lemondását. A Halha fo- lyónál zajló háborút is gyorsan befejezték: szeptember 16-án Japán, először újkori történelme során, vesztesként kért békét.

Az európai világháború kitörése és Japán

A japán kormány 1939 szeptemberében bejelentette, hogy nem kíván beavat- : kozni az európai háború ügyeibe. A német villámháború sikere 1940-ben azonban ; változtatott az Angliával és Franciaországgal szemben óvatosabb politikusok álláspontján is. Tokió felszólította a két államot, hogy zárják le a területükön át húzódó útvonalakat (Burma és Indokína), amelyeken a segélyszállítmányok Kínába jutottak. London 1940 júliusában eleget is tett a felszólításnak, mivel az angliai csata előestéjén el kívánta kerülni a konfrontációt Japánnal.

A gyors német győzelmek által feltüzelt hadsereget azonban ezek a lépések nem elégítették ki, s a háborúba való bekapcsolódást sürgette. Ekkor lépett újra a színre Konoe Fumimaro, aki 1940. július 18-án megalakította második kormányát. Az új kabinetben helyet kapott a háborús szárny két leghangosabb embere: a hadügyminiszter Tódzsó Hideki lett, a külügyminiszter pedig Macuoka Jószuke. Konoe rögtön meghirdette új mozgalmát, aminek a totális állam kiépítése volt a célja. Javasolta, hogy oszlassák fel a politikai pártokat, és hozzanak létre egyetlen nagy szövetséget, amely eggyé forrasztja minden japán lelkét. Konoe fasiszta tömegpártra gondolt. Néhány hét leforgása alatt minden politikai párt önként beolvadt az 1940 októberében létrejött új szervezetbe, amelynek már az elnevezése is utalt arra, hogy semmi köze a klasszikus értelemben vett pártokhoz: a Császári Politikát Támogatók Szervezete. Japánban formailag is megszűnt a többpártrendszer.

A Konoe-kormány külpolitikai irányvonala is határozottabb volt. A német orientáció lelkes híve, Macuoka által közzétett program tartalmazta a déli terjeszkedés tézisét és a né- met-olasz-japán katonai szövetség szükségességét, illetve a Szovjetunióval való kapcsolatok rendezésének fontosságát. Macuoka nem zárta ki a Szovjetunió csatlakozását a háromhatalmi szerződéshez. Tokió hozzá is fogott programja megvalósításához: 1940. szeptember 27-én Berlinben aláírták a háromhatalmi, s 1941. április 13-án Moszkvában – Hitler fejcsóválását figyelmen kívül hagyva – a japán-szovjet megnemtámadási szerződést. Sztálin a pályaudvaron Macuokától búcsúzva megjegyezte: „ezzel megnyílt az út dél felé”. A japán külügyminiszter is így gondolhatta.

Szinte még meg sem száradt a tinta a japán-szovjet megnemtámadási szerződésen, mikor a náci Németország megkezdte keleti hadjáratát. Ez újabb zavart okozott japán katonai és diplomáciai körökben. Macuoka azonban nem tétovázott: sietett közölni a tokiói szovjet nagykövettel, hogy a háromhatalmi és a megnemtámadási szerződés ellentmond egymásnak, s az előbbit fontosabbnak tekintik. 700 ezer fős csapatösszevonást hajtottak végre a határ mellett, és csak arra vártak, hogy a szovjet csapatokat átdobják a nyugati frontra.

A japán-amerikai feszültség kiéleződése

Az európai és ázsiai háborúk előrehaladtával az Egyesült Államok sem tudta, de már nem is akarta megőrizni semlegességét. Az izolacionista szenátorokat nemcsak Roosevelt és Hull, hanem a háború alakulása is meggyőzte. Washington már 1939 júliusában, 1940. januári hatállyal felmondta a kereskedelmi és hajózási szerződést Japánnal, de ezzel még csak a szankciópolitika lehetőségét teremtette meg. Japán továbbra is akadálytalanul szerezte be a stratégiai fontosságú nyersanyagokat.

1941 áprilisában amerikai kezdeményezésre tárgyalások kezdődtek a konfliktus elkerülésének lehetőségeiről. Macuoka amerikai hozzájárulást követelt Japán ázsiai hegemóniájához, Hull külügyminiszter pedig általánosságokat hangoztatott: szuverenitás, belügyekbe történő be nem avatkozás és az egyenlőség elve a kereskedelmi kapcsolatokban.

Az eredménytelen fordulót követően a State Department a blokád eszközéhez nyúlt: július 25-én befagyasztotta az Amerikában lévő japán javakat (550 millió dollár), és augusztus 1-jén megtiltotta aJapánba irányuló kőolajexportot. Még az olajembargó bejelentése előtt japán csapatok a Vichy-kormánnyal történt egyeztetés után indokínai repülőtereket szálltak meg, s így Szingapúr és Manila is elérhető távolságba került. A japán hadsereg szinte teljes kőolajszükségletét az Egyesült Államokból szerezte be, és 1941-ben mindössze két évre elegendő olajtartaléka volt. A hadsereg számára ekkor vált világossá, hogy az összecsapást nem lehet elkerülni, de Konoe erőltette a tárgyalások folytatását.

Augusztusban Nomura washingtoni nagykövet újabb javaslattal állt elő, de az amerikai vezetés már megfogalmazta feltételeit: Japán elfogadja az Atlanti Charta alapelveit, ami pedig egyet jelentett volna azzal, hogy Japán elfogadja a mandzsúriai incidens előtti állapotokat. Szeptember 6-án Császári Tanács döntött: „Amennyiben október végéig nem sikerül megállapodni, a Birodalom azonnal megkezdi háborúját az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Hollandia ellen.” Konoe, nem vállalván a háborús politikát, október 16-án benyújtotta lemondását. Utódja Tódzsó Hideki lett. Ezzel minden eldőlt: csak a hadsereg stratégáin múlott, mikor borul lángba egész Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán.

Pearl Harbor és a háború menete

1941. december 7-én vasárnap reggel, két hullámban, összesen 357 vadászbombázó több mint egy órán keresztül hullatta gyilkos terhét az ébredező Pearl Harborra, az amerikai csendes-óceáni flotta támaszpontjára. Tokió villámháborús stratégiát dolgozott ki. Számítása szerint öt hónap alatt az Egyesült Államok és Anglia csendes-óceáni hadereje megsemmisíthető, ami megteremtheti a Japán számára előnyös béke lehetőségét.

1941 decemberében a japán csapatok lerohanták a Maláj-félszigetet, a Fülöp-szigete- ket és Hongkongot, 1942 januárjában megszállták Borneót, Celebeszt és Szumátrát,

februárban bevették Szingapúrt, márciusban Rangoont, Jáva szigetét, és Új-Guinea északi partvidékéig nyomultak előre. Májusra japán kézbe került Burma egész területe is. Ajapán hadvezetés 1942 tavaszára teljesítette első hadicélját, rátette kezét Délke- let-Ázsia stratégiai fontosságú nyersanyaglelőhelyeire és megsemmisítette a távol-keleti és csendes-óceáni amerikai, illetve angol haderő egy részét.

A következő lépés a Fidzsi- és Samoa-szigetek elfoglalása által a Fülöp-szigetekről Ausztráliába szorult délnyugat-csendes-óceáni haderő (MacArthur) és a közép-csendes-óceáni amerikai egységek (Nimitz) elszigetelése lett volna. A hadművelet első lépésének a közép-csendes-óceáni flotta megsemmisítését szánták, ennek keretében került sor a Midway-szigetek térségében a második világháború legnagyobb tengeri ütközetére (1942. június 5.). AJamamoto admirális vezette egyesített japán flotta összesen 350 hajóból (11 csatahajó, 6 repülőgép-anyahajó), ezer repülőből és 100 ezer fő személyzetből állt. Az amerikaiak ennél jóval kisebb erőkkel rendelkeztek, de ajapán rejtjeltáviratok megfejtése nyomán készen álltak a támadás fogadására. A japán veszteségek nagyban meghatározták a háború további menetét (4 repülőgép-anyahajó, 322 vadászbombázó stb.).

Az amerikai ellentámadás a Salamon-szigetekhez tartozó Guadalcanal szigetnél bontakozott ki. Az amerikai flotta és légierő augusztusban kezdte meg a támadást, és még ebben a hónapban a tengerészgyalogság bekerítette a 30 ezer fős japán helyőrséget. Az utánpótlástól megfosztott japán egységek kétségbeesetten ellenálltak a túlerőben lévő ellenségnek, de 1943 februárjában a Császári Főhadiszállás döntött Guadalcanal evakuálásáról. Megkezdődött Japán két és fél éven át tartó öngyilkos visszavonulása.

  1. február és 1944. február között ajapán hadsereg kiszorult a Salamon-szigetek- ről (62 ezer japán halott), májusban Új-Guineából (110 ezer halott), és júliusban Saipan szigetről (a 43 ezer fős japán haderőből 41 ezren pusztultak el, a civil lakosság – sokan közülük öngyilkosság révén – halálos áldozatai elérték a 10 ezer főt).

A burmai fronton a brit ellentámadás 1943 februárjában indult, és 1945 áprilisában, Rangoon (Yangon) bevételével ért véget (ajapán halottak száma: 185 ezer fő).

1944 októberében a Fülöp-szigetek térségében MacArthur és Nimitz összevont hadereje megkezdte az offenzívát, és 1945 februárjában visszafoglalták Manilát (Japán vesztesége: 370 ezer fő). Az Ogaszavara (Bonin)-szigetcsoport legdélebbre fekvő szigete Ivo-dzsima 1200 km távolságra fekszik Tokiótól, és ez a távolság az 1943 végétől gyártott B-29-es amerikai nehézbombázók által berepülhető volt. Az Egyesült Államok 60 ezer fős haderejével szemben 20 ezer fős japán védelmi erő vette fel a harcot 1945 februárjában. Március 17-én nem volt élő japán katona a szigeten. Még folytak a harcok Ivo-dzsimán, mikor az amerikai légierő megkezdte a japán hadiüzemek és városok módszeres bombázását. Március 10-én 334 B-29-es éjjel, mélyrepülésből bombatámadást intézett Tokió ellen. A támadásnak 84 ezer halálos áldozata volt.

A front eljutott Japán határáig, az okinavai hadműveletek 1945 márciusában kezdődtek. A Nagy Japán Birodalom hatalmas hadiflottájának utolsó épségben maradt egységeit csak az odaútra elegendő üzemanyaggal április 6-án indították Okinava felmentésére, de másnapra 300 amerikai vadászbombázó támadását követően mind a 11 hajó (köztükaz utolsó csatahajó) hullámsírban lelte halálát. Okinava 100 ezerfős seregének parancsnokajúnius 23-án követett el harakirit, miután katonáiból egy sem maradt életben, és a civil lakosságból is 94 ezren veszítették életüket. A Császári Főhadiszállás elrendelte a felkészülést a négy japán fő sziget védelmére: a gyermekek kezébe bambuszkardot adtak.

„Nagy Kelet-Ázsia Közös Felvirágzásának Övezete”

Macuoka külügyminiszter 1940 augusztusában kijelentette: „Felépítjük Nagy Kelet-Ázsia új rendjét, amely a szilárd japán-mandzsu-kínai szövetségen nyugszik. E szövetségben császárságunkat illeti meg a vezető szerep, hiszen csak mi rendelkezünk azzal a lelki adottsággal, hogy biztosítani tudjuk a négy égtáj fiainak testvéri együttélését”.

A valóságban Koreának a koreaiak erőszakos asszimilálása (japán nyelvű oktatás, a nevek kötelező eljapánosítása stb.) révén kellett volna beolvadnia a Birodalomba, Mandzsukuo, ahol 1945-ben már 270 ezer japán betelepülő élt, szerepe arra korlátozódott, hogy Japánba szállítsa minden megtermelt élelmiszerét, amit nélkülözni tudott a Kvantung-hadsereg. Vang Csing-vej nankingi kollaboráns kormánya is ajapán gazdasági és katonai igények kielégítését volt hivatott ellátni.

1941-1942 fordulóján, miután ajapán hadsereg megszállta egész Délkelet-Ázsiát és a csendes-óceáni szigetvilág jelentős részét, rendeznie kellett ezen területek viszonyát Tokióval. A délkelet-ázsiai népek egy része a nyugati gyarmatosítók igája alóli felszabadítókként üdvözölte ajapán csapatokat, de hamar rá kellett döbbenniük, hogy az új hódítók nem sokban különböznek a régiektől. Thaiföld és Vietnam kivételével (előbbi megőrizte önálló államiságát, aminek az volt az ára, hogy katonai szövetséget volt kénytelen kötni Tokióval, utóbbi pedig 1945 márciusáig névlegesen a Vichy-kormány adminisztrációja alatt maradt) a délkelet-ázsiai területek japán katonai kormányzat alá kerültek. A megszállók azonnal felvették a kapcsolatot azokkal a helyi politikai erőkkel, amelyek részéről együttműködésre számíthattak. A katonai helyzet romlásával párhuzamosan egyre szűkült a japán megszállók mozgási szabadsága: sorra tették lehetővé a megszállt területeken a japán hegemóniát elfogadó független államok megalakulását. 1943 augusztusában Ba Maw miniszterelnök kikiáltotta a független Burmai Államot, októberben pedig José Laurel elnök a Fülöp-szigeteki Köztársaságot. Indonéziában Szukarno vezetésével formálódni kezdtek az állam intézményrendszerének csírái. A Malajziában és Szingapúrban élő, illetve hadifogoly indiaiak egy része Szubasz Csandra Bósz vezetésével megalakította Szabad India Ideiglenes Kormányát. Ezek a politikai erők később, a tényleges függetlenség kivívása során meghatározó szerepet játszottak.

Japán a csendes-óceáni háború éveiben

Már a szövetséges haderők megjelenése előtt esetenként komoly japánellenes gerillamozgalom bontakozott ki, de a háború végére nyilvánvalóvá vált, hogyJapán nem számíthat támogatásra a bennszülöttek részéről. Kelet-Ázsia népeinek függetlenségi törekvései és ajapán hegemónia igénye ellentmondott egymásnak, és az ellentmondást ajapán megszállás durvasága értelműen jelezte.

Az 1937-től 1945-ig tartó időszak Japán történelmének legsötétebb és legtragikusabb kora volt. Hétről hétre, napról napra hoztak újabb és újabb rendeleteket a polgári lakosság mozgósításáról, kötelező, aktív részvételéről a totális háborúban.

1937-től megkezdődött az egész nemzetgazdaság militarizálása. A külkereskedelmet engedélyhez kötötték (a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen cikkek mellett csak a hadsereg által használt áruk importját hagyták jóvá), csak a katonailag hasznosítható beruházásokat engedélyezték, s az üzemek igazgatói testületébe a hadsereg széles hatáskörrel rendelkező képviselőt delegált. Egy 1938. augusztusi rendelet értelmében az oktatási intézményekből kikerült szakemberek munkába állítása központilag történt. A jegyrendszer 1940 novemberétől vált általánossá (ruhanemű, rizs, cukor, szójababszármazékok), a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatását már októberben elrendelték. 1941 novemberétől minden 14 és 40 év közötti férfinak és 14 és 25 év közötti hajadonnak munkaszolgálatra kellett jelentkeznie, és 1942 májusától az országban található minden fémtárgyat be kellett szolgáltatni. Meghirdették a „győzelemig semmi sem kell!” jelszót, és a lakosságnak zokszó nélkül kellett tűrnie az éhezést, nélkülözést és a kényszermunkát. Hogy zokszó ne hangozzék el, arra éberen ügyeltek a rettegett Tokkó, az államvédelmi rendőrség emberei. 1943 decemberétől már a bölcsész- és joghallgatókat kezdték el besorozni, a gyárakban pedig – ameddig bombatámadás el nem pusztította – nők, koreaiak és kínaiak biztosították a munkáskezet.

A háború vége

1945 tavaszára már alig volt kiképzett japán katona, az üzemanyagot pedig cseppenként tartották nyilván (a tokiói buszokat átépítették fatüzelésűre).

A szövetségesek győzelme közelinek tűnt, de senki sem tudta, hogyJapán meddig folytatja kilátástalan harcát. A további áldozatok elkerülése és a háború gyorsabb befejezése érdekében Roosevelt és Churchill Jaltában (1945. február) szorgalmazta a Szovjetunió hadba lépését, de Sztálin nem adta ingyen seregét: ígéretet tett arra, hogy az európai győzelem után 2-3 hónappal hadat üzen Japánnak, ha Mongólia szovjet befolyás alatt maradhat, az orosz-japán háborúban elveszített kínai érdekeltségeket visszakapja (Dél-Szahalin birtoka, Port Arthur és Talien bérleménye, a kelet-kínai és dél-mandzsú- riai vasútvonalak kezelési joga stb.), és a Kuril-szigetek is a Szovjetunióhoz kerülnek.

Május 7-én véget ért az európai háború, ésjúlius 16-án az Egyesült Államok végrehajtotta első sikeres atombomba-robbantását Új-Mexikó sivatagában – Szovjetunió hadba lépése immár megelőzhetőnek tűnt. A potsdami tanácskozás kellős közepén, Sztálin előtt titokban tartva, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína felszólította (július 26.) ajapán kormányt az azonnali fegyverletételre. A potsdami nyilatkozat szigorú feltételeket tartalmazott, de nem volt feltétel nélküli, és nem érintette a császár személyét. Ajapán kormány hajlott arra, hogy eleget tegyen a felszólításnak, de a hadsereg vezetése hallani sem akart róla. A szövetségeseket már sürgette az idő, és mikor Japán bejelentette, hogy folytatja a háborút, Washington döntött: beveti félelmetes új fegyverét. 1945. augusztus 6-án egy atombomba 150 ezer embert ölt meg Hirosimában. Augusztus 8-án a Szovjetunió bejelentette, hogy a következő naptól hadiállapotban áll Japánnal, és támadást indított a Kvantung-hadsereg ellen Mandzsúriában. A Nagaszakiban ledobott második atombomba 80 ezer ember életét vette el. Aznap este a császár magához rendelte tanácskozó testületét, és kifejezte szándékát, miszerint véget kíván vetni a vérontásnak. A hadsereg vezetőit azonban nem volt könnyű meggyőzni, s a vita augusztus 14-ig elhúzódott.

Sóva császár 1945. augusztus 15-én déli 12 órakor a rádión keresztül a köznép számára alig érthető archaikus nyelvezetben bejelentette: „A háború menete számunkra kedvezőtlenül alakult, folytatása sem a világ, sem pedig saját magunk számára haszonnal nemjár...” Ezzel Japán számára véget ért a második világháború.

India – Balogh András

A nemzeti mozgalom ereje és gyengeségei (1918-1928)

A gyarmati közigazgatás felépítése

India területe az 1947. évi felosztásig 3,6 millió négyzetkilométer, lakossága pedig a második világháború éveiben mintegy 390 millió volt. Az indiai szubkontinens területének háromötöde, lakosságának kétharmada tartozott a közveti lenül brit igazgatás alá vont Brit Indiához. Brit Indiát kilenc nagy „kormányzói” tartományra, valamint hat „főbiztosi” tartományra tagolták. Az ún. indiai Indiát a belső autonómiájukat és egyben a prekapitalista viszonyokat is őrző 600 kis fejedelemség alkotta.

A brit fennhatóság az alkirályi címet is viselő főkormányzó személyében öltött testet. Az alkirály közvetlenül a brit kormánynak volt alárendelve. A tartományi kormányzókat az India-ügyi miniszter, vagy vele egyetértésben az alkirály nevezte ki az Egyesült Királyság szülöttei közül. 1919-től az alkirály és a kormányzók mellett indiai tanácsadó szervek működtek. A fejedelemségek élén a rádzsa, maharadzsa, navab, nizám örökletes címeket viselő uralkodók álltak, de a birodalom fenntartása szempontjából lényeges kérdésekben a brit rezidens döntött. A fejedelemségek szerződéses kapcsolatot még egymással sem létesíthettek. Az áttekinthetőbb igazgatás érdekében több kisebb fejedelemséget „agentúrákban” vontak össze.

A hadsereg és a hivatali apparátus vezetése közvetlenül angol kézben volt, de már alkalmaztak magasan kvalifikált indiai származású tiszteket és hivatalnokokat is.

Az 1920-as évek politikai küzdelmeit nagymértékben befolyásolta az ún. Montagu-Chelmoford-jelentés és az ennek alapján kidolgozott gyarmati alkotmány. Az India kormányzásáról szóló törvény 1919. december végén lépett életbe. Az alkirály mellett kétkamarás Központi Törvényhozó Tanácsot hoztak létre: az Államtanácsot és a Törvényhozó Gyűlést. A végrehajtó hatalom félreérthetetlenül brit kézben maradt: a héttagú Végrehajtó Tanácsban csak három indiai foglalt helyet. Szükségállapot esetén az alki- rály gyakorolhatta a teljes hatalmat. Tartományi szinten – Punjab és a Központi Tartományok kivételével – szintén kétkamarás törvényhozás lépett életbe. Bevezették az ún. diarachiát is, amely azt jelentette, hogy a miniszterek egyik fele a törvényhozásnak, másik fele pedig közvetlenül a kormányzónak felelt. Kormányzói, azaz brit ellenőrzés alatt maradtak a földdel és az öntözéssel kapcsolatos ügyek, a rendőrség és az igazságügy, míg a nevelésügyet, a közegészségügyet és a közmunkaügyet „átengedték” az indiaiaknak. Az „átengedett” és a „fenntartott” hatásköröknek megfelelően választott és kinevezett miniszterek alkották a kormányt. A védelem, a külügyek, a bíráskodás, az összindiai szolgáltatások, a vám- és kereskedelmi szabályozás központi hatáskörbe tartozott.

A Központi Törvényhozó Tanács választásain a lakosság 1 százaléka, a Tartományi Törvényhozó Tanácsén 3 százaléka vehetett részt. Kétféle választókerület létezett: általános, amely a vallásközösségi képviselet elvén nyugodott, valamint speciális, amely a nagybirtokosok, az ipari és kereskedelmi kamarák, az egyetemek külön képviseletének elismerését jelentette.

Az új alkotmány bizonyos reformok bevezetésével igyekezett megnyerni az indiai feudális rétegeket és a polgárság egy részét. Egyik célja az volt, hogy felbomlassza a lendületesen fejlődő függetlenségi mozgalmat. A korlátozott reformokkal egyes, hagyományosan brit orientációjú jómódú csoportokat, a vallási, nyelvi, nemzetiségi különbségek előtérbe helyezésével pedig a vallási kisebbségeket, mindenekelőtt a muzulmánokatakarták távol tartani a Nemzeti Kongresszustól, a megerősödött forradalmi irányzattól. Az alkotmány a távoli jövőre nézve kilátásba helyezte, hogy Indiát önkormányzati jogokkal fogják felruházni, de ennek formáját közelebbről nem határozták meg.

Agrárviszonyok.

A mezőgazdasági válság

1918-ban India lakosságának 80 százaléka falun élt, 70 százaléka kizárólag paraszti munkával foglalkozott, alig térve el a száz évvel korábbiaktól. A helyi szokások és a brit adminisztráció első intézkedései különféle bonyolult földtulajdonformák és ezeknek megfelelő földadórendszerek kialakulásához vezettek. .

A rendszerek egyben a nagybirtokosi, az állami és a kisparaszti tulajdonkategóriát is jelentették. A parasztság többségét alkotó részes bérlők bérleti díját nem rögzítette törvény és elvben bármikor elűzhetők voltak. A földbérletek, a tartozások és az adók öröklődtek. A bérlők nemritkán hosszú láncolatot alkottak. Az agrárszerkezet két meghatározó tényezője a feudális formákat és módszereket megőrző nagybirtok és a tőle függő helyzetben levő paraszti kisbirtok volt. A művelésre fogható földek több mint kétharmada a nagybirtokosok és az állam tulajdonában volt. Jellegzetes alakja a falunak az uzsorás, aki a kiskereskedő szerepét is betöltötte.

A mező'gazdasági válság tragikus megnyilvánulása volt a termőterület és a termelékenység csökkenése, az élelmiszer-termelés visszaesése, a krónikus éhínség és a falusi munkanélküliek számának felduzzadása. India a húszas évektől már nem exportált búzát. A csökkenő terméseredmény és a magas termelési költségek miatt megfordult a kereskedelem iránya: India gabonaimportőr lett.

Az éhínség mindenekelőtt Punjab, Bombay és az Egyesült Tartományok területén szedte áldozatait. A legyengült lakosságot a spanyolnátha is pusztította. 1918-1919-ben az éhínség és a járvány 12-13 millió emberéletet követelt.

Az export tekintélyes részét alkotó ipari növények, elsősorban a gyapot, a juta és bizonyos olajos növények termőterülete eközben tovább nőtt. Áraik az egész tárgyalt korszakban csökkentek.

Felgyorsult a paraszti eladósodás és a föld elvesztésének a folyamata. A földtulajdonos parasztok száma csökkent, míg a paraszti bérlők, valamint a földjüket közvetlenül nem művelő nagybirtokosok és nagybérlők száma emelkedett.

Az első világháború éveiben felgyorsult India iparosodása és kapitalizálódása. Az ipari előrehaladás mértéke azonban nem tartott lépést a hagyományos agrárviszonyok bomlásával, a város nem tudta felszívni a falu feleslegessé vált népességét. A nemzeti ipar dinamizmusát egyrészt a gyarmati uralom körülményei között szabadon érvényesülő brit ipari és kereskedelmi konkurencia, illetve a hazai prekapitalista maradványok fékezték.

A nemzeti ipar térnyerését első'sorban az államhatalom támogatását élvező brit tőke akadályozta. A nemzeti tőke nem ellenőrizhette a vasutakat, a szén-, a mangán- és az aranybányászatot. Ajutaipar, a nagy tea-, kávé- és indigóültetvények, valamint a jelentősebb öntözőberendezések angol kézen voltak. A nemzeti ipar gyenge pontja a saját gépgyártás hiánya volt.

Az indiai és az angol ipari érdekek összeütközése

A nemzeti tőke a legnagyobb előrehaladást a textiliparban érte el, de itt is csak lépésről lépésre sikerült megszereznie és megszilárdítania vezető helyét az idegen tőkével szemben. Az indiaiak tőkeerejét és a korszerű gazdasági és technikai körülményekhez való alkalmazkodás képességét jelzi, hogy sikerrel használták ki a háborús évek lehetőségeit, majd megnövelt alaptőkéjükre támaszkodva versenyképesek maradtak az újra támadó angol vállalatokkal szemben. A textiliparban a hazai gyáripari termelés az import fölébe kerekedett.

Minél inkább izmosodott az indiai gazdasági élet modern szektora, annál gyakrabban került szembe létrehozójával, a brit gyarmati rendszerrel. A gyarmati hatalom az indiaiakkal szemben diszkriminatív gazdaságpolitikát folytatott: kifejeződött ez a külkereskedelmi monopóliumban, az indiai export hátráltatásában, valamint a State Bank of India tevékenységében és a vámtarifa-intézkedésekben. A hatóságok a rúpia magas árfolyamának fenntartására törekedtek. A protekcionista vámintézkedések távolról sem elégítették ki a nemzeti polgárság igényeit, a birodalmi preferenciák rendszere viszont elég hatékony eszköznek bizonyult a japán és az amerikai cégek behatolásának mérséklésére. E külkereskedelmi mechanizmus révén jelentős összeg ellenszolgáltatás nélkül áramlott be Angliába.

A gyáripar erősödésével csökkent a hagyományos falusi és városi kézműipar súlya, bár a termelés némileg még növekedett. A háziipar az indiai piac szükségleteinek mindössze egyharmadát tudta kielégíteni. A nem gépi erőt használó kisüzemek, a takácsok száma gyorsan csökkent; több munkást foglalkoztató termelőegységekjöttek létre.

Vallásközösségi megosztottság

Az indiai társadalomban a legújabb korban is jelentős a vallási hagyományok, í intézmények és előítéletek szerepe. Még az angol szellemi befolyás alá került polgári és értelmiségi csoportok is csak lassan szakítottak a családi és társadalmi élet valamennyi mozzanatát pontosan meghatározó előírásokkal és szokásokkal. A bontakozó nacionalizmus a hinduizmusban és az iszlámban inkább segítőtársat, mintsem gátat látott: a két fő vallási irányzat ugyanis alkalmas volt arra, hogy eredményesen elősegítse az angol uralommal szembeni ellenállást és az indiai társadalom mind nyilvánvalóbb osztály- és nemzetiségi különbségeinek leplezését.

A vallásközösségi ellentétek előtérbe kerülése a történelmi-társadalmi okok és a gyarmati hatalom megosztó politikájának együttes terméke. A lakosság a szubkontinens egyetlen fontosabb területén sem volt homogén, miközben a vallásközösségi hovatartozás összefüggött a foglalkozási és osztálytagozódással. A fő vallási közösségek nem egyeztek meg a nyelvi-etnikai megoszlással és tagjaiknak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyével.

Kezdetben a brit hatóságok a tradicionális muzulmán arisztokrácia ellenében sok helyütt a hindu kereskedőket, uzsorásokat és bérlőket támogatták. A muzulmán elit visszavonult vagy kiszorult a gazdasági életből és a hivatalnok-értelmiségi pályákról. Az európai műveltség, az angol nyelv elsajátításában a hinduk jártak elöl. A kapitalizmus kezdeti fejlődése így főleg a hindu vagyonos rétegekhez kapcsolódott. Hozzájárult ehhez, hogy a brit uralom közigazgatási-kereskedelmi centrumai (Kalkutta, Bombay, Madras) hindu többségű területeken jöttek létre. Az angol égisz alatt fejlődő, nagyobb részében hindu polgárság azonban a 20. század elejére a nacionalizmus fő szószólójává vált és fokozatosan szembekerült az idegen uralommal. A brit vezető körök ekkor kezdték keresni az indiai társadalmon belül lehetséges szövetségest, és meg is találták (a feudális elemeken kívül) a hindu polgárságtól félő vagy azzal rivalizálni akaró rangos és vagyonos muzulmánok között is. A muzulmán uralkodó rétegek tömegtámogatásra találtak a sok helyütt hindu földbirtokosok és uzsorások uralma alatt sínylődő muzulmán parasztok körében.

Az első világháború idején az indiai politikai életben nagy horderejű változások mentek végbe. A Nagy-Britanniához fűződő gazdasági kapcsolatok lazulása az ipar gyors fejlődéséhez vezetett, s ez növelte a modern társadalmi osztályok, a polgárság és a munkásság súlyát. A hagyományos, illetve a mesterségesen szított hindu-muzulmán ellentétek a háború alatt csökkentek. Az ország vezető pártja, a Nemzeti Kongresszus Mahatma Gandhi vezetésével az önkormányzat követelésével nagy tömegekre terjesztette ki befolyását; tagjai között szép számmal voltak muzulmánok is. A muzulmán szeparatizmus erősítésére 1906-ban életre hívott Muzulmán Liga a háborús években szintén átalakult; megerősödött a Nemzeti Kongresszussal együttműködni akaró irányzata. Ennek az általános forradalmi hangulaton kívül külpolitikai oka is volt, mégpedig: Anglia Törökország elleni fellépése. Ez a muzulmánok körében népszerűvé tette a kalifátusi intézmény védelmére, a brit uralom elleni fellépésre indított mozgalmat.

Forradalmi fellendülés az első világháború után

1916-ban már India mindkét nagy pártja a birodalmon belüli önkormányzat mellett foglalt állást. A Nemzeti Kongresszus és a Muzulmán Liga lakhnaui paktuma aztjelezte, hogy háttérbe szorították a liberálisokat és a vallásközösségi szeparatizmus hirdetőit. Első ízben jött létre az indiai társadalom egészére kiterjedő polgári nemzeti mozgalom.

Mivel az antikolonialista mozgalom sikereket ért el a szubkontinens különböző osztályainak és vallási közösségeinek egyesítésében, a brit hatóságok preventív intézkedésekre szánták el magukat. 1919. március 18-án kihirdették az ún. Rowlatt-törvényeket (nevüket Rowlatt főbíróról kapták). Ezek teljhatalmat biztosítottak a főkormányzónak és lehetővé tették a bírói ítélet nélküli letartóztatásokat. A gyakori gyűlések, felvonulások és sztrájkok száma azonban nem csökkent; a függetlenség követelése az indiai társadalom legkülönbözőbb rétegeiben talált visszhangra.

A Rowlatt-törvények kiábrándítóan hatottak a brit engedményekben bízó liberális körökre és siettették elszigetelődésüket. Április 6-án a Nemzeti Kongresszus Gandhi javaslatára általános munkabeszüntetést hirdetett. Nemcsak az üzleteket tartották zárva, hanem mindenfajta munkavégzést megszakítottak. A Nemzeti Kongresszus megnövekedett tömegbefolyását mutatta az általános sztrájk sikere. India történetében először kapcsolódtak be óriási tömegek a politikai harcba. Tapasztalatai, szervezettsége, tudatossága, nem utolsósorban kiváló vezéregyéniségei révén az indiai polgárság felkészült arra, hogy a nemzeti függetlenségi mozgalom vitathatatlan vezetője legyen.

A Nemzeti Kongresszus vezető szerepének megszilárdulása

Amikor a Nemzeti Kongresszus 1919. decemberi ülésén a küldöttek többsége az önkormányzat elveivel összhangban álló felelős kormányt követelt, elvetve a Montagu- Chelmsford-alkotmányt, egyedül a liberálisok nem csatlakoztak hozzá. A muzulmán politikai vezetők nagyobb és jelentékenyebb része továbbra sem szakított a Kongresszussal; legbefolyásosabb szervezetük, a török szulta- nátus és kalifátus megmentésére alakult Kalifátusi Bizottság, részt vett az 1920. augusztus 1-jén indított együtt nem működési kampányban.

Az együtt nem működés a gandhista politikai módszerek közül a legfontosabb volt. Miután 1920-ban a Kongresszus ezt jóváhagyta, az indiai függetlenségi mozgalom története elválaszthatatlan lett nemcsak az együttműködés megtagadásának harci formájától, hanem Gandhi filozófiai rendszerétől és társadalmi-politikai elveitől is.

A Nemzeti Kongresszus 1920 decemberében Nagpurban először mondta ki egyértelműen, hogy a harc célja a szvaradzs, vagyis az önkormányzat, amely Gandhi szerint „a birodalmon belül valósul meg, ha lehet, és kívüle, ha elkerülhetetlen”. A szvaradzs forradalmi definiálása tette a Nemzeti Kongresszust modern politikai tömegpárttá.

A függetlenség nem csupán elvont célként vetődött fel, hanem az új India közigazgatási térképe is kirajzolódott. A függetlenségi mozgalom hatékonysága elkerülhetetlenné tette, hogy felülvizsgálják Indiának a brit hatóságok által történelmileg kialakított adminisztratív felosztását. Az önálló polgári Indiának szembe kellett néznie a különböző nyelvi, nemzetiségi egységek létezésével is. Tudatosodott a politikai közvéleményben, hogy a nemzetiségi kérdés megfelelő rendezése és a fejedelemségek felszámolása nélkül az egységes India elképzelhetetlen. A Kongresszus Párt vezetői többnyire az „indiai nemzet” koncepcióját vallották, de el kellett ismerniük az egymástól nyelvi és kulturális tekintetben különböző „nemzetiségek” létét is. A nemzetiségi különállás tudomásulvétele nem veszélyeztette az egységes „nemzeti Indiát”, viszont csökkentette a fő megosztó tényező, a vallásközösségi kötelékek erejét. India nyelvi-etnikai egységeinek zöme a nemzetté válás folyamatában volt, de politikai s gazdasági elitjei általában nem voltak érdekeltek a szeparatista törekvések felkarolásában.

A nagpuri határozatnak megfelelően a falvakban is megkezdődött a Kongresszus helyi szerveinek kiépítése. A párt élére 15 tagú Munkabizottságot választottak, amelynek az ülések között minden kérdésben döntési joga volt, bár létezett egy szélesebb választott testület, a Kongresszus Összindiai Bizottsága is. Az együtt nem működési kampány szervezésére és irányítására 150 ezres, fiatalokból álló önkéntes szervezet megalakításáról is határoztak. A küldöttek többsége felismerte, hogy a tömegkapcsolatok megteremtése nélkül sem polgári, sem szélesebb nemzeti törekvéseik nem járhatnak sikerrel. Ezért élesen elítélték a parasztok földtől való megfosztását és elvben támogatásukról biztosították a szakszervezeti mozgalmat.

A várt hatás nem maradt el: az együtt nem működési kampányban nemcsak a mozgalom hagyományos támogatói vettek részt, hanem az valóban egész Brit Indiára és a nagybirtokoson kívül minden jelentős társadalmi rétegre kiterjedt. A hazafias hivatalnokok lemondtak állásukról. A választásra jogosultak bojkottálták a törvényhozó tanácsi választásokat. Az utcákon elégették az angol szöveteket. A munkások nemzeti követelésekkel vonultak az utcákra. Sok faluban felújították a kézi szövést és fonást; a diákok tömegesen távoztak az oktatási intézményekből.

Az 1921 februárjában megnyíló Központi Törvényhozó Gyűlésben így a Montagu- Chelmsford-alkotmányt elutasító Kongresszus Párt tagjai nem foglaltak helyet.

Antikolonialista tömeg mozgalmak

India minden nagyobb, fejlettebb tartományában szervezett tömegmozgalmak bontakoztak ki. A társadalom atomizáltsága azonban nem szűnt meg. Így az 1923-ig tartó forradalmi válság különböző indítékú és célkitűzésű helyi moz- : galmak összességének tekinthető. A Nemzeti Kongresszus által szervezett akciókban vagy azok mellett, az egész országra kiterjedő polgári engedetlenségi kampányban a politikai és gazdasági célokat egyaránt zászlójukra tűző szakszervezetek, valamint az antifeudális és vallási jelszavakat elfogadó paraszti tömegek tűntek fel.

Az 1919-1923 közötti forradalmi fellendülés legfontosabb eseményeire a termékeny és viszonylag iparosodott Punjab tartományban, a rendkívül sűrűn lakott és roppant elmaradott Egyesült Tartományokban, valamint a szubkontinens déli részén elhelyezkedő Malabar-parton került sor. Az angolellenes tömegmozgalom kiterjedt az egész országra. Az ipari központokon is végigvonult az ellenállás hulláma. A függetlenség, a szvaradzs követelése általánossá vált. Bombay is forrongott, a felvonulások fő jelszava a hindu-muzulmán egység volt.

  1. tól viszont kiéleződött a harc a szikhek két vallási csoportja, a főleg parasztokból ésiparosokból álló akalik, valamint az egyházi és világi földbirtokok tulajdonosai, a kudaszik között. Az akalik a magánföldbirtokok közösségi földtulajdonát akarták visszaállítani. Nagy többségük elfogadta az erőszakmentesség gandhista elvét; a brit hatóságoktól elszenvedett vereség után, 1923 elején csatlakoztak is az összindiai függetlenségi mozgalomhoz.

A Malabar-parton a muzulmán szegényparasztok, a moplák fegyveresen szálltak harcba. A társadalmi feszültségek itt olyan mélyek voltak, hogy 30 nagyobb felkelésre került sor. Az elmaradottság körülményei között a társadalmi harcok vallásközösségi jelleget öltöttek. Az 1921-es éhínséget követő, a körzetben tartózkodó brit helyőrségekkel történt összecsapások arra vezettek, hogy a mecsetekben tartott gyűlések résztvevői állást foglaltak a függetlenség, a szvaradzs mellett; ez egyet jelentett a kalifa birodalmáért vívott fegyveres harc kezdetével.

A paraszti létbizonytalanság az Egyesült Tartományokban volt a legszembetűnőbb. A 19. század utolsó éveitől itt évente közel egymillió ember pusztult el maláriában. Az életkörülményeket a brit hatóságok is olyan katasztrofálisnak tartották, hogy 1925 elején az állandó bérlők számára életük végéig birtoklási jogot biztosítottak.

A nemzeti forradalom veresége

Az 1919-1923 közötti forradalmi mozgalmak veszélyeztették a gyarmati uralom hagyományos működését, noha megdöntéséhez nem volt erejük. A mozgalom gandhista vezetése nehéz helyzetbe került. Pillanatnyilag képtelen volt megoldani a maga elé tűzött kettős feladatot: kivívni Indiai függetlenségét és biztosítani a tömegmozgalmak teljes ellenőrzését. A Nemzeti Kongresszus őszintén törekedett minden antikolonialista erő egyesítésére, de feltételül jelölte meg, hogy ezek elfogadják az indiai nemzeti polgárság vezette kongresszista mozgalom fennhatóságát. 1921 végére viszont a Kongresszus Munkabizottsága az általa kezdeményezett engedetlenségi kampányt már nem tudta áttekinteni. Ezért Gandhi javaslatára a polgári engedetlenségi kampányt annak csúcspontján határozatlan időre felfüggesztették.

A központi irányítást nélkülöző tömegmozgalmak bukása lehetővé tette a hatóságoknak, hogy a Nemzeti Kongresszus ellen is támadást intézzenek. 1921. november és 1922. július között több mint húszezer embert állítottak politikai okok miatt bíróság elé, és többségüket bűnösnek találták. A kampány felfüggesztését egyébként maga Gandhi sem tudta egykönnyen megindokolni.

A brit uralom átmeneti megerősödése

1922. március 10-én Gandhit hatévi börtönbüntetésre ítélték. Lloyd George kijelentette, hogy az indiai közigazgatási apparátus gerincének mindig is angolnak kell maradnia, és nem tud olyan időt elképzelni, amikor az ország helyzete nélkülözhetővé tenné az angol hivatalnokok segítségét és irányítását.

A brit uralom újabb stabilizálódása tovább mélyítette a nacionalista mozgalom válságát. A Nemzeti Kongresszus taglétszáma, ami 1921-ben közel tízmillió volt, 1923-ban csupán néhány százezret ért el. A párt vezetői között éles véleménykülönbségek támadtak. A gandhista program továbbra is tartalmazta az erőszakmentes együtt nem működés elvét; a Nemzeti Kongresszus több befolyásos vezetője új politikai formációt (Szvaradzs Párt) hozott létre, amely az alkotmányos keretek adta lehetőségek kihasználása mellett foglalt állást, részt vett a Montagu-Chelmsford-reformok által létrehozott intézmények munkájában. A Szvaradzs Párt szervezetileg nem vált ki a Kongresszusból, elvileg támogatta a gandhista programot; de szinte mindenható harci eszköznek a törvényhozás szerveinek belső megbénítását tüntette fel, s legközelebbi célként a domíniumi státus elérését jelölte meg.

A hindumuzulmán ellentétek kiéleződése

A nemzeti mozgalom meggyengülése korántsem jelentett szélcsendet a belpolitikai életben. Egyfelől kiéleződtek a vallásközösségi feszültségek, másfelől észrevehetően erősödtek a munkás-, paraszt- és anarchista mozgalmak.

1923-tól, a függetlenségi mozgalom hanyatlásától kezdve lazult a lakosság különböző vallási és egyéb csoportjai közötti együttműködés. Az egyes társadalmi osztályok és rétegek nyíltabban fogalmazták meg sajátos érdekeiket. A gyarmati uralom stabilizálódása újra lehetővé tette a vallási vezetők számára, hogy tömegeket toborozzanak az irányításuk alatt működő vallási szervezetekbe.

A korszak legkárosabb és legtragikusabb jelensége, hogy felbomlott a két legnagyobb vallási közösség – a hindu és a muzulmán – egysége. Már nem lehetett teljesen eloszlatni a kölcsönös gyanakvást és a bizalmatlanság légkörét. Az ellentétek felszításának lehetőségeit a brit hatóságok és a szűk látókörű vallásközösségi vezetők teljesen kiaknázták.

A kalifátus intézményének felszámolása után az indiai muzulmánok konzervatív-feudális vezetői, akik nagy befolyást élveztek az elmaradottabb muzulmán közösségben, nem láttak okot a Nemzeti Kongresszussal való további együttműködésre. A török polgári fejlődést elősegítő kemalista szekuláris állam megteremtése paradox módon gátlón hatott az indiai muzulmánok britellenes harcára. A török példa csak az ún. nemzeti muzulmánok szűk rétegét ösztönözte a hindukkal való szövetség fenntartására. Eközben ismét hangosabbá váló hindu fanatikusok mind gyakrabban vádolták a Kongresszust azzal, hogy túl sok engedményt tett és tesz a muzulmánoknak. A függetlenségi mozgalom sikertelensége miatti elégedetlenséget a hindu kommunális vezetők saját céljaikra igyekeztek felhasználni. Mindezek nyomán súlyos hindu-muzulmán összecsapásokra került sor.

A szélsőséges hindu szervezet, a Hindu Mahásabha (a Hinduk Nagy Szövetsége) 1922-tól vált tényleges erővé. 1925 áprilisában első kongresszusa úgy döntött, hogy a szervezet tevékenységét az egész országra kiterjeszti. A felszólalók a brit uralommal szemben nem az indiai, hanem a hindu uralmat tartották egyedül elfogadható alternatívának. A történeti érvelés szerint a hindu uralom India muzulmán vidékein kívül Afganisztánra is kiterjesztendő.

A muzulmán fanatikusok sem tétlenkedtek. A forradalmi fellendülés éveiben jelentéktelenné satnyult Muzulmán Liga is erősödött. 1926 decemberében már egyértelműen a vallási fanatizmus és a gyűlölködés szelleme uralkodott. Az „önvédelmi harc”jel- szavával a brit hatóságokkal való együttműködés útját egyengették. A liga ugyanis kinyilvánította, hogy India jóléte szempontjából szükség van Anglia segítségére.

Az útkeresés évtizede (1929-1939)

Függőség és torzulások a gazdaságban

Az 1929-1933-as világgazdasági válság Anglia és India viszonyában nem hozott gyökeres fordulatot. Inkább a már meglevő gazdasági tendenciákat erősítette és hozta felszínre.

A válság idején egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az angol gazdasági pozíciókat csak jelentős kompromisszumok árán lehet tartani. Az amerikai és japán aspirációkra csak a birodalom fokozatos újjászervezésével lehetett válaszolni. Ennek leglényegesebb mozzanata a birodalmon belüli gazdasági kapcsolatok viszonylag zavartalan fenntartását biztosító preferenciák rendszerének elfogadása volt. Az indiai nagytőkének a válság éveiben tett jelentős új befektetései nyomán keletkezett a cukoripar, amelynek fejlesztésében a legnagyobb monopóliumok vettek részt. Az indiai monopolista koncentráció a bankokra is kiterjedt, s öt bank összpontosította az indiai banktőke 42 százalékát.

A gazdasági válságot csak a legnagyobb tőkeerejű vállalatok vészelték át, így az indiai monopóliumok tovább erősödtek. India gazdasága egyidejűleg volt gyarmati jellegű és mutatta fel saját modern nagyipari fejlődésének tendenciáit.

A válság következményeképpen a kisipar és a kézműipar tovább pusztult, az iparban dolgozók száma jelentősen csökkent. A bércsökkenés csaknem mindenütt megfigyelhető. Az egyébként nehezen kimutatható falusi munkanélküliség feltűnővé vált.

Az indiai ipari tőke térnyerése 1933 után is folytatódott, a kis- és kézműiparban és a külföldi vetélytársakkal szemben a nagyiparban. A nehézipari termelés is gyorsan, ha nem is ugrásszerűen növekedett. A nemzeti ipar fejlődésének viszonylag kedvező mutatói nem nyújtanak teljes képet. A brit ellenőrzés nem csökkent, sőt bizonyos területeken, gazdaságon kívüli eszközöket is igénybe véve, erősödött. Az 1936-ban létrehozott Reserve Bank of Indián keresztül a brit indiai kormány ellenőrzése alatt tartotta az egész pénz- és hiteléletet, egyebek között bankjegykibocsátó jogot kapott és meghatározhatta a rúpia átváltási árfolyamát. A központi igazgató tanács felét a kormány nevezte ki.

Az indiai falu növekvő integrálódása a nemzetgazdaságba nem jelentette a mezőgazdaság modernizálását. A hazai és a világkereskedelembe való bekapcsolódás romboló velejárói viszont szembetűnőek: az ipari kultúrák terjedése erőteljesen hozzájárult az élelmiszer-termelésre alkalmas termőterület csökkenéséhez. A birtokviszonyok eközben érintetlenek maradtak, a művelési technika a szubkontinens nagy részén keveset változott. A gabonafélék kivitele teljesen megszűnt; a harmincas évek végén az ország már élelmiszer-behozatalra szorult.

A függetlenségi mozgalom újabb fellendülése

A világgazdasági válság éveiben az indiai politikai harcok középpontjában az ún. Simon-bizottság helyszíni vizsgálatai és előterjesztései álltak. A bizottságot az 1919-es Montagu-Chelmsford-alkotmány előírásainak megfelelően hozták létre és küldték Indiába.

A Nemzeti Kongresszusnak a bizottság bojkottálását célzó felhívásához minden jelentős párt csatlakozott. A pártok részvételével tartott 1928. májusi konferencia kimondta, hogy az angolokkal csak a domíniumi státus elismerése esetén tárgyal, és megbízta Motilal Nehrut, hogy dolgozzon ki új alkotmánytervezetet. A tervezet a Nemzeti Kongresszus vezérkarának mérsékelt többségi álláspontját tükrözte, s három fő részből állt: 1. India státusa; 2. a polgári jogok; 3. a hindu-muzulmán viszony. A domíniumi státus mellett követelte a tartományok (államok) nyelvi alapon történő felosztását, a tartományi önállóság növelését és a vámautonómiát. Nagy-Britanniának csupán a külpolitikában és a védelemben juttatott szerepet. Elismerte a polgári demokratikus szabadságjogokat, köztük a többségi elvet, amelyből következően elutasította a választások kuriális – azaz vallási és kaszthovatartozáson alapuló – rendszerét. A muzulmánok garanciákat kaptak volna jogaik érvényesítésére. A Nemzeti Kongresszus 1928 decemberében elfogadta a Nehru-féle alkotmánytervezetet és állást foglalt amellett, hogy a következő év végén újabb együtt nem működési kampányt indítanak, ha a brit hatóságok nem fogadják el az alkotmánytervezetet.

1928-1930 között India-szerte erős népmozgalmak zajlottak. A munkás- és parasztmegmozdulásokban erősödtek az antikolonialista vonások. A Nemzeti Kongresszus vezetői – mindenekelőtt Gandhi és Dzsaváharlál Nehru – támogatták a legfontosabb népi követeléseket, s ezzel ismét kiterjesztették tömegbefolyásukat. Az 1928 nyarán kirob-

bant bombayi általános sztrájk hat hónapon keresztül tartott, ösztönzést adott az egész indiai szakszervezeti és kommunista mozgalomnak. A radikális értelmiségiek új nemzedéke ekkor került hosszabb-rövidebb időre a marxista eszmék befolyása alá.

A hatóságok veszélyt láttak a munkásszervezetek politizálódásában. Ezért 1929 márciusában letartóztattak munkásvezetőket, közöttük kommunistákat. A függetlenségi mozgalom megfélemlítése céljából megrendezték a közel öt évig tartó meeruti kirakatpert, s „Ofelsége elleni összeesküvéssel” vádolták a letartóztatottakat. A perbe fogottak célja a vád szerint az volt, hogy „megfosszák a császárt és királyt indiai szuverén hatalmától”. A meeruti per elleni országos tiltakozó akciókban a Nemzeti Kongresszus is részt vett.

Az eddig szinte mozdulatlannak tűnő indiai falvakban is új helyzet alakult ki: a parasztság több tartományban fegyelmezetten és szervezetten, de határozottan fellépett a bérleti díjak leszállításáért, a nagybirtokrendszer felszámolásáért és az állami sómonopólium eltörléséért. A Nemzeti Kongresszus országos vezetői általában felkarolták a paraszti követeléseket. Ekkoriban építették ki alapszervezeteik hálózatát. A kitűnően képzett és kifinomult taktikai érzékkel rendelkező kongresszista vezetők minden más politikai erőnél jobban mérték fel az indiai realitásokat. A sűrűn változó Komintern-vo- nalat híven másolni törekvő indiai kommunisták egy pillanatig sem tudták kétségessé tenni Gandhi és Nehru radikális polgári nemzeti programjának a hitelét és döntő tömegbefolyását. Szerepük a továbbiakban főleg abban merült ki, hogy támogatták a Nemzeti Kongresszus baloldalát. A Nemzeti Kongresszus így az indiai függetlenségi mozgalom vezető politikai szervezete maradt. Alapszervezetei 1929-ben sorra állást foglaltak India majdani domíniumi státusa ellen, holott ezt alig egy évvel korábban a Nemzeti Kongresszus vezető testületei a nemzeti mozgalom céljának nyilvánították. A Kongresszus Párt lahore-i ülése 1929 decemberében meghirdette a teljes függetlenség („purna szvaradzs”) programját, megvalósítására pedig a következő év áprilisára polgári együtt nem működési kampányt hirdetett.

A kampány egyszemélyi irányításával megbízott Gandhi 1930-ban közzétette 11 pontját, a különböző társadalmi osztályok és rétegek, mindenekelőtt a nemzeti polgárság legfontosabb, azonnal megvalósítandó követeléseit. A polgárság minimális programja fogalmazódott meg a rúpia árfolyamának csökkentésére, a védővámok bevezetésére, az indiai hajózás törvényes garanciájára támasztott igényekben. A földjáradék csökkentésének és a sóadó eltörlésének puszta kimondása elegendő volt ahhoz, hogy az egész szubkontinens paraszti milliói felsorakozzanak a Nemzeti Kongresszus mögé.

A parasztság mozgósítása és egyidejűleg a nemzeti polgárság számára elfogadható keretek között tartása – ez volt az a roppant bonyolult feladat, amelyet csak Gandhi, a kivételes egyéniség tudott megoldani. Gandhi úgy fogalmazta meg a modern politikai célokat, hogy azokat az ősi India kifejezésének érezték. Az általa szervezett (1930. március 12. és április 5. között Allahabadból Dandiba vezetett) háromhetes sómenet nyomán, amelynek célja az állami sómonopólium felszámolása volt, a gyarmati uralom még az 1919. évinél is fenyegetőbben megingott. Az országszerte kibontakozott tüntetésekre és sztrájkokra a hatóságok kemény megtorló intézkedésekkel válaszoltak. Mintegy 60 ezer kong- resszista aktivistát és vezetőt tartóztattak le. Börtönbe kerültek a mérsékeltek is, a kampányban részt vevő nők, majd maga Gandhi. Minden ellenzéki szervezetet – köztük a Nemzeti Kongresszust is – törvényen kívül helyeztek. A megtorló intézkedések nem tudták felszámolni a tömegmozgalmat, a kongresszista vezetők bebörtönzése azonban a spontán akcióknak nyitott teret.

1930 áprilisában súlyos összecsapásokra került sor a bengáli Chittagongban és az Észak-

nyugati Határtartomány fővárosában, Peshawarban. A Chittagongi Köztársasági Hadsereg nevű fegyveres szervezet a városi lakosság támogatásával elfoglalta a középületeket, a rendőrőrsöket. Több napon át tartó barikádharcok bontakoztak ki. Peshawart is hatalmába kerítette a felfegyverkezett tömeg, amelyben muzulmánok, hinduk és szikhek egyaránt ott voltak. A kivezényelt punjabi egységek átadták fegyvereiket a tüntetőknek. A nyugtalanság nyáron is folytatódott.

A brit kormány lépései a nemzeti mozgalom megosztására

London a rendőri intézkedéseken kívül politikai manőverekkel is kísérletezett a függetlenségi mozgalom gyengítése érdekében. 1930. november 12-ére a brit kormány Londonba kerekasztal-konferenciát hívott össze a Simon-bizottság jelentésének megtárgyalására. A Kongresszus a távolmaradás mellett döntött. Ezzel szemben a megjelenő meghívottak aktív részvételükkel igyekeztek tartós elő- . nyöket kicsikarni maguknak. A brit politika mind nyilvánvalóbb megértéssel kezelte a fejedelemségeket, a vallási és egyéb kisebbségeket, mert bennük a gyarmati uralom meghosszabbításának támaszát látta.

A kerekasztal-konferencia a Kongresszus Párt nélkül nem volt alkalmas bármilyen hosszú távú rendezés körvonalainak megrajzolásához, viszont nagyban hozzájárult a partikuláris törekvések bátorításához. Az angol vezető körök előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a Nemzeti Kongresszus nélkül Indiában nem lehet normalizálni a helyzetet. A brit indiai kormány felajánlotta a közvetlen tárgyalásokat Lord Irwin alkirály és Gandhi között, s kifejezte készségét a kölcsönösen elfogadható kompromisszumra.

A börtönből alig szabadult Gandhi és Irwin megbeszéléseinek eredményeképp született meg az 1931. március 5-én közzétett delhi paktum. Megszűnt a kivételes állapot; a politikai foglyokat szabadon bocsátották; a Nemzeti Kongresszus visszanyerte legalitását, és protekcionista vámtarifákat vezettek be. A polgári együtt nem működési kampányt felfüggesztették, jóllehet a földbérleti díj és a sómonopólium változatlan maradt, s a Kongresszus Párt kötelezte magát, hogy részt vesz az újabb kerekasztal-konferencián.

Az 1931 szeptemberében összehívott második kerekasztal-konferencián a Kongresszust Gandhi egyedül képviselte. A brit kormány ismét a kisebbségi kérdéseket helyezte előtérbe, amivel India megosztottságát és az önállóságra való képtelenségét akarta bizonyítani. A konferencián nem jött létre megállapodás, így december 28-án Gandhi üres kézzel érkezett vissza Indiába. A kudarc oka, hogy Nagy-Britannia uralkodó körei még 1931 végén sem értették meg: indiai uralmuk hosszú távon tarthatatlan. Miután kiderült, hogy Gandhi az alapvető kérdésben, vagyis India teljes függetlenségének kérdésében hajthatatlan, nem mond le az egységes, centralizált, önálló India koncepciójáról, Londonban ismét a „kemény kéz” hívei kerültek előtérbe.

Egész Indiára kiterjesztették a kivételes állapotot. 1932. január 4-én, Gandhi és Val- labhai Patel letartóztatását követően azonban új polgári együtt nem működési kampány bontakozott ki. Nagy tömegek mozdultak meg, a vidéki adómegtagadás általánossá vált, az összes nagyvárosban létrejöttek a bojkott hatékonyságát biztosító őrségek, s mindennapossá váltak a rendőrséggel való összetűzések.

A brit kormány ismét indiai szövetségeseit mozgósította. Ramsay MacDonald augusztus 16-án kihirdetett kisebbségi törvénye külön választókerületet biztosított a muzulmán, az európai, a szikh és (további tárgyalásoktól függően) az érinthetetlen szavazóknak. Mivel MacDonald manőverei visszhangra találtak az érdekeltek körében, a kezdeményezés kicsúszott a Nemzeti Kongresszus kezéből.

A Nemzeti Kongresszus kísérletei a kisebbségek megnyerésére

A kongresszisták számára kínos volt az érinthetetlenekkel kapcsolatos társadalmi és politikai problémák felszínre hozása. Miközben az európai szupremácia ellen a demokrácia és humanizmus elveire hivatkoztak, szembe kellett nézniük azzal, hogy Indiában több mint 40 millió állampolgárt tartanak a rabszolgasorsnál is megszégyenítőbb és örök érvényű kiközösítettségben. Az érinthetetlenek nem léphettek a templomokba, nem használhatták a közös kutakat, puszta érintésük tisztátalanná tett másokat. A kerekasztal-konferencián ezért Gandhi következetesen visszautasította azt ajavaslatot, hogy az érinthetetlenek külön választókerületekben szavazzanak. Kijelentette, hogy haláláig tartó éhségsztrájkba kezd, ha az érinthetetlenek és a hinduk nem állapodnak meg közös választókerületekben.

Az érinthetetlenek képviseletében dr. Ambedkar kezdett tárgyalni. 1932. szeptember 25-én létrejött a Gandhi és Ambedkar aláírásával ellátott punai paktum. A paktum elismerte az érinthetetlenekkel közös választókerületeket, a tartományi törvényhozó szervekben pedig 148 fenntartott helyet biztosított az érinthetetleneknek az angolok által javasolt 71 helyett, és 18 százalékot a központi törvényhozás általános kerületében. A megállapodást a brit indiai kormány is elismerte.

Gandhi augusztus-szeptemberi drámai böjtje újabb fordulatot hozott az indiai politikában. A szocialista és a kommunista kortársak csaknem valamennyien, de a nemzeti mozgalom résztvevőinek többsége is úgy vélekedett, hogy az érinthetetlenek problémájának reflektorfénybe állítása elterelte a figyelmet a polgári együtt nem működési kampányról és ártott a függetlenségi mozgalom tekintélyének. Augusztustól végleg felfüggesztették a tömeges engedetlenségi mozgalmat, vagyis a szervezett tömegharcot, s helyét „az egyéni polgári engedetlenség” vette át, majd az egész harc észrevétlenül elhalt.

Az érinthetetlenek ügyének előtérbe kerülésével a gandhista vezetésnek választ kellett adnia MacDonaldék megosztó törekvéseire, éppen ezért vált elengedhetetlenné a lakosság nem elhanyagolható hányadát kitevő haridzsanok megnyerése. Hasonló megfontolásokból tettek kísérleteket a muzulmánokkal fennálló kapcsolatok javítására is. A Muzulmán Liga szélsőséges vezetői azonban arra összpontosították figyelmüket, hogyan töltsék be a majdani függetlenné válás utáni hatalmi vákuumot.

A muzulmán szeparatizmusnak lökést adott az 1932-ben Lakhnauban tartott Muzulmán Pártközi Konferencia határozata. A határozat a föderatív elgondolásokat támogatta. Országosan 33 százalékos muzulmán képviseletet követelt, miközben a muzulmánok aránya a 28 százalékot sem érte el. Célként jelölte meg az állandó parlamenti többség biztosítását Punjabban, az Északnyugati Határtartományokban és Bengalban. Jelentős képviseletet kívánt a többi tartományban is. A Liga nem ismerte el a Nemzeti Kongresszus összindiai jellegét.

A Muzulmán Liga ellensúlyozására és elszigetelésére a Nemzeti Kongresszus vezetői tovább erősítették kapcsolatukat a hozzájuk továbbra is lojális ún. nemzeti muzulmánokkal. 1932 novemberében sikerült összehívni a vallási ellentétektől leginkább marcangolt Punjab és Bengal hindu és muzulmán képviselőinek konferenciáját, ahol megegyeztek a tartományi gyűlési helyek elosztásáról.

Az 1935-ös alkotmány

Az 1919-es Montagu-Chelmsford-alkotmányt 1935-ben új alkotmány váltotta í fel, amely a Simon-javaslatok szellemét tükrözte, jóllehet azokat a nemzeti : mozgalom határozatilag kifogásolta és elvetette. Az 1935-ös alkotmány kifejezte az angol vezető körök egyértelmű ragaszkodását az indiai birtok megtartásához, de tükrözte felismerésüket, hogy a gyarmati uralom gépezete reformokra szorul, amelyek elősegítik egyes befolyásos indiai csoportok London melletti felsorakozását.

Az új alkotmány az indiai önkormányzati szerveknek nyújtott nagyobb hatáskör ellenére gyarmati alkotmány maradt. A vallásközösségi különállás erősítésével egyidejűleg bővített tartományi önállóság nagy lökést adott India állami egységének felbomlasztásához. Az alkotmány két fő részének egyike az Indiai Föderáció létrehozását, a másik a tartományi önállóság erősítését irányozta elő. Mindkét rész alapkoncepciója ösztönözte a nemzeti mozgalom egységével szemben álló erőket, a vallási, fejedelemségi, kaszt- és nemzetiségi különállás híveit.

A Brit Indiát és a fejedelemségeket magában foglaló Indiai Föderáció lehetőséget adott a fejedelmeknek a központi törvényhozásban való részvételre; a törvényhozásnak tudomásul kellett vennie a fejedelemségek autonómiáját és megnövekedett képviseletüket. Egyes pontjai az angol parlamenttől való bonyolult függést írták körül. A politikai élet központi alakja továbbra is az alkirály; az ő hatáskörébe tartozik a miniszterek kinevezése és lemondatása, a törvények előterjesztése és megvétózása (a tartományiaké is), vagy akár a Törvényhozó Tanács véleményével ellentétes jogszabályok bevezetése, adott esetben magának az alkotmánynak a felfüggesztése. A hadügyi, külügyi, egyházügyi és lényegében a pénzügyi tárcák vezetői közvetlenül az alkirálynak felelősek.

Az alkotmánynak a tartományokra vonatkozó része viszont előrelépés a Montagu- Chelmsford-alkotmányhoz képest. Választott törvényhozó tanácsoknak felelős kormányok létrehozását írta elő, bár e tanácsok súlyát csökkentette a kinevezett tartományi kormányzók széles jogköre a törvényhozásban, a pénz- és igazságügyek ellenőrzésében.

A választójoggal rendelkező felnőtt lakosság aránya 2,8 százalékról 11 százalékra bővült. A közösségi kúriák szerinti szavazás továbbra is szerves része maradt az alkotmánynak. A kisebbségi jogok védelmére hivatkozva a muzulmánok, a hátrányos helyzetű kasztok és törzsek, továbbá a kereskedelmi és ipari kamarák, a földbirtokosok, a szikhek, az indiai keresztények, az európaiak, az angol indiaiak és az egyetemek külön és arányukat jóval meghaladó számban kaptak választókerületeket és képviseleti helyeket.

Az alkotmány közzététele India-szerte felháborodást váltott ki. 1935 áprilisában a Nemzeti Kongresszus Dzsaváharlál Nehru javaslatára elítélte az új alkotmányt, és állást foglalt az általános választások alapján összehívandó új alkotmányozó nemzetgyűlés mellett. Hasonlóan döntött májusban Bombayban a szakszervezetek összindiai ülése. India Kommunista Pártja szintén elutasító magatartást tanúsított.

Az India függetlenségével és egységével szemben nyílt kihívást jelentő alkotmányt a széles körű ellenállás miatt teljes egészében soha nem lehetett bevezetni. Az Indiai Föderációról szóló rész életbeléptetését a brit indiai kormány kénytelen volt meghatározatlan időre elnapolni. Az alkotmány tartományi részének bevezetése ellen a nemzeti mozgalom különféle csoportjai nem tiltakoztak: a tartományi kormányok elég széles hatásköre lehetőséget nyújtott a függetlenség ügyének előmozdítására. Az alkotmánynak tehát csupán egyik része lépett érvénybe. A második világháború éveiben, amikor a brit uralommal szemben kiéleződött az ellenállás, az angolok ezt a félig bevezetett alkotmányt is felfüggesztették.

Az 1937. februári választások eredménye, majd a tartományi kormányok működése igazolta a Kongresszus politikájának helyességét. A 30 millió választópolgárnak ugyan csupán 42 százaléka adta le szavazatát, a Kongresszus mégis kétségtelenül nagy sikert aratott (az 1675 mandátum közül 715-öt szerzett). Biztató volt, hogy a kongresszisták a

kisebbségi kúriákban is támogatást kaptak. A Muzulmán Liga kevesebb muzulmán választót tudott maga mögött, mint a Kongresszus.

A tartományi kormányok az alkotmányos korlátozások ellenére bebizonyították, hogy az indiaiak el tudják látni a közigazgatás irányítását. Az új, kongresszista vezetésű kormányok jelentős reformokat vezettek be az oktatás és az egészségügy területén, csökkentették a parasztság adóterheit, és sikerült érvényesíteniük több alapvető demokratikus szabadságjogot.

A muzulmánok elidegenedése

Az indiai politikai életben ekkor már évtizedek óta alapigazságnak számított, hogy az egységes, független India csak úgy teremthető meg, ha tartósan oldani tudják a hindu és muzulmán közösségek közötti feszültséget, ha integrálni tudják a közigazgatásilag nem Indiához tartozó, de India történelmének, kultúrájának és területének szerves részét képező fejedelemségeket, és ha elejét veszik a különböző nyelveken beszélő területek önállósulási törekvéseinek.

A legnehezebbnek a vallásközösségi harmónia megteremtése látszott. A hindu-muzulmán viszony megromlott, a muzulmán politikai elit befolyásos csoportjai a külön vallásközösségi alapon létrehozandó államiság eszméjét fogadták el. Ebben élvezték a brit politika többé-kevésbé nyílt egyetértését. Az elszakadásra készülő muzulmán elit fő politikai szervezete a Muzulmán Liga volt. A tartományi választások előtt, 1937 októberében elfogadott határozat szerint a szervezet célja „India teljes függetlenségének kivívása a szabad és demokratikus államok olyan föderációjában, amelyben a muzulmán és egyéb kisebbségi jogokat és érdekeket az egyenlőség alapján, hatékonyan és alkotmá- nyilag biztosítani fogják”.

Az 1937-es választás, a Muzulmán Liga súlyos és váratlan veresége még azt mutatta: a Nemzeti Kongresszus antikolonializmusa a muzulmánok többsége szemében következetesebbnek és őszintébbnek tűnt, mint a Ligáé. A Kongresszusra adott számos muzulmán szavazat, a „nacionalista” (vagyis indiai nemzetben gondolkodó) muzulmánok megnövekedett szerepe kedvezett a nemzeti egység megteremtésének.

A Nemzeti Kongresszus választás utáni politikája azonban kevéssé volt alkalmas arra, hogy a közösségi előítéleteket eloszlassa. Hét tartományban kongresszista kormányok alakultak, ezek nem tárgyaltak a ligával semmiféle kompromisszumról. A hindi nyelvet kezdték erőltetni az urdu helyett. Hindu kongresszistákkal töltötték be a közfunkciókat, állami himnusszá léptették elő a kongresszista himnuszt. A legfájóbb sérelmeket a közfunkciók betöltése körüli viták okozták. A Kongresszus Párt ideológiájából nem szüntette meg a kifejezetten hindu elemeket. Mindez lehetőséget adott az India felosztására, önálló muzulmán állam létrehozására törekvő köröknek, hogy megerősítsék befolyásukat a ligában, majd a ligát a muzulmán lakosság egyetlen elismert pártjává tegyék.

A kongresszista minisztériumok megalakulása után növekedtek a vallásközösségi feszültségek. Az idegen hatalom elleni közös fellépés eszméje sokat vesztett vonzerejéből. Közben a liga, a tényleges muzulmán sérelmeket felnagyítva agitációjában a Kongresszust is túlszárnyaló antikolonialista propagandába kezdett. Mind szélesebb körben ismerték el a külön hindu és muzulmán „nemzet” koncepcióját, amely aláásta az egységes antikolonialista mozgalom és az egységes India eszméjét.

A fejedelemségek és a nemzeti mozgalom

A mintegy 600 indiai fejedelemség többsége már az angol hódítás időszakában keletkezett. Ezek a szubkontinens területének egyharmadát birtokolták, az összlakosság közel egynegyede élt itt. A gyarmati uralom a polgári nemzeti mozgalom kezdetétől egyre inkább támaszkodott az addig háttérbe szorított maharadzsákra, navabokra és egyéb címeket viselő uralkodókra. E területek addig is lassú belső politikai fejlődése még inkább megrekedt. A fejedelmek többségükben abszolút uralkodók voltak, országaik közigazgatásilag nem tartoztak Brit Indiához, saját törvényeik és vámtarifáik voltak. Határaik sem az etnikai vagy nyelvi egység elvének, sem a gazdasági célszerűségnek nem feleltek meg. Néhány közülük, mint Gwalior és Baroda, több, egymással nem határos területet foglalt magában. Az uralkodók általában nem tettek különbséget az állami és a magánjövedelmek között, mindkettőt sajátjukként kezelték. A vallási különbségek és ellentétek sok helyütt szembeötlők voltak. Kasmírban a hindu maharadzsa és a hindu feudális uralkodó réteg állt szemben a közel 80 százalékban muzulmán lakossággal, Hyderabadban a muzulmán nizam és a felső rétegek a 85 százalékot kitevő hindu paraszti és kereskedő-iparos népességgel.

A londoni kormány és a fejedelmek megállapodása nyomán e területek egy részén a rabszolgai és hűbéri függőséget formálisan csak 1921-ben számolták fel. Az angol rezidensek a demokratikus mozgalmak leverését segítették, nem a társadalmi reformok bevezetését. Az angol jogi felfogás szerint a fejedelemségek nem brit területek, alattvalóik nem brit alattvalók, de a nemzetközi kapcsolatokban ugyanolyan helyzetben vannak, mint Brit India területe és alattvalói.

A fejedelemségek a kolonializmus támaszaiként sértették a brit indiai nemzeti mozgalom érdekeit is. A mozgalomnak az egységes India megteremtése volt a célja, amelyben sem az idegen gyarmatosítóknak, sem a hazai feudális uralkodóknak nincs helye. Mégis, a fejedelemségekben kibontakozó demokratikus mozgalmak a harmincas évek közepéig kevés támogatást kaptak a Kongresszustól. A Kongresszus Párt nem építette ki szervezeteit Brit Indián kívül, tartózkodott a fejedelemségek belügyeibe való beavatkozástól. Csak 1929-ben követelte ott is felelős kormányok megalakítását. A fejedelemségek többnyire illegális ellenzéki szervezetei viszont kezdettől a Kongresszusban látták természetes szövetségesüket.

A kongresszista vezetés 1938 februárjában, a haripuri ülésén elfogadott határozata a teljes önrendelkezés kivívásáról szólt egész Indiában, beleértve a fejedelemségeket is. A haripuri határozatokkal a Kongresszus megszilárdította a fejedelemségek demokratikus mozgalmaiban betöltött vezető szerepét. A fejedelemségekben is létrejöttek a parasztszövetségek, megjelentek a kongresszista önkéntesek. Csakhamar hírek érkeztek kíméletlen, sokszor a középkort idéző megtorlási formákról is. A harc kiéleződésével a fejedelemségek addigi stabilitása megingott, és nem tudták betölteni azt a szerepet, amit a brit kormány szánt nekik. 1938 végén sok helyütt megszületett a kompromisszum: felelős kormányok alakultak, bár a fejedelmek hatalma még mindig jelentős maradt.

A Nemzeti Kongresszusban uralkodóvá vált az a felismerés, hogy a fejedelemségek problémái nem az uralkodókkal kötött kompromisszumokkal, hanem a demokratikus erők hatékonyabb támogatásával oldhatók meg. 1938 februárjában engedélyezték a helyi kongresszusi bizottságok részvételét a harcban, a fejedelemségeknek Brit Indiával azonos jogokat követeltek. A Nemzeti Kongresszus a következő években sikerrel alakította meg szervezeteit a fejedelmi államokban. Az uralkodók többsége soha nem élvezett erős helyi támogatást. A viharosan erősödő összindiai nacionalizmus magával ragadta az alattvalók többségét a legnagyobb és legszervezettebb államokban is.

Az indiai nemzeti mozgalom létrejöttétől kezdve szembetalálta magát a földrésznyi ország soknyelvűségével. Ezt azonban az egységes szuverén India hívei nem tekintették olyan súlyos megosztó tényezőnek, mint a hindu-muzulmán vallási különbséget vagy az érinthetetlenség problémáját. A Nemzeti Kongresszus vezetői évtizedeken át tudatosan törekedtek olyan „összindiai nemzet” létrehozására, amely nem azonosul egyik indiai nyelvi közösséggel sem. Ezt a törekvésüket nagyban segítette az európaitól teljesen eltérő kapcsolat a nemzet és a nyelv között: az indiai közfelfogásban a nyelvhasználat soha nem függött össze közvetlenül a nemzeti tudattal.

Nemzeti egység és soknyelvűség

India mindig is soknemzetiségű szubkontinens volt. A nemzeti mozgalomnak születésétől kezdve számolnia kellett azzal, hogy a terület politikai egységét a gyarmatosítók teremtették meg, miközben az önálló nemzetté válás folyamata több népnél jelentősen előrehaladt. A gyarmati uralom idején megszülető és fejlődő összindiai nemzettudat mellett tovább élt, illetve erősödött az egyes etnikai egységekhez való tartozás. A Kongresszus Pártban a nemzeti kérdésben különböző nézetek ütköztek egymással. Az uralkodó politikai irányzat már Bengal felosztása idején, 1906-ban úgy vélte, hogy az egy nyelvet használó területek alakuljanak adminisztratív egységekké. Az 1920-as nagpuri ülés után a Kongresszus hálózatát „nyelvi tartományok” szerint szervezték.

A polgári demokratikus mozgalomnak két, olykor egymással ellentétbe kerülő feladatot kellett megoldania: egyidejűleg harcolni India egységéért és ösztönözni az egyes nyelvi közösségek önállósulási aspirációit. A kolonializmus, mint fő ellenség elleni közös harc, illetve a mély kulturális-vallási és az erősödő modern gazdasági kapcsolatok együttesen teremtették meg az összindiai nacionalizmus és a helyi nyelvi törekvések összhangját.

A vallásközösségi kohézió primátusa a nyelvi-nemzeti hovatartozással szemben tehertétel is volt. A nemzeti mozgalom egyes képviselői ezért az indiai nemzetek elismerésének és önrendelkezési jogának megadása mellett foglaltak állást, fontos eszközt látva ebben a hindu-muzulmán ellentétek csökkentésére. A nemzeti kérdésről vallott kongresszista álláspontot általában elfogadták. A Kongresszus Párt India leendő hivatalos nyelvének a hindosztánit tartotta.

India a második világháborúban (1939-1945)

Az 1930-as évek végére a polgári vezetésű nemzeti mozgalom vitathatatlan sikereket ért el a különböző társadalmi rétegek és csoportok közös célú politikai tevékenységének megteremtésében, az India jelentős részét alkotó fejedelemségek lakosságának felsorakoztatásában és a nemzeti-nyelvi kérdés megoldásában. A vallásközösségek közötti viszony azonban nem javult, sőt a tartományi autonómia bevezetésével mélyült köztük a szakadék. A gyarmati uralom megosztó politikája, valamint az indiai nacionalizmus hindu jellegű elemei lehetőséget adtak a részben feudális és angolbarát muzulmán szeparatista köröknek, hogy a lakosság több mint egynegyedét alkotó muzulmánok tömegeit szembefordítsák a Nemzeti Kongresszussal. A Kongresszus ezekben az években alakult át harcos nacionalista tömegszervezetté, ami fő feltétele volt a brit uralom elleni hatékony harcnak, majd a függetlenség kivívásának.

A Kongresszus Párt 1939. márciusi tripurai ülésén az elnöki jelentés a teljes önrendelkezés elérése érdekében valamennyi britellenes erővel való szoros szövetség mellett szállt síkra. Javasolta, hogy az angoloknak nyújtsanak át ultimátumot. A Nehru által beterjesztett „nemzeti követelés” továbbra is elutasította az angol alkotmány teljes elfogadását.

Javaslatai alapján megerősödött Gandhi egyszemélyi vezető szerepe, s megnőtt a Végrehajtó Bizottság hatásköre.

Így 1939 nyarától Gandhi vezetésével létrejött a Nemzeti Kongresszus egysége. Ennek később lényeges szerepe volt abban, hogy India a háborús években, a nemzeti polgárság hegemóniáját megőrizve, döntő lépéseket tegyen a függetlenség elnyerése felé.

Függetlenség a hadba lépésért

1939. szeptember 3-án az alkirály Indiát hadviselő félnek nyilvánította a nemzeti mozgalom vagy a tanácsadó szervekkel folytatott konzultáció nélkül. A Nemzeti Kongresszus kezdettől fogva hajlandó volt támogatni a fasiszta hatalmak által elnyomott, fenyegetett vagy azzal szemben álló népeket, de azzal érvelt, hogy a demokratikus szabadságjogokért nem harcolhat olyan ország, amely maga sem élvezi azokat. Kinyilvánították, hogy ragaszkodnak a háború utáni teljes függetlenséghez, s ennek érdekében a háború évei alatt nélkülözhetetlennek tekintik választott, felelős indiai kormány létrehozását.

A Nemzeti Kongresszus vezetői az európai tengelyhatalmak és Japán térnyerésének csúcspontján sem adták fel antifasiszta álláspontjukat. Munkabizottságának 1940. júniusi állásfoglalása értelmében India az Angliával való háborús együttműködésre is hajlandó, ha a háború után megkapja teljes függetlenségét.

Az indiai függetlenségi mozgalom váratlanul azEgyesült Államoktól kapott határozott támogatást. Az Egyesült Államokat ugyanis nyugtalanította, hogy a Japán-ellenes háborúban sem az Indiában lekötött angol erőkre, sem a jelentősnek vélt indiai tartalékokra nem számíthattak. Szingapúr eleste után az amerikai külpolitika a távol-keleti helyzetben első lépésként jelölte meg, hogy Churchill nyilatkozatban ismerje el India teljes státusát a megalakuló ENSZ-ben. Amerikai nyomásra az angol kormány 1942 márciusában az indiai ügyek felülvizsgálatára Delhibe küldte Stattford Crippset. A misszió nyilatkozatában szerepelt, hogy a harci cselekmények megszűnése után alkotmányozó szervet hoznak létre.

AFRIKA – Búr Gábor

Afrika az első világháborúban

Az európai hatalmak az első világháborúig Afrika túlnyomó hányadát felosztották egymás között. Csupán Abesszínia (Etiópia) tudta megőrizni tényleges függetlenségét, Libéria pedig inkább csak formálisan volt önálló állam. A háború kitörése a gyarmatokon az európai berendezkedés konszolidációs folyamatát szakította félbe. A központi hatalmak csupán a négy német gyarmat – Togo, Kamerun, Német Kelet-, illetve Délnyugat- Afrika – révén voltak képviselve Afrikában, körülvéve az antant minden szempontból fölényben lévő birtokaival. Ezért elsősorban német részről, fogalmazódtak meg a világháború kitörésekor a gyarmatok semlegesítésére vonatkozó igények, hogy a háború maradjon a „fehér ember háborúja”. Az antant számára azonban ez hátrányos lett volna.

Elsősorban a francia hadsereg toborzott hagyományosan észak- és fekete-afrikaiakat hadseregébe, akiket gyarmati háborúikban, sőt még az európai hadszíntereken is, például a krími háborúban, vagy az 1870-1871-es porosz-francia háborúban nagy számban vetettekbe. Legismertebbek közülük a szenegáli lövészek voltak, akiket az összes afrikai francia birtokon toboroztak (illetve 1919-től soroztak), legtöbbjüket Francia Szu-

dán területén. A háború kitörésekor a francia gyarmati hadsereg gyors növekedésnek indult; 518 ezer katona és segéderő került Európába. A többi európai gyarmatosító csak Afrikában használt „bennszülött” katonaságot, ügyelve arra, hogy lehetőleg szülőföldjüktől távol kerüljenek bevetésre.

Churchill még a háború előtt felvetette, hogy a franciák példáját követve a Brit Birodalom „harcias népeiből” – Afrikában a hauszákat és a zulukat tartva annak – hozzanak létre katonai egységeket. E terv nem valósult meg, elsősorban azért, mert a fehér domíniumok elegendő katonával szolgáltak. A britek inkább csupán félkatonai, rendőri, illetve fegyvertelen kisegítő szolgálatra – elsősorban teherhordásra – toboroztak afrikaiakat, ám a Nyugat-afrikai Határvédelmi Erők (WAFF), és a kelet-afrikai Királyi Afrikai Lövészek (KAR) több későbbi független afrikai ország hadseregének magvát képezték.

Belga Kongóban az 1888-ban létrehozott Force Publique is csupán katonai kisegítő szerepre volt alkalmas. A portugálok és spanyolok nem is alkalmaztak afrikai katonákat gyarmataikon, hanem az anyaországból vezényeltek egységeket gyarmataikra. A többi európai hatalom esetében is a tiszti, sőt legtöbbször az altiszti rangok is kizárólag európaiak számára voltak fenntartva.

Az első világháború kitörésekor elsősorban Nagy-Britanniának volt fontos az európai hadműveletek kiterjesztése Afrikára, a Szuezi-csatorna védelme, valamint a német flottabázisok és szikratávíró állomások elfoglalása céljából. A britek az első lövéseket éppen az afrikai Togóban adták le. Az ottani német egység mindössze 5 fehér tisztből és 550 afrikai rendőrből állt. A két irányból előretörő angol és francia csapatok már 1914. augusztus 8-án elfoglalták a fővárost, Lomét. Az antant ezzel első győzelmét aratta a világháborúban, s egyben megszüntette a kapcsolattartást Berlin és gyarmatai között. Kamerunban szeptember végén esett el a legfőbb kikötő Duala, ám a fővárost csak 1915 végére érték el az antantcsapatok. A német kormányzó 900 európaiból és 14 ezer afrikaiból álló csapatát 1916 februárjában a szomszédos spanyol gyarmat, Rio Muni (ma Egyenlí- tői-Guinea) területére vezette. A katonákat a háború végéig Spanyolországba internálták. NémetDélnyugat-Afrika volt az egyetlen a német gyarmatok közül, ahol viszonylag tekintélyesebb számú, mintegy 15 ezer európai telepedett le az első világháborút megelőző évtizedekben. Így a gyarmat kétezer főt számláló véderejét még legalább háromezer fegyverforgatásban jártas tartalékos egészítette ki.

Ez azonban eltörpült a szomszédos Dél-Afrikai Unió 60 ezer fős jól képzett és felszerelt hadereje mellett, ahol még legalább ugyanennyi tartalékos behívására is lehetőség volt. A fokvárosi parlament 1914. szeptember 9-én üzent hadat Német Délnyugat-Afri- kának, ám ugyanekkor lázadás tört ki a főként búrokból álló dél-afrikai egységek között. A dél-afrikai főparancsnoknak, Botha tábornoknak csak 1915 januárjára sikerült a lázadáson úrrá lennie, s addig csupán a brit flotta vette fel a németekkel a harcot, elfoglalva a gyarmat kikötővárosait. A lázadók közül sokan átszöktek a németekhez, szabadcsapatot alkotva oldalukon. Mindez elodázta a komolyabb hadműveleteket, ám a kezdeti német remények – „séta Fokvárosig” – alaptalan illúziónak bizonyultak. 1915. február 11-én megindultak a dél-afrikai csapatok, április 7-én kapitulált a főváros Windhuk, s az északra hátráló németek július 9-én becsületszóra megadták magukat. Visszatérhettek farmjaikra, városaikba, s a korábban internáltakat is szabadon engedték.

Német Kelet-Afrikában a háború más fordulatot vett. London 1914 augusztusában Brit India haderejének feladatává tette a gyarmat elfoglalását. A partra szálló indiai csapatokat azonban von Lettow-Vorbeck német tábornok csapatai visszaverték. Egy német

könnyűcirkáló, a Königsberg is a védelem rendelkezésére állt. Az angoloknak csak 1915-ben sikerült harcképtelenné tenniük a hajót, ám ágyúit a németek a szárazföldi harcokban továbbra is bevetették. Csak 1916-ban állt be fordulat, amikor a Délnyu- gat-Afrikában felszabadult erőket át lehetett csoportosítani. Jan Smuts dél-afrikai tábornok vezetésével a brit és belga erők lassan kiszorították a németeket a gyarmatról, akik először Portugál Kelet-Afrikába, a mai Mozambikba, majd Észak-Rhodesiába, a mai Zambiába vonultak át állandó harcok közepette. Csak 1918. november 25-én tették le a fegyvert.

Az egyiptomi alkirály, II. Abbász, a világháború kitörésekor nem Kairóban, hanem Konstantinápolyban tartózkodott, onnan intézett népéhez felhívást a felkelésre az angolok ellen. A török hadba lépés után a britek 1914. december 18-án Egyiptomot protektorátusukká nyilvánították. Ezzel véget ért az 1882 óta tartó felemás állapot, s Egyiptom formálisan is megszűnt az Oszmán Birodalom részének lenni. A háborúban a szállítási útvonalak biztonsága elsőrendű kérdés volt. A Szuezi-csatornát az 1915-1916-os török offenzívák fenyegették. A Sínai-félszigetet a törökök átmenetileg elfoglalták, ám a csatorna keleti partján az angolok megállították őket, majd ellentámadásuk végleg meghiúsította az Afrikába történő török behatolást.

Az első világháború kimenetelét az afrikai hadszínterek egyike sem befolyásolhatta érdemben. Ugyanakkor hatása Afrikára jelentős volt. Több mint egymillió afrikai katona szolgált fegyveresen, vagy kisegítő erőként a háború során a kontinensen, vagy Európában. Közülük 150 ezren haltak meg, főként betegségekben. Ennél is többen sebesültek meg, váltak rokkanttá. A lövészárkok poklát megjárt afrikaiak érzékenyebbé váltak a rasszizmus mindennapos megnyilvánulásaira. A fehér gyarmatosítók legyőzhetetlenségének legendája is szertefoszlott. Délnyugat-Afrika volt az egyetlen hadszíntér a kontinensen, ahol afrikaiak nem harcoltak egyik oldalon sem. A háború végére a mindvégig semleges Spanyolország gyarmatai kivételével egész Afrika részesévé vált a konfliktusnak.

  1. ben még az addig semleges Libéria is hadat üzent a központi hatalmaknak. Az anyaországok igyekeztek gyarmataik minden erőforrását háborús erőfeszítéseik szolgálatába állítani. Az ebből fakadó gazdasági és ellátási nehézségek éhezést és járványokat eredményeztek. Csupán az 1918-as spanyolnáthajárvány kontinensszerte a népesség 3-5 százalékát ragadta el.

Kelet-Afrikában Lettow-Vorbecknek sikerült a háború teljes idejére jelentős antanterőket lekötnie. A német seregek közül egyedül az övé harcolta végig veretlenül a háborút. Ez hozzájárult azon legenda megszületéséhez, hogy a katonai vezetés civil beavatkozás nélkül képes volt a vereséget elkerülni. Mindez a Hindenburg-féle „tőrdöfésle- gendát” volt hivatva alátámasztani.

Afrika a két világháború között

Afrika és a versailles-i béke

A győztes hatalmak Németország elfoglalt afrikai gyarmatait a hódítás jogán kívánták megtartani. Minden erőfeszítésük arra irányult, hogy lehetőleg minél nagyobb szeletet hasítsanak ki a felosztásra kerülő tortából. Ezért vonakodott például Anglia bevonni kezdetben a belgákat a Német Kelet-Afrika elleni hadjáratba, s csak annak elhúzódása változtatott a brit hozzáálláson. A párizsi békekonferencián a fő érv Németország megfosztására gyarmataitól az afrikaiakkal szembeni embertelen bánásmód volt. A wilsoni pontok azonban tartalmazták az önrendelkezés jogát is.

Az 1918 januárjában kifejtett álláspont sokat puhult a következő évben, de az Egyesült Államok megnövekedett befolyását arra akarta felhasználni, hogy a volt német gyarmatokat kis, gyarmattal addig nem rendelkező európai államok gyámságára bízza. Anglia és Franciaország mindent elkövettek, hogy meggyőzzék Wilson elnököt terve ki- vitelezhetetlenségéről, s arról, hogy a gyarmatok jövőjéről ők tudnak a legjobban gondoskodni. Kompromisszumként elfogadták a népszövetségi mandátumrendszert, amely a területeket ténylegesen megszállva tartó hatalmaknak juttatta a volt német gyarmatokat. Ez Olaszország kihagyását jelentette az újraosztásból, ellentmondva az 1915-ös londoni szerződésnek, amely alapján az olaszok az antant oldalán beléptek a háborúba. Kompenzációként az angolok Egyiptom, Szudán és Brit Kelet-Afrika határterületeiből adtak át földsávokat az olaszoknak. A franciákkal azonban jóval nehezebb volt megállapodni, mert csak néhány oázist kívántak átadni Tunézia és Líbia határán. Az olasz-francia ellentét az afrikai gyarmati területeket illetően végig fennállt a két világháború közötti korszakban, elsősorban Líbia és Csád határának végleges meghúzása okozott gondot.

A mandátumterületeket illetően az új birtokosok számára bizonyos korlátozó előírásokat is beépítettek. Megtiltották katonai támaszpontok létesítését és a helyi lakosság soraiból történő katonai toborzást, a földek kisajátítását és a kényszermunka bármilyen formáját. A Népszövetség előtti rendszeres, évenkénti beszámolási kötelezettséggel szabályozták a mandátumterületek igazgatását, illetve az erre a célra felállított Állandó Mandátumbizottság ellenőreit meghatározott időközönként be kellett engedni a szóban forgó területekre. Mivel Afrikában nem voltak olyan volt német birtokok, amelyek függetlenségét a belátható jövőben lehetségesnek tartották, így itt nem is voltak ún. „A” mandátumterületek, mint a Közel-Keleten. Togo és Kamerun Franciaország, illetve Anglia között került felosztásra, míg a Tanganyikára és Ruanda Urundira osztott volt Német Ke- let-Afrika angol-belga zsákmány lett, de egy kis sávot Portugáliának is juttattak belőle. Mindezen gyarmatok „B” mandátumterületek lettek. A Dél-Afrikai Unió angol nyomásra elfogadta, hogy Délnyugat-Afrikát ne olvassza be saját területébe, hanem „C” mandátumterületként igazgassa. A dél-afrikai törvények érvényességét azonban kiterjesztette Délnyugat-Afrikára is, így annak különállása még papíron sem érvényesült, s gyakorlatilag a Dél-Afrikai Unió ötödik tartományává vált. Belgium 1925-ben csatolta Ruanda Urundit közigazgatásilag Kongóhoz. Az angolok és franciák lényegében a többi gyarmatukon meghonosított uralmi rendszerüket alkalmazták mandátumterületeiken. Délnyugat-Afrika kivételével a német telepesek mindenhonnan távozni kényszerültek, vagyonukat elkobozták.

Összességében a versailles-i békével a legnagyobb kiterjedésű afrikai birtokkal rendelkező Franciaország félmillió négyzetkilométernyi területtel és három és fél millió lakossal, Nagy-Britannia kétmillió négyzetkilométerrel és ötmillió lakossal növelte gyarmatbirodalmát. A két hatalom együttesen Afrika 30 millió négyzetkilométeres területének négyötödét birtokolta. A korábbi tengelytervekből a legambiciózusabb Kai- ró-Fokváros összeköttetés a területgyarapodással megvalósult, ám ennek semmi gyakorlati jelentősége nem volt.

Még a 20. század első felének Európája sem volt hajlandó elfogadni, hogy Afrika bármiféle érték létrehozója lehet. Megjelent a gondolat, miszerint Afrika társadalmait éppen olyan paternalizmussal kell kezelni, mint Európában a nyomornegyedek „alsóbb osztályait”. Eszerint a gyakorlatban a gyarmatok alsórendű népességét csakis felsőrendű európaiak igazgathatták. Ennek szószólója a Franciaországban 1921-ben megalakult Tengeri és Gyarmati Liga volt. A brit Frederick Lugard először 1922-ben megjelent, Kettős mandátum a brit trópusi Afrikában című könyvében fektette le a közvetett uralom (indirect rule) elméleti alapjait. A közvetett uralom kiegyezést jelentett a prekoloniális korszak vezető rétegével, de csak ott lehetett eredményesen alkalmazni, ahol viszonylag fejlettek voltak a társadalmi viszonyok. Elsősorban Észak-Nigériában, Aranyparton, Bugandában. A későbbi kormányzók a „lugardizmust” Afrika-szerte elterjesztették. Megfogalmazódott, hogy az afrikai gyarmati szolgálatra csak az angol elit magániskolák és egyetemek növendékei alkalmasak. A korszak másik kiemelkedő gyarmati teoretikusa, a francia Albert Sarraut 1923-ban írt munkája, A francia gyarmatok helye és értéke is sok hasonló elképzelést tartalmazott. Mindketten az afrikaiak egyidejű gazdasági, társadalmi és kulturális felemelése mellett kardoskodtak.

Az alapvető különbség abban állt, hogy a franciák az asszimilációt lehetségesnek és kívánatosnak tartották, így ők a közvetlen uralmat gyakorolták az afrikaiak felett. A falufőnököket (törzsfőnököket) a franciák maguk nevezték ki, ez az ún. chefferie-rendszer a helyi adminisztráció részévé tette őket. 1916-ban négy szenegáli város lakosai kaptak az anyaországival megegyező polgárjogot. Algériában már 1919 februárjában olyan törvényjavaslat született, amelynek alapján mindenkinek francia állampolgárságot szándékoztak adni, aki harcolt a világháborúban, földtulajdonnal rendelkezett vagy írástudó volt. Korábban az állampolgárság megszerzése kizárólag a kereszténységre való áttérés esetén volt lehetséges. A párizsi kormány a telepesek nyomására végül visszavonta ezt a javaslatot.

A szociáldarwinizmus korának gyarmatosítói meg voltak győződve arról, hogy Afrikában a társadalmi fejlődés csak külső beavatkozás révén indulhat meg, amihez Európának kell segédkezet nyújtania. A két világháború közötti évek kulturális relativizmusa nem az afrikaiak alacsonyrendűségét, hanem az európaiakhoz viszonyított másságát hangsúlyozta. Ezen értelmezés alapján értelmét veszítette az afrikai civilizáció primitívségéről, az afrikai ember gyermeteg természetéről értekezni, sőt az európaiak civilizációs küldetése is megkérdőjeleződött, ha nem azért gyarmatosítottak, hogy segítségükkel egyszer Afrika is eljusson arra a szintre, amit Európa addigra már elért.

Az európai hatalmak faji politikájában már az I. világháború előtt is meglévő különbségek egyre markánsabbakká váltak. A britek, akár a közvetett uralom elvével irányított, akár a telepes gyarmataikon az afrikaiak és európai származásúak közötti kapcsolatok lehető legminimálisabb mértékére törekedtek, ami a konzervatív előítéletesség és az elzárkózás politikája volt. Afranciák az afrikaiakat is potenciális franciáknak tekintették, s bőrük színétől, vallásuktól, kulturális hagyományaiktól függetlenül a nemzetek feletti francia civilizációba történő beolvasztás szándékával közeledtek feléjük. Mivel a spanyol és a portugál törekvések is ehhez hasonlóak voltak, a korabeli publicisztika a latin faj jellegzetes vonásaként igyekezett ezt a rasszizmussal ellentétes gyakorlatot beállítani, s az antik Rómával vont párhuzamot.

Az iskolai oktatás a második világháború utánig az afrikaiak csak kis hányadára terjedt ki, habár jelentőségét a gyarmatok fejlesztésében már a két világháború között felismerték az anyaországokban is. A korszakra jellemző az addig szinte teljes monopolhelyzetet élvező missziós iskoláztatás visszaszorulása a gyarmati igazgatás alatt álló iskolákjavá- ra. Ezt a megfelelő képzettségű munkaerő-utánpótlás szükségességével igazolták, ami rendszerint csökkentett képzési szintet jelentett. A brit gyarmatügyi minisztériumban 1921-ben oktatási és nevelésügyi bizottság alakult. Ennek kezdeményezésére külön kormányzói konferencia foglalkozott az iskoláztatással. Általánossá a missziós iskolák által a helyi afrikai nyelveken történő kettő-négy éves alapképzés vált, amelyre a kevesek által

elérhető angol nyelvű középfokú képzés épült. Nigériában 1938-ra az alap- és középfokú tanulói létszám 1919-hez képest egyaránt megnégyszereződött, s ekkor a 314 ezer elemi iskolás egy ezreléke tanult tovább. A franciák ezen a téren is más utatjártak, a francia nyelv már az alapfokon uralkodó volt. Az Afrikában is használt anyaországi tankönyvek többek között az „őseink a gallok” elhíresült kitételt is tartalmazták. Egyedül Madagaszkáron kapott a helyi, malgas nyelv nagyobb szerepet az alapfokú oktatásban. Összességében a franciák sokkal kevesebb diákot iskoláztak be, és sokkal kisebb mértékben támaszkodtak a missziókra, mint a britek. 1938-ban a három észak-afrikai francia birtokon együttesen alig 4 ezer diák tanult középfokú oktatási intézményben. A belgák rendszere Kongóban inkább a britekére hasonlított, azzal a különbséggel, hogy középfokú oktatás lényegében nem létezett.

Felsőfokú oktatás a trópusi Afrikában a korszakban nem volt, noha az aranyparti brit főkormányzó már 1925-ben sürgette szükségességét. A kontinens legrégebben működő felsőoktatási intézménye 1829 óta Fokvárosban volt. 1918-ban Pretoriában és Stel- lenboschban, 1922-ben Durbanben alapítottak Dél-Afrikában egyetemeket, főként már addig is létező intézmények összevonásával. Ezek az egyetemek azonban kizárólag fehérek számára voltak fenntartva. Az afrikaiak számára külön felsőoktatási intézményt hoztak létre 1916-ban, a Dél-Afrikai Bennszülött Főiskolát, a későbbi Fort Hare Egyetemet. Észak-Afrikában az egyetemi képzésben a középkori hagyományokkal is rendelkező Egyiptom járt elöl. A Kairói Egyetemet 1908-ban, az alexandriait 1942-ben alapították, Algírban 1909-ben jött létre egyetem (Hanoi mellett az egyetlen a francia gyarmatokon), ám annak főként helyi francia diákjai voltak, 1938-ban mindössze 96 muzulmán hallgatót írtak össze.

A pán- afrikanizmus jelentkezése

Az afrikaiakat meg sem kérdezték a mandátumok odaítélése kapcsán. Az afrikai véleménynyilvánítás kizárólagos fórumai az 1919-ben Párizsban, 1921-ben Londonban, Brüsszelben és Párizsban, majd 1923-ban Londonban és Lisszabonban megrendezett pánafrikai kongresszusok voltak. Fő szervezőjük, Willi- am Du Bois az amerikai feketék folyóiratát tudósította 1919-ben a Párizs környéki béketárgyalásokról. Anyaggyűjtést is folytatott itt az afrikaiak első világháborús szerepéről írandó könyvéhez. A béketárgyalások kedvező alkalmat kínáltak arra, hogy az egybegyűltek felhívják a győztesek figyelmét Afrikára.

Az I. Pánafrikai Kongresszus felszólította a szövetséges és társult államokat, hozzanak törvényeket az őslakos afrikaiak védelmére. A Nemzetek Szövetsége létesítsen állandó hivatalt a meghozandó törvények betartásának ellenőrzésére, az őslakosság politikai, szociális és gazdasági boldogulása érdekében. A határozat további pontjai többek között hangsúlyozták a „bennszülött lakosság” jogát a földre és az annak méhében rejlő kincsekre, a koncessziók térbeli és időbeli korlátozásának, a gyakorta kényszermunkának álcázott rabszolgaság és a testi fenyítések (korbácsolás) eltörlésének szükségességét. Az oktatás terén a határozat elsősorban azt követelte, hogy minden „bennszülött” gyermek legyen jogosult közköltségen megtanulni saját, valamint az anyaország nyelvén olvasni és írni, s ehhez „bennszülött” tanári testületet javasolt kiképezni. A kormányzásról ugyanez a határozat kifejti, hogy az afrikaiak számára biztosítani kell a kormányzásban való részvétel jogát, mihelyst ezt fejlődésük lehetővé teszi. Azonnali teendőként került viszont megfogalmazásra a helyi és a törzsi kormányzásban való részvétel, az „ősi szokásjognak megfelelően”.

Az 1921-es II. Pánafrikai Kongresszus Afrikának az afrikaiak érdekében történő fej-

lesztéséért szállt síkra, valamint a mandátumterületek népszövetségi ellenőrzésében való részvétel lehetőségét szorgalmazta. S bár az egymást követő, Európában rendezett kongresszusokon mind több, főként az anyaországok egyetemein tanuló afrikai vett részt, a kongresszusok hatása a két világháború közötti Afrikában még alig volt érezhető'.

A gazdasági világválság idején a pánafrikanizmuson belül is a radikális szárny erősödött meg. Vezetője a jamaicai születésű Marcus Garvey volt, akinek militáns újságja, a The Negro World nagy népszerűségre tett szert Afrikában. Garvey minden probléma megoldásának az ősök földjére való visszatelepülést tartotta. Garvey 1921-ben az „Afrikai Birodalom” ideiglenes elnökévé, később annak „császárává” kiáltotta ki magát. O maga azonban soha nem települt át Afrikába. A „garveyizmus” mégis fontos mérföldkövévé vált az afrikai büszkeség és öntudat egyre erősödő folyamatának.

A pánafrikanizmus hosszú ideig elsősorban az angolul beszélő feketék mozgalma volt, az Atlanti-óceán fölött átívelő szellemi híd megteremtésével. Hasonló mozgalom bontakozott ki a karibi világ francia szigetei és Francia Nyugat-Afrika között. A marti- nique-i születésű Aimé Césaire a pánafrikanizmus kulturális mozgalmának, a négri- tude-nek vált szellemi atyjává. A négritude a néger büszkeséget volt hivatva kifejezni, az afrikai és az onnan elszármazott feketék közös kulturális örökségét hangsúlyozta, s a világ 400 millió fekete lakosát a kultúra segítségével kívánta újraegyesíteni. A négritude már a II. világháború előtt gyökeret eresztett Fekete-Afrikában. Ideológiaként a szellemi értékek elsőbbségét hangsúlyozta az anyagiak fölött, valamint az afrikaiak és az európaiak közötti különbséget. A négritude mozgalom szerint az afrikaiak külön társadalmi és politikai lények, olyan szükségletekkel és emóciókkal, amelyek nem feltétlenül alkalmasak a fehérek által létrehozott alkotmányos kormányzatok kereteibe történő beilleszkedésre. Ezért olyan intézmények kiépítésének szükségességét hirdeti, amely megfelel sajátos szükségleteiknek. A fehér ember racionális kormányzási módjának elvetése a hagyományos afrikai társadalom iránti nosztalgiával párosult.

A pánafrikanizmus és a négritude nem töltöttek be kizárólagos szerepet a két világháború közötti Afrikában. Velük párhuzamosan még számos irányzat létezett, mint például a „diagnizmus”, Blaise Diagne-ről, a francia parlamentben 1914-1934 között Szenegált képviselő politikusról elnevezve, amely nem brutális forradalom, hanem racionális evolúció, azaz a kulturális asszimiláció útján kívánt Afrika és az afrikaiak gondjain segíteni.

A két világháború közötti pánafrikanizmus további jellemzője, hogy képviselőik Afrikában a szűk városi elitekhez tartoztak, inkább keresték a kapcsolatot a más földrészeken élő fekete értelmiségiekkel, mint tulajdon országuk vidéki népességével. Az ún. „szupratribális”, vagy interetnikai politikai szervezetek Fekete-Afrikának minden szegletében létrejöttek ugyan erre a korszakra (az egyetlen kivételt Belga Kongó jelentette), de tagságuk és befolyásuk még nem volt számottevő. Az a felismerés azonban, hogy egy gyarmat népe egyedül nem lesz képes lerázni a gyarmati igát, csak a radikálisok egy szűk körében vált meggyőződéssé.

Gazdasági fejlődés a két világháború között

A két világháború közötti korszakot Afrikában a gyarmati béke korának hívják. Évszázados stagnálás után Afrika trópusi területein is megindult a népesség növekedése, ami Észak- és Dél-Afrikában már a 19. század végén jellemző volt. Évtizedeken keresztül általánosan elfogadott volt a vélekedés, hogy a 19-20. század fordulóján a népesség drámaian megfogyatkozott a gyarmatosítók, elsősorban II. Lipót belga király erőszakos módszerei miatt.

A kontinens népessége az újabb becslések alapján 20. század első felében 133 millióról 221 millióra nőtt, s ezzel a világ népességének alig 9 százalékát jelentette. Az elsővilágháborút megelőzően a gyarmatosítók fő gondja az európai népesség egészségének megőrzése volt, amit gyakorta a lakóterületek szegregálásával igyekeztek megoldani. A háború után az orvosi ellátást, különösen az oltásokat kiterjesztették az afrikai városi népességre, s mindenekelőtt a bányák és ültetvények munkásaira is. Ezzel nagy járványok fellépését gátolták meg, a himlő, a lepra, s főleg a cecelégy által terjesztett álomkór terjedését. 1912-ben Fokvárosban, 1918-ban Dakarban alapítottak intézeteket a trópusi betegségek kezelésére és kutatására. Ennek ellenére a lakosság nagyobbik hányada még hírből sem ismerte a modern orvostudományt, a hagyományos módszerek és a kuruzslás volt általános.

Afrika az urbanizáció terén is sereghajtónak számított a kontinensek között, ám a korszakban megindult a felzárkózás. 1920 és 1940 között a városi népesség száma megkétszereződött. A legnépesebb város Kairó volt, amely a harmincas évekre átlépte az egymilliós küszöböt, utána Alexandria következett 600 ezer, majd Johannesburg és a nigériai Ibadan 400 ezer lakossal.

A népességnövekedés a korszakban még – Észak-Afrikát, főként Egyiptomot leszámítva – nem okozott földhiányt, a fölös népesség a rendelkezésre álló újabb és újabb területek művelésbe vonásával képes volt a hagyományos létfenntartó gazdálkodás folytatására. Csak kevesen és ők is csak rövid időre vállaltak bérmunkát, így a gyarmati hatóságok számára központi probléma maradt a munkáskezek biztosítása a kiépülő gyarmati gazdaság számára. A portugál gyarmatokon a kényszermunka egyáltalán nem leplezett formája élt tovább, a többi európai gyarmaton az adóztatás eszközével igyekeztek az afrikaiakat munkavállalásra kényszeríteni, de a kényszerrel toborzott „szerződéses munkások” intézménye sem volt ismeretlen. Franciaország gyarmatain a munkaerő-utánpótlásnak ez a módja 1946-ig állt fenn. A brit gyarmatokon nem volt egységes az adóztatás és a burkolt kényszermunka rendszere. A telepesgyarmatokon a munkaerő mindenáron való biztosítására fejadórendszer szolgált, s gyakran évi 180 napot kellett kötelezően ledolgozni, amit a hatóságok az ún. útlevélrendszerrel, a minden igazoltatáskor kötelezően felmutatni rendelt igazolványokban rögzítettek. Ezzel szemben a zömében kisparaszti árutermelés övezetében, elsősorban Nyugat-Afrikában a kizsákmányolás modernebb formái érvényesültek. A gyarmati hatóságok itt az export megadóztatásával és a felvásárlási árak önkényes meghatározásával juthattak bevételekhez vagy az ún. munkaadó révén.

A hódítások és a nagy felkelések kora véget ért, a berendezkedett gyarmatosítók hozzáláthattak területeik megszervezéséhez, az infrastruktúra kiépítéséhez, a gazdaság fejlesztéséhez. A korábbi korszakra a monopoljogokkal felruházott társaságok egyeduralma volt jellemző, az első világháború után azonban többségüket feloszlatták, vagy elvették kizárólagos jogaikat. Továbbélésüket az biztosította, hogy rendszerint átálltak az afrikai termelők mezőgazdasági termékeinek begyűjtő jellegű felvásárlására, s a tényleges hasznot az elsődleges feldolgozáson, illetve kiszállításon tudták realizálni. Az 1930-ban több társaság összeolvadásából létrejött Unilever csoport nem csupán Brit Nyugat-Afrikában, hanem a francia és belga gyarmatokon is jelentős kereskedelmi pozíciókat szerzett. Ez a rendszer azonban a korábbinál lényegesen nagyobb fejlesztéseket igényelt.

Az afrikai beruházások terén főleg Nagy-Britannia járt élen. Fekete-Afrikában 77 százalékos volt a britek által befektetett tőke részesedése. A belgák és franciák jelentősen elmaradtak tőlük, Portugália és Olaszország pedig csak jelentéktelen tőkéket volt képes mozgósítani. Az 1920-as években főként a gyarmatok saját forrásait vették erre igénybe. A fellendülő világgazdaság és a kontinens számára előnyös exportárak ezt lehetővé is tették. A harmincas évekre ez a forrás megszűnt, az anyaországoknak ekkor maguknak kellett a fejlesztéseket finanszírozniuk.

Európa és Afrika között a személy és áruszállításban a hajózás játszott kizárólagos szerepet. A London-Fokváros-vonalon a 19. század közepéről az 1910-es évekre hat hétről 16 napra csökkent az utazás. Ezt már nem lehetett lényegesen csökkenteni, ellenben a ki- és berakodás terén még nagy tartalékok voltak. Új kikötők, dokkok épültek, Aranyparton a britek Takoradi kiépítésével az 1920-as években lehetővé tették a hajók közvetlen ki- és berakodását a mólókról, míg korábban csónakokkal kellett a parttól távolabb horgonyzó hajókhoz az árut szállítani. Afranciák Nyugat-Afrikában hozzáláttak a Niger szabályozásához, ami az árvízvédelem és a folyami szállítás kiépítése mellett nagy területek öntözését is hivatott volt megoldani. 1923-ra befejezték a Dakart a Niger folyóval összekötő vasútvonal építését. Az első világháború előtt lefektetett vasúti fővonalakra Afri- ka-szerte szárnyvonalakat építettek, ami egy későbbi összefüggő vasúthálózat alapját teremtette meg. Takarékossági okokból alagutakat és hidakat szinte sehol nem építettek, a folyókon való átkelést általában kompokkal oldották meg.

A harmincas években már csupán egyetlen vasúti fővonal, a Benguela-vasút épült, ami az atlanti-óceáni angolai kikötővárost kötötte össze a katangai és észak-rhodesiai bányavidékkel. Mivel korábban már megépült a Katangát a mozambiki Beirával összekötő vonal, ez lett az első, s a mai napig egyetlen transzafrikai vasút. A Kairó-Fokváros-vonal megépítését maguk az érintett gyarmati kormányzatok sem támogatták, félve a túlzott dél-afrikai gazdasági térnyeréstől. A „nagyobb Franciaország” hívei 1914-ben Dun- kerque-Brazzaville-vonalat terveztek, sőt annak meghosszabbítását Johannesburgig, ebből azonban kizárólag az európai szakasz épült meg. 1914-ig az afrikai vasutak fele Dél-Afrikában, ötöde a Maghreb országokban épült meg, s ezek az arányok lényegesen a második világháborúig nem változtak. A nyomtávok egységesítése nem történt meg, azok még Egyiptom és az egyiptomi-angol kondomínium, Szudán esetében is különböztek. A vasutak alapvetően a mezőgazdasági termékeknek és ásványkincseknek a kontinensről való kiszállítását szolgálták, nem az egyes gyarmatok összeköttetését.

A szállításban a legnagyobb változást a teherautó megjelenése hozta. Csupán Észak- és Dél-Afrikában lehetett lovas vagy ökrös szekereket alkalmazni. A trópusokon a cecelégy miatt az árufuvarozás hagyományosan hordárok feladata volt. Gépjárművel ez egyszerűbbé, megbízhatóbbá és lényegesen gyorsabbá, illetve olcsóbbá vált. A Szaharát 1920-ban sikerült először gépjárművel átszelni, s az első út Algír és a Csád-tó között 1929-ben készült el. Az újonnan épült utakon elterjedt a kerékpár, ami szintén a hiányzó lovakat pótolta. 1932-ben megindult a rendszeres légi közlekedés London és Fokváros, 1934-ben Algír és Brazzaville, 1936-ban London és Lagos között, azonban az utazás 9, 3, illetve 6 napig tartott és drága volt. Így a korszakban a repülőgép nem vált a hajó versenytársává. A közlekedés forradalmi átalakulása a korábbiaknál nagyobb mértékben tudta integrálni az egyes gyarmatok lakosságát és gazdaságát.

A teherautó, vonat, hajó szállítási láncának köszönhetően fellendült az afrikai export. Ebben főként a bányakincsek játszottak szerepet, a katangai és észak-rhodesiai réz, a dél-afrikai gyémánt, arany, platina és más színesfémek, a dél-rhodesiai króm, a nigériai ón, a tunéziai és a marokkói foszfát és sok egyéb ásvány. A mezőgazdaság exportja országonként különbözött. Algéria kivitelének kétharmadát a bor adta, Aranypart kakaóexportja világgazdasági jelentőségre tett szert, részesedése a világtermelésből a harmincas

évekre meghaladta a 40 százalékot, míg Nigéria hasonló mutatója 14 százalékra nőtt. Emellett a pálmamag, pálmaolaj, földimogyoró, gyapot, agávé, kaucsuk, szegfűszeg, rafiapálma, a trópusi fák, s sok más egyéb termék kivitelében Afrika egyre fontosabb gazdasági pozíciókat foglalt el. Ugyanakkor a jövőre nézve roppant hátrányos volt, hogy elsorvadt az Afrikán belüli hagyományos kereskedelem, a karavánutak megszűntek, Afrika gazdasága így lényegében exportgazdasággá változott, anélkül hogy számottevő világgazdasági pozíciókra tudott volna szert tenni. A két világháború közötti kétségtelen gazdasági fejlődés nem minden régiót, országot és tartományt érintett egyformán, a bányászat és az árutermelő mezőgazdaság körzetei mögött még inkább elmaradtak a hagyományos gazdálkodást folytató vidékek. A kontinens exportjának felét a Dél-Afrikai Unió adta.

A nagy gazdasági világválság különösen súlyosan érintette Afrika fejlődésben élenjáró területeit. Az exportárak 60 százalékkal visszaestek. Az afrikai termelők pedig még ennél is rosszabb helyzetbe kerültek, mert ki voltak szolgáltatva az európai kézben összpontosuló kereskedelemnek. A belga tőkebefektetések 1929-1938 között stagnáltak. Afrika importja ugyanakkor kisebb mértékben csökkent a kivitelénél, mert az iparcikkek jelentős hányada nélkülözhetetlen volt. A kontinensen – Latin-Amerikától eltérően – nem voltak importkiváltó ipari üzemek. A különböző kereskedelmi társaságok minden lehetőséget (hitel, halasztott fizetés, naturális csere) megragadtak, hogy forgalmuk minél kisebb mértékben csökkenjen. Az anyaországok maguk is gazdasági gondokkal küzdöttek, így Afrika nem számíthatott külső segítségre. A gyarmatok gyakorta a gazdasági csőd szélére kerültek, s a takarékossági intézkedések a fejlesztések leállításával jártak. Az 1930-as évek közepétől azután a kereslet és az árak ismét emelkedtek, s az afrikai export két évtizeden keresztül gyorsabban nőtt, mint a behozatal.

Politikai változások

A népszövetségi mandátumrendszer bevezetése után a nemzetközi ellenőrzés Németország volt gyarmatain nem valósult meg, a beszámolási kötelezettségnek az : érintett anyaországok csupán formálisan tettek eleget. Mégis fontos mérföldkő volt a mandátumterületek megjelenése Afrika térképén, mivel a gyarmatpolitika változását vonta maga után. A mandátumterületek birtoklása ellentmondott az örökös gyarmati uralom ábrándjának. Megjelent a gyarmatok nemzetközi felügyelet alá helyezésének, egyfajta közös igazgatásnak az eszméje is.

A korszakban az afrikai ellenállás apálya figyelhető meg, fegyveres konfliktusokra csak elszigetelt esetekben került sor. Ugyanakkor a konszolidáció következtében gyökeret ereszthettek a modernizáció intézményei, politikai- és szakmai szervezetek, vagy az újság- és könyvkiadás. A változások kezdetét Egyiptom 1922-ben Nagy-Britannia egyoldalú nyilatkozatával elnyert formális önállósága jelentette. Az önálló külpolitika, a védelem, a külföldiek jogállásának, a távíróvonalaknak, a Nílus vize megosztásának, s mindenekelőtt a közösen igazgatott Szudán helyzetének rendezése azonban elmaradt, s ez sokáig mérgezte a két ország viszonyát. 1924-ben angolellenes megmozdulásokra került sor. Meggyilkolták a szudáni angol főkormányzót és megkísérelték a briteket kiszorítani. Az angolok válaszul megbuktatták az egyiptomi kormányt, amely csupán bocsánatkéréssel akarta elintézni az ügyet, s az új kormány készségesen beleegyezett az egyiptomi csapatok kivonásába a közös gyarmatról.

1921-ben Marokkóban Abd el Krim vezetésével újabb háború kezdődött a francia megszállók ellen, amely hamarosan átterjedt Spanyol Marokkóra is. Kikiáltották az önálló Rif Köztársaságot. A spanyolokkal történt egyeztetések után a franciák 150 ezer fős hadsereget vezényeltek az országba a spanyol-francia uralom helyreállítására. Spa-

nyolország a korszakban 200 ezer főnyi katonaságot állomásoztatott Marokkó általa uralt északi részén. Csak 1926-ban sikerült közös erőfeszítéssel véget vetni a felkelésnek, teljes pacifikációról azonban a harmincas évek közepéig nem lehetett beszélni.

Az olaszok 1922-1928 között kényszerültek harcolni Líbiában a felkelt nomád törzsek ellen. Csak ekkortól tekinthető a gyarmatosítók számára biztonságosnak az 1912- ben az Oszmán Birodalomtól elhódított terület. Tanger 1923-ban angol-francia-spa- nyol megegyezés révén nemzetközi ellenőrzés alá került. Olasz és francia támogatással Abesszíniát 1923-ban felvették a Nemzetek Szövetségébe, ahol addig Afrikát ún. eredeti tagként csupán két ország, a Dél-Afrikai Unió és Libéria képviselte. Utóbbi ország

  1. ben kölcsönszerződést kötött a Firestone céggel, s 5 millió dollárért 99 évre hatalmas területet adott bérbe. A világgazdasági válság következtében az ország a hitel kamatait sem tudta fizetni, 1931-ben ez a teljes állami bevétel 55 százalékát jelentette volna. A szerződés rombolta Libéria nemzetközi tekintélyét, akárcsak a Népszövetség, illetve az Egyesült Államok képviselőiből álló, ún. Johnson-Christy-bizottság 1930-as jelentése, amelyben megállapították: a rabszolgaság továbbra is létező intézmény Libériában. Egyiptomban 1936-ban olyan megállapodás született, amelynek értelmében a 10 ezer fős brit katonaságot a Szuezi-csatorna övezetébe vonták vissza, ám háború esetén Anglia az ország teljes területét használhatta. A következő évben Egyiptomot felvették a Népszövetségbe, s a montreux-i konferencián eltörölték az egyiptomi kapitulációkat.

1934 decemberében incidensre került sor Abesszínia és olasz Szomália határán fekvő, vitatott hovatartozású Ualualnál. Az olaszok kártérítést követeltek, Abesszínia a Népszövetséghez fordult az ügy kivizsgálásáért. A következő hónapban Olaszország és Franciaország között megállapodás született a Tuniszban letelepedett olaszok állampolgárságának elismeréséről, Dzsibuti egy részének átengedéséről és a Dzsibuti- Addisz-Abeba-vasút tulajdonjogának megosztásáról. A franciák annak érdekében, hogy Mussolinit leválasszák a németekről, jelentős engedményekre voltak hajlandóak. A Duce ennek alapján szabad kezet kapott Abesszíniában. Ez magyarázza a Népszövetség tehetetlenségét az ügyben. Olasz csapatok érkeztek Eritreába és Szomáliába. Hailé Sze- lasszié etióp császár 1935 júniusában felszólította alattvalóit, hogy mindhalálig küzdjenek az olaszok ellen, miután a Népszövetség nevében eljáró Anthony Eden közvetítései és a Hágában zajló olasz-abesszin közvetlen tárgyalások is zátonyra futottak. Az olasz invázió 1935. október 3-án indult meg, félmillió emberrel. Tankokat, repülőgépeket, sőt még az 1925 óta tiltott mérges gázt is bevetettek a gyengén felszerelt etióp sereg ellen. A brit külügyminiszter, Sir Samuel Hoare, és a francia miniszterelnök, Pierre Laval, Abesszínia felosztását javasolták Mussolininek. A terv Észak- és Kelet-Abesszínia olasz gyarmattá alakítását tartalmazta, s további olasz gazdasági zóna létrehozását. Cserébe az etiópok egy ún. „tevekorridort” kaptak volna a Vörös-tengerhez. A terv Angliában is akkora felháborodást váltott ki, hogy a külügyminiszter is lemondásra kényszerült. 1936. május 5-én az olaszok elfoglalták Addisz-Abebát, s négy nap múlva a háború befejeződött. Az olasz király felvette az Etiópia császára címet, Eritreától Szomáliáig létrejött az egységes Olasz Kelet-Afrika. Mussolini hatalomrajutásának 15. évfordulója alkalmából Rómába vitetett egy 1700 éves axumi obeliszket. 1937-ben az olaszok betiltották a vegyes házasságot a gyarmaton, s a rákövetkező évben hódításukat elismertették Franciaországgal és Nagy-Britanniával. Ekkor érte el az európai gyarmatosítás Afrikában legnagyobb kiterjedését. A hegyes, utak nélküli országban azonban népi ellenállás bontakozott ki, ami Olaszországtól további áldozatokat követelt, s a várt haszon a gyarmatosításból elmaradt. Mérlege egyértelmű veszteségbe fordult.

Az európai behatolással és gyarmatosítással párhuzamosan telepesek is érkeztek az anyaországokból a kontinensre. Számuk az 1880-as években 750 ezer körül volt, a második világháborúig 4 millióra emelkedett. Az európaiak fele Dél-Afrikában, míg a többi Algériában, Marokkóban és Tunéziában telepedett le. Kenya, a két Rhodesia, a Belga Kongó déli részén fekvő Katanga tartomány, valamint Dél- nyugat-Afrika tartozott még a telepesgyarmatok sorába.

Telepesgyarmatok Afrikában

A kontinens első európai telepesei a portugálok voltak, a korszakban azonban csupán Angolában élt viszonylag jelentékeny létszámú, néhány tízezerfős kolóniájuk. 1930 után sok olasz telepes érkezett Líbiába is, a kezdetben mindössze néhány száz család 1940-re már 130 ezres közösségre duzzadt. Afrika trópusi vidékei azonban, amennyiben nem magasan fekvő területek voltak, kedvezőtlen éghajlatukkal nem vonzották az európaiakat. A legtöbb afrikai így a korszakban nem is találkozott egész életében fehér emberrel.

A telepesgyarmatok Afrika történetében sajátos fejezetet jelentettek, egyfajta „belső' gyarmatosításról”volt szó, ahol a telepesek saját érdekeiket gyakorta az anyaország érdekei fölé helyezve törekedtek az afrikai lakosság fölötti dominanciára. A betelepülő európaiak a legjobb földeket sajátították ki maguknak. A Dél-Afrikai Unióban a teljes terület 87, Dél-Rhodesiában 49, Kenyában 7 százaléka kizárólag az európaiaknak volt fenntartva. Hasonló volt a helyzet Algériától Szváziföldig.

A telepesek könnyen juthattak hozzá bankkölcsönökhöz, amit az afrikaiak a közösségi földtulajdonlás miatt egyáltalán nem vehettek fel. Sok egyéb diszkriminatív eszköz szolgált arra, hogy a telepesek a gyarmat kizárólagos árutermelőjévé váljanak, az afrikaiak pedig bérmunkára kényszerüljenek a tőlük elvett földeken.

Algériában az 1830-as francia hódítás óta jelentős európai népesség élt. A bevándorlás tetőzése a 19. század végére esett, az első világháború előtt már inkább Tunézia, a két világháború között pedig Marokkó volt a most már elsősorban Olaszországból és Spanyolországból érkező bevándorlók célja. Az algériai franciák, a colonok száma így az anyaországihoz hasonló demográfiai mutatók miatt a korszakban egymillió fő körül stagnált, míg a muzulmán arab népesség száma 1920-1940 között négy és fél millióról hat és fél millióra nőtt. A telepesek mindent megtettek ezért, hogy a párizsi kormány semmiképpen se adjon polgárjogot az arab népességnek. A második világháború előestéjére mindössze 60 ezer arab származású rendelkezett szavazati joggal, 1,6 milliónyian csak helyi szavazásokon vehettek részt. 1944-ig a muzulmánokra a bennszülött törvénykönyv, a Code de l’Indigenat volt érvényes.

Afrika déli részén 1910-ben alakult meg négy korábbi gyarmatból a Dél-Afrikai Unió), az első brit domínium Afrikában. Így sajátos dekolonizációs folyamat vette kezdetét, hiszen a hatalmat a helyi fehér közösség, az összlakosság ötöde tartotta kezében. Egyedül Fokföldön volt az afrikaiaknak szigorú vagyoni cenzushoz kötött választójoga, ezt azonban 1936-ban a Bennszülött Képviseleti Törvény egy tollvonással megvonta tőlük. Ugyanakkor az új földtörvénnyel az ország területének 87 százaléka került a fehér közösség kizárólagos tulajdonába. Itt az afrikaiakat csak mint bérlőket és vándormunkásokat tűrték meg. Az ország már ekkor a kontinens legfejlettebb országának számított, az első világháború idején gyors ipari fejlődés kezdődött, amit csak a világválság fékezett le átmenetileg. Az ipar azonban elsősorban a bányászatra és nyersanyagok előállítására korlátozódott.

Az 1926-os londoni birodalmi konferenciát, illetve a Balfour-jelentést követően a domínium gyorsan megindult a tényleges önállóság felé. 1927-ben létrejött a dél-afrikai külügyminisztérium, s két évvel később kinevezést kapott az ország első diplomatája is.

  1. 1926-ra szétválasztották a brit főbiztos és a főkormányzó posztját, előbbi a londoni kormányt, utóbbi a koronát képviselte. A westminsteri statútum már csak megerősítette a Dél-Afrikai Unió tényleges függetlenségét. A fehér népességen belül az afrikánerek (búrok) és az angolajkúak jól elkülöníthető csoportot alkottak. Utóbbiak számbeli kisebbségben voltak, így nem tudták megakadályozni a volt anyaországhoz fűződő kötelékek gyengítését. A két csoportot csak a világválság kényszerítette szorosabb együttműködésre. 1933-ban pártjaik egyesültek, a 150 fős törvényhozásban így mindössze hatan képviselték az ellenzéket. Együttműködésük azonban a második világháború kitörésével megszakadt, mivel a búrok Nemzeti Pártjának vezetői nyíltan szimpatizáltak a náci rendszerrel. Az egységkormány és a párt feloszlott, s 1939. szeptember 5-én a veterán Smuts alakított újra kormányt. A dél-afrikai parlament még aznap elvetette az indítványt, amely az országot semlegessé nyilvánította volna Anglia és Németország háborújában.

Dél-Rhodesiában 1923-ban megszűnt a Brit Dél-Afrika Társaság igazgatása, s a továbbiakban önkormányzattal rendelkező gyarmatként London és Pretoria érdekeinek ütközőterületévé vált. Jan Smuts kormánya mindent megtett azért, hogy az értékes területet a Dél-Afrikai Unióhoz csatolja. A britek ezt a viszonylag jelentős – 1921-ben 37 ezer, 1941-ben már 70 ezer fős – fehér telepes közösségnek adott engedményekkel próbálták megakadályozni, ami hozzájárult az afrikai lakosság még erőteljesebb jogfosztásához. A legjobb földeket dél-afrikai mintára az európaiak számára sajátították ki. Az afrikaiakat rezervátumokba kényszerítették, hogy az önfenntartásra is elégtelen földekről bérmunkára kényszerítsék őket. Hasonlón alakult az afrikaiak sorsa Kenyában is. Itt a gyarmat egyetlen termékeny vidékéről, az ún. Fehér-felföldről űzték el az ott lakó kikujukat, s a helyükre települt negyvenezres fehér közösség önkormányzatot harcolt ki Londontól. Az európai-afrikai ellentétekre jellemző volt, hogy az afrikaiaknak még a kávétermelést is megtiltották, nehogy az európai farmoknak versenytársai lehessenek.

A Dél-Afrika ötödik tartományaként kezelt Délnyugat-Afrikában a háború befejeződésekor nem kényszerítették a németeket a gyarmat elhagyására, s már 1923-tól engedélyezték újabb telepesek beköltözését is. London ettől azt remélte, hogy ezzel megakadályozza majd a terület beolvasztását Dél-Afrikába. Pretoria viszont az anyaországgal szemben a németekre kívánt támaszkodni. A németek a két világháború között a mandátumterület teljes európai népességének több mint harmadát adták. A harmincas évek telepesei között már sok volt a náci ügynök, akik az egész közösséget ötödik hadoszloppá igyekeztek szervezni. A britek 1925-ben engedélyezték, hogy a Tanganyikából elüldözött német telepesek visszatérjenek. Ezzel a lehetőséggel nem sokan éltek. A német kivándorlás Afrikába az első világháborút megelőző évtizedekhez hasonlóan ekkor is jelentéktelen volt, nem érte el az összes kivándorló egy százalékát sem, s szinte kizárólag Délnyugat-Afriká- ba irányult.

A weimari Németország külpolitikájának egyik sarokköve a gyarmatok visszaadásának követelése volt. Már Streseman hivatali idejében, 1924-ben újból felállították a német külügyminisztériumban az 1920-ban megszüntetett Gyarmatügyi Hivatalt. Diplomáciai sikerként ünnepelték, hogy a Népszövetség Állandó Mandátumbizottságába 1927-től Németország is delegálhatott egy tagot.

A náci propagandában is kezdettől fogva fontos szerepet kaptak az egykori gyarmatok, de Hitler hatalomra jutása után a kérdés egy időre lekerült a napirendről, mivel Hitler Nagy-Britanniától szabad kezet igyekezett szerezni Európában. A német gyarmati követelések 1935 márciusától erősödtek fel. Röviddel ezután gleichschaltolták a konzervatív Birodalmi Gyarmati Szövetséget. A szervezetnek 1941-ben már 2,1 millió tagja volt. Felmelegítették az első világháború alatt dédelgetett közép-afrikai birodalmi terveket. Az Angliával való kiegyezés esetén az összes egykori német gyarmaton kívül ez magában foglalta volna Belga Kongót, Francia Egyenlítői-Afrikát a Csád-tóig. Anglia legyőzése esetén viszont e birodalom kibővült volna Ugandával, Kenyával, Zanzibárral, Nigériával, Aranyparttal, Dahomey-jel, Szenegállal és Gambiával. A haditengerészet igényt tartott még ezen felül Ascension, Tristan da Cunha-, Szent Ilona-, a Comore-, a Seychelle- szigetekre. A náci párt soraiból sokan támogatták Madagaszkár megszerzésének tervét, ahova zsidókat telepítettek volna. A német elképzelésekben Afrika kulcsszerepet játszott az Atlanti-óceán „mare germanicummá” alakításában is. Az el-alameini és a sztálingrádi vereséggel az Afrika-tervek is értelmüket veszítették, a Gyarmatügyi Hivatal és Birodalmi Gyarmati Szövetség beszüntette tevékenységét.

Afrika a második világháborúban

1939 szeptemberétől Afrika az anyaországok hadműveletei révén újra világháborús hadszíntérré vált. A Franciaországban állomásoztatott észak- és fekete-afrikai egységek, a francia katonaság 9 százaléka, derekasan helytálltak a francia összeomlásig folyó harcokban. A németek az afrikai hadifoglyokat elkülönítették a táborokban, ahová sok, Franciaországban munkát vállalt afrikait is szállítottak.

De Gaulle 1940. június 18-i felhívására Csád kormányzója Francia Egyenlítői-Afrikát a Szabad Franciaország oldalára állította. 1940 októberétől Brazzaville, a gyarmat fővárosa lett a Szabad Franciaország ideiglenes központja. Francia Nyugat-Afrika a vichyi Franciaország ellenőrzése alatt maradt, mert az angol-francia partraszállási kísérlet Dakarban 1940 szeptemberében meghiúsult. Ugyanekkor Graziani olasz marsall Líbiából megtámadta az egyiptomi angol erőket. Még az évvégén megindultak a harcok Olasz Ke- let-Afrika elfoglalásáért. 1941 elején a britek partra szálltak Olasz-Szomáliában. Hailé Szelasszié pedig a szudáni fővárosban gyülekező etióp csapatok élére állva észak-nyugatról indított offenzívát. Április 6-án az brit-etióp egységek bevonultak Addisz-Abebába, s novemberben Gondarnál az utolsó olasz egységek is megadták magukat. Így Olaszország minden kelet-afrikai gyarmatát elvesztette. Visszatért a trónra Hailé Szelasszié, aki a kollaboránsokkal leszámolva megteremtette az első egységes Etióp államot. Madagaszkár az 1942 májusa és novembere között folyó harcok után brit katonai megszállás alá került.

Az ide-oda hullámzó észak-afrikai hadszíntéren a szabad francia csapatok 1942. június 11-én a líbiai Fezzánban fekvő Bir Hakeimnél aratták első győzelmüket a tengelyhatalmakkal szemben a második világháborúban. 1942 novemberében az el-alameini csatában fordulat történt. Montgomery 8. hadserege 1943januárjában találkozott Leclerc francia tábornok Csádból előretörő egységével, s az 1942. november 8. és december 1. között Marokkóban és Algériában partra szállt amerikai 2. hadsereggel együtt 1943. május 12-én Tunéziában megadásra kényszerítették a tengelyhatalmak 250 ezer fős afrikai erőit. Ezáltal megszűnt a Szuezi-csatorna veszélyeztetettsége, akárcsak Olaszország afrikai gyarmatbirodalma. Az események hatására 1942 decemberében Francia Nyu- gat-Afrika is De Gaulle-hoz csatlakozott. Az emigrációban működő Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottság központja Algír lett. 1943. június 2-án itt alakult meg a De Gaulle által vezetett ideiglenes kormány. A szabad francia csapatok soraiban még az első világháborús és az 1940-es arányoknál is jelentősebb volt az afrikaiak aránya. Az angolok 300 ezer afrikai katonát vetettek be a kelet-afrikai hadszíntereken. Ezen kívül a madagaszkári és burmai frontokon szolgáltak nagyobb számban afrikaiak, főként Nigériából és Ghánából. Jelentős számú afrikai egységek őriztek hadifogolytáborokat, s egyéb objektumokat.

Megnőtt Afrika jelentősége mint felvonulási terület, hátország, nyersanyag-, illetve élelmiszerszállító is. Az elsőrendű stratégiai cikkek közül az olaj, a kaucsuk, a réz fontos szállítója lett. Belga Kongóban bányászták az uránércet, amit az első három atombomba elkészítésénél használtak fel.

A háborús konjunktúra kedvező gazdasági hatásai mellett roppant jelentősége volt a világban bekövetkezett ideológiai változásoknak is. A régi, gyarmattartó nagyhatalmak meggyengültek, s a helyükre lépő újak, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt elvetették az egyenlőtlen kapcsolatok e legnyíltabb formáját. A fordulatot az 1941. augusztus 14-ei Atlanti Charta jelentette, amelyben Roosevelt és Churchill kinyilvánították: tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy maga válassza meg kormányát és kormányzati formáját. A brit miniszterelnök hiába próbált meg a későbbiekben olyan értelmezést adni a chartának, amely szerint az abban lefektetett elvek csak az európai népekre vonatkoznak, Roosevelt 1942 februárjában egyértelművé tette: „Az Atlanti Charta nemcsak a világnak azokra a részeire vonatkozik, amelyek az Atlanti-óceán partjain fekszenek, hanem az egész világra.”

Franciaország minden más hadviselő félnél jobban rászorult Afrika erőforrásaira, ezért sok kérdésben (pl. az oktatás fejlesztése, egészségügy javítása) hajlott a kompromisszumra. De az Atlanti Charta szellemét De Gaulle is száműzni kívánta Afrikából. Az 1944. január 30. és február 8. között Brazzaville-ben tartott, s az afrikai francia gyarma- tokjövőjéről szóló konferencia határozata egyértelműen megfogalmazta, hogy „a Franciaország által gyarmatain végzett civilizációs tevékenység célja kizárja az önkormányzat eszméjét, s a francia birodalmon kívüli fejlődés minden lehetőségét: az önkormányzat esetleges bevezetése a gyarmatokon még a távoli jövőben is kizárt”. Utalás történt ugyanakkor egy „francia világ”, vagy Francia Föderáció megteremtésére, ami a gyarmatokat a távoli jövőben az anyaországgal történő emancipációjával kecsegtette. A mindössze egyetlen afrikai résztvevővel tartott brazzaville-i értekezlet üzenete az Atlanti Charta elvetése volt. Ugyancsak szimbolikus jelentősége volt, hogy 1944 szeptemberében az afrikai egységeket visszatartották Párizs felszabadítása során, nehogy az anyaországhoz tartozókat megelőzve vonuljanak be a városba.

Afrika stratégiai felértékelődése mutatkozott meg abban is, hogy két fontos konferenciát is tartottak a szövetségesek területén: az 1943. január 14-24-i casablancai, és az 1943. november 22-25-i kairói értekezletet. A második világháború által kiváltott mélyreható változások előfutára volt, hogy azon a napon, amikor Európában elhallgattak a fegyverek, Algírban több mint ezer áldozatot követelő zavargások törtek ki. A kiváltó ok egy manifesztum volt, amely Franciaországgal föderális, ám autonóm Algériát követelt. S noha a háború folyamán Egyiptom és Etiópia brit katonai megszállás alá került, Libériába pedig amerikai csapatok érkeztek, tehát nem volt – a sajátos helyzetű Dél-Afrikát leszámítva – egyetlen valóban független ország sem a kontinensen, a dekolonizáció folyamata lényegében már a háborús években elkezdődött. Aranyparton, Nigériában, Egyiptomban és egy sor más gyarmaton a háború alatt megerősödtek, vagy éppen ekkor alakultak meg azok a politikai szervezetek, amelyek a későbbiekben döntő szerephez jutottak a függetlenségért folytatott küzdelmekben.

KÖZEL- ÉS KÖZÉP-KELET – Lugosi Győző

A Közel-Kelet brit-francia felosztása

Miközben London a törökellenes arab mozgalmak – a Perzsa (Arab)-öböl menti emírségek (Kuvait, Bahrein, Katar), az ománi szultánság és Áden – felkarolásával az első világháború alatt fontos szövetségesekre tett szert, Franciaországgal és Oroszországgal titkos tárgyalásokat kezdett a térség háború utáni érdekszféra-felosztásáról. A konkrét hadicél-egyeztetések London és Párizs között 1915 őszén, Sykes brit és Picot francia diplomata vezetésével kezdődtek el. Tervezetüket jóváhagyásra az orosz külügyminisztérium elé terjesztették. A cári kormány az örmények és kurdok lakta területek elismerése fejében elfogadta a Sykes-Picot-egyezményt, amely 1916 májusában lépett ér vénybe.

Közvetlen francia igazgatás alá került Nyugat-Szíria a partvidékkel, valamint Kilykia és Anatólia délkeleti területének egy része. Az egyezmény francia érdekszférává nyilvánította Kelet-Szíriát és Moszul körzetét. A brit igazgatási övezetbe került Dél- és Közép-Mezo- potámia Bagdaddal és Bászrával, továbbá a palesztinai Haifa és Akka kikötője. Brit érdekszféra lett a bagdadi vilajet északi része és a Jordánon túli arab terület. Az egyezmény értelmében megmaradt a Perzsa (Arab)-öböl emírségei feletti brit protektorátus. A jeruzsálemi szandzsákhoz tartozó palesztinai területet nemzetközi igazgatás alá kívánták helyezni. Végül Oroszország megkapta Törökország örménylakta részét és az attól délre elterülő Észak-Kurdisztánt. Megerősítették jogát a tengerszorosokra és Konstanti- nápolyra is.

1916 májusában az antant oldalán fellépő Olaszország is igényt támasztott a törökországi osztozkodásra, amelyre már egy évvel korábban a londoni egyezményben ígéretet kapott. 1917 áprilisában Anglia, Franciaország és Olaszország megerősítette a Sykes-Picot-egyezményt, s Délnyugat-Anatólia egy részét Itáliának engedte át.

Az 1917. évi brit hadisikerek a közel-keleti frontokon arra sarkallták a brit diplomáciát, hogy korábbi szerzeményeit szövetségesei rovására újabb területekkel gyarapítsa. Palesztinában olyan megoldást kerestek, amely a tervezett nemzetközi igazgatás helyett a brit uralmat kiterjeszti egész Palesztinára. 1917 tavaszán elsősorban ezért karolta fel a palesztinai cionista kolonizáció ügyét. A megbeszélések alapját Chaim Weizmann-nak, a cionista mozgalom brit orientációjú vezérének hatpontos memoranduma képezte. Az 1917. november 2-i erősen tompított második, végleges változatban Balfour külügyminiszter kijelentette: „Őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével azon lesz, hogy a cél valóra váltását megkönnyítse”. A dokumentum utalt az arab lakosok jogainak védelmére is.

A párizsi békekonferencia kezdetére a brit és a francia kormányzat a Sykes-Picot- egyezmény utáni változásokhoz igazította a közel-keleti régió felosztásának terveit. 1918 decemberében Londonban Lloyd George és Clemenceau megállapodott arról, hogy a britek átadják Franciaországnak az általuk megszállt Szíriát és támogatják a francia igényeket a Rajna-vidékre. Cserében Franciaország lemondott Anglia javára az eredetileg neki ítélt Moszul körzetéről s beleegyezett Palesztina brit megszállásába is.

A francia-brit érdekszféra-elhatárolás ellenére a békekonferencia nem jutott egyetértésre a közel-keleti „rendezés” kérdésében. Wilson elnök ragaszkodott ahhoz, hogy a gyarmati kérdést – benne az Oszmán Birodalom utódlásával összefüggő problémákat is – népszövetségi keretek között kell megoldani. A brit és a francia (valamint az olasz és a japán) álláspont szerint viszont a német és a török függésű területek felosztásáról már a Népszövetség megalakítása előtt dönteni kell.

A Népszövetség alapszabály-tervezetének elkészülte után a közel-keleti térség sorsa ismét napirendre került. Wilson, akit nem győztek meg a háború alatti brit-francia osztozkodás „érvei”, azt javasolta, hogy a helyi lakosság véleményének megismerésére küldjenek az arab országokba angol, francia, olasz és amerikai megbízottakból álló tényfeltáró bizottságot. Az ötletet nyíltan sem Clemenceau, sem Lloyd George nem utasíthatta el, valójában azonban mindkét európai kormány ellenezte a vegyes bizottság helyszínre küldését 1919 nyarán végül csak amerikai megbízottak utaztak a Közel-Keletre. Jártak Szíriában, Libanonban és Palesztinában, s találkoztak a térség vezető arab személyiségeivel. A King-Crane-jelentés megállapította: az érintett területek lakosságának túlnyomó többsége ellenzi a francia uralom bármely formáját, Nagy-Szíria egyesítését kívánja a hasemita Fejszál királyi hatalmával s lehetőleg amerikai gyámsággal, továbbá egyértelműen elveti a cionizmus palesztinai terveit.

A jelentés elfogadhatatlan volt a francia és a brit kormány számára, ezért nem lehetett a közel-keleti berendezkedés tárgyalási alapja. Noha a Népszövetség „átvette” a volt német és török gyarmati, illetve függő területeket s fejlettségi szintjük szerint ezeket három osztályba sorolta, a gyámsági mandátumok felosztására már nem volt hivatott; ezt a békekonferenciának kellett (volna) elvégeznie. Az ellentétek miatt azonban erre csak egy év múlva, a San Remó-i konferencián került sor, amikor az amerikai diplomácia visszavonulása miatt Anglia és Franciaország már szabadon érvényesíthette elképzeléseit.

A párizsi békekonferencián Hedzsász képviseletében Fejszál herceg is megjelent, hogy a korábbi ígéretek alapján megszerezze a nemzetközi jóváhagyást Nagy-Szíria királyság létrehozásához. 1919 decemberében azonban üres kézzel tért vissza Szíriába. 1920. márciusban Damaszkuszban a pánarab kongresszus proklamálta a föderatív arab királyság megalakulását s Fejszált Szíria, Abdallahot, Husszein középső fiát pedig Irak királyának kiáltotta ki.

Eközben az európai nagyhatalmak egyezségre jutottak a közel-keleti mandátumok végleges felosztásáról. 1920 áprilisában San Remóban Millerand és Lloyd George (olasz és japán asszisztálással) jóváhagyta Anglia mandátumát Irakra és Palesztinára, illetve Franciaországét Szíriára és Libanonra. Moszul a briteknek jutott, de egy külön nyersolajegyezmény értelmében a franciák megkapták a moszuli kőolaj egynegyedét. Franciaország cserében ígéretet tett arra, hogy biztosítja az angol olajkivitelt Szírián keresztül a Földközi-tengerhez.

A közel- és közép-keleti brit-francia „új rend” zavartalan érvényesüléséhez hiányzott még a Törökországgal megkötendő béke. 1920. augusztus 10-én Sevres-ben a nagyhatalmak az isztambuli kormányra megalázó békeszerződést kényszerítettek. Törökország elismerte az angol és francia mandátumokat, lemondott egyiptomi és szudáni jogairól, s jelentős területveszteségeket volt kénytelen elfogadni. Törökország szinte egész európai része – Isztambul közvetlen környékének kivételével – Görögországhoz került. Ugyancsak görög fennhatóság alá vonták Szmirna (Izmir) környékét. Franciaország megkaparintotta Kilykiát, s Anatóliában jelentős olasz, francia és brit érdekszférákat jelöltek ki. A tengerszorosok nemzetközi igazgatás alá kerültek, helyreállították a kapitu- lációs rendszert, s megtiltották, hogy a török kormány a szövetségesek engedélye nélkül koncessziókat bocsásson ki. Törökországra jóvátételt róttak ki s pénzügyeit ellenőrizték. Az ország katonai erőit 50 ezer főre csökkentették. Keleten autonóm Kurdisztánt és önálló Örményországot kívántak létrehozni.

Egyiptom a 20. század első felében

Egyiptom 1882-ben, az európai befolyás felszámolására irányuló felkelés leverése után „ideiglenes” brit megszállás alá került. A Nílus-parti ország szoros angol gazdasági, politikai és katonai ellenőrzését 1914-ig – amikor London protektorátust vezetett be Egyiptomban – semminemű közjogi forma nem szabályozta. Egyiptom formálisan továbbra is az Oszmán Birodalom autonóm tartománya maradt, élén az alkirállyal, miközben a teljes körű hatalmat a brit főkonzul gyakorolta.

A brit megszállás felgyorsította Egyiptom gyarmati kapitalista fejlődését. Gazdasága mindinkább monokulturális jelleget öltött, azaz a világpiacon nagy keresletnek örvendő, hosszú szálú gyapot termesztésére és feldolgozatlan kivitelére épült. A brit mérnökök munkája nyomán öntözési rendszerek létesültek. A gyapot vetésterülete az első világháborúig megháromszorozódott. A bevételekből jelentős infrastrukturális beruházások valósultak meg: 8 ezer km normál és keskeny nyomtávú vasutat építettek, korszerűsítették a kikötőket, megkezdődött a városok közművesítése stb. A haszon zöme ugyanakkor a gyapot konjunktúrájából profitáló külföldi és helyi vezetőréteg – mindenekelőtt a királyi család – luxusfogyasztását szolgálta. Egyiptom a feldolgozott brit ipari termékek és fogyasztási cikkek piacává vált, elsorvasztva a korábban virágzó kézműipart. A demográfiai növekedés és az élelmiszernövények vetésterületének visszaszorulása miatt az ország mindinkább gabona- behozatalra szorult. Az élelmiszerárak növekedése és a nagyfokú birtokkoncentráció következtében nőtt a paraszti elszegényedés s vele a nincstelen tömegek városba költözése.

A gyarmati függés jellegzetes velejárójaként Egyiptom az európai bankházak „kamatparadicsomává” vált, ami az állam krónikus eladósodását, s az állami bevételek külföldi ellenőrzését jelentette.

A századfordulón fellendült az arab nemzeti-kulturális megújulási mozgalom. Ekkor alakultak ki a 20. századi arab modernizációs szellemi áramlatokra jellemző versengő szolidaritásformák: a muzulmán összetartozás gondolata (pániszlámizmus), az arab nyelvű és kultúrájú népek közös felemelkedésének eszméje (pánarabizmus), a regionális összefogás szükségességének, illetve a szülőföld, a haza elsőbbségének hangsúlyozása (patriotizmus). A világháború éveiben az egyiptomi nacionalizmus új szakaszba lépett. Vezéralakja a jómódú alsó-egyiptomi fellah fia, Abduh tanítványa, Szaad Zaglul volt, akit 1913-ban a nemzetgyűlés alelnökévé választottak.

A fegyverszünet után a Zaglul vezette delegáció a brit főbiztosnál a wilsoni önrendelkezési elvekre hivatkozva kérte Egyiptom részvételét a párizsi békekonferencián. A függetlenségi tárgyalásokra Londonba érkező Vafd párttal azonban a brit kormány nem állt szóba, sőt Egyiptomba való visszaérkezésük után Zaglult a brit hatóságok letartóztatták és Máltára száműzték.

A függetlenségi mozgalommal szembeni brutális angol fellépésre az egyiptomi társadalom felkeléssel válaszolt. A Nílus-völgyében a tiltakozás fegyveres ellenállássá szélesedett. Nemzeti bizottságok alakultak, helyenként spontán földosztásra került sor, s a felkelők brit laktanyákat foglaltak el. A brit megszálló hadsereg végül 1919. március végére légierő és páncélosok bevetésével lett úrrá a felkelésen.

A zavargások okainak kivizsgálására a gyarmatügyi miniszter vezetésével bizottság utazott Egyiptomba, amely 1920 májusában Egyiptom részleges függetlenségét javasolta. 1922 februárjában a brit kormány nyilatkozatot adott ki az Egyiptom feletti protektorátus megszüntetéséről. London fenntartotta azonban az ellenőrzést az egyiptomi külpolitika, a kommunikációs vonalak, a külföldi érdekeltségek, a kisebbségek, valamint (az Egyiptommal kondomíniumot alkotó) Szudán közigazgatása felett.

Az 1923. áprilisi egyiptomi alkotmány kétkamarás parlamentet hozott létre és széles körű jogokat biztosított az uralkodónak arra, hogy beavatkozzék a végrehajtó hatalomba. Az 1923. őszi első választásokon a Vafd fölényes győzelmet aratott, s Zaglul alakíthatott kormányt. Rövidesen kialakult az Egyiptom két világháború közötti belpolitikai életét meghatározó három központú hatalmi szerkezet.

A hatalom egyik pólusán a Vafdpárt helyezkedett el, amely a nemzeti függetlenségért és a liberális demokrácia meggyökereztetéséért folytatott küzdelem letéteményese volt. Társadalmi bázisát az erősödő nemzeti polgárság, közvetlen anyagi támaszát pedig az 1920-ban alapított Miszr (Egyiptom) Bank gazdasági birodalma jelentette. A 80 ezer egyiptomi font tőkével létrehozott bank alaptőkéje 1938-ban már 3,3 millió font volt, érdekeltségei a gyapotfeldolgozástól és -kereskedelemtől az élelmiszeriparon és építőiparon keresztül a könyvkiadásig és a filmgyártásig terjedtek.

A másik hatalmi pólus a királyi udvar s a vele szövetkezett kispártok körül alakult ki. Az udvar – Fuad, illetve 1936-tól Faruk király – céljait (a brit függés felszámolása, Egyiptom vezető szerepe az arab világban, unió Szudánnal stb.) a tróntól szorosan függő hivatalnoki kormányzással kívánta megvalósítani. 1930-ban Fuad kísérletet tett a közvetlen királyi kormányzás bevezetésére: az alkotmány módosításával megpróbálta a parlament szerepét a puszta tanácsadásra korlátozni. Az 1931. májusi választások bojkottja és az országszerte fellángoló tiltakozások nyomán azonban meg kellett hátrálnia. Az új választásokon ismét a Vafd győzött.

A harmadik politikai erőközpontot a brit fő'megbízotti hivatal (1936-tól a nagykövetség) jelentette, amely a brit érdekeket a Vafd és trón egymás elleni kijátszásával kívánta érvényesíteni.

A hatalmi pólusok rivalizálása folyamatos kormányzati válsághoz vezetett, amely az egyiptomi lakosság szemében diszkreditálta a liberális parlamenti berendezkedést. A harmincas években két markáns, a képviseleti demokrácia intézményeit elutasító politikai erő tűnt fel az egyiptomi politikai életben.

1928-ban egy iszmailiai tanító, Hasszan al-Banna megalapította az arab világban ismert Muzulmán Testvériséget. A pániszlámizmus eszméin nevelkedett al-Banna szerint a fennálló rendszer összeegyeztethetetlen az iszlám elveivel, ezért a Koránra épülő új alkotmányt kell bevezetni, amely „egyesíti a nemzet erőit”. A Muzulmán Testvérek erős nemzeti ipart, nacionalizálást, a nemzeti megosztottság felszámolása érdekében szociális reformokat, kötelező szegényadót stb. követeltek. Azt hirdették, hogy az ország élén a nép által választott s a népnek felelős uralkodónak kell állnia. A harmincas évek végére a Muzulmán Testvérek szervezetének egész Egyiptomot behálózó titkos sejtjei, becslések szerint egymillió tagot tömörítettek, s a szervezetet támogatta az értelmiség és a tisztikar egy része is.

Az 1933-ban Ahmed Husszein kairói ügyvéd által alapított Ifjú Egyiptom mozgalom szintén a parlamentarizmus megszüntetésének programjával lépett fel, s példaképül az olasz fasiszta államberendezkedést állította. A diákság körében népszerű Ifjú Egyiptom szervezete olasz mintára létrehozta zöldinges félkatonai szervezetét, amely az évtized második felében gyakran került összetűzésbe a vafdista, „kékinges” fiatalokkal. Ahmed Husszeinék szélsőségesen nacionalista mozgalmának jelszavai között a protekcionista gazdaságpolitika és a korporációs rendszer bevezetése, a kiterjedt nacionalizálás, a brit katonai jelenlét azonnali felszámolása, valamint Egyiptom regionális vezető szerepe szerepelt.

Az olasz és a német fasizmus a királyi udvarban is támogatásra talált, ami a briteket a polgári demokratikus értékrendhez hű Vafddal való megegyezésre sarkallta.

1936 augusztusában a vafdista kormány új szerződést írt alá Nagy-Britanniával. Anglia a Csatornaövezet kivételével kivonta csapatait Egyiptomból, s elismerte az ország önállóságát a külügy és a honvédelem terén is. Fölszámolták a kapitulációs rendszert, szavatolták a szudáni kondomíniummal kapcsolatos egyiptomi jogokat, és eltörölték az egyiptomi hadsereg létszámának korlátozását. Ennek nyomán az ország katonai főiskoláira először kerülhettek be alsóbb társadalmi rétegekből származó fiatalok, köztük a későbbi Szabad Tisztek szervezetének leendő vezető alakjai (Gamal Abdel Nasszer, Anvar Szadat és mások). A két ország egyenrangú viszonyának jelképeként Anglia nagykövetségre cserélte fel a kairói főmegbízotti hivatalt.

A második világháború kitörése után az alig leplezetten tengelybarát királyi udvar nem üzent hadat a fasiszta hatalmaknak, jóllehet az 1936-os szerződés értelmében Egyiptom területét a brit haderő rendelkezésére kellett bocsátani. Az észak-afrikai front legkritikusabb pillanatában, amikor az angol csapatok líbiai veresége nyomán a német egységek megközelítették Egyiptom területét, a brit csapatok páncélosokkal vették körül a királyi palotát, s arra kényszerítették a királyt, hogy a fasisztabarát Ali Maher helyett a brit háborús erőfeszítések támogatására hajlandó Nahász pasát nevezze ki miniszterelnöknek. A lépés, amelyet az egyiptomi közvélemény az ország megalázásának tartott, végzetes csapást mért a Vafd tekintélyére. A párt a nemzeti érdekek elárulása és a britekkel való kollaborálás vádját a háború után sem tudta kiheverni.

1945 februárjában Egyiptom hadat üzent Németországnak és Japánnak.

A modern Perzsia (Irán) megalapítása

A századfordulón a Perzsia feletti befolyásért vívott orosz-angol rivalizálás az ország belpolitikáját is befolyásolta. A liberális reformokat követelő, angolszimpatizáns ellenzékkel szemben az udvar az ország fő fegyveres erejét jelentő ún. kozák brigádra támaszkodott. A Perzsia érdekszféra-felosztásáról szóló 1907-es orosz-angol egyezményt követően a sah kísérletet tett az 1906-ban megválasztott parlament feloszlatására, amire a nemzeti és polgári erők felkeléssel válaszoltak. A belpolitikai instabilitás az első világháborút megelőző években, majd a háború idején is állandósult.

1919 augusztusában Anglia – kihasználva Oroszország visszavonulását – megkísérelt protektorátusi szerződést kényszeríteni a perzsa kormányra, de megbukott a nemzeti erők ellenállásán. 1921 februárjában Reza kán, a kozák brigád parancsnoka, a kormányzat cselekvőképtelenségét látva, csapataival elfoglalta Teheránt, s néhány hónap múlva átvette a hatalmat. Reza eleinte köztársasági államforma megteremtését fontolgatta, a síita klérus ellenkezése miatt azonban letett tervéről. 1925 decemberében trónfosztottá nyilvánította a Kadzsar-dinasztiát s maga ült az uralkodói székbe.

Reza sah a modern Perzsia (avagy az ország 1935-ben felvett régi-új nevén: Irán) megalapítója. Újjászervezte a hadsereget és az igazságszolgáltatást, korlátozta a síita papság előjogait, megteremtette a nemzeti ipar alapjait és – főként amerikai és német műszaki szakemberek segítségével – Iránt korszerű infrastruktúrával (az országot átszelő vasútvonallal, közutakkal, hírközlési berendezésekkel stb.) látta el.

Az 1920-1930-as évek fegyveres semlegességen alapuló iráni külpolitikájának célja a 19. század eleje óta Perzsiára nehezedő külföldi beavatkozás elhárítása volt. 1941-ben azonban a sah rosszul mérte fel az erőviszonyokat, amikor Irán feltételezett érdekeiből kiindulva (és személyes németbarátságától vezettetve) elutasította a szovjet és a brit kormány kérését a szövetségesek hadfelszerelésének iráni területen való átszállítására vonatkozóan. 1941. augusztusban a brit és a szovjet csapatok megszállták Iránt, s Reza

sahot fia, Mohamed Reza javára lemondatták a trónról és Dél-Afrikába deportálták. Az 1943-as teheráni értekezleten a szövetségesek Roosevelt elnök javaslatára megegyeztek Irán függetlenségének háború utáni helyreállításában.

Afganisztán: a reformpolitika kudarca

A 19. század folyamán Perzsiához hasonlóan Afganisztán is az orosz-angol vetélkedés színterévé vált. Két véres brit-afgán háború után, 1893-ban megállapodtak az India és Afganisztán közötti határvonalban, amely figyelmen kívül hagyva a törzsi szállásterületek megoszlását, kettévágta a keleti afgán népcsoportok, a pastuk és a patánok által lakott területeket.

A nemzeti-liberális ébredés Afganisztánban 1905 után az ifjúafgán mozgalom szárnybontásával vette kezdetét, amelynek vezető alakja Mahmud Bek Tárzi közíró volt. A nemzeti egység megvalósítása, a vallási fanatizmus elleni fellépés és a világi kultúra terjesztésének programjával fellépő irányzat akkor vált politikai tényezővé, amikor sikerült megnyernie céljainak Habibullah emír egyik fia, Amanullah kán támogatását.

Az 1907-es brit-orosz egyezményben az oroszok szabad kezet adtak Angliának Afganisztán feletti befolyásuk érvényesítésére, amelyet az afgán emír az első világháború éveiben – jóllehet az ország hivatalosan semleges maradt – a központi hatalmakhoz való közeledéssel igyekezett ellensúlyozni.

A Habibullah meggyilkolásával támadt trónviszály ürügyén 1919 májusában a britek ismét megkísérelték, hogy Afganisztánra protektorátust kényszerítsenek. Ez újabb háborúhoz vezetett. Miután azonban Angliának nem sikerült a kelet-afganisztáni törzseket Kabul ellen fordítani, 1919 augusztusában a rawalpindi előzetes békében elismerte Afganisztán függetlenségét. A két ország viszonyát az 1921 novemberében Kabulban aláírt brit-afgán békeszerződés rendezte. Egyidejűleg Afganisztán barátsági szerződést kötött Szovjet-Oroszországgal, Törökországgal és Iránnal, s felvette a kapcsolatokat a nyugati államokkal is.

Az időközben az afgán trónra került Amanullah emír ezután hozzáfogott az ifjúafgán mozgalom átfogó és radikális reformelképzeléseinek megvalósításához. 1923- ban alkotmányt hirdetett ki, adóreformot vezetett be, a nemzeti ipart támogatandó magas importvámokat vetett ki – ugyanakkor eltörölte a belső vámokat –, legalizálta a földmagántulajdont, kisajátította és eladta a muzulmán alapítványi birtokokat s kísérletet tett a déli nomád törzsek letelepítésére. Reformjaihoz azonban – Musztafa Kemállal ellentétben – nem sikerült számottevő társadalmi támogatást szereznie, sőt 1924-ben az ország déli részén kormányellenes parasztfelkelés robbant ki. Ezért Amanullah a Nagy Dzsirgán (a törzsfőnökök gyűlésén) kénytelen volt intézkedéseit részlegesen visszavonni.

1927-1928-ban az emír hosszú európai utazást tett, hogy tapasztalatokat s politikájához külső támogatókat szerezzen. 1928 augusztusában meghirdetett új reformcsomagja (kötelező alsófokú oktatás és katonai szolgálat bevezetése, a poligámia eltörlése, központi bank alapítása stb.) azonban a korábbiaknál is hevesebb ellenállásába ütközött, amit a muzulmán klérus által ösztönzött törzsi lázadások s az udvaron belüli ellentétek is súlyosbítottak. 1929 januárjában az afgán kormány intézkedéseit az iszlám revíziója alá vetette, ami gyakorlatilag a reformok feladását, az ifjúafgán politika kapitulációját jelentette. Amanullah lemondásra kényszerült.

Néhány trónviszályokkal terhes esztendő után, 1933-ban Mohamed Zahir sah került a kabuli trónra, aki négy évtizedes uralkodását a társadalmi-gazdasági reformoktól tartózkodó politikájának köszönhette. Afganisztán a harmincas években és a második világháború alatt megőrizte semlegességét.

Arab-zsidó viszály a mandátumos Palesztinában

Palesztinában a reformintézkedések gyakorlatba való átültetése számos nehézséggel járt. A cionista igények kielégítése, a palesztinai arabok megnyerése vagy legalábbis lecsendesítése és a brit pozíciók megőrzése egyszerre kivitelezhetetlennek bizonyult. Anglia két világháború közötti palesztinai politikáját a rögtönzés és a következetlenség jellemezte. Előbb a cionista nyomásnak engedve és saját ígéretei kényszerében tette lehetővé a zsidók bevándorlását, amelyet az arab tiltakozás hatására egy időre korlátozott, majd a telepítés újbóli megindulásával a ciklus újra kezdődött.

A Cionista Világszervezet megbízásából 1918 tavaszán Cionista Bizottság kezdte meg működését Palesztinában, amely hamarosan valóságos párhuzamos közigazgatást épített ki. A mandátumot létrehozó népszövetségi határozat megszületése után, a Jisuv – a palesztinai zsidó közösség – mintegy 20 ezer tagja megválasztotta a húsz különböző pártot reprezentáló Képviselők Gyűlését, amely 36 tagú végrehajtó testületet, Nemzeti Bizottságot hozott létre. Egyidejűleg megalakult a palesztinai zsidók személyi státuszának ügyében döntési jogokkal felruházott Rabbik Tanácsa is. A Jisuv külkapcsolatait – együttműködve a mandátumos hatalommal – a Cionista Világszövetség hat osztályából álló Palesztinai Végrehajtó Bizottság intézte.

A harmincas években, az európai zsidóüldözések növekedésekor ugrásszerűen megnőtt a zsidó bevándorlás. Ennek reakciójaként 1935-ben az arab politikai pártok közös felhívást intéztek a brit főmegbízotthoz, amelyben a bevándorlás és a földeladások leállítását, valamint arab többségű kormány létrehozását sürgették. Követeléseik elutasítása után, 1936 áprilisában kiterjedt arab felkelés és fél éves általános sztrájk robbant ki. A sztrájk azonban eredménytelen maradt, de a népfelkelés 1937-1938-ban is tovább folytatódott, s a felkelők ellenőrzésük alá vonták a nem zsidó területek zömét. A felkelést végül 1938 nyarán 30 ezer fős brit katonai erővel verték le.

1939-ben a brit kormány Fehér Könyvében „megfeledkezett” a Balfour-nyilatkozatról és a mandátumban vállalt feladatáról, elkötelezte magát a palesztinai felosztás ellen, illetve a zsidó bevándorlás nagymértékű korlátozása mellett. A Fehér Könyv öt éven keresztül összesen 75 ezer zsidó bevándorlását engedélyezte, s ígéretet tett a függetlenség tíz éven belüli megvalósítására.

AJisuv vezetése a brit korlátozó politika és a halálos náci veszedelem kettős szorításában – a szociáldemokrata David Ben Gurionnal az élén – a második világháború kitörését követően sajátos (a zsidó közösség szempontjából alighanem egyedül elfogadható) politikát alakított ki. Az „úgy harcolunk a háborúban, mintha nem létezne a Fehér Könyv, s úgy küzdünk a Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború” Ben Gurion-i elvének megfelelően a szövetségesek oldalán 30 ezer palesztinai zsidó vett részt a közel- keleti harcokban. Eközben a zsidó védelmi erő, a Hagana folyamatosan szervezte a zsidók illegális palesztinai bevándoroltatását.

AJisuv vezetői, felismerve az Egyesült Államok növekvő nagyhatalmi súlyát, 1942 májusában New Yorkban az amerikai cionista szervezetek képviselőivel elfogadtatták az ún. Biltmore-programot, amely kimondta Palesztina zsidó „Commonwealth”-té változtatásának tervét.

Eközben az ún. revizionista cionisták (a „revízió” követelése, a mozgalom alapítója, Zeev Zsabotyinszkij szerint, a mandátum brit értelmezésére vonatkozott, amely a zsidó betelepedést a Jordántól nyugatra elterülő palesztinai területre korlátozta) a zsidó állam függetlenségének megvalósítását a britekkel szembeni konfrontáció révén kívánták elérni. Legszélsőségesebb osztaguk, a Stern-csoport a függetlenség szavatolása fejében még a náci Németországgal is hajlandó lett volna kapcsolatba lépni, s terrorakciókat intézett a brit intézmények és tisztviselők ellen.

1945-ben az 550 ezres palesztinai zsidó közösség (az arab lakosság 1 millió 240 ezer volt) Palesztina területének 5,5 százalékát, a művelhető földterületeknek pedig mintegy 13 százalékát birtokolta. A cionista kolonizáció az 1930-as évek elejétől mindinkább stratégiai szempontokat követett, megalapozandó a zsidó állam területi igényeit arra az időre, amikor napirendre kerül az ország felosztása. Ezért az újonnan létesített zsidó telepeket Palesztina területén elszórtan hozták létre.

Transzjordánia és Szaúd-Arábia

A San Remó-i konferencia határozata értelmében Nagy-Britannia mandátuma Palesztinának a Jordántól keletre fekvő területeire is kiterjedt. London úgy döntött, hogy a transzjordániai területnek önálló státuszt biztosít, amivel egyszerre több célt kívánt elérni. Biztosítani akarta az Irakkal való összeköttetést, keresztezni a francia mandátumpolitikát s fékezni a szaúdiak hódító törekvéseit. A mesterséges államalakulat élére a britek a hasemita Abdullah királyt állították, majd az országnak 1923 májusában formális függetlenséget adtak. Ezt az 1928. évi brit-transzjordániai egyezmény rögzítette.

Az 1930-as években Transzjordánia erősödő közel-keleti tekintélyét a britek által felszerelt s jól kiképzett beduin hadseregnek, a Glubb „pasa” által vezetett Arab Légiónak köszönhette. Az Arab Légió a második világháború idején is az angol regionális jelenlét legodaadóbb fegyveres támaszának bizonyult, s 1941 májusában oroszlánrészt vállalt Irak németbarát fordulatának megakadályozásában.

A hasemita fejedelemség azonban már a megalakulása utáni hónapokban tapasztalatokat szerezhetett ütközőállam-szerepéről. Néhány év múlva pedig, amikor a vahabiták déli irányban – Asszír és Jemen felé – támadtak s Ádent fenyegették, a brit-szaúdi tárgyalásokon rögzítették a királyságiraki és transzjordániai határait. Ibn Szaúd visszavonta csapatait Jemenből, s kötelezte magát arra, hogy Áden, Hadramaut parti zónája, Omán és Katar, továbbá a Perzsa (Arab)-öböl brit védelem alatt álló sejkségei tekintetében egyszer s mindenkorra lemond bármiféle érdekeltségéről. Cserében Anglia Arábia királyának ismerte el Ibn Szaúdot. 1932 szeptemberében hivatalosan is proklamálták Szaúd- Arábia királyság megalakulását.

A brit politika Irakban

Születése pillanatában a szaúdi állam reménytelenül szegénynek látszott: bevételei az évenként fizetett brit „apanázson” kívül a mekkai zarándoklatra kivetett adókra korlátozódtak. A harmincas évek elején azonban a vahabita uralkodó jelentős koncessziókat adott amerikai vállalatoknak kőolajlelőhelyek feltárására és kitermelésére, amelynek eredményei hamarosan felülmúlták a várakozásokat. Az olajtermelésből befolyó jövedelem azonban csak a világháborút követően vált számottevővé. Rijád állandó pénzügyi zavarain a harmincas évek második felében s a világháború alatt csupán az első számú szövetségesévé előlépett Egyesült Államok segélyei révén tudott úrrá lenni.

Irak – azaz a három korábbi ottomán tartomány, Moszul, Bagdad és Bászra – területét az első világháború után brit csapatok szállták meg. London azonban heves népi ellenállással találta magát szemben. Az Eufrátesz-völgyi síita parasztok 1920 nyarán kirobbant, majd országos méretűvé terebélyesedett felkelése mögött a síita „szent városok”, Kerbala, Nadzsaf és Kazimain papsága állt, mert számukra elfogadhatatlan volt, hogy a szunnita-oszmán rendszer helyébe idegen, nem muzulmán fennhatóság lépjen.

A közvetett uralom rendszerének kialakításához a brit adminisztráció Irakban a hase- mitákkal szövetkezett szunnita városi (kereskedő és nagybirtokos) oligarchiák, illetve az egykori birodalmi hadsereg arab tisztikara által támogatott politikai csoportosulásra, az Abdullah Nuri asz-Szaid által vezetett Iraki Szövetségre támaszkodott. 1921 márciusában a Damaszkuszból elűzött Fejszált Irak királyának kiáltották ki. A következő évben megkötött „szövetségesi szerződés” értelmében Irak brit védnökséggel önálló, majd 1925-től alkotmányos monarchia lett, s az ország politikai életét a brit főmegbízott irányította.

1925 végén London elérte, hogy a Népszövetség az olajban gazdag, zömében kurdok lakta Moszul hovatartozásával kapcsolatos iraki-török vitában Irak javára döntött. Mindez rövid ideig mérsékelte ugyan a britellenes küzdelem erejét, az 1925-1927. évi szíriai nemzeti függetlenségi háború azonban új lendületet adott a nacionalista mozgalomnak.

Ennek hatására a brit kormány 1930 nyarán új, 25 évre szóló szerződést írt alá Irakkal. Ebben lemondott mandátumáról, Irakot független államnak ismerte el s támogatta felvételét a Népszövetségbe, amire 1932-ben került sor. A szerződés egyidejűleg szavatolta az iraki brit támaszpontok és olajérdekeltségek fennmaradását. A bagdadi kormányt külpolitikai kérdésekben rendszeres konzultációra kötelezte Londonnal, s rögzítette, hogy háború esetén a brit csapatok korlátlanul használhatják az ország kommunikációs rendszerét.

Az 1930-as években a formailag szuverén Irak belpolitikai életét permanens kormányzati válság s a parlamenti szabályok rendszeres áthágása jellemezte. A keresztény kisebbségek, a beduinok, legfőképpen pedig az önálló nemzeti törekvéseket megfogalmazó kurdok integrálása a szunnita-arab dominanciájú állami keretekbe etnikai és felekezeti lázadások sorozatátváltotta ki. Ezekhez gazdasági és szociális jellegű feszültségekjárultak: a polgári rétegek érdeksérelme a külhoni tőkebehatolás miatt, illetve a nagyfokú birtokkoncentrációval összefüggő paraszti elszegényedés.

1936 októberében Irakban lezajlott a legújabb kori arab világ első katonai hatalomátvétele: a nemzeti polgárság és a bérmunkásság nevében fellépő politikai szövetség, az Akali (Nép), a hadsereg britellenes szárnyát képviselő Bakr Szidki tábornok vezetésével magához ragadta a hatalmat. Nuri Szaid angolokat kiszolgáló csoportja azonban már 1937 augusztusában – Szidki meggyilkolása után – visszaszerezte a hatalmat.

A világháború kitörése után Irak a térség radikális arab nacionalista vezetőinek menedékévé vált, s a nemzeti mozgalom soraiban megerősödött a németbarát irányzat. 1941 áprilisában a hadsereg a németekkel kapcsolatot kereső Rasid Ali al-Kailani vezetésével államcsínyt hajtott végre. A náci Németország azonnal támogatásáról biztosította az új iraki kormányt, és – Hitler 1941 augusztusában kiadott „Közép-Kelet” direktívájával összhangban – megkezdte hadifelszerelés szállítását Bagdadnak.

Kailani hatalmának megdöntésére s Irak tengelybarát „megcsúszásának” elhárítására London 100 ezer fős haderőt vetett be. Irak 1941 májusában ismét angol megszállás alá került. A miniszterelnöki székbe újból a britek „erős embere”, Nuri Szaid ült, és Irak hadat üzent Németországnak.

Levante francia uralom alatt

Bár a népszövetségi mandátumrendszer célja a gyámság alá helyezett népek felkészítése ; volt a függetlenségre, Franciaország első világháború utáni berendezkedése Le- vantéban eltért ettől az elvtől.

Szíriában a török uralom eróziójával egyidejűleg befolyásos és harcos szellemű nacionalista irányzat alakult ki, amelynek társadalmi bázisát a nagyvárosok – Damaszkusz, Bejrút, Aleppó, Tripoli, Latakia, Homsz, Szidón stb. – kereskedő és kézműves polgársága és értelmisége alkotta.

Mihelyst San Remóban jóváhagyták Párizs levantei mandátumát, haladéktalanul hozzálátott „küldetésének” érvényesítéséhez. Gouraud tábornok, a szíriai francia csapatok főparancsnoka 1920 júliusában ultimátumban felszólította a damaszkuszi trónra jelölt Fejszált a „nemzetközi egyezmények tiszteletben tartására”, majd egységeivel Damaszkusz ellen vonult, s a majszalúni csatában szétverte a hasemita herceg fegyvereseit. Gouraud 1923-ig egyúttal a szíriai főbiztos tisztségét is ellátta. Franciaország uralmát a szíriai lakosság etnikai-felekezeti megosztásával igyekezett megszilárdítani.

1920 augusztusában a franciák először Libanont választották le Szíriáról, kibővítve mintegy 4 ezer km2-nyi szíriai területtel, így a termékeny Bekaa-völggyel. Libanon élén 1934-ig külön francia főbiztos állt. A megmaradt szíriai területet ezután négy különálló entitásra osztották. Az adminisztráció kiépítésével párhuzamosan megindult a francia tőkebeáramlás, s erőteljesen jelentkeztek a francia kolonializmusra jellemző nyelvi-kulturális asszimilációs törekvések is. Noha ezek kétségtelenül hoztak pozitív eredményeket is – kiépült az oktatás szervezett hálózata, javult az egészségügyi ellátás stb. –, egyszersmind ellenállást váltottak ki, s erősítették a nemzeti mozgalmat.

1922 nyarán Dél-Szíriában felkelés robbant ki, amely 1925 őszére az ország minden nagyobb városára kiterjedő függetlenségi háborúvá szélesedett. A felkelők létszáma 1925 végére 40 ezer főre növekedett. Forradalmi tanácsot alakítottak, s a felszabadított területeken saját közigazgatás kiépítésébe fogtak. A szíriai felkelést végül 1926-1927-ben 100 ezer fős francia expedíciós haderő verte le.

Az események hatására Párizs 1926 májusában Libanonnak egyoldalúan alkotmányt adott, s ezzel végleg elszakította természetes hátországától, Szíriától. E lépéssel a franciák hagyományos szövetségeseik, a libanoni keresztény klánok kedvében kívántak járni. Elsősorban a szíriai és a libanoni nemzeti mozgalom együttműködését igyekeztek gátolni. Az alkotmány hasonló megfontolásból rögzítette a felekezetek elkülönítését Libanon politikai életében. Libanon ezután fokozatosan a francia nagyhatalmi érdekek első számú közel-keleti támaszává vált.

Szíriában a húszas évek végén a függetlenségi törekvések politikai eszközökkel folytatódtak. Az 1928 tavaszán megválasztott alkotmányozó nemzetgyűlés síkraszállt az elcsatolt területek visszaadásáért s a nemzeti egység helyreállítását és a francia mandátumos uralom mielőbbi megszüntetését követelte. A damaszkuszi francia főbiztos az alkotmánytervezet elutasította, majd 1930 májusában feloszlatta a parlamentet. Az 1929-ben megalakult Nemzeti Blokk és a francia hatóságok között ezután sem jött létre kompromisszum.

A Népfront választási győzelme Franciaországban a megegyezés esélyével kecsegtetett. 1936 szeptemberében Párizsban parafálták a Léon Blum kormánya és a Nemzeti Blokk vezetői által kidolgozott francia-szíriai szerződést. Ebben Franciaország elismerte Szíria egységét s három éven belül függetlenséget helyezett kilátásba. A szerződés előirányozta a két ország katonai szövetségét is, amelynek keretében Párizs támaszpontokat tarthatott fenn s csapatokat állomásoztathatott az országban, valamint háborúban igénybe vehette az ország egész területét. Az 1936 végén újjáválasztott szíriai parlament ratifikálta a szerződést, a francia nemzetgyűlés viszont elutasította becikkelyezését. A fellángoló franciaellenes megmozdulásokra válaszul, a Damaszkuszba érkező új francia főbiztos 1939 januárjában felfüggesztette az alkotmányt, majd júliusban feloszlatta a parlamentet s menesztette a kormányt.

Hasonló sorsra jutott az 1936-ban aláírt francia-libanoni szerződés is, amely szintén 1939-re helyezte kilátásba a mandátum megszüntetését. Noha ezután is lehetővé tette a francia haderő libanoni állomásoztatását, sőt Párizst felhatalmazta a felekezeti kisebbségek védelmére is. A francia kormány 1939 szeptemberében rendkívüli állapotot rendelt el Libanonban.

Franciaország kapitulációja 1940 nyarán gyökeresen megváltoztatta a francia-le- vantei viszonyt, s mindenekelőtt elhúzódó francia-brit rivalizáláshoz vezetett. Anglia Franciaország megroppanását soha vissza nem térő, történelmi esélynek tekintette arra, hogy régi riválisát végleg kiszorítsa a Földközi-tenger keleti medencéjéből.

Miután a levantei francia közigazgatás Vichy jogfolytonosságát ismerte el, s az 1940 decemberében kinevezett főbiztos, Dentz tábornok hozzájárult ahhoz, hogy a Luft- waffe repülőgépei igénybe vegyék a szíriai repülőtereket, a brit csapatok – a De Gaulle-i Szabad Franciaország egységeinek támogatásával – az 1941. júniusi hadjáratban elfoglalták Levantét.

De Gaulle tisztában volt vele, hogy a történtek után Franciaország semmiképpen sem számíthat mandátumának meghosszabbítására. Ezért a szíriai és libanoni lakosság támogatásának megnyerésére De Gaulle kormánya nevében Catroux tábornok 1941. június 8-án proklamálta Szíria és Libanon függetlenségét.

A két levantei országban azonban a háború végéig jelentős számú angol csapatok állomásoztak, s a brit cégek egymás után hódították el a francia gazdasági pozíciókat. Ellenőrzésük alá vonták a közellátást s Szíriát és Libanont fokozatosan a sterlingblokkhoz kapcsolták. A hadi helyzetre hivatkozva egy sor brit függőségű ipari és mezőgazdasági vállalat létesült, s koncessziót szereztek a Haifa és Tripoli közötti vasút és közút megépítésére stb. A tőkebehatolással párhuzamosan erősödött az angol politikai befolyás is. A közvetlen német veszély miatt kezdetben lappangó brit-francia ellentét 1943-tól kezdve mindinkább a felszínre került, az 1943. novemberi libanoni események kapcsán pedig különösen kiéleződött.

1943 augusztusában a főbb libanoni vallási közösségek vezetői „nemzeti paktum” néven ismertté vált, szóbeli egyezségben rögzítették a hatalmi posztok felekezeti megosztását, kiküszöbölve ezzel a korábbi gyakorlatot, amely a rivális felekezetek érdekellentéteit idegen -francia, brit vagy arab – segítséggel „rendezte”. A nemzeti paktum szerinti választások eredményét azonban a gaulle-ista főbiztos nem ismerte el s 1943 novemberében letartóztatta Béchara el-Khoury köztársasági elnököt, valamint a kormányfőt minisztereivel együtt. A heves utcai tiltakozások és a brit politikai presszió nyomán a francia hatóságok kénytelenek voltak meghátrálni: ígéretet tettek arra, hogy a mandátumot megszüntetve, 1944 elejétől fokozatosan átruházzák a hatalmi szerveket s kivonják csapataikat Libanonból.

A francia kormány ígéretét megszegve 1945 májusában – fegyveres erőinek kivonása helyett – az azonnali és teljes függetlenséget követelő libanoni és szíriai tömegmegmozdulások leverésére páncélosokat és légierőt vetett be. A közel-keleti brit erők főparancsnokának ultimátuma, illetve Churchill De Gaulle-hoz intézet üzenete nyomán azonban Párizs ismét engedni kényszerült: némi huzavona után, 1946 végére a francia és a brit csapatok távoztak Levantéból.