Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – II. Európán kívüli országok

(2005)

Osiris Kiadó

ÁZSIA

ÁZSIA

Kína – Jordány Gyula

A polgárháború, a Kuomintang veresége (1945-1949)

A japánellenes nyolcéves pusztító háború után a legfontosabb feladat az ország területi egyesítése, az egységes gazdaság helyreállítása és a békés építőmunkára való átállás volt. Gazdasági szempontból a háború alatt az egyes körzetek eltérően fejlődtek, egyes területeket óriási háborús károk értek. Az 1935-ben egységesített pénzügyi rendszer szétzilálódott, a korábbi évek inflációja a háború utáni években hiperinflációba csapott át, amely a gazdaság egészét és minden társadalmi réteget sújtott. A szűkös bevételek mellett nagy terhetjelentett a nagy létszámú hadsereg és a hatalmas bürokrácia fenntartása.

A békéhez és a helyreállításhoz fűzött reményekre sötét árnyékot vetett, hogy a színen két nagy politikai erő, a KMT és a KKP maradt, amelyek önálló fegyveres erővel rendelkeztek. Már a háború alatt is az egymás elleni küzdelemre tartalékolták erőiket, most mégis tárgyalóasztalhoz kényszerültek. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió igyekezett lebeszélni „pártfogoltjait” az újabb polgárháború kirobbantásáról.

A KMT és a KKP 1945. október 10-én bejelentett egyezménye előirányozta a demokratizálást, a katonai erők csökkentését és egyesítését. Előírta egy politikai tanácskozó értekezlet összehívását a nemzetgyűlés életre hívására, illetve új alkotmány kidolgozására. A kommunisták beleegyeztek nyolc déli, leggyengébb bázisterületük feladásába, de nem állapodtak meg a többi kommunista bázisterület vezetéséről.

A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Anglia külügyminiszterei 1945. decemberi moszkvai értekezletükön Kína demokratikus alapú, békés egyesítése, a polgárháború elkerülése és a külföldi csapatok kivonása mellett foglaltak állást. Sztálin az erőviszonyok alapján akkor nem bízott a kommunisták sikerében, ragaszkodott a KMT-vel kötött 1945-ös szovjet-kínai szerződéshez.

Amerikai közvetítéssel sikerült elérni a Politikai Tanácskozó Testület összehívását (1946. január 10.), a nagy és kis kínai pártok, valamint pártonkívüliek részvételével. Minden lényeges kérdésben megegyezés született, a kormány demokratikus újjászervezésétől a tűzszünetig és a csapatcsökkentésig. A tárgyalás azonban csak időnyerésre és a közvélemény megnyugtatására szolgált, a megállapodáshoz egyik fél sem tartotta magát.

Mandzsúriára súlyos csapást jelentett, hogy az 1946. májusig ott állomásozó szovjet csapatok elszállították ajapánok alatt létrehozott ipari vállalatok zömét. A kivonuláskor a területeket és a városokat a kommunistáknak adták át, de a kormányerők a városokból gyorsan kiverték őket. Növekedett az összecsapások intenzitása Közép-Kínában is.

Csang Kaj-sek erőfölénye birtokában a fegyveres megoldás mellett döntött. Az összecsapások 1946. június-július fordulóján szélesedtek általános polgárháborúvá. A KMT nemcsak katonailag volt fölényben, hanem ellenőrzése alatt tartotta az ország összes nagyobb városát, a teljes ipari bázist is. Az amerikai támogatáson túl a nemzetközi színtéren is elismert nagyhatalomként szerepelt, amit az ENSZ Biztonsági Tanácsában birtokolt állandó tagsága is tükrözött. A polgárháborúban elszenvedett vereségük mindenekelőtt társadalmi támogatásuk teljes elvesztése miatt következett be.

A KMT a társadalom jelentős részét már közvetlenül a háború befejezésekor elidegenítette. A japánokkal kollaboráló kínai bábcsapatokat is felhasználta a kommunisták elleni harcban; a kínai kollaboránsok felelősségre vonását csak vonakodva végezte. Ajapánel- lenes háború kezdetén sok, a kormánnyal együtt menekülő gyáros és üzletember nemhogy kártalanítást nem kapott, de még megmaradt javaikra is hivatalnokok és más tisztségviselők tették rá a kezüket. Az ipar jelentős része nem működött, óriási volt a munkanélküliség. A parasztokat ismét súlyos adókkal terhelték. Ezt egészítette ki a gabona kötelező felvásárlása alacsony áron vagy hitelbe. A diákokat és a tanárokat megbélyegezték, mert a japán megszállás alatt is folytatták tanulmányaikat: szigorú ideológiai átképzésre kényszerítették őket. Az egyre szélesebb körű és őszinte békemozgalmat kemény kézzel elnyomták, mert mögötte is kommunista összesküvést gyanítottak. Az infláció növekedése, az árak egekbe szökése mindennél jobban hozzájárult az elégedetlenséghez. Megrendült a KMT kormányzási képességébe vetett bizalom, s tömeges sztrájkok robbantak ki.

A KMT népszerűtlenné válása a kommunisták malmára hajtotta a vizet. A KKP mindenekelőtt a parasztság soraiban igyekezett tömegtámogatást szerezni. Ajapánellenes háború alatti mérsékelt agrárpolitikáját egy ideig a háború után is folytatta. A párt által 1947 szeptemberében – már a polgárháború közepette – elfogadott földtörvény azonban a földesúri földtulajdonlás teljes felszámolását és a föld egyenlősítő felosztását hirdette meg. Ez kétségtelenül növelte a KKP parasztbázisát, végrehajtása azonban számos feszültség forrásává vált. A visszásságok miatt 1948 tavaszán a földreform végrehajtását az újonnan felszabadított területeken a háború befejezéséig felfüggesztették.

A polgárháború első éve a Kuomintang fölényét igazolta. A KMT minden fontos stratégiai pontot elfoglalt. A Népi Felszabadító Hadseregre (NFH) átkeresztelt kommunista erők megsemmisítése azonban nem sikerült: ezek klasszikus gerillataktikával elkerülték a nagyobb áldozatokat. Jó tömegkapcsolataik bőségesen kamatoztak nemcsak a toborzásnál, hanem a felderítésben, a szállításnál is.

A nemzetiek támadása 1947 nyarára kifulladt. A kormányerők egyre inkább statikus védelemre rendezkedtek be. Az NFH létszáma gyorsan nőtt, nem utolsósorban a kormányerők átálló katonáiból. Egyre többször egész magasabb egységek álltak át teljes fegyverzetükkel. 1948júniusára az NFH mintegy 2,3 milliósra duzzadt, míg a kormányerők létszáma körülbelül 2,2 millió volt. A háború frontvonalát az NFH egységei sikerrel nyomták dél felé. 1948 nyara és 1949 tavasza között három nagy stratégiai hadműveletre került sor Mandzsúria, Észak- és Kelet-Kína megszerzéséért.

A KKP Központi Bizottságának 1949. márciusban ülésező 2. plénuma a szocializmusra történő közvetlen irányvétel helyett az „új demokrácia” gazdaságának és társadalmának létrehozásátjelölte meg célként. A plénum után „a nép demokratikus diktatúrája” létrehozásáról beszéltek. A nép fogalmába a parasztokon, a munkásokon és a városi kispolgárságon kívül beleértették a nemzeti burzsoáziát is („négy osztály hatalma”).

1949 szeptemberében Pekingben összeült az új Népi Politikai Tanácskozó Testület (a pártok, a tömegszervezetek, az NFH, a nemzetiségek képviselőiből). Itt általános programot fogadtak el, amely a győzelem után csaknem öt éven át alkotmányként funkcionált. Ez sem fogalmazta meg a szocialista forradalom napirendre tűzését, fokozatosságra törekedett, az egységfrontot hangsúlyozta. A konferencia határozata alapján hirdette ki Mao Ce-tung október 1-jén a Kínai Népköztársaság (KNK) megalapítását.

A harcok ekkor még nem fejeződtek be. Kantont csak október közepén foglalták el, Csang Kaj-sek pedig közel kétmillió hívét követve csak december elején menekült Tajvanra.

A KMT veresége az Egyesült Államok kudarca is volt, mivel végig kitartott Csang (korlátozott) támogatása mellett. Az amerikaiak tisztában voltak a KMT-vezetés hibáival, korrupt jellegével. A hidegháború sajátos logikája következtében azonban nem volt más választásuk, mint a KMT támogatása.

Az új rendszer konszolidációja (1949-1952)

A győzelem a kínai embereket kétségbeeséssel, s ugyanakkor lelkesedéssel töltötte el. A városokban, az ipari központokban óriási volt a pusztulás. Áruhiány keletkezett, felgyorsult az infláció, Kína külkereskedelmileg elszigetelődött. Az új rendszer hívei között kevés volt a hozzáértő szakember, annál több a kommunista uralommal szemben álló elem. Mégis, végre béke volt, hosszú évtizedek után helyreállt Kína egysége. A lejáratódott KMT hatalma helyébe a népre hivatkozó, a külföldi beavatkozást felszámoló és energikusan cselekvő hatalom lépett.

Az országot hat adminisztratív körzetre osztották, amelyeket 1954-ig katonai bizottságok irányítottak. A „nép demokratikus diktatúrájaként” meghatározott hatalom lényegében nyílt katonai diktatúrát gyakorolt. Fő feladata a rend biztosítása, a gazdaság helyreállítása, a földreform végrehajtása, az ellenséges elemek, az ellenforradalmárok elnyomása volt. Az alsóbb szinteken igyekeztek megtartani a régi rendszer hivatalnokait. Gyorsan és eredményesen szálltak szembe az inflációval, a bankrendszer államosítása, a fontosabb áruk forgalmának ellenőrzése, a fizetések természetbeni juttatása révén. Lényegében egyre szélesebben terjesztették ki az államkapitalista jellegű ellenőrzést.

Vidéken az új hatalom legfontosabb politikai és gazdasági feladata a földreform végrehajtása volt az 1950. júniusban elfogadott törvény alapján. Ez nem egyenlősítő földosztás volt, mert a gazdagparasztok maguk művelte részét nem érintette. A volt földesuraknak is juttatott a szegényparasztokéval azonos területet, és hangsúlyozta a mezőgazdasági termelés növelésének szempontját. A földreform 1953 tavaszára fejeződött be. Ennek során mintegy 47 millió hektár földet osztottak ki kártérítés nélkül, főleg a szegényparasztoknak és a földnélkülieknek, de a reform haszonélvezői voltak a középparasztok is. A régi falusi elitet eltávolították, egy részüket megölték, helyébe a káderekből formálódó új elit lépett. Az új rendszer szempontjából a földreform politikai siker volt, vitatható viszont a hatása a mezőgazdaság termelékenységére. A földreform a művelés módján semmit sem változtatott, hiszen Kínában nem volt a hagyományos értelemben vett nagybirtok.

Az új rendszer a hatalom nagyfokú koncentrációját valósította meg. Nem különült el a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, az adminisztratív és a bírói, ügyészi funkciók.

A kormányban pártonkívüliek is szerepet kaptak, de a legfontosabb minisztériumokat kommunisták vezették. A KKP minden területen megőrizte és kiterjesztette vezető és ellenőrző szerepét. Taglétszáma 1952-re 6 millióra nőtt.

Az országot Mao Ce-tung vezetésével a pártelit egy viszonylag szűk csoportja vezette, ez foglalta el a legfontosabb állami, párt- és tömegszervezeti tisztségeket. A társadalom feletti ellenőrzést és befolyást a hatalmi szerveken túlmenően a különböző tömegszervezetek (szakszervezetek, nő- és ifjúsági szövetség) biztosították.

Kínát 1950 októberében súlyosan érintette belépése a koreai háborúba. Több mint kétmillió „önkéntest” küldött; légiereje, tüzérsége és tankjai zömét is bevetette, ami komolyan megcsapolta erőforrásait. A társadalom mozgósítása, a nemzeti egység megteremtése szempontjából viszont fontos szerepet játszott. A háborúhoz kapcsolódott az első nagy tömegkampány: „Állj ellen Amerikának, segítsd Koreát!” jelszóval. Ez társadalmi feszültséget, az éberség fokozását is eredményezte. Ez a kampány nőtt át 1951 elejétől az ellenforradalmárok felszámolására irányuló kampányba, amely az új hatalom ellenségeinek megsemmisítését célozta. Az „ellenforradalmár” bizonytalan körvonalú fogalma az aktív ellenséges elemek mellett lehetővé tette helyi hatalmi riválisok eltávolítását is.

Az 1951-1952-ben folyó „három visszaélés elleni” kampány (a korrupció, a pazarlás, a bürokratizmus ellen) főleg a megtartott régi és a sok új hivatalnokot vette célba. Az ún. „öt visszaélés elleni” kampány viszont a nemzeti burzsoáziát, a megmaradt magántőkés réteget támadta. A vesztegetés, az adóelkerülés, az állami vagyon fosztogatása, a nyersanyagokkal és az állami megrendelések teljesítésénél elkövetett visszaélés, végül titkos állami gazdasági értesülések megszerzése volt a vád, amellyel szinte bármely vállalkozót gyanúba vehettek. A cél e réteg megfélemlítése és kiszorítása volt. A „gondolati átalakítás” kampánya az amerikai „kulturális imperializmust” (értsd: a nyugatias gondolkodást) képviselő alkotó értelmiség ellen irányult. Általánosabb célja az értelmiség befolyásának a visszaszorítása volt. A kampányok során széleskörűen alkalmazták az erőszakot, a pszichológiai nyomást, a kikényszerített vallomásokat. Tömegbíráskodás során százezreket ítéltek halálra. Ennél is többet tartóztattak le és zártak be; rengetegen követtek el öngyilkosságot. A kampányok során támadtak minden régi, nem szocialista értéket.

Az új hatalom alapvető fordulatot hajtott végre Kína külpolitikai és külgazdasági kapcsolataiban. A KNK-t legelőször a Szovjetunió és a többi szocialista ország ismerte el. Az Egyesült Államokkal – különösen a koreai háború kitörése után – rendkívül kiélezett volt a viszonya, mert annak kormánya minden eszközzel politikai és gazdasági blokád alá igyekezett vonni Kínát. Ezzel szemben 1950 januárjában Anglia, majd több más nyugati ország is felvette vele a diplomáciai kapcsolatot. Radikális átorientálódás ment végbe Kína külgazdasági kapcsolataiban is a Szovjetunió és a többi szocialista ország felé. Az együttműködés fontos alapját képezte a Szovjetunióval 1950 februárjában aláírt, 30 évre szóló barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződés, illetve kiegészítő egyezményei. A Szovjetunió egyebek között 300 millió dollár kedvezményes hitelt nyújtott és 50 nagy iparvállalat helyreállítására és felépítésére vállalt kötelezettséget. 1952-re Kína külkereskedelmének már több mint a felét a Szovjetunióval bonyolította.

A szocialista építés programja, az első ötéves terv (1953-1957)

A helyreállítás egész időszakában, hosszan tartó, önálló fejlődési szakaszként az új demokratikus gazdaság és társadalom felépítését jelölték meg feladatként.

Ebben a felfogásban következett be gyors és radikális fordulat 1953 tava- szán-nyarán, amikor Sztálin halálát követően a szocialista építésre vettek irányt, sőt az új álláspont szerint Kína már 1949 óta a szocializmust építi.

Az új szakaszra való áttérés tennivalóit foglalta össze 1953-ban „az átmeneti időszakra” kidolgozott általános irányvonal. Célul tűzte ki a mezőgazdaság, a kézműipar és a kereskedelem fokozatos szocialista átalakítását. A feladatra három ötéves tervet irányzott elő, amelynek végére „Kínát alapjában véve szocialista nagyhatalommá lehet kiépíteni”. Az 1953-1957-es időszak első ötéves terve ambiciózus, de alapjában reális célokat fogalmazott meg. A fő hangsúlyt a szocialista iparosítás akkori elveinek megfelelően a nehézipar fejlesztésére helyezték.

Már az ötéves terv első évében komoly ellátási problémák mutatkoztak. Ennek hatására 1953 őszén kötelező állami felvásárlási (beszolgáltatási) rendszert vezettek be a gabonafélékre, majd az olajos magvakra, a gyapotra és több más termékre is. Ez a városokban a jegyrendszer bevezetésével és a magánkereskedelem szigorú ellenőrzésével párosult. Az ellátás biztosítása mellett másik fontos cél a felhalmozási alapok növelése volt, mivel a mezőgazdaság adta az iparosításhoz szükséges erőforrások zömét. A mezőgazdaságból történő tőkenyerést szolgálta a szélesre nyitott árolló is.

Az ötéves terv első éveiben a célkitűzéseket – a mezőgazdaságot kivéve – minden területen teljesítették vagy túlteljesítették. Ehhez a Szovjetunió jelentős segítséget nyújtott: a nehéziparban és gépiparban példátlan mérvű technológiaátadást hajtott végre. Emellett sok ezer szovjet szakember dolgozott Kínában és ezrével fogadtak kínaiakat továbbképzésre.

A gyors fejlődés, a látványos eredmények ellenére a vezetés egy része, mindenekelőtt Mao Ce-tung elégedetlen volt a fejlődés ütemével. Az 1953-as „általános irányvonal” helyett új irányvonalat körvonalazott, amelynek lényege a későbbi „nagy ugrásban” teljesedett ki. A magántulajdonú iparban és kereskedelemben az átalakítást viharos gyorsasággal hajtották végre; egyidejűleg a kézműiparosokat is szövetkezetekbe tömörítették. Hasonlóan gyorsan ment végbe az átalakítás falun. Mao sürgetésére 1956 során végrehajtották a falu teljes kollektivizálását. A kolhoz típusú, magasabb társadalmasítási fokozatú szövetkezetek aránya elérte a 88 százalékot. A távolról sem önkéntes akció során a vezetés egy részét (az ideológiai szempontokon túl) az ösztönözte, hogy így kívánták hatékonyabbá tenni az erőforrások kiszivattyúzását a mezőgazdaságból: a beszolgáltatás és az adóbehajtás során sokkal egyszerűbb volt kezelni a néhány százezer szövetkezetet, mint a 120 milliónál több egyéni parasztgazdaságot. A korszerűsítés, a gépesítés mellőzésével, szakemberek híján végrehajtott kollektivizálás viszont nem eredményezhette a vezetés által várt termelésnövekedést.

A tulajdonszerkezet átalakításának meggyorsítása mellett 1956-ra a gazdaságfejlesztés ütemében is „ugrást” irányoztak elő. Ez az 1956-os „kis ugrás”azonban súlyos következményekkel járt: az erőltetett ütemű beruházás miatt nagy hiány keletkezett nyersanyagokban és energiában. A munkások és az alkalmazottak száma, ezzel a kifizetett bértömeg is gyorsan nőtt; a fogyasztási cikkek termelése ettől messze elmaradt.

A KKP 1956 szeptemberében általánosságban elítélte ugyan a „balos” kalandorságot, de a gyors szocialista átalakítást tudomásul vette és sikerként méltatta. A kongresszus – az SZKP XX. kongresszusának hatására – felvetette a személyi kultusz problémáját is, de ennek a jelenségnek a bírálatát nem hozták összefüggésbe Mao személyével, aki körül ekkorra már széles körű és átfogó kultuszt alakítottak ki.

A politikai rendszer jellemzői

A politikai rendszer és mechanizmus az ötvenes években fokozatosan épült ki, és a hasonlóságok mellett a többi szocialista országtól eltérő vonásai is voltak. Az egyik szembeötlő sajátosság a hadsereg különleges súlya volt az állami és a pártéletben. Ezekre a területekre a legfőbb káderforrásként a hadseregből 1958-ig 7 millió leszerelt tisztet és katonát irányítottak. A polgári igazgatás fokozatos kiépülésével a hadsereg közvetlen irányító szerepe szűkült, de addigra egykori káderei eléggé általánossá tették a katonai-parancsnokló szellemet. 1953. május és 1954. augusztus között került sor az első soklépcsős választási procedúrára a képviseleti szervekbe. Ez után ült össze szeptemberben az első Országos Népi Gyűlés (ONGY), a parlament. Az ülés elfogadta a KNKelső, alapvetően a sztálini alkotmány elveit követő alaptörvényét.

A politikai rendszer meghatározó eleme a párt volt, amelynek taglétszáma 1957-ig 12,3 millióra nőtt. A párt- és az állami intézmények és hatáskörök a tisztségeket betöltő személyeket tekintve is összefonódtak. A legfelső pozícióban lévő szűk vezetői csoport felette állt bármiféle demokratikus ellenőrzésnek. Így a hatalom valójában nem intézményesült; ha formálisan létre is jöttek az intézmények, az élükön álló személyek életútja, érdemei és személyes kapcsolatai nagyobb súllyal estek a latba. A KKP holdudvarában kezdettől fogva nyolc kis „együttműködő” párt létezett. Ezek a nemzeti burzsoázia, a kispolgárság és az értelmiség, valamint különböző „hazafias elemek” képviselőit tömörítették. Létük és szűk keretek között mozgó tevékenységük nem változtatott a politikai rendszer egypárti jellegén.

A pártot, a politikai hatalmat már akkor is komolyan megterhelte a feszültség a párt által hangoztatott elvek és a valóság, a határozatok és megvalósítása között. Ennek ellenére a rendszer, különösen ezekben a kezdeti években, széles körű tömegtámogatást élvezett, legitimnek ismerték el. Ezt táplálták a látványos eredmények és az új rendszer igazságába vetett érzelmi alapozású hit, amelyet erősített az emberfelettivé magasztalt vezetőnek (Mao) a tekintélyelv sok évszázados kínai hagyományaira építő kultusza. A hatalom széleskörűen alkalmazta az erőt, a fenyegetést és az erőszakot. Az államhatalom rendkívüli mértékű önállóságra és túlsúlyra tett szert a társadalommal szemben. A hatalmat egy szűk elit birtokolta; a néptömegeket kirekesztették a döntéshozatalból. A rendszer egész történetét végigkísérték az időnkénti kampányok és tömegmozgalmak. Ezek mindig felülről indított, a vezetés termelési vagy ideológiai célkitűzéseit megvalósítani hivatott megmozdulások voltak, és a politikai rendszer struktúráján és jellegén nem változtattak. Az egymást követő kampányok egyikét 1956 májusában a „Virágozzék száz virág, versengjen száz gondolati iskola” jelszóval indították. Ez alkotó vitákra, minden kérdés „szabad és tárgyszerű” megvitatására szólított fel, az irodalom, a művészetek s a tudományok területén.

A pártban és az értelmiségi körökben lassan meginduló vitáknak fontos háttere, befolyásoló és színező tényezői voltak az 1956-os lengyel és magyar események. Mao biztatása nyomán széles skálán mozgó, élesen bíráló vita bontakozott ki. Mao csak a rendszer keretein belüli lojális bírálatot kívánta ösztönözni. Ehelyett egyre több kritika érte a pártot, a marxizmus és Mao gondolatai általános érvényű igazságként kezelését. A visszacsapás június 8-án indult meg a „jobboldaliaknak” címkézett bírálók ellen, akiket politikai felforgatással, antikommunista összeesküvéssel vádoltak. Százezrével küldték vidékre vagy átnevelő táborokba a megbélyegzetteket, sokan két évtizedre eltűntek az irodalmi, a művészeti életből.

A „száz virág” kampány egyik célja a párt és az értelmiség viszonyának javítása volt,

ehelyett a szakadékot szélesítette. Ezt a hatást csak fokozta az utólagos hivatalos magyarázat, amely szerint tudatos csapdáról volt szó: színvallásra bátorították a „szocializmus ellenségeit”, hogy könnyebben leszámolhassanak velük.

A „nagy ugrás” és a „kiigazítás” (1958-1965)

1957-1958-tól Mao radikálisan új megközelítést képviselt, hogy Kínát erőssé és gazdaggá tegyék. 1958 májusában hivatalos határozat rangjára emelték a „nagy ugrást”, és szentesítették a lényegét, az új általános irányvonalat: „Minden erőt beleadva, magasra törve, nagyobb, gyorsabb, jobb és gazdaságosabb eredményeket kell elérni a szocializmus építésében.”

Mao a szovjet típusú tervezés problémáit észlelve a tömegek alkotó energiáinak és lelkesedésének felhasználásával akart ugrásszerű fejlődést elérni. Elégedetlen volt a fejlődés ütemével és az elért eredményekkel; a „késlekedést” a szovjet módszerek alkalmazásának, nem Kína elmaradottságának tulajdonította. Az elképzelés hátterében a fejlett tőkés országok „utolérésének és elhagyásának” szándéka rejlett.

Az erőfeszítés 1957-1958 telén mintegy százmillió paraszt mozgósításával kezdődött vízgazdálkodási és öntözési létesítmények építésére, mindenekelőtt a gabonahozam növelése végett. A munkaerő mozgósítása 1958-ban néhány hónap alatt a termelőszövetkezetek hatalmas, járásnyi méretű népi kommunákba való összeolvadásához vezetett. A létrejött 26 ezer népi kommuna mindegyikéhez átlag ötezer család tartozott. A nagy méret mellett a kommunák sokféle funkciót egyesítettek: a mezőgazdasági termelésen kívül iskolákat, egészségügyi létesítményeket tartottak fenn, különböző műhelyeket és üzemeket működtettek. A kommuna az államigazgatási irányítás legalsó egységévé vált, hozzájuk tartozott a milícia, az adóbegyűjtés, a lakosság regisztrációja. A kollektív munka zavartalansága érdekében megszüntették a háztáji földeket, a piacokat korlátozták. A nők munkaerejének felszabadítása jelszavával közös étkezdéket szerveztek, óvodákat állítottak fel. Az elosztásban a hangsúlyt az egyenlősdire helyezték, a teljesítmény szerinti elosztás erősen háttérbe szorult.

Minden területen óriási, valóban ugrást igénylő célkitűzéseket jelöltek meg. Ezt mindenekelőtt a tömegek mozgósításával, új – sokszor az ésszerűség határait és a fizika törvényeit is áthágó – termelési módszerek alkalmazásával igyekeztek elérni. A nagy eredmények hajszolása hamis jelentések tömegét és a statisztikai rendszer összeomlását eredményezte. Az eltúlzott adatok súlyos következményekkel jártak. Ezekre alapozva vezettek be ingyenes étkezést a kommunákban, készítették a beruházási terveket, emelték meg az ipar növekedési előirányzatát. Az élelmiszer-problémát megoldottnak tekintve gyors megoldást sürgettek az ipar területén is, mindenekelőtt a vas és az acél előállításában. Ennek az eléréséhez óriási tömegű munkaerőt mozgósítottak, s kis kohók ezreit építették („népi kohó” mozgalom). Hasonló mértékben növelték a beruházásokra fordított összegeket, amit a nem mezőgazdasági munkaerő példátlan növekedése kísért.

Mindez nagyon megnövelte az élelmiszerek, különösen a gabona iránti igényt, 1959-ben és 1960-ban azonban a termés messze elmaradt még az 1957-es szinttől is. Ez példátlan éhínséget okozott, egyes körzetekben visszatért a múltból ismert, de 1949 után felszámolt tömeges éhhalál.

Az ugrást segítő feszültség fokozására 1958 augusztus-szeptemberében Kína ágyúzni kezdte Tajvan part menti szigeteit. Ez felidézte egy „helyi háború” veszélyét az Egyesült Államokkal, sőt potenciálisan a Szovjetunió belesodródását sem zárta ki. Az egyre világosabban kirajzolódó tragédia körüli nézeteltérés megbontotta a legfelső vezetés egységét. Ez 1959 júliusában vált nyilvánvalóvá, amikor Peng Tö-huaj honvédelmi miniszter- az 1950-1951-es koreai hadműveletek nemzeti hőse – részletesen bírálta a súlyos hibákat. Mao ellentámadásba ment át. Tekintélyére támaszkodva, fenyegetésekkel és zsarolással elérte, hogy Penget „jobboldali frakciósként” bélyegezték meg és leváltották. Ez erős lökést adott a „jobboldali opportunisták” elleni kampánynak. Ismét nekilódult az „ugrás”, az éhínség rettenetes következményeivel. A gazdaság még inkább szétzilálódott, egyre súlyosabb aránytalanságok alakultak ki.

A nehézségeket fokozta, hogy az éleződő nézeteltérések miatt a Szovjetunió 1960. júliusban kivonta szakértőit Kínából. Az ugrás a súlyos anyagi következményeken túl károsította a párt és a rendszer tekintélyét és támogatottságát. Végül Mao „lemondott” az államelnöki tisztségről, s helyette 1959-ben Liu Sao-csi lett a KNK elnöke.

A „kiigazítás” stratégiája 1961-től hosszabb folyamat során formálódott. A hatalmas károk miatt helyreállításra is szükség volt. Felszínre került a vezetés megosztottsága. Másrészt a rettenetes következmények a vezetést konszenzus keresésére és kialakítására kényszerítették. Ez gátolta az „ugrás” politikájának hivatalos bírálatát, akadályozta egy világos új irányvonal kidolgozását és érvényesítését. Részben ez is magyarázza, hogy éppen ekkor válhatott hallatlan méretűvé Mao, a „nagy kormányos” személyi kultusza.

A „kiigazítási” stratégia fő alapelvként a mező'gazdaságot tekintette az egész gazdaság alapjának. A gazdasági szektorok rangsorolása: mezőgazdaság, könnyűipar, nehézipar. A mezőgazdaságban az első intézkedések között szerepelt a háztáji földek visszaadása, a falusi piacok ismételt megnyitása, a mezőgazdasági adó és a központilag felvásárolt gabona mennyiségének csökkentése, a melléktevékenységek engedélyezése. Az ellátási nehézségek enyhítésére mintegy 30 millió, az „ugrás” éveiben mozgósított embert küldtek vissza falura. Csökkentették a kommunák méreteit; a munkaszervezésben és az elosztásban a hangsúly a legkisebb egységre, a termelőcsapatra került.

Az ipar, bár a fontossági sorban a második helyre került, a gazdasági élet meghatározó szektora maradt, hiszen a bruttó nemzeti terméknek ekkor már több mint a felét adta. A „kiigazítás” első intézkedései a beruházás csökkentésére, az ipari termelés növekedési ütemének drasztikus lefékezésére, a foglalkoztatottak számának nagyarányú visszafogására, az irányítási rendszer javítására irányultak. A munkásokat az anyagi érdekeltség alkalmazásával a teljesítmény növelésére, a költségek csökkentésére ösztönözték, az iparban általában a nyereség és a hatékonyság szempontja került előtérbe a mennyiségi hajsza és az osztályharc hangoztatása helyett. Az intézkedések nyomán a gazdaság helyzete fokozatosan normalizálódott, 1965-re a „kiigazítás” feladatait túlnyomórészt sikerült megoldani. Igaz, miközben az iparban lényegesen meghaladták az 1957-es szintet, a mezőgazdaságban alig érték el azt (miközben az ország lakossága mintegy 80 millió fővel szaporodott). Az eredmények sokkal jelentősebbek lehettek volna, ha a vezetők egy része, mindenekelőtt Mao – főleg 1963-tól – nem indította volna olyan kampányok sorozatát, amelyek veszélyeztették a feladatok teljesítését, és lényegében már a későbbi „kulturális forradalmat” készítették elő. Attól tartott, hogy a „kiigazítás” intézkedései egységes stratégiává összeállva Kínát tévútra vihetik, vagyis az ekkor már nyíltan bírált „szovjet revizionizmushoz” hasonló elfajulást eredményezhetnek.

A kampányok és végrehajtásuk kötődött a hadsereghez. Újra meghirdették a „népi háború” doktrínáját, s főleg a politikai és ideológiai munkára helyezték a hangsúlyt. Olyan hősöket állítottak a katonák elé példaképül, akik a legteljesebb önfeláldozással, a Mao műveiből elsajátított forradalmi szellem szerint éltek és dolgoztak. Egyúttal tisztogató nevelési kampány is folyt. A „kiigazítás” gazdasági stratégiájával szemben pedig olyan mezőgazdasági és ipari egységeket (elsősorban Tacsaj, illetve Tacsing) állított példaképül,

amelyek önellátó, majdnem naturális gazdálkodást folytattak, az államtól nem kértek segítséget („önerőre támaszkodás”), elosztásukban pedig az egyenlősdi dominált. Ahad- sereg sikeres „átgyúrása” után a „tanulni a hadseregtől” és a „minden ember katona” jelszóval indítottak kampányokat. Ezek a „készülj a háborúra” felhívásba torkolltak, ami már közvetlenül hatott a gazdasági munkára. Ennek szellemében a gazdasági stratégiában minden erőt a katonailag jobban védhető belső tartományok beruházásaira irányítottak, átfogó, elsősorban hadiipari bázist építve ott ki. Ebben volt bizonyos értelemben gazdasági racionalitás is, mivel az ipari bázisokat közelítette a nyersanyag- és energiaellátó területekhez, a belső piacokhoz, s megtakarította a szállítást. Ám egészében teljesen figyelmen kívül hagyta a gazdaságosság és a megtérülés szempontjait.

A kínai-szovjet szakítás

A „nagy ugrással” fordulat kezdődött Kína külpolitikájában is, amely megváltoztatta Kína viszonyát a szocialista országokkal, mindenekelőtt a Szovjetunióval. Az ötvenes évek második felétől a két ország viszonyát egyre több feszültség terhelte, amely 1963-ra éles, nyílt vita formáját öltötte. Mao és a kínai vezetés egyre kevésbé értett egyet a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) XX. kongresszusán (1956) kifejtett tétellel, hogy a világháború elkerülhető'. A Sztálin személyi kultuszafeletti bírálatot is elutasították, bár viszonyuk Sztálinnal korábban a legkevésbé sem volt harmonikus. 1957 novemberében Mao a moszkvai párttanácskozáson (az első szovjet szputnyik sikeres felbocsátása által is inspirálva) kifejtette nézetét a „keleti szél” fölényéről a „nyugati szél” felett. Kijelentette: nem kell félni az atom-világháborútól, mert az mindeneképpen az imperializmus pusztulását, a kommunizmus világméretű győzelmét eredményezné.

Mao elégedetlen volt a szovjet modell és tervezés alapján elért eredményekkel. Nehezményezte az ugrás bírálatát a szovjet vezetés részéről, akik súlyos kihívásnak fogták fel, hogy Kína előbb akarja elérni a kommunizmust, mint a Szovjetunió. (A szovjetek elutasították a szállítások növelésére irányuló kínai igényt is, majd kivonták szakértőiket.) Ennél is komolyabb ügy volt a Tajvanhoz tartozó szigetek kínai bombázása, amiről Kína – belügyként kezelve ezt – nem konzultált, holott ez a szövetségesi kötelezettségek révén szuperhatalmi konfrontációt idézhetett volna elő. A nézeteltérések következtében a szovjetek nem teljesítették azt az ígéretüket, hogy hozzásegítik Kínát atomfegyver birtoklásához.

1959-1960-ban kiéleződött a kínai-indiai viszony a bizonytalanul meghúzott határvonalak, illetve egyes területek hovatartozása körül. Kisebb összecsapásokra is sor került. A moszkvai vezetők bírálták a feszültségkeltést. Az 1960 után is folytatódó feszültség 1962 októberében – a karibi válsággal egyidejűleg – nagyméretű fegyveres összeütközésbe torkollott, a kínai csapatok jelentős sikereivel. Az évekig húzódó konfliktus az egész térségben komoly nyugtalanságot váltott ki. Egyidejűleg hozzájárult a kínai-pakisztáni viszony változásához, a két ország látványos közeledéséhez.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Kína külpolitikája különös figyelemmel és aktivitással fordult Afrika felé, amelyet a „Kelet és Nyugat” közötti harc „centrumának” kezdtek tekinteni. Ennek jelentős ösztönzést adott az afrikai gyarmatok gyors függetlenné válása, mindenekelőtt 1960-ban („Afrika éve”).

1963-ban a kínai-szovjet vita a nyilvánosság elé tárult. A két fél árulással, ideológiai eretnekséggel, a nemzeti érdekek és a nemzetközi béke veszélyeztetésével vádolta egymást. A vitát különösen kiélezte Kína területi igényeinek hangoztatása a Szovjetunióval szemben, amit sorozatos határincidensek kísértek. A viszony javulását Hruscsov 1964. október 14-ei leváltása sem hozta meg. 1964-től a vietnami háború eszkalációja, valamint a kínai-szovjet vita a Vietnami Demokratikus Köztársaság (VDK) amúgy is nehéz helyzetét tovább rontotta. A „kiigazítási” politika tehát nem volt különösebb hatással Kína külpolitikájára; ebben a tekintetben a vezetés is egységesebb volt.

A „kulturális forradalom” (1966-1967)

Mao életének utolsó évtizede nagyarányú rombolást okozó politikai küzdelem jegyéi ben telt. Mao az istenként tisztelt vezető státuszába emelkedett, a régi császárok minden előjogával rendelkezett, minden lényeges döntésnél hivatkozni kellett i rá. Harcot indított a részben általa, részben rá hivatkozva létrehozott rendszer lényeges elemei és az ország társadalmi és gazdasági irányvonala ellen. A kulturális forradalom legáltalánosabb feltételét az a politikai rendszer és társadalom alkotta, amelyet egy nagy vezető és egyetlen párt diktatúrája működtetett; ahol a legfelső vezetők személyes hatalma, kapcsolatai és küzdelme a meghatározó, miközben a nép döntéseik engedelmes végrehajtója. E hagyományos politikai kultúrában a törvény eszköz a kormányzók kezében, nem a hatalmat korlátozó tényező.

Mao a kiigazításban körvonalazódó irányvonal és rendszer láttán úgy érezte, hogy a forradalom eltávolodik alapvető' céljaitól; hogy az anyagi javak hajszolása váltja fel az önfeláldozást és az egyenlőséget. Úgy látta, hogy egyre inkább elkülönül a néptől egy – lényegében persze általa hatalomra juttatott – bürokratikus elit, amely az autokratikus irányítás régi sémáját követi. Mindez Mao számára a Szovjetunióéhoz hasonló „revizionista elfajulás” veszélyét idézte fel, amely végső soron a kapitalizmus visszaállításához vezet. Felfogása szerint az osztályharcot a szocializmus körülményei között is folytatni kell; ennek a legfőbb és leghatékonyabb formáját a manipulált tömegmozgalomban látta. Nőtt az aggodalma, hogy a forradalom ügye „kapitalista úton járók” kezébe kerül.

A KKP utóbb hivatalosan csak egy Mao halála utáni dokumentumban (1981) állapította meg Mao egyéni hibáinak felelősségét: „A nagy kulturális forradalom átfogó, tartós, súlyos balos hibájáért a fő felelősség Mao Ce-tung elvtársat terheli.”

Mao 1965 novemberében elhagyta Pekinget és a következő év júliusáig – több dél-kínai tartomány végiglátogatása mellett – Sanghajban tartózkodott, onnan szervezte a kulturális forradalom előkészületeit. Az akció a pekingi pártbizottság ellen indított támadásokkal kezdődött, amelyhez Mao az eliten és az intézményrendszeren kívül keresett szövetségeseket és tömegbázist: 1966 nyarán a diákok kezdték megszervezni a vörös gárdákat. Támogatásukra és irányításukra az átpolitizált hadseregből, radikális sanghaji értelmiségiekből, Mao felesége, Csiang Csing részvételével formálódott egy vezérkar, amely később a Központi Kulturális Forradalmi Csoportot alkotta. 1966 augusztusában a Központi Bizottság egy részének részvételével megtartották a 11. plénumot, amely meghirdette a harcot, hogy eltávolítsák „azokat a hatalmon levőket, akik a kapitalista úton járnak”, bár ezeket pontosan nem jelölték meg.

A vörös gárdákba szervezett tapasztalatlan fiatalokat Mao olyan jelszavakkal ösztönözte, mint „Tüzet a főhadiszállásokra!” és „Tanulni a forradalmat forradalomcsinálás útján!”. A „négy régi” elleni támadásra (régi eszmék, kultúra, szokások, magatartások) biztatták őket. Ez gyorsan romboló tevékenységbe, brutális terrorba csapott át. Módszeresen pusztították az e kategóriákba tartozónak tekintett könyveket, képeket, egyéb kultúrértékeket. Egyúttal az ezekhez kapcsolható személyek megalázására, ütlegelésére, sokszor meggyilkolására is sor került. A támadások valójában a Kínát irányító hatalmi struktúra szinte minden lényegi elemét érintették. Olyan legfelső vezetőket is eltávolítottak, mint Liu Sao-csi államfő, vagy Teng Hsziao-ping, a párt főtitkára. A lázadó szervezetek frakciókra oszlottak, amelyek egymással is fegyveres összecsapásokba keveredtek. A helyzet polgárháborúra kezdett emlékeztetni. Mao és ellenfelei világosan tulajdonképpen sohasem fejtették ki eltérő nézeteiket és céljaikat. Ehelyett eszméiket rövid jelszavakban összegezték. A Mao-idézetekből már korábban, a hadseregben zajló kampány során összeállított „kis piros könyvecske” lett minden tevékenység és gondolkodás hivatkozási alapja és inspirálója, amely már jellegénél fogva sem lehetett alkalmas a világos eligazításra. A doktrinális különbségek így a csoportok számára nem voltak világosak; a hatalmi küzdelemben inkább a jó és a gonosz harcát vélték látni.

1967. január végén a hadsereg beavatkozása mellett döntöttek, amely szinte az egyetlen szervezett erő maradt az általános zűrzavarban. Valójában a hadsereg fellépése is csak részben vagy látszólag volt egyértelmű és határozott: a katonák gyakran nem tudták, hogy az egymással vetélkedő, egyaránt Maóra hivatkozó vörösgárdista és egyéb csoportok közül melyiket támogassák. Így a katonák között is komolyabb összecsapásokra került sor. A hatalom tényleges elfoglalására új hatalmi szervek létrehozását határozták el forradalmi bizottságok néven, mégpedig három erő részvételével: a hadsereg, a forradalmi lázadó elemek és a Mao irányvonalához hű káderek képviselőiből („három az egyben”). A forradalmi bizottságokat – amelyeknek semmiféle alkotmányos alapja nem volt – felülről, a választások mellőzésével, tartományi szintről kiindulva hozták létre.

Az anarchikus tendenciák, a folytatódó összecsapások Maót 1968. július végén a vörös gárdák feloszlatására késztették, s tagjaikat milliószámra küldték vidékre. Helyüket viharos gyorsasággal új szervezetek foglalták el: a Mao Ce-tung eszméit propagáló csoportok, amelyek formailag katonákból, munkásokból és parasztokból álltak, és az intézményekben, a termelőegységekben elfoglalták a vörösgárdisták helyét. A propagandában – hosszú évek után, amelyekben a forradalom fő erejét a parasztságban, illetve a soraiból kikerült katonaságban jelölték meg – újra a középpontba került a munkásosztály vezető szerepének hangoztatása. Mindez nem zárta le a csoportküzdelmeket, a frakciózást, a szélsőségesjelenségek is tovább éltek. A konszolidáció felé mutató tendenciák viszonylagosak voltak. Tartományi szinten az utolsó forradalmi bizottságokat csak 1968 szeptemberére tudták létrehozni, miközben megindult kialakításuk a kisebb közigazgatási egységekben is. A bizottságokban – és egyidejűleg a pártban is – a hadsereg képviselői domináltak.

A kulturális forradalom első hulláma az 1969 áprilisában tartott IX. pártkongresszussal zárult. Ez jóváhagyta a „kulturális forradalom” egész politikáját, a végrehajtott személyi változásokat, és Lin Piaót hivatalosan Mao Ce-tung örököseként jelölte meg. A kongresszus „hangulati előkészítését” szolgálta egy súlyos incidens a szovjet határon.

A gazdaság különböző szektorait a „kulturális forradalom” első évei eltérően érintették. A káosz, a zűrzavar különösen az iparés a szállítás teljesítményében okozott visszaesést. Kevésbé érintette a mezőgazdaságot, amelyet a „nagy ugrás” tapasztalataiból is okulva többé-kevésbé mentesítettek az eseményektől. A legsúlyosabb csapást az értelmiség elleni hadjárat és különösen a felsőoktatási intézmények bezárása (1966) jelentette. Utóbbiak csak 1970-ben, nagyon sok csak 1972-ben nyílt meg újra, rövidített oktatási idővel és katasztrofálisan alacsony képzési színvonallal. Egész generáció maradt ki a megfelelő oktatásból; ennek következményeit Kína a „kulturális forradalom” után még sokáig szenvedte. A hadiipar jelentős részét – mindenekelőtt a rakéta- és nukleáris programokat – viszont teljesen mentesítették a zűrzavartól. Kína 1967-ben felrobbantotta első hidrogénbombáját, első műholdját pedig 1970-ben bocsátotta fel. Folytatódott a tömeges beruházások átirányítása a belső tartományokba, a védelem szempontjából kedvezőnek ítélt nehezen hozzáférhető, hegyes területekre. A gazdaság azonban az eltérő felfogású erők harcának a küzdőtere maradt.

Mao hatalmi egyensúlyozó törekvése során mérsékelni akarta a hadsereg szerepét, ami óhatatlanul érintette Lin Piao utódlási kilátásait. Ehhez járult a kínai vezetésen belüli vita a kapcsolatfelvétel szükségességéről az Egyesült Államokkal. Ezt a vezetés meghatározó része mindinkább elengedhetetlen feltételnek tekintette Kína gazdasági korszerűsítéséhez, nemzetközi szerepének elismertetéséhez, és a szovjet fenyegetés ellensúlyozására. A fejlemények egy máig sem teljesen világos konfliktushoz vezettek Lin Piaóval. (A kínai magyarázat szerint összeesküvést szőtt Mao ellen, és ennek kudarca után a Szovjetunióba próbált menekülni, ami 1971 szeptemberében egy repülőbaleset során bekövetkezett halálával végződött. A hivatalos sajtó azonban erről is csak közel egy év után adott hírt, „bizonyítékok” kíséretében.) A kijelölt utód állítólagos árulása újabb rendkívüli presztízsveszteséget okozott Maónak.

A Lin Piao-ügyet, a szélsőségesek ellentéteit Csou En-laj és mérsékelt csoportja igyekezett kihasználni pozíciói erősítésére, a korábban leváltott vezetők rehabilitálására. 1973 tavaszán miniszterelnök-helyettessé nevezték ki Teng Hsziao-pinget, aki egyre inkább helyettesítette a rákbeteg Csou En-lajt. 1973 augusztusában élesen elítélték a „szélsőjobboldali”, „összeesküvő” Lin Piao-csoportot. A szélsőséges kultúrforradalmi csoport pedig Lin Piao és Konfucius összekapcsolt bírálatával széles körű kampányba kezdett, elindítva ezzel a „kulturális forradalom” második hullámát.

1976. januárban meghalt Csou En-laj. Az emlékére összegyűlt Tienanmen téri tömeggyűlés incidenssé fajult. A demonstrációt elnyomták, a felelősséget pedig Teng Hsziao-pingre hárították, akit ezért másodszor is eltávolítottak a hatalomból. A természeti csapások és az emberi szerencsétlenségek közötti szoros kapcsolat tradicionális kínai hite alapján baljós előjelnek számított, hogy 1976. júliusban több százezer ember életét követelő földrengés rázta meg Tangsan város környékét. A néphiedelem újabb tápot kaphatott: 1976. szeptember 9-én meghalt Mao Ce-tung. Alig egy hónap múlva a szélsőbalos vezetés négy tagját („a négyek bandáját”), köztük Mao özvegyét, Csiang Csinget letartóztatták. Mao utóda a „kulturális forradalomban” felemelkedett Hua Kuo-feng lett.

A „kulturális forradalmat” a társadalomra, az emberekre, a rendszerhez fűződő kapcsolatokra gyakorolt hatása miatt joggal nevezik „a katasztrófa tíz évének”. Nagymérvű társadalmi kiábrándulást váltott ki, a szélsőségesek által elérni remélt forradalmi elkötelezettség és önfeláldozás, az „új típusú ember” tömeges kialakulása helyett. Ráadásul közel egymillió főnyi népesség elvesztésével zárult.

Külpolitika a „kulturális forradalom” alatt

A „kulturális forradalom” első időszakát a külkapcsolatokban ugyanaz az értelmetlen fanatizmus jelentkezett, mint a belpolitikában. Számos követet vissza: hívtak, a külkereskedelmi forgalom is visszaesett. Rendkívül kiéleződött a kínai-szovjet viszony, a határon szaporodtak az incidensek. Kína élesen elítélte és agressziónak bélyegezte a Szovjetunió és szocialista négy ország 1968. augusztusi csehszlovákiai intervencióját. 1969 márciusában nagyobb méretű, sok áldozattal járó összecsapásra került sor a szovjet határőrökkel az Usszurifolyónál, egy vitatott sziget birtoklása ürügyén.

1969-től Kína jelezte, hogy érdekelt a kapcsolatok javításában az Egyesült Államokkal. Az Egyesült Államok is megértette, hogy e kapcsolat javíthatja pozícióját a vietnami háborúban és a Szovjetunióval folytatott globális versengésben („kínai kártya”). A KNK nagy diplomáciai sikerét jelentette, hogy 1971 októberében Tajvan helyett felvették az ENSZ-be, ahol elfoglalhatta a BT-ben Kínának biztosított állandó helyet.

1972 februárjában Nixon amerikai elnök Kínába látogatott. Közös közleményükben rögzítették a kétoldalú kapcsolatok normalizálásának alapelveit, de a diplomáciai kapcsolatok felvételére még nem került sor. A Vietnamról kötött 1973-as párizsi egyezmény további akadályokat hárított el a viszony fejlődése útjából.

1970-1972-ben számos európai és fejlődő országvette fel a diplomáciai kapcsolatot Kínával. A kereskedelmi forgalom gyors ütemben nőtt a nyugati országokkal, ám a folyamat – a kulturális forradalom második hulláma kapcsán – 1974-ben megtorpant, 1976-ban pedig jelentősen visszaesett.

Atmenet és reformok (1976-)

A „négyek” letartóztatása után a vezetésben három frakció alakult ki: 1. a kulturális forradalomban felemelkedett, kevésbé szélsőséges maoisták (Hua Kuo- feng); 2. a kulturális forradalmat bántatlanul átvészelők, a gazdaságpolitikában is mérsékelt álláspontot képviselők (Csen Jün, Li Hszien-nien, Je Csien- jing) köre; 3. a korábban jobboldaliként kitisztogatott, félreállítottak csoportja.

Az 1977 augusztusában ülésező XI. pártkongresszus az évszázad végéig a „négy modernizálás” végrehajtását tűzte ki célul. A „négy modernizálás” gazdaságfejlesztési stratégiáját még Csou En-laj vázolta fel 1964-ben, majd 1975-ben a mezőgazdaság, az ipar, a tudomány, a technológia és a honvédelem korszerűsítésére is kiterjesztette. A tízéves (1976-1985) gazdaságfejlesztési program azonban még a balos gondolkodás jegyében fogant, és kimondatlanul egyfajta ugrás végrehajtására irányult. Emiatt már 1980-ban hatályon kívül helyezték.

A pártvezetésen belüli frakciók küzdelme 1978 decemberében a KKP később „történelmi fordulópontnak” minősített 3. plénumán fontos állomásához érkezett. Ekkor Teng Hsziao-ping és hívei kerültek túlsúlyba, akik ezt követően fokozatosan kiszorították a hatalomból a balos csoport képviselőit. Elindult a folyamat, amely utóbb a reformok és a külvilág felé a nyitás politikájához vezetett. Ennek szerves része volt az 1949 óta tartó időszak kritikai felülvizsgálata, a jövőre vonatkozó elképzelések és célkitűzések felvázolása. Megállapították, hogy a megelőző évtizedekben a gazdaság fejlődési üteme nem volt alacsony. Az ipar és a mezőgazdaság bruttó teljesítménye 1952 és 1980 között 19-szeresére nőtt. A heves fellendülések és a hatalmas visszaesések miatt azonban az ütem egyenetlenül alakult. A gazdaság hatékonysága alacsony fokú, és ami különösen riasztó, csökkenő tendenciájú volt. A nemzeti jövedelem csak 5-szörösére emelkedett. Az életszínvonal 1957 óta gyakorlatilag nem emelkedett, különösen a parasztok esetében volt tragikusan alacsony. Túlzott hangsúlyt helyeztek a nehézipar fejlesztésére, az egyéb ágazatok rovására. Az energiatermelés, az infrastruktúra szűk keresztmetszet maradt. A közel 400 millió foglalkoztatott mellett a városokban 20 millióra, a falvakban mintegy 100 millióra becsülték az eufemisztikusan „munkára várók”-nak nevezett munkanélküliek valamint a rejtett munkanélküliek számát. Súlyos gondok forrásává vált a születésszabályozás hosszú időn keresztüli elhanyagolása.

Teng Hsziao-ping többször beszélt a politikai reformról, a párt- és az állami rendszer demokratizálásának szükségességéről. Ennek korlátait azonban már 1979-ben világosan megvonta a „négy alapelvvel”, amelyhez Kínának ragaszkodnia kell: a szocialista út, a népi demokratikus diktatúra, a párt vezető szerepe, a marxizmus-leninizmus és Mao Ce-tung gondolatai. Az új vezetés nagy rehabilitációt hajtott végre, amely az 1957-1958-asjobbol- dalellenes kampány áldozataiig visszamenően több millió embert érintett. Megszüntették a volt földesurak, a gazdagparasztok kategóriáit, amelyek több évtizeddel korábbi társadalmi helyzetük alapján sújtották hátrányos megkülönböztetéssel és különböző retorziókkal őket, családtagjaikat és gyermekeiket is. (A diszkrimináció velük szemben lényegesen enyhült.) A folyamat egyúttal hozzájárult a vezetés társadalmi bázisa szélesítéséhez, politikai hatalmának konszolidációjához.

Elindították a hivatali apparátus több évig tartó reformját is, mert a tervbe vett modernizációhoz képzett, az új megoldásokra fogékony és a vezetéshez lojális bürokráciára volt szükség. Az apparátusok túlnépesedettek voltak. Az évtizedeken keresztül követett gyakorlatban a „vörös és szakember” kritérium alkalmazásakor többnyire az elsőre helyezték a hangsúlyt, emiatt a tisztviselők iskolázottsági, képzettségi szintje általában alacsony volt. Hatalmas feladat volt fiatalabb és képzettebb emberek tömeges munkába állítása, új nyugalomba vonulási rendszer kidolgozása, a létszámcsökkentés (végül is sikertelen) kísérlete.

A pártfegyelem megerősítése érdekében a 40 milliós párttagság megrostálását is elhatározták. Most fegyelemre és engedelmességre volt szükség. Még nagyobb óvatosságot és körültekintést igénylő feladat volt a hadsereg megtisztítása. A katonai kiadások arányát jelentősen csökkentették, 1985-ben pedig egymillió fő leszerelését jelentették be, amit két év alatt lényegében végre is hajtottak. A reform során fiatalabb, magasabb képzettségű tisztek kerültek nagy tömegben vezető beosztásokba, emelték a kiképzés színvonalát, javították a szakmai felkészültséget.

Mezőgazdasági reformok

Az átfogó gazdasági reformok a mezőgazdaságban kezdődtek, mivel a kínai vezetés érzékelte, hogy az akkor közel egymilliárdos lakosság megfelelő táplálása nemcsak ellátási probléma, hanem elsőrendű politikai és hatalmi kérdés. Viszonylag kis ráfordítással itt lehetett a legnagyobb és leggyorsabb eredményt elérni. A maoista korszakban a táplálkozásban fő szerepet játszó gabona mennyisége fokozatosan nőtt.

A reformok során a kommunarendszer helyébe a „termelési felelősségi rendszer”külön- böző formáit vezették be, amelyekkel már a hatvanas évek elején, a „kiigazítás” során is kísérleteztek. Ezek lényege, hogy a földet művelésre felosztották az egyes parasztcsaládok között, amelyek szerződésben kötelezték magukat bizonyos mennyiségű termék átadására az államnak, valamint meghatározott kötelezettségek teljesítésére a szerződést kötő kollektívának. A megmaradó mennyiséggel szabadon rendelkezhettek, felélhették vagy a piacon értékesíthették. Az átlagban 15 (esetenként több) évre szóló szerződéssel azonban a föld tulajdonjoga a kollektíváé maradt. A viharos gyorsasággal terjedő, 1982-re általánossá váló rendszer nagymértékben növelte a parasztok aktivitását, közvetlenül érdekeltté téve őket a jobb munkában, a nagyobb termelés elérésében. Komoly ösztönzést jelentett az állami felvásárlási árak lényeges felemelése is.

Az egyéni érdekeltség érvényesítésének hatására a mezőgazdaság fejlődése meglódult. Gyorsan nőtt a parasztok jövedelme, életszínvonala. A falvakban valóságos fogyasztói forradalom bontakozott ki, rengeteg új ház épült. A parasztok a hagyományos növénytermesztés és állattenyésztés mellett minden olyan tevékenységbe belefogtak, ami hasznot hoz, a különböző melléktevékenységektől a fokozatosan újra engedélyezett kereskedésen át a szolgáltatásokig.

A helyi munkába állítást szorgalmazandó falusi, mezővárosi ipari, építőipari, szolgáltató vállalatokat hoztak létre. Ez vált a kínai gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő szektorává. Az itt foglalkoztatottak száma 2002-ben 132,9 millió volt az összesen 489,6 millió fő falusi munkaerőből.

1985-ben megszüntették az alapvető mezőgazdasági termékek kötelező állami felvá-

sárlásának (beszolgáltatásának) 1953 óta fennálló rendszerét és szerződéses felvásárlási rendszerre tértek át. A nyolcvanas évek második felétől azonban a mezőgazdaság dinamikus fejlődése megtorpant, s a kilencvenes évek elején válságjelenségek mutatkoztak. A vezetés komplex intézkedésekkel próbált lendületet adni a paraszti érdekeltségnek, a mezőgazdasági termelés gyorsabb növekedésének.

Ipari reformok

Az átfogó reform 1985-ben indult, és mindenekelőtt a nemzeti jövedelem és a költségvetési bevétel zömét biztosító állami vállalatok hatékonyabbá és nyereségesebbé tételére irányult. A reform elvi alapja a tulajdonjog és az igazgatási, működtetési jog elválasztása, a vállalati autonómia és önállóság növelése volt. Az 1988-ban elfogadott vállalati törvény a vállalatok közvetett, gazdasági eszközökkel történő befolyásolását célozta. Megvalósítására változatos formákat alkalmaztak. Áttértek a termelési eszközök, anyagok túlnyomóan piaci értékesítésére. A hazai piaci értékesítés mellett mind több vállalat kapott exportjogot is. A profit korábbi teljes befizetése helyett az egységes adóztatásra tértek át. A beruházáshoz szükséges hiteleket a vállalatok kamattal terhelten, visszafizetési kötelezettség mellett kapták. Bővült az igazgatók, a menedzserek döntési jogköre a korábban mindenhatónak számító párttitkárok rovására.

Minden reform ellenére a kínai vezetés gondjainak egyik fő forrása a kilencvenes években is az állami szektor maradt. Az állami cégek mintegy 40 százaléka veszteségesen működött. Életben tartásuk évente növekvő terheket rakott az állami költségvetésre.

Az állami szektor helyzetét befolyásolta az egyéb tulajdonban levő vállalatok növekvő térhódítása. Az 1999-ben módosított alkotmány egyenjogúnak ismert el minden tulajdonformát.

A nyitás politikája

A reformok elindításával egyidejűleg Kína igyekezett bekapcsolódni a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. Tudatosították, hogy az ország korszerűsítése csak a vi- j lággazdasággal való szoros és szerves kapcsolatban képzelhető el. A nyitási politika fontos céljai közé sorolták a külföldi tőke bevonását, a modern technológia, menedzseri és marketingismeretek megszerzését. Ez alapvető alkotóeleme volt az exportorientált kínai fejlesztési stratégiának, mivel más, újonnan iparosodott országokhoz hasonlóan Kína számára is ez a legcélravezetőbb út a modernizáció felgyorsításához.

E célok elérésére már a nyolcvanas évek elején különleges gazdasági övezeteket állítottak fel Dél-Kínában. Ezek területén a külföldi befektetők jelentős kedvezményekben részesültek. 1984-től egyre több tengerparti várost és a nagy folyók deltavidékeit nyitották meg; a belső tartományokban pedig különféle „fejlesztési övezeteket” alakítottak ki. A közvetlen tőkebefektetés folyamata ciklikus jellegű volt – akárcsak a gazdasági fejlődés egésze – és különösen 1992-től öltött szinte elképesztő méreteket. A teljes kínai export jóval több mint 50 százalékát már ezek adják. A külföldi befektetőkre erős vonzerőt gyakorolt a viszonylag olcsó és bőséges munkaerő, a rendelkezésre álló természeti kincsek, nyersanyagok, de egyre hangsúlyosabban az óriási potenciális piac kihasználása. Ezek a csábító tényezők sikeresen ellensúlyozták a befektetési környezet súlyos hiányosságait, az óriási, nehézkes bürokráciától kezdve a piacgazdaság fejletlenségéből eredő nehézségekig.

Az exportorientált gazdaságfejlesztési stratégia nyomán az ország külkereskedelme is rendkívüli dinamizmust mutatott. Kína a nyitással, a világgazdaságba történő sokoldalú bekapcsolódásával az utóbbi évtizedben egyre inkább meghatározó tényezővé vált. Kína gazdasági fejlődésének ciklikus jellege megmaradt, de nem jellemezték olyan szélsőséges kilengések, mint a korábbi évtizedekben. A „kínai színezetű szocializmus” építése során a gazdaság pluralizálódott, a piacgazdaság elvei és gyakorlata mind szélesebb körben érvényesülnek.

A reformidőszak legsúlyosabb válságát az 1989. tavaszi demokráciamozgalom és annak vérbefojtása jelentette. Összetett társadalmi megmozdulás volt, a politikai demokrácia, a hatalom ellenőrzése, a korrupció elleni harc stb. követeléseivel. Nem támaszkodhatott tömegbefolyással rendelkező, szervezett ellenzéki mozgalmakra, és egyik legfőbb gyengesége volt, hogy a vidéket nem érintette. A változások iránti igényt a diákság, az értelmiség soraiban erőteljesen táplálták a nyitás következtében a külvilágról szerzett viszonylag pontos és széles körű ismeretek, a vezetés által már korábban is „burzsoá liberálisként” és „szellemi szennyeződésként” elítélt nyugati eszmék és értékek behatolása. Az „ellenforradalmi lázadásnak” minősített demokratikus megmozdulás véres elfojtása, az eseményeknek a valósággal homlokegyenest ellenkező hivatalos magyarázata súlyos csapást mért a párt és a rendszer legitimitására és szavahihetőségére.

A reformfolyamat s a gazdaság 1992-től ismét nagy lendületet vett. Megfogalmazódott a célkitűzés, hogy Kína „szocialista piacgazdaságot” akar felépíteni.

A vezetés pragmatista alapállása megmaradt, sőt Teng Hsziao-ping 1997. februárban bekövetkezett halála utáni, már jórészt technokrata nemzedék térnyerésével még erősödött is. Határait azonban jelzi a négy alapelvhez, mindenekelőtt a párt vezető szerepéhez való ragaszkodás. A társadalmi változások ugyanakkor nem hagyják érintetlenül a pártot. Ennek egyik jele, hogy 2001. júliustól vállalkozók, tőkések is tagjai lehetnek a pártnak. A vezetés kiemelt politikai értékként kezeli a társadalmi, politikai stabilitást, amelynek fontosságát nemcsak az 1989-es események, hanem még inkább a közép- és kelet-európai rendszerváltások után hangsúlyozták.

Kínai külpolitika a reformidőszakban

A kínai külpolitika Mao halála után is szovjetellenes maradt. Az ellenségeskedés átterjedt Vietnamra is, amely közeledett a Szovjetunióhoz. Kambodzsa Vietnam általi elfoglalását Kína hegemón törekvésként elítélte; 1979 elején háborús konfliktust robbantott ki, s „büntetőexpedíciót” indított Vietnam ellen.

A szovjetellenesség miatt is javult Kína viszonya a fejlett ipari országokkal. Az 1972-ben felvette a diplomáciai kapcsolatokat Japánnal, majd 1978-ban béke- és barátsági egyezményt kötött vele. Javította kapcsolatait Nyugat-Európával. A szovjet fenyegetésre való utalással nem ellenezte ott az amerikai csapatok jelenlétét, s a NATO újabb rakétatelepítési terveit. 1979 januárjában teljes körű diplomáciai kapcsolatot létesített az Egyesült Államokkal.

A reform és a nyitás politikájával markáns fordulat következett be a kínai külpolitika fő vonalaiban és alapelveiben. Törekvései középpontjába a nemzetközi béke és biztonság fenntartása került, mint a modernizáció és a gazdasági prosperitás elengedhetetlen feltétele. Szakított a világháború elkerülhetetlensége tételével, elutasítva a fegyverkezési versenyt. Független külpolitikát folytatott, minden országgal normális, kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekedett, a békés egymás mellett élés elvei alapján, tekintet nélkül az országok társadalmi rendszerére és ideológiájára. Határozottan elutasította az imperializmust, a kolonializmust és a rasszizmust.

Így Kína a nemzetközi életben kiegyensúlyozott résztvevő lett. Normalizálta viszonyát a Szovjetunióval, ahogy a „három fő akadály” eltávolításában előrelépés következett be: a szovjetek kivonulása Afganisztánból, a vietnamiak távozása Kambodzsából és a határ menti katonai fenyegetés csökkenése. Nagy külpolitikai sikere volt a megegyezés

Hongkong 1997-es, valamint Makaó 1999-es visszakerüléséről Kína szuverenitása alá. Változatlanul globális, világhatalmi tényezőként lépett fel, de ezt másként kívánta elérni. Aspirációinak fő bázisául és hátteréül mindinkább az ázsiai-csendes-óceáni régiót tekintette.

Teljesen új világhelyzet jött létre a közép- és kelet-európai kommunista rendszerek összeom- lásávalés a Szovjetunió felbomlásával. Ez felértékelte Kínának az egyedüli szuperhatalomhoz, az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyát. Ebben a viszonyban növekedett a gazdasági, biztonságpolitikai és más tényezőkből fakadó egymásra utaltság, ezek a tényezők azonban komoly feszültségforrásokat is jelentenek. Ez kiegészült a demokrácia és az emberi jogok körüli nézeteltérésekkel. A két hatalom viszonyát 2001 után befolyásolták a terrorizmus elleni harc szempontjai. A gazdasági tényezők mellett a szélesedő alapú együttműködés nyomán, 13 évi várakozás után 2001 novemberében Kína (és Tajvan) a Világgazdasági Szervezet (WTO) tagja lett.

Kína Oroszországhoz fűződő viszonyában több kedvező változás állt be. Kína korábban e kapcsolatban mindig a gyengébb partner volt. 1990 után ez jelentősen módosult: Oroszország az egykori szovjet szuperhatalomhoz képest meggyengült. Gazdasága visszaesett, miközben Kínáé dinamikusan fejlődött. Az orosz visszaesés következtében főleg a védelmi kooperáció, a kínai fegyvervásárlások kerültek előtérbe. A Nyugattal éleződő vitáik viszont ismét előtérbe tolták kölcsönös érdekeiket.

Hongkong, Makaó, Tajvan 0 Jordán Gyula

A „nagyobb Kína” fogalma mindenekelőtt a gyorsan fejlődő gazdasági kötelékekből keletkezett a KNK, Hongkong, Makaó és Tajvan között, de fontosak a kapcsolatok kulturális és politikai aspektusai is. Fő mozgatóereje a „munkamegosztásban” található, mivel gazdaságaik egymást jók kiegészítik: Kína legfőbb vonzereje az olcsó és bőséges munkaerő, a nyersanyagok, a hatalmas piac. Hongkong, Makaó és Tajvan viszont a Kína számára égetően szükséges tőke, fejlett technológia, menedzseri és marketing-szakértelem birtokában van. A lehetőségek megvalósítását megkönnyítették e kínai társadalmak közötti kulturális kapcsolódások (közös nyelv, kultúra, családi kötelékek). A kormányok elősegítették és ösztönözték a befektetéseket és a kereskedelmet. A KNK ezzel a céllal hozta létre a Hongkonggal és Makaóval határos, illetve a Tajvannal szemközti területeken a különleges gazdasági övezeteket, biztosított számos csábító kedvezményt.

A gazdasági együttműködés a partnerek között hatalmas méreteket öltött: egymás számára a legfontosabb külkereskedelmi partnerek között szerepelnek. A feldolgozóipari tevékenység ezekről a területekről gyors ütemben helyeződött át Kínába. A folyamatok eredményeként a leginkább érintett Dél-Kína és e területek gazdasági integrációja egyre inkább megvalósul. Az emberek, az eszmék a befektetések és az áruk áramlása tömegessé vált, tekintet nélkül a politikai eltérésekre és a határokra. Kína e kapcsolatoktól a gazdasági előnyökön túl a Tajvannal való egyesülés elősegítését is reméli.

Az „anyaországon” kívüli három kínai terület különböző fejlődési utat járt be. Közös jellemzőjük, hogy gazdaságilag kiemelkedő eredményeket értek el; Hongkong és Tajvan a „kis tigrisek” sorába emelkedett.

Hongkong (kb. 1070 km2, 6,3 millió lakos) angol koronagyarmat volt. Az angolok itt az első ópiumháborút követő nankingi szerződés alapján vetették meg a lábukat. A gyarmat területének mintegy 90 százalékát kitevő Új Területeket 1898-ban vették bérbe 99 évre. A gazdasági csodát kedvezőtlen körülmények (a természeti kincsek hiánya, szűk belső piac, nagy bevándorlási hullámok) ellenére érte el, amit részben ellensúlyozott a kiváló adottságú kikötő, amely Hongkongot a térség egyik fő kereskedelmi és szállítási központjává tette. A KNK számára az 1949-et követő évtizedekben fontos „kapuként” szolgált, külkereskedelmének jelentős részét Hongkongon keresztül bonyolította, keményvaluta-bevételének mintegy 40 százalékát ebből a viszonylatból szerezte.

Az 1950-1960-as évektől a világkereslet növekedését kihasználva exportorientált gazdaságfejlesztési stratégiát követett. Gazdaságában a kereskedelem mellett egyre nagyobb szerephez jutott a feldolgozóipar, főleg a könnyűipar. A gyarmati adminisztráció csak minimális mértékben avatkozott be a gazdaság ügyeibe, miközben mindmáig fontos tényezőként szerepel az angol jogrend következetes alkalmazása. Hongkong szabad kereskedelmi terület, néhány cikket leszámítva nincs importvám. Sikerében az emberi tényező, az alkotó kezdeményezés szabad érvényesülése mellett kiemelt szerepet játszott a munkaerő megfelelő minősége is. Ezt a jól kiépített oktatási rendszer, az általános képzés magas aránya biztosította. Kína nyitási politikája kezdetétől Hongkong a közvetlen tőkebefektetések egyik fő forrásaként szerepelt. A hongkongi munkain- tenzív termelés növekvő hányada települt át a szomszédos kínai területekre. Hongkong fokozatosan szolgáltató központtá vált (a GDP mintegy 85 százalékát már a szolgáltatás adja), s a világ egyik vezető pénzügyi- és bankközpontja.

Kína és Nagy-Britannia 1984. évi közös nyilatkozata értelmében Hongkong 1997. július 1-jén visszakerült Kínához. Magas szintű autonómiát élvez és társadalmi-gazdasági berendezkedése ötven évig változatlan marad. (Ennek alapjául a Teng Hsziao-ping által megfogalmazott „egy ország – két rendszer” formula szolgál.) Önállóan kezeli pénzügyeit, megtartotta saját valutáját, fennmaradt az áruk és a tőkék szabad mozgása, külön vámterület maradt. Kínai részről az egyezmény betartásának fő biztosítéka változatlanul erős gazdasági érdeke, továbbá az a törekvés, hogy Hongkong kezelése példaként szolgáljon Tajvan problémájának megoldásához. A kilencvenes években a hongkongi társadalom átpolitizálódása intenzívebbé vált, mert sokan egy megfelelően kiépített intézményrendszerben látták a biztosítékot Hongkong autonómiájának tényleges érvényesítésére. Kína e törekvések érvényesítését minden módon igyekezett akadályozni Visszakerülése Kínához egybeesett a Hongkongot is erősen sújtó 1997-es ázsiai pénzügyi, gazdasági válsággal, amely három évtized után először okozott gazdasági visszaesést.

Makaó (kb. 23,5 km2, mintegy 450 ezer lakos) a „nagyobb Kína” gyakran elfeledett kis összetevője, amely a 16. század elején vált portugál gyarmattá. Évszázadokon keresztül virágzó kereskedelmi központ és missziós bázisterület volt. Gazdaságában az újabb időkben sokáig főleg a turizmus, a szerencsejáték, a csempészet volt a meghatározó. Később ezekhez társult a feldolgozóipar (ruha, kötött áru, műanyag, játék). A kormányzat itt is exportorientált gazdaságfejlesztési stratégiát követett. Fő külkereskedelmi partnerei Hongkong, az Egyesült Államok, az Európai Közösség voltak, majd egyre inkább Kína, amely élelmiszer-, nyersanyag- és ivóvízszükségletének fő szállítója. Fejlődését hátráltatta a megfelelő infrastruktúra hiánya s a terület szűkössége. Ezen mélyvizű kikötő, repülőtér, új utak stb. építésével az 1990-es években jelentősen változtattak. Makaón is fejlett bankrendszer alakult ki, a jövőben igyekszik nemzetközi pénzügyi központtá válni. A portugál nyelv és kapcsolat révén Kína számára fontos összekötő kapocs lehet a latin országok felé. Gazdasága ma négy pilléren nyugszik: a turizmus és szerencsejáték, az ingatlanszektor (együtt az építőiparral), a bank és a biztosítás, a feldolgozóipar. A hongkongi egyezmény mintájára Kína és Portugália között 1987-ben aláírt közös nyilatkozat értelmében 1999. december 20-án – Hongkongéhoz hasonló feltételek mellett – Makaó visszakerült Kína szuverenitása alá.

Tajvan (36 ezer km2, 22,5 millió lakos) 1949-től az odamenekült Csang Kaj-sek és a KMT uralma alatt állt. Bár nagyjából azonos szintről indultak, a kilencvenes évekre a KNK és Tajvan egy főre eső nemzeti jövedelmének különbsége több mint 20-szorosára növekedett. A KNK-tól eltérően növekedése fokozatos és egyenletes volt, nem alakultak ki a szárazföldi Kínához hasonlítható óriási különbségek a falu és a város között. Az általános hiedelemmel szemben Tajvanon a felső és alsó 20 százalékhoz tartozó rétegek jövedelemkülönbsége jóval kisebb, mint a KNK-ban.

Az 1895-től 1945-ig tartó japán uralom kedvező indulási feltételeket teremtett, de 1949 után a helyzet katasztrofális volt. Óriásira nőtt az infláció, milliós menekültáradat érkezett, nagy volt a feszültség a helyiek és a szárazföldről beáramlottak között. Az Egyesült Államok politikailag támogatta Csang Kaj-seket, de nem garantálta a sziget biztonságát. (Ebben a koreai háború hozott fordulatot: 1954-től az Egyesült Államok szerződésben kötelezte magát a sziget védelmére.) A gazdasági fejlődéshez kezdetben jelentősen hozzájárult a mintegy 1,5 milliárd dolláros amerikai segélyprogram. A radikális földreform a parasztcsaládok túlnyomó többségét tulajdonossá tette. A földtulajdon maximálása pedig a befektetéseket az ipar és a kereskedelem felé terelte. Az ötvenes években Tajvan importhelyettesítő gazdaságpolitikát követett (az élelmiszer-, textil-, fa- és bőripart magas vámokkal védték). A hatvanas évektől a kormányzat exportorientált gazdasági stratégiára tért át. 1963-1973 között az export értéke évi 29 százalékos ütemben nőtt; az ütem a hetvenes években – az olajárrobbanás okozta rövid visszaeséstől eltekintve – tovább fokozódott. Látványos struktúraváltás is végbement: a hangsúly egyre inkább áttevődött az elektromos és elektronikai termékekre. Mára számítástechnikai ipara a világon az elsők közé került, de műszáltermelésben, PVC-termelésben; motorkerékpár-gyártásban is az élen áll; autógyártása is jelentős. Az ipari cégek túlnyomó többsége kisvállalat, az átlagos dolgozói létszám nem éri el a 30 főt. Folyamatosan nagy kereskedelmi aktívuma következtében hatalmas valutatartalékot halmozott fel.

A Kínai Köztársaság (Tajvan) hosszú időn keresztül a „kiszolgált” japán technológiákat vette át, mára azonban maga is „továbbadóvá” vált a régió országai (főleg az ASEAN), az utóbbi években azonban elsősorban Kína felé. Tajvan a lemaradás elkerülésére fokozatosan hatalmas kutatási-fejlesztési kapacitást alakított ki. A gazdasági fejlődés drámaian megváltoztatta a foglalkoztatási szerkezetet. Az 1960-as években a mezőgazdaságban kb. a lakosság 45 százaléka dolgozott, 1995-re ez az arány 10 százalék körülire esett, a szolgáltatásban dolgozóké pedig meghaladta az 50 százalékot. Befolyásos és jelentős középosztály is kialakult. A felfelé irányuló társadalmi mobilitást, a munkaerő megfelelő minőségét a magas színvonalú oktatás biztosítja. (1994-ben bevezették a 12 éves kötelező, ingyenes oktatást.) A modernizációs folyamatot gyors városiasodás kísérte, emiatt a kilencvenes évekre előtérbe került a közlekedési problémák, a környezetszennyezés, a szemételhelyezés és a szennyvízkezelés megoldása.

1949 után az országban évtizedekig rendkívüli állapot volt érvényben, a KMT kemény egypárti diktatúrát gyakorolt. A választásokon a nyolcvanas évek derekáig csak a KMT tagjai, illetve pártonkívüliek indulhattak. A rendkívüli állapotot 1987-ben szüntették meg. A politikai életben legálisan szerepel az 1986-ban alakult legnagyobb ellenzéki erő, a Demokratikus Haladó Párt (DPP). A párt megalakulásakor Tajvan függetlenségének deklarálása mellett tette le a voksot (később enyhített álláspontján). A parlament a hivatalos felfogás szerint egész Kínát képviselte, így 1991 végéig az 1947-ben választott – még életben lévő – képviselők egyfolytában mandátumuk birtokában maradtak. Ezt követő visszavonulásuk után a parlament már a sziget lakosságát képviseli.

A politikai élet a kilencvenes években gyors ütemben demokratizálódott. Ez nem elsősorban a hatalmi elit belátásának volt a következménye: a magasan fejlett piacgazdaság működési feltételeit egyre kevésbé lehetett diktatórikus hatalomgyakorlással biztosítani. 1996-ban a demokratizálódás újabb jeleként a kínai történelemben először választották az elnököt közvetlen, szabad népszavazás útján. A 2000. évi második közvetlen elnökválasztáson a DPPjelöltje győzött (őt 2004-ben újraválasztották), és 2001-ben is többséget szerzett ez a korábbi ellenzéki párt. A demokrácia konszolidációjának, érettségének jele, hogy több évtizedes KMT-uralom után a váltás békés, demokratikus módon ment végbe. A demokráciával a KNK-hoz képest a politikai rendszer terén is szélesedett a szakadék, jelentős akadályát képezve az egyesítésnek, amely így már nem lehet két párt (a KKP és a KMT), illetve a két elit ügye.

A Kínai Köztársaság az ENSZ-ből való eltávolítása (1971) óta viszonylagos nemzetközi elszigeteltségben élt; a kilencvenes évek derekán csak 30 kisebb állam tartott fenn vele diplomáciai kapcsolatot (2004-ben már csak 27). Tajvan politikai és gazdasági életének meghatározó kérdésévé lett a KNK-hoz való viszony. A KKP és a KMT is az „egy Kína” elvet vallotta. Évtizedeken át a két rendszer egymást törvénytelennek és illegitimnek tartotta (a KNK álláspontja változatlan). Tajvan felfogása úgy módosult, hogy Tajvan Kína része (akárcsak a szárazföldi Kína), de nem a KNK-é, mivel a pekingi rendszer sohasem kormányozta Tajvant. Tajvan számos gesztust tett a viszony normalizálására: 1987-ben engedélyezték a nem hivatalos utazásokat és családlátogatásokat a KNK-ba.

1991-ben bejelentették a háborús állapot végét a KNK-val. 1991-ben háromszakaszos programot dolgoztak ki az újraegyesülésre, 1993-ban nem hivatalos szervezetek közötti tárgyalásra került sor Szingapúrban. Kína háborúval fenyegetőzik arra az esetre, ha Tajvan függetlenségre törekedne.

Tajvan sem tudott ellenállni annak a hatalmas vonzerőnek, amit a KNK gyakorolt az egész világgazdaságra. Az 1990-es évektől nagy intenzitással kapcsolódott be a kínai kereskedelembe és a működőtőke-befektetések folyamatába. 2002-re a KNK vált Tajvan 3. legnagyobb kereskedelmi partnerévé és első számú exportpiacává. Az ebből a relációból szerzett többlet nélkül külkereskedelmi mérlege évek óta deficites lenne. A tajvani működőtőke-befektetéseket 80-100 milliárd dollárra becsülik, emellett már 2000-ben kb. 230 ezer tajvani dolgozott a KNK-ban. Ilyen nagyságrendű kapcsolatok mellett egyre kevésbé jogos Tajvan egyoldalú függéséről és növekvő kiszolgáltatottságáról beszélni.

Korea (1945-1953) – Faludi Péter

Koreát, Ázsia egyik legősibb államát az 1894-1895-ös kínai-japán, majd az 1904-1905- ös orosz-japán háborút követően 1910-ben Japán – a nagyhatalmak, az Egyesült Államok és Anglia egyetértésével – főkormányzóságként teljesen annektálta. Bár a japán gazdasági és hadicélok érdekében – főleg a természeti kincsekben gazdag Észak-Koreában – némi torz iparfejlesztésre ugyan sor került, Korea az 1945-ös felszabadulásig félfeudális, gyarmati agrárország maradt. Japán a „főkormányzóságot” katonai-adminisztratív módszerekkel kormányozta, népét a kíméletlen gyarmati rendszer minden politikai és gazdasági eszközével kizsákmányolta és elnyomta. A koreai nép közel négy évtizedes nemzeti ellenállási küzdelmének legjelentősebb fejezete az 1919. március 1-jei felkelés volt. Ké-

sőbb a japánellenes mozgalom két szárnyra tagolódott: a főként az értelmiséget, a polgárságot tömörítő nacionalista irányzatokra, és a kommunisták vezetésével, a kínai népi felszabadító hadseregben működő fegyveres partizánokra. E két irányzat viszálya gyengítette japánellenes fellépésüket, és kihatott a felszabadulás utáni belpolitikai helyzet alakulására is.

Az 1945. augusztus 15-ei japán fegyverletétel, a koreai gyarmati uralom összeomlása azonban váratlanul és felkészületlenül érte a koreai társadalmat, amelynek meglehetősen eltérő elképzelései voltak az országjövőjéről. Nemzeti egyetértés csak a függetlenség és az önállóság mielőbbi helyreállítását illetően állt fenn. A japán kapituláció viszont geopolitikai vákuumot teremtett a félszigeten, s ezt hosszabb távon sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok, a felszabadító-megszálló hatalmak egyike sem kívánta átengedni a másiknak. 1945. júliusi potsdami megállapodásuk értelmében a 38. szélességi foktól északra a szovjet, délre az amerikai hadsereg fogadta a japán csapatok kapitulációját, hozta létre saját katonai adminisztrációját. A két eltérő megszállásrendszer, a kibontakozó hidegháborús nagyhatalmi konfrontáció azonban alig két-három év alatt teljes politikai-admi- nisztratív megosztottsághoz, a két országrész eltérő társadalmi-gazdasági fejlődéséhez, 1948 nyarán pedigÉszak és Dél állami elkülönüléséhez vezetett. A belső és a nemzetközi szembenállás végül is az északiak által kirobbantott hároméves pusztító háborúba torkollott (1950-1953), amelyben közvetlenül vagy közvetve szerepet vállaltak a nagyhatalmak és számos más állam is (ENSZ-csapatok, kínai népi önkéntesek). Azóta a „koreai kérdés”, Korea a nemzetközi helyzet egyik potenciális válsággóca maradt.

Szovjet és amerikai megszállás

A felszabadulás utáni hetekben országszerte különböző népi bizottságok jöttek létre, széles körű támogatással. Szöulban megalakult a Koreai Függetlenség Előkészítő Bizottsága, amely 1945. szeptember 6-ára Szöulba összehívta a népi bizottságok képviselőinek országos kongresszusát. Itt kikiáltották a Koreai Népköztársaságot, s elfogadták a demokratikus átalakulás programját (földreform, a japán és a kollaboráns tulajdon elkobzása). Jobb- és baloldali, valamint centrista személyiségekből koalíciós kormányt is alakítottak. Ám egyelőre sem Li Szin Man kijelölt miniszterelnök, sem Kim Ir Szen hadügyminiszter, s mások sem tartózkodtak Koreában.

A megszálló hatalmak eltérően reagáltak a koreai fejleményekre. Délen a csak szeptember 8-án partra szálló amerikai csapatok parancsnoksága haladéktalanul feloszlatta a kongresszust, a (még csak papíron létező) kormányt és egyéb szervezeteket, semmisnek nyilvánította a népköztársaságot. Nem sokkal később hasonló sorsra jutott a több évtizedes kínai emigrációból hazatérő ideiglenes kormány is. Sőt, az amerikai katonai kormányzat (USAMGIK) visszahelyezte hivatalába ajapán gyarmati adminisztrációt, élén a főkormányzóval. Ez azonban olyan elemi tiltakozást robbantott ki, hogy az amerikaiak meghátrálásra kényszerültek.

Az USAMGIK gazdasági és szociális intézkedései sem járultak hozzá a már 1945-ben robbanással fenyegető társadalmi feszültségek feloldásához. S bár az amerikai főparancsnok ismételten azt jelentette Washingtonnak, hogy Dél-Koreában „forradalmi helyzet” van, erős baloldali mozgalom bontakozik ki, nem került sor lényeges demokratikus reformokra. Az amerikai katonai vezetés nem ismerte a helyi viszonyokat, nem érzékelte a japán- és a kollaboránsprobléma súlyát. Bizalmatlan volt viszont a népi bizottságok, a függetlenségi és egyéb szervezetek iránt, azok – egyébként heterogén – baloldali színezete miatt. Ehelyett, az USAMGIK közreműködésével, a dél-koreai társadalom konzervatív, korábban gyakran japánkollaboráns politikai erőit támogatta, amelyek az 1945 őszén

alakult Koreai Demokratikus Pártban tömörültek. Ez a politika, a volt japán gyarmati csendőrség koreai állományából toborzott rendőrség erőszakos fellépéseivel párosulva, tovább növelte a feszültséget Dél-Koreában. 1946 szeptemberében, a puszáni vasutasok általános sztrájkja nyomán országszerte tömegtüntetések robbantak ki, s az egész déli megszállási övezet – amerikai értékelés szerint – a felkelés melegágyává vált. A megmozdulásokat csak az év végére, amerikai fegyveres segítséggel sikerült leverni. A következő években azonban már katonai egységek lázadásaira is sor került. A Délen időközben betiltott kommunista párt viszont, téves helyzetértékelés alapján, kalandorakcióval partizánharcot kezdeményezett. Ebben azonban pártjuk s a déli baloldal teljesen elvérzett.

Északon ezzel szemben a szovjet katonai vezetés, érdekeinek megfelelően, messzemenően támogatta a kibontakozó demokratikus népmozgalmat, a japán gyarmati rendszer maradéktalan felszámolását. A szovjet katonai parancsnokság keretében polgári közigazgatási osztályt szerveztek, amely a Szovjetunióból hazatérő koreai emigránsok közreműködésével, megfelelő helyismerettel segítette a helyi népi bizottságokat a politikai-adminisztratív élet újjászervezésében. A helyi népi bizottságok képviselői 1946 februárjában Phenjanban megválasztották az Észak-koreai Ideiglenes Népi Bizottságot, majd 1946 márciusában radikális földreformot hajtottak végre. Ezt, a szöuli volt Koreai Népköztársaság eredeti programjával összhangban, további demokratikus reformok követték. A japán és a kollaboránstulajdont államosították. Minderre tevékeny szovjet támogatással került sor, s ez komoly tömegbázist jelentett az 1945 októberében újjáalakult kommunista pártnak. (Sztálin 1945. szeptember 20-ai utasítása egyébként elvetette a szovjetizálás megkezdését Észak-Koreában, s ekkor még polgári-demokratikus rendszer megteremtését tűzte ki célul.)

Az amerikai és a szovjet megszállási övezet helyzete, majd fejlődési iránya tehát mindinkább különbözött egymástól, s mindkettő eltért a koreai társadalom várakozásaitól. 1945-1946 fordulóján a Szovjetunió és az Egyesült Államok talán még nem számolt két elkülönült koreai állam létrehozásával, ám a koreai belső fejlemények mindinkább a két, ideiglenesnek szántmegszállási övezet növekvőszétválása felé haladtak. Ennek korai előjele volt 1945 októbere, amikor a szovjet és az amerikai megszálló hatóságok ünnepélyes fogadtatást rendeztek saját támogatott koreai patriótájuk emigrációból való hazatérése tiszteletére. Északon a szovjet vezetés választottja Kim Ir Szen volt, aki 1945 decemberében a Munkapárt főtitkára, majd 1946 februárjában az Ideiglenes Népi Bizottság elnöke lett. Hatalmát, személyi kultuszát a szovjet csapatok főparancsnoksága alapozta meg. Délen az amerikaiak választása Li Szin Manra, a szélsőségesen nacionalista, japán- és szovjetellenes beállítottságú politikusra esett. Ajobboldal vezéralakjaként a Demokratikus Képviseleti Tanács megalakításán munkálkodott. Az USAMGIK közreműködésével 1946 őszén Törvényhozó Kamarát állítottak fel, amely Li irányításával egyre gyakrabban szerepelt „átmeneti kormányként”.

Nem vitte előbbre Korea egységét a szovjet, amerikai és az angol külügyminiszter 1945 decemberében tartott moszkvai értekezlete sem. Ez, amerikai javaslatra, ötéves gyámsági rendszer bevezetéséről határozott, egyben a szovjet-amerikai Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták az egységes ideiglenes koreai kormány létrehozását. Az előbbi a koreai társadalom heves tiltakozása következtében bukott meg; a SZEB tevékenységét pedig 1947-re a nagyhatalmak ellentétei bénították meg.

1947 őszén Washington a koreai kérdést az ENSZ elé vitte, és a szovjet tiltakozás ellenére a közgyűlésen elfogadtatta az Ideiglenes Korea-bizottság (UNTCOK) létrehozását, az általa javasolt össz-koreai általános választások felügyeletére. Phenjan elutasította az

ENSZ illetékességét, s nem engedte be a bizottság képviselőit. Így a választásokra 1948 májusában csak délen, az amerikai megszállási övezetben került sor.

A megválasztott nemzetgyűlés 1948. augusztus 15-én Szöulban kikiáltotta a Koreai Köztársaságot, s Li Szin Mant választotta elnökké. A szöuli kormány önmagát Korea egyetlen törvényes képviselőjének tekintette; s az Egyesült Államok és szövetségesei haladéktalanul elismerték. Válaszként augusztusban északon is általános választásokat tartottak a szovjet megszállási övezetben, s 1948. szeptember 9-én kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (KNDK). A kormány élére Kim Ir Szent választották. A KNDK is saját magát tartotta egész Korea egyetlen törvényes képviselőjének. (1949 elején kérte is felvételét az ENSZ-be, de ezt elutasították.)

A két koreai állam megalakulása után az amerikai és a szovjet csapatok lényegében elhagyták Koreát, bár katonai tanácsadóik mind délen, mind északon ottmaradtak. A nagyhatalmak – tartós további jelenlétüket alátámasztandó -rövidesen egyoldalú szerződéseket kötöttek a két részállammal: 1948. december 10-én az Egyesült Államok írt alá barátsági és kereskedelmi szerződést Dél-Koreával, majd 1949. március 17-én a Szovjetunió gazdasági és kulturális együttműködési megállapodást Észak-Koreával. A két szemben álló külön állam közt fokozódott a feszültség. 1948 végétől az államhatárrá merevedett 38. szélességi fok mentén már kölcsönösen napirenden voltak a ki- sebb-nagyobb fegyveres incidensek.

A koreai háború (1950-1953)

Mindkét fél erőteljesen készült a fegyveres országegyesítésre. Végül 1950. június 25-én, Moszkva és Peking egyetértésének megszerzésével, a KNDK váratlan támadást indított a Koreai Köztársaság ellen. Augusztus elejére a Puszán-Tegu körüli, délkeleti háromszög kivételével az egész félszigetet elfoglalták. Washington és szövetségesei gyorsan és határozottan reagáltak. A Biztonsági Tanács Észak-Koreára hárította a felelősséget az agresszióért, s felszólította az ENSZ-tagállamokat: vegyenek részt a szabad világ kollektív védelmében (a felhívásnak 16 állam tett eleget, többen csak jelképesen). A hadműveleteket az ENSZ égisze alatt létrejött parancsnokság irányította. Főparancsnokká Douglas MacArthur tábornokot, a csendes-óceáni és távol-keleti amerikai csapatok főparancsnokát nevezték ki. (A külföldi csapatok túlnyomó része amerikai volt.) Ezzel a polgárháborúvá fajult koreai belső konfliktus nemzetközi válsággá, Korea pedig a hidegháború legforróbb pontjává vált.

A harci tevékenység váltakozó eredménnyel folyt. 1950 őszén az ENSZ-csapatok kiszorították az északiakat Dél-Koreából, sőt Észak túlnyomó részét is megszállták. A háború már-már Kínát fenyegette. (MacArthur bombázni akarta a mandzsúriai iparvidéket; Truman elnök ezt nem engedte, mivel ez könnyen a Szovjetunió hadba lépéséhez vezethetett volna.) Kína ekkor a megsemmisülés előtt álló KNDK segítségére sietett. A több százezer kínai népi önkéntes 1950. novemberi ellentámadása visszavetette az amerikai és a dél-koreai csapatokat (ENSZ-haderő) Délre, sőt átmenetileg másodszor is elfoglalták Szöult. Végül 1951 nyarára, nagyjából a 38. szélességi fok mentén a front stabilizálódott, patthelyzet alakult ki. Nehru indiai miniszterelnök javaslatára ekkor fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek, melyek 1953. július 27-én Panmindzsonban fegyverszüneti megállapodás aláírásához vezettek az ENSZ-csapatok és az észak-koreai-kínai fél között (Dél-Korea nem írta alá a megállapodást.) A lényegében a status quót rögzítő megállapodás az érdekelt államok politikai tanácskozását is előirányozta a koreai kérdés békés rendezésére, azonban a nagyhatalmak 1954. évi genfi csúcstalálkozóján sem sikerült megállapodni.

A Koreai Köztársaság (1948-2004) Faludi Péter

Li Szin Man uralma

A háború utáni évekre Li Szin Man despotikus uralma nyomta rá a bélyegét. Li i politikai és személyes ambíciói éles ellentétben álltak azzal a formálisan de; mokratikus, parlamenti rendszerrel, amelyet 1948-ban az amerikai támogatás fejében elfogadni kényszerült. Elnökké választása után már 1948 őszén ún. nemzetbiztonsági törvényt fogadtatott el. Ennek birtokában országos tisztogató kampányt indított minden vélt vagy valós baloldali szervezet, személy, de főként saját politikai ellenfelei ellen. A háború előestéjén, főleg a nemzetbiztonsági törvény alapján, közel 60 ezren voltak börtönben. A háború alatt és után Li még gátlástalanabbul számolt le potenciális ellenfeleivel, akikkel gyakran orgyilkosok végeztek. Fegyveresei egész falvakat irtottak ki (kocsángi incidens). Az 1951-ben alapított Liberális Párt révén élvezett kényelmes parlamenti többsége, a nemzetbiztonsági törvény, a rendőrség és más fegyveres erők garantálták 1952-es és 1956-os újjáválasztását („alkotmánymódosítással”). Az importengedélyek, a hitelnyújtás, az amerikai segélyszállítmányok és a volt japán tulajdon elosztása szintén az elnök és környezete pozícióit erősítette.

Eközben a háborút követően az országban gazdasági káosz uralkodott. A radikális földreform helyett elfogadott földtörvény a földbirtok nagyságát 3 hektárban maximálta. A többletet (mintegy 450 ezer hektárt) az állam piaci áron megváltotta, és ötéves részletfizetésre átadta 950 ezer parasztcsaládnak. A földhöz juttatottak azonban a háború nyomán kialakult helyzetben képtelenek voltak fizetni a részleteket, ami a parasztság teljes eladósodásához, agrárválsághoz vezetett. Ez is hozzájárult az urbanizáció felgyorsulásához az ötvenes években. Az egykor egész Korea – és Japán – éléstárának tekintett Dél-Koreában évi másfél-kétmillió tonna rizs hiányzott. Az ország tíz éven át évi 1 millió tonna élelmiszer-behozatalra szorult. A társadalmi elégedetlenség különösen a hirtelen felduzzadt városi lakosság körében terjedt. A polgárság, főként a növekvő számú diákság, a 12 évi politikai elnyomatás, terror és a választási komédiák miatt, mindinkább elégedetlenné vált a rendszerrel, amely gazdaságilag sem tudott távlatot nyújtani számára.

Az 1960. áprilisi népfelkelés

Kiélezett belpolitikai és gazdasági helyzetben, 1960. március 15-én került sor az újabb elnökválasztásra. A már 85 éves Li Szin Man negyedszer is jelöltette magát. A tömeges tiltakozások és tüntetések ellenére, rendőri közreműködéssel és nyílt csalással „megnyerte” a választásokat. A folytatódó diáktüntetések során azonban a déli tengerparti Maszán városában a rendőrség agyonvert egy tüntető diákot, akinek a holttestét a tenger vetette ki. A városban felkelés robbant ki; a tömeg összecsapott a rendőrséggel. A megmozdulás napok alatt átterjedt Szöulra és a nagyvárosokra, s országos népfelkeléssé nőtt. Április 18-án a fővárosi diákság tízezrei követelték Li Szin Man távozását. Bevezették a rendkívüli állapotot. Másnap a rendőrség tüzet nyitott a tüntetőkre – 130 halott, s közel ezer sebesült maradt az elnöki palota előtti téren. Ekkor a főváros lakosságának százezrei csatlakoztak a diáksághoz, a rendkívüli állapot katonai főparancsnoka pedig megtagadta, hogy lövessen a tüntetőkre. Li Szin Man április 26-án lemondásra kényszerült, s Hawaiira távozott. Az áprilisi népfelkelés győzelmet aratott. A kormányt Ho Csong, addigi külügyminiszter vette át.

Li Szin Man bukásában nemzetközi tényezők is szerepet játszottak. Legfontosabb közülük az Egyesült Államok megváltozott távol-keleti (és globális) politikája. Washington nyílt elkötelezettsége miatt Li belpolitikája terhessé vált, áprilisban nyilvánosan is elítélték (ezt tükrözte, hogy az események során az amerikai hadsereg sem lépett közbe).

Az ideiglenes kormány által kidolgozott, új alkotmány alapján tartott 1960. június 29-ei választásokon az addig ellenzéki Demokrata Párt szerzett nagy többséget a nemzetgyűlésben, amelyJun Bo Szont választotta államfővé. Miniszterelnökké Csang Mjont nevezték ki. Ezzel megalakult a Második Köztársaság.

Az áprilisi rendszerváltást követően azonban nem sikerült megoldani az ország súlyos politikai és gazdasági problémáit. A Demokrata Párt bázisa, programja nem sokban különbözött a Liberális Pártétól, s belső frakcióharcok is gyengítették. A kormány nem volt ura a helyzetnek, nem tudott idejében gazdasági programot kidolgozni. A gazdasági helyzet tovább romlott, a pénz (hvan) leértékelése pedig mozgásba hozta az árspirált, s az üzleti élet befagyott. A vállalkozói réteg elbizonytalanodott; a közrend és a közbiztonság is megingott. Tulajdonukat, biztonságukat féltve a városi középrétegek – az áprilisi forradalom tömegbázisa – kezdtek elfordulni a kormánytól. Az újra fellendült diákmozgalom mind nyíltabban balra tolódott; észak-déli találkozót, tárgyalásokat, az ország békés egyesítését és semlegesítését követelték. Ehhez hozzájárult, hogy a KNDK erre az időre nagyjából befejezte a gazdaság helyreállítását, s alacsony, de viszonylag stabil életszínvonalat, szociális ellátást biztosított a lakosságnak. 1961 tavaszára a szöuli kormány elvesztette maradék támogatottságát is.

Az 1961. májusi katonai hatalomátvétel

1961. május 16-án hajnalban Pak Csong Hi tábornok, a 2. hadsereg parancsnoka csapataival bevonult Szöulba. Megdöntötte Csang Mjon kormányát, s gyakorlatilag vértelenül magához ragadta a hatalmat. Rendkívüli állapotot vezettek be, a nemzetgyűlést feloszlatták, a pártokat, a politikai tevékenységet, a tün- . tetéseket, a lapokat betiltották, a kiadókat bezárták. Katonatisztekből felállították a Nemzeti Újjáépítés Legfelsőbb Tanácsát, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom legfőbb szervét, amely július elején Pak tábornokot választotta elnökéül. Statáriumot rendeltek el, és katonai bíróságokat állítottak fel a politikai élet „megtisztítására” (csupán májusban mintegy 6700 letartóztatásra került sor).

Pak Csong Hi a „forradalmi célkitűzések” (antikommunizmus, korrupció elleni harc, gazdaságfejlesztés) megvalósítása leghatékonyabb eszközének a diktatúrát, s ha kell, a drasztikus terrorintézkedéseket tekintette. A junta más vezetőivel együtt azonban felismerte, hogy rendszerük legitimációját, megszilárdítását otthon és külföldön is csak a gazdasági káosz felszámolásával, hatékony gazdasági program megvalósításával, egyben bizonyos politikai játékszabályok, legalább formális betartásával tudják biztosítani. Erre késztette őket Washington nyomása is (az amerikai segélyprogram a költségvetés több mint 50, a katonai kiadások 70 százalékát fedezte).

Néhány, a junta helyzetét megszilárdító intézkedés után, 1961 júniusában közzétették a Nemzeti Újjáépítési Mozgalom elnevezésű átfogó programot. Ez többek között célul tűzte ki a gazdasági és a politikai stabilizációt, a termelés és a fogyasztás fellendítését, a gazdasági-műszaki elmaradottság felszámolását. A diktatúrának meg kellett küzdenie a 25 százalékos munkanélküliséggel és a súlyos inflációval, a parasztság tömeges eladósodásával. A program lényegében az „irányított gazdaság” egy változata volt. A szabad vállalkozás, a piacgazdaság fenntartásával a kormány közvetlen irányítása és ellenőrzése alá vonta a kulcsiparágakat, a bankokat, a külkereskedelmet. Maradéktalanul érvényesült az állam szabályozó szerepe a gazdasági-pénzügyi erőforrások mozgósításában, a külföldi segélyek és hitelek elosztásában, az árpolitikában, az állami és a magánszektor, az üzleti élet irányításában. Az állam, a politikai hatalom a gazdasági modernizáció, a gazdaságfejlesztés döntő tényezőjévé vált Dél-Koreában. A katonai diktatúra, s az ezt megtestesítőszemélyi hatalom három évtizeden át kemény kézzel biztosította az ehhez szükséges társadalmi-politikai nyugalmat. Ezt a külföld is megfelelően értékelte. (Hasonló folyamat ment végbe északon is, az „államszocializmus” keretében – kevesebb eredménnyel.) A gazdasági fejlődés sikeréhez nagymértékben járult hozzá a tömeges, olcsó, politikailag és szakmailag szervezetlen munkaerő jelenléte.

A gazdaságpolitika kidolgozásának és megvalósításának központja a már 1961 júliusában létrehozott Gazdasági Tervhivatal lett, mely a gazdasági csúcsminisztérium szerepét töltötte be: 1962-től kidolgozta a makroökonómiai ötéves tervek fejlesztési irányait és mutatóit, a szükséges kormányzati intézkedéseket, beleértve a pénzügyi, a hitel- és a bankpolitikai lépéseket, az árpolitikát. Meghatározó szerepet kapott az állami költségvetés irányelveinek a kidolgozásában is. A gazdasági stratégia, a modernizáció fő hajtóereje az intenzív exportorientáció volt és maradt. (A kivitel értéke az 1960. évi 41 millió dollárról 1995-ben 100 milliárd fölé emelkedett!).

A katonai junta számára nemcsak gazdasági, hanem politikai létkérdés is volt a parasztság helyzetének, a mezőgazdasági válságnak a rendezése. A kormány moratóriumot rendelt el a parasztgazdaságok adósságtörlesztésére (a kamatok korábban 20-tól 100 százalékig terjedtek!), és átvállalta a hitelezők kifizetését – államkötvényekkel. Ezzel a parasztság megszabadult a nyomasztó uzsoraadósságtól; az aratásig rizskölcsönt kapott, az újonnan létesített mezőgazdasági banktól pedig kedvező hitelekhez jutott. A katonai diktatúra így megteremtette a maga tömegbázisát. Pak Csong Hi – antidemokratikus, keménykezű politikája ellenére – az ismétlődő „demokratikus” parlamenti és elnökválasztásokon, valamint népszavazásokon rendszeresen győzött a vidék (a lakosság akkor még közel 80 százalékát alkotó parasztság) szavazataival. Az egymást követő mezőgazdasági programok (villamosítás, kemizáció, gépesítés, műszaki és technológiai fejlesztés, a termelési és az életviszonyok javítása) eredményeként Dél-Korea a kilencvenes évekre rizsből önellátóvá vált, csupán a népesség mintegy 10 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban. Az agrárágazat termelési színvonala azonban még mindig elmaradt az iparé és más ágazatoké mögött (s a nemzetközi követelményektől).

Pak Csong Hi 1961 augusztusában bejelentette, hogy 1963-ban – az új alkotmánnyal kapcsolatos népszavazást követően – visszaadják a hatalmat a polgári kormányzatnak. Egyidejűleg szabadon bocsátottak több ezer volt politikust is. J. F. Kennedy elnök novemberi washingtoni meghívással nyugtázta Pak tábornok döntését, aki 1962 tavaszán átvette az ideiglenes köztársasági elnök tisztségét is. Az alkotmány jóváhagyása (közel 80 százalék) után azonban Pak váratlanul bejelentette: a katonatisztek „leszerelnek”, és civilként indulnak az 1963-as választásokon. O maga a katonatisztek által szervezett Demokratikus Köztársasági Párt „polgári” jelöltjeként győzött az 1963. októberi elnökválasztáson, míg pártja, a DKP novemberben megszerezte a nemzetgyűlési mandátumok több mint kétharmadát. Ezzel formálisan véget ért az átmenet a nyílt katonai diktatúrától a „polgári” kormányzathoz, megkezdődött a Harmadik Köztársaság korszaka. Pak Csong Hi elnök személyi hatalma viszont korlátlan lett.

A Harmadik és a Negyedik Köztársaság (1963-1979)

Pak Csong Hi elnök több mint másfél évtizeden keresztül folytatta „adminisztratív demokráciának” nevezett keménykezű diktatórikus politikáját. Miután lényegében ; biztosította a belpolitikai stabilitást és a folyamatos gazdasági fellendülést, modernizációt, ügyesen kihasználta a hatvanas-hetvenes évek új nemzetközi gazdasági és i politikai lehetőségeit is. 1967-ben, majd 1971-ben (immár alkotmánymódosítással) ismételten újjáválasztatta magát. Igaz, az 1971-es nemzetgyűlési választásokon párt-

ja, a DKP már elvesztette kétharmados többségét (s ezzel az automatikus alkotmánymódosítás lehetőségét). Az ellenzék, elsősorban a városi polgárság támogatását élvező Új Demokrata Párt, otthon és külföldön egyre erőteljesebben lépett fel a diktatúra ellen. A diákság ismét mozgolódni kezdett.

A parlamenten belüli és kívüli politikai ellenzék visszaszorítása, felszámolása, az államhatalom, s ezzel személyi diktatúrája további erősítése érdekében Pak elnök 1972. október 17-én ismét rendkívüli állapotot rendelt el: felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a nemzetgyűlést, betiltott minden politikai tevékenységet. Az új alkotmánytervezetet a novemberi népszavazás, szokás szerint, jóváhagyta. Ennek értelmében a nemzetgyűlést és az elnököt, az addigi 4 év helyett 6 évre választották. A nemzetgyűlés egyharma- dát az államfő nevezte ki, őt viszont a korábbi közvetlen választás helyett az újonnan létrehozott Nemzeti Egység Konferenciája választotta. Pak Csong Hi 1972. december 27-én, immár negyedszer, a Koreai Köztársaság elnöke lett, s a Negyedik Köztársaság a Jusin- rendszer nevet kapta („a reformok fellendítése”). (Északon, a KNDK-ban ezzel egy időben ugyancsak népszavazás hagyta jóvá az új „szocialista” alkotmányt, s ugyanaznap választották meg Kim Ir Szent államfővé.) Az 1973 februárjában választott nemzetgyűlés a diktátor engedelmes eszköze lett.

Ezután Pak Csong Hi már elnöki szükségrendeletekkelkormányzott. Új nemzetbiztonsági törvényt fogadtak el, statáriális bíróságok ítélkeztek minden, a Jusin-rendszer elleni fellépés, kritika, sajtócikk felett. A diákszövetséget betiltották, több iskolát, egyetemet bezártak, számos ellenzéki politikust, diákvezetőt bebörtönöztek. Az ország gazdasági eredményessége, színvonala, világgazdasági integrációja azonban már szemmel láthatólag feszegette a Pak CsongHi-féle katonai diktatúra kereteit, lehetőségeit. A rohamos gazdasági fejlődés ellenére – vagy talán épp ezért – a hetvenes évek közepétől tovább éleződtek a társadalmi-politikai feszültségek is. Erre utalt, hogy az 1974. augusztus 15-ei ünnepségeken – északi indíttatású? – merényletet kíséreltek meg Pak elnök ellen, melynek az elnök felesége esett áldozatul. Csakúgy, mint 1960-1961-ben, a politikai élet, az ellenzék mozgatóerejét a diákság és a városi középrétegek képviselői adták. Tiltakozó megmozdulásaik, tüntetéseik a tilalom ellenére különösen felélénkültek 1978 őszén és 1979-ben, miután Pak Csong Hi 1978 júliusában újabb hat évre elnökké választatta magát.

Az Ötödik és a Hatodik Köztársaság (1981-1993)

1979 októberében a puszáni diákság utcai tüntetésekbe kezdett aJusin-rendszer ellen. Ezek átterjedtek más városokra, és a lakosság más rétegei is csatlakoztak hozzájuk. A statárium bevezetése csak olaj volt a tűzre. Ebben a helyzetben a diktatúra számára a legkényesebb kérdés az volt, hogyan fojtsa el a tüntetéseket, lövessen-e a diákokra? Pak Csong Hi ezt kívánta megvitatni 1979. október 26-án a két legközvetlenebb munkatársával – testőrsége parancsnokával és a nagyhatalmú Központi Hírszerző Iroda (KCIA) vezetőjével. Ez utóbbi, akinek talán a legteljesebb képe volt a helyzetről, a vita hevében hirtelen agyonlőtte az elnököt, míg emberei végeztek a testőreivel. Ezzel ért véget Pak Csong Hi 18 éves diktatúrája. Egyben lezárult Dél-Korea háború utáni történelmének jelentős korszaka is, amelynek során a gazdaságilag elmaradott, fejletlen országból modern ipari állam, a „négy tigris” egyike lett.

Pak Csong Hi meggyilkolása után Csö Gju Ha miniszterelnök lett az ideiglenes államfő. A politikai foglyokat, köztük a népszerű Kim De Dzsungot szabadon bocsátották. Az ezt követő zűrzavaros hónapokban azonban mind nagyobb befolyásra tett szert a fiatal tábornokok egy csoportja, élükön Cson Du Hvannal, a Nemzetbiztonsági Különleges Bizottság vezetőjével. Hamarosan elérték a Pakhalála után felélénkülő pártok és a politikai tevékenység újbóli betiltását, majd a nemzetgyűlés feloszlatását, az egyetemek és főiskolák bezárását. A diák- és polgártüntetések 1980 májusában érték el csúcspontjukat. A kormányzat rendkívüli állapot bevezetésével, Kim De Dzsung és más ellenzéki vezetők újbóli letartóztatásával válaszolt. Kim letartóztatása szülőföldje székvárosában, Kvangdzsuban tömegtüntetést robbantott ki, amely felkeléssé nőtt. Cson Du Hvan parancsára a mozgalmat ejtőernyősök és tankok bevetésével vérbe fojtották; több száz halott és több ezer sebesült maradt az utcákon. Kim De Dzsungot ismét halálra ítélték „államellenes tevékenység és felkelés szervezése” címén. (15 évvel később a kvangdzsui vérfürdő lett a Cson Du Hvan és társai ellen indított bírósági eljárás egyik fő vádpontja.)

A katonatisztek (Hana Szövetség) augusztusban lemondatták Csö Gju Ha elnököt, és 1981. március 3-án Cson Du Hvant választották államfővé (Ötödik Köztársaság, 1981-1988). Az új kormányzatjó néhány reformintézkedéssel igyekezett javítani helyzetét és a közhangulatot. Eltörölték a 36 éve fennálló éjszakai kijárási tilalmat; enyhítették a külföldi utazások korlátozását; 5000 politikai foglyot szabadon bocsátottak; engedélyezték a politikai tevékenységet; újból megnyitották az egyetemeket és a főiskolákat. Az új alkotmány értelmében az államfőt – hétéves hivatali ideje után – nem lehetett újjáválasztani, s nem kezdeményezhette a választási törvény módosítását. Kim De Dzsung halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták.

Az új rendszer hivatalos programja a „Demokrácia és igazságosság, jóléti állam és oktatási reformok” címet viselte. 1984. májusában létrehozták a Demokráciát előmozdító Tanácsot, 1985-ben pedig megalakult az ellenzéki Új Demokratikus Párt (UDP). A Cson Du Hvan-kormányzat nagy sikere volt, hogy elnyerte az 1986. évi Ázsiai Játékok, majd az 1988. évi olimpia megrendezését, valamint, hogy felújította az utóbb kevés eredménnyel járó politikai tárgyalásokat Észak-Koreával. (1985-ben egyszeri kölcsönös családlátogatásra és kulturális együttesek cseréjére is sor került.)

Bár a modernizáció, az iparfejlesztés folyamata és politikája töretlen volt, a dél-koreai gazdaság már 1979-ben a feszültség jeleit mutatta. 18 év óta először esett vissza az export, a GNP növekedése (6,5 százalék) 1972 óta a legalacsonyabb volt. Az elnökgyilkosságot követő bizonytalanság, a második olajárrobbanás és a rossz termés is hozzájárult az 1980. évi, dél-koreai viszonylatban alacsony (4,8 százalékos) növekedéshez. Az exportorientált könnyűipar (textilipar) külföldi versenyképessége pedig éppen akkor ingott meg (a többi „kis tigris” hasonló fejlődése miatt!), amikor a nehéz- és a vegyipari nagyarányú beruházások még nem hoztak létre versenyképes ágazatokat. Ehhez járult a felgyorsult infláció, valamint a korábban igen alacsony munkabérek már elháríthatatlan, jelentős emelése is.

Az Ötödik Köztársaság gazdaságpolitikája a kényes helyzetben az árstabilitásra, a kiegyensúlyozott gazdaságnövekedésre és a piac liberalizálására helyezte a fő hangsúlyt. Restrikciós politikával és pénzügyi korlátozásokkal az 1985. évi 25 százalékos inflációt és 23,4 százalékos bérnövekedést 1986-ra 2,5, illetve 8,2 százalékra szorították vissza. 19861988 újból a látványos (évi 12,8 százalékos) gazdasági növekedés időszaka volt. A csökkenő olajárak, az alacsonyabb kamatok megkönnyítették az ország jelentős adósságterheinek csökkentését (1985-ben 46,7 milliárd USD). Avon leszorított árfolyama a legfontosabb valutákhoz képest olcsóbbá tette a dél-koreai termékeket a világpiacon, s újabb kapukat nyitott az agresszív exportpolitika számára. (Ez viszont a nyolcvanas évek második felében a főbb partnerállamok protekcionista óvintézkedéseit váltotta ki.)

A nyolcvanas évek politikai életét mindinkább átszőtte a Cson Du Hvan-kormányzat és klán korrupciója, a politikai vezetés és a dél-koreai szuperkonszernek (a cshebolok) személyi összefonódása, vesztegetési ügyei. Ismét felélénkült a diákok és az ellenzék mozgása is: követelték a demokratizálás gyorsítását, a közvetlen elnökválasztást. Olaj volt a tűzre, amikor a kormányzó Demokratikus Igazságpárt bejelentette: Ro Te Vu „nyugalmazott” tábornokot kívánja indítani az 1987-es elnökválasztáson. Az ellenzék ebben a katonai kormányzat újabb hétéves meghosszabbításának a szándékát látta. A nagyarányú társadalmi nyugtalanság (s feltehetően Washington tanácsa) arra késztette az elnökjelöltet, hogy váratlanul bejelentse: elfogadja az ellenzék követeléseit s megvalósítja a demokratikus reformokat, a közvetlen elnökválasztást és a politikai foglyok szabadon bocsátását. Az ellenzék megosztottsága (Kim De Dzsung és Kim Jong Szam rivalizálása) következtében Ro Te Vu a szavazatok 37 százalékával győzött, s 1988 februárjában a Hatodik Köztársaság elnökeként iktatták be öt évre. Ez volt az első békés hatalomváltás 1948 óta a Koreai Köztársaság történelmében.

Ro Te Vu elnöksége (1988-1993) alatt számos intézkedésre került sor az ország és a társadalmi élet demokratizálására, a Koreai Köztársaság nemzetközi politikai és gazdasági helyzetének megszilárdítására. Ez utóbbinak volt látványos eredménye az 1988. évi 24. Nyári Olimpiai Játékok sikeres megrendezési Szöulban. Ezt megelőzően, 1988. július 7-én az elnök új, hatpontos programot terjesztett elő dél és észak kapcsolatainak békés rendezéséről, a Koreai Köztársaság és a szocialista országok kapcsolatainak felvételéről (Észak-politika). Ekkor már folytak azok a tárgyalások, melyek eredményeként 1989. február 1-jén Magyarország a szocialista országok közül elsőként vette fel a diplomáciai kapcsolatokat a Koreai Köztársasággal. Szöult 1990-ben a Szovjetunió, 1992-ben pedig Kína is elismerte. 1991 decemberében, hosszas tárgyalások után, Szöul és Phenjan megbékélési, megnemtámadási és együttműködési megállapodást írt alá.

Ro Te Vu elnökségét a gazdasági fejlődés ellentmondásai jellemezték. A folytatódó fellendülést, modernizációt demonstrálta az 1993. évi tedzsoni világkiállítás sikere. Egyidejűleg nőtt a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg hiánya. Az infláció átmenetileg ismét két számjegyűvé lett; újabb exportproblémák is jelentkeztek. A gazdasági élet azonban alapjában a 6. és 7. ötéves tervek (1987-1991, illetve 1992-1996) irányelveivel (tudományigényesség és globalizáció) összhangban fejlődött.

A gazdasági problémák az 1988. évi nemzetgyűlési választásokon is tükröződtek. A Demokratikus Igazság Párt elvesztette többségét, s kisebbségi kormány alakítására kényszerült. A helyzetet Ro Te Vu elnök 1990 februárjában váratlan lépéssel oldotta meg: a kormánypárt egyesült a Kim Jong Szam vezette Újraegyesítés Demokratikus Pártjával és az Új Demokratikus Köztársasági Párttal. Az így létrejött Demokratikus Liberális Párt szilárd nemzetgyűlési többséggel rendelkezett. Megállapodásuk értelmében az 1992-es elnökválasztásokon közös jelöltjük Kim Jong Szam lett, aki a szavazatok 42 százalékával győzte le az ellenzék jelöltjét, Kim De Dzsungot (34 százalék). Az 1996. áprilisi parlamenti választásokon azonban a kormánypártnak már nem sikerült abszolút többségre szert tennie, így kisebbségi kormány alakítására kényszerült.

A belpolitikai életet mindvégig súlyosan terhelte az előző elnökök, Cson Du Hvan és Ro Te Vu korrupciós botránya és a kvangdzsui vérfürdőért való felelőssége. 1995 végén mindkettejüket letartóztatták, és 1996 elején a bíróság halálra ítélte őket, amit kegyelemből börtönbüntetésre változtattak. Később amnesztiában részesültek.

Az 1990-es évek közepén Dél-Korea lendületes gazdasági fejlődése megtorpant, majd 1997-ben gazdasági-pénzügyi válság robbant ki, amely súlyosan érintette az ország bel- és külpolitikai helyzetét is. Néhány nagyvállalat (cshe- bol) csődje (Hanbo, Kia-Motors) számos bedolgozó kis- és középvállalatot magával rántott. Tömegessé vált a munkanélküliség. Meredeken zuhant a dél-koreai valuta árfolyama, a gazdaságot az összeomlás fenyegette. Minimálisra csökkentek a valutatartalékok s a helyzetet tovább súlyosbította a délkelet-ázsiai pénzügyi válság is. A dél-koreai közgazdászok a válság okait – többek között – a veszteséges nagyvállalatok és bankok kormány általi támogatásában, a cshebolok nagyarányú külföldi rövid lejáratú hitelfelvételében, egyúttal a túlzott hazai befektetési tevékenységében látták. A hivatalos Szöul és a közvélemény a helyzetért első sorban a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) vádolta, ugyanakkor tőle várta a „mentőövet” is (a válság évei „az IMF kora”, „az IMF diktátuma” nevet kapta).

„Az IMF diktátuma”

Ebben a helyzetben, az 1997. decemberi elnökválasztásokon győztes Kim De Dzsungra, a demokratikus ellenzék nemzetközileg elismert vezetőjére hárult a válság leküzdésének nehéz feladata. Az IMF és a Világbank (IBRD) 68 milliárd dolláros köl- csönének nehéz feltételeivel az ezredfordulóra sikerült leküzdeni a válságot (a külföldi befektetők jogainak bővítése, a cshebolok befektetési tevékenységének korlátozása, a veszteséges bankok likvidálása, az állami vállalatok aktívabb privatizálása, a kamatlábak csökkentése, a rövid lejáratú külföldi kölcsönök korlátozása, a nemzeti valuta és a fogyasztói árak stabilizálása, az államapparátus csökkentése). Ismét nőtt az export és a külföldi befektetések, s a gazdasági növekedés 1999-re már meghaladta a 7,3 százalékot.

Kim De Dzsung elnöksége (1998-2003)

Kim De Dzsung elnöksége alatt jelentős belső és külpolitikai sikereket ért el. „Sunshine” politikája eredményeként 2000. június 13-15-án került sor Phen- janban az első Észak-Dél csúcstalálkozóra, közös nyilatkozat aláírására, ame- : lyet a kettészakított családok találkozói követtek. A problémák, időnkénti konfliktusok ellenére mind szélesebb gazdasági, társadalmi és műszaki-tudományos területre terjed ki Észak és Dél együttműködése, mind több déli beruházásra kerül sor. Helyreállították a két Korea közti vasúti és közúti kapcsolatokat, bár a forgalom még nem rendszeres. Gyakorlatilag megindult a 60 éve kettészakított két Korea közeledésének folyamata.

Kim De Dzsung méltán érdemelte ki a 2000. évi Nobel-békedíjat, vált az első koreai Nobel-díjassá. Utóda, No Mu Hjon (2003-) folytatja a két Korea megbékélésének, az ország demokratizálásának politikáját.

Az Egyesült Államok és Japán oldalán

Az elmúlt évtizedek dél-koreai gazdasági modernizációjában meghatározó szerepet játszott a geopolitikai környezet, a mindenkori nemzetközi helyzet, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Japán támogatása.

Az Egyesült Államok elsősorban a kedvező – helyi, regionális és globális – politikai viszonyokat és feltételeket biztosította. A koreai háborút követően, 1953. október 27-én Washington kölcsönös védelmi szerződést kötött Szöullal. Csapatai ENSZ zászló alatt a mai napig Dél-Koreában állomásoznak (kb. 35 ezer fő); a kilencvenes évekig az ország területén taktikai nukleáris fegyvereket is tartott. A számottevő amerikai jelenlét és katonai segély évtizedeken keresztül mentesítette az országot a nagyarányú fegyverkezési kiadásoktól, az amerikai nukleáris védelmi ernyő pedig garantálta a Koreai Köztársaság biztonságát. Bár az amerikai érdekeltség Koreában inkább stratégiai és politikai, mintsem gazdasági jellegű volt (a Szovjetunió, Kína, a kommunizmus közelsége diktálta), az Egyesült Államok – különösen a hatvanas-hetvenes években – tőkével, technikával és technológiával is hangsúlyozottan támogatta az ország gazdasági fejlődését (1946-1976 között 12,6 milliárd dollár gazdasági és katonai segélyt nyújtott). Mivel ezek térítésmentes segélyek voltak, Dél-Korea nagyobb adósság nélkül kezdhette meg exportorientált modernizációs programját. Az amerikai beruházásokat, segélyeket a technológia és a szaktudás átadása is kísérte. Szakértőik közvetlen szerepet játszottak a segélyek elosztásában, a fejlesztési tervek kidolgozásában és megvalósításában is; szükség esetén a segélypolitika eszközét is felhasználták, hogy védencüket gazdasági tanácsaik elfogadására bírják. Washington egyidejűleg kedvező feltételeket biztosított a dél-koreai áruk számára az amerikai piacokon (afejlődő országok státusa, vámkedvezmények). Többé-kevés- bé tűrte Szöul protekcionista politikáját is.

Amerikai kezdeményezésre Dél-Korea 1965-től 1973-ig bekapcsolódott a vietnami háborúba. Ez – a japán kapcsolatok 1965. évi normalizálásához hasonlóan – jelentős volt a gazdasági fejlődés szempontjából. Több váltásban kb. 300 ezer katona, a dél-koreai hadsereg elit alakulatai vettek részt az indokínai háborúban. Felszerelésüket, szállításukat, ellátásukat, zsoldjukat Washington fedezte. E célra pótlólagos gazdasági és katonai segélyeket is nyújtott Szöulnak, korszerűsítette hadseregét (Észak-Korea eközben pilótákkal támogatta Észak-Vietnamot). A vietnami háborúval kapcsolatos amerikai költségvetési kiadások egy részét is dél-koreai vásárlásokkal realizálták. Koreai vállalatok részt vettek a régióban állomásozó amerikai csapatok ellátásában, az ottani amerikai építkezéseken (szakemberekkel is). 1966-banDél-Korea külföldi bevételeinek már 40 százaléka származott a vietnami háborúból. Az ezzel kapcsolatos amerikai térítések összege 1969-re meghaladta az egymilliárd dollárt. Vietnam aztjelentette a dél-koreai gazdaságnak, mint annak idején a koreai háború Japánnak. A dél-koreai óriásvállalatok, a cshebolok (pl. a Handzsin és a Hjonde) is Vietnamban szerezték első külföldi beruházási-vállalkozási tapasztalataikat, amelyeket hamarosan (az olajárrobbanást követően) az arab országokban hasznosítottak, mint nagyberuházók és kivitelezők. 1974-1979 között a tíz cshebol kb. 22 milliárd dollár hasznot húzott a Közel-Kelettől (csupán a Hjonde 6 milliárdot). A dél-koreai sorkatonák szolgálatiidő-kedvezményt kaptak, ha az első év után munkát vállaltak a közel-keleti építőtáborokban.

Japán koreai szerepét, befolyását meghatározta földrajzi-történelmi közelsége, a kínai civilizáción alapuló kultúra, magatartás és a szokások hasonlósága. Még a japán gyarmatosítás vetette meg a koreai közlekedés, az élelmiszer- és a textilipar, a kohászat és az energetika alapjait. A gyarmati Korea fontos katonai-gazdasági-stratégiai szerepet töltöttbe ajapán politikában. Ilyen előzmények után Japán bizonyos értelemben fejlődési modellül is szolgált Dél-Korea számára. Ezt segítette az 1965. évi megállapodás a két ország kapcsolatainak normalizálásáról, amelynek értelmében Japán mintegy egymilliárd dolláros jóvátételt fizetett. Japán gazdasági súlya Dél-Koreában alig egy év alatt meghaladta az Egyesült Államokét (a beruházások 54 százaléka már japán volt). Ajapán magántőke és a technológia beáramlása kiemelt szerepet kapott a dél-koreai gazdasági fejlődésben. (Amerikától eltérően Szöul évi fizetési mérlege Japánnal rendszerint deficites).

A Koreai Köztársaság politikai mozgásterét, gazdasági fejlődését a továbbiakban is nagymértékben befolyásolja kapcsolatainak alakulása az Egyesült Államokkal és Japánnal. Az 1990-es évek óta aktívan fejleszti sokoldalú együttműködését Kínával és Oroszországgal. Dél-Korea és a nagyhatalmak viszonya fontos szerepet játszik a Korea-közi kapcsolatokban is, s jórészt éppen emiatt a legutóbbi időkben egyre több problémajelentkezik Szöul és Washington viszonyában.