Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – II. Európán kívüli országok

(2005)

Osiris Kiadó

DÉLKELET-ÁZSIA – Bür Gábor

DÉLKELET-ÁZSIA – Bür Gábor

Mianmar (Burma)

Burmát a britek még a világháború kitörése előtt leválasztották Brit Indiáról. 1937-től külön gyarmati státuszt kapott, felügyeletét az anyaországban az átkeresztelt Indiai- és Burmai Ügyek Minisztériuma látta el. A függetlenségre törekvő nemzeti mozgalom már az 1930-as évek elején angolellenes felkelést robbantott ki, amit a gyarmatosítók levertek és megtoroltak.

A második világháború kezdetén a japánok nemzeti függetlenséget ígértek a gyarmat népének, s támogatásukkal a burmai nemzeti mozgalom vezetői, U Nu, Aung Szan, Ne Vin 1941-ben Thaiföldön létrehozták a burmai függetlenségi hadsereget. 19421945 között az ország japán megszállás alá került. A japánok ellen már a megszállás első hónapjaiban gerillaháború kezdődött a kommunisták vezetésével. A japánok megpróbálták kifogni a szelet a nemzeti erők vitorlájából, s 1943-ban bábkormányt hoztak létre, amely kikiáltotta Burma függetlenségét. 1944-ben Aung Szan vezetésével megalakult az Antifasiszta Népi Szabadságliga (AFPFL). A sorozatos japán vereségek hatására 1945-ben népi felkelés bontakozott ki a megszállók ellen, ám a briteknek sikerült saját gyarmati uralmukat visszaállítani a háború végére.

A független Burmai Unió megalakulása (1948)

Általános sztrájk, valamint a japánok ellen vívott fegyveres felszabadító harc folytatódása az angolok ellen kompromisszumos megoldás keresésére ösztönözte az Indiából is távozóban lévő briteket. 1947januárjában brit-burmai tárgyalások kezdődtek, októberben pedig megszületett a brit-burmai egyezmény, amelynek alapján 1948. január 4-én kikiáltották a független Burmai Uniót. A szélsőségesek által meggyilkolt Aung Szan helyére U Nu került, aki 1958-ig irányította az országot. Burma 1952-ben csatlakozott a Colombo-tervhez, ami a volt anyaországhoz való közeledést jelentette. A Kína által támogatott kommunista, illetve nemzetiségi fegyveres felkelések destabilizálták az országot. U Nu 1958-ban lemondott, helyére Ne Vin került, majd az 1960-as választások eredményeképpen újra U Nu alakíthatott kormányt.

A „burmai szocializmus”(1962-1988)

1962-ben Ne Vin puccsal megdöntötte U Nu hatalmát, s 1981-ig formálisan, illetve 1988-ig a háttérből gyakorlatilag katonai diktatúrával, a megszüntetett demokratikus intézmények helyett forradalmi tanács kormányzott. A korábban az el nem kötelezettek mozgalmában aktív szerepet vállaló ország a „burmai szocializmus” groteszkbe torkolló kísérletébe kezdett, tudatosan elszigetelődött a világtól. 1979-ben az ország ki is lépett az el nem kötelezettek mozgalmából, amelyben radikális irányvonala egyre kevésbé lelt támogatókra. A burmai gazdaság a többi délkelet-ázsiai gazdaságtól ellentétben elmaradt a fejlődésben. 1987-ben kormányellenes tüntetések kezdődtek, majd a következő évben Ne Vin távozni kényszerült a hatalomból.

Katonai kormányzat

Aung Szan lánya, Aung Szan Szu Kji 1988-ban visszatérhetett az országba, s átvette a Nemzeti Liga a Demokráciáért mozgalom (NLD) vezetését. 1990-ben az ország nevét Mianmari Unióra változtatták. Az NLD 1990-ben a választásokon a parlamenti helyek több mint négyötödét szerezte meg, a katonai kormányzat azonban nem engedte a választói akaratot érvényesülni. Aung Szan Szu Kji 1995-ig házi őrizetbe került, majd 2000-2002 között, illetve 2003-tól szintén erre a sorsra jutott.

A politikusasszony 1991-ben béke Nobel-díjat kapott, Mianmarban azonban napjainkig sem tartottak demokratikus választásokat. A kábítószer-termelésben és -kereskedelemben fontos szerepet betöltő ország a nemzetközi biztonsági rendszer kockázati tényezőjévé vált, ezért az Egyesült Államok, Japán és az Európai Unió is szankciókkal sújtották.

Thaiföld

Sziám egyetlen délkelet-ázsiai országként megmenekült a gyarmatosítástól, s az első világháborúba nem sokkal befejeződése előtt az antant oldalán lépett be. Ennek köszönhetően az ország megszabadulhatott a korábban rákényszerített egyenlőtlen szerződések zömétől.

A két világháború között a királyi hatalom névlegessé vált, az országot ténylegesen a katonák irányították, akik magukévá tették a japánok által hirdetett „Ázsia az ázsiaiaké” programot. 1939-ben az ország nevét Sziámról Thaiföldre (a szabadok országa) változtatták. Franciaország 1940-es összeomlása után Thaiföld a francia gyarmatosítókkal kötött korábbi egyezmények igazságtalanságára hivatkozva megszállta Laosz és Kambodzsa határ menti területeit. 1941-ben szövetségi szerződést kötött Japánnal, amelynek alapján japán csapatok vonultak be az országba. Pearl Harbor megtámadása után Thaiföld hadat üzent az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának is. Japán visszaszorulása a régióból 1944-ben demokratikus fordulathoz vezetett, ám a korábban elfoglalt területeket az országnak vissza kellett adnia.

Amerikai orientáció, katonai diktatúra, politikai konszolidáció

A politikai viszonyok az 1940-es évek második felére sem konszolidálódtak. Királygyilkosság, katonai hatalomátvétel, majd a politikai pártok 1952-ben történt betiltása jellemezték Thaiföld belpolitikáját. A külpolitikában a korábbi francia-angol orientációt előbb az angol, majd az amerikai orientáció váltotta fel. Az 1954-ben létrehozott SEATO (Délkelet-ázsiai Szerződés) székhelye az ország fővárosa, Bangkok lett. Az 1960-as évekre Thaiföld amerikai katonák tízezreinek nyújtott támaszpontokat, további százezrek tölthették itt szabadságukat a vietnami háború idején. Thaiföld ezzel az Egyesült Államok fő szövetségesévé lett a térségben. 1967-ben a kommunista terjeszkedés megakadályozására létrehozott ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) megalapítását az ún. bangkoki nyilatkozat adta hírül a világnak.

A szilárd külpolitikai elkötelezettség azonban belső instabilitással párosult, 19581975 között katonai diktatúra és kivételes állapot jellemezte az országot. Egy rövid demokratikus közjáték az amerikai csapatok távozását eredményezte, ám az indokínai kommunista győzelmek után a hadsereg 1976-ban ismét átvette a hatalmat. 1979-ben Kambodzsa vietnami megszállásakor Pol Pot hadseregének maradványa és sok polgári személy menekült Thaiföldre. Az országnak sikerült elkerülnie a konfliktusba való belesodródást, a menekültek ellátása azonban hosszú évekig hatalmas terhet jelentett.

1980-1991 között egymást követték a katonaipuccsok, azt követően azonban az ország a politikai konszolidáció útjára lépett. Nagy szerepe volt ebben Vietnam, Laosz és Kambodzsa nyitásának, mert Thaiföld pozíciója felértékelődött a térségben. Ajelentős külföldi, elsősorban japán befektetéseknek köszönhetően gazdasági fellendülés kezdődött. Az 1997-es, Thaiföldről kiindult ázsiai valutaválság csak időlegesen tudta lefékezni ezt a folyamatot.

Laosz

Akárcsak Francia Indokína más részein, Laoszban is francia-japán kettő's uralom jött létre a francia kapitulációt követően. Laosz területeket veszített; a Mekong folyótól nyugatra fekvő részeit Thaiföld szállta meg. 1944-ben megalakult a laoszi felszabadítási mozgalom, a Patet Lao. 1945 márciusában a japánok felszámolták a formális francia védnökséget, április 15-én pedig helyi bábkormányt neveztek ki, amely kikiáltotta az ország függetlenségét.

Felszabadító háború a franciák ellen, polgárháború, kommunista rendszer

A japán fegyverletételt követően, 1945 decemberében a Patet Lao is proklamál- ta a függetlenséget. A felszabadítási szervezet vezetésével átmeneti kormány alakult. 1946 márciusában azonban Laoszt újra megszállták a francia csapatok, visszaállítva a gyarmati függőséget. 1949-ben francia-laoszi szerződés született Laosz függetlenségéről az Indokínai Föderáció és a Francia Unió kereteiben.

A hazafias erők nem fogadták el ezt a látszatfüggetlenséget, s az ország Vietnammal határos részén felszabadító háborút indítottak a megszálló franciák ellen. A kínai események is befolyásolták az ország belpolitikáját. 1951-től a Szufanuvong herceg vezette Laoszi Felszabadítási Front mind nagyobb területeket tartott ellenőrzése alatt. A franciák vietnami veresége Laosz történetében is fordulópontot jelentett, az 1954-es genfi egyezmény értelmében a volt anyaország elismerte minden korábbi indokínai gyarmata függetlenségét.

A távozó franciák által hagyott űr betöltésére a kommunista és a nyugati orientáció hívei egyaránt kísérletet tettek. A hidegháborús szembenállás miatt jelentős külső támogatással rendelkező felek vetélkedése évtizedekre polgárháborús viszonyokat teremtett. 1975-ben az észak-vietnamiak győzelmének árnyékában Laoszban is fordulatra került sor, a Patet Lao felülkerekedett riválisain. Kikiáltották a Laoszi Népi Demokratikus Köztársaságot, Szufanuvong elnökkel az élén. 1977-ben Laosz és Vietnam barátsági és együttműködési szerződést írtak alá. A kínai maoizmus nem elhanyagolható befolyása ellenére Laosz az 1970-es évek második felétől egyre jelentősebb segítséget kapott a KGST-től, ez a segítség azonban a következő évtized folyamán elapadt.

Az 1980-as évektől megfigyelhető óvatos nyitást a Nyugat irányában az ezredforduló-

ra bátrabb lépések követték. Rendeződött Laosz és Thaiföld régóta feszült viszonya, megindultak a külföldi befektetések, mindezek ellenére az új évezred elejére is Laosz maradt a délkelet-ázsiai régió legszegényebb országa, földünk utolsó kommunista rendszereinek egyike.

Kambodzsa

Alkotmányos monarchia, semlegesség

Vichy-Franciaország ésJapán „Indokína közös védelméről” kötött 1941. júliusi megállapodása értelmében a többi régióbeli francia birtokhoz hasonlóan Kambodzsa is kettős megszállás alá került. A francia kormányzó az alig 18 éves Norodom Szihanuk herceget kiáltatta ki királynak, remélve, hogy apjánál könnyebben befolyásolható bábra talál benne. Kambodzsának japán nyomásra le kellet mondania három határ menti területről Thaiföld javára. 1942-ben lázadások törtek ki, ezeket a franciák a japánokkal közösen leverték. 1945 márciusában viszont a japánok Kambodzsában is lefegyverezték a francia csapatokat. Szihanuk király országát függetlennek nyilvánította, ám ez a függetlenség a végnapjait élő japán megszálláson nyugodott, így még abban az évben a király nyilatkozatban ismerte el a Franciaország iránti barátságot, azaz az anyaország jogát Kambodzsára. A Thaiföld által elfoglalt területeket az ország visszakapta, de ekkor már a másik nagy szomszéd, Vietnam fenyegette Kambodzsát, mert Bao Dai császár vissza kívánta állítani a gyarmatosítás előtti határokat.

1946-ban Kambodzsa belső önrendelkezést kapott az Indokínai Föderáció és a Francia Unió keretében. 1947-ben Szihanuk hozzájárult saját hatalma korlátozásához, létrejött az alkotmányos monarchia. Ez az állapot 1952-ig állt fenn, mi: kor a király a kormányt menesztve három évre szóló mandátumot kért népétől, hogy a függetlenségért fegyverrel küzdő csoportok által szétzilált országban helyreállítsa a rendet. Törekvése nem valósult meg, de az indokínai helyzet gyökeres fordulatából következett, hogy 1954-ben Franciaország elismerte Kambodzsa önállóságát is. Szi- hanuk 1955-ben, rendhagyó módon lemondott a trónról apja javára, mert politikusként kívánta elképzeléseit megvalósítani. Az általa alapított mozgalom, a Sangkum 1955 szeptemberében megszerezte az összes parlamenti mandátumot, így Szihanuk több mint egy évtizeden keresztül lényegében egypártrendszerben kormányzott. Kambodzsa csatlakozott az el nem kötelezettek mozgalmához, s az országot parlamentje 1957-ben hivatalosan is semlegessé nyilvánította. Szihanuk belpolitikában óvatos reformokkal kísérletezett, hazáját azonban nem tudta kivonni az indokínai konfliktusból, így lényegében hintapolitikára kényszerült. A vietnami háború az országot is érintette, mert a VDK néphadserege és a Vietkong Kambodzsa területén is kiépítette az utánpótlást biztosító Ho Si Minh-ösvényt. Az amerikai repülőgépek erre válaszul bombázni kezdték Kambodzsa Vietnammal határos tartományait.

A Khmer Köztársaság: Lon Nol rendszere (1970-1975)

Szihanuk harapófogóba került. Kormányának tagjai is az Egyesült Államokkal és a saigoni rezsimmel való megegyezésre sarkallták, az ultrabaloldali kommunisták viszont Vörös Khmer Forradalmi Szervezet néven ellenkormányt szerveztek és gerillaháborút indítottak rendszere ellen. 1970-ben Szihanuk Franciaországba utazott gyógykezelésre, s távollétében a Nyugat-barát erők állam-

csínnyel megdöntötték uralmát. Korábbi miniszterelnöke, Lon Nol vette át a hatalmat,s az időközben pekingi száműzetésbe vonult herceget távollétében halálra ítéltette. A monarchiát megdöntöttnek nyilvánították, s kikiáltották a Khmer Köztársaságot. Lon Nol kiutasította az országból a vietnami csapatokat és amerikai katonai segítséget kért. A segítség meg is érkezett, dél-vietnami csapatokkal együtt, ami Lon Nol rendszerét népszerűtlenné tette a kambodzsai lakosság köreiben. Így az amerikaiak és bábrendszerük vietnami veresége elkerülhetetlenül magával rántotta Lon Nol rezsimjét is. Ez megnyitotta az utat a hatalomhoz a Vörös Khmer számára.

A Vörös Khmerek rémuralma (1975-1979)

1975. április 17-én vonultak be a Vörös Khmer csapatok Phnompenbe, majd felszólították a kambodzsai főváros lakosait, hagyják el otthonaikat s költözzenek vidékre. ALon Nol-rendszer vezető funkcionáriusait kivégezték. Összességében minden negyedik kambodzsai elpusztult az 1979-ig tartó rémuralomban, a halálos áldozatok száma minimálisan 1,7 millióra becsülhető. A szellemvárossá változott Phnompenben a templomokat és a jegybankot felrobbantották. Megszüntették a pénzt, a boltokat, az iskolákat és a kórházakat, mivel mindezekre a paraszti önellátó gazdálkodás visszaállítására törekvő Vörös Khmer-rezsimnek nem volt szüksége.

Az irányítást egy ismeretlen hatalom vette át, amely kezdetben az Angkar, „a szervezet” nevet viselte. Csak 1976januárjában tették közzé a kormánylistát, amikor az ország nevét „Demokratikus Kambodzsára” változtatták. Az ország élén álló Pol Pot kommunista politikust akkor szinte senki sem ismerte, magát az „egyes számú testvérnek” szó- líttatta. Először 1977 szeptemberében sikerült azonosítani, amikor hivatalos látogatásra Pekingbe érkezett. A Vörös Khmer, noha a 20. század egyik legvéresebb rendszerét valósította meg, nemcsak Kína, de átmenetileg az Egyesült Államok támogatását is élvezte Vietnam és a Szovjetunió ellen. Így amikor a vietnami csapatok 1978 decemberében támadást indítottak Pol Pot rezsimjének megdöntésére, Vietnamot az ENSZ agresszor- ként ítélte el. A világ csak később szerzett tudomást a Pol Pot kormányzása alatt történt borzalmakról.

Szihanuk alkotmányos monarchiája

A Vörös Khmer uralmának megdöntése után a vietnamiak bábja, Heng Szam- rin lett a Kambodzsai Népköztársaság elnöke. Az új kormányt sem az ENSZ, sem az el nem kötelezettek mozgalma nem ismerte el. Pol Pot Thaiföldre menekült hívei visszaszivárogtak az országba, és gerillaháborút indítottak. A thai határ menti gerillabázisok ellen Vietnam 1984-ben újabb offenzívára kényszerült. 1987-ben végül tárgyalások kezdődtek Párizsban a Szamrin-rendszer és Szihanuk között. A tárgyalásokba a vietnami csapatok 1989-es távozása után a Vörös Khmer is bekapcsolódott, s 1991-ben általános békeszerződés aláírására került sor. Az ország élére a meghatározó hatalmi csoportok képviselőiből álló Legfelsőbb Nemzeti Tanács került, Szihanuk elnökletével. Az ENSZ felügyeletével megtartott 1993-as választások nyomán koalíciós kormány alakult, visszaállították az alkotmányos monarchiát, Szihanuk újra trónra lépett. Az 1990-es évek nem hozták meg a régen várt stabilitást, a politikai csatározások gyakorta erőszakba torkollottak. Pol Pot 1998-ban elhunyt, a következő évben a Vörös Khmer utolsó gerillái is megadták magukat.

2003-ban a választások után majdnem egy teljes évre volt szükség, míg a koalíciós partnerek megállapodtak a kormányzásról. 2004 októberében az ENSZ a Vörös Khmer háborús bűneit kivizsgáló nemzetközi bíróság felállításáról határozott. A bíróság azonban a rendszer meghatározó személyiségei közül csak kettőt helyezett vád alá, a többiek vagy halottak voltak, vagy kiegyeztek az új rezsimmel és amnesztiában részesültek.

Vietnam

A Vichy-rezsim oldalára álló vietnami francia gyarmati igazgatás 1941-ben japán csapatokat engedett be az országba. A kettős elnyomás ellen a vietnami kommunisták vezetésével fel- szabadítási front alakult, Viet Minh néven. 1945 márciusában a japánok váratlanul lefegyverezték a francia gyarmati csapatokat, hogy Vietnamot is bevonhassák az általuk uralt „független” ázsiai országok szövetségébe. Avietnami bábcsászár, Bao Dai is támogatta e törekvéseket.

AVietnami Demokratikus Köztársaság kikiáltása (1945)

A Viet Minh azonban 1945 augusztusában népfelkelést szervezett (augusztusi forradalom), amelynek nyomán Bao Dai a császárvárosban, Huéban lemondott a trónról. Avietnami kommunisták vezetője, Ho Si Minh 1945. szeptember 2-án Hanoiban félmilliós tömeg előtt kikiáltotta a Vietnami Demokratikus Köztársaságot (VDK).

A potsdami konferencián a szövetségesek Vietnam ideiglenes megszállásában egyeztek meg, az ország északi felébe kínai (Kuomintang), a 17. szélességi foktól délre brit csapatok érkeztek ajapán csapatok lefegyverzésére. A brit-francia együttműködés keretében a briteket rövidesen francia csapatok váltották fel. Saigonban már 1945. szeptember 23-án újra a francia trikolór lobogott. Ugyanezen a napon megkezdődött Vietnam déli részén a franciákkal szembeni fegyveres ellenállás. A kínai csapatok távozásáért cserébe a franciáknak le kellett mondaniuk minden, korábban Kínában megszerzett koncessziójukról, így a dél-kínai vasútéról is. A franciák igényt formáltak arra, hogy a 17. szélességi foktól északra fekvő országrészbe is bevonuljanak katonáik. A VDK vezetésének a nyílt konfrontáció elkerülése miatt ehhez hozzá kellett járulnia.

1946 januárjában nemzetgyűlési választásokat tartottak, amely a Viet Minh elsöprő győzelmét hozták: 300 mandátumból 230-at szerzett meg. Ho Si Minh-t a VDK elnökévé választották. Két hónappal később Franciaország előzetes megállapodásban elismerte a VDK-t, mint az Indokínai Föderáció és a Francia Unió tagját. Ez Vietnam részére saját parlamentet, kormányt, hadsereget, önálló pénzügyeket jelentett.

Az első indokínai háború (1946-1954)

A francia politikában azonban fordulat következett be. Az 1946. májusi népszavazás elvetette a Francia Unió eredeti, a „szabad tárgyaláson alapuló egyesülés” tervét. Ezután ismét az egységes gyarmatbirodalom elképzelése érvényesült az anya- ■ ország politikájában. A francia indokínai megbízott, d’Argenlieu admirális, durván megsértve az előzetes megállapodást, népszavazás helyett Franciaország nevében elismerte a Vietnam déli részén megalakított Kokinkínai Köztársaság kormányát.

1946 júliusában Fontainebleau-ban a francia-vietnami tárgyalások kezdődtek, amelyek során Franciaország következetesen elutasította Vietnam tényleges függetlenségét. Önálló vietnami külképviseletek helyett például Franciaország csak abba lett volna hajlandó beleegyezni, hogy nagykövetségein vietnami beosztottak is dolgozhassanak. Az Indokínai Föderáció katonai és gazdasági téren is egységes francia irányítás alá került volna. Végül a felek 1946. szeptember 14-én modus vivendi-megállapodást írtak alá, azzal a feltétellel, hogy a tárgyalásokat a következő évben felújítják.

A francia csapatok azonban 1946 novemberében Hanoi kikötővárosa, Haiphong löve- tésével támadást kezdtek a VDK ellen. A kibontakozó háború (az első indokínai háború, 1945-1954) kezdetén a franciáknak sikerült a Viet Minh egységeit az észak-vietnami hegyekbe szorítani, ám 1947 végére az erőviszonyok kiegyenlítődtek. A következő évben a

franciák már csak a stratégiai pontok megtartására koncentrálták erőiket Észak-Viet- namban.

A kínai kommunisták győzelme fordulatot hozott a franciák vietnami politikájában is, s elismerték Dél-Vietnam nagyfokú önállóságát. A Vietnami Államnak nevezett politikai egység élére visszahozták a leköszönt császárt, Bao Dait. Így a két Vietnam szembenállásával Párizs gyarmati háborúját polgárháborúnak igyekezett beállítani.

1950-től Kína délről való fenyegetése, illetve a kommunista erők délkelet-ázsiai terjeszkedésének megállítására az Egyesült Államok is mind erőteljesebben bekapcsolódott a háborúba. Először a franciáknak nyújtott katonai segélyeket növelték, majd 1950-ben katonai missziót létesítettek Vietnamban.

A VDK ugyanakkor barátsági szerződést kötött a Szovjetunióval és a Kínai Népköztársasággal. 1951-ben Ho Si Minh-ék az Indokínai Kommunista Párt utódszervezeteként megalakították a Vietnami Dolgozók Pártját, amely a korábbinál szorosabb kapcsolatokat ápolt a nemzetközi kommunista mozgalommal. A Viet Minh összeolvadt a Lien Viet nemzeti fronttal. Így létrejött a Vietnami Néphadsereg, amely egyre nagyobb területeket foglalt el. A háború a két világrendszer összecsapásának színterévé vált, így az amerikaiak a franciák tehermentesítése céljából mind nagyobb részt vállaltak a háború finanszírozásából. 1951-re ez az arány 15 százalékot, 1954-re már 80 százalékot tett ki. A franciák helyzetén ez sem tudott változtatni. A Vietnami Néphadsereg 1952-től átkaroló hadműveleteket indított Laosz irányából, s 1953-ban délen már kijutott a Mekong deltájáig. A franciák északnyugaton akartak katonai fordulatot kierőszakolni, s 1953 végén ide jelentős erőket vontak össze. Az addig elsősorban partizántaktikával operáló Vietnami Néphadsereg parancsnoka, Giap tábornok vállalta a nyílt ütközetet, s 1954. május 7-én megadásra kényszerítette Dien Bien Phu erődjének francia védőit. Az első indokínai háború a vietnami kommunisták teljes győzelmével végződött.

ADien Bien Phu-i győzelem másnapján ült össze Genfben a nemzetközi külügyminiszteri konferencia, amely a három indokínai ország jövőjét volt hivatott rendezni. A megállapodás értelmében Vietnamot ideiglenesen kettéosztották a 17 szélességi fok mentén, a francia csapatoknak 1955-ig el kellett hagyniuk Észak-Vietnam területét, a VDK-nak pedig fel kellett adnia a déli országrészben elfoglalt pozícióit. Az egyezmény az újraegyesítés érdekében 1956-ig megtartandó választásokat írt elő a megosztott ország egész területén. Nemzetközi Felügyelő- és Ellenőrző Bizottságot állítottak fel.

Az egyezményt sem a Vietnami Állam, sem az Egyesült Államok képviselői nem írták alá. Saigonban a kormány vezetését az amerikaiak bábja, Ngo Dinh Diem vette át még a genfi konferencia idején, s kezdeményezésére Dél-Vietnam kivált a Francia Unióból. 1955 októberében népszavazással megszabadultak Bao Daitól, létrejött a Vietnami Köztársaság (VK), amelynek elnöke a diktatórikus módszerekkel kormányzó Diem lett. A kommunisták által uralt Északról menekültek százezrei érkeztek Délre, ám a közhangulat Délen is inkább a kommunistákat támogatta. Diem ezért nem vállalta a két országrészt egyesítő választások kockázatát. A buddhista egyház is fellépett a katolikus Diem ellen, szerzetesei önégetésekkel tiltakoztak az országot megosztó diktatúra ellen. A zavaros helyzetben a szocialista tábor masszív támogatását élvező kommunista gerillamozgalom, a Vietkong 1957-ben szabályos partizánháborút indított a saigoni rendszer ellen, s ezzel megkezdődött a második indokínai, vagyis a vietnami háború.

A VDK Laoszon és Kambodzsán keresztül szállította az utánpótlást a Vietkong számára (Ho Si Minh-ösvény), míg az amerikaiak nyíltan támogatták fegyverrel és tanácsadókkal Dél-Vietnamot. A Vietkong egyre komolyabb sikereket ért el, 1960-ra az ország területének mintegy harmada állt ellenőrzése alatt. Politikai szervezeteként ekkor alakították meg a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítá- si Frontot (DNFF).

A vietnami háború (1957-1975) és az ország egyesítése

A Vietkong 1963 januárjában nagy győzelmet aratott a demoralizálódó dél-vietnami hadsereg fölött, novemberben pedig katonai puccs vetett véget Diem uralmának, amelynek során magát a diktátort is megölték. A Vietnami Néphadsereg a Ho Si Minh- ösvényen keresztül egyre nyíltabban szivárgott be Dél-Vietnamba. A másik oldalon az amerikai tanácsadók száma is meredeken emelkedett.

1964. augusztus 2-án a VDK partjainál lévő Tonkini-öbölben két amerikai romboló végzett felderítést, amikor három észak-vietnami őrnaszád tüzet nyitott rájuk. Az egyik amerikai romboló kapitánya két nappal később újabb támadást jelzett, ezúttal a parti vizektől távolabb. Megtorlásul az amerikai légierő bombázni kezdte a VDK-t. Augusztus 7-én az amerikai kongresszus felhatalmazta Johnson elnököt, hogy tegyen meg mindent Dél-Vietnam megsegítésére.

Da Nangnál 1965 márciusában partra szálltak az első amerikai harci egységek. A Pentagon a katonák létszámát a kezdeti 25 ezerről 1966-ra 190 ezerre, 1968-ban pedig már 525 ezer főre növelte, s állandósította Észak-Vietnam, illetve a Ho Si Minh-ösvény bombázását. A dél-vietnamiak oldalán az amerikaiak mellett kisebb ausztrál, új-zélandi, dél-koreai, Fülöp-szigeteki és thaiföldi egységek is harcoltak. A haditechnikai és a létszámfölény ellenére sem sikerült megtörni a Vietkong és a Vietnami Néphadsereg ellenállását.

Az 1968-as holdújévi, ún. Tet-offenzíva pedig megmutatta, hogy milyen alacsony a dél-vietnami hadsereg morálja. Son My (My Lay) falu lakóinak lemészárlása amerikai katonák által 1968 márciusában az Egyesült Államok közvéleményét is a háború ellen fordította, így megkezdődött a háború „vietnamizálása”, az amerikai csapatok kivonása. Ezzel párhuzamosan tárgyalások indultak a harcoló felek között Párizsban. Az Egyesült Államok felfüggesztette a VDK bombázását, amit csak 1972 karácsonyán újíttatott fel Nixon elnök, az újabb északi offenzíva nyomán.

Végül 1973. január 27-én a két Vietnam, az Egyesült Államok és a Dél-Vietnami Köztársaság Ideiglenes Forradalmi Kormánya megállapodást kötött az amerikai csapatok teljes kivonásáról és a két országrész békés egyesítéséről. Az utolsó amerikai csapatok két hónappal később hagyták el az országot. Ezután kanadai, indonéz, lengyel és magyar egységek felügyelték a tűzszünet betartását.

1975 tavaszán a VDK a fegyverszünetet megszegve megindította az ún. Ho Si Minh- offenzívát, amelynek során a kommunista erők egész Dél-Vietnamot elfoglalták. Nguyen Van Thieu dél-vietnami elnök lemondott és elmenekült az országból. Példáját félmillió ember követte. Ezzel véget ért a több millió áldozatot követelő háború. Észak- és Dél- Vietnam 1976 júliusában Vietnami Szocialista Köztársaság néven egyesült, Saigont pedig Ho Si Minh Városra keresztelték át.

A háború után is a Szovjetunió és a KGST maradt az elmaradott és a hosszú háborúkban lerombolt ország legfontosabb támogatója. Vietnam teljesen elszigetelődött a nyugati világtól, az Egyesült Államok totális gazdasági embargót hirdetett ellene. Nem volt sokkal jobb a viszonya Kínával sem. 1978-tól Kína lezárta a közös határt, s megszaporodtak a határincidensek. Miután 1979januárjában vietnami csapatok nyomultak be Kambodzsába és megdöntötték Pol Pot Kína-barát rendszerét, februárban kínai csapatok támadtak Vietnamra. A rövid háború kínai vereséggel és visszavonulással ért véget.

A Szovjetunió meggyengülése, majd megszűnte Vietnamot is nehéz helyzetbe hozta. Óvatos gazdasági reformok kezdődtek. 1989-ben a vietnami csapatok távoztak Kambodzsából, a következő évben rendeződött a vietnami-kínai viszony, s a határt újra megnyitották. Az 1992-es új alkotmány a reformokat a politikai szférára is kiterjesztette, meghagyta azonban a kommunista párt vezető szerepét. 1993-ban az Egyesült Államok enyhítette az embargót, majd 1995-ben Vietnamot felvették az ASEAN szervezetébe. 2001-ben az ország vezetése a gazdasági növekedés gyorsítása érdekében a további liberalizáció mellett döntött.

Indonézia

Holland Kelet-Indiában a két világháború között megerősödött a függetlenségi mozgalom. Hollandia 1940 májusában történt német lerohanása sok indonéz szemében a gyarmattartó meggyengülésének jele volt. Hollandia Pearl Harbor után hadat üzent Japánnak. A japán csapatok 1942 januárjában indítottak támadást Holland Kelet-India ellen. A gyarmati kormányzat márciusban Ausztráliába menekült, a holland csapatok pedig komolyabb ellenállás nélkül kapituláltak. A helyi lakosság a japánokat kezdetben felszabadítóként ünnepelte, ám erőszakos kizsákmányoló módszereik miatt 1943-tól fegyveres harc kezdődött ellenük. A japánok Indonézia látszatfüggetlenségének biztosítására tanácsadó szervet állítottak fel, a függetlenségi mozgalom két meghatározó személyisége, Ahmed Sukarno és Mohammad Hatta vezetésével. A japánok önkéntes hadsereget is toboroztak PETA (a haza védelmezői) néven.

Az indonéz függetlenség

A japánok vereségével aktivizálódtak a különböző politikai irányvonalat képvi- i selő fegyveres mozgalmak. A potsdami konferencián a győztes hatalmak úgy i döntöttek, hogy Holland Kelet-India részben brit, részben ausztrál megszállás alá kerül. A hatalmi vákuumot kihasználva Sukarno és Hatta 1945. augusztus 17-én az indonéz nép nevében kikiáltották az ország függetlenségét. A következő napon elfogadták az Indonéz Köztársaság alkotmányát, amelynek bevezetője tartalmazta a Sukar- no híres beszédében felvázolt Pancsa Silát, az állami ideológia öt alapelvét. Az alapelvek Indonéziát világi, demokratikus államként határozták meg. A száműzetésben lévő holland kormányzó a függetlenséget a japánok intrikájának nevezte. 1945 novemberében Brit Indiából megérkeztek az első katonai egységek az ellenőrzés átvételére. Heves harcok bontakoztak ki a függetlenség radikalizálódó híveivel, akiknek jelszava „Függetlenség, vagy halál!” volt. Lord Mountbatten, a brit parancsnok megtiltotta a holland egységek visszatérését, amíg a rendet nem sikerült helyreállítani.

A briteket és ausztrálokat 1946-tól felváltó holland egységek 1947-ben átengedték Indonéziának Jáva, Szumátra és Madura szigeteit, ám később saját ígéreteiket megszegve fokozatosan visszaszorították az Indonéz Köztársaság haderejét (rendőri akció). Az ENSZ 1948 januárjában tárgyalásokra szólította fel a harcoló feleket. 1949. augusztus 23-án Hágában kerekasztal-tárgyalások kezdődtek Hollandia, az Indonéz Köztársaság és a köztársasághoz nem csatlakozott indonéz területek képviselői között, s október 21-én megállapodtak az IndonézEgyesült Államok Köztársaságának ideiglenes alkotmányában. Hollandia decemberben ratifikálta a kerekasztal-konferencia határozatait. Ez egyben az indonéz függetlenség hivatalos elismerését is jelentette. Csak Új-Guinea nyugati fele (Nyugat-Irian, Irian Jaya) maradt továbbra is holland fennhatóság alatt.

Az alkotmány 1949-es, véglegesnek szánt formája szerint Indonézia szövetségi állammá vált, elnöke Sukarno, alelnöke Hatta lett. Sokaknak még ez a megoldás sem volt elfogadható, ezért Szumátra északi részén Acehban muzulmán függetlenségi mozgalom (Darul Islam) alakult. 1950-ben Sukarnóék proklamálták az egységes Indonéz Köztársaságot. Az újabb alkotmány minden addiginál jobban garantálta az egyéni szabadságjogokat. Ekkor kezdődött meg a sűrűn lakott Jáva szigetéről az átköltöztetési program a ritkábban lakott külső szigetekre. A máig tartó program a helyi lakosság ellenállásába ütközve gyakorta vezetett erőszakhoz, miközben annak költségei az 1980-as évekre már meghaladták az ország egészségügyi kiadásait.

1955. április 18-24-én az indonéziai Bandungban 29 ázsiai és afrikai ország magas rangú képviselői gyűltek össze, ami Sukarno és Indonézia nemzetközi tekintélyének bizonyítéka volt. A tanácskozás az el nem kötelezettek mozgalmának kezdetét jelentette. Az antikolonialista frazeológiának belpolitikai vonatkozása is volt, hiszen a volt gyarmattartóval még nem rendeződött minden vitás kérdés.

1956-ban Hollandia alkotmánymódosítással a holland korona elidegeníthetetlen részévé nyilvánította Nyugat-Iriánt. Sukarno 1957-ben bevezette az „irányított demokrácia” rendszerét, azaz felszámolta a demokráciát. Rendkívüli állapotot hirdetett, s ennek örve alatt elkoboztatta az összes holland tulajdont, a holland állampolgárokat pedig kiutasította Indonéziából. Ez a gazdasági helyzet további rosszabbodását eredményezte, valamint zavarokat okozott az egyes szigetek közötti hajóforgalomban is. 1960-ban Sukarno a nyílt konfrontáció politikáját hirdette meg Hollandiával szemben. A következő évben az indonéz védelmi miniszter Washingtonba és Moszkvába látogatott, hogy fegyvert vásároljon Hollandia ellen. Az Egyesült Államok elzárkózott az ügylettől, Moszkva azonban 400 millió dollár értékben adott fegyvereket. 1962 során indonéz katonák szivárogtak be Nyugat-Iriánba, ahol gerillaakciókba kezdtek. Az Egyesült Államok nyomására Hollandia 1962. október 1-jei hatállyal átadta a területet az ENSZ-nek, majd az 1963 májusától Indonéziának. (Öt évvel később Indonézia 26. tartományává vált.)

Mohamed Suharto vezérkari főnök ezek után a konfrontáció kurzusát az újonnan függetlenné vált szomszédos Malajzia ellen fordította. Sukarno „irányított demokráciája” mind nyíltabb diktatúrát hozott, a gazdaság összeomlott, az ország súlyosan eladósodott. A hadsereg tisztjei szervezkedni kezdtek Sukarno ellen, akit azzal vádoltak, hogy a hárommilliós kommunista párt uszályába került. A kommunisták számlájára írták azokat az akciókat is, amelyekben magas rangú tiszteket raboltak el és öltek meg.

1964. október 4-én Suharto megdöntötte Sukarno hatalmát. Véres leszámolás kezdődött, amelynek legalább félmillió kínai és kommunista párttag áldozata volt. Az „új rend” (orde baru) szakítást jelentett Sukarno külpolitikájával is. Kínával megszakadtak, a Nyugattal helyreálltak a kapcsolatok. 1967-ben a Malajziával szembeni „konfrontációt” hivatalosan is befejezettnek nyilvánították. Suharto először ideiglenes, 1967-ben ügyvezető, 1968-ban pedig széles jogkörrel felruházott államfő lett. O nevezte ki a parlamenti képviselők harmadát, a jegybank elnökét, a kormányzókat stb. Az első választásokat 1971-ben tartották, Suharto pártja, a Golkar a szavazatok kétharmadát szerezte meg, az 1998-ig megtartott további hat választáson pedig még ennél is többet.

1975. november 25-én a korábbi portugál gyarmat, Kelet-Timor kikiáltotta függetlenségét. Az Indonéziához történő csatlakozás hívei Jakartához fordultak segítségért. December 7-én megindult az indonéz invázió. 1976-ban Indonézia 27. tartományakéntannektálta a területet, de a megbékélés elmaradt. Az évekig húzódó fegyveres konfliktusban minden hatodik kelet-timori életét vesztette. Az 1970-es évektől az országot az állami tulajdonban levő olajkitermelő szektor hatalmas bevételekhez juttatta. Az 1980-as évek közepére e bevételek a korábbiak felére apadtak, s ez kiélezte a társadalmi feszültségeket. Az elégedetlenségből a militáns muzulmán szervezetek profitáltak legtöbbet. 1989-ben hatalmas diáktüntetésekre került sor. A rendszernek sikerült ideiglenesen úrrá lenni a válságon, amely csak az 1998-as ázsiai pénzügyi összeomláskor újult ki. Suharto kénytelen volt távozni, átadva helyét addigi alelnökének, JusufHabibie-nek. Csak bukása után derült fény a diktátor és családja korrupcióból összeharácsolt vagyonának mértékére.

Kelet-Timoron, ahol Suharto a földek 40 százalékát szerezte meg, 1999-ben az ENSZ égisze alatt referendumot tartottak. A lakosság többsége a függetlenség mellet szavazott. A nyolcezer fős – főként ausztrál – békefenntartó jelenléte ellenére véres átmeneti időszak után a terület 2002-ben függetlenné vált Indonéziától.

Avilág legnépesebb muzulmán államának számító, 17 500 szigetből álló országban a szeparatizmus mellett az iszlám fundamentalizmus és a nemzetközi terrorizmus összefonódása jelenti a legnagyobb veszélyt, ahogy ezt a 2002. októberi Bali szigeti merénylet mutatta. 2004 decemberében Indonézia észak-nyugati részét hatalmas szökőár pusztította, 220 ezerre becsült áldozattal.