Ugrás a tartalomhoz

20. századi egyetemes történet – II. Európán kívüli országok

(2005)

Osiris Kiadó

3. fejezet - III. Nemzetközi kapcsolatok (1945-2000) – Németh István

3. fejezet - III. Nemzetközi kapcsolatok (1945-2000) – Németh István

Hidegháború - kelet-nyugati ellentét (1945-1949)

Röviddel a második világháború után Kelet és Nyugat hatalompolitikai, biztonságpolitikai és világnézeti ellentétei egyre több súrlódást szültek. A Németország közös megszállására Potsdamban felállított szervek képtelennek bizonyultak arra, hogy kezeljék a szövetségesek növekvő nézeteltéréseit a Németország-politi- kában. Konfliktus és feszültség támadt a szovjet katonai adminisztráció által övezetében bevezetett politikai, gazdasági és társadalmi átalakító intézkedések miatt. Vétójogával élve a négy hatalom bármelyike megakadályozhatta a közös döntéseket; ezzel a lehetőséggel elsősorban a franciák és a szovjetek éltek. A nyugati övezetekbe irányuló mezőgazdasági szállítások elmaradása miatt Clay amerikai tábornok-főparancsnok 1946 májusában önhatalmúlag leállította az amerikai övezetből a Szovjetunióba jóvátételre irányuló gyárleszereléseket. A Szovjetunió válaszul szűkítette az együttműködést, amire az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 1947. január 1-jén Bizónia néven egyesítette övezeteit, Nyugat-Németországban is megkezdve az új politikai rendszer egyoldalú kiépítését.

Nézeteltérések alakultak ki a közép- és kelet-európai fejlemények miatt is, ahol szovjet támogatással felgyorsult a kommunista erők hatalomra jutása. Feszültség és konfliktus támadt Iránban is, ahol a Szovjetunió 1945-1946-ban vonakodott elhagyni a háború alatt megszállt északi tartományokat. Csak az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az Egyesült Államok nyomására vonult ki az országból. Törökországban a Szovjetunió területi igényt jelentett be Kars és Ardahan területére, amely egykor a cári birodalomhoz tartozott. A Földközi-tengeren pedig a tengerszorosokra vonatkozó montreux-i konvenció revízióját követelte (ezzel a Boszporusz és a Dardanellák társellenőrzési jogát) és befolyást az egykori észak-afrikai olasz gyarmatokon. A Szovjetunió elutasította az atomfegyverek nemzetközi ellenőrzésére 1946-ban előterjesztett Baruch-tervet. A megromlott viszonyt jellemezte, hogy Sztálin már 1946 márciusában a „harmadik világháború uszítóiról”, Churchill pedig Fultonban az amerikai elnök jelenlétében az Európára leereszkedő „vasfüggönyről” beszélt.

Az Egyesült Államok 1946-ra – belső, izolációs erői nyomására – 2,2 milliós európai katonai jelenlétét 400 ezer főre csökkentette, miközben a Szovjetunió az európai kontinensen több mint 4 millió katonát tartott fegyverben. Churchill azt sugallta, hogy az amerikai csapatok teljes kivonása a háborúban legyengült Európát kiszolgáltatná a szovjet túlerőnek, s a nyugat-európai kommunista pártok segítségével Közép- és Kelet-Európa után talán még Nyugat-Európa is szovjet befolyás alá kerülhet.

1946 második felében megkezdődött az amerikai külpolitika átorientálódása, amely a Nyugat-Európával való együttműködésen és hosszú távú európai jelenlétre való berendezkedésen alapult. Az Egyesült Államok külügyi vezetésében Európával kapcsolatban mindinkább elfogadottabbá vált a nézet, hogy az Egyesült Áttamok alapvető érdeke az erő'egyensúly fenntartása, illetve annak helyreállítása. Ugyanis az Egyesült Államok biztonságára automatikusan veszélyt jelent bármely európai nemzet, amely megszerzi a kontinens feletti uralmat. Ha viszont Európában erőegyensúly van, akkor egy nemzetnek sem marad szabad keze az óceánon túli új területek megszerzésére. Amerikai részről úgy értékelték, hogy Európában nemcsak a hatalmi egyensúly megbomlásáról van szó, hanem egyszerűen nincs más hatékony erő Európában a Szovjetunión kívül. Ezért Amerikának kötelessége megsegíteni őket. A lakosság ellátáshoz szükséges árucikkekért, az ezeket fedező dollárkölcsönökért és a védelemért folyamodó nyugat-európai országok kénytelenek voltak elfogadni az amerikaiak minden feltételét, amelyek az általuk elképzelt világrendhez való illeszkedést és az abba való betagolódást jelentették.

Byrnes külügyminiszter már 1946. szeptemberi stuttgarti beszédében a németekkel való kooperációról és anyagi-politikai támogatásukról beszélt. A változások fő sürgetője GeorgeF. Kennan moszkvai amerikai követtanácsos volt, aki 1946. februári „hosszú táviratában” a szovjet rendszer tekintélyuralmi vonásaira hívta fel kormánya figyelmét, és arra a céljára, hogy lerombolja az Egyesült Államok „hagyományos életszokásait és nemzetközi tekintélyét”. A külügyminisztérium politikai tervezési csoportjának vezetőjeként 1947 júliusában ugyancsak ő, már a „feltartóztatás” politikáját sürgette a nyugati demokrácia és életforma védelmében.

Ajánlásainak megfelelően az amerikai kormány módosította a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatait, amit a kiélezett görögországi és törökországi helyzettel indokolt. Az amerikai felfogás szerint itt a Moszkva által irányított illegális mozgalom kommunista fordulattal fenyegetett. Az 1947. március 12-én meghirdetett Truman-doktrína támogatást és védelmet ígért a két országnak és a kommunistáktól fenyegetett „valamennyi szabad népnek”. A nemzeteknek Truman szerint a jövőben választaniuk kell a többségi akaraton és szabad választásokon nyugvó nyugati demokrácia és a kisebbségi vezetésű, a többséget elnyomó kommunista rendszer között. Az amerikai elnök először beszélt a világ nyugati demokratikus és keleti kommunista rendszerre tagolódásáról. A hatalmi és befolyásokért folyó kelet-nyugati harc ezzel egymással összeegyeztethetetlen ideológiák küzdelmének formáját is öltötte, amelyre 1947-ben Walter Lippman amerikai publicista használta először a „hidegháború” kifejezést.

1947. június 6-án Marshall amerikai külügyminiszter meghirdette az Európai Újjáépítési Programot (European Recovery Program-ERP), amely az 1946/47 telén súlyos gazdasági nehézségeken átesett Nyugat-Európát igyekezett ellenállóvá tenni a szovjet befolyással szemben. A Marshall-terv hivatalosan a közép- és kelet-európai országok felé is irányult, sőt a Szovjetunió 1947 júliusában részt vett a párizsi ERP-konferencián. Mo- lotov külügyminiszter azonban „imperialistának” minősítette és más államok belügyei- be való beavatkozási kísérletnek nevezte a tervezetet. Nyomására a meghívott Lengyelország és Csehszlovákia is visszavonta részvételét a programban.

A Marshall-segélyt végül 17 nyugat-európai ország és terület kapta meg. Elosztására 1947 áprilisában megalakították az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét (Organi- zation for European Economic Cooperation – OEEC), amely Nyugat-Európának 1952-ig összesen 13 milliárd dollár segélyt folyósított.

A Szovjetunió a feltartóztatási politikára 1947 szeptemberében a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) megalakításával válaszolt, ahol a maga részéről Zsdanov, az SZKP egyikvezetője-Lenin megállapítására támaszkodva – meghirdette a világ „két táborra” oszlásáról szóló elméletet. Eszerint az Egyesült Államok vezette „imperialista és antidemokratikus”, illetve a Szovjetunió vezette „antiimperialista és demokratikus” tábor kibékíthetetlenül áll szemben egymással.

A kelet-nyugati konfliktus intézményesített rögzülésében további mérföldkövet jelentett az 1947. október 30-án 23 ország részvételével megalakított új világkereskedelmi rendszer, az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade – GATT). A Nemzetközi Valutaalap egyfajta kereskedelempolitikai szervezete valamennyi nemzet számára jobb kereskedelempolitikai feltételek megteremtését és a nyersanyagokhoz való könnyebb hozzájutást, a vámok és más kereskedelmi sorompók leépítését, a nemzetközi kereskedelemben a diszkriminatív politikai beavatkozások felszámolását, általában a termelés növelését szorgalmazta. Laza szervezete ellenére egyezményei rendkívül sikeresnek bizonyultak a vámsorompók és a világkereskedelem állami korlátjai leépítésében. 15 éven belül 63 nemzetet tömörítve, a világkereskedelem 80 százalékát ellenőrizte.

A Szovjetunió és a befolyása alatt álló országok viszont 1949-ben saját gazdasági szervezetet, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) alapítottak, amely 1950 körül elinduló nagyarányú fejlesztési elképzeléseik alátámasztását szolgálta a szovjet igények elsőbbségével. A két eltérő gazdasági rendszer versenye a hidegháború sajátos küzdőterévé lett, és nemcsak a piacok átrendeződéséhez, hanem a két szövetségi rendszerhez tartozó államok egymás közti kereskedelmének megbénulásához vezetett.

A kelet-nyugati ellentétek Közép-Európában rövidesen nyílt konfliktussá váltak. Az 1948. februári csehszlovákiai fordulat Nyugat-Európában 1948. március 17-én a brüsszeli egyezmény aláírásához vezetett, amely támadás esetén a tagok (Nagy-Britannia, Franciaország, Benelux országok) kölcsönös segítségnyújtását helyezte kilátásba. A Németország valamennyi övezetére kiterjedő közös pénzreformtárgyalások eredménytelensége miatt a nyugati övezetekben és Nyugat-Berlinben az önálló nyugati államalapítás irányába mutató, előre be nem jelentett pénzreformot vezettek be. Válaszul a Szovjetunió 1948 júniusában lezárta a Nyugat-Berlinbe vezető utakat. Lépésével a nyugati külön állam alapítását igyekezett akadályozni, és a nyugatiak további berlini jelenléte és a nyugat-németországi szovjet részvétel összekapcsolására törekedett.

A berlini blokád tapasztalatai megerősítették az Egyesült Államok elszántságát arra, hogy Európában katonailag tartósan kötelezettségeket vállaljon. 1948 júniusában az amerikai szenátus megszavazta a Vandenberg-határozatot, amely lehetővé tette az ország belépését az atlanti szövetségbe, mivel elismerte a regionális megállapodások és a kollektív önvédelem jogát.

1949. április 4-én 12 állam egyezményt írt alá az Észak-atlanti Szövetség Szervezete (North Atlantic Treaty Organization – NATO) megalakításáról. A szövetség intézményesen összekötötte Nyugat-Európát Észak-Amerikával; általa az Egyesült Államok legitimálta tartós katonai és politikai jelenlétét az európai kontinensen.

A nyugati szövetségesek támogatásával Németország nyugati megszállási övezeteiből 1949. május 23-án megalakult az NSZK, a szovjet megszállási övezetből pedig 1949. október 7-én az NDK.

Az érdekszférák a Távol-Keleten is mind élesebben elhatárolódtak. Az Egyesült Államok feltartóztatási politikája itt kevésbé volt sikeres, mint Európában. A polgárháború Kínában a Mao Ce-tung vezette kommunista erők győzelmével végződött. Az amerikai támogatást élvező Csang Kaj-sek tábornok vezette nemzeti-kínai kormány Tajvan (For- mosa) szigetére szorult vissza. 1949 októberében a Kínai Népköztársaság kikiáltásával a Föld legnépesebb országa csatlakozott a Szovjetunió vezette országok eurázsiai frontjához.

Csang Kaj-sek szárazföldi uralmának összeomlása az Egyesült Államokban nagy izgalmat váltott ki. Különösen a befolyásos „Kína-lobbi” bírálta a kormányt állítólagos passzív magatartása miatt, amelynek következtében az amerikai politika fontos bástyája veszett el a csendes-óceáni térségben. Ezt kevéssé ellensúlyozta a Kínai Köztársaság szigetállamának létrehozása Tajvanon.

A politikai és ideológiai kelet-nyugati konfliktus így nemcsak intézményileg, hanem földrajzilag és lélektanilag is rögződött. A hatalompolitikai befolyásért és a katonai fölényért folytatott versengés eredményeként a kapcsolatok szinte valamennyi területén az ellenségkép kialakítása és a konfrontáció irányzata érvényesült.

A hidegháborút azóta háromféleképpen magyarázzák. Az első felfogás szerint „szokványos hatalmi politika”, tehát nem volt benne semmi szokatlan. A nagyhatalmak mindig fenyegetettséget éreznek, s amint saját biztonságuk érdekében cselekednek, azt a másik fél fenyegetésként értékeli. A Szovjetuniót ugyanaz a terjeszkedési kényszer mozgatta, mint egykor a cári Oroszországot. Méretei elbizakodottá tették, amely megfélemlítette a befolyási övezetétől nyugatra fekvő kisebb államokat. Ezek az országok csak egymástól várhattak támogatást, vagy a másik szuperhatalomhoz fordulhattak. Ez történt 1949- ben, amikor az európai demokráciák egyesült erővel igyekeztek rávenni az Egyesült Államokat, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) keretében vállaljon folyamatos biztonsági garanciákat a kontinensen.

A másik nézet hívei szerint a hidegháború mozgatórugói az ideológiai különbségekben keresendők. A társadalom és a gazdaság megszervezésének, illetve az ehhez szükséges politikai rendezésnek két ellentétes elképzelése állt szemben egymással. Mindez a hatalmi politikát a szokásosnál is jobban eldurvította. A szovjetek szemében az amerikaiak vezette szövetségi rendszer egyfajta kapitalista bekerítési stratégiával igyekezett eltiporni a szocialista kísérletet. A Nyugat viszont úgy látta, hogy a Szovjetunió olyanokra igyekszik ráerőltetni társadalmi rendszerét, akik nem kértek abból.

A harmadik felfogás a fegyverkezési hajszán alapul, amely azonban inkább már a hidegháború következményének tekinthető. Míg a hidegháború gyökerei valahol az alapvető érdekellentétekben keresendők, az egyre pusztítóbb fegyverek rivalizáló felhalmozása militarizálta a politikai kapcsolatokat és tovább mérgezte a gyanakvás légkörét.

A legtöbb drámai eseményt a kelet-nyugati szembenállásból eredő stratégiai kényszerek kölcsönhatásai vagy a második világháborút követő dekolonizációs hullám gerjesztette még mélyebb zűrzavaros folyamattá.

Az egymás mellett élés kényszere az ötvenes években

1950. június 25-én a koreai háború kitörésével a kelet-nyugati konfliktus – a berlini blokád után – második csúcspontjához érkezett, ebben az esetben már korszerű katonai eszközök tömeges alkalmazásával. Az amerikai csapatkivonás után az észak-koreai csapatok szovjet és kínai bátorítással megtámadták Dél- Koreát. Az akció nemzetközileg azokat az erőket igazolta, amelyek szerint a kommunista erők mindenütt előrenyomulnak, ahol a Nyugat gyengeséget tanúsít. Érvelésükben egyenes vonalú összefüggést láttak a Szovjetunió második világháborús kelet-európai pozíciószerzésétől a kínai forradalmon keresztül a koreai háborúig. Az észak-koreai támadást „az egész szabad világ elleni fenyegetésnek” minősítették, jóllehet Dean Acheson amerikai külügyminiszter 1950. januári kijelentése szerint Korea nem tartozott az „amerikai védelmi övezethez”. Mivel az észak-koreai előnyomulás már a félsziget teljes elözönlésével fenyegetett, az Egyesült Államok Japánban állomásozó hadereje nagy részét Koreába irányította a dél-koreaiak támogatására, és akciójához

megnyerte a BT támogatását. A Szovjetunió akkoriban (Kína rendezetlen ENSZ-státu- sza miatt) bojkottálta a Biztonsági Tanács üléseit, így nem emelhetett vétót; az amerikai csapatok formálisan az ENSZ határozata alapján cselekedtek. Ellentámadásuk során azonban kínai csapatokkal találták szembe magukat, amelyek visszavonulásra kényszerítették őket. A háború több mint kétéves fegyverszüneti tárgyalások után fejeződött be: Korea megosztása nagyjából a 38. szélességi fok mentén rögzült.

Az Egyesült Államok 1950-1951-ben, egyetlen év alatt védelmi kiadásait 13,5 milliárd dollárról 48,2 milliárdra emelte, s az addig még csak papíron létező NATO-t amerikai főparancsnoksággal és csapatai tartós európai állomásoztatásával hatékony katonai szövetséggé fejlesztette.

1948-ban Palesztinában Izrael állam megalakulásával újabb válságövezet jött létre, mivel zsidók és arabok ugyanarra a területre tartottak igényt. A szomszédos arab államok – amelyek még az angolok palesztinai kivonulása előtt az Arab Ligába tömörültek – vitatták az új állam létjogosultságát, ahol a náci üldözés elől sok európai zsidó keresett menedéket. Palesztináért már közvetlenül az Egyesült Nemzetek megosztási terve és Izrael állam megalakulása előtt háború kezdődött, amelyben az izraeli hadsereg ugyan tartotta magát, de a megoldáshoz nem jutottak közelebb. A közel-keleti konfliktust súlyosan megterhelte az izraeliek által hazájukból elűzött, vagy előlük elmenekülő palesztinai arabok sorsa. 1956-ban újabb közel-keleti háború tört ki, amikor Egyiptom a Szuezi-csator- nát államosította és lezárta az izraeli hajók elől. Az Egyesült Államok és az ENSZ elítélte az Egyiptom elleni izraeli támadást és a brit-francia katonai akciót, de az csak határozott szovjet fenyegetésre fejeződött be. Így a Szovjetunió a közel-keleti események tevékeny részesévé lett; katonai és gazdasági segítséget nyújtott az arab országokat vezető Egyiptomnak, amelyet Nasszer irányított.

A koreai háború katalizátorként szolgált Németország újrafelfegyverzéséhez. Amerikai nyomásra 1950 októberében maga Pleven francia miniszterelnök terjesztette elő az európai hadsereg elképzelését, amely különböző európai országok egységeit integrálta volna, hogy a kül- és biztonságpolitika területén leküzdjék a hagyományos nemzetállami felfogást és egyidejűleg lépést tegyenek az európai politikai unió irányába. Az integrációs folyamatot a Szovjetunió 1952 márciusában a német békeszerződés megkötésére tett javaslatával és az újraegyesített, semleges Németország ajánlatával igyekezett fékezni.

  1. végén az amerikai elnökválasztásból Dwight D. Eisenhower került ki győztesen. Külügyminisztere, JohnFosterDulles túlságosan defenzívnek tartotta Kennan és Truman feltartóztatási politikáját és helyette a nemzetközi kommunizmust az offenzív „felszabadítási” és „felgöngyölítési”politikával ígérte leküzdeni. A koreai háborúval tetőpontjára érkezett kelet-nyugati konfrontáció további kiéleződéssel fenyegetett. Felvetődött az atombomba bevetésének lehetősége is. Eisenhower elnök azonban a koreai háború – választási kampányában megígért – befejezése mellett döntött.

  2. márciusában, Sztálin halála után Georgij Malenkov miniszterelnök és Lavrentyij Berija belügyminiszter többször kijelentették, hogy hajlandók a problémák egyetértő rendezésére. Koreában 1953. július 27-én tűzszünet lépett érvénybe, Németországban pedig (az 1953. júniusi felkelésig) úgy tűnt, hogy a Szovjetunió hajlik az újraegyesítésre, a szabad választás és az önrendelkezés elve alapján.

A két nagyhatalom kompromisszumának lehető'ségei az osztrák kérdésben és az indokínai konfliktus rendezésében bontakoztak ki. Az új szovjet vezetés jóakaratú gesztusaként értelmezték, hogy lemondott a tengerszorosokról rendelkező montreux-i egyezmény revíziójáról, valamint feladta a török területekre irányuló igényét. Malenkov 1953 augusztusában a Legfelső Tanácsban kijelentette, hogy a két rendszer békés egymás mellett élésének elvét vallják, s a két nagyhatalom összeütközésének semmiféle objektív alapja nincs. Eisenhower elnök is reménykedett a kelet-nyugati konfliktus enyhülésében, de az 1953. júniusi kelet-berlini felkelés leverése után visszatért Dulles külügyminiszter vonalához, aki az enyhülési eufória ellenére mindvégig kitartott az erőpolitika mellett. Dulles felfogása szerint a két nagyhatalom tárgyalásait csak az Európai Védelmi Közösség (EVK) létrehozása és az NSZK nyugati politikai és katonai integrációja után kellene megkezdeni. Ezért ellenezte Churchill kelet-nyugati csúcstalálkozó összehívását szorgalmazó tervét.

Az 1954. április-júliusban megrendezett első genfi Indokína-konferencia ugyan elmaradt az enyhülési várakozásoktól, de a Szovjetunió elfogadta Dél-Vietnam antikommu- nista rendszerét, valamint Laosz és Kambodzsa semleges státuszát, hogy lehetővé tegye Franciaország „méltóságteljes visszavonulását” Indokínából. 1954. augusztus 30-án a ratifikálás határozatlan időre való elnapolása az elutasítással és az EVK-nak a napirendről való levételével volt egyenlő.

Az EVK meghiúsulása új tárgyalásokat sürgetett, mivel az Egyesült Államok és Nagy-Britannia továbbra is ragaszkodott a német katonai részvételhez. 1954. október 23-án az NSZK-t a nemzetállamiság alapján vonták be az 1948-as brüsszeli szerződésből megalakított Nyugat-európai Unióba. A szerződés értelmében a NATO és a Nyugat-európai Unió tagállamai és szervezetei szorosan együttműködnek, ami lehetőséget teremt a felállítandó német katonai erő ellenőrzésére.

1955. május 5-én a párizsi szerződések életbelépésével lezárult Nyugat-Európa politikai és katonai konszolidációja. Az NSZK szuverén államként jelentős részt vállalt a nyugati védelmi terhekből. Így az EVK meghiúsulása végül is az NSZK nemzetállami jogainak növekedését eredményezte.

Az NSZKNATO-tagságánakválaszreakciójaként 1955. május 14-én megalakulta Varsói Szerződés. Ezzel katonailag is végleg intézményesült Európa és a világpolitikai és ideológiai megosztása. De a hidegháború formáihoz való visszatérésre nem került sor. Ellenkezőleg: a blokkok megszilárdulása után az enyhülés tendenciái mutatkoztak. Moszkva tevékenyen hozzájárult a négyhatalmi megszállás alatt lévő Ausztria sorsának szabályozásához. Bécsben ugyan – Németországtól eltérően – 1945 óta központi kormány működött, de eleinte fennállt a veszély, hogy a szovjet és a nyugati megszállási övezethatárok mentén Ausztria is részállamokra tagolódik. A szovjet javaslat az ország függetlenségét semlegessége esetén helyezte kilátásba. Mivel a tervvel a nyugati hatalmak is egyetértettek, 1955. május 15-én aláírták az Ausztriának semlegességet, szuverenitást és a megszálló csapatok kivonását jelentő államszerződést.

A szovjet közeledés további jeleként értelmezték a finnországi Porkkala szovjet tengerészeti bázis kiürítését. A Szovjetunió moszkvai tárgyalásokra hívta meg Adenauer kancellárt, ahol felvették a diplomáciai kapcsolatokat. Hruscsov, az SZKP új első titkára és Nyikolaj Bulganyin miniszterelnök 1955. májusban Belgrádban látványosan kibékült Titóval.

A kelet-nyugati konfliktus feszült légköre után ilyen kedvező előjelekkel került sor 1955. július 18-23-a között Genfben négyhatalmi csúcstalálkozóra. A „mosolyoffenzíva” ellenére a tárgyalások sovány eredményt hoztak. A német megosztás és a kelet-nyugati katonai konfrontáció ügye továbbra is megoldatlan maradt; ebben a külügyminiszterek őszi tanácskozása sem jutott előbbre. A Nyugat ragaszkodott a németországi szabad választásokhoz és az önrendelkezéshez, a Szovjetunió pedig e kérdés megkerülésére törekedve, csak a fegyverzetcsökkentést szorgalmazta. Csupán Eisenhower elnök akkori légi felügyeletre vonatkozó javaslata (open skies) valósult meg – 35 évvel később, 1990 februárjában. Az 1955. évi genfi konferenciák eredménytelensége ellenére a légkör mégis oldódott Kelet és Nyugat között, a szemben álló nagyhatalmak ismét beszélő viszonyba kerültek egymással. Felismerték, hogy ellentéteik ellenére közösen felelősek a világ békéjéért, sőt politikai és gazdasági érdekeik fűződnek az államok „békés egymás mellett éléséhez”.

Az egymástól mind élesebben elkülönülő tömbök láttán az ötvenes évek közepén kezdett kialakulni a gyarmati uralmat éppen felszámolt államok egy csoportjából – India, Indonézia, Egyiptom, illetve a Moszkvával vitázó Jugoszlávia – a tömbön kívüliek mozgalma. Nehru indiai miniszterelnök és Nasszer egyiptomi államfő vezetésével a tömbök között harmadik utat jártak, amely különösen az állami szuverenitásuk előtt álló, vagy arra törekvő ázsiai és afrikai országokat vonzotta. 1955 áprilisában az indonéziai Bandungban Keletet és Nyugatot megbékélésre és együttélésre szólították fel, a nukleáris fegyverkezési verseny beszüntetését követelve.

Az amerikai kormányzat a háború utáni első években az atombomba egyedüli birtoklásának tudatában a „tömeges megtorlás” stratégiai elképzelését vallotta, s – az akkor még korlátozott saját kockázat figyelmen kívül hagyásával – szovjet támadás esetére atomerő bevetésével fenyegetőzött. Az első szovjet atombomba (1949) és az első hidrogénbomba (1953) felrobbantása után világossá vált, hogy a Szovjetunió a Nyugat fegyverzettechnikai előnyének behozásán dolgozik. A nukleáris fegyverkezési verseny gyorsan új helyzetet teremtett, néhány éven belül az „atompatthoz” vezetett. Kialakult „az elrettentés egyensúlya”.

Az SZKPXX. kongresszusa megerősítette az enyhülés irányvonalát. Külpolitikai vonatkozásokban szakított a háborúk elkerülhetetlenségének doktrínájával és újrafogalmazta a békés egymás mellett élés szovjet elvét. Ezt 1959-ig zárt doktrínává építették ki, s négy központi elvet tartalmazott. Eszerint a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése nemcsak lehetséges, hanem az atomháború korszakának veszélyei miatt elkerülhetetlen is; a katonai összeütközés helyébe a gazdasági verseny lép, amelyben mindkét rendszernek módja van bizonyítani fölényét; a békés egymás mellett élés ellenére az ideológiai harc változatlanul folytatódik; a békés egymás mellett élés iránti hitvallás nem jelenti a világforradalmi célok feladását, hanem ellenkezőleg, javítja megvalósításuk lehetőségét, ennyiben „a nemzetközi osztályharc sajátos formája”. A békés egymás mellett élés elvét korlátozva Hruscsov kijelentette, hogy az csak a szocialista és a nyugati tőkés országok viszonyára érvényes. A harmadik világban a Szovjetunió szolidáris a népek antikolonialista harcával, a szocialista táboron belül pedig a „proletár internacionalizmus” elvei érvényesülnek. A háború elkerülhetőségének meghirdetése azon alapult, hogy a Szovjetunió elegendő atom- és hidrogénbombával rendelkezett egy esetleges nyugati támadás elrettentésére, és 1957 óta hordozóeszközzel saját tömegpusztító fegyvereinek világméretű bevetésére.

A Szovjetunió ezzel jelentős lépést tett a kölcsönös elrettentés rendszerének a kiépítésére, ami a nukleáris háború következményeitől való félelem miatt korlátozott együttműködéshez vezetett. 1957. október 4-én az első szovjet műhold Föld körüli pályára állítása sokkolta az Egyesült Államokat, mert úgy látszott, hogy elveszítette technikai fölényét, emellett területe interkontinentális rakétákkal sebezhetővé vált. A két óceán pajzsa által védett kontinens különleges geostratégiai előnyének elvesztése miatt a világban betöltött szerepének újrafogalmazására és a befolyási övezetek rögzülésének – legalábbis átmeneti – elfogadására kényszerült. A hidegháború fokozatos megszűnését és az enyhülésre való lassú áttérés feltételeit az atomfegyverek és az interkontinentális ballisztikus rakéták árnyékában kellett megteremteni.

A „szputnyik” startja Hruscsov szemében a szovjet rendszer fölényének technológiai vetülete volt, amelyet külpolitikai offenzívára igyekezett felhasználni. 1958 novemberében megkérdőjelezte Berlin négyhatalmi státuszát és tárgyalásokat sürgetett „szabad várossá” alakítása és a nyugatiak kivonása érdekében. A Berlinbe vezető utak ellenőrzését az NDK-nak tervezte átadni, hogy ezzel megállítsa az NDK-ból Nyugat-Berlinen keresztül megindult menekültáradatot. A nyugatiak két éven keresztül megtagadták, hogy tárgyaljanak a „Hruscsov-ultimátumról”. 1961 júniusában Bécsben Hruscsov az új amerikai elnöknek, John F. Kennedynek is megismételte figyelmeztetését. O azonban nem változtatott a nyugati állásponton, sőt „három alapelvben” rögzítette az amerikai Berlin-poli- tikát: a nyugatiaknak joguk van a berlini jelenlétre; a nyugati hatalmaknak joguk van bejutni Berlinbe; a nyugati hatalmak kötelessége a nyugat-berliniek önrendelkezési jogának és szabad választásainak biztosítása.

Hruscsov „ultimátumával” elsősorban az NDK-nak igyekezett segíteni a kvalifikált munkaerő gazdasági összeomlással fenyegető tömeges elvándorlásának, és bizonyos – az NDK által célzatosan túlhangsúlyozott – eszközkiáramlásnak a megakadályozásában. Mivel a nyugatiak elutasították ultimátumát, megszűnt az „elegáns” megoldás lehetősége. Kényszerhelyzetében jóváhagyta a Nyugat-Berlint körülvevő berlini fal felépítését (1961. augusztus 13.) és az NDK-NSZK-határ megerősítését. A berlini fal a keleti gyengeséget jelezte, egyúttal bizonyította az NDK tartós stabilizálásának szovjet szándékát. Nyugaton többé már nem kerülhették meg, hogy hosszabb távon két német állammal számoljanak.

A nyugati hatalmak szóbeli tiltakozásra szorítkoztak és nem kockáztattak katonai összeütközést a Szovjetunióval; úgy látták, Berlinben nem csorbultak jogaik. Hruscsov viszont ezt a Nyugat gyengeségének tekintette, s Kubában erősítette Fidel Castro forradalmi rendszerét. Az 1959-es forradalma nyomán az Egyesült Államokkal összeütközésbe került szigetre kb. 1800 km hatósugarú rakétákat telepítettek, amelyekkel közvetlenül elérhették volna az Egyesült Államok egyes keleti területeit. Kennedy elnök 1962. október 22-én televíziós beszédben tárta a világ közvéleménye elé a szovjet támadó rakéták jelenlétét Kubában, és azonnali leszerelésüket követelte. Szándékát nyomatékosítandó, első lépésként „a megtorlás új formájaként” „karantént” hirdetett ki Kuba körül, ha folytatódik a kilövőállások építése. A világ 13 napig a nukleáris háború küszöbén állt. Hruscsov október 26-27-én Kennedy elnökhöz intézett két levelében felajánlotta a rakéták ENSZ-felügyelet alatti kivonását, ha az Egyesült Államok lemond Kuba inváziójáról, és a török-szovjet határról eltávolítják az amerikai Jupiter támadó rakétákat. Az Egyesült Államok nyíltan nem fogadta el a cserejavaslatot, mert az a szovjet rakétapolitika sikerének tűnhetett volna. Nem hivatalosan azonban kilátásba helyezte törökországi rakétáinak eltávolítását. Ezt követően Hruscsov elrendelte a kubai bázisok azonnali leszerelését. A két ország az ENSZ-főtitkárhoz intézett közös jegyzékében lezárta a kubai válságot.

A szuperhatalmaknak fel kellett ismerni, hogy az atomelrettentés politikája olyan határhoz érkezett, amelyet a nukleáris háború kockázata nélkül nem lehetett többé átlépni. A kubai válság megszűnésével így új szakasz kezdődött a szuperhatalmak viszonyában, mert a nukleáris fegyverek veszélyes halmozódása a kemény konfrontáció felől fokozatosan a kompromisszumok felé szorították őket.

Az ötvenes évek közepétől az 1948-as brüsszeli szerződés hat nyugat-európai állama – közöttük az NSZK – gyorsítani kívánta az európai integrációt, amely elsősorban gazdaságiterületen hozhatott előrehaladást. Az 1957. évi római szerződésekben az 1951-es Montánunió mintájára megalakították az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), valamint az atomkutatást koordináló Euratomot.

Szuperhatalmi igények és politikai sokszínűség (1963-1972)

A kubai válság fordulópontot jelentett a fegyverzet-ellenőrzésről és fegyverzetkorlátozásról folyó tárgyalások újrafelvétele felé. Fegyverzet-ellenőrzési tárgyalások az ENSZ leszerelési bizottsága keretében már az ötvenes években is folytak, de az amerikai U-2 felderítő repülőgép Szovjetunió feletti lelövése és az 1960. májusi párizsi csúcstalálkozó ennek nyomán bekövetkezett meghiúsulása után ezek megszakadtak. Az első fegyverzet-ellenőrzési egyezmények nem a már meglévő katonai erő csökkentésére, hanem elsősorban a félreértés nyomán, emberi mulasztás vagy műszaki hiba miatt kirobbanó „véletlen háború” elkerülésére és a fokozódó nukleáris légkörszennyeződésnek, illetve az atomfegyverek elterjedésének a megállítására irányultak. 1963. június 20-án az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban üzembe helyezték a „forró drótot”, a két nagyhatalom közvetlen telexkapcsolatát. 1963. augusztus 4-én az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia aláírta a második fegyverzetellenőrzési megállapodást, amely a légköri, a világűrben és a víz alatti kísérleti robbantások befejezéséről rendelkezett. A kelet-nyugati fegyverzet-ellenőrzési politika első lépései a nukleáris háború elkerülésének fontos eseményei voltak. Továbbviteléhez Kennedy és Hruscsov már nem tudott hozzájárulni, mert előbbit 1963 novemberében meggyilkolták, utóbbit pedig 1964 októberében elmozdították.

Kennedy utóda, Lyndon B. Johnson folytatta az atomfegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló politikát, amelyhez optimálisan a Föld valamennyi államának csatlakoznia kellett volna. 1968. július 1-jén Washingtonban, Moszkvában és Londonban egyidejűleg írták alá a kölcsönösségen alapuló szerződést, amelyben az atomfegyverrel rendelkező hatalmak kötelezettséget vállaltak, hogy a nukleáris fegyvereket nem adják tovább és tárgyalásokat kezdenek saját atomfegyver-állományuk csökkentéséről (atom- sorompó-egyezmény). Az atomfegyverrel nem rendelkező hatalmak pedig lemondanak ilyen fegyverek birtoklásáról, raktározásáról vagy előállításáról. A szerződés az atomhatalmak számát szűk, áttekinthető keretek között kívánta tartani, megakadályozva a felelőtlen játékot az atombombával (és rivális atomhatalmak kialakulását). A szerződés gyengesége volt, hogy az államokat nem lehetett aláírásra kényszeríteni. Az egyezményt ellenző Franciaországon és Kínán kívül távol maradt a potenciális atomhatalom India, Pakisztán és Brazília is.

Az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáról folyó tárgyalásokat nemcsak technikai nehézségek lassították, hanem beárnyékolta az Egyesült Államok fokozódó belebo- nyolódása a vietnami háborúba. Már Kennedy elnök 20 ezer katonai tanácsadót küldött Indokínába, megakadályozandó, hogy Vietnamból kiindulva kommunista rendszerek terjedjenek el Délkelet-Ázsiában (dominó-elv). Johnson elnöksége idején gyorsan nőtt az amerikai jelenlét: a háború csúcspontján már több mint 500 ezer fős amerikai hadsereg harcolt Vietnamban, közvetlenül a dél-vietnami gerillák, közvetve azonban (légi háború révén) Észak-Vietnam, stratégiailag pedig a Hanoit támogató Szovjetunió és Kína ellen is. A háború eredménytelensége és elhúzódása miatt az Egyesült Államok 1968. március 31-én leállította Észak-Vietnam bombázását, hogy teljesítse Északnak a háború befejezéséről folytatandó tárgyalások megkezdése feltételéül szabott legfontosabb követelését. A tárgyalások 1968 májusában Párizsban megkezdődtek. Egyidejűleg Johnson lemondott újabb elnökjelöléséről, szabaddá téve az utat nemcsak a vietnami kérdés megoldása, hanem a kelet-nyugati enyhülés számára is, amely „világpolitikai kerülőút” után 1969-ben folytatódott. A harmadik világ eközben hosszú ideig az ellentétes blokkok összetűzéseinek előnyben részesített színtere maradt.

A hidegháború Kelet és Nyugat hatalompolitikai és ideológiai ellentétét adottnak, sőt elkerülhetetlennek tekintette, és az ellenfelet erős katonai fenyegetéssel igyekezett elriasztani a támadástól. Az enyhülési politika kísérlet volt a kelet-nyugati konfliktus feszült- ségi fokának csökkentésére és a status quo alapján való együttműködésre. Eközben, annak a felismerésnek a nyomán, hogy a termonukleáris rakétaháborút aligha lehet „megnyerni”, csökkent a katonai tényezők jelentősége. A katonai versengést fokozatosan a verseny új, békésebb formái váltották fel.

Avietnami háború befejezése fontos lépés volt az új politika irányába. 1969. január 20-án Richard M. Nixon elnök és Henry A. Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó hivatalba lépésével új szakasz kezdődött az Egyesült Államok külpolitikájában, amely Vietnamban „tisztes békét” igyekezett elérni, közeledett a Szovjetunióhoz, még inkább a szovjet vezetéssel konfliktusba került Kínához. A „tárgyalások korszaka”már nem korlátozódott a fegyverzet ellenőrzésére, hanem a politika, a gazdaság és a társadalmak problémáinak széles skáláját érintette.

A tárgyalásokban a Szovjetunió is érdekelt volt, mivel a hatvanas évek végén az interkontinentális rakéták fejlesztésében és a nukleáris fegyverkezés más területein hozzávetőleges egyensúly jött létre az Egyesült Államokkal, a további fejlesztés anyagi terhei pedig nehezen elviselhetőnek látszottak. A „paritást” célszerűnek tűnt szerződésileg is rögzíteni. A stagnáló szovjet gazdaság is nyugati technológiai importra szorult. A Moszk- va-Washington-Peking hatalmi háromszögben a frontok – a kínai és szovjet határőrcsapatok 1969. márciusi, az Usszuri folyó menti csatározása, valamint az Egyesült Államok és a Kína közötti közeledés első jelei után – annyira mozgásba lendültek, hogy az akkor Leonyid Brezsnyev vezette Szovjetunió hatalompolitikailag is új orientációra kényszerült. Ennek kockázata a szovjet vezetés számára kicsinek tűnt, hiszen úgy érezte, hogy a „prágai tavasz” katonai felszámolásával éppen megszilárdította pozícióját saját táborán belül. Az 1968 novemberében meghirdetett „Brezsnyev-doktrína” (a szocialista országok korlátozott szuverenitásáról) fenntartotta a jogot a szövetséges országok belügyeibe való beavatkozásra. Ez a belpolitikai reformok és a függetlenedési törekvések szemszögéből félreérthetetlen fenyegetés, kifelé pedig egyúttal hitvallás volt a „szocialista tábor” stabilitása mellett. A stabilitást pedig 1969-ben Kelet és Nyugat egyaránt a tömbök közötti párbeszéd – és ezzel az enyhülési politika – alapvető feltételének tekintette.

A kelet-nyugati együttműködésre nemcsak a Szovjetunió és az Egyesült Államok, hanem szövetségeseik is törekedtek. A Varsói Szerződés többek között az 1966. július 6-i bukaresti deklarációban, illetve az 1969. március 17-i budapesti felhívásban sürgetett intézkedéseket az európai biztonság megszilárdítására és az európai biztonsági konferencia összehívására. A nyugati oldalon a NATO 1967 decemberében elfogadta a Harmel-jelentést, amelyben a szövetség egyidejűleg foglalt állást a katonai védelem erősítése és a politikai enyhülés mellett.

A hatvanas évek végén az enyhülési célkitűzések összekapcsolódtak a német kérdés szabályozásával. Az NSZK 1966 márciusában több országhoz intézett „békejegyzékében” tárgyalási hajlandóságot mutatott és a nemzetközi kérdések szabályozásában lemondott az erőszak alkalmazásáról. Ezzel az európai biztonsági tárgyalások aktív részesévé igyekezett válni. Ezt a tendenciát erősítette a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták „nagykoalíciójának” megalakulása 1966 végén. Az 1969 szeptemberében kormányra került szociálliberális koalíció pedig az 1966-os békejegyzéken túlmutató külpolitikai hangsúlyokat fogalmazott meg és folyamatokat indított el.

A kelet-nyugati enyhülésben az érdekek középpontjában a stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalások (Strategic Arms Limitation Talks – SALT) álltak. Ezek már 1968 nyarán megkezdődtek, de a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása miatt egy időre megszakadtak. Az 1972. május 26-án Moszkvában aláírt két szerződés korlátozta a ballisztikus rakétaelhárító-rendszerek (Anti-Ballistic Missiles – ABM) telepítését, illetve ötéves időtartamú ideiglenes egyezményben rögzítették az interkontinentális ballisztikus rakéták (Intercontinental Ballistic Missiles – ICBM) és a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták (Submarine-launched Ballistic Missiles – SLBM) számának felső határát.

A megállapodások még mindig nem a leszerelést, hanem a fegyverkezési verseny valamelyes lefékezését szolgálták. A támadó rakéták korlátozása számszerű keretek között tartotta a fegyverkezési versenyt, jóllehet itt óriási volt a lélektani motívumok szerepe is, hiszen a birtokolt nukleáris fegyverkészletek már az egész emberiség sokszoros elpusztítására elegendők voltak. (A Föld minden lakosára 15 tonnányi TNT-egyenértékű robbanóanyag jutott, a világ katonai kiadásai pedig évi 200 milliárd dollár fölé emelkedtek, ami meghaladta Afrika és Dél-Ázsia teljes bruttó társadalmi termékét.)

Az 1973 szeptemberében a további korlátozás céljából Genfben megkezdett SALT-II. tárgyalások azonban – az amerikai kormány Watergate-ügye és a vietnami háború elhúzódása miatt – válságba kerültek; a szerződést csak nagy nehézségek után, 1979. június 18-án írta aláJimmy Carter és Leonyid Brezsnyev.

A SALT-tárgyalások mellett az Egyesült Államok és a Szovjetunió – a háború véletlen kitörésének kockázatát csökkentendő – a hetvenes évek elején összesen négy egyezményt kötött: a „forró drót” modernizálásáról (1971. szeptember); a nukleáris balesetek következtében fenyegető atomháború veszélyének csökkentéséről (1971. szeptember); a nyílt tengeri összeütközések elkerüléséről (1972. május, kiegészítve: 1973. május) és a nukleáris háború megakadályozásáról (1973. június). Az egyezményekkel az Egyesült Államok és a Szovjetunió technikai-gyakorlati intézkedésekkel csökkentette a háború kockázatát és tökéletesítette a biztonsági mechanizmusokat nukleáris konfliktus veszélye esetére. Kijelentették, hogy céljuk az atomháború veszélyének és az atomfegyverek alkalmazásának felszámolása, nukleáris konfliktus veszélye esetén pedig azonnali „sürgős konzultáció” folytatása. A két szuperhatalom ezzel közös globális felelősséget vállalt a nukleáris háború megakadályozására. Utaltak annak veszélyére is, hogy regionális konfliktusok is atomháborúvá fejlődhetnek. A két nagyhatalom közvetlen konfrontációjával fenyegetett 1973 októberében a Közel-Keleten Izrael és arab szomszédainak háborúja. Henry Kissin- ger és Andrej Gromiko külügyminiszterek azonban éppen megkötött egyezményükkel mérséklően hatottak a konfliktusban álló felekre, és helyreállították a fegyvernyugvást.

Az Egyesült Államok kapcsolatainak új alapokra helyezése közepette Kína bizonytalan óriásként hosszú ideig a háttérben maradt. Amikor 1969 tavaszán Nixon elnök az Egyesült Államok ázsiai katonai szerepvállalásának csökkentését, Brezsnyev pedig 1969 júniusában az ázsiai szovjet befolyás bővítését jelentette be, a Szovjetuniót ellensúlyozandó a kínai vezetés amerikai kapcsolatai javítása mellett döntött. Harmadik országokon keresztüli óvatos kapcsolatfelvétel után 1971. júliusban előbb Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó, majd 1972 februárjában Nixon elnök látogatott Pekingbe. A diplomáciai kapcsolatokat csak 1979 elején vették fel, addig a közeledés lassan, de folyamatosan haladt előre. A gazdasági kapcsolatok is fejlődtek. A Kínai Népköztársaságot 1971-ben felvették az

ENSZ-be és a Biztonsági Tanács állandó tagja lett, Tajvant pedig kirekesztették a szervezetből. Kína ismételt bevonása a világpolitikába kedvezően hatott a kelet-nyugati kapcsolatokra. Közvetve felgyorsította az Egyesült Államok és a Szovjetunió közeledését, és Ázsiában is – miként az Indokína-konfliktus lezárásában megmutatkozott – a politikai összhelyzet javulását eredményezte.

Németországban 1969 után Willy Brandt dinamikus, új keleti politikája lényegesen előrelendítette az enyhülést. A Szovjetunióhoz fűződő viszonyban elsőrendű jelentőségű volt a fennálló európai határok elismerése, Berlin státuszának és a városba vezető útvonalak biztosítása. Lengyelországgal az Odera-Neisse-vonal nyugati lengyel határként való elismerése, a lengyel nyugdíjigények szabályozása, a lengyel gazdaságnak nyújtandó hitel és a német származású lengyel állampolgárok áttelepülésének engedélyezése szerepelt a tárgyalásokon. Az NDK-hoz fűződő viszonyban az NDK állami létének elismerése, a két ország szomszédságából, valamint a családi és személyes kapcsolatokból adódó sokféle kérdés várt rendezésre. Csehszlovákiával tisztázni kellett az 1938. szeptember 29-i müncheni szerződés érvényességének kérdését, valamint humanitárius ügyeket, bűnüldözési és jogsegélykérdéseket.

Az 1970. augusztus 12-én Moszkvában aláírt szovjet-NSZK szerződés a határokat az erőszakról való lemondással összekötve rendezte. A határmódosításokat csak akkor tekintették szerződésellenesnek, ha azokat egyoldalúan hajtják végre, és ezért erőszakos elemeket tartalmaznak. Ez a szabályozás végül is modellértékű lett, mert nemcsak az NSZK-len- gyel és az NSZK-NDK szerződések, hanem a későbbi európai biztonsági- és együttműködési konferencia határozatai is így épültek fel. Az 1970. december 7-én Varsóban aláírt lengyel-NSZK szerződésben az azonos elveken túlmenően rögzítették az Odera- Neisse-határ érvényességét. Az 1972. december 21-i NSZK-NDK alapszerződésben pedig kimondták, hogy „mindkét állam tiszteletben tartja a másik függetlenségét és önállóságát bel- és külügyekben egyaránt”. A keleti szerződésekkel párhuzamosan 1971. szeptember 3-án négyhatalmi szerződést kötöttek Berlinről, amely a Szovjetuniónak a nyugati felfogáshoz való közeledését, a másik oldalon pedig a Nyugat beleegyezését jelezte az európai biztonsági- és együttműködési konferencia megrendezésébe. Egyúttal a szovjet engedmény az NDK nyugati elismerésének az ára volt. Az egyezmény biztosította Nyu- gat-Berlin életképességét, és megteremtette a további megállapodások jogi kereteit.

Az 1967. évi hatnapos háborúval ismét kiújult az izraeli-arab konfliktus; Izrael megszállta a Gázai övezetet, a Sínai-félszigetet, Nyugat-Jordániát és a Golán-fennsíkot. 1973-ban az immár negyedik, ún. Jom-Kippur háború nyomán az olajexportáló arab országok a kitermelés csökkentésével először használták fegyverként a kőolajat, és ezzel világméretű energia- és gazdasági válságot okoztak. A nyugati, de a déli országok számára is nyilvánvalóvá lett a nemzetgazdaságok egymásrautaltsága és sokak nyersanyagfüggősége. Drámaian megmutatkozott a világgazdasági rendszer törékenysége, az ipari országok sérülékenysége a bojkott vagy a nyersanyagszállítások által, amelyek pótolhatatlanok a gazdaság számára.

A tekintélyes tudósokból és politikusokból álló Római Klub jelentése számot vetett azzal, hogy az emberiség közeledik a növekedés határaihoz, hogy küszöbön áll a környezetkárosítás és bolygónk lassú, de biztos öngyilkossága, ha nem áll be szemléletváltozás. A világkonfliktus új súlypontját a gazdag északi és az elszegényedett déli országok közötti növekvő különbségben látta. A gyarmatok nagyrészt lezárult felszabadulása után különösen a fiatal afrikai államoknak kellett megküzdeniük a hosszú „gondnokság” súlyos következményeivel. A gerillamozgalmakat és puccsokat szervező katonákat, ha a hatalmi érdek

úgy kívánta, Keleten és Nyugaton egyaránt támogatták. Az európaiak egykori, etnikai szempontokat mellőző gyarmati határkijelölései véres határ- és polgárháborúkhoz vezettek, miközben nagy területeken éhség pusztított. A Dánia, Írország és Nagy-Britan- nia belépésével 1972-ben kilenc tagállamra bővült Európai Közösség a loméi konvenci& val társulási egyezményt kötött az afrikai, a karib-tengeri és a csendes-óceáni térség számos államával, ami bizonyos gazdasági előnyöket jelentett sok országnak.

Az enyhülés és a demokratizálódás légköre Európában tűnt a legkedvezőbbnek. A portugál tekintélyuralmi rendszer és a görög katonai diktatúra 1974-ben megbukott; Franco tábornok 1975. novemberi halálával Spanyolországban is javultak a demokratizálódás feltételei. Az enyhülési politika csúcspontja azokban az években az európai állam- és kormányfők, valamint az Egyesült Államok és Kanada vezetőinek helsinki csúcstalálkozója volt. Az európai biztonsági és együttműködési konferencia (EBEÉ) összehívásának 1954-től Keletről újra és újra érkező (legutóbb a Varsói Szerződés 1969. márciusi budapesti és októberi prágai ülésén megismételt) javaslataira végül a Nyugat is közeledően reagált, azzal a feltétellel, hogy a konferenciával párhuzamosan induljanak tárgyalások az Európában állomásozó csapatok kölcsönös és kiegyensúlyozott csökkentéséről (Mutual and Balanced Force Reduction – MBFR). A konferencia napirendjéből így kiemeltek bizonyos katonai- és leszerelési kérdéseket. Közel hároméves tárgyalássorozat után, 1975. augusztus 1-jén Helsinkiben aláírták azEBEE záródokumentumát. Az elvek „katalógusa” – amelyben többek között megerősítették a határok sérthetetlenségét és az erőszakról vagy a fenyegetőzésről való lemondást – egyfajta viselkedési kódexet teremtett Kelet és Nyugat viszonyában Európában, jóllehet nem kötötték össze szankciókkal.

A helsinki záródokumentumban előirányzott utókonferenciákra Belgrádban (19771978), Madridban (1980-1983) és Bécsben (1986-1989) került sor. A találkozók közös célja a párbeszéd erősítése és – a politikailag lehetséges mértékben – Európa elkülönült részeinek egymáshoz való közelítése volt.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió számára az európai leszerelési és enyhülési tárgyalások különböző értékrendet képviseltek. A Szovjetunió a háború utáni európai határok elismerését sürgette, amihez az Egyesült Államoknak kezdetben kevés érdeke fűződött. Az MBFR-megbeszélések Keleten és Nyugaton egyaránt érdektelenségbe ütköztek mindaddig, amíg a politikai előfeltételek a nyolcvanas évek végén meg nem változtak.

A helsinki záródokumentum aláírása után a Szovjetunió számára teljesült a határok elismerése; az emberi jogok területén Helsinkiben tett engedmények konzekvenciáiról viszont igyekezett lehetőleg hallgatni. Ezzel szemben az Egyesült Államok tudatában volt annak, hogy az emberi jogok érvényesítését előíró helsinki megállapodás hogyan hat a Szovjetunióban és a közép- és kelet-európai államokban. Az emberi jogok gyakorlatának bírálata amerikai részről már az 1977-1978. évi belgrádi EBEÉ-utótalálkozó központi témája lett. „Helsinki szelleme” Európában egyre inkább találkozott a politikai elnyomástól való megszabadulás törekvésével.

Válság és a kelet-nyugati együttműködés újraindulása

1975-ig az enyhülési politika a különböző területeken jelentős sikereket könyvelhetett el. A legfontosabb lépésekre a SALT-folyamatban, az Egyesült Államok és a Szovjetunió politikai kapcsolatainak javításában és az európai enyhülésben került sor; főként az NSZK keleti kapcsolatai, az NDK elismerése, a berlini kérdés szabályozása és az EBEÉ-folyamat haladt számottevően előre. Az 1960-

  1. es évek fordulóján az amerikai asztronauták sikeres Holdra szállása ismét tekin-

télyt szerzett az amerikai technikának; ezt a világűrben folyó versenyben a Szovjetunió vereségként könyvelhette el. A vietnami háború okozta társadalmi mozgolódás a technika korlátlan lehetőségeinek felvázolásában találta meg remélt ellenszerét. A lendület azonban rövidesen megtört, s nem műszaki okokból. A törés legfőbb oka külpolitikailag az Egyesült Államok vietnami traumája, belpolitikailag pedig a Watergate-válság volt, amely csökkentette az amerikai kormány cselekvési képességét. Vietnami háborúja Nyu- gat-Európában, de az Egyesült Államokban is ellenállásba ütközött; a világméretű beavatkozás politikája nyilvánvaló ellentétben állt a demokrácia, a szabadság és az emberi jogok hangsúlyos védelmével. Az Egyesült Államok vietnami kivonulása évekig húzódott, majd 1975 áprilisában rendezetlen, fejvesztett meneküléssel zárult. A katonai vereség és a kimondatlan kapituláció az Egyesült Államokon belül az izolacionalizmushoz és a neokonzervativizmushoz való visszatérés irányzatának kedvezett.

A Vietnam-trauma válságát tetéző Watergate-ügy során Nixon elnök több mint egy évig, 1973 tavaszától 1974. augusztusi lemondásáig megkísérelte eltussolni közvetlen munkatársai részvételét a Demokrata Párt épületébe való behatolásban az 1972. évi választási küzdelem alatt. Kikényszerített lemondásával lezárult az „imperiális elnökség” korszaka, amikor a Fehér Ház a kongresszus rovására folyamatosan növelte befolyását; ez a hatvanas és a hetvenes években, Johnson és Nixon időszakában érte el a csúcspontját.

A kelet-nyugati enyhülés hozzájárult az amerikai visszavonulás igazolásához. 1973-ban a fegyverzet-ellenőrzési politikával összefüggésben megszüntették az általános hadkötelezettséget. 1979-re az Egyesült Államok védelmi kiadásait a bruttó társadalmi termék 5,2 százalékára (1970-ben 7,8 százalék) csökkentették, ami az általános védelmi kifáradással és annak a véleménynek a térnyerésével függött össze, hogy az Egyesült Államok saját határain túl csak elkerülhetetlenül szükséges esetekben avatkozzon be katonailag. (1968-ban a vietnami háború csúcspontján 3,547 millió amerikai katona állt fegyverben; számuk 1979-re 2,022 millióra csökkent. A szovjet hadsereg létszáma ugyanekkor 3,220 millióról 3,658 millióra nőtt.)

Jimmy Carter elnöksége idején az Egyesült Államoknak csak kb. 800 ezer tartalékos állt a rendelkezésére, a Szovjetuniónak pedig több mint 5 millió. Ráadásul az Egyesült Államok hagyományos mozgékonysága és intervenciós képessége a NATO szövetségi területén kívül a hetvenes évek közepétől olyan mértékre zsugorodott, amely az amerikai elnöknek többé nem tette lehetővé, hogy szükség esetén gyors reagálást követelő érdemleges katonai akciót kezdeményezzen. Így az amerikai politika Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten olyan korlátozásokra kényszerült, amelyek nem feleltek meg az amerikai világhatalmi érdekek védelmének. Eközben gyakorlatilag elértéktelenedett túldimenzionált nukleáris ereje, amely helyi konfliktusokban használhatatlannak bizonyult. A Szovjetunió -a gyengeségek tudatában – a hetvenes évek második felében világpolitikai- lag relatíve szabadabb mozgástérhez jutott.

A Szovjetunió az enyhülés éveiben is folytatta a fegyverkezést, sőt 1974 tavaszán, a Watergate-ügy csúcspontján új külpolitikai offenzívát indított világméretű befolyása növelésére. Amikor az 1974. áprilisi portugáliai forradalom nyomán összeomlott az afrikai portugál gyarmatbirodalom, a Szovjetunió és Kuba katonailag is aktívan közreműködött – Angola és Mozambik marxista és szocialista felszabadító mozgalmát támogatva – későbbi befolyásának biztosítására. E két ország után a szovjet és a kubai aktivitás és katonai segítségnyújtás rövidesen más országokban is érzékelhető lett: Afrika szarván, Dél-Je- menben, a Karib-térségben és a Közép-Keleten. A Szovjetunió támogatásával India 1973 májusában a hatodik atomhatalom lett. Az offenzívát érzékelve az amerikai „neokonzervatívok” szembekerültek elsőrendű világhatalmi szerepük elvesztésének veszélyével. Ennek bizonyítékát látták a szovjet fegyverkezés és a szovjet-kubai terjeszkedés mellett az iráni válságban is.

1976. január 16-án a perzsa sah Umondása és menekülése után nemcsak legfontosabb térségbeli szövetségesüket veszítették el, hanem a szovjet határok mentén felállított és a szovjet rakétakísérleteket megfigyelő állomásaikat is. A válság 1979 novemberében éleződött ki, amikor a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalása után a diplomaták kiszabadítására az országba küldött amerikai légideszant-egység súlyos kudarcot vallott. Az Irán és Irak közötti, kilenc évig tartó konfliktus rávilágított arra, hogy a térség válságos fejleményei veszélyeztethetik a kőolajra szoruló nyugati ipari országok ellátását. A Szad- dám Husszein elnöksége alatt álló Irak ekkor komoly nyugati fegyversegélyt kapott (amelyet Szaddám később a Nyugat és szövetségesei ellen fordított).

A konzervatív amerikai kritika fő céltáblája az enyhülési politika és a Szovjetunió volt, miközben a kormányzat hivatalosan folytatta a fegyverzet-ellenőrzési politikát és a Szovjetunióval való együttműködést. Sőt Nixon utódja, Gerald Ford elnök 1974. decemberben Brezsnyevvel Vlagyivosztokban találkozott, hogy előkészítsék a SALT-II. szerződés lezárását. De 1976-ban az elnököt már az előválasztási küzdelemben éles támadás érte a Köztársasági Párton belüli konzervatív ellenfele, Ronald Reagen részéről, aki javasolta, hogy az „enyhülés” kifejezést töröljék a hivatalos szóhasználatból.

Az enyhülési politika alapjait a korai hetvenes években megrázta a kelet-nyugati együttműködés összefonódása az emberi jogok kérdésével. 1974-ben Nixon, már meggyengült pozíciójában megkísérelte kivívni a Szovjetuniónak a vámkedvezményt és a kereskedelmi kontingentálást jelentő legnagyobb kedvezmény elvét az amerikai-szovjet gazdasági kapcsolatokban és ezáltal támogatni a kelet-nyugati kereskedelmet. Az elképzelés azonban a kongresszus néhány tagja (Henry Jackson, Charles Vanik) számára nem volt elfogadható és a legnagyobb kedvezmény elvét összekötötték azzal, hogy engedélyezzék nagyobb számú zsidó kiutazását a Szovjetunióból. A kongresszusi törvényjavaslathoz társított bizalmas feltételt a Szovjetunió is elfogadta volna, de Jackson szenátor, elnökjelölési esélyeinek növelése végett 1975. januárban kitálalta a sajtónak. Válaszul a Szovjetunió felmondta az 1972-ben kötött amerikai-szovjet kereskedelmi szerződést. A két szuperhatalom gazdasági és politikai kapcsolatai ismét hosszú időre károsodtak.

Valójában ezzel megkezdődött az Egyesült Államok külpolitikájának fordulata a Kis- singer-féle „reálpolitikától” az „idealistapolitika”felé. Az amerikai történelem idealista hagyományaira visszanyúlva elfeledkeztek arról, hogy Kissinger politikájának köszönhetően 1973-ra évi 35 ezerre emelkedett a kivándorolt szovjet zsidók száma (1968-ban 400). Ez a kvóta a Jackson-Vanik-törvényjavaslat után 1975-re 40 százalékkal csökkent. Az emberi jogok érvényesítésének elvi követelése – az ENSZ chartájára vagy az EBEÉ záródokumentumára hivatkozva – már csak azért is népszerű jelszóvá lett az amerikai közvéleményben, mert az emberi jogokat a Demokrata Párt 1976. évi elnökjelöltje, Jimmy Cartermaga is választási küzdelme kiemelt témájának nyilvánította. Kívülállóként éppen ezzel előzte meg Ford elnököt. A Fehér Házba történő – 1977. január 20-i – beköltözése után folytatta emberjogi kampányát, amely később is politikájának fontos összetevője maradt.

Ez a fejlemény nem segítette a kelet-nyugati kapcsolatok épülését, mert az auto- ritatív módszerekkel kormányzott Szovjetunió óhatatlanul a bírálatok középpontjába került. Másrészt Carter elnök folytatta az enyhülési és fegyverzet-ellenőrzési politikát, különösen az 1979. június 18-án Bécsben aláírt SALT-II. szerződés ratifikálásáért szállva síkra. Az enyhülés ellenfelei azonban az Egyesült Államokban megakadályozták a szerződés szenátusi ratifikálását.

A hetvenes évek közepétől a kelet-nyugati kapcsolatok különösen vitatott pontja volt a fegyverkezés ügye. A Szovjetunió már a kubai válság óta átfogó fegyverkezési programot indított el. Az enyhülési politika sikerei sem térítették el attól, hogy katonai egyensúlyt alakítson ki az Egyesült Államokkal. Az egyensúly veszélyes megbomlásamiatti aggodalom az Egyesült Államokban akkor érződött erősebben, amikor a vietnami háború befejezése (1975) után a kormányzat drasztikusan csökkentette katonai kiadásait, miközben a Szovjetunió az addigi ütemben folytatta fegyverkezési erőfeszítéseit. A CIA – sokak által vitatott – becslése szerint a szovjet fegyverkezési kiadások akkoriban kétszeresen meghaladták az Egyesült Államok hasonló kiadásait; e célra a bruttó társadalmi termék 12-13 százalékát fordították. A hetvenes évek második felében a Szovjetunió új interkontinentális rakéták egész generációját építette ki, s új atommeghajtású tengeralattjárók tucatjait állította szolgálatba. 1977-ben pedig megkezdte az új közepes hatósugarú SS-20 rakéták hadrendbe állítását és hat nyílt tengeri flotta felállítását. A fegyverkezéssel párhuzamosan Moszkva külpolitikai offenzívát is folytatott: 1979 júniusában szovjet „kiképzők” csoportját küldte Kubába. Ezért Carter – aki ebben az 1962-1963. évi megállapodások megsértését látta – 1979 decemberében konzervatív bírálói megpuhítására és a SALT-II. szerződés ratifikálási esélyeinek megszerzése érdekében az amerikai védelmi kiadások folyamatos növeléséről határozott.

A szovjet fegyverkezés Európában is aggodalmat váltott ki. A hagyományos fegyverzet szovjet fölényéhez már fokozatosan hozzászoktak, de bíztak az amerikai nukleáris fegyverek elriasztó hatásában. Amikor azonban 1977-ben a Szovjetunió megkezdte új, 5500 km-es hatósugarú – SS-20-as – rakétáinak telepítését, miközben a SALT-II. keretében bejelentették az amerikai stratégiai potenciál csökkentését, Helmut Schmidt kancellár az európai katonai egyensúly felbillenésére hivatkozva riadót fújt. Európában is fegyverzetkorlátozást kell elérni – vélekedett –, vagy nyugati pótfegyverkezésre van szükség a közepes hatósugarú nukleáris rakéták területén. Sürgetésére két év múlva, 1979. december 12-én elfogadták a NATO ún. kettős határozatát, amely szerint, ha a tárgyalások révén nem sikerül elérni a szovjet közepes hatósugarú fegyverek (Intermediate Nuc- lear Forces – INF) felszámolását, a NATO „modernizálja” saját INF-potenciálját és 1983 végétől 108 Pershing-II rakétát és 464 földi irányítású cirkáló rakétát telepít Nyugat- Európába a „diszparitás” megszüntetésére.

A „pótfegyverkezésnek” elnevezett határozat élénk tiltakozást váltott ki a Szovjetunió és szövetségesei részéről, de lavinaszerű tiltakozó hullám indult ellene magukban a nyugat-európai országokban is. A békemozgalom aktivistái azon a véleményen voltak, hogy Európa jövendő biztonsága nem nyugodhat a fegyverek további felhalmozásán. Szükség van ugyan a tényleges védelmi erőre, de mind nyilvánvalóbbá lett a fegyverkezési verseny veszélye és magas költsége. Biztonságot többé nem lehetett elérni egyoldalú fegyverkezéssel, mert az a szemben álló félnél új veszélyérzetet és újabb fegyverkezést váltott ki. A biztonságnak csak akkor volt esélye, ha azt együtt keresik és közös céllá teszik. A Szovjetunió abban reménykedett, hogy az általa óvatosan, távolról támogatott békemozgalmak a bonni kormányt a rakétatelepítési terv elutasítására szoríthatják. Ezért átmenetileg szüneteltette a rakéták korlátozásáról vagy felszámolásáról folyó tárgyalásokat. A Helmut Kohl vezette új szövetségi kormány azonban keresztülvitte a pótfegyverkezést, amelyet a békemegmozdulások által talán legerősebben szorongatott Hollandia kivételével a többi ország is követett.

Moszkvában az amerikai Jackson-féle törvénytervezet, az Egyesült Államok kereskedelmi és emberjogi politikája és a NATO ultimatív kettős határozata nyomán nyilvánvalóan arra a következtetésre jutottak, hogy a Nyugat elveszítette érdeklődését az enyhülés iránt. Többszöri washingtoni figyelmeztetés ellenére Moszkvában 1979. december 24-én az afganisztáni katonai bevonulás mellett döntöttek, hogy az 1978. áprilisi forradalommal hatalomra jutott kormányt megmentsék az iszlám fundamentalisták ellenzéki mozgalmától.

Carter elnök a bevonulásban nemcsak a hetvenes évek közepétől tartó szovjet intervenciók újabb láncszemét bélyegezte meg, hanem az akciót 1945 óta „a béke legsúlyosabb fenyegetésének” nyilvánította. Annak jelét látta benne, hogy a Szovjetunió, a második világháború után első alkalommal, saját hadereje bevetésével törekszik az 1945- ben kijelölt befolyási övezetek határának számára kedvező megváltoztatására. Ezért energikus szankciókat rendelt el: megtiltotta az amerikai búza és csúcsteljesítményű technológia exportját a Szovjetunióba; a szovjet légitársaság, az Aeroflot gépei nem szállhattak le az Egyesült Államokban; bojkottálták az 1980-as moszkvai olimpiai játékokat és felfüggesztették a SALT-II. szerződések ratifikációs eljárását.

Az Egyesült Államokba irányuló olajszállítmányok biztosítására 1980 januárjában meghirdetett ún. Carter-doktrína bejelentette, hogy visszavernek bármely külföldi kísérletet a Perzsa (Arab)-öböl térségének ellenőrzésére, a katonai erőszak alkalmazását is beleértve. Ehhez biztosította az amerikai haderő fegyverzetét hosszabb katonai összetűzések esetére is. Az amerikai fegyverkezés új szakasza Carter alatt kezdődött, aki egyidejűleg az emberi jogok érvényesülésének kérdését is napirenden tartotta. Az enyhülés megtorpant, a két nagyhatalom párbeszédében szünet állt be, s mindkét oldalon visszatértek a konfrontáció régi formáihoz.

Az Egyesült Államokban széles körű csalódottság uralkodott amiatt, hogy a Szovjetunió az enyhülési politika időszakát fegyverkezésre fordította. E körülmény kihatott az elnökválasztásra is. Carter legnagyobb sikere mégis az Egyiptom és Izrael között Camp Davidben az ő közvetítésével megkötött egyezmény volt, amely sokakban reményt ébresztett a közel-keleti konfliktus békés megoldására. A libanoni polgárháború kiszélesedése gyorsan bebizonyította, hogy a közel-keleti térségben nem képzelhető el átfogó békeszabályozás a palesztin felszabadító mozgalom megkerülésével, a palesztin probléma megoldása nélkül.

1981. január 20-án utóda, az erőpolitikájával hivatalba lépő Ronald Reagen elnöksége alatt a kelet-nyugati kapcsolatok tovább romlottak. Számára a konfliktus nemcsak a hatalomért és a befolyásért folyó versengésen, hanem az alapvetően egymással összeegyeztethetetlen világnézetek ideológiai harcán alapult. Elnöksége alatt több vonatkozásban megtörtént a neokonzervatívok által régóta követelt visszatérés a korábbi amerikai politikai és történelmi hagyományokhoz.

A reagani politikát az éles Szovjetunió-ellenes antikommunizmus és az új fegyverkezési tervek kidolgozása jellemezte. A Szovjetuniót „a gonosz birodalmának” tekintve nem a tárgyalásos módszert választotta, hanem – az ötvenes évek dullesi politikájához hasonlóan – a katonai erő hatalmából indult ki. 1981-1985 között az amerikai védelmi költségek csillagászati magaslatokba, 178,4 milliárd dollárról 286,8 milliárdra növekedtek. Ennek ára a költségvetés növekvő hiánya lett; romlott viszonya nyugat-európai szövetségeseivel is, ahol a békemozgalmak elutasították az új rakéták telepítését. 1984-ig nem folytak komoly megbeszélések a Szovjetunióval, jóllehet 1981 novemberében Genfben sor került a NATO kettős határozatában követelt INF-tárgyalásokra. 1982 júniusában újabb konferencia kezdődött a stratégiai fegyverzetkorlátozásokról (Strategic Arms Reduction Talks – START), de a politikai helyzet egyik konferencián sem tett lehetővé megállapodást.

A tárgyalásokat 1983 szeptemberében beárnyékolta, hogy szovjet katonai repülőgépek lelőttek egy dél-koreai személyszállító repülőgépet, ami 269 áldozatot követelt. Mivel a tárgyalások a kétéves tárgyalási határidő lejárta után 1983. novemberig eredménytelenek maradtak, a NATO-államok Genfben elhatározták 572 közepes hatósugarú rakéta nyugat-európai telepítését. A Szovjetunió válaszul megszakította a tárgyalásokat. A kelet-nyugati kapcsolatok a legmélyebb pontra jutottak a negyvenes és ötvenes évek hidegháborúja óta.

Eközben Nagy-Britannia és Argentína között rövid – de igen kíméletlen eszközökkel vívott – háború zajlott le „a világ végén”, a Falkland (Malvinas)-szigetek birtoklásáért. A belpolitikai nehézségekkel küzdő argentin katonai diktatúra, hogy elterelje a figyelmet a hazai gondokról, „történelmi jogokra” hivatkozva elfoglalta a szigeteket. Margaret Thatcher brit miniszterelnök, az ügy méreteihez viszonyítva nagy tengeri erővel, távozásra kényszerítette az argentin erőket. Argentínában a kapituláció a diktatúra bukását, Angliában Thatcher pozíciójának erősödését eredményezte.

A fordulatra azonban mindkét oldalon hajlottak. Reagan elnök 1984. január 16-án – a stockholmi európai bizalom- és biztonságerősítő intézkedések és leszerelés konferenciájának előestéjén – bejelentette, hogy az Egyesült Államok fegyverkezése időközben olyan szintre jutott, amely ismét sikeres tárgyalásokat tesz lehetővé. A Szovjetunióban a nyugati rakétatelepítések megkezdése után szintén változás állt be, miután nem teljesültek a békemozgalmakhoz fűzött szovjet várakozások a rakétatelepítés megakadályozásában. Sőt, Reagan elnök a világűrbe telepített rakétaelhárító-rendszer programjával (Strategic Defense Initiative – SDI), a híres „csillagháborús” tervvel a Szovjetunióban nagy aggodalmat váltott ki, mert e fejlesztéssel először álltak tehetetlenül szemben, s így kompromisszumra kényszerültek.

A fordulópontot 1985. március 11-én Mihail Gorbacsov főtitkársága jelentette, aki egyszerre tűzte ki céljául a gazdaság erősítését, a politikai rendszer átalakítását és a nemzetközi együttműködés élénkítését. Ezzel új esély nyílt az enyhülés, az európai leszerelés és az Egyesült Államokkal szembeni politika számára. Azonnal megélénkültek a diplomáciai kapcsolatok és gyakorivá váltak a csúcstalálkozók. Már Gorbacsov hivatalba lépése másnapján újraindultak az Egyesült Államok és a Szovjetunió között az 1983 végén megszakadt fegyverzet-ellenőrzési megbeszélések. A közepes hatótávolságú fegyvereket is bevonták a START-megbeszélésekbe, amelyek az interkontinentális rakétákra és a világűrbe telepítendő fegyverekre is kiterjedtek. Elsőbbséget élvezett azonban az INF-szerződés, amelynek alapvonásairól Reagan és Gorbacsov 1985. novemberi genfi első találkozóján állapodott meg. 1986 októberében Reykjavíkban azonban Reagan az utolsó pillanatban visszariadt az SDI-program korlátozásának elfogadásától. Ezért az INF-szerződést csak 1987. december 8-i, harmadik találkozójukon írták alá Washingtonban. A „dupla nulla megoldást” tartalmazó szerződés szovjet részről 857 rakéta és 1667 robbanófej, amerikai részről pedig 429 rakéta és robbanófej leszereléséről rendelkezett, és első'ízben számolta fel az atomfegyverek egy egész osztályát. Ez volt az első valódi leszerelési megállapodás, még ha a csökkentés valójában csak az összes nukleáris fegyver 3-4 százalékát érintette. 1987-ben a világon összesen 930 milliárd dollárt adtak ki fegyverkezésre; ebből az Egyesült Államok 293 milliárddal, a Szovjetunió pedig 260 milli- árddal részesült. A 24 nukleáris rakétával felszerelt amerikai Trident tengeralattjáró például a második világháborúban felhasznált összes bomba és gránát nyolcszoros rombolóerejét hordozta fedélzetén.

A két szuperhatalom ezért a START-megbeszéléseken egyidejűleg stratégiai nukleáris fegyvereik megfelezéséről is tárgyalt, de erről 1988. májusi negyedik, moszkvai csúcstalálkozójukon még nem sikerült megállapodniuk.

Gorbacsovot a leszerelésben nemcsak külpolitikai, hanem gazdasági megfontolások is vezették. Ezáltal igyekezett tartalékokat felszabadítani a sürgős reformra szoruló szovjet gazdaság számára. Ezzel összefüggésben devizatakarékossági megfontolásokból már viszonylag korán módosította a szovjet külpolitika világméretű kötelezettségvállalásait Afrikában, Ázsiában és a Karib-tenger térségében. 1988 májusában megkezdődött és 1989. február közepén befejeződött a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból. Az új orientáció hozzájárult, hogy a hetvenes évek közepétől a kelet-nyugati viszonyt megterhelő regionális konfliktusokban mindkét nagyhatalom számára elfogadható megoldások szülessenek, ami lehetővé tette Kelet és Nyugat újbóli közeledését. A Szovjetunió számára a harmadik világból való kivonulása kül-, bel- és gazdaságpolitikája átfogó revíziójának része volt, hogy széles körű reformokkal új alapra helyezze a politika, a gazdaság és a társadalom struktúráit.

Gorbacsov 1988. december 7-én az ENSZ-ben mondott beszédében bejelentette a szovjet haderők egyoldalú, egymillió fős csökkentését. Lépése, amelyet a Varsói Szerződés többi állama is követett, megnyitotta az utat a hagyományos fegyverek leszerelése irányában is. Ezzel mozgásba lendültek az európai hagyományos fegyverek csökkentéséről évek óta folyó tárgyalások. Európa a nagyhatalmak nukleáris párbeszédében – a helsinki konferencia kivételével – mindeddig inkább annak tárgya, semmint cselekvő részese volt. 1986 szeptemberében viszont a helsinki konferencia 35 résztvevője Stockholmban befejezte az európai bizalom- és biztonságerő'sítő intézkedésekről és leszerelésről folytatott tárgyalássorozatát. Záródokumentumában a felek megállapodtak a hadgyakorlatok és csapatmozgások előzetes bejelentéséről; meghatározott haderőnagyság esetén megfigyelők meghívásáról a hadgyakorlatokra; valamint a helyszíni ellenőrzés jogáról az adatok helyességének kétségbevonása esetén. Az előírások így közös ellenőrzés alá vonták a nagyobb méretű katonai cselekményeket. A stockholmi dokumentum inkább politikai, mint katonai jelentőségű volt; egyúttal azonban jelezte a katonai erő jelentőségének csökkenését és a közös biztonságpolitikai felelősség irányába történő elmozdulást. A korábbi túlzott titkolózással szakítva a Szovjetunió 1989 januárjában először közölt pontos számokat saját csapat- és fegyverzetállományáról, megkönnyítve a két szövetségi rendszer kiegyensúlyozott csapatcsökkentési tárgyalásainak megkezdését.

Az európai hagyományos haderők csökkentéséről (Conventional Forces in Europe – CFE) 1989- márciusában Bécsben megkezdődött tárgyalások célja az európai stabilitás és biztonság megteremtése volt a hagyományos haderők egyensúlya révén. A tárgyalásoknak további lendületet adott a közép- és kelet-európai országokban 1989-ben bekövetkezett alapvető politikai fordulat, majd Németország egyesítése. 1989-1990-ben a Szovjetunió és szövetségesei egyoldalú csapatcsökkentése, valamint a Varsói Szerződés küszöbönálló felbomlása a stratégiai feltételeket is gyökeresen megváltoztatta. Kohl és Gorbacsov 1990 júliusában megállapodtak az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok (kb. 380 000 fő) 1994-ig történő visszavonásáról, illetve az össznémet haderő (kb. 490 000 + 180 000 fő) 370 000 főre csökkentéséről. Ezzel katonapolitikailag döntő áttörés született: Kö- zép-Európából, a katonai konfrontáció szívéből nemcsak a Szovjetunió csapatai tűntek el, hanem a központi európai hatalommá vált Németország is majdnem felére csökkentette haderejét.

A folyamat további állomásaként 1993-ra az Egyesült Államok is 100 000 főre csökkentette az NSZK-ban állomásozó csapatai létszámát. Hasonló arányú csökkentést jelentettek be a német területen állomásozó angol, francia, holland, belga és kanadai csapatokra is.

Az európai biztonsági- és együttműködési konferencia párizsi csúcstalálkozóján 1990. november 19-én aláírt szerződés rögzítette a pontosan definiált katonai eszközök engedélyezett számát és a csökkentés övezeteit. AVarsói Szerződés és a NATO közös nyilatkozatban vetett véget negyvenéves konfliktusuknak, és ezzel – legalábbis katonai értelemben – hivatalosan is a hidegháborúnak. Ugyanezen csúcstalálkozón írták alá 1990. november 21-én az „új Európa párizsi chartáját”, amely az EBEÉ-nek ajövőre nézve koordináló funkciót biztosított az európai konfliktusveszélyek közös elhárításában. A konfliktusok megelőzésére 1991-ben Prágában felállították az EBEÉ konfliktusmegelőző központját.

Demokratikus átalakulás Közép- és Kelet-Európában

Közép- és Kelet-Európában a nyolcvanas évek elejétől -jórészt az enyhülési politika és a „helsinki szellem” következményeként – különböző szintű átalakulási folyamat indult meg.

1980 nyarán a gdanski és a gdyniai kikötőmunkások sztrájkja kivívta a független Szolidaritás szakszervezet megalakulását, amely a döntésekben több részvételt és társadalmi szabadságot követelt, s kíméletlenül bírálta a kommunista rendszer gazdasági alkalmatlanságát és politikai elavultságát. Az NDK-ban viszont a NSZEP vezetése a lengyel reformeszmék átterjedésétől tartva, 1980. október 30-án megszüntette a vízum nélküli utazást Lengyelországba. Korlátozta a keletnémet írók, művészek és egyházi személyek mozgás- és véleménynyilvánítási szabadságát, amely főként az európai békemozgalom kereteiben kezdett formálódni. A Lengyelországban 1981. december 13-án bevezetett rendkívül állapot sem tudta a függetlenség és a demokrácia szervezett erőit felszámolni. A Szolidaritás az illegalitásból is hallatta hangját és reformokra kényszerítette Wojciech Jaruzelski kormányát. Magyarországon 1982-1984-ben intenzív vita kezdődött az ország gazdasági és politikai jövőjéről, amely végül a választási törvény liberalizálásához, a vállalkozói szabadság növeléséhez és a nagy ipari óriásvállalatok kezdődő felosztásához vezetett. A magyar külpolitika is nagyobb mozgásteret sürgetett, hogy Nyugaton új társakat találjon a gazdaság szanálására. A „felülről végrehajtott forradalom” gorbacsovi vonala a többi szocialista országban is mindinkább teret nyert. Csehszlovákiában 1987. decemberben a Gustav Husák első titkár helyébe lépett fiatalabb MilosJakes előtérbe kerülése ugyan még nem jelentette a rendszer közvetlen liberalizációját, de a demokrácia és a szabadság növekvő sürgetése Lengyelországban és Magyarországon felgyorsította és radikalizálta a reformfolyamatot. Lengyelországban az acél- és dokkmunkások 1988. április-májusi újabb sztrájkja szakítópróbává lett a továbbra is betiltott Szolidaritás és a rendszer között. 1989 februárjában kerekasztal-megbeszélések kezdődtek a Szolidaritás és az állami vezetés között. Ez a folyamat áprilisban alkotmányreformmal a Szolidaritás engedélyezésével, majd júniusban szabad választásokkal zárult. Magyarországon 1988. május 22-én Grósz Károly lett az MSZMP főtitkára. Kádár János korábbi főtitkár előbb az MSZMP tiszteletbeli elnöke lett, majd 1989 májusában minden tisztségéből felmentették. Az NDK-ban a „reformista bekerítettségre” egyelőre nem saját reformokkal, hanem önelszigeteltséggel válaszoltak; az NSZEP-rendszer a nagy struktúraátalakulás közepette az ortodoxia szigete maradt.

Gorbacsov bátorította a közép- és kelet-európai országok strukturális változási törekvéseit. 1987-1988fordulójától új szovjet közép-európai politika körvonalazódott. Ez szakított

a Brezsnyev-doktrínával, partneri viszonyra törekedve elismerte a nemzeti sajátosságokat, és elsősorban gazdasági megfontolásokból a mély reformok szükségességét. 1989 októberében a szovjet külügyminisztérium szóvivője, Gennagyij Geraszimov hivatalosan is visszavonta a Brezsnyev-doktrínát és helyébe a saját utat elismerő doktrína lépett, jelezve, hogy a térség országai már a maguk útját járva megvalósíthatják politikai, gazdasági és szociális reformjaikat.

Ekkor a több mint negyvenéves, katonai erővel fenntartott közép- és kelet-európai szovjet befolyási övezet már közel állt az összeomláshoz. 1989. május 2-án a magyar hatóságok megkezdték a magyar-osztrák határon felállított elektronikus jelzőrendszer és szögesdrót akadályok eltávolítását, ami rövidesen az NDK állampolgárainak nyugatra meneküléséhez vezetett. Az eredménytelen magyar-NDK államközi tárgyalások után pedig a keletnémet állampolgárok az 1989. szeptember 11-i magyar határnyitással már legálisan távozhattak Ausztriába, ami siettette az NDK összeomlását és a német egyesítés folyamatát.

A múlttal való elszámolás mellett a függetlenné vált új, demokratikusan választott kormányok teljesen szokatlan kihívások előtt álltak: belső demokratizálás, visszatérés a piacgazdasági viszonyokhoz, az élet valamennyi területének dezideologizálása és az addig szigorúan ellenőrzött társadalom demilitarizálása. Egyszerre kellett új kapcsolatokat kialakítani a Szovjetunióval és a nyugati demokráciák felé fordulni.

1990. november 6-án a közép-kelet-európai országok közül elsőként Magyarországot vették fel az Európa Tanácsba; 1991-ben követte az akkori Csehszlovákia, 1992-ben Bulgária és 1993-ban az újonnan függetlenné vált, vagy újonnan alakult Észtország, Litvánia és Szlovénia, majd Csehország és a tőle különvált Szlovákia, illetve Románia. Benyújtotta tagsági kérelmét Albánia, Fehéroroszország, Lettország, Moldávia, Oroszország és Ukrajna is.

A változások arra is rávilágítottak, hogy a közép-kelet-európai régióban mennyi mesterséges, szinte kikényszerített állami egység működött. A mesterségesen létrehozott szövetségi államok – a szovjet, a jugoszláv és a csehszlovák – összeomlottak. Közép-Kelet-Európában rövid időn belül tucatnyi új-régi állam alakult. A három balti ország 1991-ben visszanyerte függetlenségét a Szovjetuniótól; Jugoszláviából elsőként Szlovénia és Horvátország vált ki, amelyeket 1991-1992 fordulóján nemzetközileg is elismertek. 1992 közepén kirobbant a háború a függetlenné vált Bosznia-Hercegovináért, miközben a szintén függetlenedett Macedónia e dráma árnyékában külsőleg érintetlen maradt. Szerbia és Montenegró (Crna Gora) pedig a régi néven fenntartotta az összeszűkült Jugoszláviát.

A külkapcsolatok újjárendezésével párhuzamosan a belsődemokratizálás során a lakosság fokozatosan kiszabadult a párt és az állam szorításából, leépült a nem kommunista országokkal és a Nyugattal szembeni ellenségkép, és a lakosság megkezdte a visszatérést a „normális” civil társadalomhoz. Csökkent a rendőri apparátus és a saját haderő létszáma; kivonták a szovjet csapatokat Lengyelországból, Csehszlovákiából, Magyarországról és az NDK-ból. A hazatérő közel egymillió fő – katonák, kiszolgáló személyzet és hozzátartozók- otthoni elhelyezése politikai és társadalmi feszültséget okozott, korábbi állomáshelyeiken pedig súlyos környezeti károkat hagytak hátra.

A közép- és kelet-európai átalakulás számos nehézséggel járt; ára a fokozódó munkanélküliség, a termelés csökkenése, magas inflációs ráta és sok helyütt az eladósodás további növekedése lett. A várva várt nyugati segély csekélynek és elégtelennek bizonyult; az Európai Közösségbe remélt közeli felvételük az ezredforduló utánra tolódott. Mindazonáltal a nyugati országok konferenciáikon többféle segélyajánlatot dolgoztak ki a

térség országai számára és londoni székhellyel megalakították az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (European Bank for Reconstruction and Development – EBRD), amely szinte az élet valamennyi területét átfogta. Tevékenysége a kisvállalkozók támogatásától a kulturális és képzési programokon keresztül az Oroszországnak nyújtandó milliárdos hitelekig, a leszerelés rendkívül költséges támogatásáig terjedt.

Az 1980-1990-es évek fordulójának mozgalmas éveiben a legnagyobb és következményeiben legkevésbé belátható esemény a Szovjetunió külpolitikai hatalomvesztése után belpolitikai összeomlása volt. A Független Államok Közösségének (FÁK) megalakulása az utóbbi kategóriába tartozott.

A soknyelvű, etnikailag és vallásilag eltérő köztársaságokat tömörítő jugoszláv szövetségi államban 1990-től felgyorsult a reform-, s ezzel összefüggésben a felbomlási folyamat. Ez mindinkább egy homályos perspektívájú háború tragédiájába torkollt a múltbeli nagyságát visszaszerezni és a korábbi jogtalanságokért revánsot venni akaró Szerbia, valamint Horvátország és Szlovénia között. Utóbbit ugyan megkímélték a szerb büntetőakciók, de lakossági áttelepítésekre itt is sor került. Ezután az „etnikai tisztaság” szörnyű jelszavával a soknemzetiségű Bosznia-Hercegovinára került sor.

Béke és biztonság az 1990-es években

Az 1989-1990. évi világtörténelmi fordulat közvetlenül a Szovjetunió és a befolyási övezetéhez tartozó országok társadalmi, gazdasági és politikai összeomlását eredményezte. Az első években szinte általános volt a várakozás, hogy a bipoláris világ a maga veszélyeivel a nemzetközi kapcsolatok kiegyensúlyozott, multipoláris szerkezetének adja át a helyét: az egyes országok belső életében éppúgy, mint az államközi kapcsolatokban a liberális demokrácia többé el nem vitatható elvei fognak érvényre jutni.

A konfliktusok és szörnyűségek özöne, amely azóta a világ számos térségére és minden régió elesettjeire zúdult, meggyőzően mutatta, hogy sokkal inkább a nemzetközi kapcsolatok új rendszere kialakulásának és a társadalmak belsőerőviszonyai gyökeres átrendeződésének vagyunk tanúi.

A világgazdaságban a korábbinál élesebben rajzolódott ki három nagy erőközpont (az észak-amerikai, a távol-keleti és a nyugat-európai) versengése a piacokért. Mindhárom központ kísérleteket tett, hogy tágabb térségének környező államait szorosabb vagy lazább szálakkal magához kapcsolja, így téve szert újabb piacokra, élő vagy holt erőforrásokra. Katonai és világpolitikai szempontból a „tripolaritás” alig érvényesül, mivel a távol-keleti és a nyugat-európai integráció vezető államai, Japán és Németország nem atomhatalmak és egyelőre nem állandó tagjai az ENSZ Biztonsági Tanácsának sem. Egyetlen katonai szuperhatalomként az Egyesült Államok emelkedett ki, amely technikailag és stratégiailag képessé vált arra, hogy a világ bármely pontján megvédelmezze érdekeit. A három erőközpont vetélkedését gazdaságilag is befolyásolja, hogy a világ pénzügyeinek jó részét szabályozó nemzetközi központok (a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) politikája elsősorban amerikai befolyás alatt áll.

Az európai erőközpontot terheli az a körülmény, hogy több, viszonylag egyenlő erejű és méretű ország tartozik hozzá, s a technikai fejlesztésben némi lemaradása van. Emiatt igyekszik magasabb szintre emelni tagállamai integrációját, ami viszont nehezíti gyengébb országainak lépéstartását, a bevonni kívánt államok csatlakoztatását, és nehézségeket támaszt a tengerentúli országokkal folytatott árucseréjének. A három nagy centrum igyekszik feloldani a köztük időről időre keletkező ellentéteket; ennek egyik fontos eszköze a hét legfejlettebb ország vezetőinek tanácskozása.

A nemzetközi kapcsolatokat terheli, hogy van néhány olyan nagy területű és lélekszámú ország, amely közvetlenül nem kapcsolódik egyik erőközponthoz sem (Oroszország, Kína, India), de magatartása a jövőben befolyásolhatja erőviszonyaikat.

A piacgazdaság általánossá válása és az ennek nyomán élesebbé vált verseny a kormányokat és a vállalatbirodalmakat arra késztette, hogy növeljék a nemzeti jövedelem beruházásra fordított hányadát, módosítva a befektetések és a lakossági fogyasztás arányát, az utóbbi hátrányára. Ez néhány év alatt az egész világon a szociális problémák súlyosbodásához, az ebből eredő feszültségek növekedéséhez vezetett. Az életfeltételek romlására az elesettek, a peremre szorultak deviáns cselekvésformák alkalmazásával reagáltak.

Régi intézmények új kihívások előtt

A 21. század küszöbén az új világpolitikai kihívások – a világ etnikai, vallási és egyéb konfliktusai, a tömegpusztító fegyverek ellenőrizhetetlen terjedése és a környezeti katasztrófák veszélyei – teljesen megváltoztatták az ENSZ szerepét.

Ennek következtében mindinkább az emberi jogok, a kisebbségek és a demokrácia védelmezője, fenntartója lett, meghaladva mindazokat a feladatokat, amelyeket alapítói egykor neki szántak. Tagországainak száma megháromszorozódott, s az 1990-es évek közepére 185-re emelkedett. A Biztonsági Tanács egységes határozataival kezdte betölteni a „gyors és hatékony cselekvés” eredeti feladatkörét, miként az Egyesült Államok vezette államcsoport Irak kuvaiti agressziójának befejezése (1992), majd a szomáliai partraszállás esetében történt a polgárháború és éhínség sújtotta országban.

A kilencvenes évek elején az ENSZ nagy sikereket ért el a békebiztosítás másik eszközével, a jelképesen Nobel-békedíjjal kitüntetett kéksisakosok bevetésével. 1989-1990-ben jelenlétük Namíbiában és Nicaraguában lezárta a polgárháborút. Világméretű bevetéseik száma az 1990-es évek első felében már meghaladta a húszat. 1994-ben a békefenntartás összköltsége elérte a 3,5 milliárd dollárt, és a kéksisakosok létszáma 70 ezer fölé emelkedett.

Az ENSZ kezdte átvenni az „új világrend” megvalósítójának központi szerepét, amelyről Bush az öbölháborúval összefüggésben beszélt. 1992 közepén Butrosz Ghali főtitkár előterjesztette „Béketeendők” című téziseit (megelőző diplomácia, béketeremtés, békebiztosítás, békekonszolidáció). Akkorra azonban már az „új világrend” helyett „új világrendetlenség” körvonalazódott. Az ENSZ érzékeny kudarcot szenvedett 1992 októberében Angolában, 1993 nyarán Szomáliában és 1994 áprilisában Ruandában. A szervezet az 1990-es évek közepére a nagyszámú világkonfliktus miatt válságba került; a háborús konfliktusok futótűzként terjedtek Afrika déli részeitől Észak-Afrikán, a Közelés Közép-Keleten és Dél-Kelet-Európán keresztül a korábbi Szovjetunió ázsiai területéig. Eközben – a korábbi világháborúkhoz hasonlóan – emberek milliói haltak meg vagy üldözték el őket lakóhelyükről.

A konfliktusok ilyen kiszélesedése felkészületlenül érte a nemzetközi békebiztosítás jogi-diplomáciai fórumait. A békét – az ENSZ alapításakor fennállt helyzettől eltérően – főként államon belüli és államközi konfliktusok veszélyeztetik, s a viták azután internacionalizálódnak. Mivel a nem katonai eszközök (elsősorban humanitárius segély és gazdasági szankciók) kevésbé bizonyultak hatékonynak, az ENSZ a kéksisakosok bevetési mandátumának bővítését határozta el: felhatalmazta őket Szomália és Bosznia esetében, hogy nemcsak önvédelemre, hanem szükség esetén megbízatásuk végrehajtásához is alkalmazhatnak katonai erőt. Mindez azonban számos veszélyt rejt magában, és a békebiztosítás áldozatokat is követelhet.

A nemzetközi közösség ugyan elfogadta az új felhatalmazásokat és a bevetéseket, de

a szükséges pénzügyi eszközöket nem bocsátotta rendelkezésre. A BT néhány állandó tagjának rossz fizetési morálja miatt – amiben az Egyesült Államok rossz példával járt elöl – a világszervezet állandóan a pénzügyi csőd küszöbén áll. Ráadásul nem minden tagállam fogadta el, hogy a béke biztosítása a századvégen az ENSZ elsődleges feladata lett. Különösen a tömbön kívüliek mozgalma jelentette be aggályait, mivel a béke biztosításának finanszírozása növekvő mértékben vonja el a fejlesztéspolitika eszközeit és leköti az ellátási szervezetek aktivitását. Félelmeik érthetők, béke nélkül azonban semmiféle fejlesztés nem lehetséges.

A NATO állam- és kormányfői a Varsói Szerződés feloszlatása (1991) után úgy döntöttek, hogy az Észak-Atlanti Szövetség alapfunkcióját – tagjainak védelmét – a kelet-nyugati konfliktus lezárulása után is fenntartják, mert a valamennyi államot tömörítő kollektív biztonsági szervezet létrehozására véleményük szerint a viszonyok még nem értek meg.

A keleti tömb széthullása után az egykori Varsói Szerződéshez tartozó kormányok történelmi esélyt látva felvételüket kérték a NATO-ba; igyekeztek kifejezésre juttatni a nyugati pluralista államközösséghez való végleges és visszavonhatatlan tartozásukat, illetve biztosítani külső biztonságukat. A NATO-államok tartózkodóan és megosztottan reagáltak a kérésre. 1991 novemberében a párbeszéd és a biztonságpolitikai együttműködés jeleként felállították a NATO Együttműködési Tanácsát (North Atlantic Cooperation Council-NACC), amely a NATO Tanácsának ülései után biztonságpolitikai információk cseréjéhez nyújtott keretet. E szerény kezdeményezés után 1994 januárjában a NATO továbblépett, s Békepartnerség (Partnership for Peace – PfP) néven valamennyi európai államot együttműködésre hívta meg. Az egyes államok szabadon dönthették el, milyen szorosan kívánnak együttműködni a NATO-val, és milyen eszközöket bocsátanak a rendelkezésére.

A Nyugat-európai Unióban Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Csehország és Magyarország társult partnerek lettek; jogaik a társult tagokéi és a megfigyelőkéi között helyezkednek el. A Szovjetunió utódállamaival a Nyugat-európai Unió nincs kapcsolatban, csak azokkal a közép- és kelet-európai államokkal, amelyekkel az Európai Unió kereskedelmi és kooperációs egyezményeket – ún. Európai Megállapodást – kötött vagy szándékozik kötni.

Az Európa Tanács 1989 után az összeurópai és a közép- és kelet-európai reformfolyamatok támogatására és minél több azonosság teremtésére irányult Európa nyugati és keleti demokráciái között. Célja az államokon belüli konfliktusok megelőzése a jogállamiság konfliktuskezelő intézményeinek kiépítésével; az egyének jogtudatának és az államok jogkötelezettségének erősítése és a szociális haladás támogatása a tagállamokban. Az Európa Tanács több mint 150 konvenciója alkotja az egységesülő Európajogrendszerének magját.

Az 1975-ben, Helsinkiben megalakult Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet tagállamai 1994 decemberében budapesti konferenciájukon a politikai szervezetté válás mellett döntöttek, s elnevezésüket Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetre (EBESZ) változtatták. A szervezet bírálói, főként az egykori Jugoszlávia belháborújára hivatkozva, három gyengéjét említik: a szervezet nem alapul nemzetközi szerződéseken – mint pl. az ENSZ –, ezért tagjait nem kötelezik jogi döntések; az EBESZ-nek nincs saját hatalmi eszköze a közösen elfogadott viselkedési szabályok szükség esetén erő alkalmazásával történő érvényesítésére az egyes tagállamokkal szemben; az EBESZ döntései a konszenzuselv alapján csak valamennyi résztvevő egyetértésével léphetnek életbe.

Az 1980-as évek végének világpolitikai változásai a legtöbb nemzetközi szervezethez hasonlóan az Európai Uniót is váratlanul érték. Korábban a kelet-nyugati konfliktus azzal az előnnyel járt a nyugat-európai integrációra, hogy az Egyesült Államok magára vállalta a nyugat-európai biztonsági feladatok nagy részét. Így a tagállamok együttműködésük fejlesztésére összpontosíthattak. Másrészt az Európai Közösség kiépítését hozzájárulásának tekintette a szocialista országokkal folyó ideológiai vitában, a piacgazdasági-demokratikus Nyugat megszilárdítására. Az 1990-es évek elejétől azonban saját fejlődése mellett a közép- és kelet-európai kihívásokkal is foglalkoznia kellett.

Az Európai Uniót nem lehet új szuperhatalomnak tekinteni. Belsőleg kevésbé egységes és kifelé semmiféle katonai-hatalmi politikát nem folytat. Éppen az egykori Jugoszláviában szerzett rossz tapasztalatai miatt az 1994-től 15, majd 2004-ben 25 tagra növekedett szervezet inkább konfliktusmegelőző tevékenységét igyekezett erősíteni. Ide tartozik a szorosabb kereskedelmi és gazdasági kooperációs kapcsolatok támogatása, valamint az EBESZ összeurópai konzultációs fórummá való kiépítése. Az Európai Unió 1990 óta külön kapcsolatot tart fenn Washingtonnal és a NATO-val a kül- és biztonságpolitikai intézkedések összehangolására. Tárgyalási kapcsolatban áll továbbá Tokióval és Moszkvával, s a nemzetközi diplomácia része.

Az európaiamerikai viszony

A kelet-nyugati konfliktus lezárultával megváltoztak az európai-amerikai viszony keretfeltételei. Többé semmi sem veszélyezteti az Egyesült Államok alapvető biztonsági érdekeit Európában; Nyugat-Európa számára is veszített jelentőségéből az Egyesült Államok biztosította katonai védelem. Az Európai Unió kibontakozó közös kül- és biztonságpolitikája is felvetette jövőbeli viszonyuk újragondolását.

Az 1990-es évek első felében a transzatlani kapcsolatokat hozzáigazították a megváltozott nemzetközi politikához. Ez főleg a NATO szerepét és az Egyesült Államok európai politikájára gyakorolt befolyását érintette. A NATO alkalmazkodását jelezte 1991 őszén az Észak-atlanti Együttműködési Tanács felállítása a Szovjetunióval és a közép- és kelet-európai országokkal kiépítendő kapcsolatok fenntartására.

1990 novemberében az Egyesült Államok és az Európai Közösség Transzatlanti Nyilatkozatával a gazdasági kapcsolatok évtizedek óta hiányzó intézményi kereteit pótolták, amelyet a további együttműködés első lépcsőfokának szántak. Az Egyesült Államok kormányai hagyományosan támogatták az európai integrációt, az európai „belső piac” tervezete azonban – amelyet egyfajta gazdasági „Európa-erődnek” tekintenek – aggodalmat váltott ki belőlük. A Nyugat-európai Unió erősítésének német-francia terve pedig biztonsági dimenzióiban terhelte meg a transzatlanti kapcsolatokat.

A Bush-kormány e tervekben a NATO szerepcsökkenésének veszélyét és az Egyesült Államok európai jelenlétét előirányzó hazai tervek aláásását látta. Nagy-Britannia és Hollandia vele együtt bírálta a német-francia kezdeményezést. A maastrichti csúcstalálkozón azonban megállapodtak abban, hogy a közös védelmi politika az európai integráció része; egyidejűleg hangsúlyozták a NATO-hoz fűződő szoros kapcsolatokat is.

Az 1993-ban hivatalba lépő Clinton-adminisztráció szakított elődje megfontolásaival, s az európai biztonsági és védelmi politikát az integrációs folyamat természetes részének tekintette. Az Egyesült Államokkal együttműködő integrált, demokratikus Európa mellett kötelezte el magát, amely – nem mellékes szempontként – csökkentené a nemzetközi politikában betöltött vezető szerepe pénzügyi költségeit. Az Európai Uniónak fontos szerepet szánt a közép- és kelet-európai országok és a volt Szovjetunió politikai és gazdasági reformjainak támogatásában, s ezzel a demokratikus államok övezetének bővítésében. Azeurópai integráció új amerikai megítélése megkönnyítette az európai védelmi politika miatt keletkezett súrlódások megszüntetését. Az 1994. januári NATO-csúcson megállapodtak abban, hogy a Nyugat-európai Unió hozzájuthat a NATO katonai intézményeihez és parancsnoki rendszeréhez, s így mindazokban a válságokban tevékenykedhet, amelyeken az Egyesült Államok lehetőleg kívül akar maradni. Így a Nyugat-európai Unió lemondott önálló katonai intézményeiről és az Egyesült Államok a NATO révén továbbra is a folyamatok részese maradt.

A Békepartnerség kezdeményezéséhez 1994-ben 23 európai állam csatlakozott. Az együttműködés e formája békeidőben közös gyakorlatokat és koordinációt, válság esetén tanácskozásokat helyezett kilátásba, biztonsági garanciák nélkül. (E program részeként került megrendezésre 1995-ben Magyarországon a Cooperative Light, 1996-ban pedig az NSZK-ban a Cooperative Lantern gyakorlat.) A NATO gyors bővítésével szembeni amerikai óvatosság főleg az oroszországi belpolitikai helyzetre volt tekintettel; elsőbbséget kapott az amerikai-orosz partnerség és a nukleáris fegyverek további leszerelése.

1994 őszén az Egyesült Államok kormánya változtatott NATO-politikáján, mert többé nem tartotta megfelelőnek a Békepartnerség közbülső megoldását. Ezért megbeszéléseket kezdett a NATO-tagságra törekvő közép- és kelet-európai országokkal. Decemberben a NATO vitát indított tagjai között a szövetség bővítésének gyakorlati követelményeiről és a felvételi feltételekről, s egy éven belül közös álláspont kialakításáról. Az Egyesült Államok továbbra is európai hatalom kíván maradni s hozzájárulni Európa stabilitásához: Nyugat-Európában további katonai jelenlétével, Közép-Kelet-Európában pedig kibővített elkötelezettségével.

A transzatlanti gazdasági kapcsolatokat egyfajta kettősség jellemzi. Szoros a gazdasági együttműködés (az amerikai külföldi beruházások kétötöde az Európai Unióba irányul, míg az Európai Unió tagállamai közvetlen amerikai beruházásai az ottani összes külföldi beruházások felét teszik ki). A kölcsönös gazdasági függőség továbbra is kompromisszumokra szorítja a feleket. Mindazonáltal konfliktusok is támadnak amiatt, hogy a vámok és a behozatali korlátozások leépítése után a gazdasági rendszerek eltérései kerültek előtérbe. Az Egyesült Államokban a külföldi beruházások piacra jutása elé a törvényes szabályozás jogi formáin kívül az egyes szövetségi államok hatáskörei is sorompókat állítanak. Az Európai Unióban pedig az amerikai beruházókat néhány területen inkább az információs akadályok és a közületi szektor léte korlátozza. Konfliktusforrás maradt az állam eltérő európai, illetve tengerentúli gazdaságpolitikai szerepe is: az Európai Unió államai bruttó társadalmi termékük jóval nagyobb arányát (3 százalék) fordítják állami támogatásra és iparfejlesztésre, mint az Egyesült Államok (0,5 százalék).

A FÁK államainak helyzete

Már 1992-ben nyilvánvalóvá vált, hogy a FÁK-államok nem alakulnak szerves államközösséggé, s tagállamai eltérő elvárásokat fogalmaznak meg a szövetséggel szemben.

A FÁKnem volt képes tagországai problémáinak kezelésére. Szinte mindenütt hiányzott a szükséges hozzáértés és gyakorta az akarat is a szociális irányultságú piacgazdaságra való áttéréshez. Több FÁK-állam még nem találta meg az állampolgárai többségének akaratán nyugvó új azonosságtudatot. Küzdöttek az államiság gyengéivel, hiányzott a működő és általánosan elfogadott jogrendszer, a konfliktusszabályozás mechanizmusa. Igen nagy bizonytalanság uralkodott a nemzeti önrendelkezés felfogásában és gyakorlatában. Mindezek az államok belsőszétszakítottságának kifejezői. A nemzeti egységet az államalkotó népek érdekellentétei és belső etnikai konfliktusok veszélyeztették. Ezek gyakorta a szomszédos államok területi igényeihez is kapcsolódtak.

Orosz számítások szerint a korábbi Szovjetunió területe nem kevesebb, mint 180 potenciális vagy tényleges etnikai-területi konfliktus veszélyét rejti. Mindezt tetézte a gazdaság széthullása, az anyagi létfeltételek drámai romlása a többi FÁK-államban, amelyek gazdasága teljesen az oroszoktól függött. A politikai és szellemi bizonytalanság, drámai gazdasági és társadalmi problémák erősítik a más etnikumú lakosságcsoportok kiközösítését, az új magatartást az etnikailag meghatározott saját nemzet, vagy – miként a Transz-Kauká- zusban és Közép-Ázsiában – saját klán között.

Oroszországnak létfontosságú érdeke fűződik a „közel-külföldnek” tekintett FÁK-államokhoz, sőt azok mind szorosabb összekapcsolásához. Ebben a hagyományos nagyhatalmi gondolkodás, a korábbi támaszpontok megtartásának szándéka, a korában szovjet, most azonban Oroszországon kívülre került fegyvergyárak megtartása és a FÁK-államok tartalékainak ellenőrzése, valamint az értékesítési piacok megőrzése játszott szerepet. Oroszország gyakorta biztonságában is veszélyeztetve érzi magát: a tádzsikisztáni klánok véres összetűzései – amelyeket sokak szerint afganisztáni és iráni iszlám fundamentalisták táplálnak – átterjedhetnek az üzbegisztáni, kirgiziai és kazahsztáni orosz előtérre, és a konfliktusoktól fenyegetett egész déli térséget destabilizálhatják. Grúziában az abházok küzdenek függetlenségükért, akiket „a kaukázusi népek konföderációja” támogat. Ez az Oroszországhoz tartozó Észak-Kaukázus 16 etnikumát tömöríti, közöttük az Oroszországtól való elszakadásért küzdő csecseneket, akik ellen 1994-től a moszkvai központ nagy véráldozattal járó, több ízben kiújuló, pusztító helyi háborút indított.

A FÁK-áUamok nyitott belső határai mellett fenyegető mértékben növekedett a szervezett nemzetközi bűnözés (a kábítószer- és fegyvercsempészet, eltulajdonított nukleáris hasadóanyagok illegális exportja). Mindez Oroszországon keresztül fokozatosan átterjedt Nyugat-Európára, Ázsiára, sőt Észak-Amerikára. A „közel-külföldi” országokban élő 25 millió orosz sorsa is alapot nyújt Oroszországnak a FÁK-államokhoz fűződő szoros kapcsolat szorgalmazásához. Ily módon lehet erősíteni védelmüket az illető országban és megakadályozni visszaáramlásukat Oroszországba, hiszen a 4 millió betelepült így is növelte a feszültséget az országban.

Oroszország valamennyi politikai áramlata egyetért abban, hogy rendkívül kívánatos a FÁK-államokhoz fűződő kapcsolataik javítása. Mindenesetre a FÁK-államok – orosz dominanciával – megkezdték kollektív biztonsági rendszerük kiépítését, közös békefenntartó csapatok felállítását a helyi konfliktusok kezelésére és külső határaik közös biztosítását. Tervek születtek a gazdasági unióra, s külpolitikai pozícióik összehangolására. Az 1994. júliusi ukrajnai és fehéroroszországi elnökválasztásokon Kucsma és Lukasenko személyében az Oroszországhoz fűződő szorosabb kapcsolatok hívei jutottak pozícióhoz. 1994 áprilisában Oroszország és Fehéroroszország valutauniót kötött.

A FÁK-államok konfliktusainak megoldásában a Nyugatnak kevés konstruktív befolyásolási lehetősége nyílt. Nem volt képes megakadályozni a FÁK-on belüli élesebb konfliktusok kitörését, nem tudott részt vállalni azok rendezésében sem, jóllehet a FÁK- államokat korlátokkal bevonták az európai és a transzatlanti biztonsági rendszerekbe (EBEÉ, NATO Együttműködési Tanács, európai uniós partnerség és kooperáció).

Észak-déli kapcsolatok az 1990-es években

A kelet-nyugati kapcsolatok változásával a fejlődő országok összességében veszítettek korábbi jelentőségükből. Néhány ország (Kína, India, Irán) különleges politikai, gazdasági vagy katonai ereje vagy földrajzi elhelyezkedése miatt megőrizte vagy megerősítette pozícióját a nemzetközi rendszerben. Megszűnt viszont az egykori harmadik világ jelentős biztonságpolitikai szerepe, mint nemzetközi konfliktusforrás (Vietnam, Kuba, Afganisztán). Afejlődő országok nemzetközijelentőségét tulajdonképpen némi gazdasági súlyuk, illetve regionális és az interregionális veszélyek éleződése és leküzdése terén elfoglalt álláspontjuk adja.

Mivel az észak-déli kapcsolatok korábban jelentős mértékben a kelet-nyugati konfliktus részei voltak, annak lezárulása a fejlődő országok számára kül- és biztonságpolitikai szempontból azt jelentette, hogy az ipari országok jóval kevesebb politikai kötelezettséget, kisebb gazdasági előnyök nyújtását vállalták. Csökkent kikényszerített vagy megvásárolt lojalitásuk és beavatkozásuk, s ezzel a helyi konfliktusok nemzetközivé válásának esélye is. Egyúttal kevesebb világpolitikai figyelem is irányult rájuk.

A fejlődő országok a globális biztonságpolitika szemszögéből is veszítettek jelentőségükből. Mindez azonban nem jelentette, hogy ebben a régióban tartós leszerelési folyamat indult volna el. A nagy hatalmi tömbök eltűnésével a nemzetközi fegyverkereskedelem fontos, áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen terepévé váltak.

A globális konfliktus lezárulása különböző következményekkel járt a regionális stabilitásra: a regionális súlyú hatalmak nagyobb politikai mozgástérhez jutottak és kevésbé kellett figyelniük a régión kívüli hatalmakra. Akadálytalanul bontakozhattak ki korábban elfojtott konfliktusok (Szomália,Jemen, Ruanda). Számos fejlődő ország tartós társadalmi-gazdasági problémái könnyebben vezethettek politikai és katonai instabilitáshoz, mert gyengült a szabályozó külső befolyás. Más esetekben a regionális stabilitást támogatta, hogy a kelet-nyugati konfliktus keretében korábban keletkezett vagy kiéleződött regionális konfliktusok nem jelentkezhettek a korábbi formákban. A békebiztosítás új útjának esélyei a nemzetközi rendszer kedvezőbb politikai légkörében jelentősen javultak, miként az Dél-Afrikában, Mozambikban és Salvadorban történt.

Az el nem kötelezett államok mozgalma nagymértékben veszített korábbi súlyából. Értelmét vesztette a tömbök közötti lavírozáson és kiegyenlítő lépéseken alakuló szerepük. Erősödött viszont a fejlődő országok egymás közötti konkurenciája és nehezebb közös pozíciót kialakítani az ipari országokkal szemben.

Az észak-déli kapcsolatok új minő'ségi szakaszba jutottak. A fejlődő országok nagyobb autonómiája nagyobb felelősséget, szakmai és erkölcsi kvalifikációt is követelt az érintett elitek részéről. Az együttműködési politikára hajlandó és alkalmas országok (Argentína, Brazília, Chile, Dél-Korea) sikeresen kapcsolódhattak be az új nemzetközi rendszerbe.

A kelet-nyugati konfliktus évtizedekig elterelte a figyelmet a világ számos égető problémájáról, sok eszközt és energiát vonva el a tényleges problémák megoldásától. A téves fejlődési irányok korrigálása azonban még mindig nem kapta meg a szükséges prioritást.