Ugrás a tartalomhoz

A lélektan története

Pléh Csaba (2010)

Osiris Kiadó

3. FEJEZET – Megismerés és társulás: a pszichológiai gondolatmenet fejlődése a felvilágosodás korában

3. FEJEZET – Megismerés és társulás: a pszichológiai gondolatmenet fejlődése a felvilágosodás korában

Racionalisták, empiristák és az igazi élet

Az elme kutatását illetően a Descartes-ot követő két évszázad során két fő jellemzője volt a filozófiának. Először is, a filozófiai retorika és gondolkodásmenet a nyugat-európai gondolat felszabadulásának megfelelően egyre inkább világivá vált, szekularizálódott. Egyre kevésbé próbált meg támaszt adni a vallásnak vagy a teológiából szerezni gondolatokat. Ez a bevett nézet. A modernitás számos értelmezője azonban szembeszáll ezzel a felfogással. Toulmin (1990) a modernizáció három évszázadát áttekintve adta meg ennek legérdekesebb bírálatát. A bírálat azáltal érdekes, hogy maga is kétértelmű. Megkérdőjelezi a szekularizáció egyszerű és természetes folyamatát, ugyanakkor nem kérdőjelezi meg a tényeket. Az ő jellemzésében a karteziánusok és később Newton követőinek próbálkozása a bizonyosság megtalálására igazából abból a félelemből és csalódottságból fakad, amit az ellenreformáció során az ideológiai feszültségek és a tényleges vallásháborúk hoztak létre. Kétlem azonban, hogy ez megkérdőjelezné magát a szekularizációt, ahogy Toulmin sugallja. Pusztán azt mutatja, hogy a szekularizáció nem nyugodt folyamat volt, ahol az egyházak feladták volna monopóliumukat. Az az elefántcsonttorony-kép, amit a tudósok magukról alkottak, valójában egy rejtett programot teljesített: az intellektuális önállóság és a világi szabadság programját. Ennek első lépései során, ahogy Shapin (1996) újabban hangsúlyozta, egy kettős igazságfelfogás jött létre (veritas duplex): a tudomány a természet könyvét tanulmányozza, a teológia viszont a Szentírást. Nem versengenek egymással és nem mondanak ellent egymásnak. Ehhez még valamit hozzá kell tenni. Ahogy a filozófia lépcsőzetesen megszűnt a teológia szolgálólánya lenni a modern korszak első felében, a modern korszak második felét a szaktudományok autonómiaigénye jellemzi. A pszichológia lesz az egyik legutolsó, amely elnyeri ezt a függetlenséget és önállóságot. Kant nagy tisztázó erőfeszítései is csak szigetet képeznek e tengerben.

A szekularizáció folyamatával párhuzamosan a végső létezőkre utaló, vagy azok természetét feltárni óhajtó metafizikus gondolkodás egyre inkább a háttérbe szorul, és egy olyan filozófia vagy filozófiaművelés váltja fel, amely szerint a központi filozófiai kérdés tudásunk természete és szerveződése. Az episztemológia megnyeri a csatát. Eközben, ahogy Ernst Cassirer (1951) a felvilágosodást elemző könyvében megjegyzi, az a kérdés, ami Des- cartes-nál kétértelmű volt – vajon az egyén pszichológiájával van-e dolgunk, vagy a transzcendentális megismerő alannyal, pszichológiát vagy valóban episztemológiát művelünk-e –, egyre inkább pszichológiai fordulatot vesz. Ironikusan érdemes ehhez hozzátenni, hogy az egykori szocialista Európa nyugatosodottabb fele számára ismerős ez a folyamat. Hasonló kettős igazság jellemezte egy idő után a marxizmus és a társadalomtudományok viszonyát is, s hasonló autonómiakeresésben szakadtak le a társadalomtudományok a marxizmusról. A felvilágosodás filozófusai a velünk született eszmék racionalista felfogását szó szerint értelmezik, mint a pszichológiai fejlődés alapelvét, és érveket kapnak tudattartalmaink (képzeteink) (elmesélt) tényleges keletkezésének vizsgálatából, pontosan arra nézve, hogy így vessék el a racionalista megalapozást. A valóságban, mondja az uralkodó empirikus hitvallás, minden gondolatunk a tapasztalásra megy vissza. Eközben azonban maga a tabula rasa elv – vagyis semmi nincs az értelemben, mi ne lett volna az érzékekben – egyre inkább a kutatást irányító a priori axiómává válik: nem tüzetes vizsgálódás következménye az a tézis, hogy tudattartalmaink más tudattartalmakból és végső soron az érzékelésből erednek. Inkább előfeltételezett dogmatikus keret ez, ismeretelméleti kiindulópont, mintsem szilárd tény.

Bár a tágan értelmezett felvilágosodás két évszázada során az uralkodó optimista felfogás az empirizmus volt, nem tűntek el a racionalista megfontolások sem. A pszichológia sajátos problematikáját és módszertanát illetően a filozófusok nemcsak a Locke-féle „tiszta történeti módszert” fogják használni az elme felépítésének vizsgálatára, hanem egy idő után az empirikus megfigyelést magának az elmének a szerkezeti elemzésére is alkalmazzák. Mindmáig velünk van ez a győzedelmes metaelmélet, mely a spekulációt háttérbe szorítja. E tekintetben, ahogy Hatfield (1990, 271., 280. o.) felveti, az empirizmus és nativizmus kifejezéspár két értelméről lehet beszélni. A szigorú, szűk értelemben vett nativizmus és empirizmus az empirikus pszichológiai alany felépítéséről szóló tézis: elméletek ezek a veleszületett struktúra és az egyéni tapasztalás szerepéről képzeteink keletkezésében. A racionalizmus és az empiricizmus viszont a tudás megalapozására vonatkozó elméletek. Ha tetszik, az első pár pszichológiai tézis, a második pár ismeretelméleti és a tudomány haladásával kapcsolatos tézis. Lehetünk nativisták és ugyanakkor empiricisták abban az értelemben, hogy még egy nativista is feltételezheti, hogy a bizonyítékok a tapasztalásban találhatók. E tekintetben a mai innátisták tudományos módszertanukat és elkötelezettségüket tekintve szintén empiricisták.

A két réteg azonban sokszor átfedi egymást. Láttuk már, hogy természetes vonzalom van az empirista felfogás között a képzetek alakulására nézve és a tudományos és filozófiai bizonyítás em- piricista nézetei között. Hasonló módon rokonság van az innátizmus, s a bizonyítás tekintetében a logikai struktúrákra és az apodiktikus érvelésre való racionalista hivatkozás között. Fontos arra is emlékezni, hogy a klasszikus korban az ismeret megalapozásának keresése során alapvető kérdés volt a hit megalapozása, és különösen annak kérdése, hogy milyen érvek szólnak Isten evilági jelenléte mellett. A szekularizáció mellett az apodiktikus és autoritariánus érvelésre való áttérés a velünk született eszméket tekintve gyakran azzal volt kapcsolatban, hogy Istent mint mentális életünk és a fizikai világ nyilvánvaló és elkerülhetetlen szervezőjét tüntessék fel, ahogy Dennett (1998b) ma újra összefoglalta: a világban lévő célszerűség egy tervező ész s így Isten bizonyítéka lenne. Mindez nem kérdőjelezi meg az általános szekularizációt. A tudósok és a filozófusok többnyire Isten léte mellett állnak ki, Isten melletti érvelésük azonban független a hivatalos teológiától. Későbbi szekularizált világképünkből kiindulva eltekinthetünk ezektől az elemzésektől, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy maguknak a szereplőknek a veleszületettség elve és általában a legelvontabb elv (Isten) általános bizonyítéka élet-halál kérdése volt. El kell kerülnünk azt a tézist is, hogy ezek a szerzők becstelenek vagy álszentek voltak. Legtöbb érvelésükben egy időben őszintén hittek Istenben és a tudományban. Ez a kapcsolat a kutatás szabadsága és a lágy hit között a legtöbb intellektuális történetben a protestantizmus jellegzetes vonásaként jelenítődik meg. Ez az úgynevezett Merton-tézis (Merton 1973; Jacob 1988). Manapság azonban sokan megkérdőjelezik. Több új próbálkozás született arra, hogy rámutassanak, hogy volt katolikus kompromisszum is a szabad vizsgálódás és a hit között, különösen a jezsuitáknál.

A születendő új pszichológia masszív módszertani empiricizmusa magyarázza, hogy miért lehet ezt a több évszázados empiricista hagyományt, mint egy olyan folyamatot bemutatni, amely átlép az egyéni szerzők és munkák határain. A bemutatás során azonben el kell kerülnünk a győzedelmes menetelés illúzióját. Még a brit empiristák is éles harcban álltak a hagyomány képviselőivel, és saját terepükön sokszor kisebbséget alkottak. A mai történetírás gyakran mint győzedelmes és kissé felszínes szerzőket mutatja be őket, ez azonban félrevezető. Időnként doktriner empiricizmusukat úgy kell értelmezni, mint a hatalom erőivel és a riválisokkal szemben alkalmazott hozzáállást.

Diszharmónia és ellentét

  1. Nem tudok megbocsátani Descartes-nak; legszívesebben egész filozófiájában meg lett volna Isten nélkül; mégse tudta azonban elkerülni, hogy ne adasson vele egy pöccintést, amellyel mozgásba hozza a világot; de aztán nem tud mit kezdeni Istennel.

  2. Descartes, haszontalan és bizonytalan.

Blaise Pascal: Gondolatok. 1660/1983, 42. o., Pődör László ford.

Két komoly figyelmeztetés van azzal a képpel szemben, mely a pszichológia egész modern előtörténetét az episztemológiában akarja elhelyezni. Először is, magában a filozófiában is voltak olyan tendenciák, mégpedig igen erőteljesek, melyek a mindkét irányba feltételezett száraz intellektualizmus ellen harcoltak. Blaise Pascal (1623-1662) francia matematikus és filozófus hírneves Gondolatok című munkájában egy különösen tragikus emberképet mutat be. Az embert nem úgy kell értelmezni, mint egy hideg és száraz megismerőt, hanem mint az élet értelmét kereső állandó kérdezőt. „A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk; ezt ezer dologból tudjuk.” (Pascal uo., 138. o.)

Ez a felfogás sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne az emberi gondolkodás nem algoritmikus mozzanataira, és olyan elképzelésekre, melyek a vélekedésekkel kapcsolatos személyes viszonyt alapvetőnek tartják. Van ennek egy meglehetősen érdekes vallásos mozzanata is, hiszen Pascal közel áll a francia janzenistákhoz. Ez a racionalista irányzat volt többek között felelős a logikán alapuló egyetemes nyelvtan gondolatának kibontásáért. Ugyanakkor egy szinte protestáns személyes viszonyt hirdettek Istennel kapcsolatban. Ezt persze, mint Altrichter Ferenc (1993) kifejtette, Descartes-tal kapcsolatban is felvethetjük. Mindenesetre, ha ennek az alternatív elmefelfogásnak világiasabb értelmezését akarjuk adni, a Pascal képviselte boldogtalan és zavart elképzelés az ember létmódjáról hasonlít a 20. századi egzisztencialistákéhoz. Pascal észrevette a karteziánus gondolkodásmód rejtett algoritmikus jellegét. Bár Descartes számára triviálisnak tűnt, hogy az emberi gondolkodás nem gépies, Pascal továbbra is valamiféle mesterkélt és értelmetlen attitűdöt látott Descartes-ban. Ahogy Lucien Goldmann (1967) a francia marxista és strukturalista elemzi Pascalt, a Rejtőzködő Isten című művében, Pascal egyik legfőbb vádja a racionalizmussal szemben az volt, hogy Descartes kiiktatja a közösséget, vagyis túlzottan individualisztikus. Goldmann szerint Pascal előre látta vagy elővételezte a karteziánus felfogás mai közösségi alapú bírálatát. A személyes jelentést, integritást hangsúlyozva egyben az ele- mentarista pszichológia bírálója is volt. Pascal és követőinek Istene nem egy racionális rendteremtő, hanem személyes ügy: az élet értelmére vonatkozó kérdés állandó zavaró jelenléte. Mindez Pascalnál az érzelmek nagyobb hangsúlyát jelenti, s az érzelmeket a szív, s nem az agy metaforájával írja le. A Gondolatokban 121-szer jelenik meg a szív szó, az agy csak 1-szer, míg a lélek 81-szer. Az érzelmeknek tulajdonított különleges szerep jellemzi a keresztény vallással kapcsolatos felfogását is.

556. A keresztények istene ugyanis nem egyszerűen a geometriai igazságok és az elemek rendjének a megalkotója; az a pogányok és az epikureisták istene. Nem is olyan isten, aki gondját viseli az emberek életének és javainak, hogy boldog, hosszú élettel jutalmazza azokat, akik őt imádják; ez a zsidók istene. Nem: Ábrahám, Izsák, Jákob, a keresztények istene a szeretet és a vigasztalás istene, aki betölti övéinek lelkét és szívét, bensőjükben érezteti velük gyarlóságukat és az ő végtelen könyörületességét; aki lelkükben egyesül velük, betöltvén azt alázatossággal, örömmel, bizodalommal és szeretettel; aki képtelenné teszi őket rá, hogy rajta kívül bármi más célra törekedjenek.

Pascal: Gondolatok. 1983, 268. o.

Pődör László ford.

A bevett felfogás megkérdőjelezésének másik útja azokkal a változásokkal kapcsolatos, amelyek a felvilágosodás során egy Homo psychologicust hoztak létre. Ahogy Michel Foucault többször és több érveléssorban rámutatott, a felvilágosodás során legalább két másik folyamat is végbement. Az ész századaiban az új modern gondolkodás létrehozta saját ellentétét, az esztelenséget. Ennek részleteivel foglalkozni fogunk a pszichopatológia keletkezéséről szóló fejezetben, itt is fontos azonban rámutatni, hogy a filozófusok episztemológiája mellett volt egy másik kibontakozás is: a felelős és értelmes szubjektumok létrehozása a hétköznapi életben. Ez a létrehozás a belső önelemzés számos gyakorlatát érintette. Foucault (1996) erre vonatkozóan azt mondja, hogy a modernitás a vallomás kultuszává vált, különböző szintű vallomásokévá: a katolikusok szó szerinti gyónásáról is szó van itt, de a protestánsok Istennel folytatott dialógusáról is, amit gyakran intim naplók és a memoárírók munkája kísér.

Mindez nem a mai értelemben vett luxus jellegű énközpontú kirándulás volt. Segített létrehozni azt a jogi és erkölcsi szubjektumot, aminek kialakulása kéz a kézben haladt az episztemikus szubjektummal. A hivatásos pszichológia mint diszciplína az episztemikus szubjektumból, a megismerő szubjektumból fog kiindulni, de mindig feltételezi, még az önmegfigyelést használó kutatási gyakorlatában is ennek a hétköznapi, világi, erkölcsi szubjektumnak a létrehozását és meglétét.

Az elme empirikus architektúrája

Az emberi megismerés empirista felfogásáról lehet adni egy nem túl kiegyensúlyozott és elég leegyszerűsítő képet, mely azért általános iránymutatónak jó. Az emberi megismerés lényegében két forrásra megy vissza. Minden ismeret végső alapja az érzékelés. S általában feltételezik, hogy egyedi ismeretdarabok egyedi szenzoros eseményekhez vagy élménytöredékekhez kapcsolódnak. Ez az, amit Quine (1953/1964) évszázadokkal később az empiricizmus második dogmájának nevezett. Az első az, ami megkülönbözteti a szintetikus és az analitikus igazságokat (vagyis a tényeken és a gondolatok kapcsolatain alapuló igazságokat). Ma már tudjuk, éppenséggel Quine bírálatából, hogy empiricista maradhat valaki anélkül, hogy elfogadná ezeket a dogmákat. Nem kell minden kijelentésünkhöz szenzoros lehorgony- zást keresni, ahogy Quine fogalmaz, a tapasztalás pusztán a tudományos kijelentések határfeltétele. Tapasztalataink változásai bonyolult változásokat kívánhatnak ismeretrendszerünkben, szemben az egyedi hiedelmek triviális változásaival.

A klasszikus felfogás azonban közvetlenebb kapcsolatot tételezett fel a hiedelmek és az egyedi szenzoros események között. A képzetek vagy fogalmak közös elemek kiemelésével jönnek létre az érzékletekből. Erre még mindig úgy hivatkozunk, mint a Locke-típusú absztrakcióra (Nelson 1974).

Az elme az egyes tárgyakról vett egyes ideákat általánosítja. Ezt azzal éri el, hogy az ideákat úgy tekinti, amint azok az elmében megjelennek, elkülönítve minden más létezőtől és a valóságos lét körülményeitől, mint idő, tér és bármi más kísérő idea. Ezt elvonatkoztatásnak nevezzük, amely által az egyes létezőkből vett ideák valameny- nyi ugyanazon fajtájúnak általános képviselőivé válnak. Neveik pedig általánosulnak, alkalmazhatók bármire, ami csak az ilyenfajta elvont ideáknak megfelel.

John Locke: Értekezés az emberi értelemről.

II. könyv. Az ideákról. 1964, XI. fejezet, 9. pont, 150. o. Dienes Valéria ford.

A tudás mindig az egyediségekből indul, és e folyamatban a szavak csak a címke szerepét játsszák.

Az érzékek először sajátlagos ideákat bocsátanak be, és bebútorozzák velük a még üres szobát. Az elme fokozatosan megszokja egyiket-másikat, ezek az emlékezetbe költöznek, s neveket kapnak. Azután az elme tovább megy, elvonatkoztatja őket, s fokról fokra megtanulja az általános nevek használatát. Így telik meg az elme ideákkal, szavakkal, vagyis nyersanyaggal, amelyen diszkurzív képességeit gyakorolhatja.

John Locke: Értekezés az emberi értelemről.

1964, I. könyv, I. fejezet, 15. pont, 35. o.

Még a bonyolultabb folyamatok is úgy jönnek létre, hogy képzeteink kisszámú asszociációs törvény szerint kapcsolatba kerülnek egymással. Ennek a képnek persze sok évszázad kellett a kibontakozásához, és szinte senki sem képviselte így leegyszerűsítve. A tiszta empirizmus sok kiegészítő vonását le kellett vetkezze, mielőtt elnyerte volna ideáltípusát.

Ez a „levetkezés” már eleinte is részben azt jelentette, hogy a legtöbb empiristának a puszta asszociáción túl még valami egyéb folyamatot is meg kellett engednie. Kétségtelen, hogy még legkibontottabb és legdoktrinérebb formájában is magába foglalja az empirizmus azt a feltevést, hogy van valamiféle szervező elv. Ezek a szervező elvek adják meg az asszociációképzés alapjait. Az a kontingens tény, hogy az A és B események egybekapcsolódnak az elmében és az egyik előhívja a másikat, úgy nyeri el magyarázatát, hogy az érintkezési asszociáció elvére hivatkozunk. Ez azonban nem magyarázza meg magának az érintkezési asszociációnak az elvét. Ha ezt magyarázatként használjuk, akkor feltételezzük, hogy ez az elmének valami megmagyarázatlan törvénye vagy korlátja, vagyis egy racionalisztikus műveleti elv. Mondhatnánk azt, hogy az alapvető különbség az empiristák és racionalisták közt az a tény, hogy vajon megengednek-e veleszületett tudást egyedi dolgokról, vagy kanti módon fogalmazva megengednek-e szintetikus a priori-kat. A racionalisták így vélik, míg az empiricisták sokszor rejtett módon pusztán azt feltételezik, hogy vannak velünk született szervező elvek, mint például az asszociációs törvények, vagy később a tanulási törvények. Kant világosan észrevette, hogy az empirizmus pusztán a gondolati tartalmakra adott empirikus rendet, míg nyitva hagyta a gondolati formák kérdésére a racionalista értelmezés lehetőségeit.

Amikor a klasszikus empiricista felfogást architektúraként jellemezzük, ez nem egy véletlen anakronizmus. A mai kognitív kutatás perspektívájából visszatekintve jól látható, hogy az architektúra fogalma, mely az információfeldolgozó gépekkel vált világossá (Anderson 1983; Newell 1989), a klasz- szikus kor pszichológiai spekulációiban is jelen volt. A mai komputációs elrendezésekben vannak olyan mozzanatok, amelyek lassan változnak, míg mások könnyen változtathatóak. Az első felel meg az architektúrának, a másik az adott programoknak és adatoknak. Hasonló módon, mind az empiristák, mind a racionalisták feltételezték, hogy van egy viszonylag rögzített tudáskeret. Ott tértek el egymástól, hogy mennyire tekintették gazdagnak ezt a keretet, és hogy feltételezték-e, hogy a kereten túlmenően is vannak-e velünk született tudásaink. Érdekes áttekinteni azt, hogy mik voltak a szociális előfeltételei az elme tabula rasa felfogásának. A korai felvilágosodás képviselői még nem nagyon foglalkoztak a tanulással, ahogy Petryszak (1981) rámutatott. Locke-nál a tabula rasa fogalmának kettős szerepe volt: hogy lehetővé tegye azt, hogy az embernek vannak általános megismerési képességei, hogy egy hatékony kognitív architektúrát feltételezzen, másrészt, hogy tovább szekularizálja az emberi viselkedést: az ember egy üres lap, vagyis szabadon választhat és szabadon változtathatja magát, az emberi élet nem előre meghatározott. Ez a szabad polgári társadalom eszménye.

Az érzékelés és észlelés elemzése

Az elme szerkezetét tekintve az empiricista filozófusok két területen vitték nagyon előre a pszichológiát: az észlelés és érzékelés elemzésében, valamint az asszociáció fogalmának kidolgozásában. Locke (1632-1704) művének I. könyve adja meg az általános felhangot a velünk született eszmék kritikájával. A könyv címe: Nincsenek sem velünk született elvek, sem ideák.

Az orvos, politológus és filozófus Locke vezette be azt az elképzelést, mely szerint gondolatainkat, képzeteinket úgy kell tanulmányoznunk, ahogy kibontakoznak az egyéni elmében. Szó szerint veszi az innátisták téziseit, és hangsúlyozza, hogy eszerint újszülötteknél is ott kellene lenniük a velünk született ideáknak. Nem lehetnek velünk születettek „mert először is világos, hogy sem a gyermeknek, sem az idiótának nincs róluk a legcsekélyebb fogalma vagy gondolata sem. Ez a hiány már egymagában elég arra, hogy megdöntse azt az általános helyeslést, amelynek szükségképpen együtt kellene járnia minden velünk született igazsággal. Szerintem közel áll az ellentmondáshoz azt állítani, hogy olyan igazságok vannak a lélekbe vésve, amelyeket az elme nem vesz észre, vagy nem ért meg.” (Locke, uo., I/1/5, 29. o.) Locke részletesebben is kifejti, hogy nem helyesli a nem tudatos ismeretek feltételezését, az erre való hivatkozást puszta egérútnak érzi. Kissé anakronisztikus olvasatot használva, Locke azután azt is felveti, hogy ha érésnek köszönhető az innát gondolatok megjelenése, akkor miért van az, hogy előbb merülnek fel az egyedi gondolatok, mint például a viszonyaikban érintett alapelvek. Az édes és a savanyú ellentéte megelőzi magának az ellentétnek a fogalmát. Locke egy olyan képet nyújt, ahol minden tudásunk az érzékelésből és az érzékleteken végzett műveleteinkből származik.

2. § Minden idea érzékelésből vagy eszmélődésből (reflexio) származik.

Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem vég nélküli változatosságban? Honnan veszi mindehhez az észnek és a tudásnak az anyagát? Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból: ezen alapul minden tudásunk; s végeredményben ebből is származik.

Locke, uo., 91. o.

Locke-tól kezdve az empiricisták jelszava az lesz, hogy a logikai absztrakt érvelést az innátizmus- ra nézve egy történeti módszerrel váltsák fel. A mi századunkból tekintve meglehetősen dogmatikussá vált maga ez a direkt levezető módszer. Sokszor meglehetősen absztrakt, mint Condillac híres szoborhasonlatában, amit ő annak elemzésére vezet be, hogy bebizonyítsa, az emberi elmében kitüntetett szerepe van a tapintásnak. Ugyanakkor ez nem empirista bizonyítéka az empiricista tézisnek, hanem egy puszta képzeletbeli gépezet, ami ráadásul még csak nem is lehetséges. Ki tudna elképzelni egy olyan élőlényt, aki a különböző érzékszerveket szigorúan egyenként kapja meg? Az empiricista megközelítés sokszor abban az értelemben is dogmatikus azonban, hogy egy olyan megismerő szubjektummal dolgozik, amit úgy mutat be, mintha tényleges empirikus szubjektum lenne. A tényleges rendszeres megfigyelés az elmével kapcsolatban sokáig csak anekdoti- kus adatgyűjtés formájában volt jelen. Jean Piaget (1966) a pszichológia történeti alapjaival kapcsolatos kirándulása során a racionalista-empirista vitáknak ezt a vonását tartotta szem előtt, amikor azt hirdette, hogy ez a pszichologizált és szándékai szerint naturalizált ismeretelmélet már akkor is feltételezett egy nem létező szaktudományt, vagyis a pszichológiát.

Az észleléselméletet illetően Locke egy meglehetősen izgalmas megkülönböztetést vezetett be, mely mindmáig érdekes. Ez az úgynevezett elsődleges és másodlagos minőségek eltérése. A gondolat csírájában már Hobbesnál, az empiricista irány mechanisztikus előfutáránál is jelent volt. Hobbes (1588-1679) az érzékelést mint az ingerlés hatására az idegekben bekövetkező mozgást képzelte el. Az olyan érzetminőségek, mint a szín vagy a hang őszerinte nem a tárgyakban vannak jelen, hanem saját magunkban. A világban csak mozgások vannak (Hobbes 1650, 16. o.).

Locke még tovább is megy. Elsődleges minőségek szerinte azok, amelyeknek valami közvetlenül megfelel a valóságban, melyek hasonlítanak valamire. Ezek elválaszthatatlanok az ideától. Ha egy tárgyat sok részre bontunk szét, ezek a részek továbbra is például formával fognak rendelkezni, a másodlagos minőségek viszont, mint a szín, semminek sem felelnek meg közvetlenül a külvilágban, ezek az elsődleges minőségeken keresztül jönnek létre, s a személy adalékát tükrözik az érzékeléshez.

Az így tekintett tulajdonságok a testekben először is olyanok, hogy a testtől teljesen elválaszthatatlanok, akármilyen állapotban is legyen a test. [...] Ezeket a test eredeti vagy elsődleges tulajdonságainak hívom, amelyekről megfigyelhetjük, hogy egyszerű ideákat keltenek bennünk, mint tömörség, kiterjedés, alak, mozgás vagy nyugalom és szám [...]

Vannak olyan tulajdonságok, amelyek a tárgyakban igazság szerint semmi egyebek, mint erők arra, hogy elsődleges tulajdonságainkkal, vagyis érzékelhetetlen kis részeiknek térfogatával, alakjával, elrendeződésével és mozgásával bennünk különböző érzeteket ébresszenek, mint színek, hangok, ízek stb. Ezeket másodlagos tulajdonságoknak hívom [...]

A testek elsődleges tulajdonságainak ideái a testekhez hasonlítanak [...], de azok az ideák, amelyeket bennünk ezek a másodlagos tulajdonságok keltenek, a testekhez semmiben sem hasonlítanak.

Locke, uo., 123., 124., 126. o.

Ez a megkülönböztetés a szemiotika, a jelelmélet történetében is igen fontos lesz (Locke egyébként maga adta ennek az egész diszciplínának a nevét). Azok az ideák, amelyek a dolgok jeleiként jelennek meg, lehetnek ikonikus hasonlósági kapcsolatban, ezek felelnének meg az elsődleges minőségeknek, míg az önkényes szimbolikus kapcsolatok felelnének meg a másodlagos minőségeknek.

Ezek közt a minőségek közt tényleg van különbség, aminek adhatunk naturalisztikus értelmezést, így Locke megkülönböztetéseinek modern alakot is tudunk adni. Locke az észlelés oksági elméletét hirdette az elsődleges minőségekre nézve, amire tudunk materialista értelmezést adni. Ugyanakkor gondjai voltak a másodlagos minőségekkel kapcsolatban az oksági elmélettel. A másodlagos minőségek mind azokhoz a szenzoros területekhez tartoznak, melyek az evolúcióban viszonylag későn kialakuló telereceptorokat jellemzik. Olyan érzékletekkel kapcsolatban, mint a látás és a hallás, az állatok nem pusztán az ingerekre reagálnak, mint a kontakt receptoroknál a szaglás, hanem lehetőség szerint a tárgyakra is. Van itt egy különbség a proximális és a disztális ingerek között, amely felveti a félrevezetés lehetőségét, azt, hogy a világot rosszul értelmezzük. Valójában századunk elején, Sherrington fiziológiájában vált ennek jelentése világossá. Ma pedig ez a megkülönböztetés a reprezentáció és téves reprezentáció kialakulásának alapvető kérdése lesz. Fred Dretske (1982) elméletében e szerint döntő szerepet játszik a leválás az ingerhelyzetről. Ez pedig csak telereceptoroknál lehetséges. Nem szabad túlmodernizálnunk persze Locke-ot. Az olyan minőségek, mint az ízlelés, számára még a másodlagos minőségekhez tartoztak, ma viszont tudjuk, hogy ezek kontakt receptorokkal kapcsolatosak, ahol nincs eredendő különbség az inger és a tárgy között.

Az észlelés és a tanulás:Berkeley-tol Condillacig

A materializmus cáfolata: Berkeley

George Berkeley (1685-1753) filozófus és tanult püspök ismeretelméletének keretében az észleléselmélet számos mozzanatának tagolódásához járult hozzá. Korai munkája az észleléssel és az ismeretek megalapozásával kapcsolatban Locke bírálatából indult ki. Locke nézeteinek lehetséges materialista értelmezését bírálva Berkeley egy olyan felfogáshoz jutott el, ahol az igazi bizonyosság az észlelésben található: esse est percipii, lenni annyi, mint észleltnek lenni. Saját korában Berkeley Locke-bírálata rendkívül fontos megosztó tényező volt. Egy bizonyos szempontból azonban ez a szembenállás ma már ironikusan is tekinthető. Számunkra mindkét filozófus azon a vonalon helyezkedik el, amely a belvilágot mint közvetlenül adott dolgot tekintette, és lépcsőzetesen semlegesítette az ismeretelméletet a materialista vagy idealista értelmezés számára alapvető kérdések szempontjából. Az ideák és az észlelés folyamata lépcsőzetesen önmagában kezdett vizsgálttá válni, anélkül, hogy szükségszerűen egy mechanikus materialista magyarázatot adtak volna rájuk. Ugyanazt a Locke-ot, akit Berkeley mint materialistát bírált, ma Daniel Dennett (1998b) úgy mutatja be, mint a „tudat elsőbbsége” felfogás fő felvetőjét. Locke számára ellentmondásnak tűnik azt feltételezni, hogy az anyagi dolgok mentális jelenségeket képesek létrehozni. A materiális és a mentális, az anyagi és a szellemi kizárják egymást. Ezt a tézist hosszan illusztrálja, nem tényekre utalva, hanem úgy, amit később szemantikus kategóriaelemzésnek neveznénk. Érdekes módon ez a szemantikus vagy kategoriális kirándulás elviszi Locke-ot oda, hogy feltételezzen egy Istent, vagyis az, hogy az ismeretelméletet hitbéli kérdések igazolására használja. Magának a fejezetnek a címe, amely azzal foglalkozik, hogy a mentális nem redukálható a materiálisra, sokatmondó: Tudásunk Isten létezéséről.

Ami a két minőség megkülönböztetését illeti, Berkeley fölvetette, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos minőségek az elmében vannak csak, s szükségtelen kivetíteni őket a világba.

9. Vannak, akik megkülönböztetnek elsődleges és másodlagos minőségeket; az előbbin a kiterjedést, az alakot, a mozgást, a nyugalmat, a szilárdságot vagy áthatolhatat- lanságot és a számot értik; az utóbbival az összes többi érzéki minőséget jelölik, így a színeket, hangokat, ízeket stb. Rájuk vonatkozó ideáinkról elismerik, hogy nem képmásai semminek, ami az elmén kívül létezik, vagyis anélkül, hogy észlelnék; az elsődleges minőségek ideáiról azonban azt állítják, hogy ezek olyan dolgok lenyomatai vagy képmásai, amelyek az elmén kívül, egy általuk anyagnak nevezett nem gondolkodó szubsztanciában léteznek. Anyagon ennélfogva egy tehetetlen, érzéketlen szubsztanciát kell értenünk, amelyben a kiterjedés, az alak és a mozgás ténylegesen fennáll. Ám nyilvánvalóan mindabból, amit már kimutattunk, a kiterjedés, az alak és a mozgás csak az elmében létező ideák, s hogy egy idea csak egy másik ideához hasonlíthat, következésképpen sem ők, sem ősképeik nem létezhetnek egy nem észlelő szubsztanciában. [...]

[...] Röviden: a kiterjedés, az alak és a mozgás felfoghatatlan, ha a többi minőségtől elvonatkoztatják. Ahol tehát a többi érzéki minőség van, ott kell lenniük ezeknek is: az elmében és sehol másutt. [...]

G. Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről. 1985, 179-181. o. Fehér Márta ford.

Berkeley azt hirdette, hogy minden minőség „másodlagos”. A tárgy és a gondolat közti „hasonlóság” kérdéseit csak más érzetekre utalva tudjuk eldönteni, különösen a tapintásra utalva. Csak látszólag lépünk túl a látszatok világán, amikor elsődleges és másodlagos minőségekről beszélünk.

A perceptuális tanulás fogalma

Berkeley nézetei nemcsak szolipszista filozófiájához vezettek, hanem a későbbi perceptuális tanuláselmélet számos kérdésének megfogalmazásához is. Korai munkája, a 24 éves korában megjelent A látás új elmélete arról vázol egy elméletet, hogy milyen jelentősége van a motoros összetevőknek és az érzékek közti kapcsolatoknak, valamint általában véve a tanulásnak az észlelésben. Berkeley a térlátás elemzését adja meg. Megkérdőjelez minden olyan elvont fogalmat, mint a természetes geometria, ahol a vonalak és a szögek magyaráznák a matematikusok számára a távolság észlelését. Ez saját korában meglehetősen uralkodó elmélet volt. Ehelyett szerinte állandó viszony van a pupillák közti távolság csökkenése vagy növekedése és a tárgyak felénk való közelítése vagy távolodása között „amikor egy távolodó. tárgyat. megtekintünk, változtatjuk szemállásunkat anélkül azonban, hogy minőségeik azonosak lennének”.

Ez a megközelítés megnyitotta az utat a tapasztalatnak a látás magasabb szerveződésében játszott szerepével kapcsolatos modern kérdések számára. Berkeley szerint a tapintás tanítja a látást, szűkítve vagy szélesítve a pupillák közti távolságot. „Szemünknek ez a beállítása vagy forgatása együtt jár egy érzettel, s úgy tűnik nekem, ez az az érzet, amely ebben az esetben a nagyobb vagy kisebb távolság ideáját elménkbe juttatja.” (Berkeley 1985, 56. o., 16. pont.) Ez ma is az egyik vezető elmélet.

Berkeley, akárcsak Locke, kulcsjelentőségű klinikai példákat is vizsgált. A legalapvetőbb a híres Molyneux-probléma. Molyneux a kor neves optikusa volt. Problémája az, hogy ha egy ember, aki vakon született, megtanulja megkülönböztetni egymástól tapintás révén a tárgyakat, vajon meg tudná-e őket különböztetni, ha látni kezdene? Locke számára a válasz nem, Berkeley e kérdésben lényegében egyetért vele, de a válasz igen. Berkeley adja meg a hangnemet a következő évszázadok számára a taktilis alapú térlátás elméleteknek, Helmholz- tól Strattonig és máig. Az egész vita azért is érdekes, mert azt is mutatja, hogy mi a különbség az adatgyűjtés és az empiricista attitűdök között. Ok még nemigen próbálkoztak olyan emberek felkutatásával, akiknél ténylegesen fennállt volna ez a feltétel, ez később jelenik meg, a 18. században, mint ma Oliver Sachs (1998) beszámol róla kiváló könyvében.

A tapintás és az én: Condillac

A francia felvilágosodásban is központi szerepet kap a tapintás az érzékelésben. Étienne Bonnot de Condillac abbé (1715-1790) Az érzékletek elemzéséről című munkájában a szoborra adott híres allegóriájával azt hirdeti, hogy „a tapintás tanítja a többi érzéket, melyek enélkül pusztán a lelket módosítják”. A tapintásnak tulajdonított sajátos szerep központi jelentőségű az ő meglehetősen aktív látáselméletében. Az empiristák, a feltevés szerint, a racionalistákkal összehasonlítva a „pasz- szív elme” felfogását kellene képviseljék. Az em- piricista Condillac azonban itt egy meglehetősen aktív elmélet mellett áll ki. Az aktív tapintás teszi lehetővé, hogy megkülönböztessük saját magunkat és a környezetet: saját testünket megérintve két érzékletünk lesz, egyik a kezünkön, és egyik a testfelületen. Külső tárgyakat érintve a második hiányzik. A tapintás olyan érzékleteket biztosít, melyek úgy tekinthetők, mint amik a külvilágot és saját magunkat is tükrözik. Ez irányítja a tárgyak lokalizációját a külső térben is. Condillacnak ez a felfogása, amint Baldwin (1913, II. 12. o.) hangsúlyozta, Hume radikális folytatása volt. Radikális abban az értelemben, hogy mindent érzékek csokrára vezet vissza, és radikális az én kezelésében is. A tapintásnak a látási észlelésben játszott viszonylag ártatlannak tűnő szerepét Condillac az én konstruktivista-szkeptikus elméletévé bontja ki. A karteziánus elmét mint kiindulópontot egy sajátos érzéklet váltja fel, vagy erre lesz az visszavezethető, nevezetesen a tapintásra. Itt fellelhető annak az elképzelésnek a gyökere, mely az ént saját testünk reprezentációjára fogja a francia pszichológiában visszavezetni. Goldberg (1993) rámutat arra, hogy ez egy évszázados hagyomány induló pillanata. Először Condillac, aztán a frenológusok, majd a klinikai disszociációs elméletek mind azt fogják hirdetni, hogy fel kell bontanunk a karteziánus ént.

Berkeley és Condillac munkájában összekapcsolódik egymással az empiricista elmélet két pillére. Az elme az egyén élete során érzékletekből épül fel. Az élet során tapasztalt élményeknek azonban magára az érzékelésre is visszacsatoló hatásuk van. A tanulás nemcsak összekapcsolja a gondolatokat, hanem szervezi a „benyomásokat” is.

Kant kritikai szintézise

Immanuel Kant (1724-1804), a német felvilágosodás kulcsfigurája kitüntetett szerepet játszott abban, hogy később, a 19. században a német egyetemeken a pszichológia tagolni kezdte magát, valamint az episztemológiai és pszichológiai kérdések közti kapcsolat fogalmi tisztázásában. Számos egyéb dolog mellett Kantról gyakran mondják azt, hogy az empiricizmus és a racionalizmus szintézisét kísérelte meg. Ez valójában kéz a kézben járt nála az episztemológiai és a pszichológiai kérdések elkülönítésével, valamint ennek megfelelően az empirizmus és az empiricizmus megkülönböztetésével. Ebben a tekintetben Hume gondolatmenetét és kriticizmusát veszi kiindulásnak és értelmezi radikálisabban. Hume-ból kiindulva fogja a pszichológiai szubjektivitást egy transzcendentális szubjektivitással, a megismerés a priori kategóriáinak rendszerével helyettesíteni. Gilles Deleuze mai értelmezése világosan megfogalmazza ezt.

Hume jól látta, hogy a megismerés szubjektív elemeket implikál, melyek által túllépünk az adottakon. Ezek az elvek számára azonban csak az emberi természet elveinek tűntek, vagyis az asszociáció pszichológiai elveire gondolt, melyek saját képzeteinkre vonatoznak. Kant átformálja a problémát [.], az elvek szubjektivitása nem egy empirikus vagy pszichológiai szubjektivitás, hanem „transzcendentális” szubjektivitás.

Gilles Deleuze: Hume és Kant.

1998, 218. o. Ulmann Tamás ford.

Ez a kanti fordulat visszatérően megjelenik a pszichológiában. A 19. század második felének fizioló- gusai és pszichológusai, mint többször látni fogjuk, megkérdőjelezik ezt, s újra az emberi természetre gondolnak, mint az a priori kategóriák alapjára. A logicista filozófia erőteljesen fellép ez ellen, hogy azután századunk utolsó harmadában ismét feltűnjön a kanti megkülönböztetés elmosása a natura- lizált ismeretelmélet és a természeti elvű kognitív tudomány formájában.

Nem idegen a Kantot megelőző német filozófiától az empiricista gondolatok racionalista bírálata. Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) híres, de jó ideig publikálatlan Új tanulmányok az emberi értelemről című munkájában szembeszáll Locke-kal. Egyik aspektusa ennek Leibniz befolyásos elmélete a tudattalan észlelésről, mely számos későbbi dinamikus pszichológiai fogalom forrásává vált. Megkérdőjelezte azonban Locke tabula rasa elvét is. Az ő felfogásában a lélekben vannak olyan elvek és fogalmak, melyeket csak külső események aktiválnak. „Semmi sincs az értelemben, ami nem az érzékekből származna, kivéve magát az értelmet.” Mindezt Leibniznél egy ontológiai érdeklődés kíséri a létezők típusai iránt. Ebben a tisztázási folyamatban meglehetősen érdekes rendszert javasolt, ahol az absztrakt fogalmaknak is valóságuk vagy létük bontakozott ki. Világosan szemben áll ez az empiricisták adatorientált alulról fölfelé dolgozó szemléletével, s majd csak a 20. századi, a gondolkodás logikai tagolódásával foglalkozó felfogások veszik fel újra. Több mint kétszáz évig fog tartani, hogy ezek a leibnizi gondolatok magába a pszichológiába is behatoljanak. Más, általa bevezetett fogalmak, különösen az appercepció, melyek Leibniz számára az elme aktív jellegét képviselték, folyamatosabb sikertörténetként jellemezhetők. Felfogása szerint nem tudatos folyamatainkat ez a lépés teszi tudatossá, ami modern terminusokkal a „fokális figyelemnek” és „sematikus integrációnak” felelne meg. E fogalomnak hosszú karrierje lesz a korai kísérleti pszichológiában, valamint a neveléselméletben. Azért is releváns, mert a mentális folyamatok többszintű szerveződésének gondolatával Leibniz a köznapi szemléletből kiinduló empiricisták egész érvelési stílusát kérdőjelezi meg. Közelebbről, megkérdőjelezi azt, amit szinte minden kortársa feltételez, hogy az elme teljességgel áttetsző lenne. Nem minden áttetsző az elme számára saját működéséről, ezért az azzal kapcsolatos érvelés, hogy mit tudunk „elképzelni” elménkben és mit nem, meglehetősen ingatag talajon áll.

Christian Wolff és a képesség-lélektan körforgásai

Egy másik fontos racionalista hagyomány, mely nagy szerepet játszott a kanti szintézis létrejöttében Christian Wolff (1679-1750) rendszere volt. Javasolt egy felosztást az empirikus és a racionális pszichológia között. Az első a belső tapasztalást leíró vizsgálata lenne (az élmény, mint olyan elemzése), míg a másik az elme deduktív elemzése lenne. Meglehetősen skolasztikus spekulatív rendszerében úgy vélte, sikerült tiszta deduktív jellemzést adnia az elme szerkezetéről. Mint azonban már Dessoir (1911, 127-132. o.) is rámutatott, mindig összekeverte a szerkezeti és az esetleges mozzanatokat, vegyíti a racionális és az empirikus pszichológiát. Ami az elme felépítését illeti, újra mérlegeli és modernizálja a „képesség-lélektannal” kapcsolatos skolasztikus hozzáállást. Minden egyedi mentális esemény bizonyos képesség vagy fakultás megnyilvánulása lenne. Ezek közül a legfontosabb a vis representativa, vagyis kognitív reprezentációs képességünk. Wolff olyan kidolgozással próbálkozott, ahol a képességek a reprezentációs és motivációs aspektus szempontjából tagolódnának. Mai kognitivista kifejezésekkel ez a reprezentációknak és a reprezentációkkal kapcsolatos propozicionális attitűdök kettősségének felelne meg. Ez az osztályozás a 18. század nagy osztályozó próbálkozásaira emlékeztet (a rendszertanászokra, Linnére és Buf- fonra), azonban sokkal soványabb eredményekkel. A soványságnak két oka van. A Wolff-féle osztályozások korántsem világosak, sokszor az az ember benyomása, hogy ad hoc jellegűek. Könnyen lehet például határt húzni a megismerés és a vágy között, vagy az érzékek és az ész között. Nehéz azonban nem nevetni, amikor a lelki élet összetettségét a feltételezett képességek pusztán verbális, kategorikus összekapcsolásával szeretné magyarázni. „Amikor a képzelőerő összekapcsolódik a megértéssel, az alkotóképesség áll elő; amikor viszont a következtetéssel, akkor az elővételezés képességeiről van szó.” (Klemm 1914, 61. o.) Vagyis a kombinációk eléggé alkalmiak. Másrészt viszont a magyarázatok körben forgóak. „Még a legbonyolultabb mentális képességeket is úgy »magyarázza«, hogy a mentális képesség varázsszavához fordulunk segítségért” (Klemm, uo. 60. o.), s ezek maguk megmagyarázatlanok maradnak. Ez a racionalista megközelítések általános gondja: míg az empiristákkal szemben a lelki élet minőségi sokrétűségét hangsúlyozzák, a sokrétűség bizonyítékai meglehetősen illékonyak. Az empiristák viszont a mentális világról egy sovány és nem túl érdekes képet adnak, egységeik azonban szilárdan megalapozottak.

Kant gyökerei és üzenete

Kantnak nagyon sajátos szerepe volt a német felvilágosodásban, s az egész modern ismeretelméleti mozgalomban. Leibniz, Wolff és a képesség-lélektanászok elindította irány követője, és ugyanakkor kritikusa is volt (klasszikus áttekintés erre Baldwin 1911; Klemm 1911, a mai értelmezés pedig Leary 1982a). Van néhány mozzanata az ő munkájának, melyek ennek az általános attitűdnek a révén befolyásolják a pszichológiát. Először is egész hozzáállása a természettudományos és az ismeretelméleti hozzáállásainak elkülönítésével és összekapcsolásával függ össze, másrészt mikor egyszerre olvassa a német képesség-lélektant és Hume-ot, olyan kriticista módszert alakít ki, mely számos további fejlemény kereteit adja meg arra nézve, amit később majd analitikus filozófiának nevezünk. E nézőpontból a filozófiai vizsgálódás igazi tárgya lépcsőzetesen a gondolkodás kategóriáinak elemzése lesz, s nem az élet esetleges tényei- nek vizsgálata. Nagy szerepe volt abban is, hogy hogyan bontakozik ki később a modern emberkép. Kantnak itt az egyetemes erkölcsi törvények elemzésében volt igen fontos szerepe. Rousseau radikális gondolatai közül sokat átvéve azt veti fel, hogy az emberi magatartásnak vannak egyetemes elvei, melyek megalapozzák az etikai törvényeket. Ez nemcsak egy tartós szigorú felhangot adott a modern etikának, hanem hozzájárult az embert mozgató tényezők kontextusmentes értelmezéséhez is, valamint a megismerési tevékenységek dekontextualizációjához. Mondhatnánk azt is, hogy a mai modernitásértelmezés e szempontból is újra kontextualizálni akarja az embert, s e tekintetben nemcsak az oly sokat bírált Descartes-ot veszik revízió alá, hanem Kantot is.

Vitatott kérdések – Kant pszichologizálása

A 19. századi német pszichológiában és idegtudományban a modernitás- ra oly jellemző szubjektivista ismeretelmélet Kant sugallatára, de nem teljesen az ő szellemének megfelelő tudományos fordulatot vett. Első lépésben a megismerés kategóriái az idegrendszer feldolgozásmódjainak és szerkezetének fognak megfelelni, végső soron pedig egy darwini érvelésnek megfelelően evolúciós képződmények. Az első lépést J. Müller, Helm- holtz és követőik teszik meg (lásd Röder 1988). Az olyan szerzők, mint Ernst Mach (1887) pedig az evolúció értelméről spekuláltak már a 19. század végén, amikor az észlelés kategóriáinak evolúciós eredetét keresték. Konrad Lorenz (1940) munkájában, valamint a különböző evolúciós ismeretelméletekben (Popper 1972; Campbell 1974), illetve a mai evolúciós pszichológiában (Barkow, Cosmides és Tooby 1992) mindez tiszta természettudományi fordulatot vett.

Érdekes módon azonban a kanti a priori a 19. század végén az új szociológiai tudomány számára is kihívás volt. Mint Bloor (1983; 1991) a tudomány elemzésének úgynevezett erős programját képviselve rámutat, a társas reprezentációnak az a határozottan körvonalazott elképzelése, amit Durkheim (1917) fogalmazott meg, úgy is tekinthető, mint Kant a priori kategóriáinak társas értelmezése. Röviden, a megismerés keretei nem lehorgonyzatlan platonikus alapok lennének, hanem a társas osztályozás és besorolás értelmezett eredményei. Hasonló gondolatok jelennek meg századunkban a strukturális antropológiában is, ahol a kategóriákat mint a társas osztályozási tevékenység stabil kereteit értelmezzük. Érdekes ebből a szempontból, hogy Lucien Goldmann (1967, 4. o.) francia marxista strukturalista hasonló elképzelést hirdetett Kantról szóló monográfiájában. Szerinte a kanti hagyomány követőinél a nagy változás az egyéni alanyok felváltása lesz egy kollektív, az egyéneken túlmenő alannyal, azzal, hogy a megismerést igazi emberek igazi tevékenységének keretébe helyezik. Röviden, ez a németül 1945-ben, franciául pedig 1948-ban megjelent munka úgy értelmezi, hogy a kanti örökség lényege az a fordulat, amikor a kanti kategóriák társadalmi értelmezést kapnak. Ebben az értelemben megelőzi Bloort (1973), aki az elsők között adott egy világos, nem ideologikus értelmezést Kant üzenetének durkheimi társas értelmezésére. Goldmann szerint egy tagolt társadalomban minden tudás társadalmilag közvetített: „Egy társas lénynek nincs módja a radikális empirizmusra.” Ez nemcsak szolipszizmushoz vezetne, hanem bármilyen gondolkodásról való lemondáshoz (168. o.).

Ezzel együtt jár a kanti örökség egy dialektikus értelmezése. Goldmann szerint Kant az empirizmus és a racionalizmus egyensúlyára mutat, valamint a tartalom és a forma összhangjára a megismerésben.

Vagyis a szaktudományok a pla- tonisztikus vagy legalábbis idealista a priori kategóriákat Kantnál értelmezni kezdik: olyan kategóriarendszereket tételeznek fel, melyek az egyedi megismerési aktushoz képest elsődlegesek, s maguknak is magyarázatuk van. A biológiai keretek vagy a társas keretek számomra mint egyén számára áthághatatlanok, megvan azonban saját eredetük és oki magyarázatuk. Kant mindig jelen lévő ihletése a konstruktivista modellekben is ott van. Jean Piaget genetikus ismeretelméletében (1960; 1976) elfogadja a kanti dialektikát mint a fejlődés alapelvét: az asszimiláció kategóriája (ez a sémák meghajtotta adatfelvétel) és az akkomodáció (a sémák hozzáigazítása az adatokhoz) szándékaik szerint Kant biologisztikus értelmezései. Piaget azonban meglehetősen nyíltan azt hirdeti, hogy az ő megközelítése meghaladja Kantot, éppen azáltal, hogy konstruktivista: sem az a priori, sem az alany és a tárgy nem adottak a kiinduláskor. A tudásformálás ciklusainak mindkét pólusa az alany konstruktív tevékenységének eredményeként emelkedik ki

Ismeretelmélet és pszichológia

Kant világosan felismerte annak fontosságát, hogy el kell különíteni egymástól tudásunk tényleges formálódását (ezt neveznénk ma pszichológiai kérdésnek), és az egyáltalán való tudás lehetőségének mérlegelését, ezt neveznénk ismeretelméleti kérdésnek. Az, hogy egy adott területen hogyan alakultak ki a kategóriák, eltér attól a kérdéstől, hogy hogyan lehetséges egyáltalán a tudás, és különösen az igazi és megbízható tudás.

Valójában a jövendő pszichológia számára Kant kriticizmusának kettős üzenete van: az egyik az állandó igény ott is a fogalmi tisztázásokra. A másik hatás azonban éppen Kant eredeti szándékaival ellentétesen működött. Kant kiterjeszti az empiristák elemző attitűdjét a megismerés kategóriarendszerére is, s így jut el az empirikus és az episzternikus alany elkülönítéséhez. Ugyanakkor ez egy ciklikus ismeretelméletet is magában rejt, ennyiben az empirizmus és racionalizmus filozófiai szintézise. A pszichológusok azonban ezt a felfogást újfent az empirikus szubjektum elméleteként értelmezik majd.

Bár Kant ezt az ismeretelméletre javasolta, a tudás formálására kibontakoztatott kritikai, szintetikus felfogásának konstruktív szerepe volt a perceptuális kutatások további tagolódásában, sőt e hatás megjelent a mai kognitív kutatásban is. Kant szerint bár minden megismerés az érzékeléssel kezdődik, ez korántsem jelenti azt, hogy az érzékelésből származna. Fel kell tételeznünk, hogy a megismerő olyan korlátoknak kell, hogy eleget tegyen, melyek egyáltalán lehetővé teszik a megismerést. Ezek a híres a priori sémák, melyek nélkül egyáltalán nem lenne megismerés. Ide tartoznak az idő és a tér fogalmai. Ezek azok, amit a legtöbbször emlegetnek Kant kapcsán. Ide tartoznának azonban a matematikai és logikai igazságok, valamint az olyan a priori szervező elvek, mint például maga az igazság fogalma, vagy az okozás fogalma.

Kriticista ismeretelméletében Kant ezeket a feltételezett kategóriákat mint a megismerés szükséges előfeltételeit hangsúlyozza. Megkérdőjelezhetetlen és zárójelbe tehetetlen kategóriák ezek, melyeket minden egyedi megismerő aktus már feltételez. A magánvaló dolgok (Ding an Sich) nem ismerhetőek meg, csak feltételezhetjük ezeket, de a dolgokat csak e kategóriák lencséjén keresztül tudjuk látni. Ennek az episztemológiának természetesen számos olyan aspektusa van, mely közel két évszázadon át elfoglalttá tette az ismeretelmélet és a logika kutatóit. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, minthogy például az eleve adott a priori szerveződés mindig analitikus-e; vagyis egy kategóriát mintegy magyarázva, vagy vannak-e szintetikus a priorik, mint például a matematikai törvények. Távolabbi történeti perspektívából nézve Kant a priori rendszerei a karteziánus racionalisták innátizmusának egy szűkebb értelmezését adják. Utaltunk már arra, hogy Descartes az inná- tizmus szűkebb és tágabb jelentését is megengedi, az utóbbi szerint nemcsak a tapasztalás kategóriái, hanem bizonyos tartalmak is veleszületettek. Kant többé-kevésbé világosan a velünkszületettség szűkebb értelmezése mellett teszi le voksát, ha – s ebben túllépünk szellemén – az a priorit mint egy biológiai rendszert értelmezzük.

Érdekes, hogy szándékaitól függetlenül Kant nézeteit a 19. századi szaktudományok újra és újra értelmezik. Ezek a szaktudományok abból a nevezetes kanti tézisből indulnak ki, mely az empirista és racionalista hagyomány kapcsolatát is jellemzi.

Ha elménk receptivitását, hogy amennyiben valamiképp afficiáltatik, képzeteket szerez, érzékiségnek nevezzük, akkor az a képesség, melynél fogva magunk alkotunk képzeteket, vagyis a megismerés spontaneitása, az értelem. Mivoltunkkal vele jár, hogy a szemlélet soha sem lehet más, mint érzéki, azaz csak ama módot foglalja magában, a melyen tárgyaktól afficiáltatunk. Ellenben az a képesség, melynél fogva az érzéki szemlélet tárgyát gondoljuk, az értelem. Egyike e tulajdonságoknak sem előbbre való a másiknál. Érzékiség nélkül tárgy nem adatnék, értelem nélkül nem gondoltatnék. Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok.

Kant: A tiszta ész kritikája. 1981, 70-71. o.

Alexander Bernát és Báróczi József ford.

Mindezt összességében úgy értelmezték, mint a tudás alakulásának séma alapú elméletét. Ez egy nem metafizikus értelmezés lehetőségét adja a racionalista hagyomány aktív megismerés felfogására. A megismerés ilyen kanti elgondolásának bevett értelmezésében a tudásformálás és a tudás rögzítése séma irányította folyamat, mert konkrét egyedi megismerési aktusok az előzetesen adott sémák és az érzékelés biztosította adatok közti kölcsönhatás eredményei. Például a két évszázad múlva Ulrich Neisser (1984) megfogalmazta per- ceptuális ciklus gondolata erre a kanti elképzelésre megy vissza. A megértés és az egyedi megismerési aktusok elméletei, mint Rumelhart (1970) rámutatott, még a mai kognitív vizsgálódásban is kanti modelleket követnek.

Vitatott kérdések – K ant és a pszichológia lehetetlensége

Kant filozófiájának van egy olyan mozzanata, mely az elméleti pszichológia lehetőségét megkérdőjelezve igen provokatív szerepet játszott. Kant szerint a racionális pszichológia vagy a Wolff számára oly fontos, kategoriális alapú elméleti pszichológia azért nem lehetséges, mert a pszichológia nem képes spekulatív és apodikti- kus szemléleti rendszert kialakítani. Ennek alapvető oka a matematizálás lehetetlensége. Kant, akárcsak a legtöbb racionalista számára a tudomány gondolata a matematikán alapszik. Mivel Descartes-tól kezdve a mentális események definíció révén nem rendelkeznek téri koordinátákkal és kiterjedéssel, s csak az idő jellemezheti őket, nem lehet rájuk érvényes dimenzionális törvényeket hozni. Az elméleti pszichológia, az „igazi dolog” nem áll rendelkezésünkre. A pszichológusoknak meg kell elégedniük empirikus megfigyeléseikkel a mentális tartalmakra vonatkozóan. Eszerint a korlátozás szerint még a kémia sem lenne igazi tudomány!

A 19. század elején megkérdőjelezik ezt a predikciót. Először is a Herbart- hoz hasonló spekulatív gondolkodók, majd később az olyan méréssel foglalkozó emberek, mint Fechner, számos ötlettel hozakodnak elő, melyek azt hivatottak bizonyítani, hogy Kant korlátozásait megfontolva igenis van mód a matematikai pszichológiára.

Általában kevésbé hangsúlyozzák az önmegfigyelés lehetőségének kanti bírálatát, mint a matematizálással kapcsolatos gondjait. A pszichológia pozitív programjában azonban világosan látni nála az introspektív kísérletezés lehetőségének bírálatát is. Antropológiája a pszichológia „pusztán” történeti programjának megvalósítása akar lenni. A spekuláció és a lehetetlen mérések helyett a különböző körülmények között megfigyelt emberi viselkedés kontextuális leírására kell törekednünk. Amint Leary (1982) ösz- szefoglalta, ez az utazáson és az ember sokféle variációjával való megismerkedésen alapuló adatgyűjtést sugallt, valamint a belső helyett a külső megfigyelést. Olyan program ez, melyet századunkban is sokkal inkább néprajzosok és antropológusok valósítanak meg, és nem a pszichológusok.

Etikai rendszerében Kant világosan azt hirdette, hogy az ember szabad lény, s itt is meg kell különböztetnünk az empirikus és a transzcendentális alanyt. Ez a megkülönböztetés, valamint a szabadság kérdése a pszichológia újonnan kibontakozó tudománya számára közvetett jelentőséggel bírt. Kant nézetében az empirikus pszichológia csak az ember szabad választásainak bizonyos feltételeit tudja feltárni. Maga a szabad választás épp azáltal, hogy szabad, nem válhat a determinisztikus empirikus tudomány vizsgálódásának tárgyává. A 19. század végén ez lesz az új pszichológiával szemben az egyik fő vádpont: a túl ambiciózus természettudomány megkérdőjelezi az emberi szabadságot. Ma már kevésbé használunk ennyire ambiciózus kifejezéseket, az a kérdés azonban, hogy milyen kapcsolat van az oksági modellek és a mentális struktúra között, valamint a determinizmus és a pszichológiai törvények között, még az évezred végén is alapvető kérdés.

Kant szubsztanciális etikája is szerepet játszott a pszichológia későbbi kérdéseiben. Amikor Kant egyetemes etikai elvekről beszél, az első, a formális mozzanat, nagyon egyértelmű: csak akkor hivatkozhatunk valamire mint erkölcsi törvényre, hogyha az egyetemesen érvényes. Ez megkülönbözteti az etikust a pusztán konvencionálistól, a pszichológus számára pedig a puszta szokásokat a normáktól. Piaget, majd Kohlberg vizsgálatai az erkölcsi normatudat és normaalakítás világáról majd ezt a fonalat teszik, ismét nem a filozófiai etika, hanem a „mentális”, pszichológiai erkölcsfejlődéstan alapkérdésévé. Az egyetlen lényegi törvény, mely tényleg egyetemes lenne, hogy az ember sosem használhat más embereket eszközként. Az ember öncél. Ez lesz majd számos humanisztikus pszichológia jelszava, korunkban is, a domináns erkölcsi instrumentális felfogással szemben.

Az elme felépítése

Kant, miközben a képesség-lélektan felszínességét bírálja, ő maga meglehetősen nagy hatású koncepciót alakított ki az elme felépítéséről, ha úgy tetszik az alapvető képességekről. Az ő felfogása szerint az emberi mentális élet a kognícióra, affekcióra és koná- cióra oszlik. „Az emberi elme valamennyi képességét kivétel nélkül a következő háromra vezethetjük vissza: megismerőképesség, öröm vagy örömtelenség érzése és vágyóképesség.” (Kant 1998, 26. o.) Ez a hármas kép velünk van még a mai pszichológiában is, ez felel meg a reprezentációk, a cselekvés és az akarat, illetve az érzelmek és affektusok vizsgálatának. Filozófiai szempontból a megfelelő a priori képességek (a tudás, a vágy és az érzés megfelelői), az értelem, az ész és az ítélőerő (Leary 1982, 27. o.). Történetileg Kant rendszere kidolgozza az aktív és passzív tudatállapotok elválasztását, s folytatja a megkülönböztetést a szélesen értelmezett és a szű- ken értelmezett szenvedélyek között. Az előbbibe beletartozik az észlelés is, s ez Kantnál javarészt a kognitív rendszernek felel meg. Kant néhány magasabb kognitív működést is idesorolna, az ő rendszere meglehetősen sokáig bevett volt. Mint Hilgard (1980) rámutat, ennek megvoltak az előfutárai mind a hétköznapi gondolkodásban, mind a hagyományos német képesség-lélektanban. Mint minden leegyszerűsített osztályozásnak, persze megvan az a veszélye, hogy túl egyszerűsítő lesz. Ugyanakkor szilárdabb az alapja, mint a spekulatí- van megfogalmazott képességek sokaságán alapuló rendszernek. Ami a mi korunkat illeti, Hilgard szerint Kant hármas felosztásának az az érdekessége, hogy mindig emlékeztet létünk „zaftosabb” aspektusaira, arra, hogy nem puszta reprezentációkészítő lények vagyunk.

Az asszociáció diadalútja a pszichológiában

Elotörténet és az általános tézis

A mi korunkat tekintve, de még a 19. század végéig visszanézve is az asszociációról az lehet a benyomásunk, hogy ennek kikövezett diadalútja volt, s lépcsőzetesen a magasabb szerveződés, az emlékezet és a tanulás magyarázó elvévé vált. Az empirista pszichológusok és a filozófiai empiricizmus természete révén a lehető legkényelmesebb magyarázó elvet tételezi fel ez. Az asszociáció részben emiatt nagyon kézenfekvő, hiszen átlátszó fogalomról van szó, s ezt állítják majd szembe a racionalista tábor spekulatív gondolkodói által feltételezett nagyszámú mentális erővel és fogalommal. Az egyszerű királyi út azonban korántsem érvényes. Az asz- szociáció fogalma még az empirista pszichológián belül is minőségi változásokon ment át. Röviden, eltartott egy ideig, amíg egységes fogalommá vált, s elvesztette negatív konnotációit.

Az asszociáció fogalma a képzettársítás, a modern empirizmus és az empirista pszichológia előtt is megvolt már. A görögök is ismerték, Platón egy nevezetes helyen utal az asszociáció jelenségére:

Ugye tudod, hogy a szerelmesek, ha meglátnak egy lantot vagy ruhát [.], amit a kedvesük szokott használni, ez történik velük: felismerik a lantot, és gondolatukban feltűnik a fiú képe, akié a lant?

Platón: Phaidon. 73d, 1984, I. 1048. o.

Kerényi Grácia ford.

Lazán értelmezve még Platón visszaemlékezési elméletét is lehet úgy értelmezni, hogy ez olyan folyamat, ahol egyéni, esetleges élmények hasonlósági alapon hívnak elő ideákat, a hasonlósági asszociációhoz hasonló módon. Arisztotelész az emlékezés és a felidézés folyamatát elemezve egy meglehetősen explicit asszociációs felfogást vázolt, mely a hasonlóságon, érintkezésen és szembeállításon alapuló elveket hirdetett. Az olasz filozófus Ferri (1883) is rámutatott erre, díjazott pályázati munkájának függelékében.

Amikor visszaemlékezünk valamire, akkor a korábbi mozgások valamelyikét végezzük el, amíg csak el nem jutunk addig a mozgásig, amely után a keresett emlékkép szokott állni. Ez a magyarázata annak, hogy a rákövetkezőre vadászunk, amikor a gondolkodás során a jelenből vagy valami másból indulunk ki, és olyasmiből, ami közeli ahhoz, amit keresünk, vagy ellentétes, vagy szomszédos vele. Ezáltal keletkezik a visszaemlékezés: a kiindulás mozgásai közül ugyanis némelyek azonosak, mások egyidejűek a keresettel, megint mások egy részét tartalmazzák annak, úgyhogy kicsiny maradék az, amit a mozgás utána megtesz.

Arisztotelész: Az emlékezésről, 451b.

In Lélekfilozófiai írások. 1988, 218. o.

Steiger Kornél ford.

2.14. táblázat - 3.1. táblázat. Az asszociációfogalom értékelésének és jelentésének változásai az évszázadok során

Irányzat

Kezdetek (17. század)

Vég (késő 19. század)

asszociáció

esetleges félrevezető, az észnek küzdenie kell ellene

pozitív magyarázó, architekturális fogalom

következtetés, logika

alapvető, leküzdi az esetleges asszociációkat

a struktúra és a logika elemekre és asszociációkra vezethető vissza


Mindez, miközben élő és ismert hagyomány volt, korántsem volt általános magyarázó elv a lelki jelenségekre. Az asszociáció újkori fogalomtörténetét a 3.1. táblázatnak megfelelően lehet összefoglalni, szembeállítva a racionális logika sorsával.

A modernitás kezdetén a képzettársítás jelenségeit létezőnek tartották, de úgy vélték, hogy ezek nem képesek mindent megmagyarázni az emberi elméről. A strukturális mozzanatok és a következtetések, az emberi elme logikai aspektusai más elveket is feltételeztek. Ezek voltak az értelem törvényei. Mind az empiristák, mind a racionalisták felvetették vagy feltételezték, hogy van valami hasonló struktúra, mely túlmegy az asszociációkon, aláássa és felülbírálja azokat. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt a kiegészítő szerveződést az értelem logikai struktúrájának.

Vitatott kérdések – Az asszociáció kettőssége a korai modernitásban

Az asszociációfogalom kettős természetének ezt az értelmezését a 30-as évek vége felé a magyar Rapaport Dezső vetette fel. Monográfiája 1974-ben angolul is megjelent, s a továbbiakban főként rá támaszkodom. Nézzük meg közelebbről az asszociációfogalom általa vázolt változásait! Francis Bacon, aki a tudomány induktív felfogását kezdeményezte, figyelmeztetett az asz- szociáció veszélyeire és ugyanakkor alkalmazta is ezt a fogalmat. Az ido- lumok azok a homályos, bizonytalan szerveződések, melyek az emberi megismerés akadályát képezik, alapjában véve asszociatív kapcsolatok. Az egyéni szokások (a sátor idolumai), társas kapcsolatok, a színház idolumai és a piac idolumai, valamint az általános emberi felépítés (a törzs idolumai) mind az asszociatív kapcsolatokban és azok révén torzítják a valóság képét. Mindez egy alapvetően teleológia irányította antropomorf tendenciát eredményez az emberi gondolkodásban. Rapaport (1938) a következőképpen foglalja össze Bacon mondandóját: „A gyakorlás, a szokás és a véletlen okozzák, hogy ezek a fogalmak ösz- szekapcsolódnak az ember fejében és egymáshoz viszonyított értéküket később is megőrzik az élet során. Az idolumok lényegében asszociátumok, amelyeket különböző befolyások, különböző okok alakítottak ki.”

Az asszociációszerű elvek, nevezetesen a hasonló dolgok közti mentális kapcsolatok és az analógia irányítják Bacon induktív módszerét is. Az asszociáció itt is csak egy elsődleges vagy előzetes szakasz azonban. Az induktív általánosításokat keresve Bacon „az asszociatívan szerzett anyag egyezéseit keresi magasabb szinten” (uo.).

Az asszociációknak kettős szerepük van Hobbesnál is. Egyébként meglehetősen mechanikus rendszerében szintén kétféle gondolkodásmódot tételez fel: az egyik az irányítatlan asszociációk eredménye, mely esetleges kapcsolatokat eredményezhet, a másik pedig a szándékos, irányított diszkurzív gondolkodás.

Lenni kell tehát valaminek, ami elvakítja értelmüket és nem engedi látniuk annak hamisságát, amit valódi igazságként fogadnak el. Ha jól megvizsgáljuk, mi tartja fogva eszüket, látjuk, hogy éppen az, amiről most beszélünk: az egymástól független és egymással össze nem tartozó ideákat a nevelés, a megszokás, pártjuknak állandó lármája elméjükben úgy ösz- szepárosította, hogy azok ott mindig együtt jelennek meg. Gondolataikban nem tudják jobban széjjelválasztani őket, mint amennyire ezt akkor tehetnék, ha ezek elméjükben egyetlen ideát alkotnának és ilyen egységben működnének ott. Ez ad értelmet az üres beszédnek, bizonyítást a képtelenségeknek, összefüggést az értelmetlenségeknek, s ez az alapja a világ legsúlyosabb, majdnem azt mondtam, a világ minden tévedésének.

Locke: Értekezés az emberi értelemről.

II. XXXIII. 18, 1964, 399. o.

Dienes Valéria ford.

Locke, aki maga a modern empirizmus megalapítója volt, szintén ambivalens volt a fogalmat illetően. O vezette be a „képzettársítás” kifejezést, azonban ez a kifejezés és a vele kapcsolatos fejezet munkájának csak negyedik kiadásában jelent meg, a szó maga pedig, a latin kiadás híres associatio idearum kifejezése, csak a fejezet címében jelenik meg (lásd erről Diamond 1974, 281.o). Ráadásul a kifejezést főleg negatív jelenségekre alkalmazza, például a gyermekkori félelmek fennmaradására. Mindez azt sugallja, hogy az asz- szociáció mint mechanikus kapcsolat negatív, nem kedvező tulajdonsága az emberi elme működésének.

Még a fejezetcímek, illetve a felvezető sorok is nagyon tanulságosak: ezeket a dolgokat Locke múlónak és nagyon rossznak tartja. Figyelmeztet arra, hogy mily sok előítélet alapozódik az asszociációra, s mily veszélyesek ezek a gyermekek fejlődése szempontjából. Az asszociációk előítéleteket, félelmeket hoznak létre, és még a könyvek kerülése is kapcsolatban van ezzel, az értelemnek pedig harcolnia kell a hatásai ellen.

1. § A legtöbb emberben van valami ésszerűtlen Alig van valaki, aki más emberek véleményeiben, okoskodásaiban és cselekedeteiben észre ne venne olyasmit, amit különösnek talál, és ami magában véve is valóban rendellenes. Mindenki eléggé éleslátású ahhoz, hogy a legkisebb ilyen természetű hibát, hacsak maga is nem osztozik benne, másban azonnal kikémlelje, s az ész tekintélyével bátran elítélje még akkor is, ha maga még nagyobb oktalanságokkal vét saját dogmáiban és viselkedésében, de ezt sohasem veszi észre, és nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, erről meggyőzni őt. [...]

5. § Helytelen ideakapcsolatokból ered Vannak ideáink, amelyek természetszerű megfelelésben és kapcsolatban vannak egymással. Eszünk feladata és kiválósága nyomon követni ezeket, összetartani őket abban az egységben és megfelelésben, melynek alapja sajátos mivoltukban rejlik. Ezeken kívül vannak más ideakapcsolatok is, amelyek tisztán véletlenből és megszokásból erednek. Vannak egymással egyáltalán nem rokon ideák, amelyek bizonyos emberek elméjében annyira egyesültek, hogy nagyon nehéz elválasztani őket. Annyira szorosan társulnak, hogy mihelyt az egyik az értelembe lép, máris ott van a vele kapcsolt másik is. És ha kettőnél több van így egyesítve, az egész csapat mindig elválaszthatatlanul együtt jelentkezik. [...]

9. § Az ideák helytelen kapcsolása tévedéseknek bőséges forrása Az önmagukban kötetlen és egymástól független létező ideák elménkben való helytelen kapcsolódásainak olyan befolyása és oly nagy ereje van arra, hogy fonákká tegyék erkölcsi és természetes cselekvéseinket is, hogy talán egyetlen dolog sincs, amely a gondos utánanézést jobban megérdemelné.

Locke, uo., II. XXXIII.

  1. 393., 395. o.

Az asszociációknak szerepük van azonban abban is, hogy megtaláljuk a gondolatok közti megfelelő vagy jó kapcsolatokat is, ahogy azt már Bacon is gondolta. Locke két tapasztalástípust különített el. Az egyik a külső tapasztalás, mely az érzékekből származik, a másik pedig „a belső ref- lexió”, amely az elme saját tevékenysége, mint a tapasztalás forrása.

[...] a másik forrás, amelyből a tapasztalás az értelmet ideákkal látja el, saját elménk bensőnkben végbemenő műveleteinek észrevétele, amikor az elme a birtokában levő ideákkal foglalkozik. Mihelyt az elme odáig jut, hogy ezekre a műveletekre eszmél és gondolkodik rajtuk, e műveletek az értelmet egy másik ideacsoporttal látják el; ezek az ideák külső dolgokból nem származhatnának. Ilyenek az észrevevés, gondolkodás, kételkedés, elhívés, okoskodás, tudás, akarás és elménknek összes különböző tevékenységei. Amikor ezeket tudatosítjuk és önmagunkban megfigyeljük, különálló ideák gyanánt fogadjuk őket értelmünkbe ugyanúgy, mint ahogyan az előbbieket az érzékeinkre ható testektől kaptuk. Ez az ideaforrás minden embernek egészen belső sajátja.

Locke, uo., II/I/4., 92. o.

A reflexió sok egyéb mellett arra a tényre utal, hogy a tudattartalmak, melyek az érzékekből származnak, új tudásokat eredményeznek, mikor az elme osztályozni próbálja őket. E folyamat során pedig keressük a hasonlóságokat, vagyis úgy járunk el, mintha egy asszociációs mechanikát követnénk. Vagyis mind Locke, mind Bacon e fejlődésben kétértelmű figurák: ócsárolják az asszociációt mint mechanikus folyamatot, mely érvénytelen kapcsolatokhoz vezet, s azt javasolják, hogy más gondolkodási műveletek gyakoroljanak e fölött ellenőrzést. Ezeknek a kiegészítő tényezőknek a tartalma azonban szintén az asszociáció lesz.

Érdemes megemlíteni, hogy a struktúráknak ez a típusú kettőssége és annak lehetetlensége, hogy a logikai következtetést visszavezessük az asszociációra, ma is velünk van. A radikális konnekcionista elméletek érvényével kapcsolatos viták során a 80-as években két megközelítés emlékeztet e felfogás relevanciájára. Fodor és Pylyshyn (1988, 49-50. o.) azt hangsúlyozzák, hogy a konnek- cionista modellek csak a tapasztalás redundanciáinak belső reprezentációját képesek kiépíteni. Nem tudnak különbséget tenni az egyidejű izgalom, vagyis a kontinuitáson alapuló asszociáció és az olyan logikai kapcsolatok között, mint a VAN, RÉSZE stb. Ezek a szerzők a konnek- cionizmusban pontosan azt a logikai strukturalizmust hiányolják, amelyet a korai kettősfolyamat-elméle- tek a logikai értelemmel próbáltak kielégíteni. Lachter és Bever (1988, 243-244. o.) ugyanennek a vitának a során azt hangsúlyozták, hogy igazából egy kettős rendszerre van szükség. A konnekcionisták szerintük csak a szokásokról tudnak számot adni, a szokások azonban sosem válnak szabályokká (ez lenne a modern megfelelője az értelem keresésének). „Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy vannak viselkedések, amelyek szokások.”

A vita (Csibra 1997) elvezetett a különböző kettős modellekhez: Clark (1995), Pinker (1997) és Marcus (1998) eltérő logikával és hangsúlyokkal, de úgy vélik, fel kell tennünk asszociatív, kontingencián és logikai struktúrán alapuló szerveződéseket egyaránt az emberi elmében.

Ennek a három évszázados fejlődésnek a másik végén – legalábbis a domináló empiricista meta- elméletben – egy olyan képpel vagy metaforával van dolgunk, mely szerint az asszociáció törvényei az emberi elme kizárólagos törvényei. Kimerítik mindazt, amit az elméről tudni lehet, ezeken túl nincs semmi, amely törvényszerű lenne az elmével kapcsolatban.

Ha ezeket a változásokat összevetjük a logikai gondolkozásmód változásaival, úgy lehet értelmezni őket, mint a pszichologizmus kiterjesztését és győzelmét. Sok minden egyéb mellett olyan felfogás ez, amely szerint kiindulópontként vannak egyszerű asszociatív törvények, s a logika törvényei visszavezethetők ezekre. A kijelentés vagy ítélet például nem olyan logikai forma, melyeket a terminusok betöltenek, vagy egyenesen a képzetek, ha úgy tetszik, hanem egyszerűen két képzet egyidejű asszociációja. Míg a klasszikus és mai logika formákból és a különböző formai kategóriák közti kapcsolatokból indul ki, például az alany és az állítmány közti kapcsolatból egy kijelentésnél, a hagyományos pszichologizmus alulról fölfelé halad. Az elemek közti asszociatív viszonyokból indul ki, hogy a logikai forma illúziójához jusson el.

A 19. század végétől kezdve a modern logika és matematika, mint sokszor látjuk, még lázadni kezdett ez ellen a pszichologizmus ellen. Mivel ebben az időben nem volt más pszichológia, amely rendelkezésre állna, szembeállították a feltehetően platonikus és egyén feletti formákat az emberi elme alapvetően asszociatív törvényeivel.

A pszichológiához hasonlóan akkoriban formálódó és emancipálódó területi függetlenségét (a formális logika függetlenségét) védve és a logikai forma klasszikus s részben skolasztikus racionalista hagyományát modernizálva újra megállapították az emberi elme autoritását az asszociációk játékával szemben. A német matematikus, Gottlob Frege, a filozófus Edmund Husserl és a brit matematikafilozófus Bertrand Russell kulcsszereplők voltak ebben a folyamatban. Felvetéseik meglehetősen pla- tonisztikus jellege azt eredményezte, hogy a tulajdonképpeni pszichológia hosszú ideig nem profitált ezekből a változásokból. Az ember uralkodó empiris- ta-társításelvű felfogását nem rendítették meg ezek a fejlemények. A 20. században számos újabb lépésre volt szükség, hogy megvalósuljon Boole álma, az az álom, hogy a logika törvényei az emberi gondolkodás törvényei, és hogy kifejlődjön az emberi elme kijelentés alapú modellje. Bizonyos értelemben ez a 17. századhoz való visszatérést jelent, a 17. századi karteziánus ismeretelméleti helyzethez, mint azt sokszor hangsúlyozta Chomsky (1966; 1993; 1995). Az asszociációs szerveződések az elme fontos meghatározó tényezői, nem tudják azonban az emberi értelem sajátosságait megmagyarázni.

Az asszociáció mint mechanisztikus magyarázó elv igazi győzelme: David Hume

Berkeley, amikor az észlelés magyarázatában az egyéni tapasztalásra épített, az asszociációt mint pozitív konstruktív fogalmat vagy alapelvet használta. Az ő számára az asszociációk nem újabb hibák forrásai, hanem „tudás” forrásai. Ezzel a lépéssel megfogalmazta az asszociációk konstruktív elképzelése felé történő elmozdulást.

Az empiricizmus további fejlődése során fontos mozzanat volt, hogy az asszociáció kulcsfogalma megszabadult a kiegészítő elvektől, a megalapozatlan, a mentalitáson túli erőfeszítésektől, melyek azzal fenyegettek, hogy eltávolítanak a megismerés tapasztalati alapjaitól. Ez lesz John Locke belső reflexiófogalmának a sorsa is. Ez a tisztogatás megnyitotta az utat, hogy az asszociáció mechaniszti- kusan értelmezve pozitív, konstruktív értelemben mechanizmussá váljon: az emberi elme igazi működésének tiszta leírásává.

E folyamatban kulcsszerepet játszott David Hume (1714-1776). Hume, bár kevés ontológiai vagy metafizikai elkötelezettség jellemzi őt, pontosan a metafizikának ez a kerülése hordozta igazi üzenetét. Szigorúan fenomenológiai elképzelést javasolt, mind a világról, mind az emberi elméről. E megközelítés révén nem csak bevezette és megerősítette az általános szkepszist, hanem meg is alapozta minden dogma- tizmus pozitivista bírálatát. Sokszor hivatkoznak rá úgy, mint az elementarista pozitivizmus atyjára. Munkájában azonban ez a pozitivizmus korántsem valamiféle unalmas tényszerű magaillegetés. Az ő korában igazából a gondolkodás tisztaságáért folytatott küzdelemről van szó. Folytatása ez a karteziánus bizonyosságkeresésnek is. Hume nem a velünk született eszmékben talál bizonyosságot, hanem abban, hogy mindent tagad, ami nem bizonyos. Az ő munkájában a sziklaszilárd bizonyosságot a valószínűségi igazság váltja fel, és a tudásnak ebben az új szemléletében központi szerepük van az asszociatív képződményeknek. Az asszociáció és az érzékelő elementarizmus kulcsszerepet játszottak kriticizmusában.

Hume-nál az asszociáció lesz az alapszabály, vagy inkább a lelki élet statisztikai szabályszerűségeinek alaptörvénye. Nem pusztán az emlékezés s a felidézés törvénye, hanem egy átfogó felelős tényező, mely az emberi lelki élet kontingens tényeit magyarázza. Ez eredményezi a benyomások képzetekké való kombinálását. Osztályozást is javasol az asz- szociáció típusaira.

Három minőség létezik, mely képes ilyen asszociációt teremteni [.] nevezetesen a hasonlóság, a térbeli és időbeli érintkezés, valamit az ok és okozat kapcsolata.

David Hume: Értekezés az emberi természetről.

1737/1976, 247. o. Bence György ford.

Ennek a jellemzésnek van néhány fontos vonása. Először is Hume nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a törvények fenomenológiai, jelentőségtani érvényűek. Az elvek az emberi természethez tartoznak, ez az empiricisták rejtett racionalista elkötelezettsége: „sokkal hasznosabb a megtalált elvnek a következményeire fordítani a figyelmét [ti. a filozófusnak], semmint az elv okait kutatnia” (uo., 36-37. o.). Más helyeken nyíltan tagadja, hogy dönteni tudnánk magának a léleknek az anyagi és szellemi értelmezéséről. „Elég okunk van arra, hogy elhagyjuk azt a vitát, mely a lélek anyagi vagy anyagtalan természetéről szól, s ez azt eredményezi, hogy egyáltalán magát a kérdést is elítéljük. Semmiről sincs tökéletes képzetünk, csak az észlelésről.” (Uo., 124. o.)

Hume egy másik fontos új fogalma az okság értelmezése. Még az okság is egy olyan struktúra, amelyet a világra az elme kényszerít rá. Az okság, mint olyan Hume számára asszociatív elv. Mindennek nyilvánvaló következményei vannak a világgal kapcsolatos felfogásunkra. Ahogy azt a 19. század végi Hume-követők, mint Ernst Mach és Karl Pearson felvetik majd, a fenomenalista megközelítésben az okságot mint esszencialista fogalmat felváltja a korreláció, mint statisztikai fogalom.

Néhány kellemetlen következmény: az én eltűnése

Mindebből következik egy harmadik gondolat is, a fogalmi redukcionizmus: ezen elvek segítségével fel tudjuk építeni az elme egész világát. És nem csak az elme világát, hanem a külvilág egész világát is. Hume indít el egy olyan radikális típusú fenome- nologizmust, mely még a külvilágban való hitet is csak mint hipotézist tekinti, s nem mint biztos tényt. Ezért tekinthető a pozitivizmus megalapozójának (Kolakowski, 1968). Ebben a fenomenológiai redukcionizmusban egy logikai szálat követ, ahol az első lépés annak posztulálása, hogy az emberben van egy tendencia, hogy az ismétlődő élmények mögött stabil dolgokat lásson. Ebből következik, hogy érzékleteink ismétlődéséből arra jutunk, hogy vannak tárgyak a külvilágban. Továbbmenve egy nyelvi tényező az, hogy minden szavunknak megfelelő tárgyakat tételezünk fel a főneveknél. Mintegy a nevek meglétéből következtetünk a dolgok folytonos meglétére.

Mindennek meglehetősen aggasztó következményei vannak minden hagyományos realista episz- temológia számára. A legaggasztóbb következmények azonban a halhatatlan lélek és a self fogalmára nézve érvényesek. Túlzónak tűnik itt az „aggasztó” kifejezés többszöri használata, emlékeztetnék azonban rá, hogy Kolakowski (1968) a pozitivista gondolkodás kiváló áttekintése során szintén arról beszél, hogy melyek „Hume munkájának destruktív következményei”. Valószínűségi felfogása a tudásról, és esszencializmus-ellenes attitűdje „úgy is mondhatnánk, hogy a felvilágosodás tehetetlenségét tükrözi” (56. o.).

Mindennek van azonban egy pozitívabb olvasata is. Hume véleményét nem burkolja retorikus hasonlatokba. Két fejezetben egyenesen beszél. Ezeknek az a címe, hogy A személyes azonosságról és A lélek halhatatlanságáról. Az utóbbi fejezetben világosan bevallja agnoszticizmusát a keresztény emberkép központi gondolatát illetően, vagyis a lélek halhatatlanságára nézve. Hume egy külön, életében a megjelenés (1755) közben visszavont esszét is szentelt a lélek halhatatlanságának. Egyik alapgondolata, hogy nincs okunk feltételezni, hogy a léleknél nem érvényesülne a természeti hanyatlás szabályszerűsége. Ráadásul „a vallásos elmélet híveinek még az is némi fejfájást okozhatna, hogy hova teszik azt a végtelen sok halál utáni létezőt”. A vitriolos filozófus a lélek halandósága melletti érvként hozza fel hanyatlását az idős korban: „az utolsó tünetek, melyeket a szellem mutat, a következők: zavartság, gyöngeség, érzéketlenség, korlátoltság – megsemmisülésének előhírnökei”. Mindez egy óvatosan hirdetett test-lélek azonosság felfogást is megenged számára. „A test és a lélek mindenben osztozik. Az egyik szervei kivétel nélkül szervei a másiknak is. Az egyik létezése tehát feltételezi a másikét, és megfordítva.” (Hume 1777/1994, 352., 351. o.)

Mielőtt túl modernnek látnánk ezt a metszően világos gondolkodású egyházromboló skótot, aki felforgató nézetei miatt nem is kapott egyetemi állást, ne feledjük, hogy ez a leleplező fogalmi kritika, miközben előítételeteket és hiteket fedez fel racionálisnak szánt érvelések mögött, más témákban maga is áldozata ennek. Számára a lélek halandósága mellett szóló érv a nők alacsonyabbrendűsége is. Számára a vallásos világkép túl egyetemes.

A lélek halandóságának elmélete alapján könnyen megmagyarázható, hogy a nők képességei miért alsóbb- rendűek: a háztartás világában zajló életükhöz nincs szükség magasabb szellemi vagy fizikai képességekre. A vallási elméletben a különbség eltűnik, vagy teljesen jelentéktelenné válik. A két nemnek ugyanolyan feladatokat kell teljesítenie; értelmi és akarati képességeiknek tehát ugyancsak egyenlőnek, s a jelenleginél mérhetetlenül nagyobbnak kellene lennie.

David Hume: A lélek halhatatlanságáról.

1777/1994, 348. o. Takács Péter ford.

Romboló érvei a lelket és a selfet illetően pozitív üzenetet is hordoznak: módszertanilag ez egy további eltávolodás az elme szubsztancia-metaforájától, mely a tudományos pszichológia akadálya volt. Igen tanulságos, hogy az első német kísérleti pszichológusok mikor az elme tudományos megközelítését vázolták, Hume-ot emelték ki mint kulcsszerzőt „az elme vagy lélek mint aktualitás”, s nem mint a szubsztanciatanítás őseként (így gondolkodott például Wundt 1903).

Hume az elme szubsztancialista felfogásának bírálatából indul ki, s egy olyan nézőpontra jut, ahol az én vagy a self a tapasztalás ténylegességében oldódik fel.

Vannak filozófusok, akik azt képzelik, hogy minden pillanatban annak vagyunk tudatában, amit énünknek nevezhetnénk . Ami engem illet, amikor legbensőségesebben belépek oda, amit önmagamnak nevezek, mindig valamilyen érzékletbe ütközöm. . Sosem tudom magamat megragadni, valamilyen észlelés nélkül. S ha a halál megfosztana minden észleléstől, s nem tudnék sem gondolkozni, sem érezni, sem szeretni, sem gyűlölni testem felbomlása után, akkor teljesen megsemmisülnék.

David Hume: Értekezés az emberi természetről.

1976, 436., 438. o. Bence György ford.

Vegyük észre, hogy ezzel a lépéssel a modernitás oly sokat bírált keretein belül a karteziánus én mint kiindulópont egész fogalmát megkérdőjelezik és trónfosztottá teszik. Ez annál is fontosabb, mivel Hume lesz a különböző szellemtudományok kiindulópontja. Tovább halad, amikor „pozitív kiindulópontot” nyújt. Azt hirdeti, hogy nemcsak a selfet mind kiindulópontot kell megkérdőjelezni és nemcsak ez rendült meg, hanem ez fel is oldható a tapasztalat áramlásába.

A lélek. nem más, mint a különböző észleletek rendszere vagy sorozata. összetevődik belőlük, vagyis nem azt mondom, hogy a szellem rendelkezik különféle észleletekkel. A szellem nem szubsztancia, amelyhez ezek inherens módon kapcsolódnak.

David Hume: Értekezés az emberi természetről.

1976, 611. o. Bence György ford.

Figyelemre méltó, hogy az elmének ez a feloldása érzékletek csokrába vagy mintázatába, s a szubsztanciafogalmak vagy az esszencializmus puszta munkahipotézisként való kezelése, melyet az emlékezet támasztana csak alá, hosszú életűnek fog bizonyulni a filozófia és a pszichológia későbbi történetében egészen mindmáig. Követője volt ennek Condillac (lásd fentebb), s a 19. század jó részében a francia episztemológiát, amint például Goldstein (1994) munkája rámutat, az integrált én-elméletek (melyek szimpatizálnak a katolikus egyházzal), valamint a szenzualista és szociális felbomlási self-elméletek vitája uralta. A kontinens másik végén Ernst Mach (magyarul 1927, eredetileg 1887; 1897) teljes lendülettel felvette a hume-i örökséget a századfordulón, s azt hirdette, hogy az én az érzékletek áramlásában oldódik fel. Ennek a hagyománynak azonban új ízt is adott azzal, hogy azt hirdette, én-fogalmunk, valamint a tárgyak fogalma is puszta darwini adaptáció: gazdaságos rövidítés, melyet azért van jogunk alkalmazni érzeteink áramlására, mert működik.

A másik vonal, melyet Hume elindított, én-fogalmunk tényszerű interpretációjára vezetett. Ez elindult már Condillackal, amikor az ént javarészt testérzéseinkkel azonosította. Mach itt is kulcsszereplő. Kulcsjelentőséget tulajdonít a testképnek énfogalmunk lehorgonyzásában. Mai szerzők, mint Daniel Dennett (1991; 1994; 1998a) az én és a tudat darwini dekonstruált megközelítésében egy nyíltan antikarteziánus üzenettel veszik fel ezt a megközelítést az énhez és a tudathoz. A karteziá- nus színház, mint láttuk, felbomlik, s nem csak élmények állandó áramlása váltja ezt fel, hanem egy általános darwini értelmező attitűd, és mentális fogalmaink lágy természetének belátása.

Ami a vallástól való távolodást és a szekularizációt illeti, érdemes megemlíteni, hogy hogyan alakul Hume terminológiája. Értekezésében az elme (mind) kifejezést majdnem tízszer olyan gyakran használja, mint a lélek (soul) kifejezést. Az arányszámok 369 és 44. Ráadásul a lélek szinte kizárólag a saját anyagi alapjaival, azok hiányával, illetve a lélek halhatatlanságával foglalkozó fejezetben jelenik meg, vagyis a lelki élet vallásos koncepcióját tárgyaló részben. A tudat (conscionesness) Hume számára sokkal kevésbé van előtérben, szemben a modern szerzőkkel, mint Dennett: csak 8-szor szerepel. S nagyon tanulságos az ontológiai elkötelezettségek kerülését és a semlegességet illetően Hume részéről, hogy pusztán 6-szor használja az agy kifejezést. A szív sem végzi jobban, ez is csak 5-ször fordul elő. Érdemes ezen a ponton megemlíteni, hogy már Locke is hasonló irányba mozdította el a terminológiát értekezésében. Az elme tízszer olyan gyakori, mint a lélek (1357 szemben a 166-tal), s a tudat csak melléknévi jelentésben, mint tudatos szerepel (101-szer). Az agy 19-szer fordul elő, a szív pedig 9-szer.

A mechanika uralma

Hiszen mindenki tisztában van azzal, milyen fáradságosak voltak a tudomány és filozófia eddig alkalmazott módszerei; ezek után az ő találmánya segítségével a legbutább ember is jóformán számba se vehető minimális költséggel és egy kis testi megerőltetéssel írhatja egyik könyvet a másik után – lehet az filozófia, vers, államtudomány, politika, matematika, teológia –, anélkül, hogy egy szikrányi értelemre vagy szaktudásra volna szüksége. Ezek után odavezetett a rámájához, melyet minden oldalról körülvettek sorba állított tanítványai. Húsz láb volt egy-egy oldala; az egész szerkezet a szoba közepén állott. A keretet egészen apró fakockák töltötték ki, körülbelül olyanok, mint amilyeneket a hazárdjátékosok pörgetnek pohárból, de azért láttam, hogy nem egyformák. Ezeket a fadarabokat vékony drótok kötötték össze. Minden egyes kockának mind a hat oldalára kis cédulák voltak ragasztva, ezekre a cédulákra aztán ráírták anyanyelvük összes szavait, végigragozva őket minden elképzelhető módban és időben, teljes összevisszaságban. A professzor ezután megkért, hogy most jól figyeljek, mert mindjárt elindítja a készüléket. A tanítványok a mester parancsára mindnyájan markukba ragadtak egy-egy vasforgattyút (ezekből negyven darab volt körös-körül a rámákra szerelve); amint egyet forgattak rajta, a szavak sorrendje teljesen megváltozott. A mester ezután megparancsolta harminchat ifjú famulusnak, hogy szép óvatosan olvassák le a különböző sorokat, amelyek egymás után felvetődtek a gépben, és ahol három vagy négy szó úgy pottyant volna egymás mellé, hogy azok esetleg valamely mondat részeiként foghatók fel, azonnal diktálják le őket a távolabb várakozó négy ifjúnak, akik az írnokok szerepét töltötték be. Ezt a műveletet háromszor vagy négyszer is megismételték, és minden egyes fordulatnál sikerült is a szavakat más és más figurációban keverni aszerint, hogyan bukfenceztek a kis fakockák összevissza.

Fiatal tanítványai napi hat órán át gyakorolták ezt a munkát, és a professzor nagyszámú és óriási fólióköte- tet mutatott nekem, amelyeket ez ideig gyűjtöttek, teli ilyen mondattöredékekkel – ezeket idővel majd össze fogja ragasztani, és e gazdag anyag felhasználásával az összes tudományok és művészetek kimerítő Corpusával ajándékozza meg a világot. [...]

Jonathan Swift: Gulliver utazásai.

1727/1992, 262. o.

Szentkuthy Miklós ford.

Az ontológiai elkötelezettségek kerülésével együtt Hume mégis nagy lépést tett az ember mechanikus felfogásának kibontakoztatása irányába. Mikor az asszociációt minden lelki jelenség irányító elvévé tette, ezzel szövetséget valósított meg az elme szerkezete és a mechanisztikus világkép felépítésére vonatkozó spekulációk között. Danziger (1990, 340-342. o.) e szempontból rámutat arra, hogy figyelemre méltó különbség van az asszociációk arisztotelészi felfogása és a Hume kialakította felfogás között. Nevezetesen Arisztotelésznél egy olyan emberi intencionális ágensről van szó, aki kapcsolatokat keres és kapcsolatokat hoz létre („a vadász”), míg az asszociációfogalom mechanizálá- sával a metaforák egyre inkább „vonzalomról” és hasonló mechanikus folyamatokról szólnak.

A mechanika formálódó új tudományának általános hatása az egész felvilágosodás korabeli empirista hagyományban világos. A newtoni eszmék hatását legvilágosabban azonban Hume mutatja, amikor az asszociációt mint a vonzás (lásd tömegvonzás) eredményét fogja fel. Ez a folyamat olyan, mint a gravitáció Newtonnál: magát a távolhatások lehetőségét is Newtontól veszi át Hume.

A mechanikának azonban volt egy általános metodológiai hatása is a felvilágosodás korabeli elmefilozófiára. Maga az a gondolat, hogy a változatosságot néhány törvényre vagy szabályszerűségre lehet visszavezetni, a fizikai tudományok ihletését mutatja. Mint ennek mai bírálói mondják (pl. Toulmin 1990), a modernitás egyik vezető gondolata a dekontextualizáció, míg a másik kettő, a deperszo- nalizáció és az érdekmentesség (Shapin 1996). Itt az alaptörvények döntő szerepet játszanak. Radikális formájában mindez, mint Laplace kifejtette, teljes determinizmust is sugallna. Ha ismernénk egy rendszer pontos helyzetét egy időben, természeti törvények révén képesek lennénk bejósolni annak jövőjét is. Ez a determinista egyetemesség természetesen kihívást jelentett az elmét illetően: vajon azt is sugallja ez, hogy a belső világ bejósolható lenne?

Törvények és szabályszerűségek: az emberi, a természeti és a társadalmi törvények

Ebből a szempontból figyelemre méltó, hogy a társas életre vonatkozó szabályszerűségeket és az intézményes szabályozottságokat érintő elképzelések kapcsolatba kerültek a természeti törvények fogalmával. Valójában az a hume-i hagyomány, mely megkérdőjelezte az okság esszencialista értékelését, minden természeti törvényt mint tapasztalati és tényszerű kijelentések puszta konjunkcióját fogja kezelni.

Évszázadokon át ez a felfogás uralta a filozófiát. Ugyanakkor a természettudósoknak megvolt az a tendenciájuk, hogy saját törvényeiket mint nem pusztán kontingens szabályszerűségeket kezeljék, melyek a jelenségek természetéből is kifejeznek valamit. Mindennek egyik aspektusa az a gondolat volt, hogy a természet mögött egy rejtett tervezet rejlik. A mechanisztikus világkép megengedte, sőt egyenesen megkívánta a Teremtőt. A természeti törvények az ő tervezetét tükröznék (lásd erről Shapin 1996). A természet tanulmányozása ható okokból és statisztikai szabályszerűségekből indul, ugyanakkor egy mögöttes tervezetet tükröz. E tekintetben a természeti törvények túlhangsúlyozott felfogása azt a szerepet játszotta, hogy a természettudomány világában korlátozzák a csodák szerepét, vagy egyenesen kizárják onnan. A természeti törvényeinknek ebben az erős, kivételt nem ismerő felfogásában az intézményes törvényeknek valójában fontos metaforikus szerepük volt. A metafora kiindulópontja vagy forrása az ember alkotta törvények, s nem az örökkévaló naturális törvények voltak. E törvények Janus-arcúak. Egyrészt hajlékonyak, hiszen ember alkotta őket. Másrészt viszont szigorúak és nem statisztikai jellegűek, mivel egyre pontosabb meghatározások keretében jelentek meg. Ez a francia felvilágosodott filozófus, Montesquieu vezéreszméje a kormányzással és a törvények szellemével kapcsolatos munkájában, mint arra a magyar filozófiatörténész Szabó András György (1964) rámutatott.

Később aztán az emberek az ember alkotta, de szigorú törvényeknek ezt a fogalmát kiterjesztették a természet szabályszerűségeire. Feltételezték, hogy a természetet ugyanúgy irányítják a törvények, mint ahogy az emberi társadalmat is törvényeknek kell irányítaniuk, és nem az önkénynek.

A 19. század közepén olyan szerzők, mint John Stuart Mill, Auguste Comte és Karl Marx munkáiban egy második fordulattal kiterjesztődött a természeti törvény fogalma az emberi viselkedés szabályszerűségeire: az emberi viselkedés olyan törvényeket követ, melyek ugyanolyan szigorúak, mint a természeti törvények. A korai modernek, különösen Descartes számára az emberi szándék kivételt jelentett a mechanikus törvény irányította világból (Shapin 1996). Ezt ekkorra elvetették. Ez a kiterjesztés nemcsak az emberi elme, majd az emberi viselkedés kontextusfüggetlen értelmezését tette lehetővé, hanem a jelentés nélküli értelmezést is. Ez a lépés meglehetősen fontos volt: előfeltételt jelentett az emberi elme és viselkedés tudományának kialakulásához. Ugyanakkor megkérdőjelezhető teljesítmény volt az emberi elmének tulajdonított „értelmetlen vagy értelem nélküli” státus révén. A 3.2. táblázat ezt a körforgást mutatja.

Az elme mozaik megközelítése

Különösen Hume-ot követően az empirista iskola számos filozófusa az elméről, akárcsak a fizikusok a tárgyak világáról, dekomponált módon kezdett gondolkozni, úgy fogva azt fel, mint ami minőségileg egyöntetű tömegpontokból áll. A tudattartalmak, még a legbonyolultabbak is dekomponálhatóak lesznek összetevő benyomásokra. A lelki életnek mozaikszerű jellege van, ahol is az elemek mind visszavezethetők a benyomásokra. Kapcsolataik teljességgel mechanikus, vagyis nem intencionális szabályszerűségeket követnek. Nem kell új törvényeket feltételezni minden dologra, pusztán néhány alaptörvényt kell felfedezni, mint a newtoni mechanikában.

2.15. táblázat - 3.2. táblázat. A törvényfogalom sorsa az emberi természetre való kiterjesztése során

Törvények típusa

Forrás

Működés

a törvény jogi fogalma

emberi döntés

intencionális

természeti törvény

természet állapota

értelmetlen

a társadalom és mentális

az emberi természet

az emberek is értelem

tudományok törvényei

állapota

nélküliek


A mechanikának ez az átfogó szerepe, vagyis az általános, kontextusfüggetlen törvények kis halmazának feltételezése a lelki életre vonatkozóan igen erőteljesnek és fontosnak bizonyult. Volt azonban a mechanikának egy szubsztanciális és szűkebb értelmű hatása is az empiricisták mechanikus felfogására. Ez az elme mechanikus materialista értelmezését eredményezte. Hume maga, amint láttuk, nagyon gondosan ügyelt arra, hogy elkerüljön minden materiális magyarázatot az általa javasolt fenomenális törvényszerűségekre. David Hartley (1705-1757) azonban újra felveszi Hobbes gyűlöletes eszméit. Mikor 1749-ben az asszociációs metaelmélet szisztematikus rendszerezését publikálta, két elvre alapozott. Az egyik az asszociációk általános magyarázó ereje, a másik viszont az idegrendszeri működések és a lelki érvek közötti feltételezett megfelelés. A miáltalunk felvett dimenziók szempontjából volt doktrínája a belső redukcióra (asszociációk), de a külső redukcióra is (a lelki élet törvényszerűségeinek visszavezetése az agyműködésre). Ferri (1883) Hartley szövegének különböző részeit elemezve némi kétértelműségre mutatott azonban rá. Hartley hivatalos programja nem volt világosan materialista: tagadta azt, hogy a mentális minőségeket vissza lehetne vezetni az anyagiakra, s későbbi terminológiát használva fenomenológiai parallelizmust sugallt. Részletesen kidolgozott rendszere azonban a mentális világnak az idegrendszeren alapuló világra történő visszavezetését sugallta. Mindez természetesen az idegműködés elektromos elméletét jóval megelőzve történt. Hartley felfogása szerint az ingerlések az idegekben vibrációkat váltanak ki. A képzetek e vibrációk nyomai. Az asszociációk mind az érintkezésre vezethetők vissza, az egyidejű vagy egymást közvetlenül követő vibrációk pedig rezonancia- szerűen kiváltják egymást. Nem meglepően egy materialistától, Hartley az asszociatív kapcsolat gondolatát kiterjesztette a motoros mozzanatokra is: a mozgások is kapcsolatba kerülnek egymással. Ezt később felvette rendszerébe Brown is, még később pedig Alexander Bain, amikor a szokások magyarázatában az evolúciós gondolatokat és az asszociácionizmust próbálta összekapcsolni.

Joseph Priestley (1733-1804) igen nagy szerepet játszott e gondolatok terjesztésében, de mint Warren (1921) megemlíti, a materializmus elleni teológiai indulatok miatt ez a kampány nem szükségszerűen támogatta az asszociácionizmus ügyét. Figyelemre méltó, hogy Rapaport (1938) modern összefoglalása például teljességgel megfeledkezik Hartley és Priestley munkáiról. Úgy tűnik, hogy semmi üzenettel nem bírnak számára az asszociációelmélet belső vagy mentális szerveződéséről, pusztán annak fizikai megvalósítására vonatkozó elméletek.

A mentális mechanika és a mentális kémia

Hume és Hartley munkái kialakították az asszociáció mechanikus szerepének teóriáját. Ez az, amit Bever, Fodor és Garrett (1968) a mi korunkban az asszociácionizmus Terminális Metaposztulátu- mának neveztek. E szerint lényegében, ami belül mentálisan kapcsolatba kerülhet, meg kell, hogy feleljen valaminek a tényleges viselkedésben. Nincs mód valódi rejtett (mentális) egységekre.

Anderson és Bower (1973) modern áttekintésükben ezt a metaposztulátumot három különböző tézisre bontották szét:

  1. Érzéki tézis. Minden pszichológiai egységnek az érzékelésben kell erednie és arra kell visszave- zethetőnek lennie.

  2. Konnekcionista tézis. Az elemek csak érintkezéssel, asszociációval kerülnek kapcsolatba egymással.

  3. Mechanisztikus elv. Minden viselkedés és a mentális élet megmagyarázható a két fenti tézis segítségével olyan kiegészítő elveket használva, mint az asszociatív láncok és így tovább.

Bár Hume és Hartley révén az empiricista irányzat a harmadik tézist általánosan elfogadta, s ez végső csapást jelentett az olyan kiegészítő elvek számára, mint a belső reflexió, számos további probléma várt megvitatásra, különösen a második tézist illetően. Ahogy Anderson és Bower (1973) rámutatnak, a különböző asszociácionista szerzők igencsak megosztottak voltak egymást közt a tekintetben, hogy az érintkezés mellett megengedjenek-e olyan egyéb elveket is, mint a hasonlóság.

Valójában ezeknek az elveknek a tagolása az empirista filozófiai pszichológiát egy óramű szerkezeti modell keretébe szorította be. A Karl Popper (1972) által a tudományos modellek tipológiájára javasolt megoldásban szembeállíthatjuk egymással azokat a modelleket, amelyek egy rögzített korlátokkal és korlát-kielégítéssel jellemezhető mechanizmust használnak (ezek az óraműmo- dellek), s szemben velük dinamikus modelleket, melyek kibontakozó interakciót tételeznek fel az erők között (ilyenek a felhők), ahol is a korlátok bizonytalanok, s a struktúrák dinamikusak. Mind az empiricista pszichológia, mind az idegrendszer működéséről formálódó elképzelések az óramű- modellek közé tartoztak. Egy további évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a biológiai orientációjú megismerési modellek a pszichológiában komolyan vegyék a felhőszerű megközelítéseket. Az igazat megvallva az óraműmodellek még ma is újra megjelennek, például a mesterséges intelligencia kutatásában, valamint az információfeldolgozást előtérbe állító pszichológiában a rögzített kódolási lépések keretében.

Ellenreakciók

Próbálkozások az aktív elme fogalmával

Az empiricista hagyomány fejlődése nem állt meg az alapelvek kidolgozásánál. Igazából számos új javaslat körvonalazódott a második elv tagolását tekintve. E fejlemények megértéséhez tudnunk kell, hogy mind a brit szigeteken, mind a kontinensen, a francia felvilágosodásban az uralkodóan empiricista felfogás ellenállás és intellektuális reakciók közepette vált uralkodóvá. Különböző okokból s különböző helyeken az „uralkodó” filozófiák többnyire egy ezzel rivális tudatelméletet fogalmaztak meg. Ez megkérdőjelezte az empiricista elmélet mechanisztikus és gépies építkezésének leegyszerűsítő feltevéseit, és ehelyett egy aktív lelket javasolt. E felfogásoknak sokszor volt vallásos és spiritua- lista ihletésük (lásd erről Baldwin 1913, 2. kötet, 47-48. o.). A brit szigeteken a skót iskola különösen fontos szerepet játszott. Bizonyos értelemben ők újrakonstruálták a képességlélektant: a mentális működések sokrétűsége mellett álltak ki. Thomas Reid (1711-1796) újra hangsúlyozta a megismerő és motiváló erők elkülönítésének fontosságát. Az „Emberi elme aktív erőiről” szóló tankönyveivel különösen nagy hatást gyakorolt a vallási alapú lélektani oktatásra Amerikában. Az elfogadott rendszerekre való támaszkodás helyett alapelvként a józan észre való támaszkodást hangsúlyozta. Erkölcsi elveiben szintén szembeállította az empi- ricista elméleten alapuló érdekközpontú felfogást az „erkölcsi érzéken” alapulóval, nem minden moralizáló felhang nélkül. Franciaországban hasonló szerepet játszott Fran^ois-Pierre Maine de Biran (1766-1824). Maine de Biran egy olyan aktív elmefelfogást dolgozott ki, melyben Condillac alapvető téziseit a tapintás szerepéről egy absztraktabb elvvé alakította át. Maine de Biran szerint a megismerésben a legfontosabb mozzanat egy intim belső érzék, s a megismerésben aktív szerepük van akarati erőfeszítéseinknek és ezen erőfeszítések tudatosulásának. A belső tér az Ego alapja: az Ego a környezeti tárgyakból átélt ellenállásokból kiindulva alakul ki. Ez a felfogás meglehetősen vitatott volt, közvetve azonban a természettudományok szigorúságán keresztül Ernst Webernél az izomérzékre vonatkozó gondolatok kialakulásához vezetett. Fenomenológiai felfogása oly provokatív volt, hogy Jean Piaget százötven évvel később, 1965-ben is relevánsnak tartotta Biran munkásságát a filozófiai pszichológia veszélyeit tárgyalva.

Az aktív elmét, s nem az óraműszerű mechanizmusokat hangsúlyozó különböző megközelítések nem rendítették meg az empiricisták hitét a tudományos, vagyis mechanisztikus elemzésben a lelki életről. Ugyanakkor lágyították és módosították nézeteiket. Ezeknek az idealista-racionalista, s néha misztikus megközelítéseknek a hatására a fenti második tézis, a konnekcionista érvényessége vált alapvető kérdéssé az asszociációs doktrína hívei számára. Mai terminológiában ez úgy hangzik, mint annak kérdése, hogy vajon az egész mentális élet mechanikus gépezetnek tekinthető-e, vagy fel kell-e tételeznünk, ha nem is a lélek aktivitását vagy misztikus erőket, de alternatív működéseket is, például szabályokat, mint ma sokan hirdetnék (Pinker, 1991). Miután a Locke-nak megfelelő belső reflexió százévnyi fogalmi küzdelem után kiiktatódott, új címszavak alatt hasonló kérdések merültek fel.

A szuggesztió másodlagos törvényei: Thomas Brown

Thomas Brown (1778-1820) mutatta legvilágosabban az úgynevezett skót iskola hatását. Egész terminológiája lágyabb megközelítést sugall, mint amit Hartley és követői használnak. A kapcsolatokat nem asszociációknak nevezi, hanem szuggesztiók- nak. Szemantikailag ez gyengébb és értelmezettebb kapcsolatokat jelent a mentális egységek között. Az egyik képzet sugallja a másikat anélkül, hogy tényszerű kapcsolat lenne közöttük. Hamarosan bírálták is, ha nem is élesen a későbbi asszocionisták, mint például J. S. Mill, arra hivatkozva, hogy Brown Hartley-nak túl felszínes és könnyed követője volt, aki nem igazán értette meg előfutárának erőteljes üzenetét (Ferri 1883, 81. o.). Brown azonban terminusai megválasztásával meglehetősen világos. Azt hirdeti, hogy „a szuggesztió idején valójában pusztán annak vagyunk tudatában, hogy egy érzést követ egy másik – és nyilván nem vagyunk tudatában valami korábbi folyamatnak, melytől ez a szuggeszció függene” (Brown, idézet Warren 1921, 26. o. nyomán).

Brown fenomenológiai hozzáállása finom megkülönböztetéseket tesz lehetővé a kapcsolatok fokozatait és forrását illetően. Alapvető törvénye a közelség törvénye, három elsődleges szuggesztiós törvényre bontható fel: a hasonlóság, az ellentét és a tér-idői közelség törvényére. Brown azonban még továbbmegy a kapcsolatok megsokszorozásában, és ezzel a konnekcionista elv felszabadításában. A lelki élet összhangjának gazdagságát és változatosságát lefedendő, másodlagos szuggesz- tiós törvényeket is felvet. Brown szerint ezek a másodlagos törvények a módosító törvényekre vonatkoznak. Vagyis Brown beemeli azokat a kon- textuális mozzanatokat (Warren 1921), melyek a mentális jelenségek törvény alapú tárgyalásából olyannyira hiányoztak. Ha egy dolognak két másik dologgal van hasonlósági viszonya, akkor mi határozza meg, hogy melyiket vesszük elő? A másodlagos törvények ezeknek a kontextuális kérdéseknek az átfogására szolgálnak. A hétköznapi élet és az emlékezet finom ismeretéről tanúskodnak ezek a törvények. Listájuk Warren (1921, 28-30. o.) nyomán a következőképpen néz ki:

  1. Viszonylagos tartam.

  2. Élénkség.

  3. Gyakoriság.

  4. Újdonság (közelség a jelenhez).

  5. Kapcsolat kevesebb asszociátummal. Az egyedibb kapcsolatoknak nagyobb a felidézési értékük.

  6. Alkati különbségek az egyének között.

  7. Érzelmi variációk egyazon személyen belül.

  8. Ideiglenes állapotváltozások, mint betegség, részegség.

  9. Korábbi szokások.

Brownnak hosszan tartó hatása volt annak révén, hogy a minőségi és a kontextuális tényezőket hangsúlyozta. A kísérleti pszichológiának hosszú ideig fog tartani, amíg eléri a kontextualizmusnak ezt a szintjét. Nem sokkal Brown után azonban megjelentek az ellenreakciók és a szigorúbb mechani- zációs törekvések.

Mechanikus felfogások: James Mill

James Mill (1773-1836) 1829-ben publikálta Az emberi elme jelenségeinek elemzése című művét (a 60-as években fia, John Stuart Mill és Alexander Brain újra kiadták a könyvet). Az idősebb Mill megpróbált megszabadulni minden olyan „magasabbrendű elmebeli képességtől”, amit más asszociácionisták esetleg otthagytak volna. Megpróbálta elemi érzéki összetevőkre bontani a lelki élet egészét; ráadásul ezek kapcsolata teljességgel passzív lenne és pusztán egy törvényt, az érintkezés (kontinuitás) törvényét követné. Ez utóbbinak két aspektusa van azonban, a „szinkron rend” és a „szukcesszív rend”. Minden további felmerülő asszociációs törvényről ez adna számot. Az okozás és a hasonlóság mind vissza- vezethetőek lennének elvileg az érintkezésre. „Azt hiszem ki fog derülni, hogy hozzászoktunk ahhoz, hogy a hasonló dolgokat együtt lássuk”, mondja Mill a hasonlóság elvéről (1829, 79. o.).

James Mill teljesen mechanisztikus felfogása nem tűnik valami izgalmasnak. A saját idejében azonban igen befolyásos volt. Először is azért, mert azt ígérte, hogy a komplex jelenségeket a mentális mechanika egyszerű törvényeire engedi visszavezetni. Ahogy Warren (1921, 37-50. o.) megemlíti, James Mill kezdte meg a logikai állítást is úgy kezelni, mint az asszociatív elvek kiterjesztését. S ő volt felelős annak világos kimondásáért, hogy az igazság kérdése a mentális szerveződés kapcsolatában irreleváns: az igazi és a téves hiedelmeket ugyanúgy kell kezelnünk. Az igazságnak nem szabad szerepet játszania a mentális mechanikával kapcsolatos megfontolásokban. Ez a gondolat máig fennmaradt. A mai pszichológia ugyanolyan asz- szociatív hálózatok keretében kezeli a tudományos ismeretet és a naiv taxonómiát. Az asszociatív elvek visszavezetése egyetlen elvre, mely az érintkezésen alapul, döntőnek bizonyult a mai pszichológiában. Sokak számára elérhetetlennek s megalapozatlannak tűnt Mill idejében s ma is az a próbálkozás, hogy a hasonlóságot visszavezessük az érintkezésre. A mai neurális hálózatelmélet azonban, valamint az egész konnekcionista mozgalom alapvetően azt hirdetik, hogy a struktúra és a hasonlóság visszavezethetők az elemek hálózatában meglévő kontinuitásra, ahol is minden csomópont vagy egység egyetlen mikro- jegyet képvisel. A hasonlóság az aktivációs vektorok átfedésére vezethető vissza. Vagyis korántsem halott még az a felháborító gondolat, hogy a hasonlóság visszavezethető az érintkezésre. Ami azt illeti, számos hálózati javaslat van erre. Nem csak az érintkezésen alapuló asszociáció kizárólagos természetéről beszélnek, hanem az észlelt vagy élménybeli hasonlóságot is visszavezetik az idegrendszerben található szomszédsági vagy érintkezési viszonyokra. Paul Churchland (1995) például az élménybeli dimenziókat az idegrendszeri struktúrák tengelyeire igyekszik visszavezetni.

Ez a hasonlóság a mai idegrendszeri redukcio- nista megközelítésekkel (szemben) azért ironikus, mert mint Ferri (1885, 82-85. o.) részletesen elemezte, Hartley-tól eltérően James Mill maga nemigen támaszkodott fiziológiai megfontolásokra. Úgy tett, mintha fenomenológiai konnekcionista lett volna, olyan, aki ma nem sugallná, hogy az általa feltételezett egységek tényleg megfelelnének a neuronoknak.

Ez az elementarizmus mint a modern pszichológia jellemzője a tudományos elméletek ontológiai elkötelezettségeinek és a karteziánus elemző hozzáállásnak a kombinációja volt. Hosszú időn keresztül inkább ideológiai kritikusai, mintsem professzionális tudósok bírálták. Figyelemre méltó ezért, hogy a 20. században az egész mozgalom alapjait a legvilágosabban a kísérleti pszichológiában az alaklélektan kérdőjelezte meg. Az alaklélektano- sok világosabban, mint a kevésbé tagolt, általános holisztikus bírálók, kifejtették, mi is a hiba az ele- mentarizmussal. Nézeteik szerint ez a klasszikus elementarista elmefelfogás a következő tézisekre vezethető vissza:

  1. A mozaik- vagy füzérhipotézis.

  2. Az asszociációs hipotézis.

„Meglehetősen önkényes, hogy mi is kapcsolódik az egyidejűségben és az egymásra következésben. Magához az együttjáráshoz a tartalmak vagy a tartalmak viszonya ténylegesen irreleváns.”

Wertheimer 1922/1938, 13. o.

Az alaklélektani mozgalom egy jelentésen alapuló megközelítést javasolt ehelyett, mely az alulról felfelé folyamatokat felváltaná a felülről lefelé történő megoldásokkal. Ezen felül az „és kapcsolatokat” jelentésen alapuló kapcsolatokkal váltaná fel. Az elemek itt részekké válnak, s e felfogásban az asz- szociáció csak a fáradtság, a mentális leépülés és hasonló szélsőséges állapotok jellemzője lenne.

A mechanikus felfogás meghaladása: John Stuart Mill mentális kémiája

James Mill fia és kiadója, John Stuart Mill (18081873) nem kísérelte meg, hogy kövesse apját az érintkezési kapcsolatok és a mentális mechanika útján. Az ifjú Mill saját doktrínáját mentális kémiának nevezte. A pszichológia az ő számára is a mentális elemek kombinációival foglalkozik.

A pszichológia tárgya tehát azoknak az egymásra követési törvényszerűségeknek a tanulmányozása [...] melyeknek megfelelően az egyik mentális állapot követi a másikat; aminek megfelelően a másik okozza, vagy legalábbis azt eredményezi, hogy kövesse őt.

Mill, J. S. 1843, II. kötet, VI. könyv, 4. fejezet, 3. paragrafus, 500. o.

A lelki életben vannak olyan lehetséges kapcsolatok, melyek puszta kombinációknak felelnek meg. Vannak azonban mások, melyek új minőségeket eredményeznek. Ez utóbbiak olyanok, mint a kémiai reakciók: új anyagok jönnek létre, melyek nem mutatják az eredeti elemek tulajdonságait. Mikor ezt idézzük Milltől, nem szabad elfelednünk, hogy maga a kémia az elegyek és vegyületek elkülönítésével ekkoriban kibontakozó tudomány, a kémiából vett párhuzam nem annyira triviális, mint ameny- nyire ma annak tűnik.

Az összetett képzet, mely több egyszerű képzet összekeveréséből keletkezik, amikor tényleg egyszerűnek tűnik, akkor [...] az egyszerű képzetek eredménye vagy azok generálják, s nem azokból áll. Képzetünk a narancsról valójában bizonyos szín, egy bizonyos forma, egy bizonyos íz és szag és így tovább, egyszerű képzeteiből áll [...] Nem tudjuk azonban észlelni még olyan egyszerű esetben sem, mint amikor a szem egy tárgy formáját észleli, mindazoknak a képzeteknek a sokaságát, melyeket más érzékekből vezettünk le [.] Ezek tehát a mentális kémia esetei: ekkor azt mondhatjuk, hogy az egyszerű képzetek a komplex képzeteket generálják, s nem alkotják.

Mill, J. S., uo., 503. o.

Egy másik eltérés apjához képest az, hogy milyen fontosságot tulajdonít J. S. Mill a hasonlóságnak az asszociáció törvényeinek listájában (a többiek az érintkezés és a gyakoriság). Általánosan fogalmazva az elme megközelítésében „liberálisabb”, mint apja. Az igazat megvallva azonban igazi adalékai a pszichológiához máshonnan származnak. Először is abból az állandó törekvéséből, hogy vitázó módon az asszociácionizmust mint a „köznapi filozófia” egy sajátos formáját védje, szemben a skót iskolából induló Hamilton javasolta felfogással. Stuart Mill az elmére vonatkozó spekulatív fogalmakkal szemben az empirikus elvek védelmezője volt. Miközben azonban ellenezte a spekulációt, egy meglehetősen kidolgozott spekulatív rendszert javasolt, melynek vannak párhuzamai a mai reprezentációs felfogásban.

Érdemes Mill megközelítését a mai reprezentációelméletek szempontjából tekinteni, azt a megközelítést, melyben a „generálás” eltér az „összetételtől”. Győri Miklós (1995) meg is tette ezt az összehasonlítást. Ebből kiindulva én azt emelném ki, hogyan kapcsolódik Mill felfogása a Jerry Fodor (1990; 1996) javasolta tudatfilozófia két kulcskérdéséhez. Az egyik az elmében meglévő oksági viszonyok és a kijelentések közötti implikációs viszonyok közti izomorf kapcsolat. Az elme reprezentációs elmélete ahogy azt Fodor (1996) képviseli, két hálózatot tételez fel. Az egyik az egyedített mentális állapotok oksági hálózata, a másik pedig a kijelentések közti kapcsolatok logikai (következtetéses) hálózata. A propozicionális hozzáállások (olyasmire kell gondolni, mint hiszem, hogy szeretném, hogy tudom, hogy és így tovább) oksági szerepe a nekik megfelelő kijelentések szemantikai vagy logikai szerepét tükrözi (Fodor 1996). Ez a hozzáállás egyszerre hasonlít és eltér attól, amit J. S. Mill képviselt, amikor az elme természettudományos megközelítését hangsúlyozta, s ugyanakkor a gondolkodás logikai szerveződését. A nagy különbség természetesen az, hogy Fodor és mások számára mindez egy beépített „gondolati nyelvet” feltételez, egy kiinduló logikai szerveződést, valamint egy indukcióellenes hozzáállást. Míg Mill kettős hiedelmeit egy indukcionista és empiricista ideológiai meggyőződéssel kapcsolta össze.

A másik megszorításokkal alkalmazható párhuzam a kompozicionalitás: a legtöbb mai reprezentációs elmélet nyelvszerű megközelítést alkalmaz a reprezentációra, és azt hirdeti, hogy van egy olyan kompozicionális szemantika, amely nem tér el attól, amit Gottlob Frege 1892-ben javasolt. Az összetett kifejezések jelentése levezethető összetevő részeikből s a köztük fennálló viszonyokból. A szavak jelentése, valamint a mondattan együttvéve lehetővé teszi, hogy a fekete ló kifejezés jelentését levezessük a fekete és a ló szavak jelentéséből. Stuart Mill fogalma a „generálásról”, melyet szembeállít az „összetétellel” lehetővé teszi, hogy hasonlóképpen értelmezzük az ő mentális kémiai elképzelését. Meglehetősen nehéz kiterjeszteni azonban ezt az értelmezést. Mill tényleges példája a mentális kémiára és a „generálás” fogalmára többnyire az észrevétlen és tudattalan perceptuális kapcsolatokkal függenek össze. S amint erőfeszítései a logikai struktúra asszociatív alapjainak megmutatására illusztrálják, elfogadta azt az álmot, hogy minden logikai struktúrát vissza lehet vezetni puszta összeg kapcsolatokra.

A mai reprezentációs elméletek szempontjából figyelemre méltó, hogy a mentális kémia példái mindig az emberi elme strukturális viszonylataira vonatkoznak, a perceptuális asszociáció és a tanulás folyamataira, míg az egyedi fogalmakat egyszerű összegzéssel vagy „kompozicionálisan”

lehet magyarázni. A mai nativisták számára az elme szerveződése és az egyedi ismeretek struktúrája hasonló elveket követ. E tekintetben is Descartes széles értelmezésére mennek vissza.

A haszonelvűség és a gazdasági ember

Az empiricisták természetesen hosszan értekeztek az emberi „szenvedélyekről”, az érzelmekről és az embert mozgató erőkről is. Hume például értekezésének egy egész könyvét az érzelmi világnak szentelte. Az atomisztikus teória az érzések világára is érvényesnek tűnik. Hume az emberi érzelmi világot a szeretet és a gyűlölet érzelmeire, valamint ezek egymással és a képzetekkel való asszociatív kapcsolataira támaszkodva építette fel. Az érzelmek bizonyos elemi érzések kombinatorikájából jönnek létre.

A gazdasági ember és a motiváció fogalma

Az empiristák motivációs és érzelmi elképzelései új ízt kaptak, mikor a 18. század vége táján ösz- szekapcsolódtak a gazdaság, az etika és a politika utilitariánus iskolájával. Azt is mondhatnánk, hogy a 19. századi haszonelvűség és az asszociácioniz- mus kiegészítették egymást. Az egyik az embert mozgató erőkkel foglalkozik, míg a másik az ember kognitív erőforrásaival. A kettő együtt az ember koherens képét alkotja, mégpedig oly módon, ami különböző felújított pragmatizmusok formájában máig is velünk van. Láttuk, hogy később ezeket a fejleményeket kategorikusan általánosítva, ugyanez a törekvés jellemzi Kant felfogását is. Tudományosan vázolhatók a mozgatóerők és képzetek mechanikái, és minden emberi jelenség az emberi természet eme kisszámú sajátosságának kibontakozására vezethető vissza. A társadalmi élet vagy a társas élet tehát visszavezethető mögöttes természeti tendenciákra. Így azután az emberi természet egyetemes kontextusmentes törvényei feltárhatók. Ezek a törvények egy önző, racionális gazdasági embernek felelnek meg.

Jeremy Bentham (1748-1832) a haszonelvűség legvilágosabb és legprogramszerűbb képviselője volt. Az asszociációs elmélet a kognitív oldalon kampányba kezdett az elme misztikus belső erői ellen. Ugyanily módon a haszonelvűség egy civil társadalom racionális etikájának nevében kiállt a moralizáló erkölcstannal szemben, mely teljességgel az ember „valódi természetén” alapulna. Ez a harc számos hasonlóságot mutatott az asszo- ciácionisták és azon vallásos gondolkozók közötti feszültségekre, akik legtöbbször „az aktív elme” felfogását képviselték. Az aktív elme fogalmát illetően a modernizálók ellenfele egy öröktől fogva adott elemzetlen kiindulópont volt „a halhatatlan lélekben” és annak képességeiben, majd később az Egóban, vagy a moi-ban, ahogy a 19. századi francia intellektuális életben mondani fogják. Az ember mozgatóerőit tekintve az utilitarianizmus ellenfele az „erkölcsi érzék” feltételezett felsőbbrendűsége lenne.

A haszonelvű emberi lény, akit megfosztottunk minden olyan megfontolástól, mely elavult erkölcsi tekintélyhez kötné, pusztán érdekeit követné. Így azután az erkölcs célja nem az lenne, hogy elítélje az embereknél ezeket a tendenciákat. Ehelyett célunk az lenne, hogy egy olyan társadalmat építsünk, melyben nincsenek illúzióink, s mely megfelel ezen elveknek. A szükségtelen emberi szenvedés annak az eredménye, hogy nem vagyunk tekintettel az emberi természet általános törvényeire. Vagyis, a pusztán az érveken alapuló társadalmi szerveződés erkölcstelennek tűnik a régi stílusú moralisták számára, de igazából ez csökkenti a szenvedést és az új iskola számára ez az erkölcsi helyesség kritériuma.

Ma ehhez hozzátennénk, hogy ez a hozzáállás azt is magában foglalná, hogy csökkentenünk kell azt a belső szenvedést, mely pusztán erkölcsi tekintélyen, vagy ahogy később nevezni fogják, a belsővé tett felettes énen alapszik.

Vitatott kérdések – Az induktív logika és a pszichologizmus kérdése (J. S. Mill)

Az ifjú Millnek más okai is vannak, hogy mentális kémiája mellett kiemelkedő szereplőjévé váljon a pszichológia történetének. Logikai rendszere s általános emberképe korának értelmiségi életében központi szereplővé tette. Vezető alakja volt a liberális politikai gondolkozásnak és a pozitivizmusnak. Mai értelmezői sokszor ezen aspektusok egyik oldalát követik. A szabadság bajnokaként mutatják be, anélkül, hogy utalnának arra a tényre, hogy ugyanakkor ő volt a tudományos hozzáállás bajnoka is. Vagy fordítva, pozitivizmusát mutatják be, erkölcsi meggyőződéseit és erre vonatkozó elméleteit semmibe véve. Az empiricizmus és az ember tudományos megközelítésének híve volt, s ugyanakkor hitt a személyiség központi jelentőségében és kul- tivációjában. Jelentősége túllép a pszichológián és a tulajdonképpeni filozófián, s túllép saját századán is. Logikája megpróbálta meghaladni a puszta absztrakciókat. A hagyományos deduktív logikával szemben az induktív logika elsődlegességét és fölényét hirdette. Ez az utóbbi természetes vonzalommal bírna a tágan értelmezett empiricista ismeretelmélethez, s az empirikus természettudományok fejlődéséhez is. Olyan logikára van szükségünk, mely megfelel a tapasztalati tudományoknak. Ez azt jelenti, hogy egy megfigyeléses ismeretelméletet követve egyedi tényekből indulna ki, és az általánosítások felé mozdulna el. John Stuart Millnél mindez nem pusztán annak a programja, hogy induktív logikával kell kiegészíteni a deduktív logikát. Ez már részben Francis Baconnál is megvolt évszázadokkal korábban. Mill programja azt a tézist jelentette, hogy a klasszikus deduktív logika látszólag deduktív és apodik- tikus törvényei valójában az indukción alapulnak. A John Stuart Mill által adott értelmezés a hagyományos pszichologizmusokra azt mondja ki, hogy amikor a maior premissza egy általánosítást foglal magában, például azt, hogy minden ember halandó,akkor ez valójában rövidítése annak a ténynek, hogy Kovács halandó, Nagy halandó, Fekete halandó és így tovább. Ennek alapján az a következtetés, hogy Szókratész halandó,igazából egy indukción alapulna. E felfogás szerint végső soron a deduktív szillogizmusok tautológiák lennének.

Vagyis Mill beteljesítette a teljesen nominalista elmélet ígéretét, miközben realista volt az emberi elmét és a rá vonatkozó törvényeket illetően. Hogy lehet kiegyenlíteni ezt a látszólagos ellentmondást? Úgy, hogy a logikát és az elme minden magasabb szerveződését elvileg a pszichológia törvényeire vezetjük vissza. Mindez elkötelezi John Stuart Millt közismert pszichologizmusa mellett, mely egyszerre volt a 19. századi humán és társadalomtudományok kiindulópontja, s ugyanakkor lázadási és viszolygási kiindulópont is volt sokak számára, beleértve olyan eltérő irányzatú filozófusokat, mint Frege, Husserl és Sir Karl Popper, olyan szociológusokat, mint Durkheim, és történészeket, mint Dilthey.

Mill számára az induktív logika az empiricista gondolkodás fejlődésének utolsó fázisa volt. Miközben Hume szkeptikus volt az indukció szerepét illetően, Mill számára az indukció volt az egyetlen bizonyítási mód, még akkor is, hogyha ingatag volt. Mindez azért releváns, mert azt sugallja, hogy még azok a tények is az egyénített és atomisztikus tudás magyarázó hatalma alá tartoznak, melyek évszázadokig a racionalista hagyomány keretébe sorolódtak. Az ő stabil vonatkoztatási pontjukat és erődítményüket az empiricisták ellen, vagyis a logika törvényeit és a matematikát, szintén vissza lehet vezetni a megismerés elementarisztikus törvényeire.

Kudarcra ítélt vállalkozás volt ez már a maga idejében. A matematika fejlődése hamarosan átlépett Mill feje felett. Igazából, ahogy Bertrand Russell (1968) megemlíti, John Stuart Mill belső intellektuális drámája az volt, hogy sem a modern formális logika jelentőségét, mely az ő korában kezdett már kibontakozni, sem Darwin elméletének fontosságát nem vette észre.

Ami a logikai fejleményeket illeti, a matematika és logika kibontakozása során olyan formális modellek kezdtek megjelenni, melyek stabilabb kiindulópontot ígértek az absztrakt fogalmak számára a halmazelméletben, különösen Venn és George Boole (1815-1864) munkáiban. Boole (1854) maga egyenesen azt jósolta, hogy a fogalmakkal kapcsolatos matematika törvényeiről be fog bizonyosodni, hogy a gondolkodás általános törvényei. E tekintetben, alapjában véve ő volt az első felvetője annak a gondolatnak, melyet oly sokat vitattunk a mai társadalomban és pszichológiában, nevezetesen, hogy minden gondolkodás valójában számítás. „Boole álma” – ahogy azt kritikai dolgozatokban szokás ma nevezni (Hofstadter 1979; 1998) – mögött az a tézis áll, ami az emberi elme mai komputációs és kijelentés alapú elméleteinek ácsolatát adja. Érdekes módon száz évvel később a matematika és a logika megalapozásának formális iskolája, melynek saját korában erős pszichológiaellenes íze volt, a mai pszichológia egyik uralkodó iskolájának alapjává vált.

A matematika alapjait kereső szerzők a 19. század végén hamarosan észrevették, hogy az egyedi képzetek asszociatív játéka képtelen akár arra is, hogy a számfogalmat megalapozza, nem is beszélve más absztrakciókról. Később platonikus tárgyakon vagy halmazokon végzett műveletekben keresték ezek alapját. E folyamatban Mill nyílt asszociatív és érzékeléselvű pszichologizmusa fontos negatív szerepet játszott: ő nyújtotta a kritika, a cáfolat számára a részletesen kifejtett pszichologista rendszert. Vagyis Mill nem volt összhangban döntőnek bizonyuló logikai fejleményekkel, szintetikus pszichologista próbálkozása azonban alapvető negatív vonatkoztatási pont volt e tekintetben.

A pszichológia története számára Mill logikájának két aspektusa különösen fontos. Az első az, hogy újra hangsúlyozta a tudós munkája s az egyéni pszichológia közti hasonlóságot. Bizonyos értelemben újra elővette és újra élettel töltötte meg azt a hagyományt, melyet Bacon kezdeményezett, s amit Locke mint a „világos történelmi módszert” mutatott be (s amit Kant kriticizmusa megkérdőjelezett). Az induktivista gondolatmenetet követve úgy mutatta be a tudomány, valamint az egyéni megismerés fejlődését, mint ami egyedi kontingens tények gyűjtögetéséből áll. Mindez megadta az alaphangot a lineáris fejlődés vagy haladás kumulatív képzetéhez, mely egészen a 20. század 60-as éveiig uralta mind a tudósok, mind a társadalmi ágensek önképét, mind az emberi elme kibontakozására vonatkozó felfogások jó részét. Bármily megkérdőjelezhető is volt ez az induktivista megközelítés, számos területen ez vált a bevett felfogássá. Mill munkája e tekintetben nagy befolyással bírt, együtt Herbert Spencernek a haladásról írt ideologi- kusabb felhangú téziseivel.

Mill saját elmondásában azonban az ő alapgondolata az volt, hogy nemcsak hogy párhuzamok vannak a tudós munkája és a hétköznapi megismerés között, hanem a pszichológia törvényei meg fogják magyarázni a tudós munkáját is. E tekintetben Mill az empiricista nézőpont keretében lezajló pszichológiai fejlődés betetőződése.

Az egyéni pszichológia lenne általában a tudomány kibontakozásának magyarázata, különösen pedig a logikai struktúra magyarázata. A pszicho- logizmusnak ezt az erős programját először igazából nem Mill, hanem az 1830-as években, Németországban olyan szerzők fejtették ki, mint Friedrich Friesch és Edward Beneke, akik szerint (szemben koruk hegeli idealizmusával és spekulációival) minden filozófiát a pszichológia által adott önmegfigyelés adataira kellene alapozni. Mill lépése ezt a hozzáállást terjesztette ki azzal, hogy a logikát a pszichológia, feltételezések szerint általánosabb tudománya alá sorolta, s ezzel a pszichológia általános jelentőségét hirdette. A 19. század végén volt egy logikai mozgalom, mely ellene volt ezeknek a gondolatoknak, s amit Gottlob Frege és Edmund Husserl képviselt. Mások, mint Windelband és Rickert, újra megfogalmazták a kanti nézetet, s az etikára vonatkozóan kérdőjelezték meg a pszichologizmust. A logika és az etika nem alapozhatók meg a pszichológiában, mivel törvényeik nem közelítőek, s nem indukción alapulóak. Fontos emlékeznünk arra, hogy ez a lépés pontosan az ellentéte volt Mill lépésének.

Természetesen Frege és Husserl világosan meg is mondják, hogy alapvető kritikájuk Mill ellen irányult. (A korai pszichologizmus problematikus státusát jól áttekinti Abbagnano 1967, a későbbi, a pszichologizmussal kapcsolatos viták részletes intellektuális és társadalmi elemzését pedig Kusch 1995 adja. Erről még egyszer szólok a 10. fejezetben.) Ironikus érdekességű, hogy a korai pszichologizmus jó része azelőtt került kifejtésre, mielőtt a pszichológia maga megszerezte volna saját önállóságát. A „professzionális” pszichológusok sokkal gondosabbak lesznek téziseikben.

Sokan azonban átvették Mill üzenetét, vagy más pszichologista rendszereket bontakoztattak ki. A 19. század utolsó harmadának egyik vezető gondolata az az általános hit, hogy az emberi társadalom, művészet és általában még a tudomány megértésének kulcsát is az emberi természetnek a pszichológia által nyújtott értelmezésében kell fellelnünk. Mondani sem kell, milyen lendületet adott ez a fejlődő új tudománynak. Voltak azonban tágabb következményei is. Pszichologisztikus iskolák a 19. század végén jelentek meg a humán tudományokban. A pszichologizmus abban az értelemben kapcsolatban volt a pozitivizmussal, hogy a pozitivisták szerették volna megkerülni az utalást bármilyen megfigyelhetet- len misztikus entitásra. Ezért aztán boldogok voltak, ha a társadalmi jelenségek szilárd bázisát az emberi elme feltételezett törvényeiben lelték meg. Németországban mindez legjellemzőbb az úgynevezett újgrammatikus iskolára volt, melynek vezéralakja Hermann Paul. O olyan elveket használt, melyeket az asszociációs pszichológiától, főként Herbarttól vett át, hogy viszonylag vagy látszólag szilárd alapot adjon a nyelvi változásra nézve. Az asszociatív törvények és az analógiaalkotás voltak a nyelv magyarázó elvei: az egyéni elme adta meg a társas konstruktumok megértésének a kulcsát. Mint Karl Popper (1988) pszichologizmus elleni híres bírálatában kifejti, Millnek és a pszichologista mozgalomnak egy szempontból igaza volt. Mivel individualisztikusak voltak, könnyedén elkerültek olyan misztikus fogalmakat, mint a „csoportlélek” és effélék. Ugyanakkor félreismertek egy olyan mozzanatot, melyet nagyjából ugyanekkor ismert fel és állított középpontba Karl Marx: azt, hogy a társas jelenségek alapvető jegye, hogy motivált cselekvéseinknek nem szándékolt következményeik vannak. Igazából ezek a nem szándékolt következmények adják a társadalomtudomány sajátlagos tárgyát, s itt az egyéni lélektan törvényei nem segítenek. A strukturális és kontextuális jegyeknek van magyarázó értékük.

Mill tudományelméleti felfogását tekintve figyelemre méltó, hogyan bírálja pozitivista kortársát, Auguste Comte-ot. Mill először is meglepődik Comte arisztokratikus felfogásán, mind a társadalomszervezésre, mind a tudomány fejlődésére nézve. Mill szerint a tudományban nagyobb szerepének kell lenniük a nyitott kérdéseknek. A pszichológiához közelebb lépve, Mill Comte-tal szemben azt hirdeti, hogy van mód a tudományos pszichológia megalkotására: a Comte számára oly fontos önmegfigyelési korlátok Mill szerint meghaladhatók azzal, amit ma rövid távú emlékezetnek neveznénk, másrészt a párhuzamos feldolgozás képessége révén.

Másik érdekes tétele Comte-tal szemben a logikával és a tudományos bizonyítással kapcsolatos. Mill szerint Comte tudományra vonatkozó nézeteinek korlátja az, hogy nincsen bizonyításelmélete. Egy induktív logikát bevezetve biztonságosabb alapokon állna. Az indukciónak az az egész koncepciója, mely a 20. században oly problematikussá vált (lásd például Popper 1997), Mill számára központi jelentőségű volt. Követői a természettudományokban pedig, különösen Helmholtz, ezen a vonalon próbáltak továbblépni. Helmholtz dolgozta ki az induktív következtetések gondolatát egy egész bonyolult elméletté a tudattalan induktív következtetések szerepéről az észlelésben. Helmholtz kezében a Milltől származó indukciófogalom a tapasztalásnak az észlelési szerveződésre gyakorolt általános hatásaira vonatkozó elméletté vált.

Mill tehát nemcsak a más társadalomtudományokra kiterjedő pszichologizmusért volt felelős, hanem azért is, hogy induktív logikájának elvei beszivárogtak az empirikus tudományokba is. A következtetési probléma, mely legalább Descartes óta velünk volt, új lendületet kap azzal, hogy az induktív következtetés fogalmát az észlelési folyamatokra alkalmazzák. Helmholtz tette meg ezt a lépést, de ez továbbra is velünk van, az észlelés áthatolhatóságának kérdésében és a következtetések észlelési hatásával kapcsolatban. Ennek pozitív képviselője Rock (1983), erőteljes megkérdőjelezője pedig Fodor (1983) és Phylyshyn (1999).

John Stuart Mill erőteljesen hinni kezdett az emberre vonatkozó természettudományban. Jól látta, hogy a pszichológia korántsem olyan eszményi apodiktikus tudomány, mint azt szeretnénk. Mill szerint ennek az az oka, hogy az egyének élettörténetében nagy változatosság található. Ez azonban önmagában nem zárja ki az oksági tudomány lehetőségét: a pszichológia olyan statisztikai vállalkozássá fog válni, mint az ár-apály bejóslása. „Ezek a hozzávetőleges általánosítások, melyek önmagukban pusztán a legalacsonyabb empirikus törvények szintjét képviselik, deduktíven összekapcsolandóak az emberi természet törvényeivel, melyekből származtak.” (Mill 1843, II. kötet, 495. o.)

Lenne egy olyan mögöttes tudomány, mely az emberi természet általános törvényeivel foglalkozik, amit ő etológiának nevez. Ez lenne minden társadalomtudomány kiindulópontja. Ez adja Mill pszichologizmusának lényegét. Századunk forradalmai a „gondolat formájáról”, s a formális fogalmak behatolása a pszichológiába néha elavultnak tüntetik fel Millt. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy Fregét és Husserlt megelőzően Mill nem magányos ember volt a maga pszichologizmusával. Pusztán egy olyan irányzatot fejezett ki, mely meglehetősen nagy hatású volt, egész Európában központi szerepet játszott. E szerep lényege az a hit volt, hogy létre lehet hozni egy előítélet-mentes embertudományt.

A természet az embert [.] két szuverén úr, a fájdalom és az élvezet – kormánya alá helyezte. Egyedül az ő dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni. [.] A hasznosság princípiumán azon princípium értendő, amely bármiféle cselekedetet ama tendenciának megfelelően helyesel vagy helytelenít, mellyel az annak boldogságát növelni vagy csökkenteni látszik, kinek érdeke szóban forog.

A társadalom a fájdalmat kerülő és az örömet kereső individuumok összessége [...] azon rendszerek, melyek kétségbe vonják [a hasznosság princípiumát], szavakkal kereskednek értelem helyett, szeszéllyel ész helyett, sötétséggel fény helyett. [...]

A közösség fiktív test, amely az egyes személyekből tevődik össze, kiket úgy tekintünk, mint akik annak tagjait alkotják. Miben áll akkor tehát a közösség érdeke? – Azon külön-külön tagok érdekének összegéből, akikből összetevődik.

Jeremy Bentham: Bevezetés az erkölcsök és a törvény alapelveibe. 1789/1977, 680-682. o. Fehér Ferenc ford.

Mivel a társadalom az örömöt kereső és a fájdalmat kerülő egyének összessége, a társadalom érdeke az egyéni érdekek összessége. Nincs a „közös érdek vagy közérdek”-nek bármiféle magasabb szintje.

Ha helyesen értelmezzük az emberek bonyolultabb mozgatóerőit, ezeket le lehet vezetni a fájdalommal és örömmel való kapcsolatukból. A hedonista ember, akinek eredetileg csak két mozgató erője volt, így bonyolultabbakat sajátít el. Érdekes módon hedonista elképzelések már Descartes idején is jelen voltak. Kognitív felfogása az emberről tulajdonképpen próbálkozás arra, hogy mi az, ami meghaladja a fájdalom és az öröm világát. A mozgatóerők hatása az asszociáció mechanikájához hasonló dinamikát mutat: az olyan tényezők, mint az újdonság, a gyakoriság s effélék itt is hatással bírnak. Vagyis a másodlagos megerősítés későbbi elveinek, valamint a másodlagos késztetések megtanulásának, illetve az ingerek drive-értéke megtanulásának kereteit az asszociatív elmélet tanulási elveinek, és az utilitarianizmus gazdasági elveinek összekapcsolásából vezeti le.

Bentham haszonelvűsége politikailag konzervatív, és radikális következtetésekre is elvezethet. Fel lehetett ezt használni az örök status quo fenntartása mellett szóló érvként, a politikai reformok halogatása mellett szóló érvként. Lehetett a forradalmak elítélésének elméleteként alkalmazni, mint olyan események elítélését, melyek nem vezetnek a többség jólétének növekedéséhez. Ez volt ugyanakkor a liberális politikai mozgalmak fő muníciója is. Ebből a szempontból az egész haladási mozgalom egyik összetevője volt. Egy teljesen ésszerű társadalmi felépítés mellett érvelt, mely minden egyén vágyainak és kívánságainak egyenlő esélyt adott. Bentham maga, élete jó részében még gyakorlatilag is a börtönreformok híve volt, ahol a büntetést állandó megfigyelés kísérné. Michel Foucault (1990) úgy elemezte ezt, mint a büntető tekintet (regard) megtestesülését. Ez a büntető tekintet az európai modernitás egy központi mozzanata lenne. Ben- tham azonban etikai nézetei révén fokozatosan a demokrácia támogatójává vált. Követői, a két Mill, különösen a fiatalabb, a haszonelvűséget egy olyan elméletté bontakoztatták ki, mely a társadalmi egyenlőséget és a politikai liberalizmust támogatja, szemben az erkölcs hagyományos álszent elveivel, melyek pusztán az uralkodó rétegek érdekeit támasztották alá.

A pszichológia jövője szempontjából itt kevéssé érdekesek a politikatörténet részletei. Fontos azonban, hogy az utilitarianizmus összekapcsolása az asszociációs pszichológiával a civilitás polgári eszményének a kodifikálójává vált. Egy olyan kép ez az emberről, mely a hedonista motivációs és tanulási elméletek alapja, Alexander Baintől Thorndike-on és Freudon keresztül egészen Skinnerig. Még tágabban tekintve, ahogy Canguilhem (1980) rámutatott, a pszichológia egész születése, mely a viselkedésen és bizonyos hasznosság szempontjából történő mérésen alapszik, úgy is tekinthető, mint az utilitariánus hitvallás kívülről befelé fordítása. A gyakorlati pszichológia szempontjából az alapkérdés az lesz, hogy az embert mint eszközt használjuk és mérjük.

Elégedetlenség az utilitarianizmussal: társas motívumok és az én kultusza

Fontos hangsúlyozni, hogy már a klasszikus kor is észrevette, hogy a haszon kizárólagos, egyetlen alapelvként való alkalmazásának vannak hátrányai. Ezeket a hátrányokat azonban nem elvont moralizá- lás alapján vették észre, ahogy riválisaik követelték volna, hanem a tapasztalaton alapuló jeleket használva. Két nézőpont emelkedett ki, amely kritizálta azt a képet, ami szerint az emberiség a szűken értelmezett önérdeket követve hajszolja a korlátozott számban rendelkezésre álló javakat. Az egyik maguktól a közgazdászoktól származott. Adam Smith (1723-1790) Hume nyomán gazdasági elméletét az önérdeket követő egyének pszichológiájára próbálta alapozni. Ugyanakkor túllépett az egyéni kereten. Az erkölcsi jó érzések számára abból származnak, hogy a szemlélő élvezi más aktorok teljesítményét, azt, hogy azok bizonyos standardokat követnek. Bevezette a szimpátia fogalmát, mint a proszociális motívumok elsődleges formáját. Ez a fogalom meglehetősen hasonlít a későbbi pszichológia empátia fogalmára. Feltételezése szerint a kiinduló emberi természet része. Saját egoizmusunkat úgy tudjuk meghaladni, hogy mások helyzetébe éljük bele magunkat, szimpatizálunk velük. Ez persze az önzés munkáját is biztosítja, a piac világában sosem tudnánk érvényesíteni akaratunkat anélkül, hogy figyelembe ne vennénk a másikat.

A szimpátiáról

Bármi önzőnek tételezzük is az embert, természetében nyilvánvalóan léteznek bizonyos princípiumok, melyek mások boldogulásával őt érdekeltté, és azok boldogságát számára szükségessé teszik. Noha mit sem nyer belőle, leszámítva látásának élvezetét, ilyen jellegű a sajnálat vagy az együttérzés... A szimpátiát jó értelemben talán [eredetileg a szűkebb a sajnálattal azonos volt], most mégis felhasználhatjuk arra, hogy általa nevezzük meg bárminő tetszés szerinti szenvedéllyel való együttérzésünket. [...] a szimpátia nem annyira a szenvedély, mint inkább azon helyzet látványából keletkezik, ami azt felkelti.

Adam Smith: Az erkölcsi érzelmek elmélete. 1750/1977, 423., 426., 427. o. Fehér Ferenc ford.

Vagyis, az ökonómia és az önző hedonizmus fenyegetéséből az egyik kivezető út az, hogy az emberi természet részeként feltételezünk proszociális tendenciákat. A 20. században is hasonló íze lesz a motiváció hagyományos fogalmai felett gyakorolt etológiai bírálatnak. A modern etológia az altruisztikus viselkedés, majd az utánzás körül zajló viták keretében ugyanezekkel a kérdésekkel nézett szembe.

Egy másik módszer, a klasszikus kép korlátainak meghaladása az ifjabb Milltől származik. John Stuart Mill két csillag hatása alatt élt, az egyik Bentham volt, a másik azonban Coleridge. Mint önmaga is leírja önéletrajzában, mindketten szilárd alapokat kerestek. Az egyik azonban ezt abban kereste, hogy minden bonyolult emberi érzést haszonra vezetett vissza, míg a másik arra, hogy az emberek nagyobb spirituális jelentést keresnek. Az első nyíltan haszonelvű volt, és őszintén szerette volna az élet minden vonatkozását visszavezetni a fájdalomra és az örömre, míg a második utolsó leheletéig nyíltan romantikus volt. Ezeket a befolyásokat jól mutatja Mill önéletrajza és esszégyűjteménye (Mill 1962)

és a VITATOTT KÉRDÉSEK.

Éetrajz – A hiányzó érzés szemben a romantikával: Mill élete és meggyőződései

John Stuart Mill 1806. május 20-án született Londonban, s 1873. május 8-án hunyt el a franciaországi Avignon- ban. James Mill legidősebb fiaként John Stuart Mill koraérett zseni volt. Iskolába sosem járt, apja tanította. Maga a puritán, érzelemtelen nevelés, amint az ifjú Mill is beszámol róla, nem érdektelen pszichológiai téma, miként az sem, hogyan azonosul az ifjú apjával a gondolat kereteiben, s azután miben tagadja meg. 1823-tól 1858-ig, mily jellemző brit élet, nem egyetemi dolgozó, hanem a Kelet-indiai Társaság hivatalnokaként tartja el magát. Ez adja meg számára egyszerre az anyagi és szellemi függetlenséget, akárcsak apjának, ki főhivatalnok volt ugyanott. Az ifjú Mill is sokra vitte, pályája végén már parlamenti előterjesztést készít a társaság politikájáról. Apja komoly intellektuális munkára késztette már tízéves kora előtt. Emiatt azután önéletrajza kiváló pszichológiai forrás. 15 éves korától Bentham-hívő, radikális utilitáriánus, s igen fiatalon szerkeszti is Bentham műveit. Önéletrajza részletesen feltárja, hogyan adta fel a haszonelvűség kizárólagos használatát. Személyes válsága egy könyvmoly fiatal válsága, aki elméletileg átlátja minden erőfeszítésünk haszontalanságát és ürességét.

Ebben a meglehetősen korai, 20 éves kori válságban két kérdés merült fel benne. Az egyik az elemzés szükségszerűségével és az elemzés iránti kényszerrel kapcsolatos. Ha az asszociacionista és az utilitárius elveket követjük, s mindent a maga forrására vezetünk vissza, akkor eltűnni látszik az érzés autenticitása. Ha magunkat a motivációs és mentális mechanika terepének tekintjük, elveszítjük egyediségérzésünket. Másik személyes problémája az élet céljával volt kapcsolatban. Van jelentése a teljesen és szigorúan észszerű világért folytatott harcnak? Vajon megadja-e az élet értelmét, ha a haszonelvűség győzelméért küzdünk? Személyes zsákutcájának általános jelentése is volt. Azt mutatta, hogy személyesen nincs mód egy következetesen tudományos, mechanikus életstílusra. Freud, aki fiatalemberként Mill emancipációs írásait fordította, sokat meditált ennek a mesterkélt életnek a keretein, egy levelében megjegyzi, hogy Mill önéletírása olyan, mintha az emberiség nem is férfiakból s nőkből állna (Jones 1973, 164. o.).

Mill két intellektuális hatásra tudott megküzdeni válságával. A romantikus költészet vált az egyik tényezővé, mely eltávolította Millt a száraz, könyvszagú élettől. A romantikus költészet megtanította számára az érzelmek igazi értékét. A másik mozzanat az volt, hogy megismerkedett a német „romantikus történetfilozófiával”, különösen Wilhelm von Humboldt (1767-1835) munkáival. E gondolatok hatására az egyéniség, aszemélyiség kultivációja, annak gazdagítása önmagában értékes célokká válnak Mill számára. Az egyéniség kultusza, annak az egyénnek a kultusza, aki mindenki mástól eltérő lesz (ez természetesen jórészt összeegyeztethető az empirista vonal általános, de meglehetősen száraz intellektualizmusával), egyensúlyt fog képezni saját intellektuális rendszerének jegyeivel szemben.

Emellett nevezetes módon felfedezte az intimitást és a szerelmet. Húszéves plátói kapcsolatba kerül Harriet Taylorral, hogy aztán özvegyasszonyként feleségül vegye. Mrs. Taylornak nagy hatása volt abban, hogy Mill nem csak általánosságban vált liberális politikussá (parlamenti képviselő is volt 1856 és 1868 között), hanem az általános választójog, s különösen a női egyenjogúság férfi harcosává is vált.

Ami a motivációs mozzanatokat illeti, Mill későbbi munkáiban hidat teremt a romantika, a szabadság filozófiája és a modern emberkép között. Személyes sorsa azért példaértékű, mert azt mutatja, hogy az érzelmek és a szabadság kultusza nem kell, hogy eltérítsenek a racionális szemlélettől, nem kell szükségszerűen homályra és obskurantizmusra vezessenek. Mill azt hangsúlyozta, hogy vannak az életnek olyan oldalai, ahol a hiányökonómia nem érvényes.

A hiányökonómia a társas kapcsolatok olyan képét sugallja, ahol a szereplőknek egy zéró összegű játszmával van dolguk. Ha A-nak több van x dologból, mint B-nek, akkor B-nek szükségszerűen kevesebb lesz x dologból. Mill szerint a tudás és a szeretet kivételek a gazdasági összhangból. Úgy képesek növekedni minden egyénnél, hogy közben nem vesznek el senki mástól. Ha én többet tudok, ez nem vesz el semmit a te tudásodból. Mill számára a tudást nem szabad az instrumentális használattal azonosítani, ahogy Bacon híres jelszava sugallja: a tudás hatalom. Az élet egyéb aspektusainak kultivációja együtt a személyiség és individualitás kultivációjának gondolatával, ami a romantikából és a német felvilágosodásból származik, biztosítják Mill számára, hogy meghaladja az egyensúlyozó és statikus modellt, valamint az utilitarizmus önzését. Teljesen naiv megfontolásokból kétségkívül igaz, hogy ezek azok a tényezők, melyeket pusztán egy adott személy tud elérni és teljesíteni. Elvégezhetem helyetted a feladatokat, de nem tudhatok helyetted valamit. Segíthetek abban, hogy találj valakit, akit szerethetsz, de nem tudok helyetted szeretni. Vagyis, a nem zéró összegű mozzanatok azok, amelyek kiválthatatlanok is más cselekedetei által. A történetfilozófia szempontjából ezeket erős és gyenge javaslatokként lehet megvizsgálni. Érdemes azonban rámutatni, hogy nincsenek ellentétben néhány mai javaslattal, amelyek az emberi társadalmak és az emberi motivációk tekintetében a nem regulatív mozzanatok jelentőségét hangsúlyozzák.

A pszichológiában magában Mill gondolatai az úgynevezett önmegvalósító motivációs és személyiségelméletek előképét adják. Ezek az elméletek a motiváció regulációs felfogásában elrejtett hiánygazdaság elvet bírálják. Millnek van valami vonzalma a kognitív motivációval kapcsolatban előtérbe került elméletekkel és nevelési gyakorlattal, valamint azzal a gondolattal, hogy a tudás önmagáért való, és nem csak egy lenézendő dolog. Tág értelemben azokkal az elméletekkel is kapcsolatban van, melyek a szeretet generatív jellegét hangsúlyozzák (Maslow-tól Rogersen át Frommig), s Frommnak a nem megosztott szerelemmel kapcsolatos megjegyzéseivel is összefüggnek.

Az asszociáció és a társadalmi szerződés

Kibontakozásuk közben mind az empiricista, mind a racionalista hagyomány a filozófiában az individualizált emberkép győzelmét eredményezte. Manapság kiterjedt kritikai irodalom próbálja meg új keretbe helyezni ezt a mozzanatot. Az új tézisek lényegében a tudományos tudás kommunális elméletére, a megismerés narratív és társalgásközpontú felfogására (a reprezentációk alkuelméletére), s a kognitív kategóriák kibontakozására vonatkozó szociális kutatásokra építenek. Ezen az alapon ezt az individualizmust negatív és káros hagyománynak tartják. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy ez az individualizmus korántsem valamiféle ingyen ebéd volt, hanem a mechanikus szolidaritás dezin- dividualizáló tendenciái és gyakorlata feletti győzelem. Kétségtelen, hogy a modernitás az embernek egy kontextustalanított, és így tényszerűen helytelen képét állította középpontba. Ez az elmozdulás azonban tagadta az ember középkori képét, ahol az ember a társadalmi rend és a fizikai hely korlátaiba van beszorítva. Kétségtelen, hogy a modern világ emberét is társas kapcsolatok korlátozzák, és ő is társas hálózatokban él. Messze nem Robinson. A kapcsolatoknak ezt a látszólagos gazdagságát azonban a választott kapcsolatok ritkasága kíséri. A modernitás az ember felszabadításának ígéretével élt. Illúzió, bár meglehetősen erőteljes illúzió, hogy ezzel minden korláttól megszabadította az emberiséget. Egyre inkább az élet köznapi tényévé válik azonban, hogy legtöbb korlátunk választott korlát. A modernitás új emberének kevesebb kapott tulajdonsága és több választott és felvett tulajdonsága van, és nagyobb nála az egyénített személyiség szerepe. A francia strukturalista és marxista filozófus, Lucien Goldmann Marx néhány korai írása nyomán (újabb kiadások 1964; 1968) igen világosan kifejtette minden felvilágosodott filozófusnak ezt a közös elkötelezettségét és kapcsolatát a piaci alapú gazdasággal.

A piacgazdaság fejlődésének legfontosabb következménye, hogy az egyén, aki korábban pusztán a teljes társadalmi termelési és elosztási folyamat részeleme volt, most mind saját tudatában, mind embertársai tudatában független elemmé válik, egy monásszá, egy kiindulóponttá.

Goldmann: A felvilágosodás filozófiája. 1973, 19. o.

Goldmann felfogása szerint ebből az elkötelezettségből természetszerűen következik, hogy a társadalmat és az élet társadalmi mozzanatait egyének közti szerződés eredményeként értelmezik.

A leegyszerűsített ember a második lépés a társas kapcsolatokban. Az első, a kiinduló lépés az elszigetelt egyén. A felvilágosodás elméletalkotóinak tehát nehéz helyzetük volt, amikor megpróbálták a társas mozzanatot nem a hagyomány kiindulópontjaként, hanem mint egy második lépést beépíteni az emberiségről alkotott összképükbe.

Ez a felfogás lényegében azt hirdeti, hogy a társadalom és a társas kapcsolatok az egyénhez képest másodlagosak. Az emberek egy másodlagos szükségszerűségből hozzák létre a társas szerveződéseket, mivel meglévő individuális tendenciáik egymást keresztezik. Az egyénen túllépő társadalmi szerveződés alulról kell működjön, és nem felülről lefelé, mint ahogy azt a hagyományos társadalmak megkívánják. Ez a modernitás egészére oly jellemző társadalmi szerződés gondolat alapjellemzője. Tudjuk, hogy e témának számos változata van. Különböző elkötelezettségekkel élnek ezek azt illetően, hogy milyen széttartást és versengést tételeznek fel az egyéni emberi tendenciák között. Hobbes, aki a modern időkben a szerződés elindítója volt, arról beszél, hogy mindenki mindenkinek farkasa. Az ember alaphelyzete, mondja a Leviathanban, az, hogy mindenki mindenki ellen háborúzik. Számára ez az erős kormány és az erős állam szükségét jelentette, szembeállítva azonban az erős egyházzal. Kezdetben az emberi természet egy meglehetősen negatív képe élt, mely a szerződés eredeti fogalmával szoros kapcsolatban volt, és a racionális szerveződés szükséglete, melyet a polgárháború, sőt a vallásháború élménye motivált (Morse 1989; Toulmin 1990). A fogalom további fejlődése során néhányan, például Adam Smith már egyenesen proszociális motívumokat tételeznek fel a társas szerveződés alapjaiként. A vállalkozáson és a tőkén alapuló új társadalom kialakulásával jelentősen megváltozott a szerződés képzete. Az erős kormány igényét egyre inkább egy liberális állam képzete váltja fel, mely az egyéni tendenciák szabad kibontakozását támogatja. Győzedelmeskedik azonban maga az a gondolat, hogy az egyén az elsődleges, és a társadalom ebből levezetett entitás. Ez az elv érvényesül a társadalmi szerződés gondolat reformista irányzataiban, például Locke-nál, valamint azokban az irányzataiban, melyek akár a zsarnokgyilkosságtól sem riadnak vissza, ha az megszegné a szerződést (Rousseau). Természetesen a politikai szabadságjogokat és a politikatörténetet illetően ezek a változatok nem triviálisak. Eltérnek egymástól például abban, hogy az egyéni mivolt mely oldalai lehetnek szerződés tárgyai, és melyek nem. (Ezeknek a változatoknak jó modern áttekintését adja a Boucher és Kelly 1994, szerkesztette kötet. Röd 1998 újabb munkája azt is megmutatja, hogyan vált világossá Kant idejére, hogy itt fiktív, s nem valóságos szerződésről van szó.)

Hume maga, aki nem volt a szerződéses gondolatok képviselője, rámutat az elme belső szerveződése és a társadalom szerveződése közti hasonlóságra. A lélekről mint képzetek köztársaságáról beszél, ahol az egyes elemek megváltozhatnak, de az általuk kialakított szerveződés megmaradhat. A köztársaság és a monarchia mint két jellegzetes kép a lelki (és az idegrendszeri) architektúráról a 19. században is visszatérő gondolatok lesznek. Deleuze (1998) részletesen elemzi, hogy Hume társadalomfelfogásában a szerződésgondolatot hogyan helyettesíti a hasznosság, s milyen kettőségek merülnek fel nála az intézmények és a szokások eltérésében.

Mi köze van mindennek magához a pszichológiához? Először is ismét megerősíti azt a felfogást, hogy az ember alapvető modernista képe individualista. Ez lesz a 19. századi modern pszichológia jó részének kiindulópontja is, ez a standard jellemzője az egyénített pszichologizmusnak. Érdekes és nem kézenfekvő párhuzamot mutat azonban az elme empirista felfogása s az emberi kapcsolatok közt. Amikor a társadalom alapvető metaforája a Robinson- szerű szabad és kötetlen egyének közti asszociáció lesz, akkor az emberi elme mozaikszerű felfogása is uralkodni kezd. Az emberi elme is kiindulásként létező elemek asszociációjából építkezik, melyek egymástól és az egész rendszertől is függetlenek.

Az empiricista metaelmélet együtt jár azzal, hogy elveszítjük az ember felülről lefelé determinált felfogását, ahol az egyén a struktúrák függvénye. Párhuzamosan ezzel van egy folyamat, melyben a struktúrák, különösen a logikai struktúrák és hierarchiák racionalista képe lesz alapvető az emberi elmére nézve. Azt sugallhatjuk tehát, hogy a mentális asszociáció doktrínája úgy válik uralkodóvá, mint a társadalom egyénített polgári képének uralkodó része. Ebben az értelemben lehet azt mondani, hogy a pszichológia diadalmenete Descartes-tól kezdve a polgári individualizált társadalom eszményének győzelme is.

Mindez nagyon szélsőségesnek és spekulatívnak tűnhet. Hasonló gondolatok felmerülnek azonban az irodalomban is. Fraudenthal (1986) monográfiájában azon túl, hogy általános affinitást mutatott ki a társadalomelmélet, a filozófia és a természetről alkotott kép között; a klasszikus korban olyan szerzők, mint Leibniz és Newton munkáiban világos analógiákat mutatott ki az episztemológiai rendszerek és a társadalmi szerveződésre vonatkozó gondolatok között. Az a newtoni kép, ahol a teret a rendszertől független tulajdonságokkal rendelkező elemek töltik be Fraudenthal felfogásában párhuzamos azzal a gondolattal, mely szerint a társadalom az önálló tulajdonságokkal rendelkező szabad egyénekből áll. Vagyis affinitás van a polgári individualizmus és a természet elementarisztikus képe között. S folytathatjuk ezt azzal, hogy az analógiának egy harmadik oldala is van, nevezetesen az ismeretelmélet. Az elme is végső elemekkel van telerakva, amelyek mechanikus jellegű törvényeket követtek. Alulról felfelé érvényesülő szerveződés van a világban, a társadalmi életben és az elmékben is.

Ezzel szembeállítva Fraudenthal rámutat, hogy a kontinensen a hierarchikusabb társadalmakban, például Németországban olyan filozófiák és világnézetek bontakoztak ki, melyek strukturáltabbak voltak. A leibnizi felfogás azt hangsúlyozza, hogy az ember alapvetően társas lény. Ugyanakkor ezek a felfogások azt hirdetik, hogy az emberek természettől fogva egyenlőtlenek, és így a hierarchikus szerveződés lenne a természetes. Mindez megfelel az ismeret racionalista felfogásának.

2.16. táblázat - 3.3. táblázat. Az empirista hagyomány a lélek szerkezetéről, feltüntetve a kisebbségi véleményeket is

Dimenziók

Többségi felfogás

Kisebbségi vélemények, Smith, J. S. Mill

A lelki jelenségek

érzékelés, emlékezés, szociális érzések, érzések, vágyak

Módszerek

önmegfigyelés

megfigyelés az élettörténetről

Belső redukció

kis létszámú asszociációs törvény

több asszociációs elv

Külső redukció

nincsen

fiziológia (Hartley)


A 19. századra tehát körvonalazódott egy részleteiben vitatott, de igen erőteljes metateória az ember lelki működéseiről. Ennek kereteit az itt felvett négy dimenzióra a 3.3. táblázat mutatja, feltüntetve a kisebbségi véleményeket is.

Kulcsfogalmak

2.17. táblázat -

architektúra

janzenizmus

perceptuális tanulás

asszociáció

kompozicionalitás

pszichologizmus

asszociációs meta-

komputációs elmélet

társadalmi szerződés

posztulátumok

logikai szerveződés

tabula rasa

empirizmus

mechanika

valószínűség

idea

önmegfigyelés


Szakirodalmi eligazító

A kor egészének jellemzésére Cassirer (1951) a jó kiindulás. Pascalról Goldmann monográfiája mérvadó. A Kantról szóló pszichológiai irodalomban sok a friss munka. Kiindulásként Leary (1982) ajánlható. Kant filozófiai értékelésére pedig Tengelyi (1997). Az asszociáció fogalmának értelmezésére a mai pszichológia felől Rappaport mellett Anderson és Bower (1973) ad biztos fogódzókat. A perceptuális tanulás fogalmának filozófiailag kifinomult s a modern pszichológiában is járatos értékeléshez Hatfield (1992) a jó forrás. A mai értelmezések bemutatására magyarul a Marton L. Magda (1975) szerkesztette kötet és Neisser (1984). A társadalmi szerződés gondolat és az utilitarizmus pszichológiai értékeléséhez Barker (1962) régi olvasókönyve mellett Ludassy Mária könyvei és Deleuze (1998) hasznos kiindulópontok.