Ugrás a tartalomhoz

A lélektan története

Pléh Csaba (2010)

Osiris Kiadó

4. FEJEZET – Az életszellemektől a reflexelvig: az élettani gondolkodás mint a pszichológia előfutára

4. FEJEZET – Az életszellemektől a reflexelvig: az élettani gondolkodás mint a pszichológia előfutára

A biológia jelentősége

A pszichológia, amikor a 19. század végén intézményes foglalkozásként formát öltött, a modern ismeretelmélet és a fiziológiai gondolkodás új fejleményeinek kombinációjából alakult ki. Bár ez a kombináció vagy szerephibridizáció a modern pszichológiához vezető utaknak csak egyike volt, társadalmi okokból ez volt a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb. A kísérleti pszichológia volt még a korai, nem kísérletező funkcionalisták számára is a modell: mély áhítattal tekintettek a német fejleményekre, mint a francia Ribot (1879), s az amerikai Stanley Hall (1912) könyvei jól mutatják.

A szerephibridizáció érvényes volt mind személyes, mind intellektuális szinten A német nyelvű világban az első kísérletező pszichológusok szinte kivétel nélkül orvosi képzettségű fiziológusok voltak, akik kirándulásokat tettek a filozófia területére. Intellektuálisan megpróbálták összekapcsolni a természettudományok kísérleti módszerét az ismeretelméletből átvett spekulatív kérdésekkel. Az emberre alkalmazott kísérletezés gondolata a fiziológiából jött, egy viszonylag új diszciplínából, amely az 1830-as-50-es években függetlenedett az anatómiától. Az új kísérleti pszichológia determinisztikus gondolkodásmódját is a fiziológiából vette át. Végül a biológiai megfontolások egyre fontosabbá váltak abban, hogy konkrét válaszokat, vagy legalábbis természettudományos glosszákat adjanak a test-lélek probléma körül fogalmazódott karteziánus pszichofizikai kérdésre. A fiziológusok lehozták a földre az ideológiai materializmusból az olyan elvont fogalmakat, melyeket filozófusok és orvosok, például La Mettrie vagy Condillac javasoltak.

Vagyis a pszichológia, mint diszciplína alakulása természettudományként jellegzetes 19. századi fejlemény volt. Az emberi testtel kapcsolatos gondolatok az antikvitás óta összeolvadtak és különbözőképpen vegyültek az emberi lélektant érintő gondolatokkal. Descartes idejétől kezdve döntővé váltak ezek a problémák a filozófusok gondolkodásában az elmére vagy a lélekre nézve. Az előző fejezetek adtak némi összefoglalót az elme végső vagy elvont természete, illetve a test és a fizikai világ viszonyáról. E fejezetben ismét hosszmetszeti képet adok, mely igencsak leegyszerűsítés, még terminológiáját illetően is. A „fiziológia” mint egy független biológiai és orvosi diszciplína jellegzetes

  1. századi fejlemény. A továbbiakban, amikor fiziológiáról beszélek, ezen igazából az idegrendszer működésére vonatkozó tanítások összességét értem. Ez annak felel meg, amit ma idegtudománynak neveznénk. Nem volt ez még független terület, pusztán hosszú időn keresztül az orvosi gyakorlatban és az anatómiában bizonyos gondolatok tagolódása. Három területnek volt különleges vonzereje a későbbi pszichológia központi kérdéseire nézve. Az állati mozgás szerveződésére vonatkozó gondolatoknak nagy szerepük volt mind az idegrendszeri szerveződés megértésében, mind egy olyan determinisztikus modell kialakításában, melyet a lélek kutatása során követhetünk. Olyan megosztó kérdések merültek fel ebben az összefüggésben, melyek még máig is fontosak. Például a reflex-elv kiterjesztése a magasabb agyi területekre és a lélek elemzésére, az alacsonyabb és magasabb funkciók viszonya és így tovább. Az agyi lokalizációval kapcsolatos korai elméletek először is azért voltak fontosak, mert biológiai értelmezést adtak a képességpszichológiák egy részére, valamint azért, mert világos reduk- cionista elveket ajánlottak a pszichológiának. Itt is hamar megjelentek a megosztó mozzanatok. Az egyik közülük a szűk versus tág lokalizáció vitája volt, egy másik a mentális szerveződés és az anatómiai szerveződés közti homológia. Mindkettő velünk van ma is, például a konnekcionista modellálás és a neurofilozófia körüli vitákban. Végül a korai kísérleti kutatások az érzékelésről először adtak természettudományos értelmezést az empirista-nativista vitákra. Módszertani mellékhatásként elkezdtek emberi kísérleti személyeket használni, hogy pszichológiai kérdésekre válaszokat adjanak.

Az állati mozgás elméletei és a reflexelmélet

Az állati mozgás szemben a fizikai mozgással

Az állati mozgásra vonatkozó elméletek korai történetét úgy is tekinthetjük, mint egy fejezetet a modern világkép gépiessé válásában. Dijksterhuis (1961) a világkép mechanizációjával kapcsolatos nagyszerű áttekintésében a „mechanikus” kifejezés különböző értelmeit tárgyalja. Az egyik ezek közül a gépszerű, mely a korai modernitásban, akárcsak ma, sokak számára javarészt analógia volt. Olyan erőfeszítést jelentett, hogy az elvont kérdéseket konkrét, vizuálisan rendelkezésre álló példák formájában kell elképzelni. Ugyanakkor azt az általános reményt is jelentette, hogy matematizált világképet tudunk kialakítani. Harmadszor, az animisztikus gondolatok elvetését jelentette, s azt, hogy minden mozgást külső tényezőknek tulajdonítunk. Ahogy Dijksterhuis (1961, 498. o.) maga is rámutat, ez a teljes és végleges mechanizáció reménye volt, de még a klasszikus fizikában sem sikerült sosem végrehajtani. Bizonyos belső tényezők, mint a „tehetetlenség”, a rendszer részei maradtak. A reflexműködés, mint az állati mozgás magyarázatára szolgáló elmélet kibontakozása, ennek az általános mechanizációnak a részeként tekinthető.

Valójában a modern tudomány keletkezésének egész folyamatát is tekinthetjük úgy, mint a fizikai mozgás és az állati mozgás elkülönítését, amint azt a 4.1. táblázat mutatja. A fizikai tudományok számára fontos volt, hogy minél távolabb kerüljenek a mozgás ősi teleologikus fogalmától. A leeső testek és a mozgó bolygók fokozatosan vagy hirtelen megszűntek olyanok lenni, amiket szándékaik vagy vágyaik mozgatnak, s általánosabban a továbbiakban már nem belső tényezők mozgatták őket. Ez távozást jelentett mind az antropomorf te- leológiától, mind pedig a távolhatások fogalmától. Egy második lépésben a következő két évszázad során a fizikai mozgásnak ezt a győzedelmes, mechanikus fogalmát kiterjesztették az állati mozgásra. Fokozatosan az állati mozgásokat is egyre mechanisztikusabban értelmezték, úgy, hogy nem szükségszerűen utaltak a cél-okságra, és a távolhatásokat eredményező mentális okozásra. Mindez egy olyan tendenciát eredményezett, ahol az állati mozgás radikális mechanisztikus reflexfogalma alakult ki. Ebben a folyamatban azonban alapvető megosztó tényező volt, hogy helyes-e, ha az állati mozgást mechanisztikus elvekre vezetjük vissza, vagy pedig vannak-e a biológiai mozgásnak sajátos alapelvei. Az idegműködéssel kapcsolatos elméletek gondja az volt, hogy meg kellett próbálniuk számot adni az utóbbi mozzanatról anélkül, hogy valamiféle vitalizmusba sodródnának. Mindez az évszázadok során állandó feszültséget okozott a szó szoros értelmében mechanikus és bonyolultabb állati mozgáselméletek között.

2.18. táblázat - 4.1. táblázat. A fizikai és állati mozgás fogalmának néhány változása

Irányzat

Fizikai mozgás

Állati mozgás

Emberi lelki élet

arisztotelészi

teleológiai

teleológiai

kogníció is van

Descartes-tól 1900-ig

mechanisztikus

mechanisztikus

a megismerés sajátos

naiv behaviorizmus

mechanisztikus

mechanisztikus

mechanisztikus

szándék kognitivizmus

mechanisztikus

részben intencionális

intencionális


Ráadásul a 20. században ezt az attitűdöt kiterjesztették az agyszerveződés általános elvévé (Pavlov), vagy a viselkedés leírásának általános mechanisztikus alapelvévé (Watson). Nemcsak hogy úgy értelmezték az állati mozgást, hogy közben nem utaltak a teleológiára, hanem az emberi mentális életet is úgy írták le, hogy ne utaljanak erre. A 20. század végének kell kiegyenlítenie ezt a dolgot. Ma már nemcsak világosan beszélünk a fizikai és a biológiai mozgás gyökeres eltéréséről, hanem azt is észrevesszük, hogy mi, emberek rendesen az intencionális hozzáállást vesszük fel, mint egy integráló elvet ahhoz, hogy megértsük egymás cselekedeteit, valamint az ember készítette műtermékeket (Dennett 1998a). A fizikai mozgás naiv teleológiai magyarázata ennek egy naiv tár- gyiasított változata volt. Ráadásul ez a tendencia igen korai életkortól velünk van: könnyen lehet, hogy evolúciós örökségünkből származik, amit a csecsemőkorban igen korán aktiválunk (Gergely, Nádasdy, Csibra és Bíró 1995).

A reflexjelenségek mechanikus és optikus modelljei

A reflex fogalma kulcsszerepet játszott a pszichológia fejlődésében. A 19. században ez vált a viselkedést illetően a determinizmus alapvető modelljévé. Később pedig a reflex mint ontológiai létező a viselkedéspszichológia különböző irányzatainak formálódásában is kitüntetett szerepet játszott, beleértve az amerikai behaviorizmust és Pavlovot Oroszországban. Mindez azonban megosztó tényezővé is vált. Mind a fiziológiában, mind a tulajdonképpeni pszichológiában, később az etológiában is a kulcskérdés az, hogy vajon minden jelenség megmagyarázható-e reflexként, vagy vannak, melyek ezen túlmennek? Vagy más típusú szerveződést sugalltak, vagy azt vetették fel, hogy kisebb a külső determinizmus, mint azt egy naiv primitív reflexfogalom sugallná.

Fearing (1930) a reflexfogalom alakulásáról klasszikus áttekintést adott. Egy hasznos listát ad a reflexes tevékenység jellemzőiről a különböző szerzőknél való előfordulási gyakoriságnak megfelelően. Listája érezteti, miért vált a pszichológiában is oly fontossá a reflexfogalom. A reflexes tevékenység tulajdonságai Fearing (1930, 5. o.) szerint:

  1. önkéntelen

  2. nem tanult

  3. bejósolható és egységes

  4. nem tudatos

  5. rövid idői késleltetése van

  6. alkalmazkodási szerepet játszik

  7. receptorokból, afferensekből és efferensekből építkezik szinapszisok segítségével

  8. nem érinti az agykérget.

4.1. ábra. A reflexfogalom leegyszerűsített változata a 19. század végén

A listán szereplő bizonyos tézisek természetesen korábban jelentek meg, mint mások. A gyors és nem szándékos akció gondolata már Descartes-nál is jelen volt. A tudatosság és az agykéreg szerepe hosszú ideig vitatéma lesz, különösen a folyamatok alkalmazkodási jellege révén. A szinaptikus szerveződés részleteit pedig csak a 19. század végén dolgozzák ki. A 4.1. ábra egyszerűsített és letisztázott módon mutatja e fogalom szerkezetét a 19. század végén. Jó néhány évszázadig tartott, míg kialakult ez a fogalom. A 4.2. táblázat mutatja a szokásosan felvett szereplőket e hosszú történetben

2.19. táblázat - 4.2. táblázat. A reflexfogalom kidolgozásának főszereplői kronológiai sorrendben (Fearing 1930 nyomán egyszerűsítve)

szereplők

idő

fő tézisek

Descartes

1630-33

automatikus cselekvés

Willis

1670

tipológia és okozás, fény

Astruc

1736

tükröződés az idegeken

Whytt

1751

dekapitáció, gerincvelő

Unzer, Prochaska

1771, 1797

az idegi akció biológiai elvei

Bell, Magendie

1811, 1822

szenzoros hatások, szenzoros és motoros gyökök

Hall, Müller

1833

általánosított reflexfogalom, gerinc-kéreg dualitás

Pflüger

1853

gerincvelői lélek

Lotze

1857

adaptáció és tanulás

Sherrington

1906

reciprok beidegzés, szinaptikus átvitel


E fejlődés fő szakaszai a sajátosan biológiai elmélet kidolgozásával függnek össze. A folyamat mechanikus és optikai analógiákból indult ki, melyeket egy évszázad múltán fokozatosan „az idegrendszer bizonyos részeinek sajátos biológiai törvényei” váltották fel. A reflexes viselkedés meghatározott és automatizált vonatkozásait egyre kevésbé magyarázták mechanikus eszközökre vagy a fényre hivatkozva, egyre inkább az idegrendszer belső biológiai törvényszerűségeit emlegették velük kapcsolatban. Az idegrendszer fokozatosan központok sokrétegű rendszerévé vált, ahol mindegyik központ különböző reflexekért felelős. Ennek következtében az idegi működésnek egy kapcsolótábla-szerű felfogása alakult ki, de ez már igen messze volt az óraművek és a „fényvezető csövek” képalkotásától. A reflexfogalom kibontakozása során fokozatosan dominánssá vált az idegrendszer működésének információs mozzanata az információért és a szabályozásért felelős különböző részek előtérbe helyezésével.

Egy párhuzamos vita is zajlott azzal kapcsolatban, hogy ezt a megközelítést ki lehet-e terjeszteni az idegrendszer egészére, vagy annak egy része továbbra is megőrizné autonómiáját és a „lélek erejének” rezervoárjává válna. A pszichológiai szerveződés ma oly népszerű kettős modelljeit már elővételezték azok a 19. századi viták, amelyek arról szóltak, hogy mennyire lehet kiterjeszteni a reflexív fogalom magyarázó erejét. Ennek volt egy érdekes párhuzama a filozófiai pszichológiában is: azok az újra és újra megjelenő viták, hogy vajon az asszociáció a mentális szerveződés egyedüli alapelve-e. Századunkban a két feszültség összefolyt, mikor az asszociáció fogalmát összekapcsoltuk a reflex fogalmával. Ezzel párhuzamosan újra megjelennek a kettős folyamat elméletek mind a mentális működésre nézve, mind az idegrendszer működését illetően.

A reflexfogalom legalább Descartes-ig visszavezethető. Az orvostörténet és a pszichológiatörténet legtöbb munkája, beleértve Fearing (1930) monográfiáját, Descartes-ban találja meg annak a reflexfogalomnak a gyökerét, mely a 19. század közepén meglehetősen merev mechanisztikus fogalommá vált. Ez a fogalmi illesztés és hagyomány, melyet olyan emberek indítottak el, mint Thomas Huxley, igen plauzíbilisnek tűnt. A közismert darwinista Huxley (1874/1897) arra törekedett, hogy darwi- nista meggyőződését összekapcsolja az állatokról kialakult objektivista felfogás rekonstrukciójával. O mutatta be az alternatív, a redukcionista Des- cartes-ot, szemben a mentalistával. Ahogy Huxley bemutatja a test karteziánus felfogását, az teljességgel megfelel egy automatizált elméletnek: az érzékletek az agyhoz rendelődnek. Leírja a szenzoros idegek működését, az izom-összehúzódásokat és a motoros idegek hatását erre, az aktusok megőrzését pedig „emlékezetnek” tartja. A 19. században a reflex fogalma, mely beilleszkedett ebbe a képbe, a mechanisztikus gondolkodás emblémájává vált. Igazán természetes, hogy mindez úgy tűnik, hogy a test mechanisztikus felfogásának bajnokától és kezdeményezőjétől, Descartes-tól indul.

Híres, eredetileg meg nem jelent munkájában Az emberről szóló értekezésében (1630-1633) Descartes az egész fiziológiát, mint egy gép működését mutatta be. Nyíltan összehasonlította az emberi testet az orgonákkal, az órákkal, a szökőkutakkal és ehhez hasonlókkal: az emberi test óraműszerű felfogásából indul ki, s eljut arra, hogy az automatikus mozgásokat mint a külső ingerlésre adott reakciót magyarázza.

A rostok [vagyis az idegek, mint afferens fonalak] ... minden érzékszervben úgy vannak elrendezve, hogy ezen érzékelés tárgyai könnyen elmozdíthatják őket, s amikor elmozdulnak... egyidejűleg meghúzzák azokat az agyrészeket, melyekből erednek, s ezáltal kinyitják bizonyos üregek bejáratait az agy belső felszínén; és ekkor az üregekben levő életszellemek azonnal behatolnak az idegekbe ezeken a pórusokon keresztül, majd az izmokba, amik gépezetünkben mozgást eredményeznek.

Descartes, 1633/1972, 333-334. o.

Ez a mechanizmus felelne meg a karteziánus mozgásszerveződésnek, a 4.2. ábrán látható felfogásnak. A következő oldalon lévő vitatott kérdések keretes rész az ennek jelentőségével kapcsolatos kételyeket a mutatja.

4.2. ábra Descartes felfogása az egyszerű mozgások szerveződéséről. A neves ábra azt mutatja, hogy a tűz hatására az idegekben lévő fonalak meghúzzák az agyban lévő vermek ajtajait, hogy az onnan kiáramló életszellemek az idegekben az izom felé áramoljanak, s ott kiváltsák a mozgást

A reflexműködés biológiai sajátossága

Johann Unzer (1727-1799) Halléban, és George Prochaska (1749-1820) Prágában kitüntetett szerepet játszottak a reflexfogalom biológiailag sajátos aspektusainak megfogalmazásában. Az ő felfogásuk szerint az idegrendszer olyan „állati gépezet”, mely sajátos biológiai törvényeket követ. Prochaska a perifériás idegeket tanulmányozva megkülönböztette a szenzoros idegek mozgással kapcsolatos funkcióját s azt a perceptuális funkciót, melyhez szükség lenne az aggyal való kapcsolatban. A gerincvelő szintjén a reflexműködést magyarázó sajátos biológiai szerepek teleológiai elvek lennének, olyasmik, mint az ártalom kerülése és az öröm keresése. Mindez a reflexek adaptációs magyarázata felé mutatott.

Prochaska azt is tisztázta, hogy ha elszakítjuk a kapcsolatot a szenzoros idegek és az agy között, akkor megszűnik az észlelés, míg a mozgások akkor szenvednek zavart, ha elvágjuk a kapcsolatot a motoros idegek és az izmok között. Ha azonban az aggyal meglévő szenzoros kapcsolatokat akadályozzuk, mozgások továbbra is lehetségesek.

Mindez természetesen a mai távlatoktól furcsán eltérő terminológia keretében fogalmazódott meg. A szerzők olyan kérdésekről beszéltek, mint az „idegi erő” (vis nervosa). Nem volt még világos „elektromos felfogásuk” az idegrendszer működéséről és a központok sokrétű szerepéről. A 19. század elején két mozzanat változtatta meg a helyzetet. Julian Legallois (1770-1814) irtási kísérletekkel igazolta Whytt elképzelését a gerincvelő központi szerepéről. A brit Charles Bell (1774-1842) 1811-ben, a francia Francois Magendie (1783-1855) pedig 1822-ben világosan igazolták a reflexműködést irányító spekulatívan már eddig is előrelátott biológiai törvényt. Kísérleti elvágásokat és klinikai adatot használva elemezték a gerincvelő szerepét. Arra a következtetésre jutottak, hogy a gerincvelő elülső szarvából eredő idegek irányítják a mozgást, míg a hátsó szarvból eredő idegek az érzékenységért felelősek. A mozgásokat a gerincvelő különböző szegmentumaihoz kapcsolták. Felfedezésük és mellette szóló propagandájuk volt felelős azért, hogy a reflexműködés az idegrendszer meghatározott részéhez kapcsolódó elemzési egységgé vált, mely szenzoros és motoros funkciókból áll össze, s melyhez szükség van egy központra. Később, a 19. század végén a neuronelmélet terjedésével Sir Charles Scott Sherrington a központot átkapcsoló állomásnak tekintette, s az először vizsgált reflexeket ettől fogva monoszinaptikusnak fogják nevezni. Sherrington (1960) jó összefoglalást ad erről a nézőpontról az eredeti szerző hitelével.

Ezek a megfigyelések és elméletek, valamint saját kísérleteik a 19. század harmincas éveiben lehetővé

tették a reflexfogalom finomabb és végleges kibontakozását, az idegtudomány általános fogalmaként. Az angol orvos, Marshall Hall (1790-1857) s a fiziológia, mint külön akadémiai fejezet német megalapítója, Johannes Müller (1801-1858) egy általánosított reflexelméletet körvonalaztak. Hall a felszabdalt gyík farokmozgásaira mint reflexes akcióra utal (1833), és azt az általánosítást vetette fel, hogy ahhoz, hogy a reflexműködés végbemenjen, három mozzanat az alapvető jelentőségű: a gerincvelőbe vezető idegek, maga a gerincvelő s az ebből kivezető idegek. Müller 1833-ban megjelent kézikönyvében ugyanezeket az elveket hangsúlyozta kisebb eltérésekkel, míg Hall a reflexek lokális és elementarisztikus természete mellett érvelt, s teljességgel a gerincvelőhöz kapcsolta őket. Müller egészlegesebb determinációkat is megengedett, ezeket együttészlelésnek és együttmozgásnak nevezte, s az agy összehangoló tevékenységéhez rendelte. vagyis, miközben számára ezek komplex jelenségek voltak, nem lehetett misztikus okoknak tulajdonítani őket.

Ez az úgynevezett Hall-Müller-elv a reflexműködésről (eltéréseikre lásd Canguilhem 1955) évtizedekre uralta az idegrendszer kutatását. Mivel ez az idegrendszer „belső vonatkozásairól vagy működéséről” szóló magyarázó elmélet volt, köny- nyű volt kiterjeszteni ezt a patológiára. Igazából a klinikai neurológia alapjává is tették. Ugyanakkor javaslóinak egy jó része végső „gerincvelő-agy dualizmust” hirdetett: míg a reflexelvek érvényesek lennének a gerincvelő működésére, nem lennének érvényesek az agyműködésre. A 19. századi idegtudomány további fejlődése során ez a szándékolt dualitás számos vita forrásává vált. Mindez nem volt teljes egészében irracionális: a Darwin előtt megfogalmazott anatomizált reflexelméletnek ugyanis nehézségei voltak az adaptációs jelenségek értelmezésében, nem tudta kezelni a teleológiát.

Ezt a kérdést világosan felvetette az 50-es években Eduard Pflüger (1829-1910) bonni kutató. 1853-ban publikált monográfiájában a gerincvelői reflexek alapjelenségeinek egy jó részét leírta. Ezek az azonoldalúság (a mozgás ugyanarra az oldalra tér vissza, ahonnan az inger származott); a szimmetria (ha a másik oldalra is hatása van, akkor csak a szimmetrikusan elhelyezkedő izmokat befolyásolja); az egyenlőtlenség (az azonos oldali reakciók gyengébbek); s az irradiáció elve, mely szerint az irradiáció mindig a fej felé halad. Ugyanakkor Pflüger erőteljes kritikusává vált a reflex mechanikus és szegmentált felfogásának. Hangsúlyozta, hogy a gerincvelőnek is vannak szenzoros működései. A „lélek” megosztható lenne, s lenne „gerincvelői lélek” is. Hasonlóképpen vagy ennek megfelelően a célszerűség a gerincvelői szerveződésre is jellemző lenne.

Rudolph Lotze (1817-1881) bírálta Pflügert. Azt hirdette, hogy az idegrendszer hajlékonyabb és al- kalmazkodóbb, mint általában gondolják. Ezért a szándékos cselekvések és az ehhez hasonló dolgok a gerincvelői állatoknál annak eredményei, hogy a korábbi tanulás mintegy átmásolódik a gerincvelői szintre. Nincs szükségünk „gerincvelői lélek” feltételezésére, ha hajlékonyságot engedünk meg az idegrendszerben. Ez az elszánt vita a szándék, az alkalmazkodás és az integratív működés kérdését a középpontba helyezte. A 20. század elején, 1906- ban Sir Charles Scott Sherrington (1857-1952) a reflexműködés darwini értelmezése mellett szállt síkra, ami lehetővé teszi, hogy a gerincvelő szintjén „szándékokról” beszéljünk anélkül, hogy szükségünk lenne egy „gerincvelői lélekre”. A reflexműködés kérdését az általa az idegrendszer egészére javasolt szélesebb integratív felfogásba illesztette. A reflexműködés ilyetén újraformulázása során további új törvényeket is felfedezett, mint például az antagonista beidegzés elvét. O már a neuron- elméletet és a szinapszis (gátló és ingerlő szinapszis) fogalmát fogja használni, s így kialakította a

  1. század egyik legbefolyásosabb fiziológiai doktrínáját. Ez volt valójában a reflexfogalom egyik beteljesedése, a másik pedig az orosz Szecsenov és Pavlov munkája, akik a reflexfogalom érvényét kiterjesztik az emberi agykéregre is.

A 19. század közepén kikristályosodott reflexfogalomnak két ihletése volt a pszichológia számára.

  1. A reflex mint determinációs séma

A reflexsémát mint mentális modellt kiterjesztették a pszichológiai jelenségekre is, azzal a megszorítással, hogy a központi mozzanat jelentősége megnőtt. (Danziger 1983, a séma fogalmát használja ennek a kiterjesztésnek a leírására.) Ezt a sémát nemcsak a reakcióidő korai mérése során használták, hanem a legtöbb korai pszichológiai kísérletezésben is. Azt is mondhatnánk, hogy a korai introspektív kísérletezésben az élményről szóló beszámoló is egy sajátos „reakció”. Bár a korai kísérleti pszichológia az élmény tudománya próbált lenni, e tapasztalás törvényszerű variációit vizsgálva a reflexsémának megfelelő elrendezést alkalmaztak.

A mentális jelenségeket vagy szó szerint, vagy fogalmilag a reflexjelenségek mintájára tudjuk tanulmányozni: az érdekel, hogy milyen hatással van egy külső esemény a lelki életre. Ez azokra is igaz volt, akik nem hittek abban, hogy a reflexműködésnek magyarázó értéke van a lélek számára. Továbbra is megjósolható viszonyt kerestek a külvilág és a személy korlátozott reakciói között. vagyis a modern tudomány determinációs eszményét a reflex fogalom közvetítette a pszichológia számára. Ez lesz az alapvető kísérleti rend: adunk valamit a személyeknek s azt vizsgáljuk, hogy hogyan változik önmegfigyelésük az ingerlés függvényében.

  1. Neurális determizmus

A reflexelv érvényességéről és kiterjesztéséről folytatott viták a természettudós számára közel hozzák a monista és dualista világképek viszonyát. Az a kérdés, hogy vajon vannak-e a reflexeken túlmutató „mentális erők”, s hogy vajon az agy szerveződésében szerepet játszanak-e mentális erők, vajon az intencionalitás és a teleológia kezelhetők-e a természettudományos keretben (a Pflüger-Lotze-vita) visszahozza a hagyományos karteziánus kérdéseket a pszichológusok látóterébe. Vajon minden mentális jelenség visszavezethető-e az ismert és egyszerűbb természeti jelenségekre, vagy van-e valami elkerülhetetlen, redukálhatatlan a mentális világban?

Vitatott kérdések – Tényleg olyan középponti volt Descartes?

Georges Canguilhem, a francia orvostörténész részletes fogalmi modellt dolgozott ki a Descartes-tól Hallhoz és Müllerhez vezető útra. Felfogása megkérdőjelezi azt a központi szerepet, amit Descartes-nak tulajdonítunk du Bois Reymond-tól és Thomas Huxley-tól kezdve. Can- guilhem maga a tudománytörténet „fogalomtörténet” köréhez tartozik, mely alapvető ideológiai változásokat keres a szaktudományok látszólag technikai változásaiban. E megközelítés egyik alapvető tézise szerint a tudomány haladása minőségi változásokat feltételez. Ez a megismerési hozzáállás valójában megelőzte, s talán motiválta is a tudományos forradalmakról és a minőségi változásokról Thomas Kuhn (1984) által hirdetett felfogást. Bachelard (1934; 1970) és Tiles (1984) jól mutatja ezt az ihletést Kuhn irányába. Ugyanakkor Heeland (1984) azt hirdeti, hogy hasonlóságaik ellenére Bachelard-nak s ennek az egész iskolának nem volt közvetlen hatása Kuhnra.

Ezeknek a francia gondolkodástörténészeknek a munkája talán kevéssé ismert, és távolinak tűnhet. A Canguilhem és Michel Foucault közti folytonosság helyére teszi ezt a felfogást. Foucault valójában a mentalitásváltozások általános elméletévé általánosítja azokat a gondolatokat, melyeket elődei a tudomány gondos tanulmányozására vezettek be. Ba- chelard „ismeretelméleti szakadásai” és a fogalmi nézőpont változások, melyeket ő hirdet, nem állnak mesz- sze a Foucault (1998) számára oly fontos épistémé fogalmától.

A tudomány és az ismeretelmélet viszonyát illetően Bachelard (1934; 1970; 1971) több érdekes tézist fejt ki. Az első szerint nem elégedett a tudományokra alkalmazott filozofáló ismeretelmélettel. Mind a karteziánus ismeretelmélet, mind a tudomány kutatásának hagyományos konvenciona- lizmusa túl elvont Bachelard számára: a tudomány igazi fejlődése valódi gyakorlathoz kapcsolódik, s nem pusztán elméleti álláspontok változásaihoz. Másrészt a tudományos objektivitás számára nem azonos a hétköznapi objektivitással. A modern tudományok alakulásában erőteljes mozzanat az, hogy eltávolodunk az áttetszőségtől: nem áttetsző fogalmakat használunk és nem nyilvánvaló gyakorlatokkal rögzítjük le e fogalmak jelentését. Végül a tudomány haladása kapcsolatban van az akadályokkal való szembenézéssel, és az akadályok legyőzésével. Tudásunk a tézis ^ kudarc ^ módosítás cikluson megy át, mely sok szempontból emlékeztet arra, amit Karl Popper (1998) javasol. A tudomány mindig úgy halad előre, hogy olyan pszichológiailag motivált akadályokon lép túl, mint az „undor”, vagy olyan általános kognitív modelleken, mint a „felvétel”, vagy az elektromosság mint folyadék elképzelése és így tovább. Igen érdekes, hogy e felfogás szerint a metaforák főként akadályok a tudományos gondolkodásban. Az objektív valóság eléréséhez a tudománynak meg kell haladnia ezeket az időnként pszichoanalitikusan is motivált akadályokat, túl kell lépnie az érzelmileg súlyozott analogikus és áttetsző modellek szintjén (Bache- lard 1960; 1970; 1971; 1997).

Különösen érdekesek azok a konceptuális változások, melyek az embertudományokkal vagy a testre vonatkozó ismereteinkkel kapcsolatosak, mivel e területeken igen erős pszichológiai akadályokat kellett túllépnünk, hogy a tárgyat magunktól eltávolítsuk és semleges objektummá tegyük. A mozgás elemzését illetően meg kellett feledkeznünk a fenome- nológiailag átélt teleológiáról vagy intencionalitásról, amint el kellett fojtanunk vagy át kellett alakítanunk bizonyos alacsonyabb rendűekkel szemben érzett undorunkat is.

Canguilhem (1955) a reflexfogalom sorsával kapcsolatos longitudinális vizsgálódásában azt hangsúlyozza, hogy a későbbi fogalom irányába történő elmozduláshoz nemcsak tényszerű utalásokra van szükség, hanem új nyelv és új mentális modellek használatára is. Descartes, amikor leírja kis emberét, nem használja a reflection szót. Kétségtelen, hogy automatikusnak tartotta ezeket a mozgásokat, és a szenvedélyekről szóló könyvében részletesen értékeli, hogy a lélek nem lép bele az ingerlés érzelemkiváltó értékébe (lásd Fearing 1930, 24-28.

o.). E tekintetben kétségkívül az automatikus és a „lélek közvetítette” események szembeállítását képviselő kettős folyamat elméletek egyik megalapítója volt (lásd Neumann 1989). Canguilhem számára azonban ez nem elégséges. Több helyet idéz, ahol Descartes használja a reflexió kifejezést, valójában azonban a legmagasabb, reflektívebb, leginkább emberi gondolkodási folyamatokra és nem arra, amit ma reflexnek tartanánk.

A „reflexes működés” modelljének hiányát Descartes-nál Canguilhem elemzésében igazából az magyarázza, hogy Descartes egy aszimmetrikus modellt hirdet a perifériás idegrendszerről. Őszerinte az afferens folyamatok mechanikusak, „madzagok” működésén alapulnak, míg az efferens folyamatok, amelyek a központból erednek, az „életszellemek” működésének eredményei. Az utóbbi esetben az anatómiailag megfigyelhető idegek mint „csövek” működnek. Egy efféle aszimmetrikus rendszerben nehéz elképzelni egy automatizált reflexsémát, mivel semmi közös nincs a reflexív két szára között, s a mozgás maga végső soron a szívből ered, vagyis egy központi szervből. Can- guilhem szerint Descartes nem látja a reflexes működés egy fontos mozzanatát, azt, hogy elemi formáiban visszatér az ingerlés helyére. Pusztán az automatizmus hangsúlyozása és a lélek bármiféle szerepének elvetése teremt összhangot elképzelései és a későbbi reflex fogalom között. Szerinte a reflexműködések abban az értelemben automatikusak, hogy nem közvetítettek.

Canguilhem szerint egy 17. századi angol anatómus és orvos, Thomas Willis (1621-1675) játszott központi szerepet a reflexfogalom kibontakozásában. Ő a korai orvoslás ún. iatro- kémikus iskolájához tartozott. Ez az irányzat fizikai-mechanisztikus magyarázatok helyett feltételezett kémiai reakciókkal próbálta megmagyarázni és gyógyítani a betegségeket. Az idegrendszer működését értelmezve Willis optikai és nem mechanikai fogalmakat használt, ami lehetővé tette, hogy szó szerinti értelemben „reflexióról” beszéljen. Az életszellemek számára egyre inkább a fényhez váltak hasonlatossá. Szimmetrikus módon haladtak mindkét irányba az idegrendszerben. 1670-ben megjelent könyve De motu musculari (Az izmok mozgásáról) mind rendszertanilag, mind fogalmilag figyelemre méltó munka. Minden mozgást három szempontból elemez:

  1. A mozgás eredete. Az önkéntelen mozgásokat a kisagyhoz rendelte, a szándékosakat pedig a nagyagyhoz. Figyelemre méltó gondolat ez, s nagyon hasznosnak bizonyult a viselkedés idegrendszeri szerveződésével kapcsolatban bevezetett hierarchia (magasabb és alacsonyabb szintek) révén.

  1. Az ingerlés iránya: Ha a központból indul, akkor közvetlen, ha azonban a perifériáról indul és visszamegy oda, akkor reflektált. Ez a kulcsmozzanat: ez jelenti a „fényreflexió” bevezetését az automatikussággal kapcsolatos megfontolásokba.

  2. Maga a mozgás az izmokban.

Willistől kezdve az optikai metaforákon keresztül a reflexió fogalma a visszaverődés és a becsapódás elemzésének kérdésévé válik. A 18. században ez a reflexfogalom két irányba fejlődött. Az első irány az optikai képalkotást folytatta, míg a második állati célpontokat találva megpróbálta feltárni, hogy az idegrendszerben milyen struktúrák felelősek e hatásokért. E folyamatban Jean Astruc (16841766) vált az idegrendszerben a szó szerinti értelemben vett visszaverődés (reflexió) legvilágosabb felvetőjévé. „A külső benyomások mozgatják az életszellemeket, s amazok az idegcsőben haladva az idegi oszlopokon reflektálódnak (visszaverődnek), olyan szögben, mely azonos a beesési szöggel, [...] s ennek következtében mozgás keletkezik egy olyan idegcsőben, mely a visszaverődés irányában helyezkedik el” (idézet és fordítás Fearing 1930, 70. o. nyomán).

A másik kutatási irány a reflexes szerveződés empirikus, sőt kísérleti kutatása volt alacsonyabbrendű gerinceseknél. A kígyók, békák és ehhez hasonló élőlények először a 18. századtól válnak a tudomány áldozataivá. Ez a lépés szerencsés volt, hiszen miként ma tudjuk, ezek a hüllők és kétéltűek lefejezve is képesek túlélésre. Ez lehetővé tette a reflexműködés alacsonyabb központjainak tanulmányozását. Canguilhem nézete szerint ezen állatok „rejtőzködő természete” okozza az irántuk érzett biblikus undort, s ez eredményezte az ellenük irányuló agressziót is ebben a kutatási irányban.

Több vita indult meg az állati reflexes mozgások célirányosságát és teleológiáját illetően. Igazából a kérdés még a 19. században is folytatódik (Canguilhem 1968/1983). Hogyan magyarázzuk a lefejezett békák adaptív mozgásait? Feltételezzük, hogy gerincvelőjük valahogyan szintén egy „lélek” székhelye, vagy valahogy máshogy? Albrecht Haller (1708-1777) korának nagy tekintélye egészen addig ment, hogy a válaszkészség forrását magukban az izmokban kereste. Úgy vélte, ezt igazolta annak kimutatásával, hogy a szív és a belek reagálóképességüket megőrzik akkor is, ha nincsenek kapcsolatban az idegekkel (lásd Fearing 1930, 70 71.o.). Robert Whytt (1714-1766) nagyjából ugyanekkor kifinomultabbá tette a vizsgálódást. Rámutatott a gerincvelő fontosságára a reflexes működésekben (emlékezzünk rá, hogy Willis számára csak a kisagy és a nagyagy voltak fontosak). Whytt azt is felismerte, hogy az ingernek központi szerepe van az automatikus cselekvések meghatározásában, s úgy képzelte el, hogy különböző automatikussági szintek vannak, ahol a szokások önállóságra tesznek szert. Igazából az új adatok és a különböző elméleti hozzáállások két központi kérdés köré csoportosultak e korban: szükségünk van-e lélekre vagy tudatra az „érzéki hatások” magyarázatára, s mik az automatikus mozgásszerveződés sajátosan biológiai törvényei az állatoknál

Az agyi lokalizáció keresése

Az emberi agyrészek és funkcióik közti összefüggés részletes feltárása természetesen nem állt távol az idegrendszer struktúráját és funkcióját érintő fejleményektől. A 19. században az alacsonyabb szintekre megfogalmazódott reflexelv, mely a gerincvelő mindegyik szegmentumához sajátos működéseket kapcsolt hozzá, szerepet játszott annak az általános elvnek a kidolgozásában is, hogy az agyrészeknek hasonló funkcionális differenciálódásuk van, tehát az agy mindegyik részéhez speciális működést lehet rendelni. Igazából azonban az agyi lokalizáció vizsgálata legalább két irányba haladt. Az egyik a fent említett alulról-felfelé irányult volt, mely tisztázta az alacsonyabb működéseket, és kiterjesztette ennek a hozzáállásnak az érvényét az agyra. A másik egy felülről lefelé gondolatmenet volt, mely a lélek fogalmából indult ki, különösen pedig a lélek megkérdőjelezhető státuszából, s fölülről lefelé haladva a „megosztott lélek” koncepcióját összekapcsolta az agyi funkcionális differenciációval. Igazából mindkét esetben, mind a reflexműködés, mint az agyi lokalizáció esetében a mai szempontból érdekes funkcionális elméletek azelőtt alakultak ki, mielőtt egészében kibontakozott volna az idegrendszeri működés modern elmélete.

Neuronelmélet

Évszázadokba került, amíg kialakult az a felfogás, mely szerint az idegrendszer egymástól elválasztott sejtegységekből áll, amelyek hálózatokat alkotnak és elektromos elveken működnek. Láttuk, hogy Descartes a perifériás idegeket mint fonalakat és/vagy csöveket képzelte el, s a funkciók nála a mechanikus rángatásból és az életszellemek haladásából álltak. Az iatrokémiai iskola vegyészeti metaforái szimmetrikusabb elképzelést próbáltak kialakítani az idegrendszerről azt hangsúlyozva, hogy az idegműködés igazából egy csövekben áramló fényhez hasonlít. Így az életszellemek szinte minden testi jellegzetességüket elveszítették.

Prochaska még tovább ment ebben a semlegesítésben, kezdte azt hirdetni, hogy az idegműködés csak egy általános idegi erő megnyilvánulása. A 18. század végén Luigi Galvani (1737-1798), később pedig Alessandro Volta (1745-1827) felfedezései ezeket a gondolatokat az állati villamosság kifejtett koncepciójává alakították át. Az ideg-összehúzódásokat elektromos folyamatok irányítanák. Igazából az elektromosság egész fogalmát ezekben a mikrokísérletekben tisztázták. (Ezen tudományos fejlődésekről lásd Robinson 1973.)

A sejtalaktan kibontakozásával, vagyis annak kibontakozásával, hogy az élő test végső egységekként sejtekből áll, eljött az idegszövet sejtelméletének az ideje. Egyre jobb festési technológiák jelentek meg, s ezek, együttműködve a javuló mikroszkópokkal oda vezettek, hogy az idegrendszer végső egységeiként írták le a neuronokat. Igazából a 19. század közepén két elmélet küzdött egymással. A retikuláris elmélet szerint az egész idegrendszer egy teljességgel összekapcsolt hálózatszerű elrendezés lett volna. Ennek hívei közé tartozott a Nobel-díjas német Golgi, aki a hatékony festési módszerek kialakításáért volt felelős, valamint a magyar Apáthy Mihály. A neuronelmélet más részről viszont azt hirdette, hogy az idegrendszer egymástól elválasztott egységekből épül, neuronokból. Ezek egymással csak olyan egységeknél kapcsolódnak, melyeket később szinapszisnak fognak nevezni. A spanyol Ramon Y Cajal és a német Waldeyer 1880 táján kibontakoztatták a részletes neuronelméletet. Cajal azt az elvet is kifejtette, hogy az axonoknak és a dendriteknek eltérő funkciójuk van, s a többi sejtekkel való kapcsolatok főként a sejttesten érvényesülnek, s a vezetés alapvetően a sejttesttől az axonok felé halad. Ennek nyilvánvaló pszichológiai következményei voltak, bármily furcsának is tűnik ez. Azt sugallta ugyanis, hogy a neuro- nok érintkezésénél mikrováltozások lehetségesek az idegrendszerben, s ezek az érintkezési pontok felelnének meg lényegében a tanulás és az asszociációképződés folyamatainak ahogy egyébként manapság is gondoljuk. (Ezekről a fejleményekről lásd Murphy 1949; Diamond 1985.) Mellékesen a neuronelmélet és a hálózatelmélet közti vita igen lassan állapodott meg. Még az 1930-50-es években is voltak olyan hangok, melyek azt hirdették, hogy a hálózatelméletnek megvan az az előnye, hogy számot tud adni a neurális hálózatok olyan átfogó tényeiről, melyeknél nehéz a neurális elméletnek megküzdenie (Estable, 1961 áttekinti ezeket a kései vitákat).

Ami Donald Hebb (1949; 1974) és a mai neo- hebbiánusok számára meglehetősen modern koncepció volt, már megjelent a neuronális szerveződés felfedezésével és a szinapszisok feltételezésével. Egy évszázadot váratott magára azonban, hogy részletes javaslatok alakuljanak ki arról, hogyan is felel meg a szinapszis-módosulás az élménynek. Manapság ez jelenik meg a neurális hálózatok kon- nekcionista tanulási modelljeiben.

A felszabdalt agy és a dudorok: a lokalizációs kutatás kezdetei

A frenológiai mozgalom

Kis emberkék parlamentjével van dolgunk, akik mindegyikének, ahogy az a valódi parlamentekben is történik, egyetlen gondolata van [.] Egy lélek helyett a frenológia közel negyvenet ad, s ezek mindegyike önmagában oly titokzatos, mint az általában vett lélek élete.

Lange: A materializmus története. 1888, III. kötet, 124. o.

A mentális jelenségek agyi lokalizációjának keresése során különleges szerepe volt egy furcsa elméletnek, mely azt is megmutatja a mai olvasónak, hogy mai szempontból forradalmi gondolatok hogyan kapcsolódhattak össze tiszta spekulációkkal és megalapozatlan elméletekkel. Ez az elmélet bizonyos tézisekben nevetségesnek tűnhet, ugyanakkor mai viták számára is igen érdekes. Ez a mozgalom saját neveként a frenológia kifejezést használta. (Ez a görög phren szóból származik, aminek eredeti jelentése rekeszizom, gondoljunk például a frenetikus nevetés kifejezésre. A frenológia valójában egy olyan új képzés, mely metaforikus eredetét tekintve hasonlít a pneumatológiára. A lélek vizsgálata ez, vagyis a lélegzésé. Sok nyelv úgy értelmezi, miként a magyar is, hogy a lélek szempontjából központi szerepe van a lélegzésnek.) A mozgalom elindítója Franz Joseph Gall (1758-1828) osztrák anatómus volt, aki maga nem használta ezt a kifejezést. A kifejezés a mozgalom fő propagálójától, Johann Spurzheimtől (1776-1832) származik. Gall inkább kraniológiáról vagy organológiáról, vagyis koponyatanról, illetve szervtanról beszélt. Az elmélet meglehetősen szélsőséges és vonzó volt egy időben. Először a császári Bécset sokkolta, azután a császári Párizst is (gondoljuk el, hogy a mozgalom felfutásakor a napóleoni háborúk idején vagyunk), hogy azután a 19. század 30-as éveitől a század közepéig elterjedjen egész Európában és Észak-Amerikában, egyszerre kibontakoztatva a naiv követők tömegét és a nyilvánosságot, s ugyanakkor a tudományos szándékú megvitatást is. Igazából a messmerizmus mellett ez volt az első olyan népszerű pszichológiai mozgalom, melyek mindmáig jellemzik a nyugati társadalmakat, s ugyanakkor ez volt az első próbálkozás arra, hogy szisztematikusan kapcsolatot teremtsenek az agy és a lélek között. Korlátaival és spekulatív vonásaival együtt elmondhatjuk, hogy ahogyan az orosz irodalom Gogol Köpenyéből lépett elő, az egész modern lokalizációs elmélet a freno- lógia dudoraiból nőtt ki.

A modern időkben Gall volt az első olyan neu- ropszichológus, aki szándékai szerint nem spekulált. A frenológia mint mozgalom jellemzése során Young (1973, 187-188. o.) „determinista materialista és ateista” elméletként írja le. Pusztán Nagy-Britanniában több tucat frenológiai társaság volt, és a 19. század közepén a népszerű angol könyvek százezernyi példányban keltek el. Ami a magas értelmiséget illeti, Franciaországban Auguste Comte volt a véleményirányítók közül a frenológia követője, de Marx is kacérkodott vele. Gall sikere több tényezőnek tulajdonítható. Orvos volt, aki ugyanakkor olyan kérdéseket közelített meg, melyek az empiristák és racionalisták vitája során merültek fel, vagyis olyan kérdéseket, melyek egy filozófiai vitában relevánsak, miközben nem veszítette el orvosi identitását és megközelítését sem. Hartley vagy LaMettrie ideológiai alapú materializmusával szemben az ő felfogása nem általános spekulatív anyagelvűség, hanem igyekszik kapcsolatban maradni a klinikai megfigyelés konkrét adataival, professzionális szakmai elméletet szeretne adni az agy és a lélek kapcsolatát illetően. A freno- lógiának három alappillére van, melyek az európai gondolkodás eltérő hagyományaihoz kapcsolódnak. Valójában a mozgalom újdonsága a klinikai megfigyelésben való hit mellett az volt, hogy e három irányt összekapcsolta egymással.

  1. Az emberi elme specifikus képességekre, vagy diszpozíciókra bontható. Ezek magukba foglalják a szocia- litás és a moralitás világát is a megismerés világa mellett.

  2. Az agy feladatspecifikus szervekből áll. Minden „fakultásnak, azaz képességnek” egy eltérő szerv felel meg az agyban. Mindez a szürkeállományra vonatkozik. Maga a szürkeállomány előtérbe helyezése korántsem triviális, e tekintetben Gall úttörő jelentőségű volt. Ez adja a lokalizációs gondolat alapját.

  3. Az emberek mentális eltéréseinek a fizikai felépítés eltérései felelnek meg. Közelebbről, a fej alakjának különbségei az agybéli szervek különbségeinek felelnek meg, és így a viselkedés és a mentalitás eltéréseinek is.

Mindegyik területen van egy olyan mögöttes gondolat, amely a frenológiát a pszichológiában a dar- winista funkcionalista gondolatok előfutárává teszi (lásd Young 1970): ez az a gondolat, hogy az emberekre nagy egyéni különbségek jellemzők egymástól független területeken, és ezek a különbségek egy tudomány alapját képezhetik.

A frenológiának a képességeket illető alapgondolata nem teljesen új az európai gondolkodásban. Számos próbálkozás kísérelte meg már a klasszikus orvoslásban is bizonygatni, hogy valahogyan az emberi lélek „székhelye” az emberi agy. Az olyan klasszikus megközelítések például, mint Galenus munkája, a működéseket javarészt az agykamrákhoz kapcsolták. A kitűnő anatómus, Gall, nagy ötlete az volt, hogy kodifikálta azt a korábban már egyre erőteljesebbé vált gondolatot, hogy a mentális jelenségek valahogyan az agy szürkeállományához kapcsolódnak. A kapcsolat hogyanjáról való állásfoglalás adja meg Gall igazi eredetiségét s azt, hogy korának filozófiai pszichológiájával kapcsolatban határozott álláspontot foglal el. Ami magát az agyi anatómiát illeti, amint Lanteri-Laura (1970) kitűnő történeti áttekintésében rámutat, Gall átütő új ötlete az volt, hogy a szürkeállománynak kitüntetett szerepe van a központi idegrendszer minden részén. Az agykérget eközben úgy képzelte el, mint az agytörzsre boruló palástot, s folytonosságot látott közöttük.

Gall pszichológiai felfogása valójában általában jellemző az emberi elme többtényezős megközelítéseire: az emberi kiválóság szerinte különböző természetű, mivel az egyéni különbségek egymástól független képességekben jelennek meg. A képesség gondolat eredetében két dologra támaszkodik. Az egyik a Christian Wolff és mások által képviselt európai racionalista filozófiai hagyomány. Ez a hagyomány úgy gondolta, hogy nem minden emberi mentális minőség vezethető le az érzékelésből, az emberi elmének különböző működési módjai vannak. A képességlélektan nagy problémája volt azonban az önmagát magyarázó cirkularitás. Az emberi emlékezés azért olyan, amilyen, mert ilyen az emlékezés képessége. A képességek, mint azt már Kant is észrevette, cirkulárisak. Semmi nem szab határt annak, hogy egy sajátosnak tekintett viselkedés mögött egy újabb eltérő szerveződést, egy rejtett képességet tételezzünk fel. Ugyanakkor fontos mozzanat volt ebben az elméletben, hogy mintegy az emberi elme veleszületett szerveződési módjaival azonosította ezeket a minőségeket. Gall meglehetősen kritikus ezzel az elmélettel szemben éppen a cirkularitása és a szolid alapok hiánya miatt, ugyanakkor vonzódik a sokféle minőség és a veleszületettség iránt. Másik visszatérő érve az emberi elmeműködés sokfélesége mellett a korai pszichiátriából származik. Az eltérő képességek vagy diszpozíciók melletti érvként hozza fel az Esquirol s más korai pszichiáterek által leírt monomániákat: szélsőséges viselkedéseket egyébként megőrzött intellektus mellett, valamint a disszociációs jelenségeket az alvásnál és az álomnál (Lanteri-Laura 1970). Gall kutatási stílusát tekintve megkísérli összekapcsolni az empirista és a racionalista hagyományt. Az empiristáktól jórészt a megfigyelői módszertani elkötelezettséget veszi át. Ellene van a spekulációnak, és kiáll az orvoslásban és a pszichológiában a megbízható empirikus módszerek mellett. Eközben azonban az indukcionista metodológia csapdáinak és zsákutcáinak maga is világos demonstrációját adja. A racionalista hagyomány tehát átveszi azt a gondolatot, hogy az emberi elme, a lélek eltérő működésmódokból áll. Abban is a racionalista hagyományt követi, hogy ezeket a képességeket veleszületetten meghatározottnak tartja. A racionalista hagyománnyal szemben azonban a Gall javasolta pszichológia az agyhoz köti a veleszületettségét, és nem ideák, hanem hajlamok, viselkedésmódok veleszületettségét hirdeti. Mindmáig élénk vita tárgya, vajon mi a specifici- tás kiindulópontja. A kor, pl. a francia akadémia, egyértelműen materialistaként bírálta az elméletet, mint ami az agyba helyezi a specialitást. Gall és Spurzheim védekeztek ez ellen, s kiindulópontnak a lelki diszpozíciót állították be, melynek az agyi eltérések csak megvalósítói. Lanteri-Laura (1980) hasonló értelmezést kínál ma. Szerinte a frenológia logikájának kiinduló mozzanata a funkció s igazából e tekintetben tesznek fel specializációt és egyéni va- riábilitást. Ezt a koncepciót mutatja be a 4.3. ábra.

Young (1970) hasonló értelmezése szerint ezek a fakultások az alkalmazkodó viselkedés különböző módozatait képviselik. Innen származik eklektikus jellegük. Young felfogása szerint ezért volt Gall fontos, az evolúciót elővételező gondolkodó. A frenológusok számára a „fakultások” lényegében a viselkedési diszpozícióknak, hajlandóságoknak feleltek meg. Kétségkívül fontos kérdés, hogy hogyan is motiválta Gall éppen azt a listát, amit használt, s hogy látott-e mögötte bármiféle szerveződést. Alapjában véve a képességekre vonatkozó efféle javaslatokban két módon lehet szerveződést keresni: az egyik lehetőség, hogy szemantikai-lexikai szerveződést keressünk bennük, vagyis egy olyan mintázatot, mely pusztán a jelentés hasonlóságán alapul, így például a zenei emlékezetet a számemlékezethez viszonyítjuk, és így tovább. A másik megoldás inkább megfelel a 20. századi felfogásunknak. Ennek lényege az, hogy a viszonyokat empirikus megfelelésekre alapozza, és úgy keres köztük mintázatot, hogy statisztikai módszereket használ, például a faktoranalízist. Mit tett valójában Gall?

Gall másik újdonsága a kulcs ennek értelmezéséhez. Az evolúciós eszmékkel az rokonította, hogy állandóan az egyéni különbségeket hangsúlyozta. A képességek vizsgálatának célja az, hogy feltárjuk, milyen alapvető eltérések vannak az emberek között, melyek viselkedésük megfigyelt eltéréseivel kapcsolatosak. Ez az aspektus vonzotta Gall idején és később is a legtöbb haladó erőt. Érdekes módon az új kereskedelmi osztályoknak olyan helyeken, mint például Edinburgh társadalmában (Shapin 1979), rendkívül vonzó volt az a gondolat, hogy az emberek különböző dimenziókban térhetnek el egymástól. De ugyanez vonzó volt számos vezető francia értelmiségi számára is, mint például Comte. Ezeknek az embereknek és értelmiségi irányzatoknak a számára a frenológia azt sugallta, hogy lehet valamiféle gyakorlati ismeretünk az emberről, mely materialista alapokon nyugszik. Érdekes módon a frenológia azonban vonzotta a romantikus mozgalom képviselőit is. Számukra, mint Jason Hall (1977) kiemeli, a frenológiának volt egy rejtett munkaterve pozitivista programja mögött. Ez a munkaterv arról szólt, hogy hangsúlyozni kell az egyéniség egyediségét, érdeklődni kell a szélsőséges esetek (pl. a bűnözők és hasonlók iránt), s hangsúlyozni kell a viselkedés nem ésszerű, ellenőrizhetetlen érzelmi meghatározóit. A romantikus mozgalom számára, amit úgy is értelmezhetünk, mint az evolúciósan primitív működések hangsúlyozását, a deviáns költői érdeklődés és kultiváció tárgyává vált a frenológia.

4.3. ábra. A frenológiai modell funkcionális értelmezése (Hoff 1992 nyomán). A kiindulás a funkció, s mind a dudor, mind az agyi szerv következménye ennek

A frenológiai agykutatás

Mi köze van mindennek az agyhoz és a koponyához? Gall a „területspecifikus” képességeket az agykéreg feltételezett szerveivel kapcsolta össze: minden működésnek megfeleltetett fakultásnak megfelelne egy egyedi agyi szerv. A frenológiai következtetési eljárások logikája meglehetősen érdekes s tele van olyan furcsaságokkal, melyek kevésbé szélsőséges elméletek szempontjából is érdekesek. Az agyi szerveket funkcionálisan az emberi viselkedés megfigyelt változataiból kiindulva azonosítjuk. Ezt kiemelkedő emberek élettörténete, szelektív patológiák s a viselkedés naiv osztályozásának alapján lehet azonosítani. Közelebbről az emberi viselkedésre vonatkozó jelzők alapján. A két következő lépés mai megfontolásaink szempontjából furcsa, de önmagában is meglepő volt. Egy képesség (diszpozíció) kibontakozása a megfelelő agyi szerv nagyobb méretének következménye. Ez töb- bé-kevésbé érvényes mai gondolkodásmódunkra is. Közelebbről igaznak tartjuk, amikor az evolúcióval kapcsolatban beszélünk az agy fejlődéséről: az alapgondolat az, hogy az agy arányosan nagyobb részei egy működés nagyobb reprezentációjának felelnek meg. A következő lépés azonban tényleg meglepő.

Gall felfogása szerint a különböző agyi szervek kifejeződései kidudorodásokat eredményeznek az agykoponyában, és ez megfigyelhető kívülről. Ez a gondolat embriológiai spekulációkon alapul. Gall amellett érvelt, hogy az emberi újszülöttek befejezetlen csontfejlődése és érése annak bizonyítéka, hogy az agy és a koponya együtt fejlődött. Módszertanilag ez az elkötelezettség a kranioszkópia (agyi mérés) és a koponya kopogtatásos megjelölésén alapult. A 4.4. ábra egy ennek megfelelő frenoló- giai térképet mutat, szembeállítva egy modernebb lokalizációs térképpel. Érdemes észrevenni, hogy a „modern” korszakban, vagyis Wundt idején a mozgásszerveződés alapvető jelentőségűvé vált. Míg a frenológusok számára a viselkedés motivációs és társas mozzanatai központibbak voltak.

A frenológia kutatási módszere meglehetősen sajátos volt. Javarészt az emberi viselkedés szél voltak. A frenológusok ezeknek a szélsőséges embereknek a koponyáját tanulmányozták, s hipotézisük az volt, hogy a fejükön található furcsa kidudorodások megfeleltek a mögötte levő túl nagy méretű agyi szerveknek, ezt aztán összekapcsolták általános, az agyra vonatkozó felfogásukkal. Az egyénekre vonatkoztatva ez az elképzelés azt is sugallta, hogy a viselkedés mögött volt egy „igazi rejtett emberi”. Lehet, hogy valaki ellop valamit anélkül, hogy „tolvaj” lenne és fordítva. Gall egész érvelési módját jól illusztrálja Szárics Jenő korabeli magyar könyvének bevezetése, ahol, miután arról beszél, hogy hogyan vizsgálta Gall az elmebetegek koponyáját, áttér a börtönökre.

4.4. ábra. Frenológiai térkép szemben a „modern” agytérképpel

4.5. ábra. A frenológia sémája (Young 1970 nyomán). A felső nyilak a tudós számára rendelkezésre álló implikációs viszonyokat jelzik, az alsók viszont a feltételezett oksági viszonyokat

Ugyanezen időben Gallnak szabad bejárhatása nyilván a fogházakba, módja volt az ott lévő rendkívüli jellemek fejalakját vizsgálni, ahol ismét a tolvajoknak más, és a gyilkosoknak más velő részeiket találta aránytalanul fejletteknek, s az elsőkét eleinte tolvajlásért, emezekét gyilkolási ösztön organomának nevezi el.

Szárics Jenő: Lélektan az agytani rendszer nyomán. 1848, 12. o.

A 4.5. ábra Robert Young (1970) könyvéből azt mutatja, hogy milyen zavarosságok vagy hibák voltak Gall érvelésében.

A frenológia alapvető tévedései két csoportba sorolhatók. Először is pusztán külső mozzanatokat vizsgáltak: a viselkedést és a koponyát, miközben számos mögöttes kapcsolatot, mint nyilvánvalót kevertek. így például a feltételezett szervek mérete és a diszpozíció kifejezése közti kapcsolatot, valamint a szervméret és a koponya alakzat közti kapcsolatot. Vagyis, miközben Gall a hagyományos képességlélektan természettudományi bírálatából indult ki, őt is magával ragadta a képességlélektan csapdája: osztályozó fogalmakat használva ezáltal önmagukról a magyarázó okokról is számot adunk. Hasonló módon elméletének legmeglepőbb mozzanata, hogy a lágy agyszövet befolyásolja a koponyát, csak általános embriológiai megjegyzések formájában nyert nála alátámasztást.

A frenológiának hibája ugyanis, hogy a lényegi oksági mozzanatok a feltételezett oki láncolatban nem igazoltak. Kiinduló közhelyekként kezelték őket, és a frenológia úgy próbálta igazolni a sajátos elképzeléseket, hogy „korrelációkat” keresett az egész oksági lánc legláthatóbb elemei között. Mint Lanteri-Laura (1970) említi, Gall a jelölési kapcsolatot, vagyis a tünetek szemiotikáját oksági kapcsolatként kezeli.

Ez a hiba, vagyis a korrelációnak az oksággal való helyettesítése korántsem ritka, és ma is létezik. Általában nemigen vesszük észre, mert nem kapcsolódik ilyen kiugró determinisztikus tézisekhez. A frenológusok, hasonlóan sok mai klinikushoz, a kontingenciatáblának csak az egyik oldalát használták fel. Gondolatmenetük egy kézenfekvő indukciós hibát követett el: csak pozitív eseteket kerestek, és nem vizsgálták a negatívokat.

2.20. táblázat - 4.3. táblázat. A frenológia jellegzetes indukciós hibája

Viselkedés

Dudor van

Dudor nincs

Extrém

X

0

Átlagos

0

0


Vagyis csak a pozitív eseteket vizsgálták, ezt a cellát jelzi a táblázatban az X. Az összes többi eset, melyeket a 0-k jeleznek, elkerülte figyelmüket. Ez azt jelenti, hogy nem használták azt a falszifiká- ciós módszert, melyet oly nevessé tett Karl Popper (1997). Ehhez olyan eseteket kellene keresni, melyeknél egy adott dudor megvan, de nincs meg náluk a feltételezett viselkedési diszpozíció, vagyis átlagosak. Másrészt, a teljes kontingenciatáblázat értelmében, hogy valódi korrelációkat állapítsunk meg, a másik oszlopot is vizsgálni kell: milyen gyakorisággal fordul elő feltételezett tünetértékű dudor nélküli személyeknél a vele együtt járónak tételezett extrém viselkedés, és milyen arányban nem. Mindennek elmulasztását nevezhetjük a klinikus tévedésének. Sokszor előfordul ez a pszichológiában, mikor oksági téziseket szeretnénk hirdetni a kóros vagy zavart viselkedés alapján. Neurotikus gyerekek megfigyelése alapján azt hirdetjük például, hogy a szülők közti feszültség a viselkedészavarok keletkezésének fontos tényezője. Ezt a tézist igazolandó azonban azokat az eseteket is vizsgálnunk kellene, akiknél megvan a szülői feszültség élettörténetükben, de nincs meg a viselkedési probléma. Illetve azokat az eseteket is elemeznünk kellene, ahol nincs szülői feszültség, s meg kellene néznünk az adott viselkedészavar eloszlását. Ha nem találunk olyan eseteket például, ahol szülői feszültség mellett nincsen viselkedészavar, akkor jó okunk van elfogadni az eredeti feltételezést. A klinikus, normális tevékenysége során csak problematikus esetekkel találkozik, akiknél adaptációs probléma van, ezért nevezhető ez a klinikus tévedésének. Gall és a frenológusok voltak a legvilágosabb példák arra, hogy csak pozitív eseteket kerestek (koponyadudorok és viselkedési szélsőségek), és nem kerestek negatívakat (dudorok viselkedési zavar nélkül). A frenológusok munkája a módszertanász számára érdekes példa a klinikus tévedésére. Hozzá kell tenni azonban egy mozzanatot ehhez. Eltérően a szokásos klinikus tévedés „tünettől”, a frenológusok nem ikonikus gondolkodásmódot használtak. A klinikus tévedésének kitüntetett mozzanata ugyanis normális esetben az is, hogy a korrelációt vagy az oki viszonyt a tünet és a feltételezett okozó tényezők közti köznapi szemantikai hasonlóság teremti meg: a szülők közti feszültség a mi hétköznapi világképünk szerint jogosan értelmezhető úgy, mint ami viselkedészavarokhoz vezet.

Érdekes módon, ahogy Jerrison (1971) beszámol róla, voltak olyan esetek, amikor Gall anekdoti- kus módszere jó ötleteket adott számára. Abból a tényből például, hogy jó néhány bőbeszédű barátjának kiugró szeme volt, arra a következtetésre jutott, hogy a prefrontális terület nyomta előre szemeiket, ezért ezen agyi területek játszanának szerepet a beszédben. Ezt azután alátámasztotta, hogy találkozott egy olyan vívási balesetsérülttel, aki elvesztette beszédképességét, miközben a tőr a szem fölött hatolt be az agyába. Gall igen közel járt feltételezésével a Broca-területhez.

Lange (1882, IV. kötet, 113-114. o.) a materializmus történetéről szóló monumentális munkájában meglehetősen ironikus megjegyzéseket tesz Gall módszertanáról. A korban ő fogalmazza meg világosan a módszertani gondokat. Gall anekdotikus eljárásairól azt mondja, hogy „az ilyen kutatásra mindenkinek megvan a tehetsége és a képessége; eredményei majdnem mindig érdekesek, s a »ta- pasztalás« általában igazolja azokat a doktrínákat, melyek ilyen elméleteken alapulnak. Ugyanez a tapasztalás típus igazolta a csillagjóslást is [...] s ez jelenik meg minden nap, a szentek és istenségek látható csodatételeiben. Vagyis a frenológia nincs is olyan rossz társaságban.”

Gall öröksége Evolúciós gondolatok

Bár Gall mai felújítói, például Fodor (1983) ennek nem tulajdonítanak különösebb szerepet, Gall joggal tartható az evolúciót elővételező gondolkodónak, amint Young (1970) kiváló munkájában rámutatott. Ennek két mozzanata van, amire mindmáig érdemes emlékeznünk. Az egyik magának az egyéni különbségeknek az előtérbe helyezése. Valójában Gall volt az, aki világossá tette, hogy mind a pszichológiának, mind az idegtudománynak nem egyszerűen mellékes mozzanatként, hanem kiinduló tényként kell foglalkozni az egyéni különbségekkel. Egy másik ide tartozó, Darwint elővételező gondolat, amely a lelki jelenségeket egységesen, mint adaptációs működéseket tekinti. Ebből fakad az a furcsasága a frenológiának, hogy a „fakultás” vagy mai terminológiában diszpozíció fogalmát egyaránt használja az érzésekkel, motivációval vagy a számunkra legnyilvánvalóbb megismerési folyamatokkal kapcsolatban. Ez egyenesen olyan gondolkodónak mutatja be, aki nem áll távol a mai evolúciós pszichológia gondolatmeneteitől. Igen sajátos, emberinek tekintett képződményeket is sajátos agyi képességekhez rendel, és valahol alkalmazkodási funkcióknak tart. Jellegzetes példája ennek az a konstrukciós diszpozíció, amit Szárics Jenő (1848) „szerkezési ösztönnek” nevez.

Szerkezési ösztön

E nevén nevezem azon érzeményt, mely a léleknek bizonyos kedvet és közvetve képességet ad, a mesterséges szerkezetű művek alkotására. Mely eszerint a gépészet, építészet, szobrászat, festészet, rézmetszés s egyéb rokon, sőt minden mesterségek teremtője, azonban ebbeli különféle irányát a többi tehetségek minőségétől kapja. Kérdés tétethetik, vajon a tehetség, az ösztönök avagy az értelmek közé soroltassék? Miután ezen tehetséges orgánumának nagysága a legügyesebb fent említett nevű művészekben leginkább tapasztalható. Azonban figyelembe vévén, hogy egyéb ösztönök is a maguk kielégí- tettségükre kívántató ügyességet annyiban növelik, amennyiben az értelmi erőket működésre költik és amennyiben szenvedélyt alkotnak: márpedig tudjuk, kiben bármire nagy a szenvedély az abbeli ügyességét a lehető fokra emeli, ezen foknak nagysága mindenesetre az értelmi tehetségek nagyságától függvén. [...] Nincs tehát elég ok arra, hogy e tehetséget az értelmiek közé soroljuk.

2.21. táblázat - 4.4. táblázat. A képességek besorolása Gall szerint

Képesség

Állati párhuzam

Agyi lokalizáció

nemzés, gyermekszeretet, barátság, nyugvágy, vadászat, bírvágy, büszkeség, emlékezet dolgokra, helyre

Gerincesek

Posterior és alsó részek

szóemlékezet, személyészlelés, nyelvérzék, színérzék, hangok, számok, szerkesztés

Magasabb rendű gerincesek

Alsó frontális rész

összehasonlítás, metafizika, szarkazmus, költészet, jóakarat, utánzás, vallás

Emberek

Felső frontális rész


Szárics Jenő: Lélektan az agytani rendszer nyomán.1848, 144-145. o.

Szárics értelmezésében tovább is megy a galli úton, elmagyarázza, mint a fenti idézet vége is mutatta, hogy valójában minden adaptációs működés egyszerre motivációs diszpozíciót is jelent, az értelmi és a motivációs nehezen választhatók el, s ugyanakkor rámutat arra is, hogy a „szerkezé- si ösztön” különleges önálló voltát az is igazolja, hogy vannak kora gyerekkortól a konstrukcióban kiemelkedő gyermekek.

Az evolúciós sejtések vagy elővételezések harmadik oldala Gall saját rendszerezése a képességekről. A 4.4. táblázat mutatja, hogy Gall egy kicsit elővételezve a Darwin követő Hughlings Jackson neurológiáját, egy durva megfeleltetést is keres az agy állatvilágbeli fejlődése, a képességek típusai és az agy hierarchikus szerveződése között. Végeredményben az alacsonyabb gerinceseknek a hátsó és bazális agyi részek hordozta képességeket felelteti meg, az alsó frontális részt a magasabbrendű állatokénak, míg a sajátosan humán képességeknek az elülső frontális, vagyis az orbitális frontális rész fog megfelelni. Mai anatómiai tudásunk szerint, figyelembe véve evolúciós megfontolásokat is, nem is olyan rossz spekuláció ez. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az agykéreg hierarchikus kibontakozásában ő is úgy képzelte el, hogy amit ma neocortex- nek nevezünk, az sajátosan a humán képességekért felelős, de az ember is számos olyan viselkedési diszpozíciót mutat, amely az „alacsonyabb” agyrészek működésében közös az állatvilággal.

Az ikonikusság kerülése

Maga az a tény, hogy az egyéni különbségek tekintetében Gall „koponyadudorokat” hangsúlyozott, nem volt triviális a korban. Igazából Gall egy iko- nikus elméletet, egy korábbi hasonlóságon alapuló felfogást haladott meg, mely a külső kinézetre alapozott, nevezetesen a fiziognómiát. Ezt az ősi elméletet a svájci Johann Lavater (1741-1801) tette újra népszerűvé. Ez a fiziognómia egy részben szemantikus hasonlósági kapcsolatot hirdetett az emberi mentális vonások és az arc bizonyos tulajdonságai között. „Az orcán levő mély barázda határozott nagy ítélőképességű embert sugall.” Másrészt Lavater azt is hirdette, hogy hasonlósági viszony van az emberi arc és az állatok között, oly mértékig, hogy az emberekről feltételezte, hogy olyan jellemük van, mely megfelel annak az állatnak, amelyre hasonlítanak. Gall rendszere szakított ezzel az ikonikus elmélettel. A fiziognómia a görög időktől kezdve szinte mágikus hasonlósági viszonyt tételezett fel a személyiség és a testi vonások között egy hétköznapi gondolkodásmódot használva. Akik úgy néznek ki, mint egy róka, rókaként fognak cselekedni, akik pedig medvéhez hasonlítanak, medveként. A koponyadudorokat hangsúlyozva a frenológia meghaladta ezt a hétköznapi torzítást, s eltávolította a személyiség anyagi alapjaival kapcsolatos gondolkodást az egyszerű mágikus hasonlósági viszonytól. A fejen levő dudorok nem triviális, nem ikonikus jelek, hanem önkényes megfeleléseket tételeznek. Mint Lanteri-Laura elemzi a frenológiai gondolkodásmódot, egy önkényes jelölési viszonyt vezet ez be: a koponyajelzések nem hasonlóak az általuk jelzett viselkedési diszpozíciókra. A frenológia azonban megtartotta a fiziognó- miának egy alapgondolatát; azt a gondolatot, hogy a személyiség testi vonásokban fejeződik ki, vagyis a test és a személyiség közt jelölési viszony van.

Frenológia és modularitás

Az egyéni különbségeket tekintve Gall perspektívája nyitja meg azt a modern fejlődést, amely az emberi elme többtényezős felfogásává válik, míg egy fél évszázaddal későbbi evolúciós gondolkodó Galton lesz az intelligencia egységes, egytényezős felfogásának megalapozója. Érdekes módon tehát két evolúciós gondolkodó, egy preevolúciós és egy Darwin utáni evolúciós gondolkodó az emberi elme megosztottságát tekintve radikálisan eltérő következtetésekre jut.

Gall minőségcentrikus felfogását az agy és az elme működéséről – függetlenül a frenológia egész diszkreditált hagyományától – ma egy olyan ösz- szefüggésben fedezték fel, mely nem az egyéni különbségekre összpontosít, hanem a veleszületett képességek kérdését helyezi előtérbe. Az elmeműködés moduláris felfogása ez, ahogy progra- matikus módon Jerry Fodor (1983; 1996) Gall munkáiban találta meg gyökereit. Fodor felfogása szerint a modularitás alapvonása az önmagába zárt (enkapszulált) nagyon gyors információfeldolgozók feltételezése. Ezek a mentális szervek területspecifikusak, e tekintetben, mondja Fodor, a Gall bevezette horizontális képesség (fakultás) fogalom egy új változatát képviselik. S ezek az önmagukba zárt modulok lényegében a kéreg veleszületett szerveződési egységeinek felelnének meg. Ezt a felfogást állítják ma szembe az egységes megismerés nézetrendszerével, mely a legtöbb hagyományos mesterséges intelligencia- és kognitív pszichológiai kutatást irányítja. Ez a felfogás az emberi információfeldolgozást területek fölött egységesnek tekinti. A két koncepció természetesen vadul verseng a kísérleti és fejlődési adatok magyarázatát illetően. Történeti szempontból az az érdekes, hogy mindkettő már jóval korábban jelen van, mielőtt a megismerés modern információfeldolgozó megközelítései kibontakoztak volna. Jelen volt ez az ember karteziánus egységes felfogásában, valamint a frenológusok által javasolt fakultásközpontú megközelítésben. A mai nagy viták valójában a történelmet ismétlik meg. Amint ismét csak Lanteri-Laura (1970) rámutat, a freno- lógiának két aspektusa volt, melyek saját korában provokatívak voltak a spiritualisztikus filozófusok számára. Mind a francia Maine de Biran és a német Hegel ellene voltak az „elme felosztásának” s azt hirdették, hogy a felosztás csak alacsonyabb működésekkel kapcsolatban vethető fel. Később voluntarisztikus rendszerében Schopenhauer is azt hirdette például, hogy bár az intellektust lokalizálni lehet, az akaratot nem. Másik lényegi bírálatuk a frenológia determinisztikus szellemére irányult.

Hegel A szellem fenomenológiájában egyrészt gúnyolódik Gallon, úgy állítja be, mint olyan elméletet, amely éppen negatívumai révén lett Németországban népszerű (ugyanis csak akkor lesz német dolog népszerű, ha Anglián és Franciaországon keresztül kerül vissza Németországba), másrészt ezt a determinisztikus mozzanatot kritizálja. Kiemeli, hogy a koponya esetében nem szabad szervekről beszélni, mert az ölés, alkotás, lopás (vegyük észre, hogy ezek Gall példái) tekintetében nem olyan szerepet játszik az emberi koponya, mint amilyen szerepet mondjuk a kéz játszik a vágásban. Vagyis, az agy a teljes ember szellemi működéseinek csak egyik oldala, de nem mutatja meg azt a maga teljességében. Ez a típusú bírálat a 20. században is sokszor felmerül, s bizonyos értelemben, ha az etológiai álláspontot vesszük fel, a környezet, a megvalósító szervek és az agy közötti kapcsolat téves felfogásán alapul. Az „agyi determinizmus” nem jelenti azt, hogy a környezetnek ne tulajdonítanánk jelentőséget.

Az egységes és a megosztott felfogások társadalmi jelentősége és háttere

A frenológia a mai pszichológiatörténetben azért is megnövekedett érdeklődésre tart számot, mert ez a tudománytörténet és tudományszociológia erős programjának egyik legtöbbet tanulmányozott esete kultivációjának társadalmi sugallatait illetően. Shapin (1975; 1979) a 19. századi Skóciában elemezte részletesen a frenológia sorsát. Megfigyelte, hogy az edingburghi társadalomban érdekes és nem nyilvánvaló kapcsolat volt a társadalmi háttér s a frenológia iránti lelkesedés között. Az új vállalkozó rétegek boldogak voltak amiatt, hogy az emberek számos tekintetben különböznek egymástól, s hogy ezt természettudományos módszerekkel lehet majd megállapítani. Mindez jól illeszkedett ahhoz a képhez, hogy saját maguk számára is egy új helyet kerestek a világban. Az a kép, hogy az emberek lehetnek valami meghatározott dologra jók vagy rosszak, számos tekintetben illeszkedett erőfeszítéseikhez, hogy megtalálják helyüket a nap alatt. A frenológia a haladás eszköze és a progresszív emberek ideológiája volt. A másik oldalon viszont a társadalmi s akadémiai arisztokráciának stabil érdeke volt az, hogy egységes felfogást hirdessen a megismerésről és az agyműködésről. Számukra az egységes felfogás célja a fennálló rend védelme volt. „Mi azért vagyunk a társadalom csúcsán, mert mi vagyunk a legjobbak, s annak, hogy valaki jó legyen egyetlen módja van.” Az általános megismerés gondolata reakciós eszköz volt ekkoriban.

Shapin tézisei számos szempontból élénk vitát váltottak ki. Logikailag igen érdekes, hogy vajon szét lehet-e választani egy tudományos elmélet népszerűvé válását és eredeti megalkotását. Sha- pin maga ellene van az efféle szétválasztásoknak. Számára elválaszthatatlan ami „igaz” és ami ideologikus a frenológiában. Felvethető azonban, hogy ő igazából arról beszél, hogy ki és miért tette népszerűvé egy adott kulturális elrendezésben a freno- lógiát, és nem a diszciplína eredeti létrehozóiról.

Figyelemre méltó, hogy hasonló tendenciák voltak megfigyelhetők a 19. századi francia intellektuális életben is. Általánosan megfigyelhető, amint Goldstein (1993) is felveti, hogy a dezintegrációs vagy sokrétűségi felfogások képviselői az emberi elmét illetően általában haladószellemű tudósok voltak, akik hittek a tudománnyal kapcsolatos em- piricista hozzáállás erejében, s korántsem voltak pesszimisták következtetéseik értékét illetően. A század elején ebbe beletartoztak olyan szerzők, mint Condillac erős empiricista tézisei; később, a 19. század első felében a frenológia lelkes követői, beleértve ebbe Auguste Comte-ot, míg a 19. század utolsó harmadában Charcot és Pierre Janet klinikai disszociációs felfogása. Eközben a legkülönbözőbb formákban jelentek meg azok a tendenciák, melyek újra hangsúlyozták az egységet, s többnyire közelebb álltak az egyházhoz és a halhatatlan lélekre vonatkozó gondolatokhoz. Egy példát véve csak: Napóleon a császári Párizsban a frenológia ellenfele volt.

A különböző ideológiai ellenfelek a francia kultúrában vagy francia nyelvű kultúrában Maine de Birantól a 19. század közepén a katolikus egyházhoz közel álló hivatalos filozófus Cousin követőiig terjedtek. Az egységesség felfogás mindig azt a képet sugallta, hogy valahol párhuzam van a társadalmi rend és a belső rend között: egy király, egy vallás és egyetlen oszthatatlan és halhatatlan lélek van. A progresszivisták ezzel szemben ugyanúgy, ahogy megkérdőjelezték a monolitikus társadalmi hatalmat, megkérdőjelezték az ember lelkivilágának oszthatatlanságát is. Korántsem véletlen, hogy a magyar közegben is például Szárics Jenő említett munkája arról panaszkodik már az előszóban, hogy több évnyi cenzori hányattatás után jelent meg, 1848 szeptemberében, a forradalom hevületében.

Érdekes kérdés, hogy a mai rivalizációk az egységes és a modularista megismerés felfogás között megfeleltethetők-e ennek a 19. századi ideológiai és társadalmi megoszlásnak. Kétségtelen, hogy az egységes felfogások mind szimbolikusan, mind tényszerűen a számítógépes elmélet és hatalom érdekeit képviselik, s a mentalisztikus modulariz- mus az MIT kereteiben eredetileg mint az egységes behaviorista tudományfelfogás riválisa jelent meg. Vagyis van hasonlóság a 19. századdal. Az elme megosztása a most, és akkoriban uralkodott egységes lélekfelfogással szemben merül fel, illetve egy egységes viselkedésfelfogással szemben. Nem világos azonban, hogy milyen társadalmi csoportérdekeket képvisel maga a megosztott felfogás manapság, a propagátorok közvetlen érdekein túlmenően.

Vitatott kérdések – Lokalizációsok és lokalizációellenesek

Gall és a frenológia kritikája a maga idejében két gondolatmenetet követett. Ismét olyan kérdésről van szó, mely továbbra is velünk van. Az első ideológiai volt és azért bírálta a fre- nológiát, mert túl materialista volt a lelket illetően. Lange (1880) úgy kezeli a frenológiát, mint olyan elméletet, amely a materialista irányzatokhoz tartozik. Hoff (1992) újabb megközelítése szerint viszont Gall számára a „funkciók” világosan pszichofiziológiai jellegűek voltak, ugyanakkor Gall valahogy abban hitt, hogy a fakultások, a képességek maguk, arisztotelészi értelemben vett elsődleges okok. Ezek adnák a végső magyarázatot, míg az agy pusztán egy materiális ok, amit egy mélyebb tényező okoz. Ez a hozzáállás lehetővé tette Gall számára, hogy feltételezett materializmusa néhány bírálatát cáfolja. Tényszerűen azonban, mint Hoff is rámutat, korai német írásai sokkal materialistábbak voltak, mint későbbi munkái. Gall későbbi műveiben a fakultások olyan „belső lényegeknek” felelnek meg, melyek csak megnyilvánulnak az agyban és a koponyán, a korai Gall azonban re- dukcionistább volt. Önkéntelenül is felmerül a kései olvasóban, hogy mi lehetett az akadémiai és társadalmi bírálat szerepe ebben a nézőpontváltásban. Hoff (1992) egyenesen azt hirdeti, hogy a Young (1970) által bemutatott és a 4.5. ábrán reprodukált egyszerű oksági lánc félrevezető Gall igazi szándékait illetően, hiszen számára a képességek spirituálisab- bak voltak, mint ahogy azt a 4.3. ábra is sugallja.

Vagyis az ideológiai értelmezés mindmáig velünk van. Olyan értelmezési kérdés ez, mely a legalapvetőbb problémákat érinti: kinek kell vezető szerepet játszania az agy és az elme közti kapcsolatok keresésében, az idegtudománynak, vagy a tulajdonképpeni pszichológiának?

Jerrison (1977), aki maga kiváló összehasonlító anatómus, rámutat arra, hogy Gall két fő hibája az volt, hogy a képességlélektanra támaszkodott és tagadta a kísérleti módszer relevanciáját. A koponyadudorokra vonatkozó gondolatai magukban nem sugalltak valami végzetes tévedést. Az agy és a koponya közti szoros kapcsolat ugyanis a koponya belső felére érvényes. Amint Jerrison rámutat, az egész összehasonlító fiziológia ezen a gondolaton alapszik. Nem tévedett Gall a szervek mérete és a diszpozíciókban meglévő, egyéni különbségek közti kapcsolatban sem. Az igazi probléma az volt, hogy viszolygott a kísérletezéstől, s ez meg is mutatkozott az akadémiai tekintélyekkel szemben folytatott vitáiban. Jerrison szerint Gall pozitív öröksége reduk- cionizmusa, negatív öröksége viszont egészlegessége, holizmusa: a Gall-féle képességek, melyeket Fodor oly sokat dicsér, mint horizontális, szűk területen érvényesülő képességeket, még mindig túl tágak voltak a kísérleti neurológia későbbi felfedezéseihez viszonyítva. Az igazi lokalizációs elmélet nem „barátságról” fog beszélni például, hanem az arcizmok lokalizációjáról.

A Gall-lal foglalkozó korabeli akadémiai viták főként azzal voltak kapcsolatban, hogy túl sok független működésre és szervre bontotta volna fel az elmét, és természetesen az agyat is. A Gall kezdeményezte empirikus kérdés az a tézis volt, hogy egy az egyhez megfelelést lehet keresni a szűken definiált területspecifikus elmeműködések és az azonosítható agyi területek között.

Ez a kihívás pozitívnak bizonyult a neuropszichológia fejlődése szempontjából. Tényleges kísérleti kutatásokat eredményezett a funkciók lokalizációjáról. Gall érdemei ebben természetesen közvetettek. A kísérleti vizsgálatokkal kapcsolatos első mozgalmak ténylegesen elvetették a szűk lokalizáció gondolatát. Az anek- dotikus klinikai adatok és a kísérletek egymáshoz viszonyított érdemeivel kapcsolatos különösebb mérlegelés nélkül agyrészeket távolítottak el tyúkoknál és galamboknál. A kísérletekből a Gall szűk lokalizációs téziseivel szemben egészlegesebb konklúziókra jutottak. Eredményeik egy része egyenesen Karl Lashley-nek az 1930-as években kifejtett téziseire emlékeztet a tömegakcióról és az agykéreg részeinek egyenértékűségéről (ekvipo- tencialitás). Gall idejében a vita a tulajdonképpeni anatómiáról szólt, de még ma is zajlik. Ma főleg azt érintve, hogy milyen mértékű az izomorfizmus a megismerés tagolódása és az agy tagolódása között.

A saját korában Gall-lal szembeszálló legfontosabb kísérletező a francia anatómus, Pierre Flourens (1797-1868) volt. Flourens az ala- csonyabbrendű gerinceseknél a reflexes működés megértésére használt irtási kísérleteket kiterjesztette az agyrészek működésének vizsgálatára. Tyúkoknál bizonyos agyrészeket, közelebbről a kisagyat és a nagyagy féltekéit irtotta. Arra a két következtetésre jutott: először is hogy az agyban a működések helyreállnak és plaszticitás jellemző; másrészt bizonyos részeknek sajátos működésük van, ez azonban sokkal tágabban specializált, mint azt Gall gondolta volna. Munkájának következtetései egy hozzáállás klasszikus kifejtései.

  1. [Kutatásaink oda vezettek], hogy az agyi lebenyek a corpora quadrigemina és a kisagy irtásakor (ha az irtás nem halad meg bizonyos határokat) a beavatkozást a szerv helyreállása követi, funkciói működéseinek teljes megjavulásával.

  2. Ezen szervek egy része meglehetősen kicsi, de meghatározott része elégséges e működések teljes s kielégítő végrehajtásához.

  3. Megfigyelhetők azok a fizikai körülmények, melyek hatást gyakorolnak e szervek tevékenységére, s így szigorúan tisztázhatóak e hatások.

  4. Végül, hogy a kisagy, az agyi lebenyek és a corpora quadrigemina funkciói lényegében elkülönültek és elválnak egymástól, mivel mindegyik [funkciót] elkülönülten meg lehet tartani, le lehet rombolni vagy vissza lehet állítani attól függően, hogy az egyes dolgoknak megfelelő szerv megmaradt, lerombolódott vagy visszaállítódott.

Flourens: Kísérleti vizsgálódások az idegrendszer tulajdonságairól és funkcióiról gerinceseknél.

1824/1974, 238. o.

A kor fiziológiai tankönyvei, mint például Johannes Müller nagy hatású tankönyve, hamarosan azt hangsúlyozták, hogy a frenológia elvileg lehetetlen s tényszerűen is téves volt: egyszerűen kiderült, hogy az általa javasolt képességek és szervek nem léteznek. A vita arra is rámutatott, hogy annak révén, hogy egy viselkedés mögött pusztán verbálisan feltételezünk egy fakultást, még nem magyaráztunk meg semmit. Gall a maga részéről felvetette, hogy az irtásos kísérleteknek van néhány olyan problémájuk, melyek máig érvényesek: nehézségeket jelent az irtás helyének lokalizálása, és továbbra is szükség van a magasabb emberi működések és lokalizációjuk tanulmányozására, hisz ez állatkísérletekkel nem közelíthető meg.

Flourens publikált egy népszerű cáfolatot is a frenológiáról, mely nem annyira saját kísérleteire hivatkozott, mint a józan észre és az elme egységének elfogadott doktrínájára. Nyíltan megvallotta karteziánus preferenciáit s könyvét egyenesen Descartes-nak dedikálta. Számára ugyanis központi erkölcsi kérdés volt, hogy a lelket vagy az elmét nem lehet felosztani.

Ennek az ideológiai elemzésnek során Flourens a Gall által feltételezett ember-állat hasonlóságok néhány kérdéses mozzanatára mutatott rá. Figyelemre méltó, hogy a Flou- rens által bírálthoz hasonló érvelési stílus lesz uralkodó a szociáldarwi- nizmusban, de még a mai evolúciós pszichológiában is, nem is szólva a szociobiológiáról. Flourens szerint

Ő [Gall] összekeveri azt az ösztönt, mely bizonyos állatokat magasabb területeken való élésre késztet, a büszkeséggel, mely az embernél erkölcsi érzés; a húsevő ösztönt a bátorsággal.

Flourens 1846, 64-65. o.

A Flourens felvetette bírálatban alapvető az erkölcsi aspektus:

Ő [vagyis Gall] elnyomja az ént, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy van valami lélek. Megszünteti a szabad akaratot, de azt hirdeti, hogy van valami olyasmi, amit erkölcsnek nevezhetünk [...] Szavakban kiiktatja az ént; mivel az én a lélek. A lélek az általános oszthatatlan értelem, de ha nincs általános értelem, akkor lélek sem lehet.

Flourens 1846, 55. o.

Ez a reagálás igen figyelemreméltó: azt jelzi, hogy a hivatalos Franciaországnak milyen moralizáló, és ugyanakkor karteziánus viszolygása volt a materializmus sugallataival szemben. Ugyanakkor olyan komputációs kérdéseket is vall, melyeket a késő 20. században az egységes koncepció védelmezői, mint például Allen Newell (1989) szívesen elfogadnának.

A kísérleti neurológia

A 19. század végén a Flourens által elindított kísérleti neurológia megállapodott, előrehaladó diszciplínává vált, ahol összegződő evidenciák voltak, melyek a 80-as években a különböző agyrészek működésére vonatkozó világos eszméket körvonalazták. Amikor a kísérleti pszichológia megindul, adottnak veszi az akkori agytérképeket. Érdekes módon ez a mozgalom pontosan ellentétes gondolatokhoz vezetett, mint a Flourens által képviselt egységes karteziánus felfogás. A kísérleti és patológiai módszerek használata szigorú lokalizációs képre vezetett, vagyis olyan képre, mely az agy szerkezetét tekintve a Gall képviselte felfogást részesítette előnyben. Az első vizsgálatok nem pszichológiai kérdésekből, hanem szigorúan anatómiai megfontolásokból indultak ki. Ebben a fejlődésben központi szereplő volt Theodore Mey- nert (1833-1892), a Bécsi Egyetem neurológusa és pszichiátere. Az agykéreg szürkeállományának olyan képét mutatta be, ahol ez a külvilággal pro- jekciós rostokon keresztül kerül kapcsolatba, egymással pedig asszociatív rostokon át. (Lange 1881, III. 145., 183. o. bemutatja Meynert munkájának jelentőségét.) Ez az idegrendszernek olyan felfogása, ahol az a világot reprezentálja, s e reprezentációkat összekapcsolja anélkül, hogy a neurológiai modellnek valamiféle szigorú elkötelezettsége lenne a pszichológiai elveket, vagy a tudat fogalmát illetően. Mindez a reprezentáció és asszociáció anatómiai felfogása volt.

Ezt a kutatási irányt követve jelentek meg az ingerlési vizsgálatokon alapuló funkcionális agytérképek. A német Fritsch és Hitzig 1870-ben először használták az agykérgi felületek elektromos ingerlését kutyáknál. Kimutatták, hogy elektromosan az agykéreg ingerelhető, s hogy az ingerlés jellegzetes mozgásokat vált ki. Ferrier (1886) brit neurológus, később pedig Sherrington folytatta ezt a kutatási irányt. Sherrington 1906-ban részletes térképet publikált az agyi lokalizációról a csimpánznál. E folyamat során az agyi lokalizáció kérdése az agyműködés részletes alulról-felfelé történő megközelítésével és a Bell-Magendie-szabálynak az agyra való kiterjesztésével kapcsolódott össze. Részletes vizsgálatok jelentek meg arról, hogy az érzéki és mozgató működések differenciálódása a gerincvelőben hogyan folytatódik az agytörzsben és a thalamuszban, a pályákban és az átkapcsoló állomásokon. Azt is jelentette ez, hogy a lokalizációs kutatás részletesen bekapcsolódott a kéreg neu- ronális szerveződésének szöveti építményét illető kutatásokba. A szövettani megfontolásokon alapuló, vagyis a neuronok és rétegeik típusán alapuló megfontolásokat használó térképek, melyeket a 20. század elején Brodman készített, nemcsak standard vonatkoztatási pontok mindmáig, hanem állandó kihívást jelentenek e különbségek működési és viselkedési jelentőségére nézve, a kéreg réteges szerkezetében. A kérget egyre inkább úgy kezdték tekinteni, mint egy olyan rendszert, melyben két alapvető vonás következtében vannak lokalizált működések: mindegyik terület részletes bemenetikimeneti jellemzői és a sejttípusok specializációja miatt. Vagyis amit Gall mint egy enyhén misztikus lokalizációs felfogást indított el a magasabb működésekből kiindulva felülről lefelé haladva, egyre inkább a neurológia alulról felfelé építkező vállalkozásává vált. A 4.6. ábra két jellegzetes agytérképet mutat a Brodman-terület-számozással, középvonali metszetben, illetve oldalnézetben.

E folyamat során az úgynevezett magasabb vagy sajátosan emberi működések központivá váltak a majdani pszichológusok számára. Egy részben metaforikus, részben szó szerinti felfogás alakult ki az idegrendszerről, melyben az agy értelmezése az empiricista-szenzualista metaelméletnek felelt meg, és nem a Gall és a frenológia hirdette racionalista felfogásnak. A puszta érzékelést és elemi mozgásszerveződést meghaladó működésekben az agykérget úgy képzelték el, mint képzetek tárházát, ahol fontos munkát végeznének az úgynevezett másodlagos vagy asszociatív kérgi területek. Az asz- szociatív területek a neurológusok számára szó szerint olyan területeket jelentettek, amelyek a kéreg különböző sajátos funkciójú területein kapcsolták össze a képzeteket vagy reprezentációkat.

4.6. ábra. A századforduló agytérképei ingerléses és szövettani megfontolások alapján

A klinikai neurológia és az afázia

E területen az úttörő klinikai munka a nyelvi működésekkel volt kapcsolatos. Ez legalább két okból érthető: a nyelv kétségtelenül nagyon emberi működés, másrészt a nyelvi zavarok a funkciók vizsgálatára kialakított mindenféle rafinált, sztenderdi- zált módszerek nélkül is vizsgálhatóak. Viselkedési szinten zavaraik meglehetősen feltűnőek voltak a minden felszereltség nélküli emberi fül számára. A francia antropológus, Paul Broca (1824-1880) 1861-ben egy olyan agyvérzéses beteget írt le, akinél a bal premotoros terület körülhatárolt sérülése motoros afáziát eredményezett. Broca, aki tisztában volt Gall munkájával, mégis úgy képzelte el, hogy az ő megközelítése teljességgel új vállalkozás. A német neurológus, Carl Wernicke (1848-1905) 1874-ben leírt egy szenzoros afáziás beteget, ahol ez a zavar a bal halántéklebeny sérülése következtében lépett fel. Kezdett elfogadottá válni annak hirdetése, hogy ők valójában a szavak motoros és akusztikus képzeteinek tárházát találták meg, mivel e sérülések közel voltak a már azonosított motoros és érzékelő központokhoz. Ez felvetette azt a reményt, hogy minden magasabb emberi működés felbontható lesz hasonló elemi és lokalizálható ösz- szetevőkre, amik megfelelnek az asszociációs pszichológia nézeteinek. A 4.7. ábra mutatja a Broca és Wernicke nyomán kialakult agytérképet, a 4.8. ábra pedig azt, hogyan lett ebből egy asszociatívtárház- elképzelés.

Wernicke mint vezető klinikai neurológus volt a betegségek lokalizációjának általános bajnoka. A szenzoros afázia leírása mellett több más specifikus zavart is leírt, mint például az alkoholos elbutulást és emlékezetzavart (együtt az orosz Korszakovval), s vezető képviselője volt annak az irányzatnak, mely a mentális zavarokat, különösen a skizofréniát is az agyi lokalizáció kereteiben szerette volna jellemezni. Egy olyan mozgalom elindítója volt, mely máig velünk van, s mely nem lát határokat a neurológia és a pszichiátria között. Lanczik és Keil (1997) Wernicke munkáját úgy írják le, mint ami azt hangsúlyozza, hogy a neurológia és a pszichiátria elválaszthatatlanok egymástól. A 4.8. ábra azt mutatja, hogy az afáziáról szóló korai munkájában még az ifjú Freud is ezzel a több központot és az egymással asszociációba lépő többféle elementa- risztikus reprezentációt feltételező elképzeléssel foglalkozott. Meg kell azonban említenünk, hogy következtetésében egy egészlegesebb felfogásra jutott, ahol bármely összetevő sérülése az egész rendszer megváltoztatásához vezetett.

4.7. ábra. A korai afáziakutatások alapján kialakult elképzelés a nyelv agyi lokalizációjáról

Freud korántsem volt egy egyszerű dobozkészítő a mentális életre nézve. Ahogy Victor Hender- son (1992) újabban rámutatott, az afáziáról szóló munkája az afázia egyre bonyolultabb formáira adott leegyszerűsítő formulák világos módszertani elemzését adta. Ezeket a leegyszerűsítő formulákat legerőteljesebben Wernicke mellett akkoriban Lichtheim képviselte. Freud felvetette, hogy a hagyományos afáziás tünetek a sérülések műtermékei olyan sérüléseknél, melyek az agykérgi nyelvi területeket és a nyelvvel szoros kapcsolatban nem lévő mélyebben elhelyezkedő fehér állományt is érintik. Vagyis Freud a szimptómák komplex meghatározottságában hitt: a szimptómák a felbomlás eredményei az idegrendszerben, s nem egyetlen összetevő puszta hiányát mutatják.

Az idegrendszer felépítésére vonatkozó munkák egész kibontakozása természetesen kapcsolatban volt az őseinkre vonatkozó párhuzamos megfontolásokkal. A 19. század végén az agyi felépítés egész gondolatmenete áthatotta egymást az evolúciós fogalomrendszerrel. A következő nemzedék pszichológiai tankönyveit be fogja tölteni az összehasonlító agyanatómia együtt az embriológiai megfigyelésekkel. A helyzet a 19. század nyolcvanas évei után olyan volt, mint száz év múlva. Az akkori tankönyvek sokban hasonlítottak a maiakhoz.

A két szakasz közt, a 20. század közepén viszont ezek a részletes anatómiai és evolúciós megfontolások háttérbe szorultak, a viselkedéses korszak szó szerint „fekete dobozként” mutatta be az emberi agyat. Az összehasonlító erőfeszítések és adatok következtében mind a 19. század végén, mind manapság a magasabb és humánspecifikus területekre vonatkozó megfogalmazások szervezettebbé váltak. Azt mondhatnánk, hogy azt a horizontális megközelítést, mely egyre több tudást próbált szerezni a felnőtt emberi agyról és annak patológiájáról, kiegészítették azok a vertikális vizsgálódások, melyek ennek evolúciós kibontakozásával foglalkoztak. Funkcionális elveket javasoltak a Darwint követő neurológusok, legvilágosabban Hughlings Jackson, hogy egy valóban érthető képhez jussanak.

Az érzékelés korai empirikus vizsgálata

A 19. század eleji fiziológia kibontakozásában sajátos szerepet játszottak a korai érzékelési kutatások. Ez a mozzanat olyan változásokat eredményezett, melyek közvetlenül és észrevétlenül olyasmivé váltak, amit később kísérleti pszichológiának fogunk nevezni. A részletek elemzése nélkül érdemes rámutatni a fejlemények néhány általános jellemzőjére. A fizikusok és természetfilozófusok mindig szerettek volna eljátszadozni az empiri- cisták számára oly vonzó kérdésekkel. Jól ismert, hogy Isaac Newton és Johann Wolfgang Goethe egyaránt kidolgozta saját színelméletét, mikor a színek fizikája és a színlátás közt kapcsolatot kerestek. Sőt, elméleteik tudományfilozófiájukat tekintve is meglehetősen eltérőek voltak. Goethe volt az, aki először tette világossá organikus egy ségeket kereső tudományelmélete keretében, hogy a szín nem egyszerűen egy fizikai esemény, hanem az emberi szervezet belső paramétereinek függvénye, kissé romantikusan fogalmazva teljes saját lényünk benne van (lásd erről Crary 1999; Zemplén 1998). Nagyon jellemző, hogy miért játszottak oly nagy szerepet itt a színek. Olyan minőségek ezek, melyek a legláthatóbban kifejezik azt, ami a Locke által javasolt elkülönítést megadja az elsődleges és másodlagos minőségek között. Valahogy úgy hangzik a kérdés: vajon a színek fizikájára alapozva meg tudjuk-e magyarázni a színek élményvilágát? Thomas Young (1773-1829) némi német neveltetéssel is rendelkező angol orvos 1802-ben alakította ki az első meglehetősen befolyásos modern elméletet. Felfogása szerint a színeket különböző színérzékelő elemek (idegrostok) kezelik a retinán. Vagyis a színek élménybeli sokrétűségét az közvetíti, hogy az idegrendszerben a fizikai folytonosság diszkrét nem folytonos elemekké alakul át. Ahogy Boring (1950, 91-94. o.) bemutatja, ez volt az első olyan elmélet, amely specifitást hirdetett az idegrendszerben, jóval megelőzte mind Charles Bell, mind Johannes Müller felfogását. Ismételten megemlítem, hogy a színek kérdése alapvető jelentőségű az idegrendszeri redukcio- nizmusra vonatkozó mai tézisek szempontjából is. Paul Churchland (1985; 1995) a színek szubjektív tere és ezeknek egy háromdimenziós retinális- neurális fizikai rendszerben való elhelyezkedése közötti izomorfiát amellett szóló bizonyítékként hozza fel, hogy a megismerés vizsgálatában lehetőség van egy teljes neurális redukcionizmusra, a kvália kérdés feloldására.

4.8. ábra A szavak reprezentációjának szerkezete Sigmund Freud nyomán. A megfelelő címkék mutatják a hálózatba bekerült különböző szenzoros képviseleteket

A specifikus idegi energiák

A modern fiziológia mint külön diszciplína atyja Johannes Müller (1801-1858) berlini professzor volt. A 30-as években megjelent nevezetes tankönyvét, ötven év során sokszor kiadták. Ennek egyik kötetében jelent meg híres elve: a specifikus idegi energiák törvénye. Valójában e tíz alapelv komplex sorozata az (lásd Boring 1950, 80-94. o.), mely a Bell és Magendi által talált specifitást a mozgásszerveződésre és a szenzoros hatásokra a gerincvelői szinten kiterjeszti az érzékelés egész világára. Az alapvető tézis szerint minden szenzoros minőségnek megfelel egy felvevő apparátus (ma ezt transzducernek nevezzük) egy afferens, valamint a központ felé vivő rostrendszer és szenzoros elemző központok sorozata. Bármely okból kerüljön is izgalomba a rendszer, ugyanazokat az élményeket hozza létre. A Müller javasolta rendszer több modern gondolatmenetet indított el. Az egyik szerint az érzékelés közvetlen tárgyai nem a világbeli tárgyak, hanem az idegrendszeri izgalom. Nincs mód arra, hogy a külső világ közvetlenül belépjen az agyba. Ma ez triviálisnak tűnik, de nem így volt évezredekig: még a modernitás korai szakaszában is felmerültek annak a görög gondolatnak az árnyékai, mely szerint a percepció a tárgyakról leváló kicsiny képeknek az elmébe való behatolásán alapszik. Valójában azt is mondhatjuk, hogy amit Berkeley átlátott az elme területén (az elme nem közvetlenül érintkezik a világgal), fogalmazza meg Müller az agyra nézve.

A specificitás helyét tekintve Müller különösen az elv első kifejtésekor az agyi specifitást preferálta. 1826-os monográfiája a hallucináció jelenségeit magyarázta ezzel az elvvel.

Amikor tevékenysége során bármely agyi szerv [...] saját izgalmát a vizuális anyagra terjeszti ki, az utóbbiban fényesség és színjelenségek lépnek fel a szimpatetikus izgalom nyomán. Ez azért van így, mert a vizuális anyag bármely izgalmi állapota, keletkezzen az együttműködés során szimpatetikusan vagy közvetlenül, csak mint fény, szín vagy sötétség képes kifejezni magát.

Müller 1826/1974, 151. o.

Másrészt maga a specifikus energiák fogalma is kettős volt. Először is azt sugallta, hogy az ingerek mint információhordozók olyan folyamatokat indítanak el az idegrendszerben, melyek nem az ingerekből veszik energiájukat: az elv következtében tehát szétvált az érzékelés információs és energetikai mozzanata. Másik szempontjából tekintve, a specifikus energiák törvénye azt érinti, hogy vajon úgy kell-e értelmezni, mint egy olyan tézist, amely ellene van a nagy 19. századi megmaradási törvényeknek, az anyag és energia megmaradásának. Véleményem szerint nem. Müller egyik legközelebbi követője volt Hermann Helmholtz, aki a Mül- ler-elvet a fizikában az energiamegmaradás elvéhez hasonlította, s nem látott ellentmondást.

Müller azt is felvetette, hogy a már Arisztotelész által is így besorolt öt különböző érzékszervnek öt különböző „energia” felel meg. Ezek azonban nemcsak az idegek „tartalmában” meglévő eltérések voltak, hanem sajátos ingerelhetőségükben is (lásd Boring 1942, 72-74. o.). Müller felfogása szerint a világról azért van megbízható reprezentációnk az érzékek alapján, mert rendesen az idegeket olyan dolgok hozzák izgalomban, amit később Sherrington adekvát ingernek nevez. Az érzékszervek ingerel- hetőbbek saját ingerükre nézve, mint másokra. Sherrington e kérdésben igazából tovább is ment az episztemológia irányába, amikor megkülönböztette az érzékletek típusait. A kontakt receptorok esetében, mint amilyen az ízlelés, a szaglás vagy a tapintás, nincs elkülönülés a tárgy és az inger között. A proximális, vagyis az érző felületet érő és a disztális, az ingereket kibocsátó ingerek azonosak. A telereceptorok esetén azonban a proximális és a disztális ingerek eltérnek. Gondoljunk a látásra és a retinára eső fénysugarakra. Ezekben az utóbbi érzéki fajtákban felmerülhet a valóság és a látszat elkülönítésének problémája, és megvan a reprezentációk szétválasztásának lehetősége.

Müller idejétől kezdve nyílt kérdés, hogy vajon a specifitást a szenzoros felvevőrendszerben kell-e keresnünk, az afferens idegekben (ma a kettőt együtt nevezzük transzducereknek), vagy feljebb, a szenzoros központokban. Müller felfogása alapvetővé vált a 19. századi fiziológiában és később a pszichológiában is. Ahogy Boring (1950) megemlíti, nem jött volna létre a Helmholtz kialakította halláselmélet, vagy a Hering és Helmholtz által javasolt látáselmélet a Müller-elv nélkül. Mindezek az elméletek, kezdve a Müller előtt Young által javasolttal, kiterjesztik a specifitási elvet a modalitáson belül, különböző szenzoros átvivőket javasolva a különböző színekre vagy hangmagasságokra. Az utóbbi persze meglehetősen szélsőséges tézis lesz, mely ezernyi különböző „energiáról” beszél.

Müller nézetei központi szerepet játszottak a 19. század során a specifikus érzéki felvevő rendszer keresésében is. Neki köszönhető, hogy a tapintás, a hőérzékelés és a fájdalomérzékelés sajátos felvevő rendszereit kerestük a bőrben, s sokan az izomérzés lehetséges felvevőit keresték és így tovább. A Müller-elv volt a specifikus agyi központok keresésének fő motiválója is. Ez volt a mozgató erő magának az agynak, mint központok rendszerének felfogásában is. Ezért van kapcsolatban mindmáig a Müller-elv a kérgi rendszerek plaszticitásával kapcsolatos megfontolásokkal.

Müller felfogása a specifikus érzéki energiákról beilleszkedett kora filozófiai vitáiba. Néhány bírálója mint anatomizált kantianizmusra utal Müller nézeteire. Amint azonban Hatfield (1990, 150-155. o.) rámutat, Müller óvatos realista volt. Ő abban hitt, hogy végső soron a percepció azért tud igaz ismereteket biztosítani számunkra, mivel absztrakciós erőink dolgoznak rajta. Felfogása szerint az elsődleges szenzoros tudás a retinakép tükre. Az olyan fogalmak azonban, mint a távolság, másodlagosak, és absztrakción alapulnak. A specifikus idegi energiákra vonatkozó tanításnak sok közös mozzanata volt a kanti a priori rendszerekkel, ösz- szes eltérésükkel együtt, Müller azonban a tér s hasonló absztrakciók világát mintegy magasabbra, s nem a transzducerek specifitásának szintjére helyezte.

A kísérleti pszichológia születését illetően Mül- ler általános álláspontjának meglehetősen inspiráló hatása volt. A 19. századi szenzoros fiziológia egészét úgy lehet jellemezni, mint amely az em- pirizmus-nativizmus filozófiai vita hagyományát, s általában az ismeretelméleti kérdéseket, később a német idealizmusból származó rafinált problémákat összekapcsolja a természettudós munkájával. Ahelyett, hogy megengedné a hagyományos spekulatív természetfilozófia virágzását, a természettudós válik a filozófiai kérdések ismerőjévé. Ettől kezdve a kísérleti pszichológia két intellektuális előfutára kezd kapcsolatba kerülni egymással. Ennek következményei voltak az egyéni karrierekre nézve is: Németországban az első kísérleti pszichológusok naturalisták és orvosok lesznek, akik a filozófia irányába tesznek kirándulásokat, míg más európai országokban ez a hibridizáció sokkal lassabban ment végbe, és ezért a pszichológia hosz- szabb ideig maradt a filozófia védőernyője alatt.

Müller közvetlen hatása

Müllernek és a fiziológiában képviselt kezdeményezéseinek jó néhány közvetlen következménye is volt. Már az ő munkájában is, követőinél pedig még inkább felmerült az a kérdés, hogy vajon minden érzéki tapasztalásbeli minőség visszavezethető-e az előhuzalozott anatómiai szerveződésekre? Vajon a térlátást értelmezni lehet-e, mint egy Kantféle a priori rendszert, vagy egy pszichológiaibb és élményközpontú rendszerre van szükség, mint amit egyebek között Lotze és Helmholtz hirdetett? Másrészt, a specifikus rendszerek keresésére indított empirikus kutatásoknak megvolt az a közvetett hatásuk is, hogy megerősítették azt az attitűdöt, amely a lelki élet végső építőköveit keresi. A fiziológia oldaláról támogatta azt az elementarizmust, melyet az empiricista filozófiától örököltünk, végül Müller követői vizsgálataik során több területen elkezdtek emberi személyeket használni. Mint Cra- ry (1999) áttekintése mutatja, a 19. század közepe az a kor, amikor megjelenik a kísérletezés mind a hétköznapi életben, mind az egyetemi laboratóriumokban a térlátás és a mozgásészlelés befolyásoló tényezőiről. A fizikusok és az orvosok, nem tudva mit csinálnak, amikor a térlátás meghatározó tényezőit keresték, emberi kísérleti pszichológiát kezdtek végezni. A fiziológia kísérleti szelleme, melyet a század közepén a francia fiziológus, Claude Bernard úgy dicsért, kiterjedt egy olyan területre, mely eredetileg a karosszék filozófiai pszichológia terrénuma volt.

A német egyetemi rendszer általános jellemzői

E folyamat során a német tudomány több, az oktatási rendszerrel kapcsolatban levő tényező miatt vált vezetővé. Ennek akadémikus oka az volt, hogy a bölcsészkarokon megjelentek a természettudományi programok, amit kísért az a kifejezett igény, hogy elkerüljék az orvosi fakultásokon a szűk spe- cializációt. A Wilhelm von Humboldt (1767-1835) bevezette értékrendszer és oktatási reform az egyetemes tudás eszményét képviselte, valamint azt, hogy az önmagáért való tudásnak nagy szerepe van a személyiség egyedítésében, az individualizációban, mint John Stuart Mill eszményválasztásainál már láttuk. Ideológiáját tekintve ez a rendszer hasonlított a mai pszichológia humanisztikus tendenciáira. Gyakorlati következményei – Humboldt maga nagyon befolyásos ember volt a porosz nevelési hivatalnok-rendszerben – azt jelentették, hogy a természettudósoknak és az orvosdoktoroknak szintén meg kellett kapniuk a megbízható humán és filozófiai alapokat. Ez a gyakorlati tény arra vezetett, hogy a fiatal természettudósok fejében mintegy jelen volt a német idealista filozófia, és az ehhez kapcsolódó gondolatok a „természetfilozófiáról”. Pontosabban, ezek egyszerre voltak jelen az életükben mint ihletések, és mint leküzdendő kihívások (Robinson 1983a, b). Ennek sajátos következménye volt az, hogy a 19. század első felében a német tudósok egyetemesebb és filozófiailag ér- telmezettebb törvényeket kerestek, mint brit, vagy francia társaik. Megpróbáltak túllépni a speciális megfigyeléseken, hogy általános természettörvényeket fedezzenek fel, melyek helyettesíteni vagy értelmezni képesek a spekulatív filozófiát. Vagy szigorúan redukcionisták voltak, vagy a természet végső jellegét illetően megengedték a spekulációt. Megkülönböztető vonásuk az volt, hogy az egész világra vonatkozóan akartak valami üzenetet adni. E szempontból tudományuk egészleges volt. Naivnak tűnhet ma ez, de mint látni fogjuk, néha tényleg naiv is volt. Ugyanakkor hozzájárult, hogy a kísérleti tudomány keretében mindent átfogó elméletek szülessenek az emberi elméről is. A puszta leírásra irányuló törekvéseket a pozitivista természettudósoknál kiegyenlítette az az igény, hogy választ adjanak azokra a kérdésekre, melyeket a spekulatív idealista filozófusok vetnek fel, valamint az általános értelmiségi üzenet igénye

Kulcsfogalmak

2.22. táblázat -

appercepcio

íatrokémia

neuroneiméiet

érzékelés

intencionalltás

reflex

frenológia

lokalizáció

retikuiáris elmélet


Szakirodalmi eligazító

A reflexfogalom történetéről: Fearing, Canguilhem (1955), Fulton, az agyi lokalizációról: Young, Lurija (1975) jó forrás a szigorú lokalizátorok és az egészleges megközelítések vitájának történetére. Damasio (1996) új könyve sok érdekességet mutat be a klasszikus anyagból is, akárcsak

Changeux (1983). Az érzékelés korai kutatásáról, Boring 1943, Murphy és Kovach könyve pedig a német egyetemi rendszer hatásáról jó forrás. Az empirizmus-nativizmus vitáról, ahogy az a térlátás vizsgálatában megjelenik, Hatfield (1990) a használható kiindulópont.