Ugrás a tartalomhoz

A lélektan története

Pléh Csaba (2010)

Osiris Kiadó

6.FEJEZET – Wilhelm Wundt a programadó és kodifikáló

6.FEJEZET – Wilhelm Wundt a programadó és kodifikáló

Szerintem Wundt híre akkor is meg fog maradni, ha különös elméletei végleg megbuktak [...] Mivel új nézőpontot alakított ki; kész vagyok azt mondani, hogy Wundt nem egyedül a kísérleti pszichológia megalapítója, hanem a pszichológiáé.

B. Titchener: Wilhem Wundt (nekrológ). 1921, 177. o.

Az életút mint minta: természettudomány és filozófia hibridizációja

Wilhelm Maximilien Wundt (1832-1920) hosszú élete során már csak rendkívüli termékenysége révén is jogot formálhatott az új pszichológia vezérének büszke címére. Mint Edwin Boring összeszámolta, közel 500 (!) tudományos közleménye jelent meg, 21 és 88 éves kora között 53 735 oldalt publikált, ami átlagosan napi 2,2 oldal írását jelenti 68 éven át.

Ez a rendkívüli szakmai aktivitás nagyon tanulságos életút kereteiben valósult meg. Wundtnak az első kísérletező pszichológusok legtöbbjéhez hasonlóan orvosi végzettsége volt, s az akkor a német egyetemi rendszerben újnak számító kísérletező élettanban próbált egzisztenciát teremteni magának. Mint Rieber (1980) részletesen beszámol róla, a később az akadémikus merevség és konzervativizmus, az I. világháború alatt pedig a német nemzeti gondolat jelképévé vált Wundt fiatal korában a forradalmak iránt érdeklődő, bizonytalan, politika-központú ifjú volt, aki végül is anatómus nagybátyja biztatására lesz tudós. Medikus Heidel- bergben, s néhány szemesztert Berlinben is tölt, Johannes Müller és du Bois Reymond környezetében. Végül Heidelbergben habilitált. Kezdetben az izommozgással foglalkozott, majd áttért az érzékeléspszichológiára. Első ilyen témájú könyvét 1858-1862-ben publikálja. Ugyanebben az évben, 1858-ban jött Helmholtz Heidelbergbe. Helmholtz Wundtra gyakorolt hatásának értelmezése vitatott. Boring (1950, 318-319. o.), a lojális történész egyenesen azt mondja, hogy Wundt előbb kezd írni tudattalan következtetésről, mintsem találkoztak volna Helmholtzcal. Rieber (1980) viszont azzal vádolja Wundtot, hogy az 1862-es kötetben majd úgy beszél a tudattalan következtetésekről, hogy meg sem említi Helmholtzot. Mindenesetre nem volt köny-nyű a viszony a befutott sztár és a fiatal kolléga között. A kor kritériumai szerint Wundt nem volt valami sikeres Heidelbergben. 17 éven át (1857-1874) magándocens, illetve egy évig Helm- holtz élettani asszisztense volt. Rieber úgy értelmezi viszonyukat, hogy a junior egy intellektuális apát keresett Helmholtzban, aki viszont leginkább átnézett rajta. Mindezzel együtt Wundt versengésbe kezdett a lehetséges mesterrel: ugyanolyan témákkal foglalkozott. Wundt (1920) utolsó éveiben írt intellektuális életrajzában nagy tisztelettel ír Helmholtzról. Ugyanakkor két árulkodó ténnyel motiválja, hogy miért is nem alakult ki közöttük igazi kapcsolat. Számára Helmholtz túl anglomán volt (ez persze már a háborús Németország hangja), másrészt – íme a merev ember, mint önmagát ismerő pszichológus – túlzottan hasonló volt az érdeklődésük, az észlelés kérdései, s talán ez akadályozta a barátságot.

A heidelbergi 17 év alatt vált Wundt fizioló- gusból mai értelemben pszichofiziológussá, majd pszichológussá. A hatvanas évektől órákat tart pszichológiai témákban, a hetvenes években már a készülő Fiziológiai pszichológiából, újabb pszichológiai témájú könyve jelenik meg az emberi és állati lélekről. Mint fiziológusnak pályája azonban kudarc. Amikor a német tudomány csillaga, Helmholtz Berlinbe távozik, Wundt hiába reménykedik a katedrában, nem kapja meg professzori kinevezését, annak ellenére, hogy már hét könyve jelent meg. Itt van a jellegzetes egzisztenciális feszültség, amely Ben-David értelmezésében a szerephibridizáció és az új identitás mozgatója lesz. S ez a hibridizáció meg is jelenik: Wundt a kudarcot követően filozófiai tanszékekre pályázik.

Először egy évig Zürichben az „induktív filozófia” tanára (már ez is elég furcsa név), majd Lipcsében lesz 1875-től 1917-ig professzor. Lipcsébe meghívták professzornak, s ez nagy dicsőség volt, akkoriban ugyanis a lipcsei volt a legnagyobb, ha nem is a legtradicionálisabb német egyetem. Avató beszédében jól mutatja kettős ihletését. 0, a természettudós, akinek éppen ekkoriban jelenik meg úttörő műfajú s igen részletes, már címével is provokatív élettani pszichológiája, a német idealizmusért kiált, mintegy azt reklamálja (Rieber 1980).

Amikor átkerül a filozófiai világba, az első perctől azt a kettősséget képviseli, amit Hearst (1979) és Robinson (1982) mint a német idealista hagyomány és a természettudomány egyidejű kultuszát jellemez. Csakhogy amíg Fechnernél ez állandó ingadozás és feszültség forrása volt, Wundt és követői számára az új öntudat és diszciplína büszkén vállalt kettőssége.

A lipcsei tanszéken, ami eredetileg s hosszú időn át filozófiai tanszék volt, azonnal hirdetni kezdi – az új identitást óvandó –, hogy itt valami többről van szó, mint a lélekről szóló spekulációkról: az új pszichológia a belső tapasztalás német idealista filozófiai hagyományát egyezteti össze a természettudomány kísérletezésével. (A várakozásról s a Lipcsébe kerülés körülményeiről igen részletes, az emberi oldalt is érzékeltető beszámolót ad a tanítvány Titchener 1921a, b; Diamond 1980, filo- lógiailag is igen gazdag munkája pedig a fentieken túl a karrier és a politika összefüggéseire is kitér.)

A filozófiai kérdések s a természettudományos gondolatok összekapcsolása természetesen a modern pszichológia egész előtörténetére jellemző volt. Gondoljunk Descartes-ra, Fechnerre, vagy Helmholtzra. Ezeknél a szerzőknél azonban még csak „gondolatok hibridizációjáról” van szó. Wundt az, akivel megteremtődik a szerepek hibridizációja, mint egy új szakmai identitás alapja. Vagyis: a modern pszichológia megszületése nem pusztán intellektuális erőfeszítés kérdése volt – mint ahogyan egy tudomány általában nem csak intellektuális szervezet – s Wundt kitűnően képviselte ezt az új szerepet.

Vitatott kérdések – Hol volt a központ?

A mai pszichológiatörténet-írásban igen sok vita folyik arról, hol is volt a kísérleti pszichológia első központja. (Kicsit érezhető ebben a vitában a politikatörténet hatása: azok a viták, amelyek a politikai centrum és periféria viszonyáról szóltak.) A hagyományos felfogás a Lipcsei Egyetemet mutatja be legfontosabb központként. Ennek több oka van. Az egyik természetesen fejezetünk témája vagy hőse: Wundt négy évtizedes tevékenysége ezen az egyetemen. Wundt jelenléte mellett azonban más tényezők is vezető szerepre predesztinálják Lipcsét. Itt dolgozott annak idején Ernst Weber, s még Wundttal egy időben Fechner is vezető szerepet játszott. Itt volt azután a laboratórium, a Wundt által írott tankönyvek sora, s a tanítványok hada. Az alternatívákat keresők számára mindez nem elég Wundt vezető szerepéhez. Valójában abból indulnak ki, hogy tartalmi adalékait tekintve Wundt az utókor – pontosabban, századunk hatvanas évei számára – nem tűnt valami túlzottan eredeti alapító atyának. A hagyomány szerint őt tartjuk az alapítónak, ugyanakkor érzelemelméletét kivéve nevével alig tudunk összekapcsolni valamilyen konkrét, máig is releváns tényt vagy elméletet. Ugyanez korántsem mondható el Gustav Fechnerről, Hermann Ebbinghausról, Georg Elias Müllerről, Francis Galtonról, William Jamesről, James McKeen Cattelről vagy Alfred Binet-ről. Ok módszerbeli alapvetés mellett számos tényleges elmélet máig érvényes és vitatott képviselőiként élnek. Vannak azonban, akik bonyolultabban látják Wundt szerepét: a mai kognitív pszichológia és a pszicholingvisztika számos szakkérdésben újra felfedezte Wundtot, mint akinek tartalmi mondandója is van. A figyelmi integráció szerepét illetően (Neisser 1967), vagy az agyi és lelki folyamatok közti összetett viszonyt tételező lokalizációs elméletek kidolgozásában (Sabat 1979), a mondatszerkezet és a szimultán- szukcesszív szerveződés közti átmenet elemzésében mind újra felfedezik Wundtot. Blumenthal (1970) egészen odáig megy, hogy Wundt mondatfelfogásában a mai generatív nyelvtan felszíni és mélyszerkezet fogalompárjának előfutárát látja. Sokan értelmezik úgy a wundti mintát, mint az első információfeldolgozó típusú kognitív pszichológiát, melynek kudarcát éppen az okozta volna, hogy még nem állt rendelkezésére az információ fogalma.

Igazából a Wundtot megkérdője- lezőknek nem pusztán Wundt vélelmezett szakmai terméketlenségével van gondjuk. Alternatív hősöket szeretnének előtérbe állítani, akik kísérletileg produktívabbak voltak, s más filozófiai elkötelezettségekból indultak ki. Az egyik ilyen jelölt, különösen Edward Haupt értelmezésében, Georg Elias Müller. Nehéz dolog az ehhez hasonló befolyáskérdésekben dönteni. Kiinduló tényként azonban érdemes egy pillantást vetni a 6.1.ábrán látható összképre. Ez a kísérleti pszichológia elterjedését mutatja elsősorban a német nyelvterületen a 19. század végén. Bárki volt légyen is a fő mozgatóerő, jól látszik a laboratóriumokban megtestesülő mozgalmi terjeszkedés. Valamikor 1870 és 1900 között valami nagyon lényeges történt: a pszichológusok saját azonossággal léptek színre, mégpedig a kor német természettudományának megfelelő legfontosabb azonosságteremtő mozzanatot felhasználva: laboratóriumokat hoztak létre, mint évtizedekkel korábban például a vegyészek, majd a fiziológusok. Hasonlót mutat a 6.1. táblázat is: Ben-David és Collins (1966) értelmezésében azt, hogy valamikor 1870 táján meglendült a kísérleti pszichológiai publikációk száma, hogy azután a 90-es években a gyors fejlődés szakaszát érje el, először Németországban, majd Amerikában.

A kortársak röviddel Wundt halála után még a kísérletező és az elméleti igény összekapcsolását tartották Wundt fő erényének, azt, hogy egyszerre elemző, kísérletező és átfogó, filozofikus, összegző elme (Kornis 1921). Titchener (1921b, 177. o.), a Wundt szemléletét Amerikába átplántáló angol származású tanítványnak a fejezet mottójában szereplő jóslatából azonban a negatív oldal (a hírnév megmaradt, a részletek elmosódtak) oly mértékig bevált, hogy ha kiragadott Wundt-idézeteket ítéltetünk meg felsőbbéves pszichológus hallgatókkal, azok a mestert csak akkor ismerik fel, ha tudományos attitűdje legismertebb hozamáról, a kísérleti módszerről van szó, egyébként pedig a Wundttól származó idézeteket (csökkenő sorrendben) Freudnak, Skinnernek, Jamesnek és Watsonnak tulajdonítják (Anderson 1971).

Wundt központi jelentőségét a pszichológiatörténészek évtizedekkel halála után elsősorban szintén attitűdbeli tényezőkben s szociológiai kihatásában, befolyásában vélték legköny-nyebben megragadhatónak (Murphy 1949; Flugel 1957). A 19. század közepén sok (elsősorban német) természettudós már kísérleti pszichológiát művel, úgy azonban, hogy nem tudja, hogy ezt teszi. Valahogy úgy vannak ezzel, mint Moliere úrhatnám polgára, akinek a nyelvtanárra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, egész életében prózában beszélt. A kísérleti lélektan művelőinek is egy értelmezőre, programadóra volt szükségük, hogy rájöjjenek, amit a hűvös laboratóriumok diszkrét homályában művelnek, az már nem egyszerűen az élettan és a fizika kiterjesztése, hanem egy új tudomány. Wundt kitüntetett jelentőségét a pszichológia megszületésében az adja, hogy ő ambicionálta a programadás és a szakmává szervezés feladatát.

Wundt hatását a tanítványi genealógiák jól mutatják. A 6.1. ábrán látható, hogy milyen kiugró szerepe volt egész Európában s a tengerentúlon is a tanítványok útra indításában. Ben- David (1971) nagyszámú ábrájából csak a német habilitáltakat mutatom be. Ez is jól szemlélteti, hogy Wundt befolyása jóval meghaladja Müller vagy Brentano hatását. S ezt pontosan a szerepalakításban betöltött modell magyarázza. Azért őt emeljük ki alapítóként, mert neki volt legnagyobb gyakorlati hatása, mivel egy új tudomány eszközeit körvonalazta, másrészt, mert ő képviselte leghatározottabban a kísérleti pszichológia megszületéséhez szükséges új identitást, a szerephibridizációt. Ennek lényege, hogy a természettudomány módszereivel a lélekre vonatkozó kérdéseket ki kell szakítani a filozófiából. Mivel a szerephibridizáció a filozófia és a fiziológia, mint két akadémikusan respektált diszciplína között ment végbe, a kialakult új szerep is akadémikus jellegű lett. A mai pszichológusok számára többnyire életidegennek tűnő módon Wundt úgy vélte, hogy a pszichológiának filozofikus kérdésekre kell tudományos választ adnia, s nem a gyakorlat gondjaira kell felelnie. Német változatában az új szakma egész gondolkodásmódja nem a hétköznapi életből indul. Ez a vállalt életidegenség a magyarázata annak, hogy a kezdeti flörtölés után az amerikai pszichológusok jó része – a sajátosan amerikai pszichológusok – szakít Wundt örökségével. Wil- liam James csalódása közismert. Kettejük attitűdbeli eltérésének Boring (1942) egy sokatmondó című tanulmányt szentel, amelyben az emberi természetet állítja szembe az érzékeléssel. De ideálokat keresve a Wund- tot korábban hosszú tanulmányban ünneplő Stanley Hall is Freudra vált, és James Mark Baldwin csalódása is közismert. A Wundtnál sokat kísérletező James McKeen Cattel pedig az evolúciós galtoni paradigma hatása alá kerül, s hazatérve Amerikába az egyéni különbségek kutatásának élharcosa lesz. Blumenthal (1980) és Rieber (1980) a kiábrándulás fő okaként ezt az életidegenséget emelik ki, azt, hogy az amerikai dinamikus életszemlélet és az evolúciós-funkcionalista gondolkodásmód nehezen volt összeegyeztethető Wundt akadémizmusával.

3.6. táblázat - 6.1. táblázat. A kísérleti pszichológiai könyvek számának alakulása a 19. században (Ben- David és Collins 1966 nyomán)

Evek

Német

Francia

Brit

Amerikai

Egyéb

Összesen

1827-36

4

3

2

9

1837-46

11

4

2

1

18

1847-56

15

2

6

1

24

1857-66

16

8

7

3

34

1867-76

38

11

15

1

4

69

1877-86

57

22

17

9

12

117

1887-96

84

50

13

78

21

246


A lipcsei német minta

A pszichológia szervezeti önállósodásában a szerephibridizáció volt a kulcsmozzanat, ez adja meg Wundt, mint emberi életút mintának és szocializációs etalonnak a kitüntetett jelentőségét. Volt egy sajátos attitűd, amely érlelődött a korban, s amit a leghatározottabban Wundt képviselt. Ben-David és Collins (1966) tüzetes tudományszociológiai elemzése, mely azután Ben-David (1971) tankönyvének sztenderd hivatkozásává vált, arra használja példaként a kísérleti lélektan diszciplináris kialakulását, hogy egy új diszciplína megalapozásához nem egyszerűen tények halmozódására, hanem attitűdváltásra is szükség van. Az újításhoz, jelen esetben egy új tudomány megszületéséhez szükséges új gondolatok intellektuálisan viszonylag hosszú időn át rendelkezésre álltak már. Évtizedek óta folytak az ember lelki paramétereinek mérésére törekvő kutatások. Az új robbanásszerű megjelenése szociológiailag akkor lesz jellemző, amikor az újdonság egy formálódó identitás részévé válik. A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a kísérleti és fiziológiai munkák megsokszorozódása a pszichológiában (6.1. táblázat) egy új identitás létrejöttével magyarázható. Ez az identitás azon alapult, hogy a természettudományokból jött emberek (orvosok, fizikusok) a természettudományok akkori, nagyobb tekintélyét s mindenhatónak kikiáltott módszerét, a kísérletezést terjesztették ki az akadémiku- san a filozófia terrénumának számító pszichológiai kérdésekre. A versengőbb, s magasabb státusból (a természettudományokból) a kevésbé versengő s alacsonyabb státusú területre átlépett emberek „alapítják” meg az új attitűdöt, identitást s ezzel az új tudományt. Olyan fiziológusok ők, akik természettudományos attitűddel akarnak a filozófiában érvényesülni. Ebbe az attitűd-összeolvasztásba belejátszik egy egzisztenciális mozzanat is: a korábban hirtelen új tudományként felfutott élettanban „minden hely foglalt”, ugyanakkor a német idealizmus s általában az akadémikus filozófia ezekben az évtizedekben, hullámvölgyben van, oda viszonylag könnyű betörni. Mind az attitűdváltásnak, mind az egzisztenciális mozzanatnak a jelentősége negatív hatásaiból is ismert. Évtizedekkel később, a századfordulóra a német mandarin kultúra, a természettudományok által háttérbe szorított világ visszacsap majd. Visszaköveteli magának a nagyobb presztízst mind intellektuálisan, elemző munkákban, mint Husserl 1912-ben (magyarul 1970) megjelent nevezetes kritikájában a naturalizmus felett, mind pedig mozgalomszerű kiáltványokban. A filozófusok egzisztenciálisan azt is sérelmezik, hogy a természettudományos attitűd jegyében a német filozófia tanszékeket természettudósok vezetik (lásd erről Ringer 1969). Ez a visszakövetelés a pszichológiát illetően valójában annak a folyamatnak a végpontja, mely Wundttal indult el. Az ő követőinek elementarizmusával majd jelentés-, történelem- s mintázat-középpontú pszichológiák állnak szemben.

A Wundt által képviselt szerephibridizáció akadémikus jellegű. Azoknak a maguk sorsát alakító fiataloknak való, mint Helmholtz és Wundt is volt, akik ugyan orvosi végzettséget szereztek, de örülnek, hogy nem kell gyakorló orvosnak lenniük. Wundt s követői számára az új tudomány helyének bizonyításához alapvető jelentőségű volt a kor német tudományosságában bevett intézményes és intellektuális feltételek és közeg megteremtése. Tankönyv, katedra és laboratórium, folyóirat és tanítványok kellettek ehhez. Az új pszichológia Wundtnak köszönhetően nem szerényen s botladozva, hanem teljes vértezetben jelent meg. Munkáinak jó része, köztük különösen az először 1873-74-ben, vagyis még heidelbergi munkálkodása alatt megjelent Grundzüge der Physiologischen Psy- chologie, tankönyv, illetve kézikönyv. A munka hat kiadásából az utolsó 1911-ben jelent meg. Wundt mindegyik kiadást az éppen érvényes ismereteknek megfelelően dolgozta át, ezzel biztosítva a születő új tudomány tanoncai számára azt a (sokszor csak látszólag) biztos referencia keretet, mely a tudományos paradigmák átvitelének Thomas Kuhn (1974) felfogásában egyik legegyszerűbb modern módja (a tankönyv mint minta). A tankönyvek azt sugallják, hogy a diszciplína elért a pozitív ismeretek kumulatív összegződésének fázisába, s vannak anyagát rendezni képes egységes módszertani elvei is.

A rendszeres taglalásnak ezt a jelentőségét Wundt hatásában már Théodule Ribot (1882) is észrevette a korabeli német pszichológiát tárgyaló monográfiájában, de ugyanez tér vissza többek között a tanítvány Titchenernek (1921a) Wundtot korabeli riválisával, Brentanóval összehasonlító munkájában is. Dwelshauvers (1912, 158. o.) Wundt fiziológiai pszichológiájáról tartott előadásában pedig így foglalja össze véleményét: „Wundt fiziológiai pszichológiai munkái elsősorban tapasztalatok tárházaként hasznosak. Ezen felül szorgos munkáról tanúskodnak s a kísérleti módszernek a lelki élet különböző területeire való pontos s körültekintő alkalmazásáról. Végül érdekesek s mélyek a munkát irányító feltételezések.”

A mintává válásnak a tankönyv mellett három másik fontos forrása van: maguk az egyetemi órák, illetve a doktori fokozatszerzés lehetősége, a laboratórium és a publikációs fórum létrejötte. Stanley Hall és Titchener, a nagyhírű tanítványok kortársi beszámolóit olvasva Wundt előadásai a mai olvasó számára szinte karikaturisztikusan mutatják a 19. századi német akadémikus kultúra oktatási stílusát. (Wundt neheztelt is Hallra e beszámoló miatt.) A profesz- szor az élettől elzárkózva, elefántcsonttoronyban a tiszta megismerés attitűdjét képviseli, a diákok az általa adott témákhoz igazodnak, az egyéni ambíciót szinte mozgalmi fegyelemmel alárendelik a csoportcéloknak. Wundt érdeme , hogy egy új tudomány érdekében tudott élni ennek az akadémikus mandarin kultúrának a lehetőségeivel.

6.1. ábra. Wundt és a rivális német pszichológusok habilitált tanítványi köre (Ben-David 1971 nyomán)

A laboratórium megnyitását 1879-re datáljuk. Wundt akkor újonnan szervezett filozófiai (!) tanszékén korábban is volt az előadásokon kísérleti demonstráció. A laboratórium alapítása azonban, mint számos korábbi deheroizáló és relativizáló beszámolóval szemben Bringmann, Bringmann és Ungererer (1980) világosan demonstrálják, nagy személyes erőfeszítést igényelt. A Kísérleti pszichológiai laboratórium egyben átlépést is jelentett a tettek mezéjére: ahogy Bringmann és munkatársai elemzik, ezzel a tanítványok szaván fogták Wundtot. Itt már nem lehetett csak beszélni a kísérletezésről, azt művelni kellett. Wundt el is ismeri sok beszámolójában, hogy ebben központi szerepet játszottak diákjai. A laboratórium alapítás szimbolikája révén nyilvánvaló Wundt intellektuális merészsége, maga a laboratórium pedig szintén a természettudományosság auráját növeli az új tudomány körül. Ez a laboratóriumi tudomány lesz a legkönnyebben terjeszkedő minta. A tanítványok és a távoli követők számára ez a legvilágosabban követendő lépés az új tudomány kialakításában, könnyebben megvalósítható, mint a tanszék és a fokozatot adó képzés, ugyanakkor gyakorlatilag, az új közösség életmódja szempontjából is fontosabb ez. Egy valóságos fizikai helyet jelent, ahol dolgozni lehet, egy helyet, amely műszerekkel van felszerelve s ettől tudományos, ahol távol lehet lenni mind a világtól, mind a be- avatatlan diákoktól. Elzárkózást és bennfentességet teremt, ami mindmáig így van a komoly kísérletező helyeken. A laboratórium a korabeli német egyetemek új, technológiai kultúrájának kulcshelye. A 6.2. ábra mutatja a laboratórium elrendezését. Érdemes ezt összehasonlítani a 6.3. ábrán a stanfordi laboratóriummal 1906-ból. Az összevetés sok mindent elárul abból, hogyan válik az amerikai pszichológia századunk győztesévé: a pénz révén.

6.2. ábra. Wundt kísérleti pszichológiai laboratóriumának alaprajza Lipcsében (Bringmann, Bringmann és Ungererer 1980 nyomán). A bal oldalon pedig a laboratórium munkaszobája (Hiebsh 1980 nyomán)

Wundt 1881-ban indítja el az első kísérleti pszichológiai folyóiratot Philosophische Studien címmel. A tanszék hivatalos hivatását tükröző cím ellenére valójában pszichológiai lapról van szó: ebben jelennek meg az egyre szaporodó tanítványok kísérleti dolgozatai, de a mester kisebb művei is. Az 1881 és 1902 között 20 kötetet megért folyóirat, mely 1905-ben azután, a helyzetet legitimalizálandó, megváltoztatja nevét Psychologische Studienre, a korban a kísérleti eszme legfőbb terjesztője is volt a tankönyvek mellett. A tanítványok számára az önálló érvényesülés csatornáját is biztosította, az első lépéseket az akadémiai hely megtaláláshoz. Valójában mindvégig Wundték lapja maradt. Az 1890-ben Ebbinghaus és König alapította Zeitschrift für Psychologie lesz a Lipcsén kívüliek folyóirata.

Tárgy és módszer: a kísérleti pszichológia kutatási programja

A Wundt képviselte pszichológia tartalmában is megfelel ennek az akadémikus képnek. Karikatúraszerű összképként az alábbiakkal szokták jellemezni rendszerét: elementarista tudatlélektan, mely a lelki életet mozaikszerű összetevőkre boncolja fel, s a lelki élet bonyolultságáról a végső egységek passzív kombinációival ad számot (e kombinációk „mondattanát” írnák le az asszociációs törvények). Ugyanakkor ez a pszichológia élettani: a lelki életet visszavezeti a fiziológia alaptörvényeire (redukcio- nista), s ennek megfelelően érzéketlen az értelemjelentés s általában a magasabb humán szerveződések iránt. Kutatási módszere a kísérlet, adatait laboratóriumok életidegen világában szerzi.

Karikatúra ez a kép, mely Wundt mellett sokat köszönhet bírálóinak, annak a ténynek, hogy az őt követő irányzatok mind a klasszikus mintához viszonyítva fogalmazták meg saját új mondanivalójukat. Igazságtalan azért is, mert Wundt hosszú munkássága során felfogása fokozatosan eltolódott a szintetikus-szintetizáló lelki jelenségek (az apper- cepció, a figyelem, az akarat) nagyobb jelentőségének hangsúlyozása irányába, valójában vállaltan egy voluntarisztikus pszichológiát szeretett volna létrehozni, s utolsó évtizedeiben elmozdult a kulturális, szellemi objektivációk (az értelmes szerveződések) előtérbe állítása felé.

6.3. ábra. A kísérleti pszichológiai laboratórium a Stanford Egyetemen 1906-ban (Hilgard, 1987, 35. o. nyomán)

Kísérlet és önmegfigyelés

Nézzük meg először magát a módszert: hogyan kísérleti s laboratóriumi maga Wundt programja? Közkeletű felfogás a modern pszichológiáról, hogy módszeréhez, a kísérletezéshez találta meg tárgyát. Ez a megfogalmazás nem is nagyon rejtett kritikát tartalmaz: azt sugallja, hogy a modern pszichológia képviselői azért kezdtek olyan száraz, életidegen (unalmas) dolgokkal foglalkozni, mint az érzékelési küszöbök, a reakcióidő vagy az asszociációképzés elemi folyamatai, mert ezekhez volt megfelelő módszerük. Ez biztosan nem igaz a szociális ismeretelmélet szempontjából. Mint Canguilhem (1980) már többször hivatkozott koncepciója hirdeti, a kísérleti pszichológia kezdetei az ember, mint eszköz (mérési, észlelés, tanulási eszköz) korlátai iránti érdeklődés miatt foglalkoztak éppen azzal, amivel foglalkoztak. Másrészt maga a percepció belvilága iránti érdeklődés a köznapi élet része is volt, a modern szubjektum kialakításának részét képezte. Ez a belső világ a kulcsa. Ahogy Crary (1999) elemzi, a 19. századi szubjektum keletkezésében a belső torzításoknak, azok lehetőségének alapvető jelentősége volt.

Wundték számára a kísérletezés a filozófusok hagyományos karosszékből űzött pszichológiájának módszertani meghaladását jelentette. Történetileg nem jelentéktelen fordulat ez. Richard (1992) mai áttekintése világosan mutatja például, hogy a tizennyolcadik században nem elvi, koncepcionális okokból nem születik meg az intézményesült pszichológia, hanem a módszer hiánya miatt. Mind a filozófia ismeretelméleti fejezeteiből, mind a mindennapi problémákból kiinduló pszichologizálás hiányossága spekulativitása volt. Elképzeléseit nem kapcsolta össze rendszeres adatszerzéssel.

A wundti pszichológia helyzete kísérlet és önmegfigyelés viszonyát tekintve történetileg kétarcú. Visszafelé tekintve, a hagyományos, spekulatív ka- rosszék-pszichológia felől nézve, a kísérlet tűnik újdonságnak, vagyis az, hogy a pszichológus a kutatás folyamatába rendszeresen variált független változókat vezet be, s ezzel megjelenik az objektív attitűd. Ugyanakkor a 20. századi objektivisztikus trendek felől tekintve, ez a pszichológia szubjektív, az volt kiugró jellemzője, hogy hitt az önmegfigyelés doktrínájában. Ezt a köztes helyzetet mutatja a 6.4. ábra. A döntő változás a karosszék-pszicholó- giával szemben, hogy bármilyen intimnek s magába zártnak tűnjön is az új kísérleti pszichológia, adatszerzésében dialogikus jellegű. Elválik egymástól az, aki az önmegfigyelést végzi, s az, aki a cikket írja belőle, illetve az eredeti kérdést feltette. Ezzel szemben a hagyományos karosszék-pszichológia egyszemélyes vállalkozás: Hume teszi fel a kérdést, s ő is válaszol rá. Ugyanakkor egy fontos mozzanatban megőrzi az új kísérleti pszichológia is a karosszék-pszichológia hozzáállását: felteszi, hogy saját lelki élete teljességgel áttetsző a megfigyelő számára. Ezzel szemben a behaviorista (C) nem tételez fel egy privilegizált belső világot, amire rögzített referenciával utalnának a kísérleti személy kifejezései. Nincs transzparens belső világ, mivel kísérleti szempontból nincs is belső világ. Végül (D) a mai kognitív pszichológia újra felteszi a belső világot, sőt, még beszéltet is róla, de nem tételezi fel, hogy az transzparens lenne a kísérleti személy számára. Az önbeszámolót felhasználja, de csak úgy, mint egy bíróság a tanúvallomást: kriticistán kezeli.

6.4. ábra. A megfigyelői helyzet a hagyományos karosszék-pszichológiában (A), a klasszikus tudatlélektanban (B), a behaviorizmusban (C) és a mai kognitív pszichológiában (D). Gábris Krisztián rajza

Wundt számára a kettő – kísérlet és önmegfigyelés – ennek a sémának megfelelően szervesen összetartozik: „A pszichológiai önmegfigyelés kéz a kézben halad a kísérleti fiziológia módszereivel” (Wundt 1874, 2. o.), írja klasszikus művének bevezető lapjain. A természettudományos kánonnak felel meg a kísérlet bevezetése: erre a jelenségek kiváltása, előidézése miatt van szükség (Wundt 1898). Vagyis a kísérlet a pszichológiában is a természet feletti kontroll gondolatának analógiájára, az ellenőrzés kontextusában jelenik meg, együtt természetesen a már sokszor emlegetett mérési és sztenderdizálási igénnyel.

Az önmegfigyelés használata Wundt felfogásában túllép a mindennapiságon, de túllép az alkalmi számadáson is. Rendszeres ingeradás kell hozzá, és felkészült kísérleti személyek. A megfigyelőnek, aki többnyire egy kolléga, évek óta tanul pszichológiát, tudnia kell, hogy mikor vezesse be az önmegfigyelést; figyelnie kell a kísérlet közben: megismételhető adatokat kell produkálnia (Robert Watson 1964 ad jó jellemzést erről). A kollégák használata nagyon komoly kritérium volt. Mint Elsenhans (1897) korabeli beszámolója értékeli, korántsem volt triviális az, hogy miből következtet a kísérletező a belső világra. Valójában már a klasszikus pszichológia is egyre inkább a közlés és a viselkedés elemzését végezte. A közlés tartalmai alapján, saját élményvilágunkból kiindulva következtetünk a kísérleti helyzetben mások élményeire. Bármennyire is szó szerintinek tűnt eredendően az önbeszámoló használata, ez fokozatosan áttételessé vált. Egy további jellegzetessége a klasszikus kornak Elsenhans bemutatásában, hogy élményoldalát tekintve, mivel a kísérleti önmegfigyelésnél a figyelem egy kiragadott folyamatra irányul, ezért sokkal fogalmibb, besoro- lóbb lesz, mint a közvetlen belső észlelés lenne.

A klasszikus német pszichológia abban az értelemben is akadémikus, hogy az úttörők elképzelhetetlennek tartották azt, hogy pszichológiailag iskolázatlan személyek valóban használható adatokat produkálnának: az önmegfigyeléshez fogalmilag iskolázott szem kell. Ellentmondást érzünk ma itt, hiszen ugyanakkor maga a karteziánus önmegfigyelési doktrína, amit lényegében Wundt is követ, felteszi, hogy tudattartalmaihoz minden ember hozzáfér. Mindenesetre – mint Flugel (1964) megemlíti – sok szociálisan ésszerű mozzanat volt abban, hogy a kezdeti évtizedekben a pszichológusok felváltva szerepeltek kísérletvezetőként és kísérleti személyként. Egy önmegfigyeléses reakcióidő vagy küszöbmérési kísérlet sokszor több ezer, nevetségesnek, megalázónak tűnő, s mindenképpen rendkívül unalmas megfigyelésből áll. A beavatottak részvétele biztosította a nevetségesség kivédését, s kellő tapintat vette körül a vállalkozást. Danziger (1990) elemzése arra is rámutat, hogy a kísérletező és a kísérleti személy elválasztása mellett ezek sokszor szerepet is cseréltek. (A Wundt lapjában közölt tanulmányok 30-80%-ában.) Ennek köszönhetően a korai kísérletezésben, szemben például a klinikai megfigyeléssel, sokkal kisebb volt a hatalmi szemantika szerepe, kisebb volt a státuseltérés a kísérletező és a kísérleti személy között. Maga a szerepmegosztás, mint Danziger elemzi, a legdöntőbb újdonság a pszichológiai kísérletezésben, például a kémiai laboratóriumhoz képest. Ott, mivel az adat nem a megfigyelőre vonatkozik, természetesen nem válik szét a megfigyelő és a kutató.

Volt azonban ennek egy hátulütője is, a közös kódnak és a szerepmegoszlások közötti szerepcseréknek, ami a századfordulón válik világossá: igen nagy volt a fogalmi egyetértés a két szereplő között, ami számos elvárási hatást eredményez. Az introspekcióval – úgy, ahogyan azt Wundtnál s követőinél használják – éppen e trenírozottság miatt volt számos gond. A század elején, a képzet nélküli gondolkodás vitája kapcsán veszik észre (Woodworth 1915), hogy a laboratóriumok gyakorlási hatásokat eredményezhetnek. Az alaklélektan tágabban is megfogalmazza a vádat (például Köhler 1947): maga a hit az elemekben, és az elemző stílusú önbeszámoló kölcsönösen feltételezik egymást. Önbecsapás, amikor a hagyományos elementarista pszichológus az elemek közvetlen, élménybeli adottságára az önmegfigyelés alapján apellál; szakmai hite határozza meg éppen az önmegfigyelést. Nem téved, amikor elemekről számol be, élményei valódiak, de a „természetes”, befolyásolatlan beállítódás esetén nem ezek jelennének meg. Filozófiailag is megjelent a kettősség. A fiatal Bertrand Russell (1919/1991) által is képviselt érzetadatelmélet felteszi, hogy tapasztalás révén való tudásunk elemi dolgokról (színek, formák stb.) van. Már pl. az asztal élménye is kikövetkeztetett, másodlagos. A fenomenológusok, például Husserl (1910) ezt megkérdőjelezik. A „természetes attitűd”, az előítéleteket levetkezett beállítódás az ő élményvilág értelmezésük számára nem érzetadatokat ad, hanem értelmes egészeket.

Valójában a kísérleti pszichológia egymást részben átfedő többféle szerepszétválasztás közepette született meg. Ezek a mukamegosztások mindmáig hatékonyak. Furcsának tűnhet, hogy egészében szerephibridizációról beszélek, részleteiben pedig szétválasztásokról. Ez azonban magának az ellentmondásos helyzetnek a jellemzője. A hibridizáció egyrészt egzisztenciális szükséglet volt, másrészt a filozófiák (az empirizmus és a német idealizmus) és a természettudomány egymásra vetítését jelentette. Ebben a hibridizációban a tudomány adja a módszert. S ennek a módszernek a lényege a bonyolult dolgok részekre bontása. Ennek részeként válnak el egymástól a korábban zavaróan összeolvadt szerepek a tudományos kutatás folyamatában.

A hagyományos filozófiai pszichológiában az int- rospektív megfigyelő, a kísérletező és a beszámoló író azonos volt. David Hume ült karosszékében, s hol a maga elméjét, hol mások viselkedését elemezve írta könyveit, amit a 6.4. ábra mutat.

A kísérleti pszichológia megjelenésével jelent meg az első munkamegosztás s két polarizált elrendezés.

Első megoszlás: Önmegfigyelő és kutató

Kísérletező és cikkíró Önmegfigyelést végző személy

Wilhelm Wundt „munkatársai”

(kísérleti személyek)

Nem szabad elfelednünk, hogy ez viszonylagos munkamegosztás volt, mindig csak egy adott helyzetben érvényesült. Mint Danziger (1990) utal rá, a szerepek fel is cserélődtek. A korai pszichológiát éppen az jellemzi, hogy valaki hol kísérleti személy, hol kísérletező. Ebből ered azután az a számunkra furcsa vonás is, hogy ekkor még nevesített kísérleti személyek vannak.

Második megoszlás: Kísérletező és beszámolókészítő

Létrejött később egy másik megosztás is, a tényleges kísérletvezető (a jegyzőkönyvvezető, ingeradó, aki találkozik a személyekkel) és a kutatás felelőse között. Általában ez a felsős diákok és a professzorok közötti munkamegosztás.

Vagyis a diákok a kísérleti pszichológiában kettős szerepet játszottak: kezdetben tanult kísérleti személyek voltak, de egy időben kísérletezők is, majd egyre inkább kísérletvezetők.

6.5 ábra. Néhány úttörő pszichológiai műszer Wundt korából. Cattell úgynevezett ejtős tachisztoszkópja, demonstrációs és profi változatban. Wirth emlékezeti dobja két nézetben. Ranschburg Pál mnemométere

A behaviorizmussal a viszonyok visszafordíthatatlanul megváltoztak. A patkány és a galamb természetesen nem lehet kísérletező, s önbeszámolót sem tud adni. A kísérleti személyeket egyre inkább nem, mint ágenseket kezdték kezelni, még ha emberek voltak is, s csak mint reagáló lények játszottak szerepet. A nagy amerikai találmány az lesz, hogy az egyetemi tömegeket használjuk vizsgálatainkban, de úgy, mintha nem is személyek lennének.

Harmadik megoszlás: Kísérletező és instrumentumkészítő

A modern pszichológia általában igen kifinomult kutatási eszközökre támaszkodik. Az instrumentumkészítő és az instrumentumhasználó kísérletező szerepe fokozatosan vált csak szét. Kezdetben ez kéz a kézben haladt: a reakcióidő vagy az emlékezet kutatói maguk találták ki időmérőiket, emlékezeti dobjaikat s így tovább.

Az instrumentumgyártás a kilencvenes évektől vált sajátos foglalkozássá, s ettől fogva a tényleges kutatás egyre inkább csak használja, s nem készíti az eszközöket. A 6.5. ábra bemutat néhány korai műszert Wundt laboratóriumából s a korszak más laboratóriumaiból. Ezek még az első nemzedék műszerei: maguk a pszichológusok tervezték őket s irányították elkészítésüket. A 6.6. ábra pedig ízelítőt ad a kor kísérletezésének ünnepélyességéből.

A vizsgálódás alternatív modelljei

Érdemes állandóan eszünkbe idézni, hogy a lipcsei minta nem az egyetlen modell már saját korában sem arra, hogy a pszichológiát tapasztalati tudománnyá tegyék. Danziger (1990) állította újra reflektorfénybe azt a jellegzetességét a korai tapasztalati pszichológia irányzatainak, hogy eltérő modelleket alkalmaznak a kutatásra. Voltaképpen a már többször emlegetett különböző szerephibridizációknak eltérő kutatási stílusok is megfeleltek. A wundti laboratórium hisz az egyetemességben, abban, hogy a kísérletek során az emberi elme általános törvényszerűségeit tárja fel. Ennek megfelelően a résztvevők között kicsiny a hatalombeli eltérés, a szerepek a vizsgálatvezető és a kísérleti személy között megfordíthatóak. Mind Danziger említi is, a kísérleti személyt a közleményekben gyakran mint munkatársat (Mitarbeiter) emlegetik. A cél adatok egy populációjának nyerése. Fontos, hogy az adatok pontosak legyenek (ezért kell a gyakorlott kísérleti személy), ugyanakkor az adatok bárkitől származhatnak, nem rendeljük vissza őket a személyhez. Az adatok az egyetemességet képviselik. A kísérletezésben ezt a hagyományt folytatja majd az alaklélektan és a különböző fenomenológiai irányzatok, miközben az elemző hozzáállást bírálják a wundti tradícióból. Az alaklélektan számára is úgy jelenik meg az eszmény, hogy a kísérletezés célja egy egyetemes jelenség felmutatása, mely megfelelő körülmények mellett bármikor, bárkinél ugyanúgy váltható ki.

Az önmegfigyeléssel kiegészített kísérlet mellett Wundt egyébként másik módszert is megenged a pszichológiában: az ember természettörténetének megfigyelését. Ez tulajdonképpen a kultúra termékeinek rendszerezését jelenti abból a szempontból, hogy mit mondanak az azt létrehozó ember lelki jelenségeiről. A magasabb lelki jelenségek (a gondolkodás) kutatásának ez a megfelelő módszere, ezekhez a bonyolult folyamatokhoz az önmegfigyelés ugyanis nem tud hozzáférni.

A galtoni minta a kísérletezéssel és a társadalmi megfigyeléssel ezzel szemben az egyént tekinti a kutatás egységének. A biológiai egyed, a magába zárt egyén az adatok hordozója és forrása is. Darwini elkötelezettségei révén ez a felfogás hisz az egyéni változatosságban, vagyis abban, hogy az egyéni adatok jellegzetes eloszlást mutatnak. Éppen azért kell az adatokat az egyénhez rendelni, mert szisztematikusan vizsgálni akarják az eltéréseket. Az adatok statisztikai feldolgozás alapját képezik. Ez azt is sugallja, hogy a kísérletben szerzett adatok eltérései megfelelnek a való életben létező versengésnek. Ugyanakkor a hatalmi aszimmetria sajátos itt. A tudásban megvan, hiszen a kísérletezőnek olyan kérdései vannak, amiről a vizsgálati személy nem tud. Interakciósan azonban nincsen hatalmi aszimmetria: a kísérletező és a kísérleti személy mint idegenek találkoznak egy rövid interakcióban, ami valahol a nagyvárosi élet köznapi interakcióit modellálja, annak demokratikus egyenlőségi elveivel. Nem tanulság nélkül való, hogy a tömeges kísérletezés a mi korunkra – még akkor is, amikor nem az egyéni különbségeken van a hangsúly – ennek az anonim viselkedéskoordináló felfogásnak a győzelmét hozta. Ez az az elgondolás, amely a normalitást statisztikai fogalommá alakítja, s így megfelelteti az embert az egyre inkább normatívákat követő, uniformizált termelésnek és nagyvárosi életnek (Crary 1999). Canguilhem (1966) aki elsőként mutatott rá erre a folyamatra, egyben kritikusan is elemzi ezt az azonosítást. Véleménye szerint egy társadalmilag motivált hibás lépés volt a 19. században a nor- malitás statisztikai, azt az átlaggal azonosító felfogása, s a modern élettudományoknak le kellene lépniük erről az útról.

6.6. ábra. Wundt és tanítványai egy reakcióidő-mérő berendezéssel 1912-ben

A harmadik kutatási modell a korai klinikai minta volt Charcot munkásságában, mely, mint ismét Danziger hangsúlyozza, az orvos-beteg kapcsolatot terjeszti ki a kutatásra. A vizsgálatot végző mind intellektuálisan, mind a kísérlet irányításában hatalmi helyzetben van. A hatalmi viszonyok nagyon aszimmetrikusak. Innen származik a szuggesztív eljárások nagymérvű használata. Ez a hozzáállás szintén egyénhez rendeli az adatokat, az adott beteghez, és szintén hisz a nagy variábilitásban. Ugyanakkor a variábilitásban szakadékokat tételez fel: ami megvan a betegnél, az nincsen meg a professzornál, a betegek működésmódjai eltérőek.

Két szempontból fontos emlékeznünk ezekre a mozzanatokra. Egyrészt emlékeztetnek arra, hogy a korai szakaszokban sem volt egységes az adatszerzéssel, mint társas helyzettel kapcsolatos hozzáállásunk. Másrészt, a mai pszichológiában gyakran hangzanak el bírálatok a kísérleti pszichológia életidegen és személytelen mivolta miatt. A három modell összehasonlítása azt mutatja, hogy az először Galton antropometriai vizsgálataibanmegjelent személytelenség valójában pozitív vonásként vált győzedelmessé. Megvan benne ugyanis az interakciós egyenlőség: egyenlő felek lépnek kapcsolatba, nem úgy, mint az orvos-beteg viszonyban. Ugyanakkor hiányzik az a kollegiális intimitás is, ami viszont elvárásokon alapuló adattorzítások gyakori forrása. A 6.2. táblázat összefoglalóan mutatja a három modellt. Érdemes végiggondolni, vajon hogyan változtak ezek a jellemzők egy évszázad alatt. (Lásd a vitatott KÉRDÉSEK-et.)

Vitatott kérdések – Pozitivizmus és önmegfigyelés

Miért volt Wundt és az első kísérleti pszichológusok számára egyszerre központi jelentőségű az önmegfigyelés és a kísérlet? Ennek megértéséhez gondolnunk kell arra, hogy Wundt mint korának gyermeke, egyik arculatában hívő pozitivista. (A hazai szakirodalomban ennek fontosságát Kozáry Gyula már 1898-ban elég kritikus hangon hangsúlyozta.) Mégpedig nem akárhogyan pozitivista, hanem úgy, hogy szemben áll azokkal, akik a pozitivizmus révén a pszichológiát ki akarják iktatni a tudományok rendszeréből. A korban ugyanis nagy vita folyik a pozitivisták között a lélektan lehetőségéről. (A pozitivizmus jellemzésére lásd Kolakowski 1968 ma már klasszikus munkáját.) Láttuk, hogy J. S. Mill, aki a pozitivizmus egyik változatát képviseli, a pszichológiát teszi a társadalomtudományok alapjává. Auguste Comte (1798-1857), a francia pozitivizmus atyja viszont a 19. század közepén fejti ki (1830- tól, magyarul 1901) pszichológiaellenes felfogását. Mindaz, ami pozitív ismeret lehetne a pszichológiában, felosztható a szociológia és a fiziológia között. Ha valami maradhatna a pszichológia saját terrénumának, az csak az önmegfigyelés szubjektív világa lehetne. Ez utóbbi azonban – megbízhatatlanságánál fogva – nem illeszthető bele a pozitivizmus módszertani kánonjaiba. Wundt azzal próbálja meg a módszer irányából felülbírálni ezt a szomorú ítéletet, hogy a pszichológiában a kísérlettel tudományossá teszi az introspekciót. A pszichológia részben azáltal lehetséges, hogy meghaladhatók az önmegfigyelés Comte ostorozta buktatói (a torzítások, a retrospekció stb.; lásd erről Brett 1960; Jarosevszkij 1972).

A szubsztanciális oldalon Wundt a pozitivizmus szubjektivisztikus változatát képviseli. Vannak persze alternatív olvasatok ma, például Farr (1983), akik torzításnak tartják Wundt pozitivista besorolását. Érzésem szerint azonban ez egy ellensztereotípia: a tudományosságért, és a bizonyosságért való küzdelem értelmében Wundt joggal sorolható pozitivistának. S abban az értelemben is, hogy, mint Max Scheler (1928/1995, 137-138. o.) rámutat, a pszichológiai fenomenológia első lépéseivel szemben igen szkeptikus volt, nem tudta felvenni a fenomenológiához szükséges „másik hozzáállást”.

A wundti pozitivizmus keretében a biztosat, a megkérdőjelezhetetlent kell keresnünk, ez viszont csak az egyedi tény lehet. Ennek az ismeretelméletnek a mai olvasó számára furcsa következménye, hogy Wundt szerint a természettudomány közvetett, fogalmi ismereteket hoz létre. A lélektan viszont közvetlen, szemléleti, ezért ez az utóbbi, az újabb tudomány egyben a pozitivistább is: „A lélektan, feladatának sajátszerűségénél fogva, szigorúbban tapasztalati tudomány” (Wundt 1898, 21. o.).

A pszichológia helyét a tudományok palettáján az biztosítja – ellentétben a comte-i jóslattal -, hogy a minden jelenséggel kapcsolatban felvehető egyik attitűdöt képviseli: a szubjektív attitűdöt. Mivel minden jelenség „élmény”, nincsenek külön tárgyak, melyek révén a pszichológia megtalálhatná helyét a tudományok világában. A szerénytelen következtetés az, hogy az ifjú tudománynak minden a tárgyát képezi, a pszichológia minden tudományos tevékenység propedeutikája. A szubjektivitás érdekes mozzanat itt. A mai vitákban a mentális természetéről az egyik vízválasztó mozzanat, hogy feltételeznek-e élményminőségeket (kvalia) vagy sem (vö. Dennett 1991). Wundt számára a kérdés fel sem merülhet; a szubjektív mozzanat éppen a kiindulópont. A klasszikus pszichológia az első személy hozzáállását veszi fel, a kísérletezés révén azonban eljut a harmadik személy nézőpontjához.

Az önmegfigyelés és a szubjektivitás értékével kapcsolatos megfontolásokkal együtt fontos látnunk, hogy a korban az igazi botránykő maga a kísérletezés volt. Mind a spiritualisz- tikus, mind a karosszék-világnézetek számára erkölcsileg megkérdőjelezhető volt az emberi belső világra vonatkozó kísérletezés. Mégpedig azért, mert azzal fenyegetett, hogy a természettudományos objektivitás valami olyat mutat ki, amiről mi nem tudtunk. Az emberi gőg s a félelem attól, hogy van valami, ami belvilágunkban nem transzparens, együtt kérdőjelezte meg a kísérletezést.

Mit vizsgáltak Lipcsében?

Wundt laboratóriumában a kutatás, a témaválasztás fontos irányítója volt, hogy mi kvantifikálható. Mind a filozófiai kiindulás, mind a rendelkezésre álló eszközök, mind pedig a már sokszor emlegetett alapkérdés – az ember, mint mérőeszköz korlátai – révén két jellegzetes téma volt itt is az érzékelés, a figyelem, illetve appercepció és a reakcióidő vizsgálata. A Fiziológiai lélektan 5., 1902-1903-as kiadásában a 119 oldalas külön (!) tárgymutató kötetben a reakcióidő maga 3 oldalt tesz ki, a figyelem közel 3 oldal. A Wundt-laboratórium képviselői a számtalan specifikus érzékszervi vizsgálat mellett a pszichofizika elvi kérdéseihez is hozzászólnak. Az említett „konstanciaelvnek” megfelelően Wundt szerint nem az érzet variál egy nem lineáris függvény szerint: az érzet követi az ingerlés változásait, az érzetekre vonatkozó ítéletünk azonban nem. A különbségi küszöb így annak mércéje lenne, hogy mennyire kell két érzetnek eltérnie ahhoz, hogy eltérőnek ítéljük őket. A mérés nem inger és érzet, hanem érzet és megítélés viszonyára vonatkozik.

3.7. táblázat - .6. 2. táblázat. A korai tapasztalati pszichológia három kutatási modellje (Danziger nyomán)

Kutatási modellek

Kísérleti

Pszichometriai

Klinikai

Reprezentatív kezdeményező

Wundt

Galton

Charcot

Általánosítás

egyetemes

egyénhez rendel

patológia elválaszt

Hatalmi viszony

kollegiális, egyenrangú

köznapi interakciós

aszimmetrikus

ismerősség

intim, közeli

ismeretlen

orvos-beteg

Műszerezettség

magas

közepes

alacsony


A reakcióidő-helyzetet a Wundt-laboratóriumban mint az akaratlagos mozgás alappéldáját vizsgálják. Ezzel elindítanak egy szisztematikus, egy kérdéstkörüljáró pszichológiai kísérletsorozatot, de a kísérletek nem mindig a kiinduló koncepciók sikerét hozzák. Eredetileg a válaszadás folyamatát a parallelista modellnek megfelelően egy kiterjesztett reflexív analógiájára értelmezték. Feltételezték, hogy a nyers érzet ^ felismerés ^ appercepció ^ döntés ^ mozgásparancs ^ végrehajtás élményei az önbeszámolóban is követni fogják egymást. Hamarosan kiderült, hogy az élmények nem felelnek meg a feltételezett folyamatoknak: a tényleges billentyűnyomás akár meg is előzheti az inger tudatos besorolását. Ezzel gyakorlatilag éppen a pszichológiai többlet, az élménybeszámoló haszna kérdőjeleződött meg. A reakcióidő vizsgálata fokozatosan mintapéldájává vált annak, hogy az élmények figyelembevétele nélkül, pusztán az időkből (a viselkedésből) is építhetünk releváns pszichológiai modelleket.

Az is kiderült, s nagy viták forrásává vált, hogy az elrendezés és a személy hozzáállása fontos befolyásoló tényező: gyorsabb reakcióidőket kapunk a válaszra történő motoros beállítódásnál, mint az ingerre való szenzoros beállítódás esetén. A 6.3. táblázat Wundt tankönyvi összefoglalóját mutatja erről. Wundt értelmezésében az adatok azt mutatják, hogy az izommozgásra való beállítódás következetesen gyorsabb reakciókat eredményez, s hogy a hang reakcióidő gyorsabb, mint a fényre adott. Érdemes észrevennünk két általános mozzanatot is a táblázat alapján: Wundt, miként ez a lipcsei minta általános szokása is volt, megadja a tényleges kísérleti személyeket. Ugyanakkor már törekszik az adatok mennyiségi jellemzésére. Az átlag mellett ezért adja meg a variációs együtthatót is.

3.8. táblázat - 6.3. táblázat. A szenzoros és a motoros beállítódás hatása a reakcióidőre (Wundt 1903, III. kötet, 414. o. nyomán)

Szenzoros reakció

Muszkuláris reakció

eltérés

v. sz.

átlag

variáció

n

átlag

variáció

n

Hang

216

21

26

127

8

24

89

N. Lange

235

24

24

121

9

28

114

Belkin

230

33

19

124

9

27

106

N. Lange

Áram

213

25

19

105

6

25

108

N. Lange

Fény

290

28

20

172

8

24

118

L. Lange

291

39

20

182

13

25

109

G. Martius


Wundt a motoros és szenzoros reakcióidők eltérését az appercepció kétféle lehetséges irányával magyarázza; hamarosan azonban sokkal egyszerűbb s kevésbé mentalista magyarázatok jelennek meg például renegát tanítványa, Hugo Münstenberg (1889) munkáiban, aki az egész reakciómérési kísérletben nyomát sem látja az akaratnak, legfeljebb izomérzetekkel találkozik, amiből azután ki is fejleszt egy tudatelméletet. Mindez persze nem meríti ki a reakcióidő használatát. Wundt munkatársai is sokat tanulmányozzák a választásos reakcióidő meghatározóit, s megjelenik náluk az idő általános mutatóként való használata. A legkülönbözőbb asszociatív és emlékezeti feladatokban is felhasználják az időt, mint az összetettség mutatóját.

Wundt laboratóriumában központi kérdés volt a figyelem vizsgálata. A figyelem Wundték számára úgy jelenik meg, mint az apperceptív integráció kérdése (a nem automatikus folyamatok), illetve a tudat terjedelmének, a fokális tudatnak a problémája. A tudat csak korlátozott mennyiségű elemet képes felfogni, illetve integrálni. Az idői integráció vizsgálatára sokat használják a metronómot: ezzel kimutatható, hogyan lesznek az appercepció révén, például ritmikus struktúrák az eredetileg egyedi hangokból, s kimutathatók az integráció korlátai is. Ugyanezzel az eszközzel (például a látszólagos elhalkulások révén) vizsgálhatók a figyelem ingadozásai is (Wundt 1921b igen részletesen beszámol erről). A másik, igazán nagy hatásúnak bizonyult módszer a tachisztoszkóp. olyan eszköz ez, melynek segítségével rövid ideig – a szemmel való letapogatást megelőzendő a szemmozgások laten- ciaidejénél, 180-200 ms-nál rövidebb ideig – adunk ingereket a vizsgált személynek, s azt figyeljük, mit ismer fel az elrendezésből. Wundt laboratóriumában a rövid vetítést még a gravitáció segítségével, egy ablak mögött leejtett táblával oldják meg, mint a 6.5. ábra mutatta.

A klasszikus kísérletek (ismertetésükre lásd Woodworth és Schlosberg 1966, 120-180. o.) a felfogás vagy a figyelem terjedelmének máig érvényes törvényszerűségeit tárták fel. Az egyszerre felvehető elemek száma 3-4 elszigetelt betű; 2 rövid szó, s 4 összefüggő rövid szó. Ennek magyarázata, hogy az appercepció számára a releváns egység itt nem a betű, hanem a szó. Cattell ezt egyébként kiolvasási kísérletekkel is igazolta: rövid szavak kiolvasása ugyanannyi ideig tart, mint elszigetelt betűké, mint a 6.4. táblázat mutatja. Ez is azt támasztja alá, hogy az olvasás nem lehet teljesen analitikus folyamat. Érdemes észrevenni azt is, hogy a tárgymegnevezés lassabb, mint a megfelelő szavak kiolvasása. Cat- tell ezt úgy értelmezte, hogy olvasásnál kevesebb a versengő asszociáció.

Ezeknek az eredményeknek köszönhetően az appercepció ezoterikus vizsgálata belekeveredett (s ez azóta folyamatosan így van) az olvasás és az olvasástanítás nagyon is gyakorlati kérdéskörébe. Wundt tankönyvében két alfejezet is az olvasással foglalkozik.

Wundt laboratóriumában kiemelkedő téma volt az asszociációk vizsgálata is. A hagyományos (filozófiai) asszociációosztályozást Wundt a szavakra adott szóbeli válaszok osztályozásával váltotta fel. A verbális gondolattársítás között két alapvető típust különített el. A külső asszociációk az életbeli együttjáráson (ezeket nevezzük ma epizodikus asz- szociációknak: tányér – kés), hangzási hasonlóságon vagy mondatbeli egymásutániságon alapulnak. A belső asszociációk viszont logikai-szemantikai viszonyokon alapulnak, pl. alárendelésen (állat – kutya) vagy ellentéten (magas – alacsony). A 6.5. táblázat Wundt tankönyvének százalékos adatait mutatja ezeknek a kapcsolattípusoknak a megoszlásáról.

Az asszociatív idők elemzése is sok tanulsággal szolgál: a legrövidebbek az ellentétek és a szinte szinonimák (vihar – szél). Valójában már Wundt laboratóriumában megnyílik az út az asszociációk egyre ellenőrzöttebb és leszűkített válaszlehetőségeket tartalmazó vizsgálata irányába, ahol a személy egy szóra egy másik szóval válaszol. Ebből születnek meg az asszociatív normák, a híres Kent-Rosanoff-féle norma, és a gondolattársítás, különösen a megnyúlt reakcióidők felhasználása a személy egyéni konfliktusainak feltárására, amit Carl Jung (1910) vezet majd be. Ahogy a gyakorlati, pedagógiai, kriminológiai és pszichopatológiai asszociációs vizsgálatokról szólva a századközép kísérleti pszichológiai tankönyve összefoglalja:

„Komplexus” ebben [a jungi] értelemben a vágyak, emóciók, emlékek szövedéke, amely valamilyen feszültség, kudarc, elégedetlenség vagy bűntudat elemeit tartalmazza. [...] A pszichoterapeutának [...] néha hasznos útbaigazítást adhat az asszociációs teszt. Az ilyen komp lexus felderítése rokon probléma a bűnös leleplezésével. De lényeges különbség is van köztük. A detektív ismeri a bűntettet, de nem ismeri annak elkövetőjét; a pszicho- terapeuta ismeri a bűnöst, de nem ismeri a „bűnt” [...]

A „komplex indikátorok” [mutatják, hogy a szó érinti a komplexust]. Ilyenek:

Hosszú RI vagy a reakció teljes elmaradása.

Az ingerszó megismétlése akár a válasz előtt, akár mint egyetlen válasz.

Az ingerszó félreértése.

[.] erőltetett, rendkívül személyes vagy csupán hangzásbeli [kapcsolat].

Izgalom vagy zavar jele, nevetés vagy mosoly, dadogás, indulatszavak, suttogva vagy kiabálva adott válasz.

Képtelenség az eredeti válasz reprodukálásra a második menetben.

Woodworth és Schlosberg: Kísérleti pszichológia. 1966, 94-95. o.

3.9. táblázat - 6.4. táblázat. Reakcióidők nyomtatott ingerek kiolvasása és megnevezése kísérletben (Cattell 1887 nyomán)

Ingertípus

Reakcióidő

Szín megnevezése (10 szín)

547 ms

Tárgy megnevezése (26 kép)

511 ms

Egyes betűk olvasása

409 ms

Rövid szavak olvasása

388 ms

Hosszú szavak olvasása

431 ms

Egyjegyű számok olvasása

360 ms

Kétjegyű számok olvasása

396 ms

Háromjegyű számok olvasása

443 ms


Wundt kettősségei

Wundt egész munkásságára kettősségek jellemzőek. Részben termékeny kettősségek ezek, melyek magyarázzák is a mester nagy hatását. Ugyanakkor mindmáig érvényesülő, a pszichológia azóta eltelt történetét is megvilágító kettősségekről van szó, melyek csírájukban már tartalmazzák a mai lélektan többnyire különböző szerzőknél élő kettősségeit, azzal a különlegességgel, hogy itt a megosztó vagy éppen integrálni szándékozott törekvések egyetlen életművön belül jelennek meg.

A kétféle tapasztalás doktrínája

A pszichológia tárgyának és tudományok közötti helyének kijelölésében Wundt kompromisszumos álláspontot fejt ki: a lélektan külön tudomány, de nem azért, mert van lélek. Wundt a pszichológiában józan pozitivista. Számára a modern lélektan kiindulása az aktuális lélek gondolata, vagyis az a legalább Hume óta élő felfogás, hogy nincsen szükség s alap a lelki szubsztancia feltételezésére. A lélek pusztán a lelki történésre, a pszichológiai folyamatok vagy képzetek halmazára alkalmazott kissé félrevezető rövidítés. „... [a természettudományos szemlélet] a lelki szubsztancia helyére a lélek aktualitásának fogalmát helyezi” (Wundt 1903/1983, 133. o.). Ez az antimetafizikus felfogás saját korában haladó s pozitív volt. Wundt korabeli vallásos bírálói észre is vették ezt; tárgykijelölése és test-lélek felfogása révén számukra a kísérleti pszichológia a vallás ellensége (Kozáry 1898).

3.10. táblázat - 6.5. táblázat. A különböző asszociációk százalékaránya négy vizsgálati személynél (Trautscholdt kísérletei, Wundt 1903, II. kötet, 569. o. nyomán)

Személyek

B.

T.

W.

H.

Külső asszociációk

64

75

48

31

1. szimultán benyomások

23

32

21

15

2. szukcesszív benyomások (szóasszociációk)

41

43

27

16

Belső asszociációk

36

25

52

69

1. alá-fölé rendelés

10

15

14

26

2. mellérendelés

24

8

38

37

3. összefüggés

2

2

0

6


A pozitivista gondolatrendszerben természettudomány és pszichológia, mondja Wundt, nem úgy különböznek egymástól, mint pl. a növénytan és az állattan. Nem eltérő jelenségekkel foglalkoznak ugyanis, hanem egyazon jelenségsor kétféle aspektusával. Minden külső tapasztalás tárgya egyben a lélektan tárgya is lehet: „amennyiben e természeti jelenségek képzeteket keltenek bennünk, egyúttal a lélektannak is tárgyai” (Wundt 1898, 18. o.). Külső és belső tapasztalás csak eltérő attitűdök: a természettudomány a tudattartalmakat külvilági vonatkozásukban vizsgálja, azt tekinti, amit a világból tükröznek, míg a pszichológia a tapasztalás teljes világát elemzi, azt, ahogyan az élmény a tapasztaló alany számára adott.

A tudomány egységét Wundt számára az biztosítaná, hogy a természettudomány is szubjekti- visztikus-pszichologisztikus értelmezést kap nála. Korántsem véletlen, hogy Wundt legambiciózu- sabbb, rendszerteremtésre törekvő továbbvivője, Titchener a tapasztalásformák különbségét már erőteljesen Mach és az empiriokriticisták szűrőjén át interpretálja. Nála válik teljesen világossá az a Wundtban is meglévő értelmezés a kétféle tapasztalásról, miszerint minden tapasztalásnak van egy tárgya s egy felfogása, s míg a természettudomány a tapasztalás tárgyaival, a pszichológia a felfogás módjával, az alany adalékával foglalkozik a teljes tapasztalásból.

Ennek a szubjektivizmusnak fontos pszichológiai következménye is van. A pszichológia az élményt úgy kell leírja, hogy eltekint annak tárgyi vonatkozásától. A tárgyi vonatkozásról szóló beszéd az ingerhiba lenne. Ha egy introspekciós kísérletben a személyek lámpáról, billentyűről és hasonlókról számolnak be, elkövetik ezt a hibát; igazából barnáról, kerekről s ehhez hasonlókról kellett volna beszámoljanak. A pszichológia feladata a tapasztalás lecsupaszítása, az ingerhiba minél teljesebb leküzdése. Ez azt eredményezi, hogy a hagyományos kísérleti pszichológia erőszakot tesz az emberek élményvilágán; a beszámoló attól válik pszichológiailag tudományossá, hogy zárójelbe teszi az élmények tárgyát (ez a fizika terrénuma), ezzel azonban a pszichológia éppen azt a közvetlenséget adja fel, amiből kiindult: élményeink ugyanis nem foltokról, hanem tárgyakról szólnak. Ez a kísérleti pszichológia éppen abból indul ki, hogy zárójelbe teszi a „népi pszichológia” kiinduló helyzetét, azt, hogy tudattartalmaink közvetlen élmény voltukban a valóságra vonatkoznak. Csak igen mesterkélt helyzetekben lehet rámutatni arra, hogy mindez csak „vonatkozás”.

Már Wundt saját korában is észrevették a külsőbelső tapasztalás koncepció hiányosságait. Kornis Gyula 1921-ben megjelent Wundtról szóló monográfiájában mutatott rá, hogy az a tézis, mely következetesen kétféle attitűdöt tételez fel, túlzottan az érzékelés kérdéséből indul ki. Itt a pszichológia tárgyai valóban egyszerre a fizika tárgyai is. Mi a helyzet azonban az érzelemmel vagy az akarattal, hol tárgya ez is a fizikának? Ezt a kritikai vonalat továbbvive karikírozza azután Harkai Schiller Pál (1940) a kétféle aspektust úgy, hogy az élményben a pármai dóm és saját éhségünk ugyanúgy objektívként jelenik meg, úgy, mint ami a megismerő alanyhoz képest külső – pedig az elsőnél ez így van, a másodiknál nem. Az érzelmi és akarati világban – emeli ki Harkai – a helyzet s a helyzethez történő alkalmazkodás teljesen kiiktatódnak az objektív megfelelők közül, csak az idegrendszeri korrelátum marad meg.

Husserl (1998) a harmincas években írt átfogó ismeretelmélet és pszichologizmus kritikájában rámutat Wundt koncepciójának logikai gyengéjére is. Husserl saját felfogásának megfelelően ezt a naturalizmus továbbélésében és az absztrakciók hiányában látja.

A tudományt utánzó ismeretelmélet-metafizikai értelmezés egyik példáját találjuk Wundt és iskolája gondolataiban: a „két szempontról” szóló tanításban [...] Ez az út látszólag minden hagyományos metafizika meghaladásához, a pszichológia és a természettudomány megértéséhez vezet, valójában azonban csupán az empirista dualista naturalizmus értelmeződik át két, egymással párhuzamos arculatot hordozó monista naturalizmussá.

Edmund Husserl: Az európai tudományok válsága. 1998, I. kötet, 285. o.

Mezei Balázs ford.

Van egy módszertani következetlenség is. A természettudós egész kriticista hozzáállásával ellentmondásban Wundt in principio feltételezi a csalhatatlan belso szem doktrínáját, ahogy az analitikus filozófus Gilbert Ryle (1974) jellemzi a hagyományos intros- pekciós felfogást. A kétféle tapasztalás doktrínájának legfőbb pszichológiai buktatója tulajdonképpen a behaviorista és a pszichoanalitikus forradalmat megelőző hit abban, hogy belső világunk saját magunk számára elvileg áttekinthető. A valóságban ugyanis, s ez egy fontos ellentmondása Wundtnak, ténylegesen igen keveset támaszkodik az önmegfigyelésre. Utolsó évtizedeiben majd éppen az lesz egyik vitatémája az új nemzedékkel, a würzburgi iskola képviselőivel, hogy azok az önmegfigyelésre támaszkodva pszeudo-kísérleteket végeznek. Ez a szeretem-nem szeretem hozzáállás az önmegfigyeléssel kapcsolatban érthető is. A fiziológiából jövő Wundt számára a transzparens belső életre s az önmegfigyelés elvére azért van szükség, hogy a pszichológiai kísérletezés definíciósan elváljon az élettanitól. Az önmegfigyelés neki nem annyira a gyakorlat, mintsem az egzisztenciális elhatárolódás része.

Test és lélek: a pszichofizikai parallelizmus elve

A természettudós, fiziológus Wundt számára kulcsfontosságú kérdés test és lélek viszonya. Természettudományossá akarja tenni a pszichológiát, de mégis megőrizni mint pszichológiát, s nem feloldani a fiziológiában. Ennek felszíni tünete, hogy magát a fiziológiai pszichológia terminust is máshogy érti, mint az ma bevett. Wundt felfogásában a fiziológia nem magyarázó elveket ad a lelki jelenségekre: a fiziológiai pólus nem redukciós elv, inkább a kísérletezés irányítója.

Pszichofiziológiájában parallelista: nem test és lélek azonosságát hirdeti, pusztán feltételezi, hogy a lelki jelenségeknek mindig megfelel valamilyen fiziológiai történéssor. A kettő között szabályszerű megfelelések vannak. Az elv Wundt szerint két okból heurisztikus. A korábbi parallelistáktól eltérően nem tételez fel két szubsztanciát, melyek a párhuzamot hordoznák. Egyszerű jelenségtani párhuzamról, s ugyanakkor fenomenológiai vissza- vezethetetlenségről, redukálhatatlanságról van szó. Az élmény nem magyarázható fizikai jelenségekkel, a „kvalia” visszavezethetetlen, de mindig együtt jár egy fizikai történéssel. Heurisztikus az elv annyiban is, hirdeti Wundt, hogy az ontológiai elkötelezettség nélküli parallelizmus gondolata számos empirikus kutatás inspirátora, új tények felfedezésének segítője lehet (Wundt 1903/1983; Passkönig 1912 is hű tanítványi értelmezést ad erről).

A parallelizmus elv heurisztikus érvényessége végül is azonban még egy további kérdést hoz magával: az érvényesség kiterjedésének kérdését. A metafizikai parallelizmus követője számára, aki a test és lélek természetes egységét szétzúzza, hogy az aztán pótlólag mint egy deus ex ma- china utat nyerjen, természetesen nem létezik e kérdés. Itt az a tétel érvényes: minden fizikainak megfelel egy pszichikus és fordítva, abszolútan és korlátlanul, amit a tapasztalás is kíván bizonyítani. Heurisztikus elvként viszont természetesen a parallelizmus pontosan addig terjed, amíg a lelki folyamatok közvetlenül adottak a szubjektív tapasztalásban vagy nagy valószínűséggel objektív jegyek alapján feltételezhetőek. A dolgokra vonatkozó tudományos szemléletünk számára az atommozgás és érzékelés állítólagos parallelizmusának – melytől a modern biológusok időnként lelkendeznek – körülbelül ugyanannyi értelme van, mint Paracelsus azon fantasztikus gondolatának, hogy az ásványoknak az a tulajdonságuk lenne, hogy rejtett módon táplálékot vesznek fel és váladékokat bocsátanak ki. A pszichés folyamatok éppen úgy léteznek, mint a természeti jelenségek ott, ahol azok a tapasztalatban léteznek, és maga az a kérdés, hogy minden pszichikus folyamathoz rendelhető-e egy fizikai korreláló folyamat, csupán quaestio facti, mely nem a priori, hanem csak empirikusan dönthető el.

A fiziológiai pszichológia azonban ezt a kérdést egy bizonyossággal határos valószínűséggel úgy dönti el, hogy nincs olyan elementáris lelki folyamat – tehát az érzékelés és szubjektív érzelmi rezdülés – amelyet nem kísérne parallel egy fiziológiai folyamat vagy sokkal inkább mindjárt fiziológiai folyamatok komplexuma. És mivel minden lelki folyamat ilyen elemekből áll, így ezzel azt is kimondjuk, hogy a pszichofizikai parallelizmus elve a pszichikus tapasztalati tartalmakra vonatkozóan általános érvényű heurisztikus elv. Az objektív vagy fizikai tapasztalati tartalmakra a fordítottja nem igaz, mivel számos természeti folyamat létezik, amelyeknél a legcsekélyebb okunk sincs azt feltételezni, hogy azoknak – ahogy mondani szokták – „pszichikai oldaluk van” vagy, ahogy ezt bizonyára találóan fejezzük ki, hogy azok ugyanakkor objektív szubsztrátumú életjelenségeknek a jelentőségével rendelkeznek, nem pusztán az őket érzékelő szubjektuméval. Azonban még a parallel elv e pszichofizikai folyamatokra vonatkozó érvényűségével sincs másképp megválaszolva egy másik kérdés: hogy ti. a pszichikus elemek minden kapcsolatának megfelelnek-e vagy sem a kísérő fizikai életfolyamatok közül azon elemek összeköttetései is, melyek fiziológiai kapcsolatokat alkotnak.

Wilhelm Wundt: A pszichológia elvei.

Lipcse, 1903.

Magyarul 1983, Bíró Gyula ford.

Az idézet vége egy fontos, jövőre vonatkoztatott kérdést vet fel: vajon a gondolati viszonyoknak is megfelel-e egy fiziológiai viszony? A mai pszichológiában Piaget (1967) a kognitív tudományban pedig Fodor (1996a) munkásságában kétféle viszonysor feltételezése fogalmazódik meg. A fizikai-fiziológiai okság világának az idegrendszerben a mentális világban az implikáció felel meg. A parallelizmuselv kétarcúsága már Wundt saját korában is kiderült. Sokan értelmezik úgy, mint a természettudós szemérmes materializmusát, s a parallelizmuselvben különösen, az egész kísérleti pszichológiában pedig globálisan a naturalista materializmus újabb esetét látják (Heinzelmann 1910). Gyakran a parallelizmust eközben voltaképpen redukcióként, visszave- zethetőségként értelmezik, Wundt eredeti fogalmi distinkcióiról gyorsan megfeledkezve. Legalábbis egy mai értelemben vett példány azonosság elméletként értelmezik a párhuzamosságot. Minden lelki történésnek megfelel egy testi esemény, ilyen értelemben „azonos” is vele. Nincs azonban típus azonosság, mely a lelkit a testivel magyarázná is. Ugyanazon lelki jelenségnek nem mindig ugyanaz a testi felel meg.

Mások azonban ugyanebben az elvben a lelkinek nyújtott kiskaput fedezik fel, s Wundtot mint az idealizmus megmentőjét értelmezik. König (1902) monográfiájában nagy súlyt helyez például arra

  • épp a korábbi értelmezések helyretevése végett –, hogy rámutasson: a parallelizmuselv nem materializmus. Heusner (1920) azt emeli ki, hogy a teljes parallelizmus maga is csak feltételezés. Könnyen lehet, mondja, hogy a pszichológiai jelenségeknek van testi alapjuk (vegyük észre, hogy ő is alapról, s nem szigorúan párhuzamról beszél!): a lelki jelenségek kapcsolatainak viszont már nincsenek. Vagyis ő az idézet fent már elemzett végével kapcsolatban negatív álláspontot foglal el. Kiemeli azt is, hogy miközben Wundt a lelki szubsztancia ellen harcol, feltételezi, hogy vannak sajátosan lelki törvények, van olyan kauzalitás, mely a természetitől eltérő, vagyis mégiscsak van saját világa a lelkinek. (A törvények jó összefoglalására lásd Goiten 1932.) Sabat (1979)

  • fél évszázaddal Heusner után – ugyanígy kiemeli a pszichológiai törvények és a sajátos pszichológiai okság jelentőségét Wundt fiziológiai pszichológiájának nem vaskalapos jellegében, s a lelki és agyi világ közti viszonyok komplex megközelítésében.

Wundtnál a nagy műveket, főként a Fiziológiai pszichológiát olvasva, a törzsrészekben javarészt mai értelemben vett pszichofiziológiát találunk. Mégpedig nem is olyan megvetendőt. Wundt részletesen foglalkozik a pszichofiziológiának a kort izgató s máig is központi érdekességű alapkérdéseivel (Sa- bat 1979). Hangsúlyozza például a fokozatos diffe- renciáció fejlődési elvét. Az idegrendszerben s a lelki életben is kezdetben a funkciók differenciálatlanok. A lokalizációs vitákban a dinamikus lokalizáció mellett áll ki (minden lelki jelenség sok központ együttműködésével valósul meg, s a funkciók nem kapcsolódnak szigorúan egy-egy szűk agyi területhez, Passkönig 1912; Heusner 1920; Sabat 1979). Az ilyen témákról szóló sok száz oldalas részek nemcsak a mai olvasónak mutatják be fővonalbeli pszichofiziológusként Wundtot – méghozzá bizonyos értelemben sokkal modernebbként, mint gondolnánk, pl. kevésbé elementaristaként, s nem merev lokalizácionistaként – hanem a korban is sokakat félrevezettek. Fogalmilag azonban Wundt – mint a konceptuális fejezetek mutatják ugyanezekben a munkákban – kitart amellett, hogy a parallelizmus elve nem redukciós materializmus. A kétféle, fiziológiai és „lelki” értelmezés magában a műben is benne van. Danzinger (1980a, b) a sajátos pszichológiai törvényekre alapozva mutatja be, hogy Wundt gondolkodásmódjában az empirista angolszász és a természettudományos hagyomány mellett azonos jelentősége van a Leibniztől induló, az elme aktív jellegét hangsúlyozó német hagyománynak is.

Vagyis ismét azt látjuk, amit mai értelmezője, Robinson (1982) visszatérően hangsúlyoz: Wundt egész életművében két ihletés összeötvözésére törekszik: az egyik a l9. századi orvosi materializmus és a Hume-Mill-vonal pozitivizmusa, a másik pedig a német romantikus idealista hagyomány hite abban, hogy az ember nem olyan egyszerű képlet, mint a pozitivista emberkép sugallaná. Wundt, mint sokan rámutatnak, Fechner követője is. Fech- ner pánpszichizmusával szemben azonban a két ihletés az ő fenomenologikus megfogalmazásában azt jelenti, hogy fizikai és lelki nem azonosíthatóak egymással. A parallelizmus elv wundti változata és a sajátosan pszichológiai törvények tételezése ezt a vállalt kettősséget tükrözi: Wundt természeti lénynek tartja az embert, de olyannak, aki kiemelkedik a természetből. Ahogy Halasi Nagy József (1923, 105. o.) megfogalmazta: „Wundt világszemlélete teljesen [...] idealisztikus evolucionizmus”. Ebben az evolucionizmusban azonban a lelki szféra kiemelkedése nem misztikus jellegű. A néplélektan kapcsán Wundt megkísérli kidolgozni, hogy milyen fejlődési mechanizmusok révén valósulhat ez meg, hogyan válnak pl. a gesztusok akaratlagossá, s ezzel a nyelv előfokaivá.

A párhuzamosság gondolata metafora test és lélek kapcsolatáról. Mint metafora azt sugallja, hogy a lélek a testi működések fölé emelkedő, külön szinten létező, szemlélődő, önmagába zárt világot alkot, melyre nincsen szerves szükség az élethez. Ezzel az eredetében karteziánus felfogással szembeállítható (mint azt Harkai Schiller Pál 1940, illetve Gilbert Ryle 1974 meg is tették) az ariszto- telészi funkcionalista lélekkoncepció, mely a lelket nem külön szerveződési szintként (emeletként), hanem az életjelenségek sajátos szerveződési módjaként (funkcionalista módon) képzeli el. Wundt alapvető hiányossága, hogy folytatja a karteziánus dualizmus hagyományát: szeretné meghaladni a naiv orvosi materializmust, de megmaradva a természettudománynál. A párhuzam metaforája azonban nem teszi lehetővé, hogy az eleve meglévőnek tételezett lelki szféra valóban beilleszthető legyen az élővilág rendjébe.

Ebben a tekintetben tanulságos a mai kognitív szemléletre nézve is. A kognitív felfogás megismerés hangsúlya mellett a tudni, hogyan helyett a tudni, mit, a reprezentációk világát előtérbe állító elképzelése, valamint a karteziánus egységes gondolkodási világ és a még aktualitására redukálva is mégis csak a test fölé ültetett lélek mind ismétlődő gondok korunkban is. Wundt, amikor valahonnan levezeti a lelki életet, egy meglehetősen riadt, kompromisszumos értelmezést ad. Az evolúciós elmélet valódi magyarázó használatától megriadt a pszichológiában, ezt helyettesítette a spirituális evolúcióval és a lelki élet sajátlagos törvényeivel, amelyek kiemelkednek a természeti monizmus- ból (Richards 1987 tanulságos kritikát ad erről). Wundt számára az evolúció a tervszerűség felé való haladást jelenti. Miközben józan pozitivistaként küzd a lélek fogalom ellen, a sajátlagos pszichológiai törvények révén ismét az „elme elsőbbsége tézis” (Dennett 1998b nevezte el így) egy újabb változatát bontja ki.

A tartalom és a folyamat pszichológiája. Wundt voluntarizmusa

Szokásos a modern pszichológia német kezdeteinek két forrásáról beszélni. Ezt a felfogást a pszichológiatörténetre nézve Titchener (1921a), Wundt tanítványa vezette be Wundtot és Brenta- nót összevető dolgozatában, majd Boring (1950) örökítette tovább a mi nemzedékünkre. Az egyik vonal a filozófiájában szenzualista eredetű, a lelki életet az érzékletekre visszavezethető elemekből felépítő, lényegében a statikus mozaikkép metaforájával jellemezhető tartalom pszichológiája lenne. Ez a pszichológia a brit empirizmus filozófiai dogmájának folytatása német földön (Danzinger 1980a). A másik pólus e szembeállítás szerint a folyamat pszichológiája, mely a lelki jelenségeket mozgásukban, időbeli lefolyásukban kísérelné megragadni, a kimerevített állókép helyett (O'Neill 1970). Ennek a szembeállításnak a keretében szokás szerint Wundtot tüntetik fel úgy mint a tartalom pszichológiájának elindítóját, olyan követőkkel, mint a fiatal Külpe (1894/1983), Ebbinghaus (1902), s főként Titchener (1898/1983). A folyamat pszichológia modern atyja ebben a felfogásban viszont Franz Brentano (1874/1983; 1911/1994) lenne. Az ő arisztoteliánus felfogása az intencionalitást, a tárgyi vonatkozást emeli ki a lelki jelenségek meghatározó jegyeként: a lelki elválasztója a fizikaitól nála nem a szubjektivitás, hanem az, hogy amíg a fizikai jelenségek önmagukban valóak, addig a lelkiek mindig valami rajtuk kívül álló dologra irányulnak. Számos következménye van ennek a koncepciónak, mint részletesebben látni fogjuk a 8. fejezetben. A szerepek világos elosztásába azonban némi történészi torzítások is belejátszanak. A századelő amerikai helyzetéből kiindulva állították be ugyanis a pszichológiában a funkcionalista felfogást úgy, mint ami a tartalom pszichológiájával szembeállított aktuspszichológia örököse vagy egyik fejezete. Az aktuspszichológia hagyománya ebben a beállításban Brentano meglehetősen „belső” aktusaitól akár a lelki élet motoros elméletéig is elvezetett a folyamatok hangsúlyozása révén. Sokat tett ennek a kétpólusú képnek az érvényesítéséért Titchener, aki Wundtot és Brentanót ösz- szehasonlító írásában (Titchener 1921a), de még inkább szisztematikus elméleti pszichológiájában (Titchener 1924) odáig megy, hogy a Wundttól induló hagyományt mint a biológiai morfológia pszichológiai analógját fogja fel, a Brentanótól induló aktus-hagyományt pedig, mely az amerikai funkcionalizmusban csúcsosodik ki, a morfológiai örök kiegészítőjeként mindenütt megjelenő fiziológiai (működési) elv pszichológiai megfelelőjeként. Nagyon jellemző Titchener statikus felfogására, hogy ő egyenesen azt hirdeti, hogy a morfológiai-anatómiai (statikus) szemléletnek mindig elsőbbsége van mind a kutatás logikáját tekintve, mind tudománytörténetileg. A kor feladata – mármint saját kora, a századelő feladata – a pszichológiában szerinte éppen ezért a lélek szerkezetének feltárása, működésének vizsgálatára csak a felépítés teljes tisztázása után térhetünk át. Ez a sorba rendezés egyoldalúan értelmezi maguknak a biológiai tudományoknak a történetét is: a valóságban sosem foglalkozunk a szerkezettel mindenféle funkcionális megfontolás nélkül.

Mai kifejezéseket használva olyan gondolatmenet ez a tudományra kiterjesztve, amely megfeledkezik arról, hogy a működő részekre felbontás, a funkcióból való kiindulás igen erőteljes és jól működő köznapi, és egyben tudományos stratégiánk. Zárójelbe teszi, vagy háttérbe szorítja Titchener ezt a funkcionális kiindulást. Úgy jár el, mintha a morfológiai magyarázat mindig megelőzné a szisztémásfunkcionális magyarázatot, ahogyan Haugeland (1996) bevezette a modern kognitív vizsgálódásokba ezeket a kifejezéseket, vagy a Daniel Dennett (1998a) révén híressé vált megkülönböztetéseket használva, mintha bonyolult rendszerekre alkalmazva az intencionális, a funkciókból kiinduló hozzáállás lenne a másodlagos a tervezeti-struktu- rális hozzáállás alkalmazásához képest. Titchener arisztokratizmusából kiindulva feltételezhetjük, hogy ma azt mondaná a morfológia primátusának erre a megkérdőjelezésére, hogy lehet, hogy a köznapi életben, a népi pszichológiában a funkcionális hozzáállással közelítünk a lelki jelenségekhez mintegy első lépésként, a tudományt azonban éppen az különbözteti meg, hogy megfordítja a menetet, s a szerkezetből, a morfológiából indul. A kognitivisták azt válaszolnák erre, hogy nem így van: első lépésünk a tudományban is az intencionális hozzáállás alkalmazása. Ezt csak utána váltja fel a megvalósító rendszerek keresése, a szerkezet és a fizikai implementáció megértése. Sok nagy sikerű mai kognitív tudománybeli vállalkozás, például a generatív nyelvtan (Chomsky 1995) és a látás komputációs elmélete (Marr 1982) ebből a szemléletből indul ki, amikor elsőként a kompetencia, a komputációs szint tisztázását tűzi ki feladatként, s csak a következő lépésben tér át a performancia, az algoritmusok, majd utolsó lépésként a performan- ciamechanizmusok, az implementáció vizsgálatára.

A voluntarizmus Wundtnál

Wundtra visszatérve, korántsem egyértelmű az, hogy miközben Wundt nyilvánvalóan szemben áll például Brentano felfogásával, valóban olyan statikus pszichológiát hirdet-e, mint az utókor állítja róla. Wundt nem triviális módon saját pszichológiáját antiintellektualisztikusnak s voluntariszti- kusnak tartja. Az ő felfogásában – s ez már korai munkáira is jellemző gondolat – a klasszikus pszichológiának, például a Herbart-félének egyik fő hiányossága az intellektualizmus. A klasszikus lélektan a lelki jelenségben csak a reprezentációt nézi, pedig az élő tudatot áthatja az akarat. A lélektannak tulajdonképpen minden lelki jelenséget az akarat mintájára kell tanulmányoznia. Innen származik a reakcióidő központi kutatási szerepe Wundt laboratóriumában. Ez a helyzet mintegy az akaratlagos mozgás mikrokozmoszának tekinti a reakcióidőt. Ez a voluntarizmus azonban nemcsak konkrét kutatási kérdésekben jelenik meg nála, hanem egész pszichológiájának filozófiájában is. Az aktuális lélek, a lélek szubsztancialitását felváltó koncepció, mely pozitivista programként is értelmezhető, ugyanakkor úgy is értelmeződik, mint a lélek aktivitásának programja: a lélek nem más, mint akarás, valamire törekvés. Ez a voluntarizmus nem valami logikusan, világosan kifejtett dolog Wundtnál: tiszta logikájú levezetést arra, hogy valóban minden lelki jelenség az akarat mintájára lenne értelmezhető, nehéz lenne találni nála, amikor pedig az egész világra vonatkozó szervező elvet keres benne, meglehetősen misztikus homállyal találkozunk a tudományfilozófiájában pozitivista szerzőnél. Leg- követhetőbb érvelése talán az, mely szerint a lelki életre sajátosan jellemző törvények, különösen a teremtő szintézis elve, adják meg az akarat középponti pszichológiai szerepének legfőbb motivációját. Minden lelki jelenségben fel kell tételeznünk a filozófiai értelemben vett szubjektum adalékát; lelki életünk belső szervező, átalakító munkával jellemezhető és nem pusztán kívülről kapott benyomások puszta összessége. Az akarat, az önindította mozgás ennek a belső szervezőmunkának az alapesete. A pszichológiának, mondja az állítólag statikus szemléletű Wundt (1898), szükségszerűen folyamatokkal s nem tárgyiasított, tárgynak képzelt képzetekkel kell foglalkoznia. Minden lelki jelenséget az akarat analógiájára kell elképzelnünk mint folyamatot. Eközben azonban, mint Kornis (1921) világosan rámutatott, technikai értelemben is felemás ez a voluntarizmus. Az akaratot hol mint egy speciális lelki folyamatot elemzi, hol mint az összes lelki jelenség integrációs formáját. A volun- tarizmust felismerők az utóbbi aspektust, Wundt statikus-intellektualisztikus értelmezői viszont (például Titchener s tankönyvében Boring 1950, is) az előbbit látják meg benne.

Hogyan lehet, hogy az ezek szerint dinamizmusközpontú, voluntarista Wundt mégis a statikusság szimbólumává vált? A kor áttekintői még világosan látják voluntarizmusa központi jelentőségét. A kor egyik neves katolikus filozófiai pszichológusa, a belga Mercier (1897/1925) éppen a voluntarizmus miatt véli úgy, hogy Wundt az igazi visszatérés Arisztotelészhez, a lélek dinamikus felfogásához, s éppen Descartes meghaladása lenne. A kor szakpszichológus értelmezői számára is világos volt még Wundt voluntarisztikus mondanivalójának jelentősége: Ribot (1892) a német pszichológiáról szóló híres ismertető könyvében például világosan látja, hogy a hétköznapihoz képest kitágított akaratfogalom (értve ezen minden belülről induló történést) központi jelentőségű, de ugyanígy véli – hogy hazai példát idézzünk – a korabeli lélektanáról szóló összefoglalójában Kornis (1917), majd két évtizeddel később Goitein (1932) is. Heus- ner (1920) kis kompendiuma is világosan állítja szembe Wundt folyamatközpontúságát Herbarték tárgyszemléletével. Az amerikai pszichológiában Stanley Hall (1912) is voluntaristaként értelmezi még Wundtot.

Az akaratnak Wundtnál metafizikai áthidaló szerep is jut pozitivizmus és metafizikai igény között. Az akarat a Wundt szándékai szerint induktív alapú metafizika világmagyarázó, egységesítő princípiuma is. A filozófiai értékelők számára még világosabb volt Wundt voluntarizmusának jelentősége: Brett (1912-21/1965) filozófiai hangsúlyú pszichológiatörténete, vagy egy másik példát véve Halasi Nagy (1923, 104. o.) kis filozófiai áttekintése szintén világosan látja a voluntarizmus átfogó, világnézeti jelentőségét Wundtnál. „[...]a metafizika küszöbén Wundt hű maradt önmagához: a világot a lelki élet hasonlóságára fogja fel. [...] és a világ lényegét valami lélekszerű aktivitásban látja.” Ugyanakkor már saját korában is számos olyan Wundt-ismer- tetés, méltatás van, melyekben háttérbe szorul a voluntarizmus. Passkönig (1912), a wundti pszichológia kincstári, házi összefoglalója beszél ugyan az akaratról, de a Kornis említette két keret közül csak az elsőben, csak mint sajátos lelki jelenségről; az akarat a lelki jelenségek tankönyvi hierarchiájában a megismerési mechanizmusokat követően kapja meg jól megérdemelt, ám korántsem kitüntetett helyét. De még a voluntarizmus jelentőségét in principio felismerő Ribot-nál is eléggé a végére csúszik az ismertetésnek az akarat kérdése, az érzékeléspszichológia többtucatnyi oldala után. Dienes Valéria (1914) összefoglalójában Wundt és az egész lipcsei iskola áttekintésekor említésre sem kerül az akarat: Wundték mint a szenzualista ele- mentarizmus képviselői jelennek meg, pedig Die- nest még igazán nem befolyásolhatta az amerikai pszichológiában manapság olyan sokat emlegetett Boring-féle értelmezés.

A példákat épp emiatt a mai amerikai újraértel- mezési hullám miatt érdemes sorolni. Szándékaiban Wundt tehát folyamatközpontúbb, mint ahogy ismerjük. Ebből kiindulva a mai amerikai pszichológiatörténet-írásban Wundt tartalompszichológus voltát s sok más jellemzőjét, főként elementariz- musát megkérdőjelezve egy ellensztereotípia alakul ki. Felfedezni vélik, hogy a mozaik-gondolkodású, lélekanatómus Wundt-kép talán csak a funk- cionalistákkal harcoló tanítvány Titchener s az őt követő, a pszichológiatörténet-írást évtizedekig uraló Boring (1950) sajátos olvasatának következménye. E felfogás képviselői, például Blumenthal (1975) vagy Danzinger (1980a, b) szerint a fikciós elementarista Wundt helyett a valódit kell újra felfedeznünk: azt, aki számára még az elemben is a folyamat a fontos, s aki a magasabb szintézisek építését tartja a legfőbb pszichológiai kérdésnek. Új fikciót szül ez az attitűd. Tételeiben Wundt valóban voluntarista volt, s folyamathangsúlyú. Két oka van azonban annak, hogy az elemantarista és statikus olvasat is legalább annyira jogos volt a maga korában, s máig is az. Az egyik a nagy hatású művek szerkezete: bár az akarat központi Wundt számára, a tételszerű kifejtésben az intellektuális rend dominálja munkáit: a tartalomjegyzék s a részletesség, a kutatásokkal való alátámasztottság kérdésében mind-mind mégiscsak intellektualisz- tikus pszichológiát mutat be. Nem torz tehát, ha már sok kortársa is ennek olvasta. Érdekes módon saját kora gyakorlatiasabb hangsúlyú, funkcionalis- ta akaratfelfogásai sem igen vesznek tudomást az akarat mint szakmai kérdés állítólagos kitüntetett szerepéről Wundtnál. A francia Payot (1905) magyarul is megjelent akarat-monográfiája, melynek pedagógiai okfejtéseit áthatja az enervált ifjúság átnevelésének szándéka, nem is tud Wundtról. A szintén francia Théodule Ribot (1910) számos kiadást megért munkája az akarat zavarairól szintén alig tud Wundtról, pedig Ribot igen jól ismerte a német pszichológiát.

A filozófia irányából tekintve pedig Wundt vo- luntarizmusa erőtlen; éppen azért erőtlen, mert természettudósként nem akar túlzottan Schopenhauerre s általánosabban a német irracionalistákra emlékeztető hangsúlyt adni az akarat piedesztálra emelésének. Emiatt az ellentmondás miatt nevezi őt Harkai Schiller (1940) kissé emocionális felhanggal tragikus szerzőnek. Halasi Nagy pedig vitriolosan észreveszi a metafizikai elvvé emelt voluntarizmus- ban a tudós és a spekulatív elme ellentétét.

Ha a tapasztalat körét elhagyva a transzcendencia határára ér, a józan Wundt romantikussá válik. Az egység, az egész eszméje lenyűgözi őt és elhallgattatja benne a kritika szavát. Világosan látható nála, hogy ez az eszme s a felé való sóvárgás tette őt filozófussá. Azonban hatása éppen itt nem lehet, mert az egészről vallott elméleteiben sok a ködhomály, az ellentmondás. Ezért tanítványai szinte kizárólag ott voltak, ahol kutató tudós, és nem filozófus volt: a pszichológia módszeres feldolgozásában.

Halasi Nagy József: A mai filozófia fő irányai. 1923, 106. o.

Kísérleti és néplélektan

Wundt rendszerére már a kezdetektől, egyik első pszichológiai munkájától, az Előadások az emberi és állati lélekről (1863-1864) c. műtől kezdve jellemző az a gondolat, hogy a tulajdonképpeni pszichológiát két részre kell bontani. A laboratórium, a kísérleti pszichológia az elemi jelenségekkel foglalkozik: az érzékeléssel, az asszociációkkal, a figyelemmel stb., mindazzal, ami egyrészt a közvetlen kísérletezés ellenőrzése alá vonható (ahol az ingereket a kísérletező manipulálni képes), másrészt, ami hozzáférhető az önmegfigyelés számára. Ez az utóbbi szempont különösen a századfordulón kerül előtérbe. Ekkor ugyanis Wundt „elhajló” tanítványai (a würzburgi iskola képviselői) kiterjesztik az önmegfigyelés használatát a gondolkodási folyamatok vizsgálatára is. Wundt ezt helyteleníti. Ma azt mondanánk, hogy a korlátozott kapacitásra apellálva érvel: az önmegfigyelés maga is leköt egy bizonyos mennyiséget korlátozott információfeldolgozási kapacitásunkból. Ha a vizsgált lelki jelenség maga túl sokat lefoglalt ebből, akkor az önmegfigyelés nem lesz használható: vagy a lelki jelenségre magára vagy annak belső megfigyelésére nem jut elég kapacitás. Az emberi szellem magasabb régióinak megismerésére, vagy az egyénlélektan keretében fogalmazva a gondolkodás tanulmányozására az emberi kultúra természettörténetek vizsgálata a helyes módszer. A magasabb pszichikus működések elsősorban „termékeikből” ismerhetőek meg. A nyelv, a mitológia és a vallások tanulmányozása adhat támpontot, az ezeket a mai szóval objektivációkat létrehozó folyamatok megismerésére. Ennek tanulmányozása lenne a néplélektan. Wundt munkásságának utolsó két évtizedében megpróbálta ennek részletes kidolgozását.

A néplélektani program megvalósulása

Tanulságos az a mód, ahogyan Wundt a kísérleti lélektannal párhuzamosnak tartott néplélektan programját konkretizálja. A 19. század közepétől német nyelvterületen már létezett mind a néplélektan, mind a pszichológiai szemlélet előtérbe helyezése kulturális jelenségek vizsgálatánál. Ezt a programot hirdeti meg Lazarus és Steinthal folyóirata is (Zeitschrift für Sprachwissenschaft und Völker- psychologie). Két jellegzetessége van ennek a korai néplélektannak, s Wundt mindkettővel szakítani próbál. Az egyik: a kultúra jelenségeit – a német objektív idealizmus hagyományának megfelelően – az egyének feletti néplélek megnyilvánulásának tartják. Másrészt a néplélek szerveződését a kor asszociációs pszichológiájának megfelelően, Herbart nyomán képzelik el. Vagyis, ahogy kritikai írásaiban maga Wundt (1921a) is bemutatja, Steinthal hege- liánus és Humboldtra támaszkodó szellemközpontú fogalomrendszerét egészíti ki Lazarus a herbarti pszichológiai mechanikával. Mint Wundt mondja, „a herbarti lélekatomisztika és a hegeli népszellem úgy elegyíthetőek, mint tűz és víz” (Wundt 1921a, 60. o.). Ennek révén a lélektan magyarázatot adna a kulturális jelenségekre. Például a nyelvi változás folyamatát a hasonlósági asszociáció, mint lélektani törvény, sokszor magyarázni lenne képes. Ez a gondolat a modern nyelvészet kezdeteinél is kísért. A századvég újgrammatikusai – miközben szakítanak a néplélek feltételezésével – a nyelvet az egyéni pszichikum realitásaként képzelik el, és továbbra is fenntartják a pszichológiai magyarázat igényét. Még Hermann Paul is úgy véli, hogy a lélektani törvények magyarázó erejűek a nyelvi folyamatokra nézve. Wundt féltékenyen bírálja a Steinthal-Lazarus-féle néplélektan továbbélését, és azt a képet, mintha a herbarti asszociatív mechanika lenne az utolsó szó a lélek architektúrájáról. Ehelyett a modernebb etnológiát, s persze saját pszichológiáját ajánlja. Nemcsak féltékenységről van azonban itt szó. Wundt néplélektani felfogása konceptuálisan is újat akar mondani. Mint Danzi- ger (1983) elemzi, néhány megfontolandó fogalmi megkülönböztetést is eredményezett ez a törekvés. Wundt megkülönbözteti az egyéni vonatkozású szociális aktusokat, például az érzelemkifejezéseket, és a társakat mintegy tudatosan előtérben tartó szociálisan szervezett intencionális cselekvéseket. Hasonlóan érdekes megkülönböztetés, hogy történelmet csak a társas lelki jelenségek produktumainak tulajdonít, magukat a létrehozó folyamatokat ahistorikusan egyetemesnek tartja. Valójában nagyon modern gondolatok ezek egy lehetséges kulturális pszichológia irányában. Wundt továbblépését az akadályozta meg – legjobban a gesztusokról szóló fejtegetéseiben érhető ez tetten –, hogy nem állt rendelkezésre egy rendszerezett interakciós elemzés. Maga az interakció mint a mai értelemben vett szociálpszichológia témája, s az interakciós elemzés megfigyeléses s technikai módszerei adnak új lehetőségek ezeknek a fogalmaknak a kidolgozására.

Wundt antimetafizikus és pozitivista attitűdjéből kifolyólag, ahogyan egyéni lelket sem, úgy nép- lelket sem tételez fel. Az a program Wundtnál, mely szerint a néplélektanban a lélektan a kultúra tanulmányozásából kapna adalékokat, munkásságának más aspektusaihoz hasonlóan szintén kétarcú. Maga az a tény, hogy a pszichológia szárnya alá veszi a humán tudományokat, a jelszavak szintjén megfelel a kor pszichologista pozitivizmusának;

annak a hitnek, hogy tudományosan elfogadhatót a kulturális jelenségekről is csak a közvetlenül azt létrehozó, egyedüli biztos pontként elfogadott lelki jelenségek szövegkörnyezetében mondhatunk. Ez az a pszichologizmus, mely a századfordulótól kezdve sokszor és ismétlődően áll majd a bírálatok kereszttüzében. Frege (1884/ 1982), Husserl (1901) és a fenomenológusok azt vetik a szemére, hogy egy naiv naturalista szemléletet vetít rá a szellemi jelenségek világára is, s valójában nem vesz tudomást a szellemi világ (például a logikai törvények) egyén feletti, önmagában való létéről. Az ún. szellemtudományos pszichológia képviselői ugyanakkor azt kérik számon tőle, hogy nem talál helyet a jelentés, az értelem világának, amikor a kulturális folyamatokat is a naiv pszichofizikai pszichológia keretében értelmezi. A későbbi kritikák pedig – akár Karl Popperig (1988) bezárólag – azt vetik a pszichologizmus szemére, hogy nem tud mit kezdeni a társadalmi tények státusával, képtelen egyén feletti realitásokat tételezni. Márpedig azt látjuk, hogy a tényleges empirikus egyén mozgását a világban ilyen rajta kívül („felette”) álló jelentésbeli összefüggésrendszerek határozzák meg.

Hol itt a kettősség? Nos, abban, hogy mindeközben Wundt maga másképpen szándékozott művelni a néplélektant. Megismerési szempontból számára a kultúra tanulmányozása nem kész lélektani törvények vagy összefüggések, tételek illusztrálása, hanem szinte kényszerűen ott kezdődik, ahol véget ér a kísérleti lélektan kompetenciája. A magasabb pszichikus funkciókat nem lehet megismerni a kísérletezés segítségével. Ezekről a kultúrából kiindulva tanul a pszichológia. Konkrét példák is vannak erre a fordított útra. A nyelvi változás magyarázatában például, a szójelentés változását elemezve, Wundt a korabeli nyelvészekkel vitázva amazok pszichológiai-asszociatív magyarázataival ún. logikai magyarázatokat állít szembe (lásd erről Gombocz 1903). Eközben nem mindig sikerült tényleg betartania azt a módszertani elvet, hogy e téren a pszichológia tanul a kultúrától s nem fordítva. 10 kötetes néplélektanának legnagyobb hatású kötetei a nyelvről szólnak. Elvileg harcol az ellen, hogy egy egyszerű asszociációs pszichológia kész rendszerét zúdítsuk a nyelvészet nyakába, ezzel magyarázzuk a korban a nyelvész számára legfontosabb magyarázandó dolgot, a nyelv történetét. Ennek következtében a jelentésváltozás elemzésében például Wundt a korban pszichológiainak nevezett asszociatív felfogással szemben a logikai tényezők jelentőségét hangsúlyozza: a jelentésváltozás lényege például fogalmaink differenciálódása lenne (gondoljunk a kormány kettős jelentésére).

Ugyanakkor, ha tovább keressük a magyarázatokat a jelentésváltozásra, akkor kiderül, hogy e mögött az asszociációknak az a korábbiaknál tágabb felfogása áll, mely nemcsak érintkezési és hasonlósági, hanem logikai, belső asszociatív kapcsolatokat is megenged. A végső magyarázat Wundtnál is sokszor egyén-pszichológiai.

Ennek a módszertani szempontból történő elválasztásnak a kísérleti és a néplélektan között meglehetősen komoly következményei vannak: Wundtnál még egy személy munkásságában él két elszakadt pszichológia, a század elejére azonban, elsősorban Eduard Spranger (1927) munkásságában már megfogalmazódik a kétféle pszichológia programja is. A természettudományos, magyarázó pszichológia fog szemben állni a kulturális objek- tivációkkal foglalkozó szellemtudományos lélektannal, mely megértő, nem kauzális, hanem ma azt mondanánk, hermeneutikai célokat tűz maga elé. (A kultúra teljesítményei mögötti lehetséges lelki mechanizmusok rekonstrukcióját.) A század második évtizedének német pszichológiájában drámaian felfokozódó kettéválás már elővétele- ződik Wundt kétféle módszerében – ahogy erre Harkai Schiller (1940) is rámutat –, s elővétele- ződik az alacsonyabb és magasabb lelki jelenségek merev elválasztása is, ahogy azt majd Vigotszkij (1971) programatikusan bírálja.

Van egy további bizonytalanság is a wundti programban. Miközben óv attól, hogy a már kész pszichológiát a kultúrával szemléltesse, elemzései során sokszor mégis oda jut el, amit kiindulásként már eleve feltett. Jellegzetes példája ennek, mint már Kornis Gyula (1921) is rámutatott, amikor a kultúra, a társadalmi tudatformák elkülönítése során ezek megfelelnek a végeredményben Kanttól származó hármas lelki felépítésnek: nyelv-képzet, mítosz-érzelem, erkölcs-akarat hármas rendszert kapunk így, amiből azonban a társas élet számos oldala, a társas viselkedés, az emberek közti igazi szociális kapcsolatok, egyáltalán a szociálpszichológia interakciós oldala, kimaradnak.

Mindeközben azonban a néplélektan nem szegényes, csak fogalmi gondokkal küzd. Wundt elemzése a gesztusokról például, ha másért nem is, de George Herbert Mead (1973) kritikája révén maradandóvá válik. Wundt a gesztusokban cselekvés- csökevényeket lát, melyek az értelmezőben felkeltik az eredeti létrehozó kontextus, illetve érzelem nyomait. Mead kritikája jól mutatja a választópontot: Wundt elemzésének alaphibája szerinte az, hogy eleve feltételezi az Én vagy értelmező tudat fogalmát, pedig éppen ennek genezisét kellene magyarázni, például a gesztusok segítségével. Az egyéni pszichikum Wundtnál megelőzi a társas életet, a szociálbehaviorista Mead szerint viszont fordított a helyzet.

Igen érdekes Wundt az utóbbi két évtizedben felújított elemzése a mondatról is. A mondat Wundt szerint élő példája annak, ahogyan (a produkció során) egy komplex egyidejű képzet részeire bomlik, illetve a megértés során ahogy a részek (a szavak) szekvenciális valósága egy szimultán realitássá alakul. A mondat példa lesz az appercepció általános törvényeire, arra, hogyan mozgunk rész és egészek, szekvencialitás és szimultaneitás között. A modern beszédmegértés-és-produkció kutatás egyaránt ezzel a kérdéssel, a szimultán-szukcesszív átmenet elemzésével foglalkozik (lásd Blumenthal 1970 olvasókönyvét).

Tanulságos az is, hogy a sokkötetes nagy művek mellett keletkezett kisebb és esszéisztikusabb néplélektani írásaiban Wundt (1921a a gyűjteményes kötet) a fogalmi elhatárolódások mellett – mi a viszony egyéni és néplélektan között, miben haladja meg ő az elődeit – a legfontosabbnak a fejlődéstani mozzanatokat tartja mint képviselendő újdonságot. Nevezetesen azt, hogy mi a kapcsolat a gyermeki fejlődés és a kultúra kibontakozása között, például az ábrázolás fejlődésében, s hogyan jelennek meg a kulturális fejlődésben a sajátosan pszichológiai törvények. Ezek azok a mozzanatok, amelyek révén Wundt még a „kulturális pszichológia” mai új programjaiban is, mint nem feltétlenül követésre méltónak tartott, de fontos kiindulópontot nyújtó referenciakeret él (Cole 1996), még ma is őt kell meghaladni. Wundt néplélektanát elég kézenfekvő összevetni a századunk első évtizedeiben szintén szárnyra kapó szociálpszichológiával. Mai terminológiával azt mondhatnánk, hogy a wundti néplélektan elsősorban a társadalmi reprezentációkkal foglalkozik, s nem az interakcióval. Ebből a szempontból hasonlít a korai francia szociológiához, mely szintén a társadalmi reprezentációk tudománya akar lenni (Durkheim 1917, 1978). A modern szociálpszichológia ehhez képest interakciós tudomány. (Persze például a gesztusnyelv kapcsán Wundt is igencsak előveszi az interakció kérdéseit.) Van azonban a szociológiai reprezentáció elméletek és a korai néplélektan között még egy eltérés: Wundt elsősorban a múltra, a kulturális reprezentációk kibontakozására összpontosít, Durkheim számára ugyanilyen érdekes a reprezentációk szerepe, működésmódja saját kora társadalmában. A reprezentációk kizárólagosságát már Wundt kora is látta. Kornis Gyula igen világosan megfogalmazta néplélektan és szociálpszichológia eltéréseit. „[...] a társadalmi pszichológia mindazokat a lelki folyamatokat vizsgálja, melyek az emberek együtt- levéséből kifolyólag jönnek létre. Ilyen jelenségek pedig nem merülnek ki a nyelvben, mítoszban és erkölcsben, hanem körükbe tartoznak a kultúra összes alkotásai, a társadalmi szervezkedés különböző formái.” (Kornis 1917, I., 170.o.)

Wundt néplélektana és a magyar nyelvészet

Wundt néplélektanából a nyelvpszichológia alapvető és hosszú ideig érvényesülő hatást gyakorolt a magyar nyelvészet 20. századi arculatának alakulására is. Valójában a század első évtizedei nálunk is a mentalizmus, sőt, a pszichologizmus korszakát jelentették. Wundt hatására azonban ez a pszichologizmus elvesztette naiv vonásait, s fokozatosan inkább mentalizmussá alakult. Gom- bocz (1903) korabeli friss értelmezése, melyet lipcsei tanulmányútja után írt, világosan látta Wundt megközelítésének újdonságát a „lehetséges pszichologizmusok” között. Az újgrammatikusok pszichologizmusában egy késznek tűnő lélektani rendszer, a Herbart-féle mentális mechanika adott közvetlenül alkalmazható magyarázatokat a nyelvészet (nyelvtörténet) számára. Ezzel szemben Wundt néplélektana Gombocz olvasatában a nyelv tényeiből tanul. A filológia éppen a pszichológus számára jelent új ismeretforrásokat. A nyelv, mint objektiváció adott módot Wundtnak arra, hogy kiterjeszze a lélektan érvényességét olyan területekre is, melyekről úgy vélte, hogy az akkori laboratóriumi kísérletezés nem tud anyagot szolgáltatni. Az eszményi irány itt tehát nem a pszichológia imperializmusa, hanem türelmes tanulás a nyelvészetből. Az idős Wundt attitűdje Gombocz olvasatában nagyon hasonlít a fiatal Chomsky (1968, 24. o.) álláspontjához: „Az egyetemes nyelvtan kutatása így értelmezve az emberi értelmi képességek vizsgálata. [...] Az így jellemzett nyelvészet egyszerűen az a részterülete a pszichológiának, mely az elme ezen [ti. nyelvi, P Cs.] aspektusaival foglalkozik.”

Klemm Antal (1928) évtizedekkel későbbi munkájában, mely a hangváltozások és a szójelentés helyett a mondattan alapjaival foglalkozik, a pszi- chologizmus már világosan egy logikai hangsúlyú mentalizmussá válik. Ennek közvetlen megnyilvánulása az, hogy a mondattan korabeli nyelvi, pszichológiai és logikai felfogásainak (melyek mind a mondat meghatározás, mind a mondattani fejlődés magyarázó elveire érvényesek) vitáiban Husserlt hívja segítségül. Eközben azonban deklarációiban ő is a wundti irányt követi: „A mondattannak célja, miként a nyelvtudománynak általában: a mondattani jelenségek történeti fejlődésének és a fejlődés egyéni és társaslélektani feltételeinek vizsgálata. A lélektani magyarázat tehát a történeti nyelvvizsgálat szükségképpi kiegészítő része” (Klemm, 1928, 132. o.) A mondat logikai alapokon is szerveződik. A Husserltől átvett logika Klemm értelmezésében nem normatív, hanem az egyáltalán gondolható s mondható a priori rendjét, a kategóriákat és azok kombinatorikáját adja meg. A nyelvészet pszichológiai és így értelmezett logikai alapozása között Klemm nem látott ellentétet, éppen pszichológiai kiindulásának megfelelően. A kor platonisztikus logikája s maga Husserl ugyanis ellentétet lát itt. Klemm felfogásában az olyan alapvető logikai kategóriák, mint a szubsztancia és akcidencia, az ok és a hatás „nem a helyes gondolkodás normái, hanem az általános emberi gondolkodás lélektani formái. [...] A nyelvi jelentésformák szoros kapcsolatban vannak elménk gondolkodásformáival: a szemlélet formáin (tér, idő) és az értelem kategóriáin (subtancia-accidens, ok-hatás) alapulnak a nyelvtan jelentéskategóriái: a szófajok és a mondatrészek.” (Uo. 66. o.) Ezzel persze a mondat pszichológiai szerveződésének vizsgálata túllép a wundti pszichologizmus képzetek szimultán és szukcesszív szerveződését tételező elvein. A jelentéstani-fenomenológiai kombinatorika Klemm kezében nagyon hasonlóvá válik az évtizedekkel későbbi grammatikalitási érveléshez: a mondattan tanulmányozásának alapvető kérdése az, hogy mi-mivel kombinálható, miért nem helyes az, hogy Zöld fut vagy Dohányzik, árt. A jelentésmódok elemzése feltárja a gondolkodás szükségszerű kombinatorikáját.

A nyelv eredetére vonatkozó elmélkedések is követik a pszichológiai vonzalmú nyelvészek Wundt ihletését. Lux Gyula (é. n.) összefoglalja a klasszikus spekulatív elméleteket. Wundtot a gesztusnyelvből eredeztetés klasszikusaként mutatja be. Gombocz (1903) Wundt gesztuselméletét ismertetve azt emeli ki, hogy egy érzelemkifejező, önkéntelen rendszer akaratlagossá válhatott s (mai terminológiával) fokozatosan propozícionálissá. Kiemeli a deiktikus, majd az ábrázoló jelölésre történő átváltást, s azt, hogy a gesztusokat kombináló szakasznak már sajátos szintaxisa van: mindez pszichológiai súlyozáson alapul, mindig a közlő szerint fontosabb dolgok állnak elől.

Gombocz (1903) és Klemm (1928) számára is fontos Wundt mondandója a szófajok keletkezésének lehetséges mechanizmusairól. Mindketten Wundt alapgondolatából indulnak ki: a tulajdonságokat eredendően nem tudjuk tárgyak nélkül elképzelni, a tulajdonság már elvonatkoztatás. Ebből következik, hogy a tárgyfogalmak s a főnevek előbb jelennek meg, az igék későbbiek. Klemm elemzésében a kezdeti kommunikáció egy nem nyelvi ingerre adott tárgyszó: /ez a dolog/ alma. A (lélektani) alany adott, csak az állítmányt mondjuk ki. Ezt követné két tárgyszó kombinálása predikatív módon: fa-tűz. Majd megjelennének a tulajdonságszavak (piros), végül a tárgy és tulajdonság kombinációja (alma-piros). Olyan elemzések és példák ezek, amelyek a mai pszichológiában újra relevánssá váltak, elsősorban a gyermeknyelv korai szakaszainak elemzésében.

Elméleti és gyakorlati pszichológia

Wundt pszichológiája meglehetősen arisztokratikus. Hosszú aktív munkássága során módja volt megérni a különböző gyakorlati célú pszichológiák körvonalazódását. Nyíltan szembeszállt velük. O a tudomány olyan építkezésében hitt, ahol először véglegesen tisztázzuk az alapokat, s csak azután térünk át annak gyakorlati felhasználására. Fényévek választják el ezt a mandarinszemléletet a mai helyzettől, amikor mindennek mércéje a gyakorlati hasznosíthatóság. Ez az arisztokratizmus persze társadalomtörténetileg is félrevezető, mégpedig két okból. A technológiák kialakításával az életben sosem vártunk azok elméleti megalapozására. (Gondoljunk csak a puskapor s a tudományos kémia viszonyára.) Másrészt a lipcsei minta minden arisztokratizmusa mellett mégiscsak technológiákat hozott létre, amelyek azonnal az ember „normalizálásának” és viszonyításának eszközévé váltak. Nem tanulság nélküli a hirdetett arisztokratizmus azért, mert emlékeztet arra: Wundt korában s időnként ma is, a pszichológia alkalmazásai csak a technológia s nem a tudomány szintjén álltak; beavatkozásaik igazi alapját nem tudták megadni. Ez nem kell, hogy elriasszon tőlük, csak tudnunk kell, vajon mikor tetszelegnek a tudomány mezében.

Wundt rendszere: elemek és folyamatok

A szenzualista elkötelezettség

A wundti pszichológia abban a tekintetben is a 19. századi rendszerező pozitivizmus gyermeke, hogy alapvetőnek tartja a lelki élet elemeinek előso- rolását és rendszerezését. Wundt maga így jellemzi ezt a hozzáállást:

Minden tudománynak, mely tapasztalati tények vizsgálatával foglalkozik, első feladata az, hogy jelenségeinek elemeit kimutassa, a második, hogy kikutassa azokat a törvényeket, melyek szerint ezen elemek kapcsolatokká tömörülnek. A pszichológiának egész feladata tehát ebben a két problémában foglaltatik: 1. melyek a tudat elemei, 2. milyen kapcsolatokat alkotnak ezen elemek, s eközben mily kapcsolódási törvényeknek engedelmeskednek?

Wilhelm Wundt: Bevezetés a pszichológiába. 1921b, 34-35. o. Farkas Zoltán ford.

Az elemek megállapításánál jellemző rá a szenzua- lizmus: végeredményben minden lelki jelenség az érzetekre vezethető vissza. Az érzeteknek, ahogy a Wundt tanítványa, Oswald Külpe (1893/1983) jellemzi, négy tulajdonságuk van, pontosabban, lehet, mert nem mindegyik érzékletre jellemző mind a négy: a minőség, az intenzitás, a tartam és a kiterjedés. Ezek közül a minőség a döntő és elengedhetetlen tulajdonság, ez különíti el a kéket a zöldtől, a hangot a színtől s így tovább. A fenome- nologikus pozitivizmusnak megfelelően hangsúlyozza Külpe, hogy a tulajdonságokon túl nincsen lényegi azonosságuk az elemeknek. „Az érzéklet tehát tulajdonságai nélkül nem létezik, nem marad utána maradék, szubsztanciális mag, ha ezeket töröljük. Ezek szerint az érzéklet tulajdonságainak tökéletes leírása fedi az érzéklet tökéletes leírását.” (Külpe 1893-1983, 148. o. Bíró Gyula ford.) A pszichofizikai módszerekkel megkülönböztethető minőségekből, a küszöb fogalom általánosításából kiindulva Titchener egészen odáig megy, hogy 44 435 különböző végső elemet tételez fel. Ezek közül 32 820 a látással, 11 600 a hallással kapcsolatos. Titchener az érzékletekre egy rendszerező táblázatot ad, ahol a dimenziókat a minőségek adják, a fokozatok számát pedig a küszöbértékek (Titchener 1896, 74-75. o.). Bármily mulatságosnak tűnjön is ez, szélső formájában a Wundt-követők pszichológiája szó szerint értette az elementarizmust, úgy, hogy fel lehet sorolni a lelki élet végső, tartalomfüggetlen elemeit. Az érzékelés világa önmagában értelmetlen végső elemek listáját adja, s az értelmes referenciával bíró élmény csak másodlagosan, asszociatívan alakul ki ebből.

Az érzetek ugyan a külvilágra vonatkoznak, bár a pszichológia számára nem ez a vonatkozás az érdekes mozzanat. Ebből a szempontból Wundt rendszere hasonlít a mai reprezentációs elmefelfogás szintaktikai változatára (Fodor 1996a). A lelki tartalmak ugyan a külvilág jelei, de a kutatásnak a pszichológiában nem ezzel a tükrözési viszonnyal kell foglalkoznia (ez lenne az ingerhiba – lásd alább). Csakhogy van egy nagy eltérés: a mai „szintaktikai” elmefelfogásban a végső egységek nem szenzuálisak, hanem propozicionális, kijelentésalapú szerveződésük van, amit jellegzetes hozzáállások, attitűdök (hiszem, tudom, akarom stb.) kísérnek. Ez a mozzanat Wundtnál teljességgel hiányzik: mind a logikai szerveződés, mind az intencionális többféleség idegen a kezdeti kísérleti pszichológia szenzualizmusától. Tulajdonképpen ez a szenzualizmus legfőbb korlátja. A mai kognitív elmélet Brentano, Frege és Husserl örökségéből indul, nem Wundtéból. A századfordulón persze Frege és Husserl még nem mint az egyén pszichikumának jellegzetességét vetik fel a logikai szerveződést. A logikai szerveződés kezdetben mint egy platonisztikus alternatíva merül fel a szenzualista pszichológia kapcsán bármiféle pszichológiával szemben. A logika befelé vetítése, lelki realitásként tételezése, s ezzel a pszichológia „logicizálása” a kognitív mozgalom keretében a 20. század hetvenes éveinek új fejleménye lesz.

6.7. ábra. Az öröm és a harag érzelmének idői lefutása Wundt háromdimenziós rendszerében (Wundt 1903, III. 203. o. nyomán)

Wundt gondolatmenetében is vannak azonban olyan elemei is lelki életünknek, melyek forrása nem helyezhető kívülre, melyeknek nincsen tárgyi vonatkozásuk. Ahogyan már Descartes (1649/1994) mondta: ezek „olyan észleletei, érzései vagy fel- indultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk” (48. o.). Ezek Wundt terminológiájában az érzések. Az érzések, melyek az érzelmek alapját képezik, sokkal egyszerűbb rendszert alkotnak, mint az érzetek: három párjuk az öröm és fájdalom, a feszülés és feloldódás, az izgalom és megnyugvás. Wundt pszichológiai rendszerének ez a háromdimenziós érzelemrendszer a leghatásosabb tartalmi adaléka. A 6.7. ábra azt mutatja, hogyan képzeli el – spekulatívan – két jellegzetes érzelem idői lefutását e három dimenzióban.

Különböző formákban, még Wundt szubjektív tudatlélektanát leginkább elutasító behaviorista időkben is – újra és újra előjön ez az elmélet. Charles Osgood (1962) nevezetes neobehaviorista elmélete a szójelentésről az érték, erő és az aktivitás három dimenziójával például szintén ennek örököse, amit Osgood világosan ki is fejt, amikor rendszerét az affektív jelentés egyetemes dimenzióiként mutatja be.

Wundt részletesebb érzelemelmélete eléggé in- tellektualisztikus, a mai olvasó számára sótalan. Wundt elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőlünk különböző ingerek, illetve azok szintézise, összekapcsolása egymással az appercepcióban. Az érzelmek viselkedésirányító szerepéről szinte semmit sem mond, az emberi lét érzelmi drámája nem létezik számára. Igencsak hiányzik rendszeréből az a mozzanat is, amit a helyzet érzelemmeghatározó elemének tarthatnánk. Ez képezi Harkai Schiller Pál (1940) kritikájának alapját erről.

Érzetek és képzetek. Érzések és érzelmek: hogyan építkezünk az elemekből?

Mind a tárgyi, mind a szubjektív vonatkozású lelki jelenségek tekintetében Wundt szigorúan elkülöníti az elemeket azok kombinációitól: két hang együttes érzéklete, vagy egy affektus számára már mind másodlagos, levezetett képződmények. A klasz- szikus pszichológia elementarizmusa a filozófiai empirizmus mozaik-kép metaforájának folytatása. A lelki élet (pontosabban élményvilágunk) gazdagsága viszonylag korlátozott számú (de legalábbis elvileg elsorolható) alapélményből épül. Ezek a tapasztalatban összekapcsolódnak egymással; minden bonyolultabb képződmény (legyen az akár egy tárgy képzete) másodlagos, tapasztalati eredetű. Az összekapcsolódásnak két alapvető formája van: az egyik a passzív, az asszociáció, a másik a figyelem aktív erőfeszítése, az integrációs szerepet játszó appercepció.

6.8. ábra. Az agykérgi hosszúpályás asszociatív kapcsolatok Wundt tankönyvében (Wundt 1902, I., 214. o. nyomán)

Ez a felfogás Berkeley-hez vagy Helmholtzhoz hasonlóan a képzettársítás fogalmát az emlékezet magyarázatán túl kiterjeszti az érzékelés magyarázatára is. A képzettársítás lesz az érzékleti egészek létrejöttének magyarázó elve, s a korábbi tapasztalatok, ahogy Wundt mondja, asszimilációs mozgósítása révén a tapasztalat érzékleti hatásának alapja. Ha egy szóból ténylegesen csak a m.csk. betűket láttuk, az összkép asszimilációsan (a mai kognitív pszichológusok azt mondanák, hogy felülről lefelé érvényesülő, fogalom meghajtotta hatások révén) megadja a macska élményét. A sok lépcsőben, egyre bonyolultabb képzetkomplexumokat létrehozó képzettársítás doktrínája kétlépcsős észlelés felfogást hirdet: a stabil, nyers adatokat biztosító érzetek szintjére épül a tapasztalat befolyásolta (instabil) érzetkomplexumok szintje. Ezt a koncepciót bírálja majd hevesen az alaklélektan, mint a „konstancia elvét”, vagyis mint hitet abban, hogy az elemek (az érzetek) konstansak, függetlenek a kontextustól, a kontextus s a tapasztalat azokat csak másodlagosan veszi kezelésbe. Ennek a felfogásnak megfelelt a kor neurológiai tana is. A klasz- szikus elképzelés az agykéreg működéséről mint elsődleges érzékelő és motoros, illetve asszociációs mezőkről beszél. Az előbbiek felelnének meg az érzeteknek, az utóbbiak a képzeteknek. Wundt tankönyve is részletesen bemutatja ezt a felfogást. Kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy az emberi agyban az asszociatív pályáknak, az agykéreg különböző részeit összekötő hosszanti kapcsolatoknak kitüntetett jelentőségük van. Mindent összekötnek mindennel, s ezek teszik ki a zömét a kérgi pályarendszernek. A 6.8. ábra mutatja ennek tankönyvi prezentációját.

Az appercepció és a lelki élet törvényei

Az asszociáció passzív (mechanikus) kapcsolat a lelki élet elemei között. Az appercepció viszont aktív erőfeszítéssel teremt kapcsolatokat s alakít ki értelmes egészeket. Wundt jellegzetes példája erre az értelmes összefüggő szöveg s a szabad képzettársítás szembeállítása: egy olyan szósornál, mint iskola, ház, kert, épít, kövek, talaj stb. nem tagadhatjuk az összefüggéseket, Hiányzik azonban az a szervező elv, az a további erőfeszítés, ami ezt elkülöníti az értelmes mondatoktól. A mondatok produkciója során a beszélő egy átfogó tervből halad az alkotóelemek felé; a megértés során a hallgató fordítva jár el – az elemektől jut el a szintetikus egészig, a mondat értelméig. Mindkét esetben aktív erőfeszítésről van szó. Ennek alapján mondhatjuk, hogy Wundt appercepciófogalma a mai pszichológiában az önműködő (ennek felel meg nála a képzettársítás) és az erőfeszítésen alapuló folyamatok elkülönítésének feleltethető meg (Kahneman 1973). Az erőfeszítés révén válik – különösen Wundt kései munkáiban – az appercepció fogalma a pszichológiai voluntarizmus kulcsmozzanatává.

Fontos azonban látnunk, hogy a levezethetőség általános hangsúlya révén Wundt jellegzetesen elementarista, még akkor is, amikor később belekapaszkodik a szintézisbe és az egészekbe. Ez összekapcsolódik nála az átfogó empirista hitvallással. Az empirikus pszichológia arra törekszik, hogy „a lelki folyamatokat oly fogalmakra vezesse vissza, melyek egyenesen e folyamatok összefüggéséből merítettek, vagy határozott éspedig rendszerint egyszerűbb lelki folyamatokat használ fel arra, hogy ezek összeműködéséből más, bonyolultabb folyamatokat vezessen le” (Wundt 1898, 23. o. Rácz Lajos ford.).

Erről az elementarizmusról árulkodik az is, ahogyan az appercepció fogalmát pszichofiziológiailag értelmezi. Mint a 6.9. ábra mutatja, az appercepciós központ valójában egy asszociatív kapcsolatokból építkező katedrális.

6.9. ábra. A feltételezett appercepciós központ a nagyszámú agykérgi asszociatív kapcsolattal (Wundt 1902, I., 324. o. nyomán)

Ugyanakkor a működéseket tekintve kitüntetett jelentősége van az appercepciónak Wundt számára a sajátosan lélektani törvények szempontjából, ami a determinizmusból való kilépés kulcsa. Magát az okságot Wundt igen fontosnak tartja, s egészében összekapcsolja elementarizmusával. „A pszichológiai causalis magyarázatnak csak egy faja van, s ez az összetettebb lelki folyamatoknak egyszerűbbekből való levezetésében áll.” (Wundt 1898, 38. o.) Wundt átfogó parallelizmus koncepciójának és metafizika ellenességének megfelelően kiáll amellett, hogy a természeti okság általános kiterjesztésének a pszichológiára, legfeljebb ha világnézeti jelentősége van, ugyanakkor a pszichikus életre is jellemzők sajátos átfogó törvények. Ezek legáttekinthetőbben az appercepciós folyamatokban jelennének meg. Wundt négy alaptörvényt tételez fel, melyek egymással szoros összefüggésben vannak, s közös nevezőjük a pusztán összegződő elementarizmus meghaladása. Mindegyik alaptörvény a lelki jelenségek „többletre törekvését” és a kapcsolat és struktúrák központi szerepét emeli ki. Wundt itt elvileg meghaladja saját elementa- rizmusát a pszichológiai érzet-atomizmust, mely jogosan tartható a fiatal Russell (1968) és mások logikai atomizmusa párhuzamának. Ismét egy kettősség, mely Wundt szerves sajátja, nem pusztán belemagyarázás az utókor részéről.

Melyek ezek az alaptörvények?

  1. A teremtő rezultáns elve. „Minden lelki kapcsolatnál az eredmény nem csupán azoknak a puszta elemeknek az összege, melyekből keletkezett, hanem egy új terméket is jelent, mely azonban amaz elemekben alkatilag már előre »kiképződött«.” (Wundt 1921b, 118. o.) Így jönnek létre, például a fényérzésekből s a szemizmok feszüléséből a téri képzetek. Ez az elv kompromisszumos megoldást képvisel rész és egész viszonyának kérdésében. A részek megelőzik az egészet, de az egész mégis több, mint a részek puszta összege. Az egészeket új minőség jellemzi, de ez az elemekben alkatilag már előre „kiképződött”. Ezt a szintetikus mozzanatot a wundti örökség további sorsa szempontjából is fontos kiemelnünk. Már a mester aktivitásának utolsó évtizedében is, de különösen a húszas-harmincas években, a Lipcsében maradt kései tanítványok Krueger vezetésével egy egészleges pszichológia (Ganzheitspychologie) keretében folytatják a mester hagyományát. Ennek egyik vezérelve, hogy az egészek aktuálgenetikusan jönnek létre e részekből szintetikus erőfeszítések révén; éppen az aktuálgenetikus mozzanat állítja őket legélesebben szembe a berlini alaklélektanos iskolával (Krueger 1974; Wellek 1974).

A teremtő rezultáns elve egyben a lelki élet fejlődéstörvénye is; ez adja meg a kulcsot ahhoz, hogy az egyén vagy a kultúra egészének fejlődésében ne állandó ismétlődés legyen, hanem progresszió (Wundt 1921a). Mai dilemmáink felől fogalmazva ez az elv antiredukciós. Azt hirdeti, hogy az eredményt nem lehet levezetni az összetevőkből, csak fordítva: az eredmény összetevőit lehet megkeresni. A biológiai fejlődéstörvények keretében fogalmazva pedig a preformista felfogással szemben (például azzal, amit Chomsky 1974/1995, vagy a legélesebben Jerry Fodor 1983 képvisel a mai megismeréskutatásban) ez annak a konstruktivista nézetnek feleltethető meg, amit legvilágosabban Piaget (1988) hirdet. Valójában, miként Richards (1987, 520-522. o.) elemzése is rámutat, Wundt hozzáállása beleillik sajátos evolúció értelmezésébe. Számára a természetes kiválasztódás, mint „vak mechanizmus” nem elfogadható, az evolúció, mint célirányos, szándékteli fejlődés jelenik meg, s pszichológiai törvények ebben játszanának központi szerepet. Még világosabban válik fejlődési törvénnyé Wundt második elve.

  1. A célok heterogenitásának elve. Amíg az első törvény az összekapcsolódás, a szintézis elve, ez a második a szétválást, a lelki tartalmak egymástól elválását teszi lehetővé. Legfontosabb megjelenési formája az indítékokkal kapcsolatos: a cselekvés eredetileg nem szándékolt eredményei új, önállósuló céllá válhatnak. Ez magyarázza a motívumok differenciálódását is. Ebben az értelemben Gordon Allport (1980) nagy karriert befutott funkcionális autonómia fogalmát is megelőzi, bár az egyébként igen körültekintő Allport Wundtot nem említi saját gondolati előzményeként.

  1. A vonatkozó relációk elve. A szintézist az elemek viszonya irányítja.

  2. A fokozódást nyújtó ellentétek elve. Szélső értékeknél a dolgok ellentét alkotnak; a hasonlóság helyett az ellentét érvényesül.

Mint Kornis Gyula (1911, 140-143. o.) a lélektani okságról szóló munkájában Wundt pszichológiai törvényeit elemezve kifejti, nem igazán egyenértékűek ezek az elvek. Kornis értelmezésében a főszabály a teremtő szintézis. Ez adja meg Wundt rendszerének meghatározatlanságát. A lelki képződmények összekapcsolásának eredménye alkotó módon jön létre, nem bejósolható. A többi törvény Kornis szerint csak ennek alesete, illetve a folyamat helyett az eredmény irányából tekint ugyanarra. Valójában a lelki élet törvényeinek különállóságát hirdetve Wundt ismét kétarcú szerző. Az elementarista ugyanakkor a többet akarók, a nem redukcionisták, a lélekben valami humán többletet keresők irányába is nyitott. Ez az antiredukcionizmus azonban explicit programként hirdeti, hogy az ember lelki világát és kultúráját kiemeli a természet hatálya alól. s ebben az értelemben számára a lelki törvények az égi fogantyúk, a szellemi többletek kategóriájába tartoznak (lásd erről Dennett 1998b).

Wundt és a mai pszichológia: Wundt hagyatéka

Kitüntetett szerepe révén korántsem véletlen, hogy Wundtot minden kor újraértékeli. Az utóbbi két évtized kognitív pszichológiai forradalma teszi most szükségessé az újraértékeléseket. Ezek döntő mozzanata az elementaristával szembeállított összetett Wundt-kép hangsúlyozása. Az amerikai pszichológiában ez többnyire úgy jelenik meg, mint a közvetlen Wundt-tanítvány, Titchener, illetve az Edwin Boring által közvetített szélsőségesen elemi és struktúraközpontú Wundt-kép felülbírálata.

Elméleti-filozófiai szinten kiemelik Wundtnak a pszichológusok által sokáig elhanyagolt voluntariz- musát, s mint Robinson (1982), azt hangsúlyozzák, hogy Wundt az angol empirizmus mellett az aktív elme jellegét hirdető német idealizmusnak is folytatója; kettősségei végső soron e két ihletésre vezethetők vissza. Kézenfekvő, hogy az átértékelés történész képviselői, mint Arthur Blumenthal (1970; 1975; 1980), de tényleges kutatásbeli felhasználói, mint Ulric Neisser (1984) is két dolgot emelnek ki. Wundt appercepciófogalma, illetve az, ahogyan a figyelem középponti szerepet játszik rendszerében, folyamatközpontúbb szerzőnek mutatják be őt, olyannak, aki az integratív lépések révén kialakuló magasabb organizációkat helyezi előtérbe. Másrészt kiemelik kitüntetett érdeklődését a magasabb folyamatok, különösképpen a nyelv iránt. Kétségtelen, hogy az elementarista Wundt mellett látnunk kell a másikat, a szintetikus folyamatok előtérbe helyezőjét is.

Örökségének, bármilyen revizionista jóindulattal értékeljük is, van azonban három nehezen levetkezhető dilemmája, illetve mindmáig tanulságosan negatív oldala. Az egyik a pszichológia ket- tészakítása: mindaz, amit máig látunk kísérleti és szociálpszichológia elválásáról, vagy tágabban a természettudományos s a lágyabb pszichológia kapcsolatának gondjairól, visszavezethető a wund- ti kísérleti lélektan-néplélektan elválasztásra. A maga idején, a harmincas években ezt látta már Vigotszkij (1971) és Harkai Schiller Pál (1940) is. Világosan felveti a wundti mű a megfelelő biológiai perspektíva kérdését is: hogyan kell az emberről természeti lényként gondolkodni ahhoz, hogy elkerüljük a wundti-descartes-i emeletes emberképet. Az egyik gond közvetlenül, leltárszerűen tetten érhető: az embert mozgató tényezőknek központi szerepet kell biztosítanunk ahhoz, hogy a pszichológia élősdi módon ne a megismerő ember tudománya legyen, hogy az embert visszahelyezze az élővilág rendjébe (Harkai Schiller 1940; 1947). Másrészt eközben magukat a lelki jelenségeket minél pontosabban kell működésükben jellemezni. Nem közvetlenül annak az anyagi rendszernek a terminusaiban kell gondolkoznunk, ami megvalósítja a lelki jelenségeket. Ennek felel meg a mai funkcionalista program, mely anélkül kínál kitörést a kognitív pszichológia ezoterikusságából, hogy laposan naiv fiziologizálás lenne. Az utóbbi korántsem annyira idegen Wundt szellemétől, mint hinnénk. Wundt állandó küzdelme a sajátosan lelki törvények elismertetéséért és redukcióellenessége, például a lokalizációval kapcsolatos óvatos attitűdje olyan kérdéseket vetnek fel, melyek ma is a pszichológia alapproblémái. A száraz kognitivista, a kontemplatív embert s az absztrakt tudás fontosságát hirdető hagyományos pszichológiai funkcionalizmustól messze álló Wundtot megoldásai a filozófiai értelemben felfogott mai funkcionalista táborral rokonítják. Végül az a mód, ahogyan a reprezentáció kérdését kezeli – egyszerre szenzualista és önmagába zárt világot vizsgál – tanulságos a mai kognitív kutatás reprezentációs felfogására nézve. A 6.6. táblázat összefoglaló képet ad Wundt kétféle hagyományáról könyvünk rendszerező dimenzióinak megfelelően.

A klasszikus pszichológia és a mai kognitív tudomány

Ebből a szempontból érdekes párhuzamok vannak a klasszikus kísérleti pszichológiát motiváló kérdések és a mai tudatfilozófia, illetve a kognitív tudományi törekvések problémái között. A klasszikus kísérleti pszichológusok jó része a klasszikus empirizmus mentén bontakoztatta ki diszciplínáját. Ezért legfőbb kérdéseik az érzetadatokkal voltak kapcsolatosak. Ez választotta el őket Brentano (1874; 1994) hagyományától, s ez az, ami miatt Frege propozicionális elmélete s a megújuló logika kezdetben süket fülekre talált náluk.

A test-lélek kérdés számukra azt jelentette, hogy hogyan kapcsolódnak a mentális események a fizikaiakhoz. A mai kognitivizmusban mindez úgy jelenik meg mint a kvalia kérdése, s nem mint a mentális szerveződés problémája. Ráadásul a Fodor-féle (1996a) izomorfia tézis az oksági és a szemantikai-implikatív hálózatok közötti viszonyról hasonló a Wundt-féle pszichofizikai párhuzamosság interakció nélküli téziséhez. Tanulságos, hogy a mai redukcionisták, azaz az eliminativisták számára is alapkérdés az érzetadatok redukálhatósága (Churchland 1986a, b; 1993).

A másik megközelítés a klasszikus pszichológiában az intencionalitást és a propozicionális attitűdök kérdését veszi a mentális élet központi vonásának. Ennek a Brentano, Husserl, Frege elindította vonalnak saját korában kevés pszichológiai hatása volt, kivéve Külpe gondolkodás-lélektani munkáit. A mai kognitív forradalom az, amely egyszerre állítja középpontba az elme szintaktikai elméletét (ez felelne meg a wundti hagyománynak) és az inten- cionalitást mint mentális tartalmaink redukálha- tatlan jellemzőjét (ez lenne a Brentano-örökség), miközben magának a gondolati világnak logikai szerveződést ad, Frege és Husserl nyomán.

Manapság Donald Davidson (1980) világosan megfogalmazza a tudatfilozófiában, hogy a mentális definíciójával kapcsolatos kérdések mindig az attitűdökkel kapcsolatosak. Ha ezt az attitűdcentrikusságot komolyan vesszük, akkor az egész redukcionizmus kérdés más fordulatot vesz: az attitűdöket ugyanis nehéz visszavezetni agyi eseményekre. Érdekes történeti kérdés, hogy vajon Wundt kései volunta- rizmusa nem ennek a mozzanatnak a bevezetésére irányult-e, úgy azonban, hogy a logikai szerveződés relevanciáját nem vette észre.

3.11. táblázat - 6.6. táblázat. Wundt örökségének kétféle értelmezése rendszerező dimenzióink szempontjából

Dimenzió

Klasszikus Wundt-olvasat

Alternatív Wundt-olvasat

Pszichológia tárgya

hangsúly a reprezentáción

hangsúly az akaraton és a folyamaton

Pszichológia módszere

kísérlet, önmegfigyelés és kultúra

kísérlet, önmegfigyelés és kultúra

Belső redukció

elemek

voluntáris aktusok, lelki törvények

Külső redukció

nincsen, csak párhuzamosság

nincsen


Kulcsfogalmak

3.12. táblázat -

appercepció

néplélektan

pszichológiai kísérlet

érzések

önmegfigyelés

szenzualizmus

lélektani törvények

pozitivizmus

teremtő rezultáns

minőségek

pszichofizikai parallelizmus

újgrammatikusok


Szakirodalmi eligazító

Wundt életére és munkásságára jó magyar forrás Kornis Gyula (1921) kismonográfiája. Életmódjára, a profeszszori szerepre Titchener (1921) és Stanley Hall (1912) kortárs beszámolója, a mester mozgalmi, mintaadó jelentőségéről pedig Ben-David és Collins (1966) a jó forrás. Az egész életmű értékelését segíti az életműhöz s a korhoz viszonyítva Danziger (1990). Két Wundt-könyv (1898; 1921b) is olvasható magyarul: az első összefoglaló tankönyve, a második népszerűsítő munkája.

Értékeléséhez Kornis mellett Harkai Schiller már többször hivatkozott könyve és a mai szemlélet szempontjából a Rieber (1980) szerkesztette kötet ajánlható. Dilemmáinak filozófiai elhelyezésére színvonalas forrás Robinson és Danziger (1990) monográfiája.

Az appercepció és a lélektani törvények kérdéséről Wundt (1921b) mellett Kornis (1911) jó forrás. Mai felhasználására lásd Neisser (1984). A filozófiai atomizmusról Russell (1968) szakmai önéletírása ad szemléletes képet.

Wundték kísérleteiről Boring (1950) a konzervatív beszámoló, Danziger viszont modernebb és elmélettörté- netileg is igényesebb.

A néplélektanról klasszikus korabeli magyar forrás Gombocz Zoltán (1903). G. H. Mead (1983, 55-87. o.) a bírálat mellett ismerteti is Wundt gesztus felfogását. Későbbi értékelésre pedig az említett munkákon túl lásd Vigotszkij (1970), Blumenthal (1970) és főként Danziger munkáját.