Ugrás a tartalomhoz

A lélektan története

Pléh Csaba (2010)

Osiris Kiadó

10. FEJEZET – A kísérleti pszichológia kritikái: irracionalista és szellemtudományos alternatívák

10. FEJEZET – A kísérleti pszichológia kritikái: irracionalista és szellemtudományos alternatívák

[...] a pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csak akkor folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot, valamint immanens korrelátumait lényegalakzatainak szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg megvizsgáljuk és rögzítjük.

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány. 1910/1972, 160-161. o. Baránszky Jób László ford.

A pszichológia megkérdőjelezései

A kísérleti pszichológia, nem sokkal azután, hogy megszületett – két-három évtized múltán –, sokrétű támadásokkal kellett szembenézzen szinte mindegyik nyelvterületen és kulturális közösségben. Bizonyára közrejátszott ebben számos szerepbeli mozzanat is. Az új pszichológusok egy jó része, lévén természettudományos képzettségű, bizonyára arrogánsnak tűnt, mind a filozófusok, mind a laikus világ szemében. Determinista naturalizmusuk fenyegető volt, akárcsak maga az, hogy adataikat valamiféle egyszerre technicizált, műszerekkel körülbástyázott s ugyanakkor a beavatottság révén elzárkózott, titokzatos, ezoterikus világban szerzik. Büszkeségünket sérti a legbensőbb életünkre vonatkozó titokzatos adatszerzés, a privilegizált tudás. A 10.1. táblázat ezeket a visszatérő elégedetlenségeket foglalja össze. Nem koherens kép ez, hiszen ritkán vallja egyszerre őket bárki is. Ugyanakkor márcsak a dolog iróniája miatt is fontos ezt ilyen névtelenül és lehorgonyozatlanul emlékezetünkben tartani. Amikor konkrét elégedetlenségeket értelmezünk, jó emlékezni arra, hogy egy általános elégedetlenségi készlet egyik esetéről van szó.

A 19. század végén azonban egy sajátosabb kérdés is befolyásolta a pszichológia, különösen a kísérleti pszichológia elleni fellépéséket. Ez a különböző, szinte egyszerre önállósult diszciplínák közötti versengés volt.

Versengések a különböző mentális és társadalomtudományok között

Jó emlékeznünk rá, hogy a 19. században párhuzamosan több vállalkozás bontakozott ki, amelyek az emberért érezték magukat felelősnek. Egyrészt ott voltak a zavaróan egy időben kialakuló, a filozófiáról leváló új diszciplínák, a pszichológia mellett a logika és a szociológia, melyek mindegyike valami újat és lényegeset mond az emberről. Másrészt ott volt maga a filozófia és az új irodalom, s mindkettő úgy érzi, hogy a szaktudományok az ő kompetenciájukat rövidítik meg.

A filozófia és pszichológia módszerbeli eltéréseik révén állnak szemben. A pszichológia még akkor is, amikor az első személy pszichológiája, mindig decentrál: még az önmegfigyelésnél is elválasztja a kutatót és az élmény adóját, mint a 6. fejezetben láttuk. Ez az elválasztás nagy fordulat volt. Indirekten éppen az mutatja ennek jelentőségét, hogy a fenomenológia és a fenomenológiai pszichológiák az élményt, új neveken ugyan, de mint valami csalhatatlan és különleges bizonyosságot nyújtó dolgot állítják újra előtérbe. Bergson, Husserl, de még Sartre is új neveket adnak az önmegfigyelésből derivált adatszerzésnek, de az tulajdonképpen az újra piedesztálra emelt belső érzék lesz. Elválasztják ezt a pszichológus adatszerzésétől, mivel azt hirdetik, hogy nekik külön, biztos bejáratuk van valahová, ami a pszichológusnak nincsen meg.

A logika és a gondolkodás pszichológiai vizsgálatának viszonyát illetően a Mill-féle pszichologizmus átfogó logikai bírálata után is felmerül, hogy vajon ki műveli a logikát? Van-e pszichológiai vetülete is a logikának? Szükségszerűen normatív-e a logika? Van-e mód inkoherenciára a logikai rendszerekben, annak tükrözésére, hogy mi emberek sosem tudunk teljesen következetesek lenni? Lehetnek-e inkonzisztens logikai rendszerek? Fejlődik-e a logika, volt-e valami története az emberré válás során? A formalizálódó logika egyre inkább nemmel válaszol minderre, a logikákat szinte tiszta axiómarendszerekként állítva be. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan megkérdőjelezi a pszichológus illetékességét: éppen az ember legjellemzőbb vonását, a gondolkodást vonja ki annak hatálya alól. Ez lesz a fenomenológia Husserl által hangsúlyozott szakmai paradoxona: az emberi megismerés elmélete e szerint nem pszichológiai elmélet.

A szociológia és a pszichológia viszonyában Durkheim- től (1917) kezdve világos, hogy a rivalizáció a magyarázati modelleket tekintve áll fenn. A szokványos felfogás szerint viselkedésünk közvetlen, proximális okai pszichológiaiak, végső okai azonban társadalmiak. Ez a perspektívaeltérés eltérő beavatkozási stratégiákat is sugall: vajon tüneti (pszichológiai) vagy végső oki beavatkozásokra törekedjünk-e? Logikusnak tűnik az utóbbi, nagyon kérdéses azonban az etikája, hiszen a szenvedő emberek nem várhatnak a társadalom megváltozására.

3.32. táblázat - 10.1. táblázat. A tudományos hozzáállás visszatérő megkérdőjelezései a pszichológiában

Mi a hiba

Mi kellene helyette

atomisztikus

holisztikus

redukcionista

eltérő szintek

erkölcstelen

erkölcsös

túl ambiciózus

alázatos

értelmetlen

értelmes

status quo-irányult

változásirányult

naturalista

humanisztikus

oksági

hermeneutikus


A 19. századi nagy irodalom, Balzac, Zola, Flaubert, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov kora is versenytársává vált az új pszichológiának. A klasz- szikus regényirodalom két attitűdöt alakított ki a tudomány és irodalom kapcsolatára nézve. Az egyik a technokrata, a tudomány győzedelmes menetelésében hívő író világa: a tudomány nagy ihletője az írónak, hősöket ad neki, mint Pasteur Zolának, vagy Szecsenov Csernyisevszkijnek és Turgenyevnek. A másik hozzáállás szerint azonban az emberi természetről a regényíró többet tud, mint a tudós. Az irodalom ugyanis azt képviseli, hogy az ember értékorientált, nem pusztán természeti lény, és főként nem determinált lény. Az irodalom az ember kimeríthetelen szabadságát képviseli (Morson 1997). Ez a regényírói mindentudás és ugyanakkor a tudománynál többet akarás jelenik meg a vizsgált korban azokban a regényekben, ahol a fiatal, tudományos orientációjú hős egyben nihilista. Az embert nem képes önmagát értéknek tekinteni , s a tudományos gondolkodásból erkölcsi relativizmusra jut. Bazarov az Apák és fiúkban, Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben ezt képviseli, Flaubert Bouvard és Pécuchet-je egyik értelmezésében viszont az ostoba tudományt mutatja. Egy másik értelmezésben persze azt, hogy a kispolgár nem tud mit kezdeni a tudással és a tudománynyal. Mindenesetre az irodalom a természetelvű pszichológia kompetenciáját az értékek nevében kérdőjelezi meg.

A klasszikus irodalom nemcsak az emberi szabadságban hitt, hanem saját koherens emberismeretében is. A pszichológia pontosan ezt a kompetenciát kérdőjelezte meg. Ezt nehéz volt az irodalomnak visszavágnia. Sok keserű tudományellenesség lényegében ebből a megkérdőjelezett illetékesség fakadt. Ritka a Németh László-típusú író, aki a tudományt teszi az írói emberismeret szolgálójává. A 20. században azonban megfogalmazódott egy praktikusan szerényebb, de ismeretelméletileg ambiciózusabb átfogalmazása is az irodalom és emberismeret viszonyának. Lehet, hogy az író nem ismeri jobban az embereket, mint a pszichológus, de azáltal, hogy lehetséges világokkal játszik, egy autonóm megismerési módot képvisel. Maga az írás, a fikció a tudománytól eltérő, de középponti megismerési mód.

A régi regényírók az élet különös, kaotikus anyagából az egyszerű és világos racionalizmus szálát igyekeztek kibontani; optikájukban a cselekvést racionálisan megragadható indok szüli, majd a cselekvés új cselekvést vált ki. A kaland nem egyéb, mint cselekedetek világos oksági láncolata.

Milan Kundera: A regény művészete.

1992, 78. o. Réz Pál ford.

A modern regény például Proust, Joyce, Musil, Gide munkáival kísérleteket mutat be a lehetséges tudás- és viselkedésszerkezetekről, különösen a személyes azonosság új szerveződéseiről. A regényben előrevetítik az identitás válságának narratív felfogását, évtizedekkel azelőtt, hogy a filozófusok (pl. Dennett 1991) ezt tették volna.

Folytonosság és diszkontinuitás mint tudományos és századunk pszichológiáját érintő kérdések

Everdell (1997) értelmezésében a 20. századi mo- dernitás lényegi mozzanata a diszkontinuitás. Megmutatja ezt abban, ahogyan az impresszionizmus pointillizmussá válik, ahogy a fizikában megjelenik a kvantumelmélet, s általában az atomelmélet, Boltzmann statisztikus mechanikája, a retikuláris elmélettel szembeállított neuronelmélet, ahogy azt Waldeyer képviselte, de olyan írók munkájában is, mint Joyce.

Ez a gondolatmenet a pszichológiára vonatkoztatva többféleképpen értelmezhető. A self megkonstruált jellegére nézve, s egyáltalán, a mozaikszerű mentális architektúra révén a klasszikus kísérleti és elméleti pszichológia is ilyen impresszionista képet sugallt, mint Mach kapcsán a 9. fejezetben már láttuk. Ez is közrejátszott abban, hogy a tudományosság, illetve a természettudomány elleni lázadás kettős helyzettel kellett szembenézzen. Korlátozni szeretné a tudományt, vagy revideálni, ugyanakkor az akkori tudományban ugyanolyan gondolatokkal találkozott, mint amelyek nevében ő bírálta a tudományt.

A mozaikfelfogás bírálói, mikor a folytonosságot hangsúlyozták a lelki életben, nem mindig voltak könnyű intellektuális helyzetben. A mozaikfelfogás, a pszichológiai és filozófiai impresszionizmus legjelesebb képviselői között voltak ugyanis olyanok, nevezetesen például Ernst Mach, akik evolúciós elkötelezettségeik révén egyben egy folyamatbeli gradualitás hirdetői voltak. Az amerikai funkcio- nalista táborban ugyanis a bírálat alaphangja, mint a 8. fejezetben láttuk, a folytonosság kiemelése a lelki életben, ahol is a klasszikus lélektan képzetei csak a lelki élet szigeteinek felelnének meg a tudat áramlásban. Ekkor a tudat maga nem valami olyasmi lesz, ami darabokra van vágva. „Még a »lánc« vagy a »vonulat« (train) kifejezések sem írják ezt le megfelelően, mivel azonnal, elsődlegesen jelenik meg. Nem valami olyasmi ez, ami összekapcsolódik, hanem áramlik. A »folyó« vagy »áramlás« olyan metaforák, melyek a megfelelő módon jellemzik a helyzetet.” (James 1890, I., 239. o.)

Amíg a modernitás egésze a diszkontinuitást hangsúlyozza, addig a pszichológusok jó része a diszkrét metaforával szemben folytonosságot keres. Ez különösen érvényes, mint láttuk a 7. és 8. fejezetben, az evolúciós elmélet értelmezésére. A darwini üzenetet, különösen az amerikai funkcio- nalisták, úgy értelmezték, mint ami folytonosságot hirdet az ember és az állat, a gyermek és a felnőtt, a beteg és a normális között. Lassú változásról van szó, s nem hirtelen ugrásokról. Fokozatosság van a logikai szerveződés eredetét tekintve is: a logikai gondolkodás is szakaszokban valósulna meg, miként azt főleg John Dewey (1910; 1931) hangsúlyozza. Ugyanakkor ez a folytonossági hangsúly és ma azt mondanánk, dinamikus megoldás jelen van úgy is, hogy az evolúció természeti mozzanatait, annak naturalizmusát háttérbe szorítja. Ez Bergson jellegzetes megoldása, összekapcsolva az Én (Moi) megmentésének vagy újra piedesztálra helyezésének igényével.

3.33. táblázat - 10.2. táblázat A századforduló jellegzetes irányzatai, amelyek a kísérleti pszichológiát megkérdőjelezték

Szerző

Mit bírál

Mit ajánl helyette

Husserl

naturalizmus

fenomenológia, kategóriák

Dilthey

magyarázat, természet

megértés, történelem

Bergson

elemek, rendetlenség

intuíció, integratív lélek


Egy másik reakció a mozaik felfogásra a jelentés és a mintázat irányába történő fordulás volt. Ez volt a sajátosan német reagálás. Németországban a századfordulón jellegzetes tudományellenes ellenforradalom, mármint szellemi ellenforradalom ment végbe. Egy olyan mandarin értelmiségről van itt szó, amely veszélyeztetve érzi magát, mint a humán tudomány és az értékek letéteményesét az előretörő technológiai kultúra társadalomszervezése révén. Ringer (1969) könyve a német akadémiai mandarinkultúráról igen érzékletesen jellemzi ezt a válságot. A válságért persze részben ennek az értelmiségnek a saját teljesítményei voltak felelősek. Ok hozták létre azt a technológiát, amely oly fenyegetőnek tűnt saját szimbolikus vezető szerepükre nézve. (Nem oly távoli dolog ez. Gondoljunk arra, milyen szerepe volt az elméleti matematikának és a formális logika évszázadának a mai komputertechnológia lehetőségeinek létrejöttében.) Ennek az intellektualizált luddita harcnak egyik változata az, amely a „szellemtudományok” különlegességét hirdeti, és a pszichológiában legalábbis alternatívaként meghirdeti a magyarázóval szembeállított értelemcentrikus megértő pszichológia programját. Ez Dilthey programja. Az értéket itt a történetiség, és az egyéni mozzanatok előtérbe állítása egészíti ki. Rickert, a mozgalom egyik irányadó történetfilozófusa 1923-ban magyarul is megjelent munkájában igen világosan szól a naturalizmussal szembeni elégedetlenségről, mely a német századfordulós filozófia kettős elméleteit mozgatta. A pszichológiára sajátosan is kifejti a nomotetikus és az ideografikus hozzáállás eltérését. „Az általánosságban vett lelki életnek magyarázata tudomány. A »történelmi lélek- tan«, vagyis meghatározott időkhöz kötött egyes embereknek vagy meghatározott tömegeknek megértése ellenben egymagában még nem az.” (61-62. o. Posch Árpád ford.) Az egyedi esemény nem lehet természettudományos elemzés tárgya, legfeljebb használhatja annak alkotóelemeit.

Érdekes diszkrepancia a kulturális modernitás és a pszichológiai modernitás vagy újítás viszonyában, hogy az alaklélektani mozgalom, amely a jelentés és egészlegesség központúságot egy természeti metateóriában óhajtja megújítani, a modern fizikának nem a kvantum, hanem a mező aspektusaira összpontosít. Vagyis egy olyan képre, amelyben a folytonosság és a távolhatás van előtérben. Ugyanez igaz a jóval tágabban értelmezhető életfilozófiai ihletésekre illetve megújítási törekvésekre is. A neovitalista német biológus majd filozófus, Hans Driesch (1925) a pszichológia válságáról szóló könyvében majd ennek a folytonossági fonalnak mint az elégedetlenség alapjának a filozófiai kiindulópontjaként Bergson és James jelentőségét emeli ki. Vagyis a pszichológiai modernizmusban, mind természeti, mind szellemtudományi változataiban a folytonossággondolat dominál, s nem a diszkontinuitás.

Van egy olyan kritika is a 19. század végének pszichológiájáról, amely a diszkontinuitást és a diszkrét mozzanatokat is előtérbe helyezi. Ez a pszichológia vélt vagy valós pszichologizmusának logikai bírálata, mely Frege és a korai Husserl munkásságának jellemzője. A 10.2. táblázat a fentiek alapján mutatja a századforduló jellegzetes alternatív megfogalmazásait.

Az olasz filozófus, Antonio Aliotta (1914) annak idején igen érdekesen foglalta össze, amit ő a tudományellenes idealista reakcióknak nevez. Az ő felfogásában a voluntarizmusok (Schopenhauertől Wundtig) bizonyítási reakciókat váltanak ki a tudósokban. Fontos mozzanat az is, hogy magának a tudománynak az antiesszencializmusa például du Bois-Reymond munkáiban oda vezet, de még a Haeckel-féle megoldásokban is (lásd 7. fejezet), hogy maguknál a tudósoknál, igenis felmerülnek a végső kérdések, melyekre úgymond nincsen megoldás. A pragmatizmus viszont az igazság és a logika relativizálásával vezet el a tudomány elbizonytalanodásához. Az érték kérdése Aliotta értelmezésében elsősorban Rickert és Windelband munkáiban jelenik meg, valamint a pszichológus Münstenberg mintegy egyénfeletti szuper-egót tételező értékrendszerében. A Dilthey felvetette alternatíva számára nem is létezik.

Fejezetünk témája sokban átfedést mutat a 9. fejezet második részével. Husserl ismétlődő hősünk lesz. De az is érvényes, hogy sok szempontból a pszichológiával szemben megfogalmazott életfilozófiai bírálatok rokonak a fenomenológiai szemlélettel is. Ennek a tágabban értelmezett fenomeno- logikus hozzáállásnak a pszichológiai értelmezését maga a fenomenológiai mozgalom képviselője, Max Scheler fogalmazta meg. Miután kifejti, hogy a fe- nomenologikus pszichológia és a fenomenológia kizárják egymást, mint végső elméletek, felsorolja, miket tart fenomenológiailag érdekes fejleményeknek a pszichológiából.

A legkülönbözőbb kutatóknál – hadd említsem meg Bergsont, Diltheynek az Ideen übe eine beschreibende und zergliedernde Psychologie-ját, W. Jamest, Natorpnak az Einleitung in die Psychologie-ját, s amit Münstenberg „szub- jektiváló pszichológiának” nevez – találhatók olyan gazdag és érdekes gondolatok, melyek teljes egészében a pszichikai fenomenológiájához tartoznak, [bár] gyakran összekeverik eredményeiket az empirikus pszichológia eredményeivel. Sőt egyes kutatók – például Bergson – esete alapján már-már az kívánkozik ki az emberből, hogy azt mondja, a pszichikai fenomenológiájának feladatától mintha nem látnák az empirikus pszichológia saját és különleges feladatát, ahogy persze másrészről a pszichikain kívüli fenomenológiai tényeket teljesen félreértik, s így mégis a pszichologizmus hibájába esnek.

Max Scheler: Az ember helye a kozmoszban.

1995, 134. o. Csatár Péter ford.

Mindennek van némi tragikus felhangja a fiatal pszichológiára nézve. Nem egyszerűen az, hogy mások megkérdőjelezik helyét, hanem az, hogy éppen azt a hivatását nem teljesíti, amit remélni lehetett tőle, vagyis, hogy közvetíteni képes a „két kultúra”, s az emberi lét két aspektusa között. Hisz a pszichológia a dolog természeténél fogva egyszerre foglalkozik az emberrel mint pszichofizikai lénynyel s mint jelentések hordozójával. A különböző szellemtudományos bírálatok azt hirdetik majd, hogy összes sokoldalúságával együtt a tapasztalati pszichológia nem teljesítette ezt a hivatását, ezért van szükség alternatívákra.

Bergson és a szellemi integráció megmentése

A századfordulón a hagyományos pszichológiát, elsősorban annak németes kísérleti változatát számos vád érte. A konzervatív, pl. vallásos kritikáktól most eltekintve ezek egyik változatának lényege az, hogy a pszichológiát életidegennek tartják, nem a gyakorlat értelmében, hanem abban az értelemben, hogy távol áll az emberi élet bonyolult meghatározóitól, s hogy túlzottan hisz a lélek mozaikszerű felépítésében. A másik, az élet gyakorlatát kiemelő vita a funkcionalistákkal zajlik, az azonban sokáig nem is vita, hanem együttélés.

Mozaikvilág helyett állandó konstrukció

A modern francia irracionalizmus 1927-ben irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett vezéralakja, Henri Bergson (1859-1941), a College de France tanárának munkásságában kiemelkedő szerepet játszott a pszichológiai gondolat. Ugyanakkor elégedetlenségei tágabb keretben is megfogalmazódnak, pontosabban más tudományokból is merít hozzájuk. Az idő, a tér és a változás (dinamika) értelmezéséhez az új fizikából, elsősorban a relativitáselméletből indul ki. Számára ennek érdekessége az, hogy a mozaikképpel szemben a világot állandó változásában teszi elképzelhetővé, s az időt az átélt tartam kategóriájával váltja fel. Hasonló módon egyszerre inspiratív és meghaladásokra ösztönző Bergson számára az evolúciós elmélet is. Számára nem a vak változás a fontos, hanem maga a változás. Nem hisz a darwini algoritmusokban (lásd erről Dennett, 1998b), hanem ehelyett az életerőt, a rendetlenséggel szembeszálló, alkotó fejlődést eredményező tényezőt állítja középpontba. Vagyis Bergson mindenütt merít a tudományból, de azért, hogy ennek révén a kor tudományosságát meghaladó, az emberi többletet hangsúlyozó felfogást állítson előtérbe. Ebben a törekvésében nagy szerepe van a pszichológiának. Ezen a téren Bergson két ellenféllel küzd. Az egyik a kor természettudományos pszichológiája, mely egy asszociatív metateóriát vetít bele az idegrendszerbe, s így azt a látszatot teremti, mintha magyarázná a lelket. A másik pedig az a köznapi pszichológiánk, mely a szokásos társadalmi élet szabályaiból kiindulva teszi át a dolgokat egy logikus rendbe. Mind az agy világa, mind társas rendszereink mögött ott van azonban Bergson szerint egy igazi „mély énünk”, s ő azt tartja feladatának, hogy ezt a rejtett világot állítsa újra előtérbe.

Változás és folytonosság

Bergson számára alapvető fontosságú első munkáitól kezdve a folytonosság és a változás hangsúlyozása. Érvényes ez a tudat világára is. „ha az elemi lelki állapotnak percek és másodpercek bizonyos meghatározott számát tulajdonítom, akkor ennek csak jelképi értéke van és a feladat emlékeztetni arra, hogy a homogénnek tekintett lelki állapot a valóságban változik s tart. Az állapot önmagában tekintve folytonos levés.” Maga a lelki élet igazából állandó változás. „[...] Még sincs lelkiállapot, ha még olyan egyszerű is, amely nem változnék minden pillanatban, mert nincs eszmélet [tudat] emlékezet nélkül, nincsen folytatása valamely pillanatnak anélkül, hogy az elmúlt pillanatok emléke hozzá ne járulna a mostani érzéshez.” Mindez módszertani sugallatokkal is bír. Azt is jelenti, hogy „az elemzés mindig a mozdulatlannal dolgozik, míg az intuíció a mozgalmasságba vagy [...] a tartamba helyezi magát. [...] A valóságost, az átéltet, a ténylegest arról ismerjük meg, hogy maga a változás, változékonyság. Az elemet arról, hogy változatlan.” (Bergson 1910, 22-23., 22., 25. o.)

Az intuíció szemben az elemző ésszel

A tudat másodrendű. [...] És mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabbrendű- ségét. [...] S noha az erények rangsorában csupán a második helyre szorul, csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az első helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.

Marcel Proust: Álmok, szobák, nappalok.

11. o. Lóránt Zsuzsa ford.

Első nagyobb művében, Les données immédiates de la conscience (magyarul Idő és szabadság címen jelent meg) és az emlékezetet elemző Matiére et mémoire (Anyag és emlékezet) című könyvében meglehetősen kidolgozott bírálat mellett Bergson alternatívát is ad a kísérleti lélektannal szemben. Fő baja vele a pozitivizmus és az elementarizmus. A lelki élet nem írható le atomokból előálló realitásként: állandó mozgás, változás, átalakulás jellemzik. Ebben nagyon emlékeztet William Jamesre, s a korai fenomenológiára, de akár a korai gondolkodás-lélektanra, a würzburgi iskolára is.

A 10.1. ábra szemléletesen is mutatja ezt a rokonságot. Bergson Jameshez hasonlóan úgy vi- zualizálja a mentális működést, hogy abban az állandó változáson lesz a hangsúly. Az ábrán ezt a kúp képviseli, ami egyik végpontján – akárcsak Jamesnél – „szavakban kristályosodik ki, a másik végen pedig képekben bomlik szét”. „Az általános képzetek [ezek az átmeneti állapotok a kúp alapja és csúcsa között] lényege a folytonos mozgás a cselekvés és a tiszta emlékezet területe között” (Bergson 1896, 180. o.). Az emlékek világa a valós világtól eltávolodó álom világának felel meg, míg az S pont képviselte realisztikus pillanatnyi- ság a motoros alkalmazkodásnak és a szenzoros ingerek uralmának. Bergson mindezt egy olyan metaforában fejezi ki, mely emlékeztet a mai pszichológia alulról felfelé, felülről lefelé kettősségeire és az ezek szintéziseként ajánlott perceptuális ciklus gondolatára (Neisser 1984). „A valóságban a normális én sosem rögzül valamelyik szélsőséges állapotban; ingadozik közöttük, a közbülső metszetek által képviselt pozíciókat veszi fel, vagy másként fogalmazva, reprezentációihoz éppen elég képet ad, s elég gondolatot, hogy azok hasznosan tudjanak megfelelni a pillanatnyi cselekvésnek.” (Bergson 1896, 181. o.)

Módszertanilag a lelki élet igazi megismerésére a tudományos módszerrel szemben Bergson szerint a tiszta intuíció hivatott. Itt kis fogalomeltolással élek: Bergson szerint az intuíció a filozófia privilegizált módszere. Amikor azonban a korabeli pszi chológia bírálatában jelenik meg ez nála, valójában az intuíció a nem laboratóriumi, hanem karosszéki pszichológia „belső szemének” visszacsempészé- sévé válik. Öntudatunk számára minden kerülő út nélkül jelennek meg a lényegi összefüggések.

10.1 ábra. Bergson felfogása az élményszerveződésről (Bergson 1896, 181. o. nyomán). S: saját testem észlelése s egy szenzomotoros egyensúly egy adott pillanatban; A-B felület: összes emlékem; P (ezt Bergson nem adja meg): az egész személy

Az intuíció a szónak egy tág értelmében az ember ösztönös énjét világítja meg. Másik rétegünk a valósághoz alkalmazkodó, evolúciós kontextusban értelmezhető haszonelvűen szerveződő értelem. Értelem és ösztön Schopenhauerre és Nietzschére emlékeztető szembeállítást kapnak itt. Az intuíciónak ez a különleges hozzáférése a belső világhoz sajátos állásfoglalást eredményez Bergsonnál az emberi személyiségre nézve is. Mint a vitatott kérdések mutatják, egy külső, a világgal érintkező, racionális, és egy intim belső, nem racionális ént különít el.

Vitatott kérdések – Bergson Én-feldolgozása és a századforduló francia kultúrája

Bergson az Én fogalmát sajátos kettősséggel kezeli. Expliciten meg is fogalmazza, hogy kétféle Énünk van. Ezzel persze nincs egyedül, az érdekes éppen az, hogy az ő felfogása miben tér el a szimbolikus interakciós irányzatban a tükrözött és sui gene- ris Én közötti különbségtevésektől. Egyazon személyhez tartozva beszélhetünk egy felületibb és egy mélyebb énről. Az első a külvilággal való érintkezést biztosítja, a második viszont a folyamatosság világában él (Bergson 1889/1923, 127. o.). Társadalmi okokból azonban hajlunk arra, hogy a tárgyi világhoz igazodó, élményeit részekre bontó Ént tartsuk mindennek: „Minthogy a sugaraiban így megtört, és ezzel felosztott én végtelenül jobban illeszkedik általában a társas élet s különösen a beszéd követelményeihez, az eszmélet jobban szereti, s az alapvető ént mind jobban és jobban szem elől téveszti. Hogy ezt az alapvető ént megtaláljuk... élénk elemző erőkifejtés szükséges, mellyel a belső és élő lélektani tényeket a homogén térben előbb megtört, aztán megszilárdult képeiktől elszigeteljük. Más szóval észrevételeink, érzeteink, indulataink és eszméink kettős arculattal mutatkoznak; egyik tiszta, pontos de személytelen; a másik zavaros, végtelenül mozgékony, és kifejezhetetlen, mert a nyelv nem ragadhatná meg anélkül, hogy a közös tartalomba nem rejtené.” (Bergson 1923, 19. o.) Vagyis Bergson számára a kétféle én eltérése mind felépítésében, mind szociális beágyazottságában megvan. Az egyikre a diszkrét felépítés, a másikra a folytonosság a jellemző. Hasonlít ez például a mai konnekcionista mo- dellállás olyan kettős modelljeihez, amelyek egy belső, alapvető, folytonossággal operáló, megosztott és párhuzamos működésmódú rendszerről beszélnek, amely azonban virtuális gépként működtet egy diszkretizált szekvenciális feldolgozású, szokvány azonosságérzetünknek megfelelő rendszert (Clark 1996). Nem véletlen, hogy vannak spekulatív elemzők, akik Bergson emlékezetelméletét a mai neurobiológiai kettős modellekhez hasonlítják. Módszertanilag ez persze meglepő lenne Bergsonnak, hiszen a konnekcionizmus első látásra radikálisan elementarista felfogás. Az elemekkel a konnekcionisták azonban a lelki élet folytonosságait és kaval- kádját akarják lefedni.

Szociális odalát tekintve Bergson két énje a szociális mögött feltételez egy privát élményvilágot is, amit a társas élet kényszere eltakar. Ez alapján mondhatjuk róla, hogy a 19. századi francia kultúra többször felmerült dilemmájában a megosztott és a kar- teziánus én felfogás között az egyébként antikarteziánus Bergson nagyon is karteziánus, meg akarja védeni az egységes benső ént. Ez már nem Descartes énje, mert nem intellektuális s nem úr a házban, észre sem vesszük, ha nem figyelünk oda. O az ösztön, az intuíció és a folytonosság világa. Bergson egyik tanítványa, Halbwachs éppen ezt fogja bírálni mesterénél és a „privát én” fogalmát teljesen megkérdőjelező szociális ismeretelméletet hirdet majd. (Lásd 18. fejezet.)

Igen érdekes ebből a szempontból Antliff (1993) monográfiája, mely sokat mondó képet ad Bergson helyzetéről a századforduló francia szellemi életében. Valójában az érdekes mozzanat az, hogy ennek a látszólag szobafilozófus tudósnak az irracionalizmusa egy olyan világban talál nagy visszhangra, ahol az utca és a művészet világában egyaránt nagy igény volt az ösztön és intuíció jellegű fogalmakra. A politikai alternatívakeresők mind a karteziánus hagyományt becsmérelték, és egy régibb kelta hagyományhoz meg hasonlókhoz óhajtottak visszatalálni. Ennek megfelelően vonzották őket Bergson vitalisztikus eszméi.

Igen sajátos a kubisták viszonya Bergsonhoz. A látszólag technicista irányzat szintén az igazi belső realitást keresi és az igazi személyiséget. A logika és a konvenciók, ahogy Bergson is gondolta, eltorzítják az igazi, mély ént. A kubisták számára Bergson bírálata a homogén tér fogalma felett szintén nekik tetsző gondolat. Hasonló módon, a különböző a mozgás festésével és a mozgás kifejező értékével kapcsolatos művészi irányzatok, például Raymond Duncan táncelmélete is megtalálják az összhangot Bergson mozgás- s egyidejűség-felfogásával. Nem véletlen, hogy a magyar Bergson-követő Dienes Valéria egyben egy táncmozgalom elindítója és teoretikusa is.

Akik Bergsont gúnyolják, mind a jobboldaliak (Maurmas és az Action Frangaise), mind a baloldaliak (Julien Benda), femininnek tartják Bergson filozófiáját, akárcsak a vele szövetséget kötő művészetet, szemben az analitikus karteziánus racionalitással. Az anarchizmussal kacérkodó Sorel (a szindikalista), a különböző aktivista irányzatok, beleértve bizonyos nacionalistákat és a futuristákat is, viszont többnyire Bergson-hívők, mivel a modernizáció nyújtotta stan- dardizáció ellen vannak. Számukra Bergson nemcsak a tudomány alternatív kritikusa, hanem a személyesség képviselője is.

A kétféle emlékezet

Az emlékezetről szóló, sok kiadást megért könyvében Bergson három mozzanatban kérdőjelezi meg a kor objektivisztikus és materialista pszichológiáját. Először is, komplex és bonyolult, inkább megvalósítási, mintsem azonossági viszonyokat tételez az agy és a test között, szakít nem csak az azonossággal, de a naivan értelmezett parallelizmussal is. Másrészt mindenütt kritizálja a lelki élet mechanisztikus, gépies, ma úgy neveznénk, algoritmikus értelmezését. Harmadikként egy különleges kettős emlékezetfelfogást javasol, mely összhangban van már korábban kifejtett koncepciójával az én kétféle fogalmáról. Bergson megkülönbözteti a motoros szokásokat, melyek a tudást, az alkalmazkodást képviselik s a kép-emlékeket, melyek énünk mély, személyes emlékeinek áramlását adják. Személyes emlékeink, miként a Bergson hatását mutató Marcel Proustnál, elementáris módon éppenséggel kiszakíthatnak a valóságból. Míg az agy a szokások tárháza, a személyes emlékeknek csak hozzáférési útja, azok nem kezelhetőek materiálisan.

Ebből a szempontból, ami az emlékezet szerveződését illeti, Bergson azoknak a sorába illeszkedik, akik arra törekszenek, hogy meghaladják a hagyományos pszichologizmus asszociációs szervező rendszerét. „Testünk a cselekvés eszköze, s csak a cselekvésé. Semmilyen mértékig, semmilyen értelemben s semmilyen szempontból sem szolgál arra, hogy egy reprezentációt készítsen elő, még kevésbé, hogy azt megmagyarázza.” (Bergson 1896, 253. o.) Az agy biztosítja, hogy a jelen helyzet s az emlékezés kapcsolatba kerüljön a múlttal, „eszközt nyújt arra, hogy a jelen valósággal kapcsolatban visszanyerjünk egy elveszett hatást: az agy azonban semmiképpen sem emlékek vagy képzetek tárháza. A test tehát sem az észlelésben, sem az emlékezetben, s különösen nem a szellem magasabb műveleteinél, nem járul közvetlenül hozzá a reprezentációhoz.” (Uo. 253-254. o.)

Bergson számára ebben a javasolt kettősségben az érdekes éppen a tiszta megismerést képviselő reprezentáció, a képek világa volt. Felfogása sok szempontból jogos elégedetlenségből fakadt a hagyományos asszociációs lélektannal szemben. Az asszociációs elméletet mint metateóriát – jól láttuk ezt az 5. és 6. fejezetben – átvisszük az idegrendszer megértésére, s utána azt hisszük, ezzel magyarázzuk magát az asszociatív-elementarista architektúrát. Ez azonban önbecsapás. Ha az agy elszigetelt képzetek tárháza, akkor nem tudjuk magyarázni, hogy agysérüléseknél miért nem a feltételezett tárolási módnak, a hasonlóságoknak megfelelően felejtődnek a dolgok. A szenzoros afázia elemzése például abból a feltevésből indult ki, hogy van egy „gondolatközpont”, amit transz- kortikális kapcsolatok kötnek össze a különböző beszédközpontokkal. „Ezt az ideációs központot azonban az elemzés hamarosan eltüntette. Miközben az agyfiziológia egyre jobban lokalizálni tudta az érzéseket és a mozgásokat, a gondolatokat nem sikerült. [...]. A hipotézist olyan nyelvezetben álcázták, amit az anatómiának és a fiziológiának kölcsönöztek, de ez nem egyéb, mint a lelki élet asszociacionista felfogása; pusztán abból származik, hogy a diszkurzív értelem minden kibontakozást szakaszokba merevít ki, és ezeket a szakaszokat gyorsan dolgokba szilárdítja meg, mivel ez a priori egy metafizikai előítéletből származik, nem jár sem azzal az előnnyel, hogy a tudat mozgását követné, sem azzal, hogy leegyszerűsítené a tények magyarázatát.” (Bergson 1896, 137., 139. o.)

Az elkülönítés a kétféle emlékezeti rendszer között beleilleszkedik az asszociációs elvekkel szembeni harc kontextusába. A felismerés során, mondja Bergson, szokásrendszereink összefüggést teremtenek a pillanatnyi helyzet s a múlt között. Az asz- szociáció nem az elszigetelt elemek kapcsolódási szabálya, hanem ennek a folyamatos alkalmazkodásnak a mellékterméke.

[.] A hasonlósági és az érintkezési asszociáció nem lelki életünk kontingens formái. Egyetlen alapvető tendencia két kiegészítő aspektusát képviselik, minden szervezetnek azt a törekvését, hogy egy adott helyzetből kiemelje azt, ami hasznos, s hogy a bekövetkező reakciót motoros szokás formájában elraktározza, hogy azt hasonló helyzetben majd használja.

Bergson 1896, 186. o.

Bergson az emlékezeti dinamika kifejtésekor is rámutat arra, hogy ez a típusú pszichológiai modernizációs program a kontinuumot hangsúlyozza a diszkrét elemekkel szemben.

Az igazi kérdés annak megmagyarázása, hogyan működik a válogatás az emlékek végtelen sorában, melyek mindegyike valamilyen szempontból hasonlít a jelenlegi észlelésre, hogy közülük miért éppen az adott – inkább ez, mint amaz – emelkedik a tudat fókuszába. Erre a kérdésre az asszociacionista nem tud válaszolni [...] mivel független, lebegő egységekké tette a gondolatokat és a képzeteket, akárcsak Epikurosz atomjait. [...] Észrevehető, hogy [az asszociatív koncepció] hibája az volt, hogy túlintellektualizálta a képzeteket, [...] azt vélte, hogy ezek önmagukért vannak, s nem értünk, s nem ismerte fel, milyen viszonyuk van az akarati tevékenységgel.

Uo. 182-183. o.

A pillanatnyi érdek diktálta szelekcióval élő cselekvési szint és a részletes, tiszta emlékek szintje között számtalan szerveződési sík helyezkedik el. Értelmünk tulajdonképpen az emlékek új és új kontextusokba helyezésében valósul meg; emlékeinket állandóan újrakreálja. Működése közben állandó feszültség lép fel a motoros szokások és a tiszta reprezentáció között.

A két rendszer számos mai megkülönböztetést vetít előre. Bergson didaktikus példája a lecketanulás: a felmondott lecke felelne meg a szokásos emlékezetnek, a tanulás körülményeire vonatkozó képek pedig a kép-emlékezetnek. A mai pszichológia szemszögéből itt azonnal eszünkbe jut, hogy kissé tisztázatlanul hagyja a döntő elkülönítő mozzanatokat, egyszerre van itt szó tudás és egyéni (epizodikus) emlékek, szokások és élményszerű emlékek szembeállításról, valamint a múlt hatása és a tulajdonképpeni emlékezés elkülönítéséről.

A Teremtő fejlődés (Bergson 1907/1930) ezen az úton megy tovább, amikor az érdekmentes megismerést befolyásoló emberi sémák kérdését veti fel. A cselekvő ember igényei akadályozzák meg, hogy akár a világban, akár saját lelkében észrevegye a folyamatos változást:

[...] Értelmünk mindenekelőtt a cselekvés szükségszerűségével lévén elfoglalva, mind ő maga, mind az érzékek csak arra szorítkoznak, hogy az anyag alakulásáról, helyről helyre mozdulatlan pillanatfelvételeket készítsenek.

Bergson 1930, 249. o.

A tudat mindig mozgóképszerűen működik. Wil- liam Jamesnek a tudatáramlásról szóló elemzéséhez hasonlóan Bergson is úgy véli, hogy az áramlásból csak a szigetek kiugróak. A szigetek kiválasztásának irányító elve a céltételező emberi cselekvés:

[...] Mindannyiszor, mikor természetünk mozgását követjük, cselekvés végett gondolkodunk. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a cselekvés szokásai otthagyják színüket az elképzelés szokásain. minden emberi cselekvés kiindulópontja valami kielégítetlenség s ennélfogva valamely hiányérzet. Az ember nem cselekednék, ha nem tűzne célt maga elé és csak azért keresgél, mert nélkülöz.

Bergson 1930, 270. o.

[...] Cselekedeteinkben az eredmény érdekel bennünket: az eszközök keveset határoznak, csak elérjük velük a célt. [...] Elménkben kifejezetten csupán az a végpont rajzolódik, hol majd tevékenységünk megpihen; a cselekvést alkotó mozgások vagy kisiklanak eszméletünkből, vagy csak zavarosan jutnak látókörünkbe.

Bergson 1930, 272. o.

A valósággal küzdő, alkalmazkodó ember teljes személyiségével vesz mindenben részt, emlékeink mindent áthatnak, hangzik a hűséges ismertető Gillouin (1920, 52. o.) szavaival az összefoglalás: „Hogy a percepció [...] valósággal is olyan kimagaslóan szubjektív jellegű, azt csakis az emlékezet hatalmas hozományának köszönheti. Tökéletes percepcióinknak legkisebbike is visszaemlékezésektől terhes, melyek őt a mienkké avatják.”

Ami a modern neurobiológia és Bergson emlékezetfelfogásának kapcsolatát illeti, McNama- ra (1996) egy meglehetősen valószerűtlenül ható összehasonlítást tesz. Bergson kettős rendszereit a mai kognitív modellálás egyik jelentős kettős rendszerével, a szelekciós idegtudományi felfogással veti össze. Ez a Changeux (1983; Changeux és Dehaene 1989), Edelman (1987), Piatelli-Palmarini (1986) és mások képviselte felfogás a tudás alakulásának szelekciós elmélete. Különböző formákban, de azt hirdeti, hogy az idegrendszerben egy darwini (szomatikus) szelekció megy végbe: kezdetben nagyobb számú egység és kapcsolat létezik, majd a tapasztalás ezek között válogat. McNamara bemutatásában Bergson kettősemlékezet-felfogása is ezt hirdette volna. Az emlékképek, a hagyományos pszichológia egységei a pillanatnyi helyzet alapján nagy számban aktiválódnának egy perceptuális helyzetben, mint azt Bergson tölcsérábrája mutatta. Ebből a sokaságból menne végbe egy másodlagos szelekció, amelynek során a valóban releváns mozzanatok kiválasztásra kerülnének, illetve egy konstruktív lépésnek megfelelően létrejönne az igazi emlék. Az analógia néhol persze erőltetett. Azt mutatja azonban, hogy maga a sokrétű kettősség, amit Bergson javaslata lefedett, máig igen sokféle értelmezés inspirátora lehet.

Bergson öröksége

Annak ellenére, hogy sok provokatívat mond a kísérletezőkről s a kísérletezőknek, a kor pszichológiájában nagy hatása volt Bergson emlékezetfelfogásának. Pierre Janet (1928), a francia dinamikus pszichiátria egyik vezető alakja például úgy érzi, Bergson nyomán el kell különítenünk az emlékezés eltérő szintjeit, de ez nem indokolja, hogy az egyiket kiragadjuk a természeti világból. Sokan észreveszik, hogy a kettősemlékezet-felfogás racionális magva az asszociációs mechanikával való elégedetlenség (így értelmezi pl. Vigotszkij 1971), hogy Bergson a sémaközpontú, értelmes emlékezés gondolat felé nyit. Lacombe (1930) alapos kritikai monográfiájában részletesen rámutat arra is, hogy Bergson kettős emlékezeti rendszere számos fontos megkülönböztetést mos össze: akció és reprezentáció, dinamikus és statikus, ismétlődő és egyedi eseményekre vonatkozó emlékezet keverednek példáiban. Ugyanígy, Bergsonnak a felismerésről vagy a figyelem integráló szerepéről szóló érzékeny elemzései éppen csak azt nem igazolják, hogy maga a tiszta emlékezet létezne. Továbbmenve, Lacombe arra is rámutatott, hogy a személyes emlékek jelentőségét kiemelő Bergson éppen a narratív formában megjelenő emlékekkel nem tud mit kezdeni. Ez persze érthető, hiszen az elbeszélés egyértelműen szociális énünkhöz tartozik. Ez a hiányérzet megjelenik a francia szociológiai iskola emlékezetkoncepciójának kidolgozásában is, mely iskolára Bergsonnak nagy inspiratív szerepe volt. Csakhogy Halbwachs (1925; 1968), aki középiskolásként Bergson-tanítvány volt, túllép a mesteren. Nagyon hasonló evidenciákat használ (emlékek az álmokban, az afáziás zavar pszichológiai lényege stb.) de ellenkező következtetésekre jut: tiszta, a társas én mögött levő emlékezet nincsen. Minden emlékünk megkonstruált, társadalmi kereten átszűrve jelenik csak meg. Elszigetelt s individuális élmények – a bergsoni értelemben vett képi emlékek – nincsenek.

Bergson hite az intuícióban s az általa a 20. századi francia szellemi életre is átörökített hit egy pusztán filozófiai pszichológia lehetőségében (bár mondjuk, meg, Bergson maga ezt inkább filozófiának tartaná, mintsem pszichológiának) máig húzódó provokáció a frankofón kísérleti pszichológusok számára. Piaget (1965a) még a hatvanas években is könyvet szentel a filozófiai, pusztán fenomenológiai karosszék-pszichológia lehetetlenségének ahol kortársai (Sartre és Merleau-Ponty) mellett a bergsoni örökség is megkapja a magáét. Bergson antiasszociácionista felfogását elfogadja. Vitatja azonban, hogy mindez a kísérleti módszer megkérdőjelezéséhez és metafizikus koncepciókhoz kellene vezessen. A kétféle emlékezetkoncepciónak például megvan a racionális magva: a kép-emlékek a felidézés, a szokás-emlékezet pedig a felismerés megfelelője lenne. Ebben a keretben értelmezhető igazán helyesen, gondolja Piaget, hogy az igazi emlékezés állandóan sémák által meghatározott, rekonstrukciós folyamat. Mindez azonban csak egy sajátos hagyományú kísérleti pszichológiában nem fér el, de nem a pszichológia egészében, mondja Piaget.

Ami pedig az intellektus pragmatikus, eszközelvű megközelítését illeti, ez inspirálja azokat a francia törekvéseket, melyek a mai értelem, mint alkalmazkodási eszköz kulturális eredetét keresik, de még a legkülönbözőbb biologista felfogásokkal is összhangba hozható. A filozófus Kolakowski (1985) kiegyensúlyozott értékelést ad Bergson filozófiájáról, s ezen belül pszichológiájáról is. Rámutat arra, hogy Bergson egész világképének alaphangulata az újromantika. A tudomány elleni lázadás a csupa nagybetűs ÉLET nevében. A Bergson használta érvelést a kétféle emlékezetkoncepció mellett Kolakowski racionálisan bírálja. Rámutat arra, hogy nem lehet eleve, definíciószerűen kizárni, hogy valaha is lenne olyan agyelmélet, amely majd összhangba kerül a szemantikai szerveződéssel. Erre a kritikus mozzanatra érdemes emlékezni, hiszen valójában az ezzel kapcsolatos vita rejlik a mai neurofilozófusok és pl. a szemantikai szerveződésű agyelmélet alapjait eleve megkérdőjelező Fodor vitája mögött. Valójában Kolakowski szerint is két Bergson van. Az egyik rejtetten, szavakban be nem vallottan karteziánus. Ennek folytatói az egzisztencialisták s a fenomenológusok. A másik Bergsonnál viszont a többletkeresés egy profán isten koncepciójába s a hit kérdéseibe torkollik.

Bergson természetesen nem csak a kísérleti pszichológusokra volt és van hatással, ha némileg azokat bosszantva is. A francia fenomenológiai inspirációjú elméleti pszichológia, mely tényanyagában elsősorban az alaklélektanra támaszkodik, szemléletében sokat merít Bergsonból. Merleau- Ponty (1942; 1945) mind a viselkedésszerveződésről, mind az észlelésről szólva pozitívan hivatkozik Bergsonra. A szokások alakulásában Bergson lépcsőzetes, lépesenként alkalmazkodó felfogását emeli ki, a percepcióelméletben pedig Bergson mély én koncepciójában egy alapvetőbb, preszokratikus, nem intellektuális szerveződés felújítását látja. Ignace Meyerson (1948), a Sorbonne pszichológiai laboratóriumának akkori vezetője egy történeti pszichológiai alapvetésnek szánt művében pedig a bergsoni intuíció mint egy történetileg alapvetőbb ismeretforrás jelenik meg.

Az utóbbi évtizedben ezek a pozitív Bergson-re- miniszcenciák már nem annyira az élménytan oldalán jelennek meg, mint a változás és a dinamika elméletében.

A magyar Kampis György (1991) ennek keretében Bergson időfelfogását újítja meg egy dinamizmus-központú megismeréselméletben. Kampis szerint a megismerés helyes modellálásában azt kell észrevennünk, hogy minden biológiai folyamat mintegy ellene dolgozik a teljességgel reverzibilis, s az idő fogalmát ebben az értelemben nem ismerő fizikai egyenletrendszereknek. Megismerési rendszereink a biológiai rendszerek sajátos dinamikáját követik, amelyekben az időnek irányultsággal jellemzett „nyila van”. Az irreverzibilis idő lenne a kulcsmozzanat. Az életfolyamatokat s a megismerést is valójában az irreverzibilitás különítené el a megfordítható fizikai folyamatoktól. Az „igazi” dinamika az irreverzibilitással lenne kapcsolatos.

Kampis nem egyszerűen a megismerésre ad egy új természettudományos mintázatot, s illeszthető így bele a kognitív tudományban a biológiai alternatívát kínálók széles táborába, hanem egyben az életnek is új felfogását hirdeti. Annak bírálatából indul ki, hogy a világ differenciálegyenlet-rendszerek segítségével lenne jellemezhető. Kampis számára ez merev, statikus világ, melyben az időnek nincsen iránya, s ezzel áll szemben az élet. Ebben a keretben válik vállalt szellemi elődjévé az idő kérdéséből vízválasztót létrehozó Bergson. Bergson tehát a mai konstrukcionizmusban is előtérbe kerül, ahol a folyamatok sosem bejósolhatóak egy zárt paraméterhalmazból. Egy optimista, nyitott világ tekint ránk.

Egy magyar bergsoniánus pszichológus: Dienes Valéria

A Bergson-hatásban különleges hely illeti meg Dienes Valéria (1879-1978) munkáit, aki az első nő a magyar elméleti pszichológiában. Dienes Valéria rendkívül sokoldalú volt hosszú élete során. A gyermekszempontú pedagógia egyik élharcosa, a hazai táncművészet egyik megújítója, isadora és Raymond Duncan követője, Bergson-tanítvány és Locke hatvanas évekbeli fordítója. A század elején, 1914-ben a kor pszichológiájáról írott kis kompendiumában elsőként adott hírt Behtyerev és Pavlov munkásságáról és a korai gondolkodáslélektanról a magyar közönségnek, s látja világosan a kor pszichológiáját megosztó irányzatokat. A kifejezetten pszichológiai munkásság Dienes Valéria életművének korai szakaszát jelenti. Ez a pszichológia természetesen kapcsolódik össze Die- nes Valéria filozófiai hitvallásával, meggyőződéses bergsonizmusával; nemigen választható el benne a bergsoniánus világkép s az, amit ma szigorúan „szak”-pszichológiának tartanánk.

Dienes Valéria a századelő jellegzetes haladó magyar értelmiségijeként indul. Nőként az elsők között végez a Budapesti Tudományegyetemen, mégpedig nem is akármilyen kombinációban, matematikát, esztétikát és filozófiát tanul, Eötvös Loránd, Beke Manó, Alexander Bernát és Beöthy Zsolt a tanárai. Fiatalon bekerül abba a szellemi vonzáskörbe, melyet Jászi Oszkár és Szabó Ervin neve, a Huszadik Század és a Galilei Kör fémjeleznek. Számos előadást tart a Körben, dolgozatai jelennek meg a Huszadik Században és a Galilei Füzetekben. Szabadgondolkodó, minden előítélet és kész gondolat megkérdőjelezője, materialista, hisz abban, hogy a tudományos és a társadalmi haladás összekapcsolódnak egymással. Politikai, társadalmi és tudományos haladásnak, a szellemi új iránti fogékonyságnak és a zsarnokság minden formája elleni tiltakozásnak ez az összekapcsolása, tudományos lelkesedés és politikai aktivitás olyan harmonikus összhangja jellemző rá, melyre ma már csak nosztalgiával tudunk gondolni, melyet oly hitelesen mutatott be gimnazista éveire emlékezve Kende Zsigmond (1974), a Galilei Kör alapító főtitkára.

A magyar pszichológia kezdetei szervesen illeszkednek ebbe a progresszív áramlatba. A fiatal Dienes Valéria pszichológiai munkássága is ebbe a vonulatba tartozik. Filozófusi műveltségű elméleti pszichológus, Ranschburgtól vagy Révésztől eltérően sosem végez laboratóriumi munkát. Az idősebb filozófusnemzedéktől viszont megkülönbözteti őt a francia pszichológia nagy hatása. Dienes számára az egyetemet követő francia tanulmányutak s Bergson hatása révén a francia filozófia és pszichológia válik az akadémikus pozitivizmus meghaladásának eszközévé. Ez megjelenik abban az ártatlannak tűnő tényben, hogy említett összefoglalójában s egész gondolkodásában szerves helye lesz a patológiának s a gyermeki fejlődésnek, ennek köszönhető személyes kapcsolata is az Új Iskola mozgalommal. Bergson maga azonban világnézetileg is döntő mozzanat volt Dienes Valéria számára. Saját maga is vall erről:

Az én sorsfordulómat Bergson csinálta meg. Mikor én Bergsontól hazajöttem, és újra találkoztam Szabó Ervinnel és Jászi Oszkárral, azt mondtam nekik: Gyerekek, én többet nem írok a Huszadik Századba, mert ti materialisták vagytok, és én azt nem tudom többé aláírni, mert én teljesen átnyergeltem a spiritualista világnézetre.

Dienes Valéria: Visszaemlékezés.

1983, 26. o.

Jásziék természetesen arra biztatták, hogy írjon csak, s írt is. Bergson azonban még egyszer hasonló gondot okoz, mikor későbbi vallásos megtérése után Dienes Valéria Prohászka püspöktől kér engedélyt Bergson fordítására. Ez nem triviális túlbuzgóság: a francia hivatalos katolikusság oly mértékig küzd Bergson befolyása ellen, hogy tilalmi listára teszi.

Már Dienes első munkája is Bergsont kínálja megoldásként a pszichológia megosztottságára. A Bergson-könyvhöz írt előszó (Dienes 1923) azután elaborálja ezt a témát. Dienes Valéria Bergson egész felfogását az értelem adaptív jellege felől értelmezte. A kétféle emlékezet dualizmusától Die- nes eljut a lelki élet egészének átfogó sémaelméletéig. Olyan elgondolás ez, melyet a korban Otto Selz (1922) és Frederic Bartlett (1932/1985) képviselnek. Minden megismerési folyamatban életünk egészével veszünk részt, hirdeti, nem vagyunk az egyedi inger foglyai. Ebben az állandó átstrukturálásban a tudat úgy jelenik meg, mint egy sziget, a szabályozás átmeneti zavara az automatizált mozgások és öntudatlan emlékek tengerében s nem, mint egy eleve adott középpont.

Az észlelés nem rögzítés, hanem szelekció. Alapvető válogató elve a mozgás. A szenzoros események kiváltotta mozgástöredékek a hasonló mozgásokhoz kapcsolódó emlékeket aktiválják s ezáltal gazdagítják élményeinket. Lelki életünk állandó ingadozás a cselekvés és az ellenőrizetlen véglet, az álom között. Hétköznapi élményvilágunk az emlékek nyújtotta nyersanyagok állandó megszervezése a pillanatnyilag érvényes cselekvési sémáknak megfelelően.

A gondolkodás sem pusztán gondolatok kombinálása, hanem egy átfogó sémán alapuló aktív erőfeszítés. „[...] a szellemi erőkifejtés [...] a sémáktól a képek felé, az elvontságtól a konkrét felé vezető úton [...] történik.” (Dienes 1923, 35. o.)

Magyarázat és megértés. A szellemtudományos pszichológia

Szellem és történelem a lélekben: Wilhelm Dilthey

Németországban a századforduló táján szintén megfogalmazódik nem pusztán a pozitivista pszichológiával való elégedetlenség, hanem egy alternatív pszichológia programja is. Az alternatív program Wilhelm Dilthey történetfilozófiai felfogásából indul ki. Wilhelm Dilthey 1833. november 19-én született Biebrich am Rheinben, Németországban s 1911. október 3-án hunyt el Seisben (Ausztria). 1882-től a Berlini Egyetem tanára. Élete nem túl mozgalmas német akadémikus élet, mely igencsak megmozgatta azonban a szellemi világot. Dilthey egészében a német filozófia életfilozófiai mozgalmának az elindítója. A mozgalom, mely azóta is számtalan formában visszatér, azt a hozzáállást fejezi ki, hogy a filozófia célja nem lehet a megismerés sótlan világának elemzése. Az emberi élet teljessége a tárgya, az a mód, ahogyan az emberek életüket strukturálják s értelmet tulajdonítanak neki. Ha pszichológiai szóhasználatba tesszük át ezt, az életfilozófia motivációs hangsúlyú filozófiákat takar, szemben a megismerés hangsúlyú klasszikus filozófiákkal.

Dilthey mint a reformációval, a reneszánsszal foglalkozó történész és szellemtörténész, igen sokat tett, hogy a történelmi vizsgálódásba beemelje az egészleges jelentésadást, hogy az egyes korokat úgy jellemezze, mint amelyek egy életmódot és életformát képviselnek. Ebből a számos konkrét elemzést (pl. a reneszánszról) is eredményező törekvésből származik Dilthey kétféle érdekessége is a pszichológia irányában. O fogalmazza meg azt az igényt, hogy a kultúrát létrehozó és fenntartó ember maga a pszichológiai vizsgálódás tárgya. Ezzel máig ható érvénnyel a kulturális pszichológiai mozgalomnak is elindítója (lásd Cole 1996). Másrészt ennek során módszertanilag is megfogalmazza a természeti megismeréssel szembeállított történe- ti-szellemtudományi megismerés programját.

Dilthey szerint a történelemben a megfigyelhető kulturális jelenségek a kor mögöttes szellemét fejezik ki. A történelem kutatásának feladata e mögöttes szellem feltárása, a kulturális termékek megértése. Annak rekonstrukciója például, hogy a gótikus katedrálisok égbe nyúló tornyai a középkori ember szellemének a transzcedens, e világon túli Isten felé való felfelé törekvését fejezik ki. A humán tudományok hermeneutikus jellegűek: céljuk a kultúra termékeinek megfejtése, értelmezése, belső koherenciával ellátása (akárcsak a klasszikus hermeneutika, a biblikus szövegmagyarázat esetében).

Ha a történettudomány felől tekintjük, ez a felfogás a pozitivizmussal szembeszálló, a történeti folyamatokban jelentést, értelmet kereső szellemtörténeti hagyomány egyik elindítója. Az okozati kérdés azonban nyitva marad: a történelmi változások mentalitások változásaival járnak, de vajon a mentalitás változása indítja-e el a történeti változásokat vagy fordítva? Dilthey alternatívája a pozitivizmussal szemben a történeti magyarázatot illetően kétélű. Úgy is lehet értelmezni, hogy a hagyományos pszichologizmust egy újfajta, személyiségcent- rikusabb pszichologizmussal váltja fel. A kultúrák típusváltásait, pl. a korokra jellemző személyiségek típusváltásai magyaráznák.

A pszichológiát illetően Dilthey értelmezésében a kétértelmű német Geist (szellem) egyre inkább psyché értelmet kap (a másik értelme az egyéneken felüli eszmei szerveződés). A kultúra és a történelem szellemi értelmezése Dilthey szerint egy új pszichológiát körvonalaz. Olyan pszichológiára lenne szükség, mely az emberi személyiséget értékvonatkozásaiban úgy jellemzi mint a kultúra alkotóját. Szakítani kell a hagyományos lélektannal, vagy legalábbis mellé kell állítani egy leíró pszichológiát, mely az emberi személyiség értékirányulásait tanulmányozza, s nem az asszociációkat meg küszöböket. A tudományos mellett legalábbis megengedő módon szükség van egy szellemtudományos, megértő pszichológiára is. Vegyük észre, s ez a terminusok sorsa szempontjából fontos, hogy a „leíró pszichológia” mást jelent Dilthey s követői számára, mint a Brentano-iskolában. Itt a lényege a belső élményvilág, s nem a kategóriaelemzés. A szellemtudományos pszichológiában, a szellemtudományban a tények belülről és mint eleven összefüggések jelennek meg, nem mint külsőleg adott egyedi dolgok.

Kornis (1911) a pszichológiában használt ok- ság értékelése kapcsán igen korai értékelést ad Diltheyről. Miközben a szellemtudományi megalapozás igényét elfogadja, Dithey egyetemesség- ellenességével kritikusabb. Kornis értelmezésében a tudomány feladata igenis általános s legfeljebb típusösszefüggések megragadása. A pszichológia nem lehet ideografikus diszciplína, bármennyire is szeretnék sokan, mert azzal megszűnik tudomány lenni.

A részletekre nézve fontos egyébként, hogyan változott Dithey álláspontja, nem is annyira a pszichológia, hanem az egész német szellemtudományos mozgalom szempontjából. Mint Erdélyi Ágnes (1972) rámutatott, Dilthey fokozatos eltolódást mutat a pszichologizmustól a hermeneutika felé. Kezdetben a megértéskérdést, szellemtudományi programjának kulcsmozzanatát, egy alternatív pszichológia terminusaiban fogalmazza meg. A megértés objektivitásának keresésével Erdélyi értelmezésében ezt váltja fel fokozatosan az objek- tivációkra utaló megértés. A megértés során ezekre az interszubjektív mozzanatokra, jelzéseke támaszkodunk, ebben az értelemben a megértés nyelvi és társadalmi. „Az objektív szellem egyben az inter- szubjektivitás világa: az objektivációk által közvetített életben ugyanis a megértés sem szubjektív élmény már [...] a hermeneutikusnak [...] közvetlenül mindig kifejezésekkel van dolga. A kifejezéseknek pedig – szemben az »érzésekkel«, »akarásokkal« stb. – mindenki számára ugyanaz a jelentőségük, interszubjektívek.” (Erdélyi 1972, 49-50. o.) Vagyis Dilthey munkásságában is van egy objektivisztikus fordulatot. Saját követői, elsősorban Spranger azonban nem ezen az úton mennek tovább. Számukra a megértés a szellemi struktúrák és az egyéni pszichológiai folyamatok közötti játék kérdése lesz.

Dilthey elégedetlenségével és új programjával nem áll egyedül. Az értelmes egészek mint a lelki élet szervezőinek kiemelése a kor egész német szellemi életére jellemző igény (láttuk a 9. fejezetben az aktuspszichológiákban is), mely majd az alaklélektanban kap konkrét megfogalmazást. Természettudományok és a humán (szellem-) tudományok módszertani szembeállítása is központi gondolat a korban. Rickert (1863-1936) és Windelband (1848-1915) neokantiánus tudományelmélete ekkoriban állítja szembe egymással a törvénykereső (nomotetikus) természettudományokat, s az egyedi eseményeket leíró, idiografikus humán tudományokat. Rickert (1923, 25-26. o.) kifejti ezt úgy is, mint egy konkrét, akkoriban nagyon sikeresnek számító szellemtudomány módszertanának bírálatát. A Hermann Paul-féle pszichológiai alapú nyelvészet (az újgrammatikus iskola) példáján mutatja be a klasszikus pszichologista társadalomtudomány gondjait. A bajok gyökere szerinte az, hogy a lelkit természeti alapúnak veszik, s utána a lelkivel azonosítják a szellemit. Dilthey, mint Colingwood rámutat (1987), úgy is tekinthető, mint aki ezt a megkülönböztetést már Windelandot megelőzően felvetette.

Max Weber (1864-1920) társadalomelmélete pedig a megértés fogalmát felvéve meghaladja ennek intuitív-spekulatív jellegét: a társadalomtudomány célja szerinte is a megértés, de ez nem áll szemben a magyarázattal, a megértés a rendszert működtető mintázat feltárása. Így kap pl. a protestáns etika, mint sajátos munkaközpontú életelv, nemcsak szellemi, hanem tényleges anyagi erőként helyet nála a kapitalizmus magyarázatában.

Dilthey mintegy szimbólumává vált egy sajátos elégedetlenségnek és újat akarásnak a németes orientációjú két világháború közötti szellemi életben. Megrendült világ ez, ahol még a fizikusok egy része is a megrendüléshez igazítja eredményei értelmezését. Dilthey mint egy zseniális tudós, egy látnok vonul be a legendáriumba (majd még az angolszász világban Collingwoodnál is így aposztro- fálódik). Ez a lelkes fogadtatás, ami a pszichológiát illeti, Dilthey kritikátlan győztesnek nyilvánításával jelenik meg. Schütz Antal (1941) a logikai relativizmust tárgyaló monográfiájában, tehát olyan helyen, ahol ez nem is lenne szükségszerű anyag, így méltatja Diltheyt, s temeti egyben a kísérleti pszichológiát.

Nagy reményekkel és sok befektetéssel elindult, pl. a kísérleti pszichológia (Fechner és Wundt), az evolúciós heurisztika meg probléma-tevés és a mechanikai lelki elemeket és kauzális összefüggéseket kereső magyarázás programmajával. De alig vett némi lendületet, jött Dilthey és megállapította, hogy nem a mérő és kísérletező, hanem a megértő, nem az atomizáló, hanem a strukturáló pszichológia az, mellyel hozzá lehet férni a lelki élet igazi természetéhez; és azóta lassan ezeknek a megállapításoknak szellemében alakulnak az összes szellemi tudományok.

Schütz Antal: Logikák és logika. 1941, 18. o.

A jelentés, az értelemteli szerveződés szembeállítása a hagyományos pszichológiával persze szintén nem Dilthey privilégiuma a korban. Husserl (1900) már a 9. fejezetben kifejtett logikai plato- nista rendszere ebből a szempontból azt a felfogást képviseli, hogy a logikai kategóriák (akárcsak az értékek) az egyéni pszichológia, az egyéni gondolkodás működési mechanizmusai felett léteznek: gondolkodásunk a kategóriákra irányul, de nem tartalmazza azokat, az értelmes szerveződés – szup- raindividuális.

Érdemes emlékeztetni arra, hogy e kétféle bírálat nem volt összhangban már a korban sem, s ha összefogtak, azt csak a kísérleti tudomány elleni viszolygásuk miatt tették. Husserl (1910/1972) a „historizmust és a világnézeti filozófiát”, Dilthey nézeteit is elmarasztalja, mint amelyek a relativizmus veszélyét rejtik magukban, másrészt ugyanúgy nem vizsgálják meg, mi a viszony a létezés és az érvényesség között, mint a naturalista előfeltevéseket követő irányzatok.

Husserl az életfilozófiát nem tartja elég szigorúnak: „világnézeti filozófia és tudományos filozófia

élesen különválnak, mint két idea [...], amelyek között nem szabad a határokat elmosni” (Husserl 1910/1972, 179. o.). A Dilthey javasolta világnézeti filozófia megértést hirdet, ez azonban nem azonos a filozófia igazi szigorú megértés fogalmával. A szigorú tudománynak tekintett filozófiának „mint elméleti tudománynak szembe kell helyezkednie a gyakorlati világnézeti törekvésekkel, s attól teljes tudományossággal el kell magát különítenie” (uo. 186. o.). Husserl elégedetlen mind a természettudományos, mind a szellemtudományos hozzáállással. Árulkodó magára, saját kategóriaelemző elkötelezettségeire, hogy elégedetlenségének oka azok túlzott ténytisztelete. „Naturalisták és histo- risták vívják a harcot a világnézetért, mégis mindketten, ha más-más oldalról is, azon vannak, hogy az ideákat tényekké értelmezzék át, és az egész életet a »tények« értelmetlen, idea nélküli tömegévé változtassák. A tények babonás tisztelete közös mindkettejükben.” (Uo. 185. o.) Egyszerre fejez ez ki viszolygást már nem csak a pozitivizmustól, hanem minden tapasztalati vállalkozástól, s egy ennek megfelelő arisztokratikus platonizmust és életidegenséget mint pozitív programot.

Dilthey maga természetesen egész felfogásával a történelemtudomány sajátos szemléletét képviseli. Ezt lehet szubjektívan, s lehet mintegy személyfelettien értelmezni. Szubjektívan azt hirdeti, hogy a történész mestersége egy kor lelki állapotának rekonstrukciója, az abba való beleélés lenne, de akkor mi marad benne objektíven tudományosan, kérdezi Collingwood (1987) a történetfilozófiákat taglalva. Objektivisztikusan viszont értelmezhető úgy, mint aki azt a koncepciót vetíti előre, amely szerint a történész feladata a mentalitások változásának leírása, s nem egyszerűen események összegzése.

Gajdenko (1974) az életfilozófiai időértelmezések kritikai elemzése kapcsán tér ki arra, mennyire kettős Dilthey mind módszertanilag, mind a kulturális univerzalizmus szempontjából. Módszertanilag az egyén és a történelem vagy tágabban a kultúra viszonyát körbeforgó módon értelmezi. Az embert, ha meg akarjuk érteni, a kultúra felől kell tekintenünk. A kultúrát viszont az magyarázza, hogy milyen lelki hozzáállású emberek hozták létre. Az univerzalizmust tekintve pedig Dilthey egyik oldalon relativista, mikor azt sugallja, hogy a kultúrák eltéréseinek a lelki jelenségek eltérő szerveződése felel meg. Nem véletlen, hogy a mai kulturális pszichológiai mozgalom Diltheyt tartja egyik szellemi előfutárának (Cole 1996). Másrészt viszont a munkáiban feltételezett beleélés, az idegen kultúrát létrehozó lelki életnek átfogó, egyszerre megjelenő megértése egyetemes szabályszerűségeket feltételez. Valójában egyetemes jelviszonyokat gondol el egyes kulturális objektivációk és megfelelő, ha nem is lelki jelenségek, de attitűdök között.

Dilthey hatása két szálon jut el korunkig is. Egyik a munkáiban benne rejlő szellemtudományos tipológia. Dilthey egészen napjainkig a típusfogalommal dolgozó irodalomértelmezés visszatérő vonatkoztatási pontja. A magyar szellemi életben pl. ez a Dilthey-hatás jellemző Mátrai László (1940/1974) tipológiájára, amikor írói alkotásmódok mögött tételez fel személyiségtípusokat (vö. 15. fejezet), de ez a pozitív mondanivaló olyan idealisztikus munkákban is, mint Schütz Antal (1941) logikai monográfiája. Számára a típusfogalom még a filozófiai relativizmus kezelésében is eligazító segédfogalom lesz. Prohászka Lajos (1936) a Dilthey történetfilozófiája és kultúrfilozófiája közötti kapcsolatokat értelmezi. Racionális kérdése az, hogy vajon a szellemtudományos felfogás a kultúrfilozófiát mint a történelem hermeneutikáját ajánlja-e, vagy pedig mint magyarázatot. Spranger tipológiája számára is ígéretes kiútnak tűnik e dilemmákból. Saját spekulatív kulturális típusaival, a magyar és a német alkatot összevetve is hasonló dologra törekszik, erre támaszkodott (Prohászka 1936/1990).

A másik kulcsfogalom a hermeneutika felújítása és programjának kiterjesztése. A bibliaértelmezésből Dilthey terjeszti ki a hermeneutikát általános értelmezési programmá. Erdélyi Ágnes (1972) mutatja be részletesen ezt a folyamatot. Az utóbbi évtizedekben azután ez egy általános új hozzáállásként bontakozott ki. A megértő programból újra a magyarázat alternatívája lesz a társadalmi jelenségek értelmezésében.

Vitatott kérdések – Egy sokértelmű fogalom: a „megértés” váltazatai

A megértés, mely Diltheynél csak segédmódszer, Sprangernél kizárólagossá válik, a megértés lesz a módszera (szellemtudományos) pszichológiában. A megértés az ő számára főleg koherenciamegragadás, belső összefüggések feltárása. A megértés, hangzik a kor természettudományos orientációjú szerzőinek máig érvényes vádja, tulajdonképpen lemondást jelent a feltárt értelmi, belső összefüggések levezetéséről, magyarázatáról. Spranger kezelésében megérteni annyi, mint pszichológiait pszichológiaival magyarázni, az egyik lelki instanciának kontextust adni a másikkal. Ez a lemondás a magyarázatról nagyon világosan jellemzi Spranger tipológiáját és értékelméletét is: az ideáltípusok eredetét nem tudjuk meg. A lelki élet strukturáltságának vezérelve nála nem pusztán a totalitás és folyamatosság, az önszerveződés, mint Diltheynél, hanem az értéktételezés és a voluntarista önátalakítás. Eközben ezek a humanisztikus igénnyel előtérbe állított értékek teljesen elszakadnak az ember vitális értékeinek világától, nem keletkeznek azokból.

A megértésközpontú mozgalom önmagán belül is sokféleképp használja a megértésfogalmat. Mivel a mai hermeneutikai reneszánsz vezérfogalmáról van szó, érdemes kicsit megbolygatnunk, mi mindent is értenek rajta. A megértést használják a pszichológiai kutatás eljárásaként, módszertanilag, és úgy is, mint egy köznapi lelki jelenség nevét, a népi pszichológia kategóriáját. Sok gond abból származik, hogy a népi pszichológiai eljárás mint valami különleges bejáratot biztosító tudományos módszer jelenik meg felvezetéseikben. Stabil mozzanat, hogy módszertanilag mindenképpen a kauzális gondolkodással állítják szembe, igazából az elemzéssel és az oksággal van bajuk. Mint hétköznapi folyamatot többnyire a megértés számos szintjét különböztetik meg, s innen származnak a megértési gondok. A Verstehen,a megértés Dilthey koncepciójában a szellemi élet mozzanataiig történő eljutás. „Megértésnek azt a folyamatot nevezzük, amelyben a szellemi élet érzékileg adott megnyilvánulásaiból kiindulva a szellemi élet megértéséhez jut el.” Dilthey még a filológus megértés fogalmát terjeszti ki. Egyre elvontabb szinteken, beletartozik nála: egy kifejezés megértése (a megértés a kommunikációban); saját korábbi élményekhez kapcsolás, megértés empátia révén; a viselkedés megértése a személyből (pl. tudom, hogy Napóleon alacsony volt, ezáltal bizonyos viselkedései érthetőbbé válnak); a személyiség megértése – ehhez a produktumaiból előálló mintázat és a típusokhoz viszonyítás ad kulcsot; végül az objektív szellem megértése az egyéni lelken keresztül, az objektivációkba való beleélés által (a középkori művészek lelkiállapotát átélem a művek nyomán, így jutok közel a középkor szelleméhez).

Diltheynél, éppen a filológiai fogalomból kiindulva, amikor pszichológiáról beszél, a megértés nem lesz azonos a szellemtudományos pszichológia egészével.

Spranger (1929/1983) úgy vélte, hogy az igazi megértéshez felül kell emelkednünk az egyénlélektanon, s szellemi összefüggésekbe kell illesztenünk a dolgokat. Ennek fokozatai vannak:

  1. Célracionális elemzés saját törekvéseinkről. A weberi programot követve.

  2. Tudattalanba átlépés. Kicsit a pszi- choanalitikusok mintájára, rejtett egyénen túlmutató törekvések feltárása.

  3. Az objektív érzelmi rányúlások értelmezése, átlépés a személy feletti értékvilágba.

Störring (1928) elemző értékelése szerint Sprangerrel az a fő gond, hogy számára a megértés kérdésköre fennkölt régiókban mozog, túlzottan a nagy emberek tetteinek értelmezésével, mintegy alkotáspszichológiával lesz azonos a megértés kérdése. S eközben az értékek, melyekre cselekvésünk irányul, túlzottan elszabadulnak, platonizált világot kezdenek alkotni.

A megértés értelmezésében Karl Jaspersnél (1913/1986) legerőteljesebb a népi pszichológiai mozzanat kibontása. Valójában a naiv intencionális szándéktulajdonítási attitűdöt mutatja be. „Míg a természettudományokban csakis oksági összefüggéseket találhatunk, addig a lélektanban a megismerés egészen más jellegű összefüggések megragadásával is kielégülhet. Lelki jelenségek más lelki jelenségekből számunkra érthető módon »jönnek létre«. Akit megtámadtak, dühbe gurul, igyekszik elhárítani a támadást. Valamely lelki jelenségnek más lelki jelenségekből történő e létrejövé- sét genetikailag értjük meg.” (Jaspers 1913; 1986, 72. o.) Jaspers hosszasan elemzi, mennyire kell vigyáznunk a pszichopatológiában, hogy ne minden kínálkozó értelmezést tekintsünk megértésnek, csak azt, amit tisztán átlátunk. Állandóan óvatosnak kell lennünk abban is, hogy csak akkor lépjünk át a testi okságba, ha a lélektani okság, a belső összefüggésekkel magyarázat falakba ütközik. Ez pontosan ellentétes, érdemes emlékeznünk rá, mint amit szokványosan használunk. Szokványosan akkor használunk belső, jelentésbeli összefüggéseken alapuló magyarázatot, amikor a puszta fizikai magyarázat csődöt mond.

Störring (1928) Jaspert is bíráló könyvében éppen a népi pszichológiai mozzanatot kritizálja leginkább. Lényegében egy köznapi megértésfogalomról van itt szó, mondja, ami legfeljebb tárgya lehet a tudományos megismerésnek, de nem eszköze.

Mint klinikai orvos, Jaspers természetesen taxonómiát is szeretne adni, foglalkozik a megértés kézenfekvőbb oldalaival is, azzal, hogyan jelenik meg a viselkedésben egy megérthető belső összefüggés

Az értékek világa és az emberi típusok: Spranger

Dilthey tanítványa, a későbbi berlini filozófia- és pedagógiaprofesszor, Eduard Spranger (1882-1963) adott a szellemtudományos pszichológiának határozott, harcos programot. Az ember szellemi irányulása és a személyiségfogalom értéktelítettsége nevében szakítást hirdet a német nyelvterületen uralkodó laboratóriumi pszichológiával. Spranger a természettudományos és az általa proponált megértő pszichológiát oppozíciók sorozatában mutatja be, melyet a 10.3. táblázat mutat.

Spranger lényegében három létmódot különböztet meg, s ezzel a maga naivan fogalmazó módján visszahozza a pszichológiába a német Geist fogalom első értelmét: a szellemet. A világ a természet, a lelki szféra s a szellemi értékek hármasságában működik. Spranger kutatási programja is kettős: a megértő pszichológia részletes kidolgozása mellett arra törekszik, hogy megalapozza a szellemi értékvilág elemzését. Az általa hirdetett új pszichológia (a szembeállításban a szellemtudományos póluson) az embert nem test és lélek összefüggésében vizsgálja mint a hagyományos lélektan, hanem mint olyan lényt, aki az objektíven, a szellem szférájában létező értékekre irányul. Vonatkoztatási kerete éppen ezért nem a fiziológia, de nem is a biológia, mint a funkcionalistáknál, hanem az értékek világa. Egyszerre egyedi (idiografikus) és normatív ez az új tudomány. Az intuíció, mint módszer megjelenését nem kell magyarázni. Ugyanaz a visszaállítása ez a karosszék-pszichológiának, mint Bergsonnál láttuk. A megértés Spranger számára az egyén lelki életében érvényes belső értékösszefüggések megragadása. Megérteni annyi, mint az egyes aktusokat belehelyezni a személyiség egészét irányító rendszerbe. Céljaiban az a pszichológia, mely Diltheynél még a történelmi korokra jellemző kulturális termékek megértésének eszköze, s potenciálisan egy alkotáslélektan alapját adja, Sprangernél nemcsak a kiemelkedő, hanem az átlagos ember, a mindennapi személyiség megértésének programja lesz. A megértés során az értékorientációk rekonstrukciójában fontos módszertani segédelv az ideáltípusokra történő visszavezetés. Az emberi értékorientációnak hat alaptípusa van (sokat merít ebben Spranger Dil- theytől), melyek 1913-ben megjelent híres könyvének címe szerint is életformákat (Lebensformen) képviselnek, melyeket néhány jellemzővel a 10.4. táblázat mutat, könyvének újabb kiadása alapján (Spranger 1927).

Spranger struktúralélektannak nevezi koncepcióját. Ez ugyanis a megértést nem pusztán „lelki rezonanciára” korlátozza, hanem a lelki értékválasztásokra. Kiinduló gondolata, hogy belső összefüggés van a lelki folyamatok között. „[...] Az ún. lelket úgy kell tekintetni, mint a képletet, amely bizonyos értékmegvalósításokra törekszik. Az ilyen képletet nevezzük legtágabb értelemben struktúrának (alkatnak) [...].” A megértés tárgyai tulajdonképpen ezek az „alkatok”, „a lelki organizmus is teleológiai összefüggés, amelyben az egyes részek csak az egészből érthetők és az egész egysége az egyes funkciók szerves összefüggésén nyugszik” (Spranger 1929/1983, 379. o. Nagy Miklós és Péter Zoltán ford.).

3.34. táblázat - 10.3. táblázat. Spranger (1926) szembeállítása a természettudományos és a szellemtudományos pszichológia között

Természettudományos

Szellemtudományos

magyarázó

megértő

induktív

intuitív

elementarista

strukturális

mechanikus

értelmes


3.35. táblázat - 10.4. táblázat. Spranger értékorientációs típusai pszichológiai jellemzéssel (Spranger 1927 nyomán)

Értéktípus

Az ezt választó ember motivációs rendszere

elméleti

logikai rend igénye vezet, megértés mint motívum

gazdasági

gazdasági racionalitás, hasznossági megfontolások, használat

esztétikai

érzéki rend, individualizmus, „légy önmagad”, szenzoros öröm

társadalmi

társadalmi kapcsolatok, „másik” értéke, szeretet a központi motívum

politikai

emberi hatalom, akarat mint központi motívum

vallási

szupraindividuális értékek, értelemre és jelentésváltozásra törekvés


Az emberi életben, mint magyarul is megjelent, Az ifjúkor lélektana c. könyve kifejti, a fejlődés az értékorientációk változásaiban jelenik meg, illetve abban – itt Spranger a német nevelés Humboldttól származó ideálját eleveníti fel –, hogy az ember állandó öntökéletesítésre törekszik. A személyiség kibontakozása az egyén feletti értékekre való nagyobb nyitottságban jelenik meg, az egyéniség az egyetemességre törekvésben nyilvánul meg igazán.

Konzervatív gondolkodás ez, amit híres könyvének már az alcíme is tükröz: A szellemtudományos pszichológia és a személyiség etikája. Nehéz nem megemlékezni róla, hogy ez a konzervatív attitűd, amely az ifjúság megfelelő értékválasztásoknak megfelelő nevelésére törekedett, ambivalens volt a fasizmus nevelési elveivel. Ringer (1969) és Kusch (1995) dolgozza fel Sprangernek azokat a kommentárjait, melyekből 1932-ben a nemzetiszocialista nevelési programra nézve kiderült, hogy az a véleménye, hogy a tartalommal egyetértene, de a forma, a radikális javaslat nem tetszik. Spranger expliciten is kifejtette a fasiszta hatalomátvétel után, hogy pusztán az ifjútörökök stílusával elégedetlen, mondanivalójukkal nem. Hol lemond, hol marad! Ugyanakkor a humanista tudós, akinek egész élethivatását már 1909-ben írt értekezése is kifejezi (Humboldtról mint a humanista neveléseszmény apostoláról írt), nem bírta a totalitariánus gondolkodást. 1944-ben le is tartóztatták, majd 1946-ban, amikor a Szövetséges Erők őt kérték fel a Berlini Egyetem rektorának, az orosz beavatkozások miatt hamarosan lemond erről a pozíciójáról.

A spekulatív idealista Sprangernek saját korában nagy hatása volt. Évtizedeken át ő a humán kultúra nevében a visszavágás, a technicizálódás elleni küzdelem vezéralakja (Ringer 1969). Az egész megértő mozgalomnak vannak máig releváns oldalai is. A kor kísérleti pszichológusai természetesen felháborodnak azon, hogy tudományuk értelem nélkülinek s személytől távolinak bizonyul. A nyílt kettészakítási igény is aggasztja őket. Bírálják megértés és magyarázat szembeállítását. Sérelmezik a pszichológia naiv kezelését, s azt, hogy a szellemtudományos pszichológia a tudományos pszichológia néplélektanát akarná kisemmizni. A legjobbak reagálnak elutasítóan, köztük Ebbing- haus is. Ennek a vitának kulcsfogalma a fentebbi vitatott kérdésekben elemzett megértés.

Az is világossá vált már a korban, hogy Spranger objektív idealizmusa is kérdéses. Ennek ellenére nagy hatása volt e törekvésnek a pszichológiában. Sokat tett annak a gondolatnak a meghonosításáért, hogy a kultúra jelenségei mondanivalót hordoznak a pszichológia számára, hogy pszichológiailag mint objektivációkat kell értelmeznünk őket. Igazi tapasztalati megtermékenyítő hatása a személyiséglélektani kutatásra volt ennek. Az amerikai Gordon Allport Spranger nyomán dolgozta ki empirikus értékpreferencia-vizsgálatát. Részben az ő révén köszön vissza a sprangeri önmagát változtató, totalitásra törekvő ember koncepciója a mai humanisztikus pszichológia motivációs rendszereiben is, melyek újra felfedezik az embert, mint potenciali- tást, lehetőséget. De voltaképpen ennek a fonalnak sajátos újrafelvétele Kohlberg (1974) erkölcsifejlődés-koncepciója is. Az erkölcsi fejlődés szakaszában központi szerepet játszik mind az egyénen túli értékekre irányulás, mind pedig az értékek aktív alakítása, a normák fölötti reflexió.

A magyar pedagógiai irodalomban több pozitív értékelés jelent meg Sprangerről még virágkorában. Péter Zoltán (1933), miután vázolja a pszichológia szomorú megosztottságát, érdekes értelmezést ad Dilthey és Spranger viszonyáról. Egészében Dilthey még egy másik pszichológiát hirdetett, mely nem magyarázó. Spranger ezt határaiig feszítve valójában egy új, idealista magyarázó pszichológiává tette. Péter Zoltán felfogásában Dilthey a totalitást, a folytonosságot, a teljes személyiség összefüggésrendszerét hangsúlyozta a szellemtudományi pszichológia programjában, míg Sprangernél egy aktivitáscentrikus és diszkontinuus mozzanat jelenik meg. A lelki élet legfontosabb szervezőereje az aktív értéktételezés, a személy választásai. Ez azáltal teremt folytonossághiányt, mert bizonyos motívumaink ellenére érvényesítünk másokat. Az aktivitási oldalt hangsúlyozza Spranger másik magyar értelmezője, Coner Elza (1935) is, aki igen részletesen elemzi a humboldti ihletést mutató korai műveket Srangernél. Péter értelmezésében tipológiájuk is eltérő. Míg Dilthey belső összefüggéseket keres és induktív történeti tipológiát, Spranger a maga értéktípusaival egy ideáltípusokon alapuló deduktív rendszer képviselője. Péter értelmezésében a legfőbb gond pontosan az Spranger rendszerével, hogy sem az ideáltípusok, sem az értékek eredetéről nem ad igazi elméletet. Ezzel az értékeléssel ma is egyet lehet érteni.

Vitatott kérdések – A kétféle pszichológia és a lélektan kettéválalása

Dilthey 1894-ben megjelent prokla- mációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált (Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.).

Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai magyarázatokat alkalmaz.

A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egy-mást a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is.

Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszicho- fizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be.

Karl Bühler: A pszichológia válsága. 1927, 142. o.

Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket, melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére.

A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem. Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy nem elég relativista.

Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként értelmezett kulturális fejlődés

problémáinak adekvát kidolgozását megvalósítsa.

Sz. L. Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. 1971,

38. o. Újhelyi Gabriella ford.

A természet- és társadalomtudomány szembeállítás rávetítése a pszichológiára újra feltűnt korunkban is, optimista pozitivizmusok néhány évtizedes uralmát követően. Ha nem is a német szellemtudományra hivatkozva, de a társadalomtudománynak azok a megújításai, melyek a társadalmi világ ember általi strukturáltságából, a jelentésből indulnak ki mint differenciáló jegyből (az etnometodológusok), Alfred Schütz, a társadalmi fenomenológia, illetve Wittgenstein nyomán a viselkedés szabályokra vonatkoztatottsá- gát állítják előtérbe (Winch 1988), voltaképpen újra a Dilthey által (is) felvetett kettősségnél vannak. A megértő pszichológia egész hagyománya évtizedekig a német idealizmus bel- ügyének tűnt. Ma azonban a megértő, hermeneutikus szemlélet elárasztja a társadalomtudományokat. Nemcsak az irodalomtudomány válik sokak kezében az értelmes rekonstrukció tudományává (megértővé), hanem a pszichológiában is újra megjelenik a megértő attitűd. A megértés mint rekonstrukció mozgatja a mai hermeneutikai elvű Freud-értelmezéseket is, hiszen az egész pszichoanalízist nem mint oki elméletet, hanem mint a páciens üzeneteinek rejtvényfejtési elvét ajánlják. De voltaképpen az antipszichiátriai mozgalom egy részére is érvényes ez: a beteg helyzetét abban az értelemben magyarázzák csak, hogy közlései milyen jelentés-összefüggéseket képviselnek.

A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik meg. A pszichológia általános her- meneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneuti- kában, tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992; 1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze.

A fenomenológia a pszichopatológiában: Jaspers

A személyiség mintázati értelmezését terjesztette ki a klinikai gondolkodásmódra Karl Jaspers (1883-1969). Nemcsak egy világnézet-tipológiát dolgoz ki Dilthey nyomán, hanem 1913-as Általános pszichopatológiájában olyan programot hirdet, mely szerint a pszichológiai megismerés célja a lelki jelenségek közötti belső viszonyok intuitív átélése, s nem a hagyományos oksági magyarázat. Ez a cél egyben módszerességet s rendszert akar nyújtani a pszichopatológiának, szemben annak oligarchikus reményeivel. Jaspers, ki a Heidelbergi Egyetem közösségében igen szoros kapcsolatot alakított ki Max Weberrel is, önéletrajzában (Jaspers 1998) elmondja pszichopatológiájának két ihletőjét. Dilthey a triviális. O adja az igényt a megértő lélektanra. Jelen van azonban Husserl is: az ő leíró pszichológiája és fenomenológiája adja a másik ihletést, a „lényegek” keresésének útján azonban már nem követi a fiatal pszichiáter Husserlt.

Jaspers bírálja azt az objektív pszichológiát, mely az ő értelmezésében szisztematikusan eliminálja a lelki adatokat. A kísérleti pszichológiának arra a vonulatára gondol elsősorban, melyet az előző fejezetben Ebbinghaus munkájával illusztráltam. Az ezzel szembeállított szubjektív pszichológia viszont nem racionális megértést használ, s „belső oksági viszonyokat” akar feltárni. Ezeknek a viszonyoknak az átlátása egy szubjektív evidencia élményben, egy megkérdőjelezhetetlen intuícióban adott. Ahogy Störring (1928) a klasszikus kísérleti pszichológiát védelmezve fogalmaz, ez a belső pszichológia, a romantikus-misztikus mozzanatokra helyezi a hangsúlyt, nem a racionálisan rekonstruálható mozzanatra élményeink szerveződésében. Ezek a „belső oksági” viszonyok mai átfogalmazásban már nem úgy jelennének meg, mint „oksági” viszonyok, hanem mint jelentésbeli összefüggések.

Jaspers hosszan elemzi munkája – magyarul is hozzáférhető – módszertani részében, hogy menynyire elégedetlen a puszta egyedi adatgyűjtéssel, s hogyan kell e helyett az egészek megértésére törekedni a kóros jelenségek értelmezésében. Sőt, Jaspers megértés és a magyarázat szembeállításában odáig megy, hogy miután a megértést a belső szempont eljárásaként javasolta, felveti, hogy aki nem hisz a megértésben, annak következetesen meg kell változtatnia beszédmódját a viselkedésről, nem szabad naiv népi pszichológiát használnia. „[...] Ezeknek a kutatóknak fel kell hagyniuk azzal, hogy egyáltalán lelkiekről beszéljenek, hogy tudósként egyáltalán lelki dolgokra gondoljanak, fel kell hagyniuk a kórlélektan művelésével, s tanulmányaikat inkább az agyi és testi folyamatokra kellene korlátozniuk. Következetesnek kell lenniük, s nem szabad többé szakértőként megjelenniük a bíróság előtt [...] szakvéleményükben nem foglalkozhatnak a lélekkel, csakis az aggyal.” (Jaspers 1913/1986, 54. o. Huszár Ilona ford.)

A klinikai megértésfogalomnak még a mai her- meneutikai felbuzdulás előtti jellemzését adja, pszichopatológiai kontextusba helyezve Pethő Bertalan (1969) dolgozata.

Jaspers öröksége tovább él a hermeneutikai kereteken kívül is. Mind az egzisztencialista filozófiára támaszkodó vagy annak képviselőitől származó elméleti pszichológiában, mind a humanisztikus mozgalomban érezni hatását a teljes ember jelentésvilága rekonstrukciójára való törekvésnek. A 10.5. táblázat ezeket a mai párhuzamokat mutatja.

Vitatott kérdések – A kétféle pszichológia és a lélektankettéválása

Dilthey 1894-ben megjelent proklamációja azonnal élénk reklamációkat váltott ki. Így maga kérte korábbi berlini kollégája, Ebbinghaus kommentárjait. Ebbinghaus mint magánszemély, s mint tudós egyaránt reagált (Kusch 1995). Megjelent reagálása (Ebbinghaus 1896) kiemeli, hogy Dilthey néha azt a benyomást kelti, hogy a magyarázó kísérleti lélektan legjobb lenne, ha nem is lenne. Ebbinghaus megvédte a tudományos elemzést, mely ugyanakkor nem vezet szükségszerűen elementarizmus- hoz, különösen nem Herbarthoz, aki Dilthey vonatkoztatási pontja, végül nem tartja jogosnak, hogy Dilthey a kísérleti tudományban bírálta a hipotetikus jelleget. Az igenis hipotetikus, s nem vezet örök s végső ismeretekre. Dithey, nyilván főleg az olvasottsági vádak miatt, megsértődött, kongresszusi meghívást mondott le, mert ehhez egy szobában kellett volna lennie Ebbinghaussal (Kusch 1995, 168. o.).

Néhány évtized múlva, Störring (1928) a kísérleti lélektan még nagyobb muníciójával kérdőjelezi meg Dilthey általánosításait. Egyrészt a kísérleti gondolkodás-lélektan révén a kísérletező-magyarázó pszichológia is a belső világból építkezik, s korántsem annyira asszociációs, mint azt Dilthey beállítja. Ugyanakkor, miközben elismeri a lelki egészeket mint szerveződési egységeket, a tudományos kutatásban nem fogadja el a holizmust. Ez ellentmondana a karteziánus analízis elvének, hogy az egyszerűtől haladjunk a bonyolult felé. Erre a szellemtudományos pszichológia mai követői őszintén megmondanák, hogy egyik fontos módszertani alapvetésük valóban, hogy meghaladják a karteziánus episztemológiát. Störring kritizálja a fizikalizmus és a dedukció vádját is. A mai pszichológia, mondja, inkább induktív s inkább biológiai, mintsem fizikai magyarázatokat alkalmaz.

A húszas években a kiváló elméleti pszichológus, Karl Bühler is reagált erre a kettős tudatra A pszichológia válságáról szóló könyvében. Bühler (1927) szerint félrevezető válságról szólni itt: valójában a bőség zavaráról van szó. A helyes hozzáállás kulcsa két mozzanat: a megengedő attitűd, másrészt annak felismerése, hogy a jelentés és értelemtulajdonítás nemcsak a különlegesen magasrendű humán folyamatok jellemzője. Bühler Spranger 1926-os dolgozatára reagál 1927-es könyvében. Ismét egy példa arra, mennyire komolyan vették egy mást a klasszikus német tudományosságban, s mennyire olvasták a másik paradigmába tartozók munkáit is.

Ha valaki egy új témát vet fel, miért kell tudományosan kisebbrendűnek jellemeznie a szomszédját? A pszichológia nagy házában mindenki számára van hely; az egyik a manzárdból az értékek mennyboltjára irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszicho- fizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be.

Karl Bühler: A pszichológia válsága. 1927, 142. o.

Nem csak ilyen udvarias, liberálisan megengedő okokból nem tolerálja azonban Bühler azokat a törekvéseket, melyek a pszichológia egy aspektusából kiindulva az egészet ki akarják sajátítani. Az egyoldalúságok s a válság mögötti végső ok az, hogy az egyes fontosabb iskolák mind csak a lelki élet egyetlen aspektusát ismerik fel (s el). A behavioristák a viselkedést, a klasszikus német pszichológia az élményeket, míg a megértő pszichológia csak „az objektív szellemi képződményeket”. Ezek együtt kezelésének kulcsa, hogy az egész és a szabályozás fogalma mindenütt érvényesül. „Bizonyosan alig tekinthető a távolság az amőba egységes viselkedése és az emberi tudományos gondolkodás között. Mégis mindkettő két közös fogalom alá rendelhető [...]: egészleges módon szabályozott és értelemteli történéssel jellemezhető.” (Bühler 1927/1983, 392. o.) A teleo- lógia s a szabályozás fogalma adná meg Bühler szerint a kulcsot az egység megteremtésére.

A korban másik érvelő kritikus is akadt: Vigotszkij (1971, 38. o). Az ő gondja a történetiség megjelenése a szellemtudományos pszichológiában. Vigotszkij hosszan értelmezi, vajon a Spranger képviselte megértő pszichológia valóban beemelte-e a történeti szempontot a pszichológiába. Vigotszkij értelmezésében nem. Hibája, hogy elvont történelmet, s elvont lelki jelenségeket kapcsol össze, mert mindenütt a szellemi mozzanatot keresi. Miközben küzd az atomizmus ellen, maga nem tud igazi történelmet találni. Míg a természettudomány felől érkezőknek az a kulcskérdés, hogy ne legyen relativista Dilthey mondandója, Vigotszkij gondja az, hogy nem elég relativista.

Nem elegendő formálisan közelíteni a pszichológiát és a történelmet, azt is meg kell kérdezni, hogy milyen pszichológiát és milyen történelmet közelítünk. [...] A „megértő pszichológia” a legtávolabb áll attól, hogy a reális, okságilag meghatározott folyamként, nem pedig a „lélek matematikája” absztrakt egyenletként értelmezett kulturális fejlődésszemlélet elárasztja a társadalomtudományokat. Nemcsak az irodalomtudomány válik sokak kezében az értelmes rekonstrukció tudományává (megértővé), hanem a pszichológiában is újra megjelenik a megértő attitűd. A megértés mint rekonstrukció mozgatja a mai hermeneutikai elvű Freud-értelmezéseket is, hiszen az egész pszichoanalízist nem mint oki elméletet, hanem mint a páciens üzeneteinek rejtvényfejtési elvét ajánlják. De voltaképpen az antipszichiátriai mozgalom egy részére is érvényes ez: a beteg helyzetét abban az értelemben magyarázzák csak, hogy közlései milyen jelentés-összefüggéseket képviselnek.

A mai felújításokban, mint a 21. fejezetben látni fogjuk, ez a gondolatmenet mint radikális alternatíva jelenik meg. A pszichológia általános her- meneutikus megújítása Dilthey kettős pszichológiájából egyet formál, az oksági természettudományos modell helyett a pszichológiai megismerés helyes módjának a jelentésbeli összefüggések megértő rekonstrukcióját tartja. Dilthey megengedő és „radikális” olvasatának lehetőségei közül ma sokan vannak, akik Gadamer (1984) és Ricoeur (1987; 1998) általános filozófiai hermeneutikájára és az irodalomértelmezés és a pszichoanalitikus munka hasonlóságára alapozva a radikális olvasatot választják. Ez a humán tudományok és a természettudományok kettősségét felújító felfogás módszertanilag a hermeneuti- kában, tartalmilag a jelentésviszonyokban találja meg a humaniórák specifikumát. A radikalizmus abban jelenik meg, hogy az érdekes vagy releváns pszichológiát teljes egészében átvinné erre a területre, s így a Dilthey-féle megértő pszichológiát tenné a kizárólagos pszichológiává (a hazai irodalomban ezt képviseli Szum- mer 1992; 1993). A 10.5. táblázat ezeket a mai felújításokat foglalja össze.

A pszichologizmus mint a pszichológiaellenes kampány jelszava

A 19. század végének német szellemi helyzetében a pszichológiával szembeni bírálatoknak, a kísérleti pszichológia megkérdőjelezésének szinte mozgalomszerű felerősödésében fontos szervezőerővé vált a pszichologizmus ellen indított kampány. Valójában nem egyetlen irányzatról van szó, amely megkérdőjelezné a valós vagy vélt pszichologiz- must, hanem az irányzatok egész csokráról. A támadás sosem a természettudományok irányából indul, hanem a filozófia felől. Annak azonban mind keményebb, logikai és ismeretelméleti, mind lá- gyabb, életfilozófiai és fenomenológiai változatai is részt vesznek benne. A könyvben használt szerephibridizáció fogalom ellentételeként itt lényegileg szereptisztítási igény szállt szembe ezzel. Érvényes ez a törekvés az újkantiánusokra, Windelband és Rickert megközelítésére, Dilthey munkásságára, de főként Husserl irányzatára. A pszichologizmusvita, Husserl pszichologizmus kritikájától kezdve ennek a szereptisztogatási igénynek a megnyilvánulásaként kezelhető. „A suszter maradjon a kaptafánál”, a természettudós a természetnél, s a kategóriákat, annak tisztázását, hogy egyáltalán mit vizsgál, bízza ránk, a filozófusokra.

3.36. táblázat - 10.5. táblázat. A szellemtudományos pszichológia mai párhuzamai. Az első oszlop első fele mindig a bevett felfogást mutatja, a második fele és a másik két oszlop az ezzel szembeszállókat

Probléma

Irányzat

Személyek

természet vagy társadalom

etnometodológia, etogenikus irány

Goffman, Schütz, Harré

általános vagy egyén

klinikai szemlélet, romantikus tudomány

Lurija, Sacks

magyarázat vagy megértés

hermeneutikai pszichológia

Freud-értelmezők, Szummer

pszichologizmus vagy objektív szellem

kulturalizmus, III. világ

Popper, ? Cole

determinizmus vagy önalakítás, lehetőség

humanisztikus pszichológia, egzisztencializmus

Frankl, Maslow, Rogers

racionalizmus vagy irracionalizmus

antipszichiátria

Laing


Természetesen mindez a mandarinok elvesztett fölénye miatti reakció is. A pszichologizmus körüli vita ugyanis egy olyan korszakban megy végbe, ahol véget ért a német egyetem hagyományos elitista, szelektív rendszere, amely a humán érettségivel szelektált, ezt ugyanakkor belépőjegyként kezelte a felsőoktatásba. Az ipar rohamos fejlődése és a német társadalom átalakulása, valamint Althoff neves oktatásügyi kamarillapolitikus reformjai révén mindenhova beengedik a reáliskolai végzettségűeket. Sokszorosára nő az egyetemisták száma, megnő a természettudományos és technikai felsőoktatás súlya, s az a program, mely, mint a 4. fejezetben láttuk, a német felsőoktatás különleges jellemzője volt (a tudományos és a filozófiai iskolázás összekapcsolása) egyre kevésbé működik. A pszichologizmusvita mind intellektuális, mind egzisztenciális oldalaiban annak a tágabb feszültségnek a része, amely a „klasszikus örökség” nevében megkérdőjelezi a technokrata világot. Ennek a tágabb vitának a két kultúra között lesz egyik vezéralakja a weimari Németországban Spranger. Valójában, miként ez érvényes a relativista és értékcentrikus illetve értékválságról beszélő felfogásokra általánosságban is, ezek a Nagy Háború után válnak uralkodóvá, bár gyökereik korábbiak. A haladásban, az ész győzelmében és az univerzalizálódásban hívők számára nagy csapás a nemzeti felbuzdulás és a vallásháborúk óta nem látott pusztítás.

3.37. táblázat - 10.6 .táblázat. A pszichologizmussal kapcsolatos intellektuális gondok Kusch (1995) rendszerezése nyomán, kissé átalakítva

Probléma a pszichologizmussal

Jellegzetes példa

Matematikai alapozás gondjai

Az ész (reason) mindig csak ész. Ha más is, az pszichologizmus. (Wild 1940)

A logikai viszonyok objektívek [...] Ha ehelyett pszichológiailag fogalmazzuk meg őket, ezt pszichologizmusnak nevezzük. (Carnap 1950)

Szemantikai gondok

Pszichologizmus annyi, mint az A azt jelenti B esetében feltenni, hogy a „jelent” valami pszichológiai dolog helyett áll. (Sellars 1959)

[A pszichologizmus] az a tézis, mely szerint a szavak jelentését a beszélőben és a hallgatóban keltett mentális folyamatokkal kell megadni. (Dummett 1978)

A tudomány építkezése

[A pszichologizmus] szerint a tapasztalati tudományok az érzéki észlelésre vezethetők vissza. (Popper: A kutatás logikája)

A pszichológia az elme (mind) vizsgálata, míg a pszichologizmus az ‘egészséges’, ... ‘objektív’, ‘racionális’, ‘tudományos’ elme vizsgálata. (Lakatos)

A mentális világ magyarázó modellje

Nevezzük pszichologizmusnak azt a tézist, mely szerint a viselkedés értelmessége az őt létrehozó belső információfeldolgozó folyamatok jellegétől függ. (Block 1981) A pszichologizmus szerint a pszichológia legalábbis részleges magyarázati alapot ad a mentálisra. (Cussins 1987)

Szociális magyarázat

[A pszichologizmus] a jellegzetesen szociális jelenségeket pszichológiai terminusokban elemzi. (Bloor 1983)

Ismeretelméleti pszichologizmus: Megismerésünk akkor eredményezi az Igazságot, ha mindenki ugyanolyan attitűddel áll hozzá. (Fuller 1988)


Nem mindenki tartja úgy, hogy a kísérleti pszichológusoknak könnyű dolguk volt a leválásban a filozófiáról. Roger Smith (1992) a gátlás fogalomtörténetéről szóló munkájában a neurobiológiai intézmények javára megkérdőjelezi a kísérleti pszichológiának tulajdonított vezető szerepet a hagyományos tudománytörténet-írásban. Smith speciálisabban még azt is megkérdőjelezi, hogy mennyire vált magán a kísérlet világán belül Németországban függetlenné a kísérleti pszichológia. Ez impliciten a Ben-David hirdette koncepció megkérdőjelezése. Szerinte (Smith 1992, 142-144., 157-158. o.) Németországban a fiziológia és a pszichológia elkülönítése nem volt világos, s így az egész függetlenség is megkérdőjelezhető. Amerikában azonban az ifjú törököknek, a német földön képzetteknek is, könnyebb dolguk volt, itt tudták kibontakoztatni az új diszciplínát. Smith érvelése igazából hangsúlyeltolódásként értelmezhető. Az amerikaival szembeállítva a német helyzet éppen a hibridizáció révén nem elég tiszta. Husserl és társainak ingerültségét afelett, hogy a kísérleti pszichológusok veszik át a filozófiai tanszékeket, éppen ez a nem tisztázott szerephelyzet okozta. Ténylegesen ez a kampány azonban 1910 és 1950 között nem a pszichológia nagyobb önállósulását, hanem a német pszichológia jelentőségének visszaszorulását eredményezte.

A pszichológia helyét illetően tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a kezdeti intézményes sikerek Németországban túl gyorsak voltak. Nem eredményezték a pszichológia valódi intézményes önállósulását, hanem csak azt, hogy a pszichológia behatolt a filozófia terrénumára. Ez fogja megbosz- szulni magát néhány évtized múlva: a bizonytalan pozíciójú pszichológia könnyen intellektuális és hatalmi féltékenykedések tárgyává válik.

Ringer (1969) a német mandarinkultúra világát elemző könyve szerint már a 19. század kilencvenes éveitől jellemző ezekben a vitákban a védekezés támadássá válása. A humanisztikus szemében a civilizáció (ez lenne a reális és reálos világ) szemben áll a kultúrával. A nemzeti és történeti hagyományba való beágyazás, az egyén, a személyiség kultivációja mint öncél – ezek a német nevelés romantikus humboldti céljai – ekkortól valójában egy felvilágosodásellenes és tudományellenes ideológia szolgálatába állnak. A két kultúra vita (Snow 1963) ekkor zajlik le először, számos olyan sebet hagyva, amelyek az életfilozófia és a nemzeti gondolat győzelme felé mutatnak, a tudományossággal és a vele járó kozmopolitizmussal szemben. A frontok persze nem mindig a szakmák szerint alakulnak. Vannak humán tudósok is, akik elvszerűen modernisták. Hermann Paul például a modern nyelvek szorgalmazásával, a nyelvtörténet tudományos tanulmányozásával a modernizációs oldalt képviseli. A 10.6. táblázat összefoglalja és a fenti vitatott kérdések felfrissíti, milyen eltérő értelmezései is alakultak ki a pszichologizmus kifejezésnek a 19. század során, s hogyan kapcsolódik a majdani vitákhoz. Alapvetően az egyik vitatott értelme a kifejezésnek a társadalmi és történeti folyamatok visszavezetése pszichológiai jelenségekre. A másik, sajátos jelentésében: a logika és matematika visszavezetése. A 19. század végi német tudományosságban mindkettő élt, s eltérő szerzőknél ugyan, de jellegzetes ellenreakciókat váltott ki.

Vitatott kérdések – A pszichologizmus értelmezései a 19. században

A pszichologizmus kifejezés több szakaszban jelent meg a 19. században, amit Abagnano (1967) rendszerezése alapján mutatok be.

  1. Hegellel szemben: a lehorgonyo- zatlan objektív szellem ellen Fries és Beneke képviseli az erős pszicholo- gizmust: a logika eszerint alkalmazott pszichológia.

  2. Hegel alapján: enyhe pszichologizmus J. E. Erdmann: a pszichológia segédtudomány a „mentális tudományokhoz”.

  3. Mill és Comte korától: a társadalmi sajátos voltával szemben individuális naturalizmus. Ennek pozitív vonása volt, hogy egyben autoritásellenes is.

  4. Az absztrakciók gyökere a fejben. A platonizmus ellen irányul ez, s majd erre irányul Frege és Husserl bírálata.

  5. A pszichologista magyarázat félprofesszionális formában: Nyelvészet és néplélektan. M. Lazarus és H. Steinthal: a néplélektani program a társadalmi jelenségeket appercepciós törvényekre vezeti vissza, Herbartot követve. Az újgrammatikusok, Hermann Paul a nyelvi változás magyarázatát az asz- szociatív pszichológiában keresik.

Ismétlés:

Mill felfogása és a pszichologizmus

Ez a legradikálisabb kifejtés, mely két szempontot egyesít. Az egyik a társadalomtudományok redukciója a pszichológiára, a másik az egyén primátusa. Egyszerre lesz éppen ezért támadási alap mind a szociális, mind a platonisztikus ismeretelméletek számára.

Az etológia, az elme deduktív törvényeinek tudománya, és a megfigyelésen és kísérleten alapuló pszichológia az összes „morális tudomány” (i. e. társadalomtudomány és humanióra) alapja lesz.

A társadalmi jelenségek törvényei csupán a társas állapotban összekötött emberi lények cselekedeteinek és szenvedélyeinek törvényei, s nem is lehetnek mások. [...] A társadalomban élő embernek nincsenek más tulajdonságai, mint amelyek az individuális ember természetének törvényeiből fakadnak és ezekben oldódnak fel.

Mill: A logika rendszere.

1843, VI. könyv, V/5, 573. o.

A „pszichologizmus” mint káromlás

A német filozófiai hagyományban legalább Kant óta világosan létezett az elhatárolásigény ismeretelmélet és pszichológia, a megismerés egyéni folyamatai és megalapozása között. A 3. fejezetben láttuk, milyen konkrét elkötelezettségeket eredményezett ez. A 19. századi tudományosság diadalútja, a naturalista tudomány reményei azonban azt eredményezték, hogy az ismeretkritika háttérbe szorult, s egyre inkább pszichológiai és végső soron természeti értelmezést kapott a megismerés a priori rendszere. David Bloor (1983) és Martin Kusch (1995) is részletesen elemezték, hogy Hegel halála után a német filozófiában számos olyan fejlemény volt, amelyek a kanti szétválasztást ismeretelméleti és keletkezéstörténeti (pszichológiai) kérdésfeltevés között igyekeztek megkérdőjelezni, és az a priori kategóriarendszerről empirikus előfeltevéseket kialakítani. Az a priori rendszer e felfogás szerint vizsgálható fiziológiai, pszichológiai, majd Darwin nyomán, mint például Ernst Machnál, láttuk, evolúciós eredetű biológiai magyarázatot vagy motivációt keresve. Létrejött egy olyan naturalizmus, amely egészen a logikáig „elhatol”.

A pszichologizmus a német kultúra keretében úgy is tekinthető, mint Kant naturalizálása, és a brit pszichologizáló, genetikus ismeretelmélet betörése a német kultúrába. Ha így fogalmazunk, maguk a pszichologizmusviták intellektuálisan a század végén megerősödött újkantiánus mozgalom és a vele párhuzamosan kialakuló platonisztikus logicizmus igényét jelzik egyszerre a terep újrafelosztására és az egyéntől független kategóriarendszer visszanyerésére.

Martin Kusch (1995) Pszichologizmus: Esettanulmány a filozófiai tudás szociológiájáról c. könyve tanulságosan foglalja össze, milyen változatos okokból került bírálatra a pszichologizmus. Kibontakozik ezekből a vádakból, hogy egy részük nem is általában a pszichológia túlzott igényeivel kapcsolatos, hanem egy bizonyos, pl. szenzualista pszichológiáé. A 10.6. táblázat mutatja a fontosabb intellektuális bírálatokat. A példák jó része modernebb, mint a vita, amit itt bemutatok. Ez egyben azt is illusztrálja, mennyire időszerűek ezek a kérdések.

Részleteiben tekintve Kusch azt is megmutatja, hogy mennyi keresztbecsmérlés volt a pszicholo- gizmus leszólásának folyamatában. Nem teljesen logikus és következetes módon, szinte mindenki tárgyává válhatott ennek a korai és mindmáig tartó címkézésnek. Fontos megértenünk, mennyire volt az megalapozott, s mennyire csak ambíciók harcáról van szó. Intellektuális tartalmát tekintve – hol vannak az absztrakciók, mi a gondolkodást irányító szabályok státusa s hasonlók – máig velünk él ez a vita.

Husserl pszichologizmuskritikája

A pszichologizmusbírálat kiindulópontja az önállósuló formális logika intellektuális igénye volt az átfogó szenzualista pszichológiai doktrínák megkérdőjelezésére. Minden egyéb már csak ezután következett, s ehhez képest másodlagos volt. Messze vezetne ennek részletes bemutatása a matematika és logika történetében. Fontos azonban tudnunk, hogy Gottlob Frege (1884) kérdőjelezte meg igen határozottan elsőként azt a Mill képviselte felfogást, mely az absztrakciókat az egyéni képzetek játékára vezeti vissza. Az absztrakciók, melyek oly fontosak a matematika megalapozására, Fregénél egy külön létmódot kaptak, nem szükségszerűen szigorúan platonisztikusan. Valóságosak a számok, de ettől még nem kézzelfoghatóak. Frege maga úgy képzeli el a számok létezési módját, mint a fizika a súlypontot vagy a geográfia az Egyenlítőt. Száz éve múlva érdekes módon ugyanezek a példák köszönnek vissza Dennett (1991) munkájában, csak nem a számfogalom, hanem az Én-fogalom elvont jellegének illusztrálására. Ez feltehetően nem igazi hatás. Amikor az absztrakt létmódot illusztrálni akarjuk, ezek a fizikai példák a legkínálkozóbbak.

Megkülönböztetem azt, amit objektívnak nevezek attól, amit kézbevehetőnek, vagy térinek vagy valóságosnak tartanék. A Föld tengelye objektív, akárcsak a Naprendszer súlypontja, de nem nevezném valóságosnak úgy, miként magát a Földet. Az Egyenlítőről gyakran úgy beszélünk, mint egy elgondolt vonalról; helytelen lenne azonban kigondolt vonalnak nevezni; nem egy pszichológiai folyamat következményeként hozta létre a gondolkodás, hanem a gondolkodás csak felismeri, megragadja.

Gottlob Frege: Az aritmetika alapjai. 1884, 35. o.

Frege a matematika alapjaira és később, 1892-ben a nyelvi jelentésre (magyarul Frege 1980) is megmutatta a pszichologista absztrakcióértelmezés tarthatatlanságát. Sem a számok, sem a szavak jelentése nem azonosak a róluk meglevő egyéni képzeteinkkel. Ráadásul a függvény fogalom általánosításával s a mondatjelentés elemzésére való bevezetésével Frege azt is megmutatta, hogy hogyan teremt kiutat a logika az asszociatív szen- zualizmusból. A mentális reprezentáció egységei a kijelentések lesznek, s ezek szerkezete irányítja a bonyolult jelentések levezetését. Ezt a szigorú pszi- chologizmuskritikát alkalmazta Frege egyébként Husserl első pszichologista fogantatású munkáival szemben is.

Fregének kezdetben igen kevés hatása volt, neve akkor fogja bejárni a világot, amikor Russell felfedezi. Sajátosan a pszichologizmuskritikában később is háttérbe szorult a neve, s Husserl (1900-1901) későbbi bírálata lesz emblematikus jelentőségű. Martin Kusch (1995) magyarázatot is talál erre. Az egyik furcsa tény, hogy Frege idején a Jénai Egyetem tekintélye mélypontján volt. A másik ok viszont itt is a szerepversengésekkel kapcsolatos. Az egyetemi filozófusok ugyanúgy félnek a formális logikától, mint a kísérleti pszichológusoktól. Kenyerüket veszi el, hiszen kiszakít egy alapvető fejezetet a filozófiából. Husserl sokkal jobban beépült a szakma, mármint a filozófia mérvadó hálózataiba, mint Frege. Ráadásul kettőjük közt nagy retorikai különbség is van. Míg Frege csak kritizál, különösen Az aritmetika alapjaiban tekintélyeket kérdőjelez meg, olyan tekintélyeket, mint John Stuart Mill, Husserl retorikája kétélű. Husserl igen határozottan elődöket keres, nem pusztán becsmérel, s éppen Kant kettősségeiben talál előfutárt, mintegy azt kívánja visszaállítani.

Az igazi döntő szereplő tehát Edmund Husserl (1859-1938), akinek későbbi pszichológiai jelentőségét a fenomenológia elindításával a 9. fejezetben már láttuk. A fiatal matematikus kezdettől vonzódott a pszichológiához, először Wundtnál is tanult, igazán azonban Brentano matematikai egzaktság igénye ragadta meg (Osborn 1949), majd Stumpf, akinek híres könyvét ajánlotta is. Logikakorszaka hallei munkásságához kötődik (1887-1901), amit majd göttingai (1901-1916) és freiburgi (19161929) professzorság követ. A pszichológia történetébe kétszeresen beírta nevét: egyrészt mint a pszichologizmus vitriolos intellektuális és szociális kritikusa (ezt tárgyaljuk most), s mint a fenomenológiai szemlélet meghonosítója (ezt láttuk részben a 9. fejezetben).

Husserl (1900-1901) neves munkája a Logikai vizsgálódások vagy 100 oldalon át bírálja a pszicho- logizmust, elsősorban mint a logika magyarázónak szánt elméletét. Érvelésének három pillére van. Ha a logika törvényei pszichológiai törvények, (1) akkor a logikai törvényeknek is bizonytalanoknak kéne lenniük, (2) nem lehetnének a priori érvényűek, és (3) pszichológiai entitásokra kellene utalniuk, például képzetekre és asszociációkra. Ez utóbbi Husserl érvelésének legmulandóbb pontja, hiszen ahhoz kötődik, hogy éppen milyen mértékig volt saját korának pszichológiája szenzualista. A mai „logicista” kognitív pszichológia viszont nem teszi szükségszerűvé, hogy szenzualista pszichológiai entitásokra hivatkozzunk a lelki élet jellemzésekor. A hosszas érvelés egy máig tanulságos kérése, hogy lehetnek-e alternatív logikai rendszerek abban az esetben, ha a logika pszichológiai alapú? Emlékezzünk rá (4. fejezet), hogy a nyolcvanas években az alternatív tér koncepciókra nézve az empirista és bizonyos értelemben pszichológistának is tekinthető Helmholtz ezt hirdette. O komolyan hitt abban, hogy mivel a térszemlélet tanult, a matematika változásának, a nem euklideszi geometriák megjelenésének megfelelően megváltoztatható maga a térszemlélet is. Ami logikánk relativizmusát illeti, a Husserl és kortársai számára képtelennek tűnő kérdés, tehát hogy lehetnek-e pszichologista értelmezés mellett, vagy ha tágabban gondolkozunk, naturalista értelmezések mellett alternatív logikák, illetve, hogy lehetnek-e nem teljes logikai rendszerek az embernél, a kognitív kutatásban s a mai tudatelméletben középponti gondolattá vált. Daniel Dennett (1998a) beszél arról, hogy lehetnek nem következetes és nem teljes logikai rendszerek, ugyanis a logikai rendszerek kialakulása is evolúciós kérdés. El tudhatunk képzelni olyan lényeket, amelyek nem minden szükségszerű következményét fogadják el egy kijelentésnek, csak azok egy részét. Van itt persze egy a husserli pszichologiz- musviták korára visszamenő elrejtett paradoxon. A „nem minden szükségszerű következményét” kifejezés felteszi, hogy van egy másik, mintegy abszolút érvényű rendszer, amely mintegy normatívan (Husserl így képzelte el) meg tudja adni, hogy mely következmény fogalmak szükségszerűek ahhoz, hogy egy logikai rendszer koherens legyen.

Husserl, miután azt bizonyította, hogy nem lehet érvényes és működő logikát alapozni egy szenzua- lista pszichológiára, később már a pszichologizmus tágabb jellemzésére és bírálatára tér vissza, nemcsak mint logikai kérdésre. Amikor a fenomenológiai programot először kifejti, 1910-ben világosan megfogalmazza, hogy a spekulatív pszichológia lehetősége mellett áll ki:

Ami a pszichológia és filozófia közeli affinitásáról elhangzott, nagyon kevéssé áll egyébként a modern egzakt pszichológiára, amely annyira idegen a filozófiától, ameny- nyire ez egyáltalában lehetséges. Ámde ha ez a pszichológia kísérleti módszerei folytán az egyetlen tudományos pszichológiának tarthatja is magát, és lenézheti az „íróasztal-pszichológiát”, mégis kénytelen vagyok súlyos következményekkel terhes eltévelyedésnek nyilvánítani azt a véleményt, hogy ez a pszichológia lenne a pszichológia, a teljes értelemben vett pszichológiai tudomány. [...] A kísérleti pszichológia úgy viszonyul az originális pszichológiához, mint a társadalomstatisztika az originális társadalomtudományhoz. [...] A kísérleti lélektan esetlegesen elérheti azt, hogy segítségével értékes pszichofizikai tényeket és szabályosságokat állapítunk meg, tudat-tudomány nélkül azonban, amelyik rendszeresen, immanensen vizsgálja a pszichikumot, e tények és szabályozások mélyebb megértése és végleges tudományos értékelése nem történhetik meg.

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány.

1910/1972, 131-132. o.

Baránszky Jób László ford.

A Husserl emlegette „tudat-tudomány” a példák tanúsága szerint megfelel a Brentano remélte leíró pszichológiának, s maga az egész kettősség is a példák alapján a kategóriaelemzés előtérbe állítását képviseli. Olyan pszichologizmusbírálat ez, amely genealógiájában visszamegy éppenséggel a pszicho- logizmus kiinduló mesterének, Millnek a kettősségére, csak itt már nem végső magyarázó értékű a pszichológia. Érdekességként megemlíteném, hogy Kornis Gyula már 1911-ben (!) pozitíven s hosszan idézi Hussserlnek ezt az írását. Érdemes emlékeznünk erre, mikor a mai világban hiszünk a tudományos kommunikáció felgyorsulásában!

A naturalizmus bírálata Husserl kiindulópontja: mindenütt tetten éri azt a gondolkodásmódot, amely „a formállogikai elveket, az úgynevezett gondolkodási törvényeket, a gondolkozás természeti törvényeiként értelmezi. [...] naturalista [...] szándéka, hogy tudományosan – tehát minden értelmes lényre kötelezően – megismerje, mi is az a mindenütt tényleges igazság, a ténylegesen szép és jó [...] s e tudat kölcsönözte teljes lelkesedéssel száll most síkra tanítóként és gyakorlati reformátorként a ^természettudományi értelemben« igaz, jó és szép érdekében” (Husserl 1910/1972, 120. o.). Valójában számára a pszichologizmus ennek a naturalizmusnak a vezető esete. Ezért tudott az ő eredetileg logikai hangsúlyú pszichologizmuskri- tikája mintegy zászlóshajójává válni egészen más eredetű és hangsúlyú, például szociális pszicholo- gizmuskritikáknak.

Husserlnek, ami a pszichológia sorsát illeti, van konkrét tanácsa is:

A pszichikait leíró, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány a maga természeti vonatkozásaiban csupán akkor folytathatja vizsgálódásait, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudatot, valamint immanens korrelátumait lényegalakzataik szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg megvizsgáljuk és rögzítjük. Csak egy valóban radikális és módszeres fenomenológia [...] képes arra, hogy megértesse velünk a „pszichikait” – az egyéni és közösségi tudat szférájában egyaránt.

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány.

1910/1972, 160-161. o.

Baránszky Jób László ford.

Ez egyben feloldja azt is, amit Husserl „az antipszi- chologizmus paradoxonának” nevez, vagyis azt, hogy a megismeréselmélet egyáltalán nem pszichológiai elmélet (uo. 161. o.). A fenomenológia ugyanis közös alapja lesz mind a filozófiának, mind a pszichológiának, s így (értsd Husserlre támaszkodva) azok most már termékenyen egymás közelébe kerülhetnek. Vagyis a pszichologizmust váltsuk fel fenomenologizmussal. Husserl csendes kritikájához képest nagy hanggal, de a mai hermeneutikai irányzatok pontosan ezt az új imperializmust kísérlik megvalósítani a pszichológiában is.

A kísérleti pszichológia mint egzisztenciális fenyegetés az akadémiai világban. A pszichologizmusvita emberi háttere

A német helyzet sajátossága az egzisztenciális feszültségekkel is összefügg, pontosan azzal a szerephibridizációval, amit a 6. fejezetben mint a kísérleti lélektan szerepmodelljét jellemeztem. A 9.2. ábra a kísérleti laboratóriumok büszke térhódítását összegezte a német nyelvterületen. Ennek azonban volt egy egzisztenciálisan fenyegető mozzanata is: mint már Ben-David és Collins (1966) klasszikus elemzése is rámutatott, a pszichológiának ez a terjedése nemcsak intellektuálisan volt fenyegető a hagyományos filozófusokra, a teoretikus pszichologizmus révén, hanem állásaik szempontjából is.

Mindez érinti a pszichológiát is: vajon melyik oldalon legyen a pszichológia. Faktuálisan, hangzik a szellemtudósok véleménye, átcsúszott a természeti irányba, ezt kell kiegyenlíteni.

Mint Martin Kusch (1995, 126-127. o.) beszámol róla korabeli források alapján, a wundti minta – a természettudós állást kap a filozófián pszichológiai címszó alatt – hatására két évtized alatt a filozófiai tanszékeken a kísérleti pszichológia na- turalisztikus uralma 7,7-ről 22,7%-ra nőtt, mint a 10.7. táblázat mutatja. 1913-ban ezek a filozófiára átrándult pszichológusprofesszorok Ach, Krüger, Marbe, Martius, Messer, Meumann, G. E. Müller, Stumpf és Wirth voltak. A lista nem érdektelen a konkrét személyekre nézve. A tíz személyből egyedül Meumann olyan, aki megfelel a kritikusok karikatúrájának, bár éppenséggel ő pont nem gombokat nyomogat, hanem iskolásokkal kísérletezik. A többiek valamilyen értelemben a mi szemünkben közelebb állnak az aktusok, a fenomenológia, az in- nátizmus vagy a logika világához, nem empiricista metateóriával élő tudósok.

Husserl a fenomenológia alapvetésében, egy lábjegyzetben panaszkodik is az állások elvétele miatt.

A [filozófiai fakultások természettudományi csoportjai] most a természettudósok nyomásának engedve nagyon buzgólkodnak azon, hogy filozófiai professzúrát is kapjanak azok a kutatók, akik a maguk területén talán nagyon kiválóak, a filozófiához azonban nincs több érzékük, mint a kémikusoknak vagy a fizikusoknak.

Husserl 1910/1972, 162. o.

Ennek az utalásnak a hátterében egy nagyon is konkrét ügyről van szó: a marburgi egyetemen kiírt rendkívüli tanári állással kapcsolatban nagy ellenállás volt a minisztériumban Theodor Lipps, a pszichologistának titulált logika- és esztétikakutató, valamint Ernst Jaensch önjelöltsége ellen. Ezek bírálatával együtt a kar és a filozófia tanszék ellentmondott egymásnak az alternatív jelöltet, Ernst Cassirert illetően. A kar nem szeretett volna még egy neokantiánust hozni az egyetemre. Végül az újkantiánus Cohen nyugdíjba vonulása után az ő állását kapta Jaensch, a pszichológus 1912-ben. (Az utókor bölcsességével megjegyezhetjük, hogy az összes jelölt közül Cassirer bizonyult a legmaradandóbb jelentőségűnek, s természetesen nem ő kapta az állást.)

A kinevezés számos tiltakozást s egy kiáltványt eredményezett a pszichológia előrenyomulása ellen. Kusch (1995, 191. o.) még azt is említi, hogy Husserl már korábban is javasolta magáncsatornákon, hogy hozzanak létre egy professzori kollé giumot a kísérleti pszichológia ellen. Mitchell Ash (1980b) megadja a petíció egész szövegét, én itt jórészt ennek alapján ismertetem.

3.38. táblázat - 10.7. táblázat. A kísérleti pszichológia a német filozófiai tanszékeken a századfordulón (Frischeisen-Köhler korabeli adataiból Kusch1995, 126-127. o. nyomán)

Év

Filozófiai tanszékek

Ebből kísérleti pszichológus

1892

39

3

1900

42

6

1913

44

10


A kísérleti pszichológia örvendetes haladásával nem haladt előre a speciális tanszékek kreálása. Ez a helyzet aggasztó a filozófia számára, különösen azért, mert – s itt jön a sajátos filozófiai irány preferálása – „a filozófiai munkaterület egyre növekszik, s mivel a diákoktól nem szabad megvonni annak lehetőségét, hogy rendszeres irányítást kapjanak professzoraiktól, valamint a világnézetről és az életfilozófiáról, különösen ezekben a filozófiailag zavaros időkben” (Ash 1980b, 407-408. o.). A következtetés egyébként el lehetne ma is fogadni. Legyen igazi függetlenség.

A kísérleti pszichológiát csak saját professzorátusok kialakításával kell támogatni, s mindenütt, ahol korábban filozófiai professzúrákat pszichológusok foglalnak el, új filozófiai professzúrákat kell létrehozni.

A filozófiaprofesszorok petíciója. 1913.

Hasonló durva hangok már korábban is elhangzottak állásféltéstől motiválva, a pszichológiát gúnyolva. Az újkantiánus Windelband (lásd Kusch 1995, 171. o.) már 1909-ben azt írta, hogy: „Egy ideig Németországban úgy gondolták, hogy valaki közel áll a filozófiai tanszékvezetéshez, ha módszeresen meg tud nyomni egy elektromos billentyűt [...]”

A kiáltványt a később életfilozófusnak, fenome- nológusnak s egyebeknek bizonyult, összesen 107 osztrák, német és svájci német filozófus fogalmazta meg mint folyamodványt, amelyben azt kérik, ne kapjanak kísérleti pszichológusok tanszéket. Óriási vitát kavart ez a kiáltvány.

Az idős Wundt 1913-ban egy egész könyvet írt a kísérleti pszichológia kettős attitűdjének védelmében. A könyv címe is drámai: A pszichológia létért folyó küzdelme. Egy olyan kettős attitűd védelmében szól, amely azt hirdeti, hogy szemben a naiv naturalizmussal, a pszichológiának igenis szüksége van a filozófiai műveltségre, és igenis kapcsolatot kell tartani filozófia és természettudományos pszichológia között, illetve, hogy a pszichológia egésze másik arcával a társadalom felé tekint, az úgynevezett néplélektani iránya révén. Husserllel szemben Wundt azt védi, hogy a pszichológusok igenis kifinomultak filozófiailag, az élettanászokkal szemben magát a filozofikus pszichológiát védi, Dilthey követőivel szemben pedig a néplélektant hirdeti.

Wundt saját renegát követőjével, Külpével is vitázik, aki amellett érvelt, hogy a kísérleti pszichológia és a filozófiai pszichológia sok egy embernek, s külön világa kell legyen a pszichológiának. Ezt képviselte egyébként Münstenberg is.

Wundt egyenesen azt hirdeti:

Habilitációra nem szabad elfogadni olyan jelöltet, aki pusztán kísérletező, s akinek nincsen egyszerre pszichológiai és filozófusi iskolázottsága. [...] a filozófusoknak és a pszichológusoknak egyaránt egy olyan helyzet létrehozásán kellene munkálkodniuk, ahol a pszichológiát képviselni hivatott filozófiai tanszékekre csak olyan embereket javasol, akik képesek hatékonyan s önállóan képviselni a filozófiai diszciplínákat.

W. Wundt: A pszichológia létért folyó küzdelme. 1913, 38. o.

Wundt közbeavatkozása nem oldotta meg a feszültséget. Inkább egy idős ember kései haldoklásának tartották, igen jogtalanul és igazságtalanul. Marbe (1913) szintén könyvet írt a petíció ellen. Rámutatott, hogy ez a modern pszichológia egészét kérdőjelezi meg, s azt is hirdeti, hogy minél tudósabb valaki, annál kevésbé fog világnézeteket hirdetni, tehát annál kevesebb baj lesz vele. Nem minden szarkazmus nélkül statisztikát is készített az aláírók felkészültségéről. (Íme a természettudós, amint módszereit használja egy tudományos vitában is!) A kiáltványt azonban, s itt láthatunk egy példát Kusch kiterjedt szociológiai elemzéseire, a szóba jöhető filozófusoknak csak mintegy 41 százaléka írta alá. Azt, hogy ez valójában nem valamiféle elnyomatás elleni tiltakozás, hanem a pszichológia ambícióinak világos megkérdőjelezése, jól mutatja az aláírók és nem aláírók statisztikája. Az aláírók közt alig vannak, akik valaha is tartottak kurzusokat a pszichológiáról, és valaha is írtak volna róla. Összesen például 7 százalékuk írt róla, míg a nem aláírók 51 százaléka írt már pszichológiáról, s 43 százaléka rendszeresen tart pszichológiai témájú kurzusokat. Vagyis az aláírók kevésbé kompetensek a pszichológia megítélésében, mint a nem aláírók. Mindez számunkra jól mutatja, hogy itt egy valódi állásféltés meghatározta rivalizációról van szó. Akkor persze az érintettek nem hitték ezt el. Marbe egyébként következetes volt. A húszas években Würzburgban elérte, hogy a pszichológia a filozófia és a pedagógia mellett önálló doktori tárgy lehessen.

Általánosságban azonban, mint Ash (1980b) elemzi, a keserű vita ellenére a pszichológia teljes önállósulása a német világban nem valósult meg. Emiatt azután a harmincas évekre a pszichológia erőteljesen a nemzeti és társadalmi hivatással eltelt pedagógia szolgálóleánya lesz. Számos tanszéket, melyeket hagyományosan a pszichologizmus diadalútja idején a pszichológusok vettek el a filozófusoktól, már akkorra a pedagógusok vesznek át. A pszichológia egyre inkább az alkalmazott pszichológia irányába mozdul el, és egyre nagyobb a szerepe nem pusztán az életfilozófiának, szemben a naturalizmussal, hanem a Dilthey-reneszánsznak is. W. Stern és K. Bühler, majd 1929-ban a maguk petícióját kénytelenek megfogalmazni, azt kérve, hogy korábbi pszichológusok vezette tanszékek ne pedagógusok uralma alá kerüljenek. Általában jellemző ez a korra. Sexton és Mishiak (1958) is említik, hogy a két háború közti korszakban, az alaklélektan virágzása közepette, a német akadémikus pszichológia egyre inkább a pedagógia uszályába kerül, illetve a másik felében a gyakorlati pszichotechnikai szempont kezd uralkodni. Hasonló fejlődés ez, mint a harmincas években a Szovjetunióban, illetve az ötvenes évek Magyarországában.

Tartalmilag is érdekes dolog történt. A 10.2. ábra mutatja a pszichologizmusviták idői alakulását a német szakirodalomban. A csúcs a német szakirodalomban valamikor 1909 és 1914-15 között van. Az első világháború alatt szép jelszavakat is hangoztatva (Fogjunk össze mindannyian a haza érdekében!) az egész pszichologizmusvita háttérbe szorul. Ez önmagában még érthető lenne, az érdekes azonban, hogy a háború után a német szellemi életben később oly kérdésessé vált irra- cionalista életfilozófiák válnak dominánssá. Az életfilozófia és a fenomenológia győzelme az egész pszichologizmusvitát a logika, a nyelvészet és hasonlók státusáról háttérbe szorítja.

A logika státusával és a naturalizmussal kapcsolatos attitűdöket érintő vita a társadalmi kontextus megváltozásával egy alapvetően irracionalista és az egész vitát annak minden résztvevőjével együtt elavulttá tevő és megkérdőjelező attitűdhöz vezetett. A tudásszerveződés különböző értelmezései helyett egy meglehetősen romantikus, irracionalista felhangoktól korántsem mentes életfilozófia általános győzelmét figyelhetjük meg a háború utáni német szellemi életben. A pszichologizmusviták háttérbe szorulnak, helyüket köd, homály s nemze- ties romantika foglalja el. A 10.3. ábra azt mutatja, hogy ezzel párhuzamosan megváltozott a nemzeti pszichológiák súlya: a német pszichológia jelentősége lecsökkent. Fenyegető tanulság arra nézve, milyen nagy történetbe illeszkedett az egyszer már lejátszódott harc a természettudományos szemlé let úgymond túláltalánosítása miatt. Ezt kell szem előtt tartanunk ma, amikor saját felfogásunk hasonlóan motivált bírálataival találkozunk. A naturalista és racionalista ember számára (s tankönyvem ezt a szemléletet képviseli) a vita arról is tanúskodik, hogy milyen hosszú távú társadalmi és intellektuális tétjei lehetnének ma is, például a kognitív vállalkozást érintő nagyszámú bírálatoknak.

10.2. ábra. A pszichologizmusvita felfutása és lecsengése a német szakirodalomban (Kusch 1995, 100. o. nyomán)

10.3. ábra. A különböző nyelvű pszichológiák súlya a publikációk tükrében (Ben-David 1971, 196. o.)

Egy pozitív példa: a mondatszerkezet kategóriái és a pszichologizmus

Arra, hogy hogyan is jelennek meg a századforduló német szellemi életében az alternatív logikai, pszichológiai és szaktudományos magyarázatok egy konkrét kérdésben a legjobb példa a nyelv, itt a századfordulón már ötven éve léteztek a pszicho- logista próbálkozások. A nyelv leíró, strukturális mozzanatait tekintve ezek vitája egy pozitív felismerésre vezetett, arra, hogy felismerjék: a mondatok szerkezetének megalapozásában igazából a versengő három felfogás kiegészítő viszonyban van.

A pszichológiai felfogás a pszichológiai alany és a pszichológiai állítmány fogalmát tartotta alapvető tagoló elvnek. A logikai felfogás, viszont a kijelentéslogika akkor már kissé elavult szubjektum és predikátum fogalmából indul ki. (Ez azért volt elavult, mert Fregétől kezdve a logikában előtérbe került az a gondolat, hogy maga a szubjektum csak egy lehetséges argumentum a predikátum szerkezetben.) E kettő vitája közben derült ki, hogy van egy harmadik artikuláció is, s ez vezet majd a formális nyelvészet megszületéséhez: a tulajdonképpeni nyelvi tagolódás. Olyan konkrét kérdésekben jelent meg ez a vita, mint például az indoeurópai esetrendszer helyes értelmezése. A pszichológusok igyekeztek a helyi viszonyokra visszavezetni az eseteket, a logikai modellben hívők viszont logikai kategóriákra, mígnem aztán évtizedek során a tulajdonképpeni nyelvi kategóriák szerinti elemzés győzött. Vagyis a diszciplínák önállóságának védelmével kapcsolatos presztízsküzdelem hosszú évtizedes patthelyzetek után valódi tartalmas szintézishez vezetett. Mára ezek (az ún. logikai, pszichológiai és nyelvi szerkezet) egy közös modell reprezentációs szintjeivé váltak a nyelvészetben. Ugyanakkor az

egyes szakmák annak idején imperialisztikus szóhasználatának meglett a pozitív hatása, csak sokáig tartott, míg ráébredtünk erre.

A pszichologizmus és a szellemtudományos pszichológia körüli viták tanulsága a mai pszichológia számára

Valójában a közel egy évszázada elkezdődött pszicho- logizmus vitának, melynek, mint láttuk, a káromló kifejezéseket illetően megvan a folytonossága, számos tanulsága van a mai természettudományos meggyőződésű pszichológusok számára.

  1. A naturalizmus nem azonos egy adott elmélettel a pszichológiában. A klasszikus pszichológiát az tette védtelenné a logikával szemben, hogy a természettudományos lélektant azonosította egy asszociatív szenzualizmussal. A pszichologizmus a naturalizmus tágabb keretébe illeszkedik, ezzel elveszíti pejoratív ízét. Ez felel meg annak a naturalizált, bár nem mindenki által üdvözölt felfogásnak ismeretelmélet és pszichológia viszonyáról, amit Quine hirdet. Száz évvel ezelőtt Husserl azért indult harcba, hogy visszaállítsa Kant kettősségét. A mai logikusok egy része a naturalizálással ezt újra el akarja tüntetni.

Az episztemológia használhatja a természettudomány forrásait. [...]

Az episztemológia, vagy valami efféle egyszerűen mint a pszichológia s ezáltal a természettudomány egy fejezete találja meg helyét. Egy természeti jelenséget vizsgál, vagyis tárgya fizikai.

Wilburn Quine: Ontológiai relativitás...

1969, 90., 82. o.

  1. A logicizmus a reprezentációelméletek révén integrálódott a pszichológiába. Leibniz és Frege bosszújának is nevezhető az, hogy az eredetileg a pszichológiával szembeállított felfogások a reprezentációról a pszichológia formalizálódása révén annak részévé válnak. A tudásreprezentáció logikai elméletei egy évszázaddal Frege után felújítják a pszichologistaattitűdöt az ismeretelméletben. Másképp is meg lehet ezt fogalmazni, s éppen ez teszi a pszichologizmus vizsgálatát aktuálissá. Ha ugyanis a kognitív tudomány látszólag pszichologista modelljeinek tartalmát tekintjük, ezek a tudás logikai szerveződését hirdetik. Azt is mondhatnánk tehát, hogy az egy évszázad múlva történő felújítás Frege bosz- szúja. Igaz, hogy sokan ma úgy gondolják, hogy az ismeretelmélet kérdéseire a természettudományok, a biológia s az ilyennek feltételezett pszichológia fogja megadni a választ, ugyanakkor a válasz célfüggvénye már nem az asszociáció világa, hanem a tudás logikai szerveződése. Végül is, bármennyire is vitában álljanak egymással, a tudás logikai szerveződésének különleges problematikáját állítja előtérbe már Jean Piaget is, ma pedig Jerry Fodor vagy Daniel Dennett egyaránt.

Ez a fejlemény tudománytörténetileg egy cinikus megjegyzésre ad módot. A nemzedékváltással, mikor már nincs aki emlékezzen arra, milyenek is voltunk, sikeres eljárás a régi ellenfél felfogásának bekebelezése.

  1. A normatív mozzanatot, mely Husserl számára még botránykő volt minden pszichológia irányába, vagy legalábbis minden „genetikus” pszichológus számára, a pszichológia is beilleszti az egyén gondolkodásáról szólva. Megjelenik ez a modern nyelvészet és az erkölcsi fejlődés mentalisztikus értelmezésében, hogy csak két szélső példát vegyek.

Szakirodalmi eligazító

Bergson számos munkája szerepel magyarul a bibliográfiában. Bergson értékeléséhez jó forrás az Anyag és emlékezet új amerikai kiadásának függeléke (Bergson 1991). Dienes (1914, 1923, illetve 1987) pedig Bergsonon túl is izgalmas olvasmány. Lacombe (1930) és Pléh (1989) kiindulások a bergsoni pszichológia értékeléséhez.

A szellemtudományos pszichológiához Dilthey és Spranger magyarul is olvashatóak. Az egész megközelítés jellemzésére Whinch (1988), Erdélyi (1972) és Mátrai (1974) jó kiindulópont; a kritikához pedig Bühler (1927). Jaspers patológiai nézeteit a Pethő Bertalan (1986) szerkesztette kötet mutatja be. A mai fenomenológiára a Hernádi Miklós (1984) szerkesztette kötet gazdag válogatás, bár a pszichológia kissé soványan jelenik meg benne. A fenomenológiai pszichiátriára és pszichopatológiára és Jaspers nézeteire Pethő Bertalan (1969; 1986) szöveggyűjteménye s a megértés fogalmát tárgyaló dolgozata jó kiindulópont, a pszichologizmusvitákra pedig Kusch (1996).