Ugrás a tartalomhoz

A lélektan története

Pléh Csaba (2010)

Osiris Kiadó

5. fejezet - 15. RÉSZ – A nagy iskolák nyomában és árnyékában

5. fejezet - 15. RÉSZ – A nagy iskolák nyomában és árnyékában

Tartalom

14. FEJEZET – A mélylélektani iskolák: a pszichoanalízis megoszlásai és a neofreudizmus
A pszichoanalízis áthatja a kultúrát
Az első szakadás: Jung analitikus pszichológiája
Adler individuál- pszichológiája
A freudi pszichoanalízis saját fejlődése
A neofreudizmus Európában és Amerikában: a pszichoanalízis szociologizálódása
Kulcsfogalmak
Szakirodalmi eligazító
15. FEJEZET – Egyén és típus: a személyiség-lélektan és –mérés diadalútja
A személyiség témává válása: William Stern
A típusfogalom a társadalomtudományokban
A típus diadalútja a pszichológiában: testi és tisztán pszichológiai tipológiák
A statisztika és a képességpszichológia
Kulcsfogalmak
Szakirodalmi eligazító
16. FEJEZET – A motiváció és a dinamikus pszichológiák
A motiváció mint hiányzó láncszem
Woodworth dinamikus lélektana
McDougall hormikus pszichológiája
A motivációs gondolat továbbélése a korai etológiában
Az emberi motívumok rendszerezése
Kulcsfogalmak
Szakirodalmi eligazító
17. FEJEZET – A fejlődéselv diadalútja
A gyermeki világképtől a műveleti logikáig: Jean Piaget
A Piaget-hagyomány és a magyar pedológia: Mérei Ferenc
Henri Wallon: a marxizmus a fejlődéslélektanban
Vigotszkij és Piaget
Kulcsfogalmak
Szakirodalmi eligazító
18. FEJEZET – A lelki jelenségek társas elméletei és a szociálpszichológia diadalútja
Az emberi társas lét és a lelki jelenségek szerveződése
A francia szociológiai iskola és a pszichológia
Janet magatartás-pszichológiája
A primitív gondolkodás
Karl Bühler jeltani felfogása
A hivatásos szociálpszichológia kialakulása
Társas és társadalmi: hogyan látjuk ezt ma?
Szakirodalmi eligazító
19. FEJEZET –A pszichológia mint tanuláselmélet: a neobehaviorizmus
Furcsa házasság: liberalizálódás és szigorúbb normák
A tudományelmélet hatása: a neopozitivizmus és a pszichológia
A tanuláselméletek kora
Útban a mai pszichológia felé: a neobehaviorizmus a háború után
Szocializáció és tanuláselmélet
A fiziológiai gondolkodás a neobehaviorizmusban
Kulcsfogalmak
Szakirodalmi eligazító
20. FEJEZET – A szovjet-orosz pszichológia
Társadalmi háttér – miért külön?
Az orosz pszichológia a forradalom előtt
Az első marxista próbálkozások: a viselkedéselv Blonszkij és Kornyilov munkáiban
Alternatív koncepciók
Pavlov és a Pavlov-iskola
Korai freudisták
A második marxista hullám: a Vigotszkij-iskola és Rubinstein
A pszichológia diszkreditálása: a sztálini kor és a pszichológia
A száműzetés vége
Kulcsfogalmak
Szakirodalmi eligazító
21. FEJEZET – Útban a mai pszichológia felé
A pszichológusi szakma elterjedése
A kísérleti lélektan átalakulása: a kognitív pszichológia megjelenése
A kognitív szemlélet kiterjedése
Új értelmezések a pszichológia jövőjéről
Szakirodalom eligazítható
22. FEJEZET –Az ezredforduló pszichológiája
A pszichológiai magyarázat sokrétűsége
A kogníciótól a társas megismerésig
Az információs társadalom és a pszichológia
Új mentális architektúrák?
Új alkalmazott pszichológiák: a hivatás változásai
A pszichológiatörténet-írás átalakulásai
Kulcsfogalmak
Szakirodalmi eligazító

A 20. század közepén a pszichológia képét kétségkívül a három nagy irányzat, azok harca, meghaso- nulásai (a különböző neo táborok megjelenése) határozzák meg. Hetven év távlatából azonban mára már világosan látjuk, hogy a pszichológia sorsába ugyanilyen jelentőséggel szóltak bele azok a kevésbé zajos s kevésbé szervezkedő törekvések, melyek a nagy iskolák táborhelyei mentén helyezkedtek el. Részben megerősödnek s külön integrációs programokat alakítanak ki az ágazati pszichológiák, s saját úton fejlődnek különböző alkalmazott lélektani területek. Emellett külön kisebb elméleti pszichológiák is létrejönnek az egész lélektan átfogásának ambíciójával.

Intellektuális hozamuk mai újrafelfedezésükkor vált világossá; részeredményeikben s módszertani kérdésekben pedig sokszor úgy tűnik, többel gazdagították a pszichológiát, mint nagyobb port kavaró társaik. Átfogó jellemzőjük, hogy toleránsak a pszichológiai elméletalkotásban: az embert bonyolultabb lényként képzelik el ahhoz, hogy viselkedésének egyetlen meghatározója mindent magyarázni tudjon vele kapcsolatban. Emellett olyan gondolati modelleket állítanak mintaként előtérbe, melyek kevésbé nyilvánvalóak, mint a nagy iskolák törekvései, illetve amelyek egyes ágazati pszichológiákat emelnek magyarázati rangra az egész pszichológiában.

Könyvem e részének felépítése a nagy irányzatok s az árnyékukban körvonalazódó többi integráció kettősségét próbálja tükrözni. A különböző mélylélektani irányzatok és a neobehaviorizmus adják meg azt a keretet, melyek közé beiktatom az egyéb integrációkat. Az elrendezés célja, hogy éreztesse, milyen kölcsönhatások jöttek létre a nagy iskolák s a kisebb irányzatok közt, s hogyan vezet ez a kölcsönhatás a mai lélektan arculatának formálódásához.

14. FEJEZET – A mélylélektani iskolák: a pszichoanalízis megoszlásai és a neofreudizmus

A pszichológia kulcsproblémája nem egy ösztönös vágy kielégítése vagy frusztrációja, hanem az egyén és a világ közötti sajátos viszony.

Eric Fromm: Menekülés a szabadság elől. 1993, 235. o. Bíró Dávid ford.

A pszichoanalízis áthatja a kultúrát

A pszichoanalízis mindenki által elismert nagy érdeme, hogy előtérbe helyezte minden megismerés és viselkedés vágyak által befolyásoltságát és a kora gyermekkor jelentőségét. Emellett mint klinikai irányzat, magának a pszichoterápiás szemléletnek az úttörője az egész modern pszichológiában. Ennek köszönhetően hatása a huszadik század közepén között jóval túlmegy a közvetlen analitikus mozgalmon. Olyan kutatók, mint Piaget és Watson, sőt, a fiatal Vigotszkij adóznak Freud fejlődési gondolatainak. Általában is igaz, hogy számos más irányzathoz tartozó pszichológus, akik a klinikai adatszerzés kizárólagosságában vagy bizonyító értékében egyáltalán nem osztják az analitikusok felfogását, Freud klinikai tapasztalaton alapuló téziseiből hipotéziseket merítenek a hagyományos kutatási módszereket használó pszichológiai munkához. A gyermeknevelési szokások és a személyiség kapcsolatának kiterjedt elemzése, például jellegzetes behaviorista témává válik, a szexuális elfojtás és tekintélyelvűség kapcsolatának vizsgálata pedig a szociálpszichológia és a szocializációkutatás nagy témája lesz. A klinikai módszer kizárólagos használatát és a kultúrtörténeti spekulációkat azonban általában éles kritikával illetik pszichológusok és filozófusok egyaránt.

A pszichoanalízis hatásának megértéséhez azonban azt is tudnunk kell, hogy a két háború között a pszichoanalízis messze túlmutat a pszichológián és a pszichiátrián. Hipotéziseket és vitatémákat ad más társadalomtudományoknak. A néprajzban Freudnak az elfojtás és a kultúra kapcsolatára vonatkozó nézetei találnak nagy visszhangra. A magyar Róheim Géza (1891-1953) népszokások és mítoszok szimbolikus értékét tárja fel az analitikus értelmezés technikájával, majd törzsi népek közötti expedíciói során mini „pszichoanalíziseket” végezve igazolni véli az Ödipusz-komplexus egyetemességét. Bronislaw Malinowski (1884-1982), a lengyelbrit antropológus a Trobriand-szigeteken végzett terepmunkái alapján viszont éppen ezt az egyetemességet kérdőjelezi meg, hogy azután az amerikai Margaret Mead (1901-1978) egyenesen a férfi és nő közötti viszonyok s a szocializáció menetének határozott relativitását hirdesse különböző kultúrák összehasonlítása alapján (1970). A viták azóta is tartanak. Akárcsak az irodalomtudományban, ahol a pszichoanalitikus szublimáció és elaboráció eszmerendszere Freud úttörő tanulmányai nyomán úgy jelenik, meg mint királyi út az alkotás keletkezésének elemzéséhez. A kritikus elmék, pl. a magyar származású Hauser Arnold (1980) azt vetik fel ez ellen, hogy hol marad a konfliktusok mögött a mű, a művészet specifikuma. Ez a folyamat nem állt meg a harmincas években. Mint Bókay és Erős (1998) tüzetes szöveggyűjteménye megmutatja, a mélylélektani művészetértelmezés a hermeneuti- kus és a posztmodern irodalomelméleti törekvések keretében még új lendületet s új szellemi orientációt is vett.

Mindez egy tágabb érvényű folyamatot is tükröz. A pszichoanalízis nemcsak sok társadalomtudománynak lett megtermékenyítője s a szellemi élet része (gondoljunk csak József Attilára és a magyar szellemi életre a harmincas években), hanem gondolatrendszere „lesüllyedt kultúraként” a hétköznapi gondolkodás részévé is vált. Sokan észrevették, hogy Freud igazi hatása nem is a díványokon át valósul meg, hanem abban, hogy megváltoztatja az ember képét saját magáról. A nem tudatos meghatározottság, a vágyak és a szexualitás mindenütt jelenléte, a gyermeki örömszerzés (ha nem is a szexualitás) az ember önképét megváltoztatva, gyakorlatának befolyásolójává is válnak. Kétségtelenül leegyszerűsített a pszichoanalízisnek ez a szociális reprezentációja (Moscovici 1968), de igen nagy hatású.

Ennek a nagy hétköznapi hatásnak az előrebocsátása mellett természetesen a pszichoanalízis maga mint irányzat is állandóan változik és fejlődik. Említettem már, hogy mozgalmi jellege révén ez a változás frakciózások és szakadárságok formáját ölti.

Az első szakadás: Jung analitikus pszichológiája

Freud ismételten tanítványai lelkére kötötte, hogy egyetlen elv van, amit nem szabad feladniuk, a szexualitás elmélete. A pszichoanalízis mozgalmi jellegéből s az apa-gyerek kapcsolatszerű kötődésekből logikusan következett, hogy közvetlen tanítványai egy része éppen ezt adta fel. Az első lázadások, melyek máig sikeres alternatív mozgalmakat hívtak életre, a libidó helyett az emberi értékkonfliktusokat vagy a szociális tényezőket állítottak előtérbe. Az ösztön vitális tényezője helyett valami magasz- tosabbat vagy szociálisabbat keresnek mindent magyarázó elvként. Kulturális szempontból olyan ez, mintha a Spranger munkáiban is megtestesült szellemtudományos irányt, majd később a húszas évek egész német szellemi életének értékválságát vitték volna át a mélylélektanba naturalizmus elleni hangsúlyaikkal. Mélylélektani iskoláknak szoktuk

nevezni őket, hiszen a nem tudatos determinációt ők is elfogadják.

Jung igen határozottan képviseli azt a gondolatot, hogy tudattalan működéseinkben olyan elemek jönnek elő, amelyek csak egy ősibb, nem a mi egyéni életünkből származó tapasztalatra utalnak.

Vitatott kérdések – Egy profetikus élet és mozgalom: Jung

Carl Gustav Jung (1875. július 26, Kessewil-1961. június 6, Küssnacht) svájci elmegyógyász Freud legbenső köréhez tartozott a mozgalom hőskorában. Dezertálása hallatlan mély sebet ejtett nemcsak Freudon, hanem az egész bontakozó pszichoanalitikus mozgalmon is. A fiatal orvos, aki Eugen Bleuler munkatársa is volt, s hamar kórházi karriert kezdett, a század elején asszociációs tesztjével alapozta meg hírnevét. A lelassult reakcióidőkből a páciensnek a hívószóval kapcsolatos komplexusaira következtetett. Freud-olvasása, majd a személyes kapcsolat megadta a kulcsot a komplexusok értelmezéséhez. Néhány évig Freud kedvence, a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság elnöke, a mester által kijelölt örökös. A gyermekkori szexualitás azonban nem tetszik neki, s 1913-14-ben lényegében emiatt szakítanak. (Vegyük észre itt a mozgalmi momentumot: szellemi egység, s érzelmi függés kell a mozgalomban. Két behaviorista sosem szakíthat, legfeljebb vitatkoznak. Ami azt illeti, a mozgalmi jelleg nemcsak az analitikusokra jellemző. Így van ez az alaklélektanban s a szovjet pszichológiában is.)

A szakításnak természetesen számos motívuma van. Újabban azonban Richard Noll (1994) egy olyan értelmezést javasolt Jung pályájára, amely nem pusztán ő és Freud kapcsolata körül forog. Jung nézeteinek formálódásában Noll szerint központi szerepe volt a Haeckel közvetítette biológiai gondolkodásnak, s az ehhez is kapcsolódó század eleji, szinte vallásos monisztikus természetvallási kultuszoknak. Három mozzanat származik ezekből Jungnál: a szerzett tulajdonságok öröklődésének eszméje, illetve a rekapitulációs eszme, valamint az igény az átszellemített természettel való kultikus kapcsolattartásra. Ezek a törekvések magyarázzák, milyen is lesz Jung saját mélylélektana.

A szakítástól kezdve Jung saját mozgalmát analitikus vagy komplex pszichológiának nevezi. (1948-ban, Zürichben intézetet is alapít a terápiás képzésre.) A lelki életben nagy jelentőséget tulajdonít a kollektív tudattalannak, az emberiség közös gondolkodásmódját kifejező archetípusoknak s a személyiségben rejlő alternatív fejlődési utaknak. Az archetípusok elsősorban a mitológiában, a vallásokban és az álmokban jelennének meg. Ennek alátámasztására sokat utazik, s részletesen megismerkedik nemcsak az ún. primitív kultúrákkal, hanem a keleti vallásokkal is. Jung nagy követői tábort szervez maga köré, s évtizedeken át követői s a freudisták viszonyát korántsem türelem, hanem visszatérő ellenségeskedés jellemzi.

E fölfedezés felfogásunk további fejlődését jelenti: a tudattalan két rétegének felismerését. Meg kell különböztetnünk a személyes tudattalant és egy személytelen vagy személy fölötti tudattalant. Az utóbbit kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntől, és teljesen általános, tartalmát mindenütt megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így.

A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, ún. küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat, azaz érzékpercepciókat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző formákban fellépő „árnyék” figurájának felelnek meg.

Az ősi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind érzések és gondolatok, szinte saját önálló életük van, mint a rész-lelkeknek, amelyeket a tudattalanon, mint ismereti forráson alapuló filozófiai vagy gnosztikus rendszerekben figyelhetünk meg. Pál apostol képzetei angyalokról, arkangyalokról, a gnosztikusok archonjai, Dionüszosz Areopagita mennyei hierarchiája stb. mind az archetípusok relatív önállóságán nyugszik. […]

[…] Az emberiség legnagyobb és legszebb gondolatai ezeken az ősi képeken, mint egy alaprajzon helyezkednek el. Már sokszor megkérdeztek, hogy honnan is származnak az archetípusok vagy ősképek? Azt hiszem, eredetüket nem lehet másképpen megmagyarázni, csak ha föltételezzük, hogy ezek az emberiség állandóan megismétlődő tapasztalatainak a lecsapódásai. Az egyik leg- megszokottabb és mégis legmélyebb benyomást keltő tapasztalatunk a Nap látszólagos pályafutása. Mit sem fedezhetünk fel a tudattalanban, legalábbis az ismert fizikai folyamatra vonatkozólag. Ezzel szemben a Naphérosz mondáját számtalan változatban találjuk meg. Ez a mítosz alkotja a Nap-archetípust, nem pedig a fizikai folyamat. Ugyanez érvényes a holdjárásokra is. Az archetípus egyfajta készség az azonos vagy hasonló mitikus képzetek újra meg újra való reprodukálására. Úgy látszik tehát, mintha a tudattalanba kizárólag a fizikai folyamatok révén felkeltett szubjektív fantáziaképzetek vésődnének be. Feltehető ezek szerint, hogy az archetípusok tulajdonképpen a gyakran ismétlődő szubjektív reakciók bevésődései. […]

[…] Az egyes kutatótól igazán nem kívánhatjuk, hogy túlkapaszkodjon saját legmélyebb benyomásain és ezeknek elvont megfogalmazásán; hiszen a benyomások megszerzése és ezeknek szellemi feldolgozása már egy életre szóló munkát jelent. Nekem az a nagy előnyöm volt Freuddal és Adlerrel szemben, hogy nem a neurózispszichológián és egyoldalúságában nőttem fel, hanem a pszichiátriában, hogy Nietzschén jól felkészültem a modern pszichológiára, s hogy Freud felfogása mellett állandóan szemem előtt volt Adler nézete és annak a kifejlődése.

  1. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 1990, 104., 124-126., 130-131., 213. o. Nagy Péter ford.

A kollektív tudattalan enyhén szólva neoplato- nisztikus felfogása a hívők táborán kívül kevés követőre talált. Thomas Mann (gondoljunk a József és testvéreire) és a magyar ókorkutató Kerényi Károly (1897-1973) jellegzetes kivételek. Nem ez a helyzet Jung személyiségfelfogásával és terápiás elveivel. A jungi személyiségkép szerint az embert, akárcsak Freudnál, ellentétes tendenciák harca jellemzi. Ezek lényege azonban nem ösztön és kultúra küzdelme, hanem a szociális alkalmazkodást szolgáló felületibb s az élet mélyebb értékeit képviselő szimbolikus rétegek ellentéte. A fejlődés: individualizáció, melynek során megtanuljuk, hogy odafigyeljünk a távolabbra mutató, az archetípusokat képviselő szimbolikus értékekre is. Eközben különböző típushozzáállásokat alakítunk ki: legismertebb a kifelé irányuló extravertált és a befelé irányuló introvertált típus eltérése. A 15. fejezetben látni fogjuk, hogy ez a koncepció az akadémikus pszichológiában is nagy karriert futott be, Jung legmaradandóbb adaléka lett a pszichológiában, bár éppen a dimenzió kísérleti lefordítását képviselő Hans Eysenck e tekintetben tagadja Jung eredetiségét.

Jugnál azonban a típusok bonyolult kompenzációs ökonómiában működnek. Nemcsak az irányultságnak vannak típusai, hanem az uralkodó lelki folyamatok is eltérőek (vannak például gondolkodó s érző emberek), s ami előtérben áll, annak ellentettje munkál bennük feszítő erőként a mélyben. Terápiás hangsúlyaiban Jung nem a múltat, a gyermekkort emeli ki, hanem a jövőt: a páciens számára az előremutató értékválasztások megtalálása az individualizáció s a gyógyulás kulcskérdése. Ebben a tekintetben elképzelései a mai ún. humanisztikus pszichológia irányába is mutatnak.

Jung újításait a renegátság mozgalmi jellegének megfelelően számos, érzelmi felhangoktól sem mentes lelkesedés és elutasítás is fogadta. Mind hívei, mind az „ortodox” analitikusok szembeállítják Freuddal, mint a keresztény szellem mélylélektani képviselőjét szemben az úgymond a zsidó gondolkodás uralta pszichoanalízissel. Kétségtelen, hogy Jungnak magának határozott vallásos felhangjai vannak, néha egyenesen prófétaiak (Noll 1994), s hogy mozgalma vonzza a keresztény pasztorális pszichológusokat. A reális különbségek elismeréséhez azonban nem kell belemennünk a kölcsönös címkézés világába: kétségtelen, hogy Jung koncepciójának egésze a magasabb értékekre irányulással jóval mitologikusabb, mint Freud, s ha kettejüket állítjuk szembe, akkor Freud éppen a „földhözragadt” libidókoncepcióval egyértelműen mint dar- winista evolúciós gondolkodó áll szemben Junggal, aki a felfelé törekvést hirdeti, számára a kultúra a mindenkori „adott” meghaladása. Úgy állnak szemben, mint biológus az idealistával, s nem mint zsidó a kereszténnyel.

Adler individuál- pszichológiája

Ha Jung az értékválasztások felé haladja meg a libidókoncepciót, az osztrák orvos, Alfred Ad- ler (1870-1937) a társas viszonyok meghatározó szerepe felé nyit renegát elméletében. O Freud bécsi köréhez tartozik, de már 1911-ben szakítanak, mivel a neurózis magyarázatában a hangsúlyt a gyermeki szexualitás helyett a gyermek társas helyzetére helyezi. Individuálpszichológiának nevezett irányzata a társas életben és a versengésben keresi a zavarok magyarázatát. A szexualitás ebben a gondolatrendszerben csak mint a másik ember feletti hatalomért folyó harc egyik esete merül fel. Egyik legfontosabb ötlete a lelki működések szerveződését a szervi túlkompenzáció analógiájára képzeli el. A kisgyermek egy nagy hatalmú világgal áll szemben. Az ebből fakadó kisebbségi érzését kompenzálandó lépnek fel nála a mindentudás érzése és a korlátlan ambíció. A neurózis pedig ambíciók és lehetőségek ellentmondásából fakadna. Ezt a közép-európai ember helyzetét jól leképező felfogást Adler részletesen levetíti azután a családon belül a testvérviszonyokra. A kisebb gyerek például több helyzetben kénytelen átélni gyengeségét, mint az idősebb testvér, amiből több lázadás s újítás fakadhat nála, hogy kilépjen az állandó negatív összehasonlítások kontextusából. Adler számára az ember legfőbb irányítói a szex és a szeretet helyett a hatalom és az ambíció. A szociális hangsúllyal Adler a későbbi amerikanizált neofreudista irányok egyik előképét adja, másrészt azoknak a motivációs személyiség-lélektanoknak is forrása, melyek az ambíciót mint sajátosan emberi motivációs rendszert állítják vizsgálódásaik középpontjába (gondoljunk a teljesítménymotivációs elméletre).

Újabban Adler úgy is megjelenik, mint igen erőteljes szociobiológiai hangsúlyú fejlődéselméletek inspirátora. Sulloway (1997) egyenesen azt próbálja bizonyítani életrajzi elemzésekkel, hogy a születési sorrend és az ideológiai attitűdök között kapcsolat van. Politikában, tudományban. művészetben az elsőszülött fiúk hajlamosabbak konzervatív, értékőrző s helyzetstabilizáló hozzáállásra, míg a másodszülöttek inkább változtatóak és lázadók. Ennek a kontingenciának az lenne az oka, hogy a másodszülöttnek, mivel a kész, testvére által elfoglalt helyzetből ki van túrva, csak előnye származhat abból, ha a fennálló helyett változik a világ. Nem így az elsőszülött. Az elsőszülött megőriz, a másodszülött lázad.

Adler individuálpszichológiájának Magyarországon is sok követője volt. Máday István, Kulcsár István és Rácz Jenő munkásságában és a 100-150 fős Magyar Individuálpszichológiai Egyesületben olyan munka folyt, mely elsősorban a nevelésügy és az individuálpszichológia összekapcsolására törekedett. Mint azt Arató Ottó és Kiss György (1991) bemutatja, ez a mai tanácsadási és iskolapszichológiai mozgalomig átívelő hatással bír.

Az ösztöntan kiterjesztése sorsanalízissé: Szondi Lipót

A renegát irányzatok közül egy magyar elhajlás, Szondi Lipót (1893-1986) munkája is említésre méltó. A negyvenes évek elejéig a Ranschburg Pál alapította Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben dolgozott Szondi, a fasizmustól üldözve menekült Svájcba, ahol 1969-ben Jung mintájára sorsanalitikus intézetet hozott létre Zürichben. Szondi egy kicsit a mélylélektan McDougallje. O nem az értékek és a társadalmi élet felől revideálja a freudi libidóelméletet, hanem egy sokdimenziós ösztöntannal váltja fel. Az endokrinológiából és genetikából kiinduló Szondi szerint az embert nem egyetlen, hanem nyolc párba rendezett ösztön mozgatja. Ezek bizonyos betegségformáknak is megfelelnek. Erősségük öröklött meghatározottságú, s konstellációjuk magyarázza az egyéni különbségeket.

Mindegyik ösztönkör szélsőséges változata egy betegség. A szexuális ösztönkör egyik törekvése a gyengédségigény (homoszexualitás), a másik a férfias erő (szadizmus). A paroxizmális ösztönkör két tényezője az indulat (epilepszia) és az önmutogatás (hisztéria); az Én-ösztönköré a beszűkülés (kata- tónia) és az én-kitágítás (paranoia); végül a társas ösztönkör két faktora a ragaszkodás (depresszió) és a herdálás, pazarlás (mánia).

Sajátos dinamikával (kiürülés, feltöltődés, kompenzáció) jellemzettek ezek az ösztönök. Ráadásul sorsszerűen meghatározzák életmenetünket. Párválasztásainkban és pályaválasztásunkban ezek rabjai vagyunk. Ennek bizonyítására számos iker- s rokonságkutatást végzett. A választásokban megnyilvánuló sorszerűség vizsgálatára dolgozta ki Szondi az ösztöntendenciáknak megfelelő betegek arcképeit tartalmazó, azóta is sokat használt, szimpátiaválasztásokat tartalmazó Szondi-tesztet is.

Életünk állandó küzdelem, hogy a genetikailag előprogramozott sorsnak megfelelő, de mégis elfogadható választásokat végezzünk. Szondi sajátos érdekessége a mélylélektanok történetében az, hogy ő az egyéni különbségek eredetére biológiai választ próbál adni, s ezt egyben összekapcsolja a korban kibontakozó pszichodiagnosztikai teszttörekvésekkel. Genetikájának túlzó s megalapozatlannak tűnő volta okozta, hogy a pszichoanalízis nemzetközi mezőnyében nem vált igazán jegyzett névvé. (Egy valódi analitikus ráadásul nem tesztel.) Magyarországon kívül szinte csak Svájcban ismerik el. Pedig rendkívül szuggesztív tanár volt. Olyan hazai követői mellett, mint a polihisztor Benedek István, tőle intellektuálisan messze eltávolodott fiatalok is róla rajongva emlékező tanítványai, illetve munkatársai voltak, mint Mérei Ferenc vagy Kardos Lajos. Hatása a mai magyar pszichológiában is jelen van. Nemcsak a pszichodiagnosztikai gyakorlatban, hanem a teszt pszichometriai fejlesztésében (Vargha 1994) és modern evolúciós értelmezésében (Bereczkei 1997) is vannak korszerű interpretálói.

A freudi pszichoanalízis saját fejlődése

A pszichoanalízis nemcsak szakításaiban változik meg. Kiegészül s gazdagodik az eredeti freu- di modell anélkül is, hogy a kiegészítői feladnák a libidóelméletet. Ennek egy része triviális, s itt nem is kell kitérni rá. A klinikai kiterjesztés például nyilvánvaló. A pszichoanalízis fokozatosan nemcsak a neurózisra, hanem a pszichózisokra, vagy a magyar származású Ferenc-Franz Alexander (1891-1964) munkáiban a pszichoszomatikus betegségekre s a kriminális személyiségzavarokra is kiterjed. Megindul a rendszeres pszichoanalitikus képzés is (Berlinben és Chicagóban, itt éppen Alexander vezetésével), ami a pszichoanalitikus tanítás kumulatív folyamatosságérzését növeli.

Néhány újabb fejleményt az ösztöntanról már láttunk, most továbbiakat veszünk szemügyre. Ezek a korai fejlődés értelmezésével mind a mai napig releváns elméletek.

Tárgyelmélet és Én-pszichológia

Az egyik új fejlemény a csecsemőkor komplexebb kezelése. Egyáltalán megjelenik az igény gyermekek s a legkorábbi fejlődési szakaszok pszichoanalitikus elemzésére. Ennek első lépése már Otto Rank nevezetes koncepciója a születési traumáról is. Megjelennek olyan törekvések, melyek az újszülöttet nem pusztán az éhségnek kiszolgáltatott lénynek tekintik, hanem bonyolult leképezéseket tesznek fel, melyek messze az ödipális szakasz előtt már bonyolult tárgykapcsolatokat eredményeznek. A kezdetben Ferenczi által analizált, s Budapesten, majd Berlinben és Londonban működött Mela- nie Klein (1882-1960) felfogásának újdonsága, hogy már a csecsemő legkorábbi korszakaitól előtérbe helyezi az agressziót, s azt, hogy a gyermek reprezentációkat alakít ki a tárgyi világról. Mohó, s a világot aszerint képezi le, hogy az hogyan elégíti ki igényeit (pl. a nem tápláló, gonosz anya reprezentációjából a világba vetített gonoszság lesz). Az élményszerveződést ezek a nagyon korai reprezentációk határozzák meg. Klein tehát, ami az életkort illeti, továbbmegy a freudi úton: egyre kisebb gyermekeknél tesz fel bonyolult pszichológiai mechanizmusokat. A legsúlyosabb fejlődési zavarok (skizofrénia) pedig szerinte a korai reprezentációk elégtelen alakulásából fakadnának. Ez a felfogás, mely ma tárgykapcsolat-elmélet néven a legtöbb pszichoanalitikus zsargonjának része, eleinte nem tűnt elég ortodoxnak. Talán az is közrejátszott ebben, hogy a gyermekek pszichoanalízisét megújító Klein játékelemzést is használ, s hogy Anna Freud ugyanekkor tér át szintén a gyermekek analízisére.

Említésre méltó, hogy a budapesti pszichoanali- tikusok, elsősorban Bálint Mihály (1896-1970) és Bálint Alice, szelídebb értelmezést adnak a hasonló folyamatokról. A csecsemő kezdetben szerintük nem narcisztikus. Eredendően is magukra a tárgyakra irányul, de passzív, nem kezdeményező. A csecsemő első perctől szociális kapcsolatban él, s nem nar- cisztikus szolipszizmusban. A budapesti iskolának ez a hangsúlya máig jelentős maradt. Ez magyarázza, hogy olyan szerves kapcsolat jött létre nálunk, pl. Mé- rei Ferenc és V. Binét Ágnes vagy Nemes Lívia munkásságában a pszichoanalitikus gondolatrendszer s Wallon szociális Én-felfogása között (Vajda 1995). A csecsemő újrafelfedezése a mai pszichoanalízisben is tovább ható folyamat. Olyan szerzők, mint Peter Fónagy és Gergely György munkásságában pedig egyenesen összekapcsolódik a „kompetens csecsemő” kognitív pszichológiai gondolatával.

Mind Freud, mind Jung követői sokat tesznek a mélylélektani eszmék nevelésügyi alkalmazásáért.

Magyarországon például Hermann Alice (18951975), Hermann Imre felesége és munkatársa tett különösen sokat, hogy a pszichoanalitikus gondolatok eljussanak mind a szülőkhöz, mind az óvodai és alsó tagozati neveléshez. A gyermek szükségleteit elismerő Új Iskola felfogás keretében teszi elfogadhatóvá az olyan pszichoanalitikus nevelési gondolatokat, hogy a gyermeknek szeretetre van szüksége, hogy a rossz szokások a gyermeknél abból is fakadnak, hogy a nevelő nincs tisztában saját viselkedésének vágy determinálta jellegével. Később pedig, René Spitz majd Bowlby (1969) csecsemő- és kisgyermekmegfigyelései, melyek az anyától való korai elválasztás (hospitalizáció) káros hatását mutatták ki, függőséget, sztereotípiát s érzelmi zavarokat, valamint a Harlow házaspár nevezetes, a függőség jelentőségével kapcsolatos kutatásai (a szőrös műanya jobb a majmoknak, mint a tiszta drótból készült) nyomán a fővonalbeli pszichoanalitikusok megerősítve látják hitüket, hogy a korai szeretet és a testi kapcsolat alapvető a gyermek számára. Nálunk ez egyenesen úgy jelenik meg (Hermann Imre nyomán), mint a megkapaszkodási ösztön nevelési jelentőségét hangsúlyozó felfogás. Kitűnő terep ez a pszichoanalízis behatolására a hétköznapi életbe. A befogadó közegnek (a nevelésügynek) nem kell pszichoanalitikussá válnia: a pszichoanalitikus érvelés csak egyébként is meglévő gondolkodási mintát (a gyermeknek szeretet kell) erősíti fel.

Adler felfogása a dolgok természetéből fakadóan természetszerűen mutat kitüntetett affinitást a nevelés ügyével. O azonban kicsit későbbi mozzanatokra összpontosít: a nevelés kulcskérdése a versengés, jutalmazás, kényeztetés megfelelő adagolása a gyermek pozíciójának függvényében. Vagyis a vitális tényezők (szeretet) helyett az életcél, ambíció s hasonló, pusztán szimbolikus mozzanatok válnak döntővé nála a nevelésben is.

A harmincas évek legjelentősebb fejleménye a pszichoanalízisben azonban az Én-pszichológia részletes kidolgozása. Ennek a törekvésnek, mint láttuk, az a lényege, hogy megoldást keres arra a kérdésre, hogy hogyan alkalmazkodik a szó biológiai értelmében adekvátan egy olyan szervezet, mely állandóan vágyai irányítása alatt él. A kiindulópont Anna Freud (1895-1982) 1936-ban megjelent munkája, mely az elhárító mechanizmusok rendszerezése közben már kiemeli, hogy ezek egy része a valósághoz való alkalmazkodást szolgálja. A bécsi analitikus Heinz Hartmann (1894-1970), különösen Amerikába vándorlása után radikálisan továbblépett ezen az úton. Az Én nemcsak a vágyakkal összefüggő konfliktusok során fejlődik. Vannak konfliktusmentes én-szférák, melyek a tanulást és az adekvát észlelést biztosítják, mint azt a 13. fejezetben már láttuk. Ezenfelül, az eredetileg vágyakhoz kapcsolt elhárító mechanizmusok is funkcionális autonómiára tehetnek szert, így válik, pl. a szexuális exploráció a kíváncsiság alapjává.

Kísérletezés és elméleti integráció

A pszichoanalízis fejlődésének fontos visszatérő mozzanata a harmincas évektől az igény arra, hogy túllépjenek a betegágyon. Újra és újra próbálkozások jelennek meg arra, hogy pl. kísérletileg igazolják a felejtés motivált voltát, a nem tudatos meghatározottságot az észlelésben s így tovább. Párhuzamos ezzel az az igény is, hogy a pszichoanalitikus elméletet szigorú elméletté tegyék, a szó tudományfilozófiai értelmében. Sok pszichoanalitikus nem ért ezzel egyet, s a kizárólagos megismerési módnak továbbra is a díványt tartja, kifejtésében pedig megmarad az esettanulmánynál és az analógiás-metaforikus fejtegetéseknél. A visszatérő optimista mozgalom kezdeményezése azonban nem talál süket fülekre: a kísérleti pszichológusok, vagy ami a teoretizálást illeti, a neobehaviorista építkezők a másik oldalról indulva próbálkoznak hasonló dolgokkal. A kezdeményezés az analitikusok részéről a budapesti egyetem pszichológus neveltjének, Rapaport Dezsőnek a nevéhez fűződik. A fasizmus elől Amerikába menekülve gyűjteményes kötetekben és eredeti írásokban próbálja megvalósítani mind a kísérletezéshez közelítést, mind az elméleti szintézist, mint az előző fejezetben láttuk.

A neofreudizmus Európában és Amerikában: a pszichoanalízis szociologizálódása

A harmincas években több olyan életmű s kutatási program is körvonalazódik, melyek szakítanak a freudi pszichoanalízis néhány tézisével, s elsősorban a társadalmi meghatározottság felé nyitnak (egy igazi freudista adleriánusoknak is bélyegezné őket). Ugyanakkor szakításuk, éppen a szociológiai ihletés miatt nem marad meg az orvosi mozgalmon belül, nem vagy nem pusztán új terápiás irányt akarnak kifejteni. Ezeket mivel nem olyan renegát újabb mélylélektanok, melyek mozgalmi jellegűek lennének, neofreudizmus néven szoktuk emlegetni. Általában baloldali ihletettségű, sokszor egyenesen marxista indítású szociológiáról van itt szó, mely sokat merít a frankfurti iskola néven emlegetett baloldali ún. kritikai elméletből (Erős 1986). Nemcsak hogy merít, hanem a frankfurti iskola kényszerű emigrációja során a neofreudisták közül többen egyenest onnan is jönnek.

A pszichoanalízis a fasizmus ellen: az autoritariánus személyiség koncepciója

Ennek a filozófiailag és szociológiailag motivált megújításnak legkiugróbb jellemzője, hogy a pszicho- analitikusok, hasonlóan az alaklélektan, a Lewin-is- kola vagy egyes neobehavioristák törekvéseihez, a harmincas évektől megkeresték azokat a szakmai kérdéseket, ahol a pszichológia szakmai eszközöket kínál a demokratikus hitvallás és az antifasiszta küzdelem terén.

Már Hitler hatalomra jutásának közvetlen közegében és idején is megjelentek olyan baloldali értelmezések a fasizmusról, melyek a fasizmus kispolgári eredetének szociológiai tézisét összekapcsolják a szexuális elfojtás kérdésével. Wilhelm Reich (1897-1957) kommunista pszichoanalitikus, aki a harmincas években a marxizmus és pszichoanalízis összekapcsolásának élharcosa, 1933-ban megjelent, A fasizmus tömegpszichológiája c. munkájában lényegében azt hirdeti, hogy a kizsákmányolással párhuzamos szexuális kisemmizettség, a genitális (értsd egészséges) szexualitás elfojtása vezet a szadisztikus, misztikus és ezzel váltakozva fegyelmezett karakterhez, amely számára a fajelmélet mintegy szimbolikus pótkielégülések forrása.

Reich (1983) spekulatív s vulgármarxista retorikát sem nélkülöző elmélete saját kis körében érvényesült: mind a kommunisták, mind a pszichoanali- tikusok átkozták. Sokkal nagyobb s a pszichológiát, de az egész modern társadalomtudományt is átható hatása lett azonban annak a vállalkozásnak, mely az Amerikába emigrált frankfurti iskola, az ún. kritikai elmélet és a pszichoanalitikus gondolatok összekapcsolásából születetett. Az Adorno (1903-1969), Else Frenkel-Brunswik (1908-1958) és mások kidolgozta, Amerikában, 1950-ben napvilágot látott koncepció három tényezőnek köszönheti nagy szakmai átütő erejét. Adorno révén a munka az európai társadalomtudományi elméletalkotás éles megfogalmazásaival vet fel olyan kérdéseket, hogy lehetséges-e Amerikában is fasizmus, milyen viszony van a totális intézmények, a nevelés és az egyén szintjén az intoleráns személyiségszerkezet között. Másrészt a munka megpróbál beilleszkedni az amerikai társadalomtudomány közegébe is. Kérdőívekkel és interjúkkal azonosít gondolkodásmódokat, a feltételezett személyiségtípusokat operacionalizálja. Végül eközben utat nyit mind az akkortájt igen központi előítélet-kutatás, mint szociológiai vonatkoztatási pont, mind a személyiség és a szocializáció kutatása, mint pszichológiai referencia felé.

Adornóék könyve lényegében azt állítja, hogy az ember feletti uralmat képviselő intézmények elhatalmasodásával a modern társadalmakban létrejön egy olyan szocializációs gyakorlat és neki megfelelő személyiség, mely a fasizmus vagy tágabban mindenféle totalitariánus és intoleráns társadalmi és politikai rend alapja lesz. Mögötte – Adornóék sem tudják elkerülni, hogy így fogalmazzanak – merev, a gyermek igényeire nem figyelő, autoriter nevelési stílus áll, az ösztönök s örömök elfojtása az engedelmesség, a rend nevében, együtt az intoleranciával mindenféle kétértelműséggel szemben. Az autoritariánus tendenciát mérő F-skála s maga az autoritarianizmus koncepciója azóta számos módosítással nagy karriert futott be. Történetfilozófiai kontextusából kiszakítva olyan kérdések keretében merül fel, mint mely társadalmi rétegek az autoriterek, dogmatikusok (általában az derül ki, hogy a munkásosztály dogmatikus, a középosztály kevésbé, ami persze megkérdőjelezi a módszer értékmentességét); mi minden belső összefüggése van az autoritarianizmusnak a személyiségben; hogy viszonyul a valódi (pl. faji) előítéte- letekhez. Fokozatosan át is folyik az egész kérdés a dogmatizmus még tágabb kutatásába.

Közben magával a koncepció történeti magyarázó értékével (a fasizmusra nézve) számos vitapont merült fel, akárcsak a vizsgálatok technológiájával kapcsolatban. Ez azonban csak Adornóék tételszerű elfogadását, illetve félreértését befolyásolta, hatásukat nem csökkentette. Ma jól látjuk (Erős Ferenc 1979a például világosan megfogalmazta ezt), hogy ez a koncepció sem mentes a tipológiáknál a 15. fejezetben még említendő értékszempontoktól (ki mondaná, hogy a fasisztoid, autoriter, merev ember ugyanolyan értékes, mint a demokrata, nyitott, hajlékony?). De éppen ennek az értékpreferenciának megfelelően vált kissé félreolvasottá Adornóék műve. A felvilágosodott észt más műveiben vadul ostorozó Adorno autoritarianizmus-koncepciója az amerikai közegben annak emblémájává vált, hogy a pszichológia a toleráns, demokratikus, hajlékony embereszmény mellett áll ki, mikor leleplező igénynyel rámutat arra, hogy ennek ellentettje is létezik, s hová vezet, miből fakad az.

Túlzásnak tűnhet egyetlen vizsgálatnak ekkora jelentőséget tulajdonítani, legyen az bármily kiterjedt is. Adornóék műve azonban maga is tudásszociológiai jelenséggé vált. Tulajdonképpen az egész

autoritarianizmus-kutatás sokszor a szerzők szándékain túllépve válik annak iskolapéldájává, hogy a pszichoanalízis egészében nem a konzervatív, hanem a toleráns társadalmi gyakorlatok támaszává válik. Az elkötelezett s liberális reformer értelmiség egyik pszichológiai bibliájává vált.

Vitatott kérdések – A hiányzó dialógus: orvosok és kísérleti pszichológusok az amerikai pszichoanalízisben

Érdemes felfigyelni arra, hisz nem minden tanulság nélkül való, hogy az amerikai pszichológiába átkerült orvosi és nem orvosi fonalon fejlődő pszichoanalízis, miközben mindkét szálon középpontba állította a tudományos megalapozást, egymásról nem vett tudomást. A harmincas években számos próbálkozás jelenik meg, elsősorban a svájci iskolázott- ságú Adolf Meyer (1866-1950) nagy tekintélyű holisztikus, pszichológiai pszichiátriájához kapcsolódva, amelyek megpróbálják valahogyan beintegrálni az orvosi gondolkodásba a pszichoanalízist. Intellektuálisan ezek lényege, hogy a pszichoanalízist tudományosabbá szeretnék tenni. Az orvosi vonalat elsősorban a pszichoszomatika érdekli, ennek kapcsolata a neurológiával, a pszichiátriával és az orvosi foglalkozással. Európából átszármazott jelentős képviselői ennek a gondolkodásmódnak a magyar származású Frank Alexander, aki a pszichoanalízis kriminálpszichológiai alkalmazásaiban és a pszichoszomatikus orvoslásban próbálja meghonosítani ezt a szemléletet. Számos Európából áttelepült pszichoanalitikus honosítja meg a filozofikusabb analitikus gondolkodásmódot. Több évtizeden át tartó folyamat ez, amelynek máig releváns képviselői például Erikson vagy Erich Fromm.

Az európaiak mellett volt azonban belső, s nem az orvosi világból induló amerikai fejlemény is. Shakow és Rapaport (1964) a pszichoanalízis amerikai terjedéséről kiegyensúlyozott szemléletet mutatnak be. Ok azok, akik világosan látják azt is, hogy milyen jelentős szerepe volt annak, hogy az orvosi és gyakorlati emigráns pszi- choanalitikusok mellett a harmincas évek legjelentősebb viselkedésteoretikusai maguk is összekapcsolódtak a pszichoanalízissel. Clark Hull, Edward Tolman és Hovard Mowrer, valamint Dollard mindannyian igyekeznek kedvenc tanuláselméletükhöz és társadalomtudományi funkcionalizmusukhoz kapcsolni a pszichoanalízist (lásd 19. fejezet). Shakow és Rapaport egyrészt bemutatják, hogy milyen intellektuális kapcsolat van a freudi gondolatmenet és olyan amerikai kedvenc témák, mint a helmholtziánus fizikalizmus és a tanuláselmélet között. Személyes beszámolók kapcsán azt is megmutatják, hogy milyen szerepe volt a tényleges pszichoanalitikus képzésnek Neal Miller és Dollard pályájában. Dollard Berlinben kapott kiképzést, Miller pedig Bécsben Eduard Hartmann-nál. Shakow és Rapaport arra is rámutatnak, hogy milyen akadályai voltak a pszichoanalízis amerikai terjedésének. Az egyik, hogy Freud maga nem igen hitt a tudomány folytonosságában, a tudományfejlődés progresszivista értelmezésében, ez viszont az amerikai társadalomtudományi credónak az egyik alapgondolata a harmincas években. A másik, hogy az amerikai társadalomtudományi gondolkodás sokszor nehezményezi a hivatásos szövetségek, mint például a pszichoanalitikus társaság érdekcsoporton alapuló, és nem a tudomány nyilvánosságát előtérbe helyező mentalitását.

Shakow és Rapaport könyve az akadémikus pszichológiára nézve is igen fontos. Az egész korabeli, a hatvanas évekig terjedő amerikai szakpszichológiai irodalmat áttekinti és olyan fejezetekben, mint a motiváció, mindenütt tetten éri a Freud- hatást.

Az elidegenedés és a neurózis: Fromm

A harmincas években a frankfurti iskolában indult egyéni életművek közül Erich Fromm (1900-1980) munkássága kapcsolódik legszorosabban a pszichoanalízishez. Fromm még Németországban végzett elméleti és empirikus munkáiban az anális-szadisz- tikus, autoriter és a vele szembeállított genitális típus megkülönböztetésével próbálja szociologizálni a freudizmust. Személyiség és politikai állásfoglalás összefüggenek szerinte.

Későbbi, Amerikában megjelent művei – mint már címük is mutatja: Menekülés a szabadságtól, Az önmagáért való ember – a neurózist a társadalmi elidegenedéssel kapcsolják össze, az egzisztencializmust s a pszichoanalízist némi marxi felhanggal ötvözget- ve. Az ember a valamitől való szabadságra törekedve megfeledkezik a valamiért való szabadságról, emberi helyzete saját maga számára is külsővé válik. Ezt tetézik sajátos történelmi elidegenedések, elfeledke- zések a valódi szabadságról és választásról (Fromm 2002). Az így létrejövő karakterstruktúrák történeti képződmények. Az anális-szadisztikus jellem például és főként a kapitalizmus pénzgyűjtögető karakterstruktúrája lenne. Az ember szenvedése onnan származik, hogy nem mer szembenézni valódi helyzetével, tekintélyt keres, amiben megkapaszkodhat, s nem örömöket követ (elidegenedett). Fromm utópisztikus elképzelései szerint gyógyírként az atyaközpontú, tekintélyelvű társadalomszervezés helyett a szeretetelvű anyacentrikus társadalom szervezés és a humanisztikus ideálok reneszánsza, a szeretet művészete ajánlható. A modern ember neurózisa a kapitalizmusban sajátos elfojtások terméke; a megoldás a kilépés a teljesítményelvű elidegenedett világból. A hatvanas években ezzel a programmal Fromm részben a társadalomból kilépést szorgalmazó mozgalmak gurujává is vált. Másrészt hatása beilleszkedett azokba az új (ismét a divatszó – humanisztikus) pszichoterápiás törekvésekbe, melyek a klasszikus pszichoanalízis sok szenvedést igénylő önmegismerését az elfogadás és a szeretet jelszavával (kliensközpontú megközelítés) váltják fel. Ez a szociologizálás és szeretet-központúság nem volt felhőtlenül elfogadott egyébként. Éppen a szintén frankfurti indítású Marcuse (1955) hirdeti, hogy a pszichoanalízis elamerikanizálódása elfelejti Freud eredeti forradalmi üzenetét. Libidó és társadalom közt mindig szükségszerű az ellentét, éppen ez biztosítja, hogy a libidó előremozdító erő legyen életünkben. Nem pacifikálására és domesztikálására van szükség egy adaptációs koncepció keretében, hanem lázító üzeneteinek meghallására.

A neofreudizmus Amerikában: Horney és Sullivan

A társadalmi mozzanatok hangsúlyozását, kissé Adler-ízű gondolatokat képvisel Karen Horney (1885-1952) munkássága. A biztonság, az önérvényesítés, a hatalomért folyó harc fontosabb meghatározók a gyermek fejlődésében, mint a szexuális ösztönkör kibontakozása, hirdeti. A nála jóval eredetibb Harry Stack Sullivan (1892-1949) az amerikai intézményes pszichiátria szociologizá- lásában játszott kitüntetett szerepet. Freud mellett az ő inspirátora ugyanis a pragmatikus filozófiai hagyomány, az összehasonlító antropológia és a Chicagóban kialakult szimbolikus interakcionizmus néven is emlegetett szociálbehaviorista felfogás (Georg Herbert Mead munkássága). A személyiség nem önmagában működő és fejlődő rendszer, hanem interakciókban létezik s alakul e felfogás szerint. A világról kialakult értelmezéseinket állandóan mások értelmezéseinek fényében érvényesítjük (kon- szenzuális validáció, Sullivan egyik legismertebbé vált fogalma). A viselkedést korábbi interakciókból származó belső leképezések irányítják s modulálják. Ilyen például a pozitív és negatív énkép, mások képe stb. Maga a képzetáramlás többféle lehet: kontrollálatlan, a tárgyi összefüggések logikájára építő, valamint szimbolikus, társadalmi kódokat követő.

A személyiségfejlődés során a gondolkodásmódok és a reprezentációk egyaránt fejlődnek. Freud- hoz hasonlóan szakaszokat képzel el a fejlődésben Sullivan is, de ezek nem pusztán biológiai változások. Az orális szakaszra pl. az anya reprezentációinak kialakulása jellemző (jó vagy rossz anya, emlékezzünk Kleinre), a latenciaperiódusra az interperszonális készségek alakulása, s így tovább.

Kulcsfogalmak

5.1. táblázat -

archetípus

kollektív tudattalan

autoritariánus személyiség

tárgykapcsolat

individuálpszichológia


Szakirodalmi eligazító

Itt csak az előző fejezethez képest új irodalmakat említem. Pszichoanalízis és etnológia kapcsolatáról Róheim mellett Malinowski és Margaret Mead is hozzáférhető magyarul. A művészeti alkalmazásokról Hauser Arnold kritikus elemzése jó kiindulás, valamint Bókay és Erős (1998) olvasókönyve. Jung és Adler magyarul is olvasható hozzáférhető könyvekben, Adlerről Arató és Kiss (1991) a nevelésügy és a pszichoanalízis kapcsolatáról egyébként is érdekes könyve ajánlható. Szondi (1987) új magyar könyve mellett Benedek István (1987) is jó bevezetést ad Szondi rendszerébe. Hermann Alice és Vajda Zsuzsanna könyve jó bevezetés a budapesti iskola fejlődéskoncepciójába, akárcsak Lukács Dénes (1987a). Ugyanő ad jó értékelést a pszichoanalitikus Én-pszichológiáról (Lukács 1987b). 1990-ben a Pszichológia c. folyóirat egy tematikus számban mutat be mai Hermann-értékeléseket. Rank amerikai munkásságára, mely a kliensközpontú felfogások felé mutat, a Robert Kremer szerkesztette kötet (Rank, 1996) jó forrás. Fromm szinte minden könyve kapható magyarul is. Kapcsolatáról az autoritarianizmussal s a neofreudisták megértéséhez lásd Erős (1986). A Hunyady György (1973) szerkesztette kötetben Sanford tanulmánya eredeti beszámoló az autoritarianizmus kutatásáról. Marcuse (1955) alapvető kritikája is megszívlelendő.