Ugrás a tartalomhoz

A magyar politikai rendszer

Körösényi András, Tóth Csaba, Török Gábor (2003)

Osiris Kiadó

1. fejezet - I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK

1. fejezet - I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK

1. Hosszú távú tradíciók

2. Az 1848 és 1944 közötti korszak tradíciói

3. Az 1944 utáni rövid demokratikus kísérlet

4. A kommunista korszak tradíciója

5. A demokratikus rendszerváltás

Az 1989–1990-es demokratikus rendszerváltás utáni években kelet- és nyugat-európai politológusok egyaránt azt latolgatták, hogy a Magyarországon és a többi kelet-közép-európai országban létrejött demokráciák mennyire lesznek életképesek. Nemcsak a politikai átmenettel egy időben zajló, a kapitalista piacgazdaság megteremtésének társadalmi költségeit, de a demokratikus politikai kultúra és tradíciók gyengeségét is azon tényezők közé sorolták, amelyek megnehezíthetik az új demokráciák stabilitásának megteremtését.[1]

Ebben a bevezető fejezetben arra keressük a választ, hogy a történelmi örökség mely elemei gyakoroltak hatást a demokratikus rendszerváltás utáni politikai fejlődésre. A kérdés tárgyalásakor a múltból a jelen felé haladva először a hosszabb, majd a középtávú tradíciókat, végül a közelmúlt évtizedeinek hatását vesszük számba.

1. Hosszú távú tradíciók

A magyar tradíciókat sok tekintetben meghatározza, hogy a magyar államiság ezeréves múltra tekinthet vissza. Az államiság, a Szent István-i állameszme, valamint az alkotmányos gondolkodás hosszú tradíciója igen fontos vonatkoztatási keretet alkotott a magyar elitek politikai kultúrájában a kommunista korszak előtt, s a demokratikus rendszerváltás után is. Hasonlóan hosszú múltra tekinthet vissza a nemzetközi politikai orientáció; a Kelet és Nyugat közé szorultság – “a két malomkő között őrlődés” – kérdése, amelyen belül ugyan a domináns politikai kultúrában a nyugati orientáció volt az irányadó, mégis Magyarország mindig egy kicsit a Nyugat perifériáján érezhette magát. Ehhez a perifériaérzéshez a korábbi, majd az 1930–1940-es években megújuló “a Nyugat védőbástyája” szerephez – a 20. századi történelemben többször a kiszolgáltatottság, a magárahagyatottság érzete társult (például az “eladtak minket Jaltában” effektus). A Kelet és Nyugat közé való politikai beékelődés társadalomfejlődési sajátosságokkal is összefüggött, aminek talán leghíresebb megfogalmazását Bibó István nyomán Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című írása (1983) adta. A geopolitikai orientáció a politikában mint a nemzeti és állami szuverenitás problémája merült fel Mohács óta szinte folyamatosan. Évszázadokra a magyar trónt birtokló Habsburg-házhoz való viszony vált a belpolitika legfontosabb vízválasztójává; a kuruc és a labanc mentalitás, a függetlenségi és az aulikus hagyomány ellentéte 1848–1849 után is megosztotta a magyar politikát, s mint “haza és haladás” szembeállításának kérdése mindmáig a magyar politikai kultúra részét képezi.

A reformáció óta a függetlenségi kérdést a vallásfelekezeti törés is színezte, mivel a katolikus Habsburg-házzal és az udvarhű katolikus arisztokráciával szembekerülő magyar nemesség jelentős része a 17–18. századra protestáns hitre tért. A függetlenségi hagyomány így protestáns, kálvinista színezetet kapott. A függetlenségi hagyományhoz is kapcsolódott a nemesi vármegye – a megyei önkormányzat – ekkor már több évszázados tradíciója, amelynek következménye a nagyhatalmú a megye ereje, amit csak a rendszerváltás utáni 1990-es önkormányzati törvény tört meg. A török, majd Habsburg-kori függetlenségi hagyomány vagy a reformáció ma sokunknak csak távoli történelmi múltat jelentenek; nélkülük mégis nehezen érthetnénk meg a rendszerváltást követő belpolitikai fejleményeket.



[1] Ilyen tényezõnek tekintették még többek között a Varsói Szerzõdés és a Szovjetunió felbomlásával instabillá váló nemzetközi helyzetet is.