Ugrás a tartalomhoz

A magyar politikai rendszer

Körösényi András, Tóth Csaba, Török Gábor (2003)

Osiris Kiadó

2. Politikai törésvonalak

2. Politikai törésvonalak

A pártrendszer komplexebb, tartalmasabb annál, mint amit a bal-jobb dimenzió ki tud fejezni. A bal-jobb ellentétpárt alkalmas arra, hogy a pártok közötti verseny alapvető dimenzióját érthető módon megjelenítse. A pártok közötti verseny természete, a pártok pozíciói a különböző kérdésekben azonban nem a véletlen, s nem is kizárólag a politikai elit tudatos vagy nem tudatos törekvéseinek eredményei. Abban, hogy a pártrendszer alakulását, az egyes pártok elhelyezkedését, a releváns konfliktusok közötti miérteket megértsük, sokat segít a politikai törésvonalak vizsgálata. E vizsgálat mutathat rá azokra a strukturális összefüggésekre, amelyeken az eddig tárgyalt bal-jobb dimenzió alapszik.

A politikai törésvonalak fogalma és kialakulása

A politikai törésvonalak a társadalom politikailag releváns csoporttagolódását jelentik, amelyben a csoportkonfliktusok egyszerre jelentkeznek szociokulturális csoportok, szervezetek, valamint ideológiák és/vagy kollektív identitástudatok szintjén (Bartolini–Mair 1990). Vagyis a politikai törésvonalak politikailag releváns társadalmi törésvonalakat jelentenek – a társadalomban megjelenő számos csoportkonfliktusból azokat, amelyek egy adott politikai rendszerben politikai jelentőséget kapnak (Löffler 2002, 177–178). A politikai törésvonalak összefüggnek tehát a társadalom szociológiai tagoltságával, de nem egyszerűen annak leképeződését jelentik. Abban, hogy a társadalomban meglévő számos törésvonalból melyek válnak a politikai tagoltságot is befolyásoló tényezővé, meghatározó a politikai aktorok szerepe. A társadalomnak nincsen eleve létező, “magánvaló” politikai tagoltsága. A társadalom statisztikai vagy szociológiai tagoltsága nem jelent eleve, a priori politikailag releváns tagolódást: az csak a politikai aktorok tevékenysége nyomán jön létre (Sartori 1969). A társadalom primer szociokulturális csoporttagolódásából, csoportkonfliktusai közül a politikai elitek által formált politikai ideológiák és a pártok tömegmobilizációs és szervező tevékenysége révén “szelektálódik”, szerveződik és intézményesül egyik-másik hosszabb távon is fennmaradó és politikailag strukturáló törésvonallá.

A modern pártrendszerek kialakulásakor, azaz a választójog 19–20. század fordulója körüli demokratikus kiterjesztése nyomán Nyugat-Európa legtöbb országában a két legfontosabb politikai törésvonal a vallás, valamint a munkaadó-munkavállaló konfliktus vált. E két törésvonalat fejezte ki szervezeti szinten az egyházi kötődés (templomba járás) és a szakszervezeti tagság. A német példán bemutatva: az egyházhoz kötődő (templomba járó) vallásosak túlnyomó része a kereszténydemokraták-keresztényszocialisták, a szakszervezeti tagok pedig legnagyobbrészt a szociáldemokraták politikai táborába tartoznak. Ez a szervezeti kötődés szorosabban függ össze a politikai táborhoz tartozással, mint a foglalkozási és státushelyzettel.

A magyar politika három törésvonala

A Magyarországon regenerálódó politikai tagoltság dimenzióinak többsége jellegét tekintve a tágabb európai tradíciókba illeszkedik. Az igazi eltérés az “osztálytagoltság” gyökeresen eltérő karakterében található. A kommunista rendszer sajátos gazdaság- és társadalomalakító programjának következtében gazdasági helyett politikai osztálytagoltság jött létre, amelynek öröksége a kialakuló többpártrendszer strukturáló tényezőjévé vált. A magyar politikában három – két erősebb és egy gyengébb – olyan törésvonal mutatható ki, amely elit- és társadalmi (szavazók) szinten, szervezeti szinten, valamint politikai kultúra és ideológia terén egyaránt jelentkezett. A két erősebb törésvonal a vallás és a nómenklatúra (a kommunista rendszer politikai osztálya) mentén húzódik, míg a harmadik a hagyományos falu-város (agrár-ipari) ellentéthez kapcsolódik. Ezek a törésvonalak azonban Magyarországon nem hoztak létre elkülönült szubkultúrákat; a törésvonalak a pártrendszer alakulásának értelmezését kiegészítő, de nem meghatározó elemek. Mint a politikai kultúráról szóló fejezetben látni lehetett: a magyar politikai kultúra jellemzően homogén. Ebből adódóan nem beszélhetünk például elkülönülő és szembenálló vallásos és szekuláris nagycsoportokról. Bár azok, akik e kérdésben a vallásos-szekuláris törésvonal két oldalán állnak, e fontos kérdésben másként vélekednek, s ez – gyenge – hatással van pártválasztásukra is, nincs átjárhatatlan szakadék az egyes törésvonalak két oldala között. Mint látható lesz, a lakosságnak csak egy kisebbsége helyezhető el mindhárom, a törésvonal definícióját képező elem szerint a törésvonal egyik vagy másik oldalán; a többség csak csekély mértékben integrálódik valamelyik oldalra. Ugyanakkor a törésvonalak szerepét a pártrendszer alakulásában nem lehet lebecsülni; a törésvonalak szerkezete előbb kialakult, mint a pártrendszer mai formája, annak ellenére, hogy a pártok pozíciói a törésvonalak tekintetében változtak (Tóka 2005, 277).

A vallásos-szekuláris ellentét Európa katolikus és vegyes vallású országaihoz – például Ausztria, Németország – hasonlóan Magyarországon is igen fontos törésvonallá vált: társadalmi (szociokulturális csoport-) szinten, intézményi és ideológiai dimenzióban egyaránt megjelent. A keresztény valláserkölcsöt és politikát a politikai elit szintjén a konzervatív pártok, az első két ciklusban különösen a KDNP, később a Fidesszel szoros szövetségben politizáló MKDSZ (Magyar Kereszténydemokrata Szövetség), 2006-ot követően pedig ismét a KDNP képviselik, amelyek jellegzetesen katolikus hátterű elittel rendelkeznek. A vallási törésvonal szervezeti-intézményi hátterét a történeti egyházak jelentik, amelyek szervezeti kontinuitása a kommunista korszakban sem szűnt meg. Az antiklerikális-klerikális konfliktus az 1990-es években a pártharcok és a kultúrharc egyik legfontosabb dimenziójává vált. Míg az Antall-, majd az Orbán-kormány az egyházakkal baráti viszonyt ápolt, addig a szembenálló MSZP és SZDSZ jóval távolságtartóbb volt, s az egyház és állam szétválasztásának elvét igyekezett követni, annak ellenére, hogy a szocialisták – a nagyszámú vallásos szavazó megnyerése érdekében – mind a Horn-, mind a Medgyessy-kormány időszakában számos engedményt tettek az egyházaknak. A leginkább antiklerikális párt ebből adódóan az SZDSZ lett, amely ezt az álláspontját például az 1997-es vatikáni megállapodás ellenzésével vagy a kisegyházak melletti határozott kiállással demonstrálta. A vallási törésvonal politikai jelentősége olyan témákban vált nyilvánvalóvá, mint például az egyházak kárpótlásának, a vallásoktatásnak, az abortusznak vagy az egyházi iskolák finanszírozásának kérdése.

A vallás nem csak az elit, de a szavazók szintjén is politikai jelentőségre tett szert; a szavazói viselkedést befolyásoló egyik legfontosabb szociokulturális tényezővé vált. A vallásos-szekuláris törésvonal egyéni preferenciák szintjén empirikusan mérhető indikátora a templomba járás gyakorisága, amely eltérő a különböző pártok szavazótáborában. A vallásosabbak (gyakrabban templomba járók) lényegesen jobban preferálják a jobbközép pártjait. Minél jobban csökken azonban a vallásosság ereje (a templomba járás gyakorisága), annál jobban nő a liberális és szocialista párti pártpreferencia. Az alábbi 2. táblázatból jól kivehető, hogy az 1990-as választások alkalmával a KDNP és az FKGP szavazótábora határozottan vallásos, az MSZP-é szekuláris szavazótáborral rendelkezett.

A vallási törésvonal jelentősége a pártok szavazótáborának szintjén addig volt világosan kivehető, ameddig a KDNP, mint karakteresen vallásos szavazótáborral rendelkező párt, önálló szereplője volt a pártpolitikának. 1990-től megfigyelhető, hogy a nagyobb támogatottsággal bíró pártok szavazótáborában a templomba rendszeresen és egyáltalán nem járók aránya kiegyenlítettebb. Az 1990-es évek végének pártrendszerére már az a jellemző, hogy a két nagy párt szavazótábora vallásosság tekintetében is kevésbé rendelkezik markáns profillal, ugyanakkor az a tendencia – ha kevésbé erőteljesen is – továbbra is érvényesül, hogy a templomba járók nagyobb arányban vannak jelen a jobboldali szavazóbázisban. Így 2002-ben az MSZP szavazótáborának 11, a Fidesz-MDF szavazótáborának 22 százaléka volt rendszeres templomba járó. 2002-re a korábban a vallásosság szempontjából a baloldali és a konzervatív pártok között elhelyezkedő liberális tábor vált a leginkább szekuláris szavazói csoporttá.

12.2. táblázat - 2. táblázat A rendszeresen templomba járók és a templomba egyáltalán nem járók aránya az egyes pártok szavazótáborában, 1990–2002

1990

1994

1998

2002

Rendszeresen jár templomba / egyáltalán nem jár templomba

KDNP

56/5

63/8

n. a.

n. a.

FKGP

26/14

20/14

17/28

n. a.

MDF

16/26

28/20

34/18

*

MIÉP

-

n. a.

20/27

24/38

Fidesz

8/27

8/24

16/27

22/24*

SZDSZ

11/29

10/22

17/31

8/44

MSZP

5/42

11/34

12/35

11/35

Átlag

16/25

17/25

17/30

16/30


* 2002 esetén a Fidesz-MDF szavazótábort egységként kezeltük, az erre vonatkozó értéket a Fidesz sorban tüntettük fel.

Forrás: Karácsony 2003.

A vallás mellett Európában az osztálytagoltság lett a legfontosabb törésvonal. Magyarországon a klasszikus munkás-tőkés ellentétre, illetve a munkásosztály-középosztály tagoltságra épülő törésvonal bázisa megszűnt, amikor a kommunista rendszer a negyvenes évek végén felszámolta a magántulajdont és a kapitalizmust, mint ahogy megszűnt a tulajdonos polgárság és a középosztály társadalmi szerepe is. Mindez nem zárja ki, hogy a magyar demokrácia történetének későbbi szakaszában ez az ellentét nagyobb jelentőséget kapjon; a gazdasági kérdések relevanciája a magyar politikában a 2000-es években nőtt.

Ám a pártrendszer alakulása szempontjából sokkal lényegesebb a múlt rendszerhez való viszony kérdése. A gazdasági osztálytagoltságot a kommunista rendszerben a politikai-adminisztratív pozícióra épülő társadalmi struktúra váltotta fel. A pártfunkcionáriusokból és a nómenklatúra tagjaiból álló politikai eredetű nómenklatúra-osztály uralmának legfőbb intézményi eszköze a kommunista párt volt, amely a nómenklatúra mellett a támogatók és kedvezményezettek szélesebb körét, összességében a társadalom ötödét-hatodát is magában foglalta. Nem véletlen, hogy a közel fél évszázados állampárti rendszerbe való betagozódás vagy kívülmaradás vált a rendszerváltás utáni magyar politika második nagy törésvonalává. A kommunista párt jogi értelemben vett utódpártja, az MSZP bizonyos vonatkozásban ma is a korábbi rendszer politikai osztályának pártja. A nómenklatúra-uralom által teremtett kommunista/antikommunista ellentét másik oldalán a prekommunista elitek és középosztály, a pártállami korszak politikailag integrálatlan középosztálya, a rendszerváltás előtt üldözöttek, valamint a rendszerváltás utáni korszak néhány új elitcsoportja helyezkedik el.

A nómenklatúra-osztály mentén kialakult törésvonal a kommunista rendszerbe való politikai integráltsághoz kapcsolódik, aminek a legfontosabb szervezeti mutatója az egykori kommunista (MSZMP-) párttagság. Az MSZP iránti preferencia erősen összefügg az exintegráltságnak ezzel a mutatójával (Angelusz–Tardos 1991; 1995; Bruszt–Simon 1994a; Tóka 1996). 1990 óta az egykori MSZMP-párttagok körében a szocialista párti preferencia folyamatosan és jelentősen (13–28 százalékponttal) magasabb, mint az összes szavazó körében (3. táblázat). Az 1994-es parlamenti választások első fordulójában leadott szavazatok elemzése azt is megmutatta, hogy az MSZP-re szavazás valószínűsége nemcsak a szavazó, de a szavazó családjának integráltság fokával együtt nőtt (Angelusz–Tardos 1995).

12.3. táblázat - 3. táblázat Pártok támogatottsága a volt MSZMP-tagok és a nem tagok körében

1990

1994

1998

2002

2006

Párt támogatottsága azok körében, akik tagjai voltak / nem voltak tagjai az MSZMP-nek

Fidesz

6/15

2/8

17/31

23/44*

13/44*

FKGP

7/17

4/9

6/16

n. a.

n. a.

KDNP

3/7

3/8

n. a.

n. a.

*

MDF

18/21

7/11

2/4

*

2/5

MIÉP

n. a.

2/3

1/3

n. a.

MSZP

23/5

66/33

53/28

69/40

77/42

SZDSZ

15/19

14/21

7/8

3/7

3/6


* 2002 esetén a Fidesz-MDF szavazótábort egységként kezeltük, az erre vonatkozó értéket a Fidesz-sorban tüntettük fel. 2006-ban ugyanígy jártunk el a Fidesz-KDNP szavazókkal.

Forrás: Karácsony 2006, 81.

A kommunizmus-antikommunizmus tehát fontos és fennmaradó törésvonala a magyar politikának. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az egykori párttagok csak a szavazók kb. 10-15 százalékát alkotják, ráadásul számuk egyre csökken. Így egyetlen politikai erő sem lehet sikeres, ha csak e “törzsszavazókra” számít; bár e törésvonal segít megérteni a jobboldal és a baloldal közötti szembenállás okát, nem szabad elfelejteni, hogy az egykori MSZMP-tagok még az MSZP szavazótáborában is kisebbségben vannak; 2002-ben az MSZP szavazóinak már 87 százaléka nem volt az egykori állampárt tagja (Karácsony 2003). A kommunizmus-antikommunizmus törésvonal relevanciája mindazonáltal nem csökkent a 2000-es évekre, aminek fő oka, hogy a múlt rendszer megítélése komoly szocializációs erővel rendelkezett, amely megerősítette e törésvonalat. Ez az oka annak, hogy bár egyre kevesebb szavazó volt ténylegesen az egykori állampárt tagja, az ezzel kapcsolatos ellentétek a 2000-es években is reprodukálódtak (Karácsony 2005, 178). 2002-ben a választók egy kérdésben sem láttak akkora különbséget a legnagyobb pártok között, mint e tekintetben (Tóka 2003, 1558).

A magyar politika harmadik törésvonala az európai országok egy részére – elsősorban a század első felében – szintén jellemző vidék-város, illetve agrár-ipari konfliktus. E törésvonal “agrár” oldalát az 1990-es évek első felében más európai példákhoz hasonlóan a koherens ideológiával kevéssé rendelkező, inkább rétegpárti jellegű FKGP képviselte. A falu-város, illetve agrár-ipari törésvonal a szavazók szintjén az 1990-es évek elején élesen elválasztotta az FKGP-t – és enyhébben a KDNP-t – a többi párttól, és hasonló adatokra jutunk a választási eredmények térbeli alakulásának áttanulmányozása után (Hubai 2001). Az FKGP szavazótáborának több mint fele falusi volt, s ez az arány a KDNP-nél is megközelítette az 50 százalékot, míg a többi pártnál ugyanez az arány 24–40 százalék között mozgott. Az 1990-es évek elején a liberális pártok rendelkeztek a leginkább városias szavazótáborral.

A város-vidék törésvonal jelentősége a kifejezetten agrárius jellegű FKGP visszaesésével sem csökkent, hanem nőtt. Az Orbán-kormány időszakában ugyanis a Fidesz egyre inkább integrálta az FKGP szavazóbázisának nagy részét, aminek következtében a párt korábbi városias jellegéből sokat veszített. A szavazótáborok falu-város tengelybeli megosztottsága a 2002-es választási kampányban a Fidesz retorikájában normatív elemet is kapott; ennek segítségével tudták a két forduló között a korábban a szavazástól nagyobb arányban tartózkodó vidéki lakosságot mobilizálni, s így vidéken pozícióikat tovább erősíteni – miközben a fővárosban és a nagyobb városokban továbbra is gyengébbek maradtak. Mindennek következtében kijelenthető, hogy a 2000-es évek elején a város-vidék törésvonal vidéki oldalán egyre inkább a jobboldali Fidesz foglal helyet, míg az MSZP és az SZDSZ urbánusabb pártok. Különösen igaz ez az SZDSZ-re, amelynek urbánus jellege a párt szavazóbázisának csökkenésével még karakteresebbé vált.

Az egykori kommunista párttagságon és a falu-város törésvonalon kívül a politikai elit és a szavazók pártok közti megoszlása az életkorral is szoros kapcsolatban van. A generációk eltérő politikai magatartása nem jelent ugyan politikai törésvonalat, mégis politikai minőséget hordoz (Stumpf 1996). Az életkor és pártválasztás közti összefüggés feltehetően az egymást követő generációk eltérő politikai szocializációjával, illetve az egymást követő politikai-társadalmi rendszerek eltérő szocializációs mintáival magyarázható.

12.4. táblázat - 4. táblázat A két legnagyobb párt támogatottsága születési év szerint (2003-ban)

MSZP

Fidesz

1975 után

29

62

1961-1975

29

61

1946-1960

46

45

1931-1945

55

35

1930 előtt

62

32

Együtt

42

49


Forrás: Karácsony 2005, 183.

Ezen belül is legjelentősebb szerepet az adott rendszer politikai kultúrájához való viszony jelenti. Az MSZP döntően az 1950 előtt születettek körében népszerű. Az ő életútjukat a Kádár-rendszer depolitizáló ideológiája hatotta át: a konfliktusok elutasítása és a “szakmai” politizálás elfogadása. Számukra így nem a Fidesz konfliktusosabb, hanem az MSZP kulturálisan a Kádár-rendszert megjelenítő politizálása a szimpatikus. A később, különösen az 1970-es évek után születettek számára a Kádár-kor iránti kulturális nosztalgia már nem létező – számukra a demokratikus politika konfliktusos folyamat, így jobban elfogadható számukra a Fidesz konfliktusosabb politizálási stílusa. Az életkor hatása így nem az életkori sajátosságok által diktált attitűdökben jelenik meg – hiszen a Fidesz-szavazó fiatalok értékrendje jóval liberálisabb a 2000-es évek Fideszénél –, hanem a szocializáció kulturális vonásainak eredménye (Karácsony 2005). Az így kialakult különbségek a pártok szavazótáborai között meglehetősen nagyok (4. táblázat).

Törésvonalak és a pártrendszer dimenziói

A magyar politika három törésvonala két olyan dimenziót hoz létre, amely strukturálja a pártrendszert (5. táblázat). A politikai osztálytagoltság, a múlt rendszerbe való integráltság alakítja ki azt a dimenziót, amelyet a továbbiakban “posztkommunizmus” dimenziónak titulálhatunk. E dimenzió választja el azokat a pártokat, amelyek valamilyen folytonosságot képviselnek az 1989 előtti időszakkal azoktól, amelyek a kommunista rendszerbe integrálatlanokra építenek, s amelyeknek nincs kapcsolatuk a pártállami időszak szervezeteivel. A másik két törésvonal együttesen hozza létre a magyar politika másik dimenzióját. E dimenziót nevezhetjük kulturális-ideológiai dimenziónak, amely magában foglalja a vallásos-szekuláris, a falu-város megosztottságot, de több ezeknél: a magyar politikában régóta gyökerező ideológiai ellentéteket fogja át. E két dimenzió segítségével a magyar pártrendszer egy kétdimenziós térben rajzolható fel (lásd 2–6. ábra).

12.5. táblázat - 5. táblázat Törésvonalak, a pártrendszer dimenziói és a bal-jobb dichotómia összefüggése

Törésvonal

Törésvonal indikátora

Pártrendszer dimenziója

Baloldali pozíció

Jobboldali pozíció

Politikai osztálytagoltság

MSZMP-tagság

kommuniz­mushoz valóviszony

posztkommunista

antikom­munista

Vallás

Város-vidék

templomba járás gyakorisága

lakóhely

kulturális-ideológiaidimenzió

kulturális-ideológiai baloldal („progresszív”; „liberális”;„urbánus”)

kulturális-ideológiai jobboldal („tradiciona-lista”, „konzervatív”, „népi”)


Mindkét dimenzió kapcsán könnyen megállapítható, melyik oldal tekinthető a bal- és melyik a jobboldalnak. A posztkommunizmus törésvonalon a “posztkommunista” oldal jeleníti meg a bal-, az antikommunista oldal a jobboldalt. A kulturális-ideológiai dimenzióban a baloldaliság és a jobboldaliság a fentebb már kifejtetteknek megfelelően alakul.[99] A dimenziók, a törésvonalak és a bal-jobb ilyesfajta összekapcsolásával válik érthetővé a pártrendszer struktúrájának jelentése; az, hogy mikor mit jelentett a bal és a jobb a magyar pártrendszerben. A pártrendszer azon időszakaiban, amikor a posztkommunizmus-antikommunizmus ellentét előtérbe került, elsősorban ez a kérdés határozta meg a bal- és jobboldaliságot. Amikor e kérdés nem volt releváns, akkor a kulturális-ideológiai dimenzió alapján voltak a pártok bal- vagy jobboldaliak. Amikor mindkét dimenzió releváns volt, akkor a két dimenzió együtt határozta meg, mit jelent aktuálisan a politikai versenyben a baloldal és a jobboldal. A pártrendszert strukturáló két dimenzió tehát tartalmat ad a baloldal és jobboldal fogalmainak, s ezáltal a pártok közötti politikai versenynek. Az alábbiakban e dimenziók alapján vizsgáljuk a magyar pártrendszer alakulását, a pártverseny szakaszait.



[99] A két dimenzió elkülönítésének egyik értelme, hogy világossá váljon: nincs “inherens” tartalma a baloldaliságnak és jobboldaliságnak. Logikailag nem zárja ki semmi, hogy egy párt kulturálisan jobboldali, de a kommunista rendszerbe integrált legyen – más kelet-európai országokban van is erre példa –, ahogyan nyugat-európában sem logikailag kizárt az inkonzisztens baloldali vagy jobboldali pozíciók együttléte. Az, hogy Magyarországon a baloldaliság és a jobboldaliság a pártrendszer vonatkozásában a 2000-es évek elejére azt jelenti, amit, nem eleve elrendelt, a kategóriák tartalmából következő körülmény, hanem a politikai szereplők viselkedésének, valamint a pártrendszert alakító dimenziók egymásra hatásának eredménye.