Ugrás a tartalomhoz

A magyar politikai rendszer

Körösényi András, Tóth Csaba, Török Gábor (2003)

Osiris Kiadó

13. fejezet - XIII. A PÁRTOK

13. fejezet - XIII. A PÁRTOK

1. A pártok szerepe a magyar politikában

A pártok vezető politikai szerepe

A pártosodás és a penetráció korlátai

A pártok funkciói

2. A pártok politikai arculata

A Fidesz

A Magyar Demokrata Fórum

A Magyar Szocialista Párt

A Szabad Demokraták Szövetsége

A Független Kisgazdapárt

A Kereszténydemokrata Néppárt

Nemzeti radikális pártok: A Magyar Igazság és Élet Pártja és a Jobbik Magyarországért Mozgalom

3. A pártrendszer szervezeti-intézményi oldala

A pártok szervezettsége

A pártok szervezeti felépítése

A pártok gazdálkodása

1. A pártok szerepe a magyar politikában

A pártok vezető politikai szerepe

Mint minden parlamentáris demokrácia, a magyar politikai rendszer főszereplői is a pártok. Az átmenetben és az új, demokratikus intézményrendszer kiépítésében Magyarországon meghatározó volt a pártok szerepe. A politikai élet középpontjába a pártok, pártpolitikusok kerültek, az új politikai osztály a pártelitekből rekrutálódott. Magyarországon átmenetileg sem jött létre egy “civil fórum”-szerű mozgalom a pártállammal szemben; a kommunista rendszer ellenzéke kezdettől fogva, kulturális és ideológiai értelemben, de személyi állományát tekintve is megosztott volt.

Magyarországon a pártok vezető szerepre tettek szert a politikai intézményrendszerben: az angolszász politikatudomány terminusával “party government”, azaz pártkormányzat, a német politikatudomány terminusával “Parteienstaat”, azaz pártállam, az olasz politológia fogalmával pedig “pártokrácia”, azaz párturalom alakult ki. A pártok az alkotmány szerint közvetlenül nem gyakorolhatnak közhatalmat – ami azonban nem jelenti azt, hogy, más parlamentáris országokhoz hasonlóan, ne kontrollálnák a legfontosabb politikai intézményeket. A pártok ugyanis politikai képviseleti funkciójuk mellett uralják a törvényhozást, vezetőik töltik be a végrehajtó hatalom csúcspozícióit (ők adják a kormány tagjait, az államfőt, a vezető köztisztviselőket stb.), s kontrollt gyakorolnak a közigazgatás és az önkormányzatok intézményrendszere és személyzete felett is. A pártoknak nem elhanyagolható szerepük van a politikai attitűdök, a politikai preferenciák formálása terén is. A pártok, miközben az állampolgárok önkéntes szervezetei, az alkotmányban is rögzített közjogi státussal és állami pénzügyi erőforrásokkal bírnak. A pártrendszer alakulásának előrehaladtával és konszolidációjával (Enyedi 1998; 2006) vezető szerepük tovább nőtt. A pártok jelentik azt a “kapcsot”, ami a magyar politikai rendszer számos elemét összeköti; a választók nem intézmények, hanem pártok szerint tagolják a politikát, és mint láthattuk, az intézmények működését is a pártlogika, a pártlogikára épülő kormány-ellenzék közötti “új” hatalommegosztás segítségével lehet megérteni.

A pártosodás és a penetráció korlátai

Az állami és félállami, illetve egyéb közintézmények pártok általi penetrációja azonban nem korlátlanul erős: nem éri el az Ausztriában kialakult mértéket, de még talán a németországi szintet sem. Az állami és társadalmi élet pártosodásának erős korlátai jöttek létre. Ilyen korlát, hogy közel fél évszázad egypárti diktatúrája után erősen pártellenes légkör, politikai kultúra alakult ki a közvélemény-formáló elit és értelmiség politikai gondolkodásában, valamint a tömegkultúrában. A politikai kultúráról szóló fejezetben láthattuk, hogy a pártokkal, pártpolitikusokkal kapcsolatos tömegattitűdök szinte minden más intézménnyel vagy szereplővel kapcsolatos attitűdnél negatívabbak.

Az 1990-es évek elején a pártok penetrációját a közigazgatási kar intaktsága és a politikai mobilizáció gyengesége korlátozta. Mindkét területen fontos változások történtek azonban a 2000-es évekre. A közigazgatási karban folyamatosan növekedett a politikai patronázs szerepe, a politikai mobilizáció terén pedig különösen a jobboldal vezető pártja volt egyre aktívabb a negyedik kormányzati ciklustól kezdve.

A négy évtizedes pártállam visszahatásaként az 1989–1990-es alkotmánymódosítások jogilag is korlátozták a pártok potenciális szerepét. Az alkotmány kimondja, hogy politikai párt közhatalmat közvetlenül nem gyakorolhat, állami szervet nem irányíthat. Ennek érvényesítése érdekében összeférhetetlennek tekint egy sor közhatalmi pozíciót a párttagsággal, illetve a vezető párttisztségekkel. Ugyanezen okból a bírák és az ügyészek nem lehetnek politikai párt tagjai és nem folytathatnak politikai tevékenységet; a köztisztviselők nem tölthetnek be párttisztséget. A párttagság hiánya ugyanakkor nem teszi lehetetlenné a többé vagy kevésbé burkolt pártpolitikai szerepvállalást.

A pártok funkciói

A pártok meghatározó szerepet játszottak a demokratikus átmenetben és játszanak azóta is az új intézményrendszer működésében, továbbá a politikai viselkedésminták kialakításában. Ők adják vagy szelektálják az új politikai intézmények személyzetét, vezetőit, részt vesznek a politikai közvélemény formálásában és strukturálják a szavazatokat. Az ő képviselőik ülnek a parlamentben, s ennek következtében a pártok alakítják meg a kormányt, irányítják a törvényhozás munkáját és ellenőrzik a közigazgatást. Az alábbiakban – sorra véve a politikai pártoknak a modern képviseleti demokráciákban általánosan kialakult funkcióit – megvizsgáljuk, hogy a politikai pártok szerepének milyen sajátosságai alakultak ki a magyar demokráciában.

Az intézményesített érdekartikuláció gyengesége következtében a pártok politikai mozgástere nagy: érdekintegrációs és -aggregációs funkciójuk intézményi tényezők (érdekszervezetek) által kevésbé meghatározott, mint egyes, erős neokorporatív struktúrákkal, illetve a “pillarizált” (Enyedi 1993, 25) intézményekkel behálózott nyugat-európai demokráciákban. A pártokhoz általában nem kapcsolódnak közvetlenül – intézményes módon – érdekszervezetek. Ennek következtében a pártok vezetése független maradt, s nagy autonómiával rendelkezik. A pártok vezetésének autonómiáját növeli, hogy a magyar társadalomban számos kérdésben – például a gazdaságpolitika vagy a szociálpolitika terén – diffúz, nem intézményesített módon vannak jelen a különböző érdekek.

Magyarországon is – miként más demokráciákban – a pártok mozgósítanak a választásokra, sőt a 2000-es évek elejétől általános, tömegmobilizációs szerepük is egyre nagyobb. Az állampolgárok tömegeit politikai akciókra csak pártok tudják mobilizálni; a pártoktól független akciókon – legyen szó pártfüggetlen népszavazásokról vagy éppen tiltakozó akciókról – az állampolgári részvétel sokkal alacsonyabb. A tüntetéseken, politikai megmozdulásokon vagy akár a választásokon való részvétel aránya is nagyban függ a pártok mobilizációs szándékaitól.

A politikai közvélemény formálásában és a szavazatok strukturálásában – mint a politikai paletta domináns szereplőinek – nagy szerep jut a pártoknak, de a közvélemény-formálásban nem egyedüli résztvevők; e tekintetben a média is fontos szerepet játszik. A pártok közvélemény-formáló szerepet ugyanakkor elősegíti, hogy a magyar választóknak számos kérdésben nincs stabil preferenciájuk.

A pártoknak a demokratikus rendszerbe integráló szerepük – ha a politikai kultúra “pártellenessége” miatt csak korlátozottan is – a magyar politikában is érvényesül. A valamilyen pártot választóknak a demokratikus intézmények iránti bizalma is magasabb azokénál, akiket semelyik párt sem tudott megnyerni magának.

Magyarországon – eltérően az elnöki, de hasonlóan más parlamentáris kormányzati rendszerű országokhoz – a képviseleti jellegű funkciók mellett a pártok kormányzati funkcióval is rendelkeznek. Bár a magyar politikai kultúrában a “pártsemleges” közhivatalnokok és technokrata szakemberek vagy az értelmiségiek a pártpolitikusoknál nagyobb presztízzsel rendelkeznek, a kormány mégsem elsősorban hivatalnokokból, szakértőkből, hanem – miként a kormányról szóló fejezetben láttuk – a parlamentáris kormányzati logikának megfelelően pártpolitikusokból áll.

A politikai vezetők szelekcióját a parlamenti képviselőjelöltek kiválasztásától a kormány tagjainak vagy akár a köztársasági elnöknek a megválasztásáig a pártok végzik. Sőt, már a politikusok rekrutációja is egyre inkább a pártokon belül történik. A direkt politikai pozíció megszerzésének a pártháttér – gyakran a párttagság, vagy a párthoz más módon megjelenő szoros kötődés – legtöbbször elengedhetetlen feltétele. A fontos politikai szerepet – például miniszteri tárcát – betöltő személyek többsége ilyen háttér hiányában annak utólagos megszerzésére törekszik. Még a “semlegesebb” – például jegybankelnöki, obmudsmani, vagy akár közmédium vezetői – pozíciót betöltők többsége sem tudja a pártpolitikai jellegű konfliktusok közepette “semlegességét” megőrizni.

A pártoknak a kormányzati, valamint a politikai vezetés személyzetét illető szelekciós funkciója azt is jelenti egyben, hogy a pártoknak – a közigazgatás mellett – döntő szerepe van a közhatalmi döntések meghozatalában, a kormánypolitika formálásában is.