Ugrás a tartalomhoz

A magyar politikai rendszer

Körösényi András, Tóth Csaba, Török Gábor (2003)

Osiris Kiadó

2. A pártok politikai arculata

2. A pártok politikai arculata

A Fidesz[101]

A parlamenti pártok közül a Fidesz arculata változott legtöbbet a rendszerváltás óta. A rendszerváltást megelőzően és az első ciklusban a Fidesz radikális-liberális párt volt. 1994 után a párt fokozatosan jobbra tolódott, s a második ciklus végére liberális-konzervatív alakulattá vált. 1998 után a Fidesz jobboldali gyűjtőpártnak tekinthető, amely a magyarországi jobboldali politizálás szinte teljes spektrumát lefedi, hol annak mérsékeltebb, hol markánsabb elemeit emelve politizálásának középpontjába. A jobboldali gyűjtőpárti jelleg megjelent kormányzati pozícióban (1998–2002) és azt követően ellenzéki szerepben is.

A Fidesz ifjúsági politikai szervezetként alakult, s politikai karakterét a liberalizmus, a radikális antikommunizmus és az ifjúsági szubkultúra alternatív-akcionista vonásai jellemezték. Az 1990-es évek elején a Fidesz mint az SZDSZ által dominált liberális pólus kisebb pártja szerepelt a magyar politikában. Sokáig erős volt a párt “anti-establishment” jellege. Az ifjúsági és mozgalmi jelleg azonban – tudatos politikai stratégia eredményeként – már az első ciklusban háttérbe szorult, majd szinte teljesen eltűnt. A párt ekkoriban pragmatikus, technokrata arculatával különbözött a nagy pártoktól. Ebben az időszakban a Fideszt az SZDSZ-nél is határozottabb, jobboldali gazdaságpolitika jellemezte, a kulturális-ideológiai kérdésekben pedig – legyen szó az egyházak szerepéről vagy a “nemzeti” kérdésről – rendre liberális álláspontot képviselt.

A szocialisták és a liberálisok közeledését a Fidesz már az első ciklus második felében távolságtartással szemlélte, az MSZP és az SZDSZ 1994-es koalíciókötése pedig végleg eltávolította a liberális testvérpárttól. A pártelnökség tudatosan törekedett a jobboldalon keletkezett politikai vákuum kitöltésére, s a második ciklusban liberális-konzervatív arculatot öltött. Gazdaságpolitikájában a korábbinál etatistább lett, a kulturális-ideológiai kérdésekben pedig jobboldali álláspontot vett fel; fokozatosan felkarolta a nemzeti értékeket, ami megjelent például a földkérdésben kezdeményezett népszavazás ügyében. A liberális jelleg 1998-ban elsősorban a stílusban, a dinamikus “médiapolitizálásában” és a “polgár” szó sikeres tematizálásában jelent meg. Ez utóbbi kifejezéssel a Fidesz egyre inkább egyfajta értékelvű politizálást is igyekezett az MSZP-féle technokrata imázzsal szembeállítani. Ezen értékrend fontos elemei voltak a fiatalok és a gyermekes családok támogatása, a hazai vállalkozások favorizálása, vagy a munkavállalók támogatása a segélyezettek rovására.

1998 után tovább folytatódott a Fidesz jobbra tolódása, ami együtt járt a kisebb jobboldali pártok integrálásával. 2006-ra a Fidesz vált azon nézetek képviselőjévé, amelyeket az 1998-as FKGP, vagy az akkori MDF vallott. A párt fontos kérdésekben deklaráltan a konfliktusok kiélezésére törekedett, hogy saját értékrendjét, a politizálás helyes irányával kapcsolatos elképzeléseit megjeleníthesse (Löffler 2000). Ennek keretében kormányzása alatt számos alkotmányos intézmény működésének vonatkozásában szakított a korábbi szokásjoggal, s a demokrácia többségi ideáltípusa felé való elmozdulása irányába tett lépéseket. A Fidesz különösen a szimbolikus politizálás terén egyre inkább a hagyományos konzervatív értékek megjelenítőjeként lépett fel, amit jól mutatott például kormányzása alatt a Szent Koronáról szóló törvény elfogadása és a korona parlamentbe szállítása, vagy az, hogy már ellenzéki időszakában felsorakozott a határon túli magyarok kettős állampolgárságáért rendezett népszavazás mellett. Gazdaságpolitikája kormányzása időszaka alatt inkább jobboldali volt, 2002 után azonban markánsan baloldali fordulatot vett, amit jól példáz a privatizáció vagy az egészségügy piacpárti átalakításának ellenzése éppen úgy, mint a párt egyre markánsabban baloldali gazdaságpolitikai retorikája. A párt történetében a legállandóbb elem az antikommunizmus. A párt politizálására 2002-től kezdve vált jellemzővé a nagy létszámú utcai tömegtüntetések gyakori szervezése. A 2002-t követő időszakban a Fidesz politizálását a kormány legitimitásának kétségbe vonása is jellemezte; 2002-ben a választási eredmények megkérdőjelezése és a D-209-es ügy, 2006 után a kormányprogram és a szocialista választási ígéretek közötti ellentmondás, majd az őszödi beszéd adott alapot mindehhez.

A Fidesz vezetését a rendszerváltás kori közös szocializáció köti össze. A Fidesz-vezérkar meghatározó figurái a nyolcvanas évek első felében, közepén végezték az egyetemet, s jellemzően valamelyik egyetemi szakkollégiumhoz kötődtek. A fideszes politikus csapat – Orbán Viktor, Kövér László, Fodor Gábor, Áder János, Szájer József – elsősorban jogászokból állt, akik liberális beállítottságukat tekintve hasonlítottak az SZDSZ vezetőihez, származásukat, családi hátterüket tekintve azonban eltérő vonásokat is mutattak: sokan vidéki kisvárosi középosztálybeli családokból származnak, s többen ún. elsőgenerációs értelmiségiek (Tőkés 1990, 37).

A közös szocializáció igen fontos szerepet játszott abban, hogy a Fidesz vezetői gárdája tizenhat év alatt is keveset változott. A Fideszt 1990 óta egy igen szűk kör irányította – ugyanazok, akik már az említett szakkollégiumokban is együtt politizáltak. A Fidesz vezetésében már kezdettől fogva Orbán Viktor volt a legmeghatározóbb személy; ezt erősítette, hogy Fodor Gábor és más szociálliberális irányultságú vezetők 1993 végén kiléptek a pártból (közülük többen az SZDSZ jelöltjeként kerültek ismét be a parlamentbe). Ezzel az Orbán Viktor – a pártban abszolút tekintélyt élvező, karizmatikus pártelnök – irányította pártvezetés politikailag egységesebbé vált, és politikai mozgásterét párton belüli riválisok nem korlátozták. Orbán Viktor mellett a vezetés meghatározó személyisége volt Kövér László, aki azonban kevésbé a nyilvánosság előtt, mint inkább a tényleges, belső irányításban játszott kulcsszerepet. Míg Kövért a párton belül a radikálisabb irány képviselőjeként tartják számon, addig a mérsékeltebb vonalat Áder János, Szájer József vagy az országos politikai nyilvánosságban 2006 után egyre erőteljesebben megjelenő Kósa Lajos képviseli, s hozzájuk sorolható a népszerűségét a Fidesz kormányzása alatt szinte teljesen elvesztő Deutsch Tamás is. A mérsékeltebb politikusok között lehet számon tartani a Fidesz vezetéséhez később csatlakozott Pokorni Zoltánt is. Ezen “irányzatok” jelentősége azonban éppen a vezetés egységes volta miatt meglehetősen relatív; a Fidesz a kezdetek óta egységesen irányított pártként képes működni. Komolyabb, a nyilvánosság előtt is érzékelhető konfliktusokra csak a 2006-os vereség után került sor, amikor a párt több meghatározó szereplője – Pokorni Zoltán, Áder János vagy a korábbi kampányfőnök Rogán Antal – látványosan távol maradt a Fidesz vezetésétől. 2006 végéig azonban az esetleges párton belüli konfliktusok nem eszkalálódtak; Orbán Viktor tekintélye a jobboldalon megingathatatlan maradt. Orbán személye több mint másfél évtized alatt összefonódott a Fidesszel. Ez a tény, Orbán gyakori törekvései a politikai konfliktusok élezésére és a baloldal stratégiája, amely ennek folytán Orbán személyén keresztül igyekszik támadni a Fideszt, a baloldali – s gyakran a centrum szavazók – számára oda vezetett, hogy Orbán egy személyben testesíti meg a Fidesszel nem szimpatizáló választók politikai ellenségképét. Az egységes vezetés, Orbán kiemelt szerepe így összességében igen sokat segített a pártnak a hatékony kommunikáció megvalósításában, ám a 2002-es és a 2006-os vereség után problematikus volta is nyilvánvalóvá vált: a párt “arcainak” elhasználtával nem volt jelen egy alternatív elit.

Összefoglalva, a Fidesz olyan jobboldali gyűjtőpárt, amelynek legfontosabb jellemzője az erőteljes antikommunizmus, a szimbolikus-ideológiai értelemben vett konzervativizmus és – 2002 óta – a korábbiakhoz képest baloldali, etatista gazdaságpolitika. A párt így nem annyira a nyugat-európai jobboldali pártokkal, mint inkább a demokratikus átmenet más országaiban létrejött jobboldali gyűjtőpártokkal mutat erőteljes rokonságot.

A Magyar Demokrata Fórum

A rendszerváltást követő választáson legnagyobb párttá vált MDF jobbközép, konzervatív pártként irányította Magyarországot az első ciklusban. A fórum támogatottságát azonban a kormányzás évei felőrölték. 1994-ben már csak harmadik legnagyobb párt tudott lenni, s az ellenzéki évek alatt a jobboldalon folyamatosan alárendelődött az egyre sikeresebb Fidesznek. Az MDF sem 1998-ban, sem 2002-ben nem jutott önállóan a parlamentbe; erre csak a Fidesz segítségével volt képest. A párt nagyjából 2003–2004 táján kezdett távolodni a Fidesztől, s megcélozta a politikai mező centrumát. E stratégiával 2006-ban önállóan a parlamentbe került.

Az 1988 őszén megalakult MDF első, 1989 őszéig tartó korszakát a népi-nemzeti orientáció és a mozgalmi jelleg határozta meg. A népi-nemzeti orientáció politikai eszmevilágát a nemzeti és demokratikus értékek, a nemzeti tradíciók, a plebejus radikalizmus és a harmadikutas jövőkép jellemezte. 1989 második fele fordulatot hozott az MDF vezetésében és politikájában. Antall József pártelnökké válása után az MDF-ből fokozatosan kiszorultak a baloldali harmadikutasok és a baloldali népiek. Az MDF jobboldali-centrista néppárttá vált. A néppártiság egy elmosódottabb politikai karaktert is jelentett: inkább szimbólumok és értékek, mintsem részleteiben kidolgozott politikai program jellemezte a fórum profilját.

A kormánypárttá vált MDF politikai karakterét az 1990-es választásokat követő két irányzat határozta meg: egyrészt a fenti, Antall miniszterelnök vezette, ideológiai orientációját tekintve mérsékelt konzervatív, politikafelfogásában pragmatikus (guvernamentális) irányzat, másrészt egy jobboldali plebejus-radikális irányzat. Ez utóbbi irányzat jobbratolódása, majd nyílt szembefordulása az MDF pragmatikus konzervatív kormányzati centrumával végül 1993-ban a radikálisok a pártból való kiválásához és különböző szélsőjobboldali pártok alapításához vezetett, amelyek közül a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) vált politikai tényezővé (lásd alább).

Az 1994-es választási kudarc után a párton belül tovább folytatódott az MDF eróziója. A pártvezetésért folyó harc kiéleződött a konzervatívabb Lezsák–Boross irányzat és a Szabó Iván vezette centristák között. A belső küzdelem 1996-ra az előbbiek győzelmével végződött, Lezsák Sándort választották a párt elnökévé, ami a Szabó Iván vezette, a pártnak az Antall-korszakban létrejött szinte egész vezető kormányzati és parlamenti személyi garnitúráját felölelő csoport pártból való kiválásához s Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) néven új párt alapításához vezetett.[102] Mindez közrejátszott abban, hogy a párt listán nem érte el a bejutási küszöböt az 1998-as választásokon. A Fidesszel közösen indított jelölteknek köszönhetően azonban parlamenti frakciót tudott alakítani. A párt igazságügy-minisztere, Dávid Ibolya hamar népszerű politikus lett, ami a párton belül is megnövelte súlyát. 1999-ben ismét két irányzat jelent meg az MDF-ben: a Lezsák-vezette, a Fidesszel való együttműködést lazítani igyekvő csoport és a Dávid-vezette, a Fidesszel készségesebben együttműködő irányzat. Az elnökválasztási küzdelemből végül Dávid Ibolya került ki győztesen, aki azonban a várakozásokra rácáfolva egyre inkább az MDF önálló arculata mellett szállt síkra.

Bár az 1998–2002-es ciklusban is voltak látványos fórumos törekvések egy Fidesszel szembeni, alternatív jobboldali szövetség kialakítására, az MDF pozícionálása igazán 2002 után változott meg. Az MDF látványos hitet tett az “egyenlő távolság” politikája mellett, és 2006-ban már egyformán bírálta a kormányzó szocialistákat és a Fideszt. A párt ebben az időszakban piacpárti politikát hirdetett – például egykulcsos adó mellett szállt síkra –, magát pedig “valódi” konzervatív pártként definiálta. Az MDF a centrumból kívánta a két nagy párttal elégedetlen protesztszavazókat megszólítani “Normális Magyarországért” programjával, ami a kormányzati politika bírálata mellett a Fidesz populistának és helyenként agresszívnek bélyegzésére épült. Ez a stratégia, amelynek hatására a Fidesz egyre inkább “árulóként” tekintett az MDF-re, 2004-ben az Európai Parlamentbe, 2006-ban pedig a magyar Országgyűlésbe való önálló bejutást jelentette. Az MDF politizálására ebben az időszakban a korábbiaknál jellemzőbbé vált a média igényeinek megfelelőbb, egyszerű üzenetekre és világosabb politikai irányra épülő, az esetleges vitákat háttérbe szorító stratégia, ami összességében a professzionálisabb működés látszatát keltette.

A Magyar Szocialista Párt

A kommunista rendszer állampártja, az MSZMP 1989-ben alakult át versengő baloldali párttá, amely a Magyar Szocialista Párt nevet vette fel. Az MSZP az 1990-es választásokon csak a negyedik helyet szerezte meg, ám 1994-től a magyar politikai rendszer legnagyobb baloldali pártja lett, amely minden választáson az első vagy a második helyen végzett. Az MSZP politikai ideológiai orientációja az 1990-es pártkongresszus óta hivatalosan a baloldaliság és a szociáldemokrácia. A párt már 1989-ben kérte felvételét a Szocialista Internacionáléba; 1993 óta megfigyelő, 1996-tól már rendes tag a szociáldemokrata pártok nemzetközi szervezetében. A Fideszhez hasonlóan az MSZP is gyűjtőpárt; a pártban helyet kapnak a piacgazdaság radikális baloldali kritikusai éppen úgy, mint az államot leépíteni kívánó, bizonyos esetekben liberálisnak tekinthető technokraták. Az MSZP-n belüli koherenciát ugyanakkor erősíti az a fajta közös múlt, amelyet döntően az állampárti szocializáció jelent: a rendszerváltás utáni első másfél évtizedben valamennyi vezető szocialista politikusnak volt személyes kötődése az MSZMP-hez.

Bizonyos értelemben az MSZP igazi ideológiai arculatát, népszerűségének az alapját nem elsősorban a pártkongresszusok és pártprogramok által kijelölt szociáldemokrata irányultság adta meg, hanem még az 1980-as évek állampárti korszakában kezdődő dezideologizálódás öröksége. A pragmatizmus, a szakszerűség és a modernizáció 1980-as évek végétől hangoztatott jelszavai az új politikai elitben és a rendszerváltásban csalódottak számára 1994-ben már vonzóbbnak bizonyultak, mint a politikai identitásokat a nagy ideológiák – liberalizmus, konzervativizmus, kereszténydemokrácia – segítségével megalapozni kívánó, új rendszerváltó pártok retorikája. Az ideológiamentes pragmatizmus kialakította a technokrata szakszerűség, a modernizáció ideológiáját, ami később az 1994-es szocialista-szabad demokrata kormánykoalíció ideológiájául is szolgált (Bozóki 1996). A pragmatista ideológia sikerében közrejátszik a magyar politikai kultúrában mélyen gyökerező pártellenes érzület éppen úgy, mint a “szakmai”, “antipolitikai” megoldások iránti szimpátia.

A technokrata arculat mellé 1998 után az MSZP egyre inkább igyekezett társítani egy szociáldemokrata arculatot, amely elsősorban a jóléti kiadások iránti szocialista követelésekben nyilvánult meg. A 2002-es kampányban használt “jóléti rendszerváltás” kifejezés, valamint a Medgyessy-kormány számos intézkedése – például az ún. 100 napos program – is ebbe az irányba hatott. A párt később – és különösen a Medgyessy- és még inkább a Gyurcsány-kormány időszakában – a hagyományos szociáldemokrata nézeteket egyre inkább ötvözni igyekezett a brit “harmadik út” típusú szociáldemokráciával, s határozottan törekedett a markánsabb ideológiai profil kialakítására. A szociáldemokrata imázs mellé 2002-től az MSZP ideiglenesen megpróbált nyitni a “nemzeti” szimbolika felé is; Medgyessy Péter a “nemzeti közép” kormányát vezette, s a párt számos kérdésben gesztusokat tett a nemzeti-konzervatív intézmények, társadalmi csoportok felé. Gyurcsány Ferenc kormányfővé válásával az ideológiai jelleg erősödött az MSZP-ben. Gyurcsány azt a fajta jobboldali gazdaságpolitikát, amit Horn Gyula a Bokros-csomag idején pragmatista-technoktata módon próbált kommunikálni, ideológiai elemekkel társította és baloldalinak – csak éppen “megújult” baloldalinak – tekintette. Ráadásul a második Gyurcsány-kormány öndefiníciója szerint is inkább a technokrata hozzáállást jelző “reformokról”, mintsem a baloldaliság ideológiájáról szól.

Az ideológiai jelleg erősödése ellenére az MSZP a 2000-es években is elsősorban technokrata párt – ha kevésbé is, mint volt a rendszerváltás idején. Az MSZP egyik jellegzetessége éppen az, hogy egészen Gyurcsány színre lépéséig nem igyekezett a Fidesszel szemben rivális értékrend, szimbolika kiépítésére, a 2000-es évek közepén erre tett kísérletei pedig nem voltak igazán sikeresek.

Az MSZP politikáját a kulturális-ideológiai baloldaliság és a gazdasági pozíciók gyakori változása kíséri. Ez utóbbi kérdésben az MSZP ellenzékben legtöbbször baloldali, kormányon viszont jobboldali politizálást folytatott. A kontrasztot legjobban a Bokros-csomag, valamint a 2002-es választási program szemlélteti; ez utóbbi jelentős béremeléseket és a jóléti szolgáltatások kiterjesztését ígérte. Az MSZP a külpolitikában a szomszédokkal való jó kapcsolatokat legalább olyan fontosnak ítéli, mint a határon túli magyarok helyzetét, s egyértelműen elkötelezett az európai integráció mellett. A pragmatikus, ideológiamentes politizálásnak megfelelően az MSZP számára ritkán adódnak kiemelt szakpolitikai prioritások; a párt minden területen szeretne több szolgáltatást nyújtani, miközben az adók növelését nem vette tervbe, s a gyakorlatban sem tett ebbe az irányba határozott lépéseket. Az MSZP programja általában a párton belüli csoportok, valamint a pártot támogatók vélt preferenciáinak bonyolult kompromisszumaként áll elő.

Az MSZP-t az 1990-es évek elején főként a pártállam utolsó időszakának reformer politikusai jelenítették meg: a négy legfontosabb politikus Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás és Horn Gyula volt, aki nyolc évig állt a párt élén. Horn Gyula elnöksége alatt, valamint az általa vezetett kormányban főleg a Kádár-korszak végének technokrata politikusai kerültek fontos pozíciókba. A Horn-kormány idején vált népszerű politikussá külügyminiszterként Kovács László, aki a Németh-kormány idején még másodvonalbeli politikus volt. Az MSZP 1998-as választási veresége után a párt korábban meghatározó személyiségei a háttérbe húzódtak. Az 1998-ban elnökké választott Kovács László elnöksége alatt jelentős fiatalítás zajlott az MSZP-ben; ennek keretében kvótákat vezettek be a fiatalok – és a nők – párton belüli arányának biztosítása érdekében.

Az MSZP vezetése az 1990-es évek végére teljesen átalakult. A 2002-es választásokon Medgyessy és Kovács mellett olyan, korábban a második vonalba tartozó politikusok is fontos szerepet kaptak, mint Szili Katalin, Lendvai Ildikó vagy Juhász Ferenc. Az ő politikai pályájuk – bár a Kádár-korszakban kezdődött – nagyrészt a már a rendszerváltás utáni időszak terméke. Az MSZP első vezetőitől nem annyira múltjuk különbözteti meg őket – hiszen ugyanúgy az MSZMP-ben vagy szatellitszervezeteiben kezdték a politizálást –, mint inkább az, hogy mind kommunikációjukat, mind politikai nézeteiket tekintve jobban alkalmazkodtak a rendszerváltás utáni időszak követelményeihez. Gyurcsány Ferenc színre lépése újabb változást hozott: a baloldal megtalálta azt a politikusát, aki – akárcsak a jobboldalon Orbán – képes érzelmeket kelteni és baloldali “víziókat” megfogalmazni. Bár Gyurcsány népszerűsége színre lépését követően visszaesett, különleges szerepe megmaradt a baloldalon. Gyurcsány kormányfővé válása a párt másodvonalát nem érintette: 2006 után is a 2002 körül kialakult állapotok stabilizálódtak.

A releváns pártok közül az MSZP rendelkezik a legnagyobb belső heterogenitással, s a tagság súlya is itt a legnagyobb a párt vezetésével vagy – kormányzó MSZP esetén – a kormánnyal szemben. Az MSZP-ben három nagy platform van: a liberális beállítottságú Szociáldemokrata Platform, a baloldalibb Szocialista Platform és Baloldali Tömörülés. E három platform azonban csak az intézményesített belső csoportokat fedi le; a párton belül ennél jóval több irányzat van jelen, amelyek relatív súlya állandó változásban van, ám a vezető pozíciók rendszerint a különböző formális és informális csoportok közötti kompromisszumokat tükrözik (Lakner 2001). Leegyszerűsítve az mondható el, hogy a pártban két markáns irányzat található: az MSZP “baloldala” és “liberálisai”. Az előbbiek általában a jóléti szerepvállalások növelésének szándékát hangoztatják, s nem kívánják a párt megújulását, a markánsabb szakítást az állampárti múlttal. A párt baloldala a szövetési politikában szívesebben nyitna a Munkáspárt felé, s nem híve sem a liberális gazdaságpolitikának, sem a “nemzeti” oldal felé irányuló kompromisszumoknak. Ezt az irányvonalat hosszú időn keresztül Nagy Sándor jelenítette meg legpregnánsabban, de ide sorolható Földes György és Jánosi György is. 2006 után Szili Katalinnak és Szekeres Imrének tulajdonítanak ilyen törekvéseket. A párt “liberálisai” ezzel szemben az MSZP “szociáldemokratizálását” szeretnék elérni, a gazdaságpolitikában a liberális irányt tartják helyesnek, s szívesebben működnek együtt az SZDSZ-szel. Az ő elképzeléseik szerint az MSZP-nek a brit Munkáspárthoz hasonló párttá kellene válnia. A legtöbb MSZP-s pénzügyminiszter e csoportba sorolható, s a párt fiatalabb generációjából is sokan tartoznak ide. Az MSZP többsége e két szélső pont közötti politizálást tart helyesnek, ami kényes egyensúly kialakulását eredményezte a két irányzat között. Ez különösen a Horn-korszakra volt jellemző, amikor a pártelnök-kormányfő a kádári centrumpolitika hagyományait folytatva sikeresen egyensúlyozott pártjának különböző irányzatai és személyi csoportjai között, s azok között egyensúlyt teremtve megerősítette a pártegységet és saját vezető pozícióját. A 2002-es MSZP-s miniszterelnök-jelölt kiválasztása körüli vita sok szempontból leképezése volt a párt különböző csoportjai közötti küzdelemnek; míg Németh Miklóst a párt baloldala favorizálta, addig Kovács László és Medgyessy Péter inkább a liberálisabb irányvonal támogatására számíthatott. A két irányzat közötti kényes egyensúly ugyanakkor a Medgyessy-kabinetben kevésbé volt megfigyelhető; míg a párt “baloldalának” eklatáns figurái közül egyedül Jánosi György lett miniszter, addig számos kormánytag egyértelműen a liberális irányhoz sorolható. Az ebben az értelemben vett “liberális” politizálás jellemezte Gyurcsány Ferenc első kormányát is.

A Szabad Demokraták Szövetsége[103]

Az SZDSZ 1988-ben alakult meg, mint az ún. demokratikus ellenzékből kinövő politikai szervezet. Az SZDSZ antikommunista és szociálliberális irányultságú pártként jelent meg a rendszerváltáskor. Bár alapvetően liberális jellege máig megmaradt, radikális antikommunizmusa elhalványult, miközben politizálásának tartalma a 2000-es évek közepétől egyre kevésbé tartalmaz gazdaságpolitikailag baloldali elemeket. A párt a rendszerváltást követő két választáson tudott komoly sikert elérni; 1994 után a parlamenti küszöb körüli eredményeket produkált. A párt 1990 óta három ciklusban is kormányzati tényező volt; mindhárom esetben az MSZP által vezetett koalícióban vett részt.

A demokratikus ellenzék politikai gondolkodásának középpontjába az 1970-es évek végétől a liberális emberi jogi felfogás, majd az 1980-as években a demokratikus jogintézmények kerültek, ami a később az SZDSZ politikai eszmevilágára is rányomta bélyegét. Míg a népi-nemzeti értelmiségi kör gondolkodásának a középpontjában a nemzet állt, a demokratikus ellenzék körének gondolkodása “kozmopolita” volt. Célja nem a nemzet függetlensége, hanem a (civil) társadalom állami uralom alól történő “felszabadítása” volt. Az SZDSZ emberi jogi felfogásából következően politikájának részévé vált a különböző (vallási, etnikai és kulturális) kisebbségek érdekképviselete. A párt tagjai, vezetői, majd a parlamenti frakciója körében különböző kisebbségek – zsidóság, cigányság, nonkonformista kisegyházak (így a metodisták, a Hit Gyülekezete) – képviselői egyaránt megjelentek.

Az SZDSZ magát liberális pártként definiálja, s hol több, hol kevesebb sikerrel törekszik az ennek megfelelő politikai értékek képviseletére. Liberalizmusa a gazdaságpolitikai kérdésekben erős piacpártiságot jelent. A liberális gazdaságpolitika a privatizáció pártiságot, a nagy társadalmi és ellátórendszerek – oktatás, egészségügy, stb. – “racionális” és piacpárti átalakítását is jelenti. A gazdasági téren megmutatkozó antietatizmus más területen is jellemzi az SZDSZ politikáját: az emberi jogok liberális szabályozása mellett lép fel. Külpolitikában és belpolitikában egyaránt kevésbé tartja fontosnak a nemzeti érdekek képviseletét; a magyar–vatikáni megállapodáson kívül az SZDSZ egyedüliként ellenezte a státustörvényt is. Az SZDSZ hagyományosan érzékeny olyan szimbolikus-emberi jogi kérdésekre, mint például a társadalmi és etnikai kisebbségek jogai, az abortusz liberális szabályozása, vagy az állam és egyház elválasztása. Míg ellenzékben az SZDSZ a fenti értékek mellett viszonylag nyíltan kiállt, kormányon rendre visszafogottabb, pragmatikusabb politizálást jelenített meg.

Az SZDSZ politizálásában meghatározó kérdésként jelentkezik az MSZP-hez való viszony. Tekintve, hogy a párt a “nagypártiságból” a “kispártiságba” az MSZP-vel kötött 1994-es koalíciókötést követően került, sokan vélik úgy, a túlzott közeledés az MSZP-hez okozta a párt támogatottságának csökkenését. Az SZDSZ 1994 óta azonos oldalon van a szocialistákkal, s bár sok kérdésben – főként a gazdaságpolitika terén – komoly vitáik vannak, közösen lépnek fel a jobboldallal szemben. Annak ellenére, hogy az SZDSZ számos fontos kérdésben politizált akár kormányon is az MSZP-vel szemben – például Szili Katalin köztársasági elnökké választásának megakadályozásakor 2005-ben vagy adókérdésekről folytatott vitákban 2003-ban –, a közvélemény jelentős része az SZDSZ-t egyszerűen a kisebbik baloldali pártnak tekinti. Az SZDSZ több ízben törekedett ezen imázs megváltoztatására: a 2000-ben pártelnökké választott Demszky Gábor az “egyenlő távolság” koncepcióját emelte a párt politizálásának középpontjába, a 2004-es EP-kampány előtt pedig a párt liberális identitását hangsúlyozta a szocialista és konzervatív vélekedésekkel szemben. Ezek a kísérletek azonban alapvetően nem változtattak az SZDSZ helyzetén, hiszen a valódi belpolitikai relevanciával bíró kérdésekben – koalíciós politika és az ellenzékhez való viszony – az SZDSZ rendre csak az MSZP-vel működött együtt.

Az SZDSZ elitjére – a Fideszhez hasonlóan – a nagyfokú zártság és belső kohézió jellemző. Az 1990-es évek végétől a nyilvánosság előtt főleg Kuncze Gábor, Magyar Bálint, Demszky Gábor és a Fideszből érkezett Fodor Gábor jelenítették meg a pártot, s ők voltak azok – kiegészülve a nyilvánosságtól visszavonuló, de a politikai döntések meghozatalában továbbra is aktív Pető Ivánnal –, akik a párt legfontosabb kérdéseiben döntöttek. A párt vezetői tehát a másként gondolkodók másfél évtized alatt a politikai illegalitás körülményei között összekovácsolódott személyi kapcsolatrendszeréből és kulturálisan viszonylag zárt köréből érkeztek, ám mindez – szemben a Fidesszel – nem járt a nyilvános konfliktusok elmaradásával; a párt vezetői részben személyes, részben a politizálás irányára vonatkozó ellentétei gyakran eredményeztek nagy, a nyilvánosság számára is érzékelhető vitákat a párt irányvonaláról. A párt egységének megrendülése azonban egyetlen egy alkalommal sem következett be. A 2000-es évek elején az SZDSZ elitjében változások történtek: egyrészt, véglegessé vált az a folyamat, amelynek folytán a rendszerváltó értelmiségiek fokozatosan háttérbe szorultak, illetve kiléptek a pártból, átadva a terepet a “hivatásos” politikusoknak. Másrészt, olyan személyek is megjelentek az SZDSZ vezetésében – például Kóka János – akiknek a rendszerváltás korabeli SZDSZ-hez már nem volt személyes kötődésük. Az SZDSZ-ben általában két fontos kérdés osztja meg a politikai szereplőket. Az első a pragmatizmus és elvhűség kérdése, amely gyakran mint a “politikai”, illetve “értelmiségi” szerepfelfogás ellentéte jelenik meg. A másik a többi politikai szereplőhöz, különösen az MSZP-hez való viszony, ahol az egyik irányzat a távolságtartást, a másik a közeledést tartja járható útnak. Az SZDSZ-en belüli letisztult irányzatok hiányát jelzi, hogy a párt vezetőinek álláspontja a fenti kérdésekben esetlegesnek tűnő módon változik.

A Független Kisgazdapárt

Az FKGP a rendszerváltást követő három ciklusban volt releváns párt, a 2000-es évek közéletének már nem része. Az FKGP mint a vidék és a parasztság, valamint az egykori birtokosok, tulajdonosok pártja került be a köztudatba. A párt sem a rendszerváltáskor, sem később nem tudott szert tenni jelentős értelmiségi és médiatámogatásra. Az FKGP radikálisan antikommunista, tsz-ellenes és a reprivatizációt támogató párt volt. Politikai elitje a paraszti vagy agrárháttérrel rendelkező vidéki középosztályból és az elsősorban jogi képzettségű önálló egzisztenciákból rekrutálódott. A párt megítélését alapvetően meghatározta karizmatikus, ugyanakkor ellentmondásos és populista vezetője, Torgyán József.

A Kisgazdapárt olyan kapitalizmusépítő állami gazdaság- és társadalompolitikát hirdetett, amely az önálló kisegzisztenciákat – birtokos parasztság, kiskereskedők és iparosok, szabadfoglalkozású rétegek – segíti. A földkérdés a párt rendszerváltás utáni történetének egyetlen állandó témája volt; a föld magyar tulajdonban maradásának követelésén túl a párt programja nem rendelkezett karakteres elemekkel, s inkább radikális stílusa és elnökének személyisége kölcsönzött neki megkülönböztető jelleget.

A párt az 1990-es évek elején – politikai és személyi okokból – erősen megosztott volt. A párt szervezete 1992-től kezdődően a jobbközép kormány jobboldali ellenzékét alkotta, s 1994 után is a parlamenti ellenzék jobbszélén foglalt helyet. A populista demokráciafelfogása (képviselők visszahívhatósága, Alkotmánybíróság megszüntetése, közvetlen elnökválasztás), az ennek megfelelő alkotmánykoncepció és a pártvezér populista politikai stílusa 1995–1997-ben ugyan korábban nem látott magas szintre emelte a párt népszerűségi mutatóját, elszigeteltségét azonban alig csökkentette a politikai palettán. 1998-ban harmadik legnagyobb pártként került a parlamentbe, s kormánypárttá válva némileg finomított retorikáján.

Miután azonban a Fidesz adekvát taktikával csökkenteni volt képes a kisgazdák befolyását, az FKGP szétesésnek indult. Ebben az időben egyre több botrány robbant ki Torgyán József kapcsán, pártbeli ellenfelei pedig 2000 végén nyíltan szembefordultak a korábban teljhatalmú, megkérdőjelezhetetlen pozíciójú elnökkel. Mindennek egy igen hosszú pártviszály lett az eredménye, amelyet a kölcsönös kizárások, alternatív kisgazdapárt-alakulások és a kisgazda miniszterek gyakori váltásai fémjeleztek. A Fidesz a párton belül egyre inkább Torgyán ellenzékét támogatta, akiknek miniszteri pozíciókat, a 2002-es választási listán pedig képviselői helyeket ajánlott. Az egykori kisgazda politikusok így a 2000-es évek közepén zömmel a Fidesz frakcióba kerültek, miközben az FKGP a sorozatos botrányok következtében 2002 óta nem parlamenti párt.

A Kereszténydemokrata Néppárt

A KDNP a rendszerváltás után nyolc évig volt a parlament tagja, ahol jobboldali kereszténydemokrara pártként politizált. Ezt követően – belső problémák folytán – nyolc évig nem volt parlamenti erő. A parlamentbe, alaposan megváltozva, 2006-ban tért vissza mint a Fidesz szatellitpártja.

Az 1989-ben újjáalakult KDNP a második világháború után működött Demokrata Néppárt utószervezeteként alakult; vezetői az egykori néppárt politikusai voltak. A KDNP inkább keresztényszociális, mint kereszténydemokrata jellegű pártként jelent meg. A parlamenti pártok között az egyetlen volt, amely világnézeti pártnak tekintette magát; felekezetek feletti keresztény erkölcsiségen nyugvó világnézeti pártként határozta meg magát. Előtörténete, alapításának körülményei és vezető elitjének felekezeti hovatartozása alapján azonban inkább katolikus pártnak tekinthető, amit szavazótáborának jellege is mutat. A párt kisebb-nagyobb mértékben összefonódott a katolikus egyházzal, és mélyen beágyazott a katolikus szubkultúrába (Enyedi 1995; 1997, 131).

A párt programja a keresztény elvek politikai képviseletére épült; mérsékelt, konzervatív pártként jelent meg, amely főleg az egyházzal kapcsolatos kérdésekben – egyháztámogatás, vallásoktatás – hallatta hangját. A második kormányzati ciklusban súlyos vezetési válság alakult ki a mérsékeltek és a radikálisok között. Pártpolitikai értelemben ennek tétje a populista stílusú, nemzeti radikális kisgazda (továbbá a szélsőjobboldali MIÉP) vagy a jobbközép irányultságú Fidesz-MDF tengely felé való orientáció volt, amelynek eredménye 1997 közepén a parlamenti frakció kettészakadása és – mivel mindkét szárny létszáma a minimális 15 fő alá süllyedt – “önfelszámolása” volt. A párt belső válsága leapasztotta a szavazótábort. Miután a mérsékelt irányvonal politikusai a Fidesz-frakcióhoz csatlakoztak, s Magyar Kereszténydemokrata Szövetség néven a Fideszben folytatták a politizálást, a katolikus egyház is többé-kevésbé nyíltan a Fidesz-MPP támogatására szólította fel híveit az 1998-as választásokon. A KDNP így nem volt képes a parlamentbe kerülni. A pártban az 1998-as választási kudarc után tovább folytatódott a belső harc, amelyet több esetben a bíróságoknak kellett eldönteniük.

A KDNP sokáig nem volt releváns szereplője a magyar politikának, ám a negyedik kormányzati ciklusra rendeződtek a belső viszonyok, és – az ekkorra már az 1998-astól jobbra álló – Fidesz-barát Semjén Zsolt lett a párt elnöke. A 2006-os választásokon a Fidesz és a KDNP-vel “szövetségben” indult – tekintve azonban a KDNP önmagában mérhetetlen támogatottságát, ez a döntés választástaktikai elem volt csupán. A KDNP azonban a parlamentben önálló frakciót alkotott, s bizonyos kérdéseket – például az egyházpolitikai ügyeket – jórészt átvállalta a Fidesztől. A KDNP 2006 után bizonyos tekintetben újra releváns párt. Bár véleménye mindig azonos a Fideszével – a két párt együtt szavazó frakciószövetséget alkot a parlamentben –, bizonyos témákban a Fidesz helyett ő lép fel, a parlamenti jelenléttel járó anyagi lehetőségek pedig a párt szervezeteibe is életet vihetnek. A Fidesszel együtt a parlamentbe jutott KDNP kulturális-ideológiai értelemben erőteljesen jobboldali; a párt a Fidesztől jobbra áll, s főként az SZDSZ-szel konfrontálódik a hagyományos liberális-konzervatív tengely mentén.

Nemzeti radikális pártok: A Magyar Igazság és Élet Pártja és a Jobbik Magyarországért Mozgalom

A nemzeti radikalizmus eddig legeredményesebb pártja Magyarországon a MIÉP, amely négy évig – 1998 és 2002 között – parlamenti párt volt. Miután a párt 2002-ben nem jutott a parlamentbe, támogatottsága erodálódott. Részben ez vezetett a Jobbik 2003-as létrehozásához. A 2000-es évek derekán mindkét párt a parlamenten kívülről politizál.

A MIÉP 1993. júniusi megalapítása óta nemzeti radikális pártként van jelen a magyar politikai életben. A párt története a nemzeti radikális ideológia különösebb változások nélküli képviselete. A MIÉP az 1994–1998 közötti időszakban az FKGP-nél is radikálisabb retorikával lépett fel a kormánykoalíció ellen; az MSZP-t és különösen az SZDSZ-t a nemzeti érdekek elárulásával, idegen – zsidó – érdekek képviseletével vádolta. A MIÉP valamennyi politikai kérdést igyekezett nemzeti dimenzióban értelmezni; a szociális juttatások visszafogása így mint “nemzetrombolás”, a szomszédokkal való jó viszony és a külpolitikai integráció mint “nemzetárulás” került értelmezésre.

1998 után a párt viselkedése megváltozott; bár Csurka István megőrizte radikális retorikáját, a párt frakciója a parlamentben szakmai, kevésbé ideologizált szerepben is megjelent. Bár a kormányoldal, ha burkoltan is, de általában visszautasította a MIÉP támogatását, a párt hatékonyan működött közre a kormányzati stabilitás megőrzésében abban az időszakban, amikor az FKGP-botrányok nyomán a kormánytöbbség megcsappant (Tóth–Török 2002, 238–243). A Fidesszel a párt ambivalens viszonyt ápolt, miután a jobboldal vezető ereje többször kifejezte, hogy szüksége van a MIÉP-es szavazók – de nem a MIÉP – támogatására. A radikális retorika a felemás ellenzéki szerepben ellentmondásokat szült a MIÉP politikájában. A párt egykori támogatóit nem tudta visszaszerezni; belső válságok és egyre csökkenő befolyás jellemezte politizálását a 2000-es évek közepén. Ettől az időszaktól gyakran a Jobbikkal közösen lépett fel.

A nemzeti radikális MIÉP a pártpaletta jobbszélén helyet foglaló, “félig lojális” párt; hivatalosan elfogadja a demokrácia működési szabályait, ám a demokrácia “elmélyítését”, “valódi” tartalommal való kitöltését kívánja elérni, amelynek mikéntjét azonban homályban hagyja (Bozóki–Kriza 2002). A MIÉP sajátos etnodemokráciát kíván, amelyből kimaradnának az “idegenszívű” pártok és politikusaik. A párt nemzeti jellegéhez hozzátartozik antiglobalizmusa, Magyarország nemzetközi szerepvállalásainak – NATO, EU – ellenzése, s a gyakori antiszemitizmus. A párt radikalizmusa egyrészt a politikai retorikában, másrészt a politikai programban (Rábai 2000, 172–174) nyilvánul meg; a MIÉP radikális személycseréket kíván a politika, a közigazgatás és a média területein, s számos alapvető, a demokratikus intézményrendszer alapját érintő jogi normát módosítana. A párt politikai vezetője megalakítása óta Csurka István, aki így személyében is megtestesíti a magyar nemzeti radikalizmust.

A Jobbik ideológiájában a MIÉP-nél mérsékeltebb, vezetését és aktivistáit tekintve fiatalosabb párt. A Jobbik igyekszik szakmailag megalapozottabban, “szalonképesebben”, egyben a média elvárásaihoz jobban igazodva kifejteni a nemzeti radikalizmus ideológiáját. Az egyházak támogatási igénye, a kereszténység a MIÉP-nél jobban, a nyílt vagy alig burkolt antiszemitizmus kevésbé jellemzi a Jobbik programját, miközben fő kérdésnek a párt a MIÉP-hez hasonlóan a nemzeti tematikát tekinti. A párt a MIÉP-nél határozottabban törekszik a Fidesszel való együttműködésre.



[101] A Fidesz neve a rendszerváltás óta többször is változott. 1995-ig Fiatal Demokraták Szövetségének (Fidesz), 1995-től Fidesz – Magyar Polgári Pártnak (Fidesz-MPP), 2003-tól Fidesz – Magyar Polgári Szövetségnek (Fidesz-MPSZ) hívják. Mi az egyszerűség kedvéért a Fidesz rövidítést használjuk.

[102] Az MDNP azonban nem tudott önállóan megerősödni és az 1998-as választásokon nem jutott a parlamentbe.

[103] Az SZDSZ a 2004-es EP-kampány keretében kibővítette nevét SZDSZ – a magyar liberális pártra.