Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

1.1. HONNAN ERED A FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLŐ EMBERREL SZEMBENI ELŐÍTÉLET?

1.1. HONNAN ERED A FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLŐ EMBERREL SZEMBENI ELŐÍTÉLET?

„Megfigyeltem, hogy akiknek így előreáll az ajkuk, azok is gonoszak, mint a törpék és a nyomorékok.”

(Egyik hajléktalan ember a másiknak;

Budapesten, a 2-es villamoson, 1999. március 17-én)

Nem ígérhetjük olvasónknak, hogy e fejezet elolvasása után megnyugtató és végleges válaszokkal rendelkezik majd az előítélet eredetére vonatkozóan. Nem ígérhetjük, hiszen nekünk magunknak sincsenek ilyenek. Már annak is örülünk, ha a jövőben jobban figyel magára és másokra, ha eltöpreng, s ha tovább kérdez, vagy ha saját magatartását és előítéleteit górcső alá veszi.

Az emberi történelem során az egyes korok és kultúrák meglehetős változatossággal reagáltak a fogyatékosságra, a sérültségre. De ami ezzel némileg rokon – az öregségre, a súlyos betegségre is. Minden társadalmat szemléletesen jellemez a múltjához (öregek), a jelenéhez (például súlyos betegeihez, a fogyatékossággal élő emberekhez) meg ajövőjéhez (gyermekek) fűződő viszonya. Ugyanez az állítás régebbi korokra és más, például nem modern és nem európai kultúrákra, sejtésünk szerint, ugyanígy igaz lehet. Az emberi fogyatékosság története több szálon fut, semmiképpen sem lineáris. Ebben a fejezetben arra törekszünk, hogy legalább néhány szálat megmutassunk belőle. A feladat hosszú távon annak rekonstruálása lesz majd, hogy milyen volt a fogyatékossággal élő emberek társadalmi státusa, milyen okokból váltak fogyatékossá, tudtak-e dolgozni, házasodni, született-e gyermekük, milyen mértékben voltak elválasztva a társadalomtól, mi történt a súlyosan sérült gyermekekkel, és így tovább. Amikor e kutatásokat kezdtük, alig-alig voltak ilyen tárgyú publikációk. Ma már többfelé dolgoznak ezeken a kérdéseken a világon, mégis generációk közös munkája kell hozzá, hogy a jelenleginél lényegesen tisztábban lássunk.

Ami legelőször szembetűnik még ma is, az a fogyatékosságtörténeti szakirodalom szinte teljes hiánya. Hiszen vannak orvostörténeti anyagok, például a kitűnő Hollander munkái,[5] vagy egy-két „képeskönyv”, de ezek orvostanhallgatóknak nyújtanak ismereteket betegségtípusokról, máskor pedig többé-kevésbé elrettentő képeket, reprodukciókat mutatnak be, gyakorta a szörnyülködést kiváltó látványért csupán, tehát társadalomtudományi elemzés, értelmezés nélkül. A kultúrába és korba ágyazott elemzések hiányoznak így legjobban, mert nem ismerjük meg sem az adott kultúrában élő, adott korban élt sérült emberek mindennapi életét, sem pedig a társadalom tipikus reakcióit. Ráadásul úgyszólván mindig a betegségre, és sosem a fogyatékosságra – akadályozottságra és így tovább – vannak tekintettel. Pedig az igazi feladat ez lenne: rekonstruálni régi korokból, kultúrákból a fogyatékossággal élő ember valóságos körülményeit. Ebben a munkában az osztályharcos szemlélet valószínűleg kevéssé lehet segítségünkre – sem az alkalmanként militáns marxi, sem pedig a talán valamelyest cizelláltabb másik változatában (Foucault 2001A, 230-233.) –, de a mindennapi gondolkodásban is oly gyakori spekulációk (spira- litás, ismétlődés a történelemben stb.) sem sokkal inkább.

Két elv lesz különösen fontos vázlatos történeti áttekintésünk során: az egyik az asszirológus Leo Oppenheim (1977, 373-374.) gondolata: olyan szemléletre van szükség, amely „a múlt eredményeit a maguk körülményei között ítéli meg, és nem akarja mindenáron belegyömöszölni azokat egy mindent átfogó fejlődési szkémá- ba”. A másik pedig a bibliakutató Herman Gunkel eredetileg szövegekkel kapcsolatos megjegyzése: minden tényt és korabeli megállapítást életbe ágyazva (Sitz im Leben) kell elhelyezni. Úgy tűnik tehát, hogy ha egy korhoz vagy kultúrához nem a saját értékeivel és mércéjével, hanem saját előítéleteinkkel közeledünk, vajmi keveset fogunk megérteni belőle. Jó lenne hát, ha sikerülne az egyes, vázlatosan érintett korok fogyatékossággal élő emberének helyzetét, még ha kezdetleges szinten is, de mégis abban a formában felidézni, amint az a mindennapok valóságában megjelenhetett. A feladat kétségkívül igen nehéz. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy ezzel a kutatásnak még mindig csak az elején, az első lépések megtételénél járunk.

A fogyatékosság testi vagy szellemi természetű lehet. Az ilyen emberhez fűződő közösségi-társadalmi viszony egyik kétségkívül meghatározó tényezője az a kép, melyet kora az emberi testről, szellemről alkotott. Szociológusok például kimutatták, hogy a testi megjelenés („hexisz”) könyörtelenül elhatárol egy társadalmi réteget a másiktól. De ugyanígy az emberi testről alkotott kép is szigorúan megkülönböztet korszakokat, kultúrákat egymástól. Ehhez a képhez minden esetben értékek fűződnek, melyek azonban nem feltétlenül etikaiak vagy esztétikaiak – például Rubens nőalakjai –, hanem gyakran egészen mások (egészség). Az értékek vizsgálata azért különösen fontos, mert tipikus szerepük az emberi viselkedés vezetése. Szemléletesen mutatja ezt a modern társadalmak esete. Ma az akadályozott ember ritkán élvez elismerést, megbecsülést. Ez a tény több további tényezővel együtt összefügg az uralkodó értékrend összetételével is. A modern társadalmak tagjai számára például – a média, a reklámok által is erősen sugalltan – kiemelkedő érték az egészség, a fiatalság, a produktivitás, a függetlenség és a szépség. Az „ami szép, az jó is” sztereotípia működik a társadalom tagjainak mindennapi gondolkodásában. Bár a következőkben még meg kell különböztetnünk látható és nem látható fogyatékosságot, annyi már itt a tévedés különösebb veszélye nélkül leszögezhető, hogy az említett értékek nem kifejezetten kedveznek egy ritkán tökéletes egészségű, gyakran még csak nem is fiatal, többnyire nem produktív és nem független, ráadásul a köznapi értelemben általában nem is szép, vagy másképpen szép sérült ember respektusának.

A fogyatékosság problémája bizonnyal egyidős magával az emberrel, de mai, roppant szélesen elterjedt, súlyos formájában meglehetősen új keletű: egyfelől folyamatosan, lassan, másfelől mégis a XX. század közepétől vált világméretű problémává. A régi időkben a sérülten született vagy fogyatékossá lett emberek általában viszonylag korán meghaltak. George Morris Piersol közismert fordulata szerint a modern medicina éveket adott az élet számára, most nagy és közös felelősség életet adni az évek számára. (Ez természetesen nemcsak az idősekre, hanem legalábbis azonos súllyal a nagyszámú fogyatékossággal élő emberre is vonatkozik.) Annál is inkább, mivel a modern kor igen változatos módokon termeli a fogyatékosságot. A nagyipari munka, a zsúfolt, veszélyes tömegközlekedés, az egészségtelen életmód, a nem megfelelő és túlzott gyógyszerfogyasztás, a hatalmas mennyiségű káros kémiai anyag bevitele a szervezetbe, a felfokozott stresszhatások, az erősen szennyezett környezet csak néhány a jellemző és roppant veszélyes, fogyatékosságot előidéző tényezők közül. Ennek megfelelően a rehabilitációs szemlélet is csak néhány évtizede terjedt el a világon.

Az állatvilágban a sérült egyed az esetek túlnyomó többségében pusztulásra ítéltetett, részben a természetes kiválasztódásnak nevezett folyamat eredményeként, részben pedig gyakran éppen saját társai pusztítják el (bár mint Frans de Waal írja Jótermészetűek című könyvében, a csimpánzok kiemelt figyelemmel törődnek fogyatékos társaikkal). Az emberi és állati társadalom különbsége sok egyéb mellett ebben áll: az embert kultúrája, az általa felépített egészen komplex rendszer teszi képessé olyan társadalmi intézmények működtetésére, melyek folytán az állatok szintjén bekövetkező, említett következmények kikerülhetőkké válnak. A fogyatékossággal élő emberrel szembeni előítélet végső, legtávolabbi forrása részben mégis feltehetően éppen ez az atavisztikus, ősi ösztön, melynek hatása újra és újra, korról korra átüt a kultúra védőszövedékén. Az előítélet keletkezésének egyik okát ebben az összefüggésben találtuk meg.

További, az előítélet keletkezése felé vivő megfigyelés, hogy a fogyatékosság maga – minden általunk vizsgált történeti korban és a kultúrák zömében – egészen mélyen összekapcsolódott a transzcendenciával: az emberek, a különféle népek a történelem előtti koroktól kezdődően egészen a mai, modernnek nevezett időkig úgy vélték, hogy eredete valahol a látható, tapasztalható világon túl van. Az ember úgy van a sérülten születéssel, a fogyatékossá válással, mint a halállal: nehezen képes elfogadni, hogy lehetséges, s ha lehetségességét létezéséből látja is, nem képes értelmezni, hogy miféle okok idézik elő.

Az előítélet forrásvidékén ott találjuk a mai időben sokak által számottevő magyarázóerővel felruházott és nagyra értékelt, mások által átkozott másságot is, mely gyakran szemmel láthatóan, máskor viszont láthatatlan módon jelzi a fogyatékossággal élő és a nem fogyatékossággal élő ember közötti különbséget.

A rehabilitáció és a fogyatékosság történeti és kultúrantropológiai vizsgálata ma még gyerekcipőben jár.[6] Jószerével szakirodalma is alig van, így valóban csak nagyon óvatosan lehet néhány eredményt elővételezni most. Bár a kutatások által még mindig nem megfelelően igazolt, mégis megkockáztatható, hogy maga a kultúra, tehát a nagy humán kultúrák, mint például a régi zsidó tradíció, az ógörög hagyomány, az óegyiptomi kultúra vagy a kereszténység – és így tovább – nem diszkriminálnak.

Sumer szörnyalak az i. e. 3. évezred elejéről

S ha ez így van, akkor a fogyatékossággal élő emberrel kapcsolatos előítéletek nem a nagy kultúrákból erednek, hanem atavisztikus, ősi ösztönök, pogány babonák, vallásos balhiedelmek és a fogyatékossággal élő ember mássága folytán az egyes nagy kultúrák dominanciája mellett, ezekkel való kölcsönhatásban termelődnek és születnek újjá. Kul- túrhistóriai vizsgálódásaink rövid, előzetes összefoglalója eddig tart, a részleteket a következő oldalak tartalmazzák.

A történeti példák sorát a Mezopotámiából ránk maradt ékírásos táblák tanúságával kezdjük. Itt érhetjük először tetten az imént említett, egészen alapvető összefüggést: azt, hogy a sérültség, fogyatékosság az emberi és társadalmi tudatban a legmélyebben kapcsolódik egybe a transzcendencia keresésével. A társadalom tagjainak a fogyatékossággal élő emberhez való viszonyáról, az akadályozott embernek a közösségben elfoglalt helyéről igen keveset tudunk meg belőlük. Az egyetlen nyom talán csak az, hogy nemcsak olajból és füstből, hanem „torzszülöttekből” is jósoltak. Prognosztikus ómeneknek, azaz a jövőre vonatkozó előrejelzést lehetővé tevő jeleknek tulajdonították létezésüket, túlvilági erők hatását sejtve bennük. Ha a fogyatékosságra racionális, evilági magyarázat nem adódott, valamiféle nem evilágit kerestek reá. Ha a fogyatékosság túlvilági eredetű, akkor valóban alkalmasnak tűnik arra, amire az evilági gondolkodás általában képtelen: hogy megláttassa a jövőt.

A veleszületett vagy szerzett fogyatékosságot okozó isteni büntetés motívuma nem csupán a mezopotámiaiban, hanem számos egy- és többisten-hívő kultúrában megtalálható. A mintegy 350 esztendővel ezelőtt Európa-szerte ismert szakíró, Ulisse[7] Aldrovandi így vélekedik: „A monstrumok [azaz a súlyos fizikai fogyatékossággal, kifejezetten torz alakkal született csecsemők – K. Gy.] Isten intései, hogy elkerüljük a bűnöket, vagy legalább bűnbánóan megtérjünk Hozzá.” Aldrovandi másutt a fogyatékosságtól való megszabadulás lehetőségét is transzcendens erőktől reméli: „A mi korunkban azonban a mindenható Isten kegyelme elküldte nekünk egyszülött Fiát, hogy vérével megváltsa az emberi nemet, s azóta minden gonoszszellem eltűnt.” (Vö. Czeizel-Sibelka 1986.) Bár valóban így lenne! Mindenesetre az egyes korokban jól megfért e felfogás a természet hibás működésének, a vak véletlen játékának hangsúlyozásával. Sajátos módon, s bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, de így van ez még ma is.

1.1.1. A régi zsidó társadalom

„A levéltárak porában és a múzeumok csendjében is az élő embert kell keresni.”

(Marc Bloch)

A régi zsidóság életének egyik legjelentősebb dokumentuma a Tóra. Az öt könyv az áldozatokkal kapcsolatban nemcsak azt rögzíti alapvető szabályként, hogy csak hibátlan állat áldozható (Lev 22,21). Ennél sokkal többről van szó a papok kötelességei között: „Senki..., akin hiba van, ne közeledjék bemutatni Isten kenyerét... vak ember, vagy sánta, vagy csonka, vagy hosszú tagú, vagy az, akinek lába törött, vagy keze törött, vagy púpos, vagy törpe.” (Lev 21,17-20.) A szöveg további részei más szigorú tisztasági megkötéseket is tartalmaznak. Súlyos regula alá esik a kor egyik elterjedt betegségétől fogyatékossá lett ember: apoklos, a leprás. Ha valakinek leprás volta beigazolódott, akkor ezt rágalmazásért, mások megszólásáért kapott „gondviselésszerű büntetésnek” tartották, a fertőzöttet tisztátalannak jelentették ki, és a táboron kívül kellett élnie. Esetleges meggyógyulása után „formálisan újra fel kellett szentelnie magát Isten szolgálatára” (Hertz 1939, 115.), és visszatérhetett a közösségbe.

A kérdés ezek után már csak az, hogy – úgy van-e, amint dr. Borsay János, az Országos orvosi Rehabilitációs Intézet egykori igazgatója, a neves orvosprofesszor magyarázgatta népes gyógypedagógus-hallgatóságának néhány évvel ezelőtt – a fogyatékossággal élő ember megvetése, a vele szembeni súlyos előítéletek voltak-e, amelyek miatt elszigetelték őt, és kizárták a közösség életéből. Vajon valóban a zsidóságtól eredeztethető a sérült emberekkel szembeni előítélet? A válasz egyértelmű: nem. S hogy miért nem? Vegyünk sorba a korabeli zsidó nép reális szemléletét, attitűdjét kiformáló szent szövegek közül néhányat. Az elsőt mindjárt a zsoltárokból:

„Boldog, aki gondol a szűkölködőre és a szegényre,

az Úr megmenti majd a csapás napján.”

(Zsolt 41,2.)

Ez a mondat kultúránk, a zsidó-keresztény kultúra hajnalán megfogalmaz egy – a forrás természetéből adódóan részben transzcendens irányultságú – szabályt. Ez a szabály fontos, mivel zsinórmértékként működött, és ha a modern időkben talán korlátozottabban is, működik ma is. Említést érdemel, hogy a transzcendens összefüggés és a parancsjelleg mellett a szöveg rejtetten tartalmazza azt a további jelentést is, hogy a fogyatékossággal élő, a társadalom peremére szorult, kirekesztett, nehéz sorsú személynek is joga van[8] arra, hogy a társadalom többi tagjával azonosan emberi életet élhessen. így adódik a segítségnyújtás „kötelezettségének” alapja.

Egy következő példáért a Leviták könyvéhez fordulunk:

„Ne átkozd a némát és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld Istenedet.”

(Lev 19,14.)

A kijelentés a maga közvetlen és széles szövegkörnyezetében és pozitív parancstartalmával egyfelől ismét transzcendens értelmű. A második tagmondat másfelől negatív formájú parancs, tiltás: ne tégy így, hanem tégy amúgy. Az akadálytevés a vak útjába nem más, mint az ő fogyatékosságának kevésbé értelmes, mint inkább gonosz kihasználása. A néma átkozása utalás arra a korabeli, de a köztes történelmi időben és a modern társadalmak egyes rétegeiben is meglehetősen elterjedt hiedelemre, amely szerint a némaság (a kommunikáció súlyos korlátozottsága), de a sérülten születés vagy egyéb fogyatékosságok is a bűn következményei. Ha a némaság a bűn következménye lenne, isteni büntetés eredménye, akkor sajátos, de logikus következtetésként adódhatna, hogy az ilyen ember „rászolgált” az átokra.

Ám ha profán módon kívánjuk elemezni ezt a szövegrészt, akkor az összetett mondat második részétől el kell tekintenünk. Mit jelent hát az első tagmondat? Egyszerűen ennyit: a néma, a vak embernek is joga van ahhoz, hogy a társadalomban annak többi tagjával azonos módon éljen, s hogy fogyatékossága miatt ne érje hátrányos megkülönböztetés.[9]

Más megközelítésből nézve számos egyéb érv is rendelkezésre áll. A korabeli zsidóságnak a tisztasághoz, tisztuláshoz, egészséghez és a fogyatékosság különböző fajtáihoz fűződő viszonyának két klasszikus magyarázata a „higiénikus” és a „leviti- kus” értelmezés. Az első szerint Mózes öt könyvében a tisztátalanság forrásai elsősorban testi természetűek, így az ezektől való megszabadulás is fertőtlenítés útján történhet. Az olyan eset is igen gyakori, amikor a tisztátalanság bizonyos várakozási, tisztulási idő után magától elmúlik. A másik, a levitikus – tisztán vallási – magyarázat szerint azonban az előzővel szemben nem a higiéné, hanem a szentségre nevelés a nagyszámú életszabály felsorolásának és zsinórmértékké tételének célja. így döntően fontos kikötés lett, hogy a legszentebbhez, a legtökéletesebbhez és annak dolgaihoz csak – az úgymond – hibátlan ember közeledhet. Ezt a megfontolást támasztja alá az a tény is, hogy a törvények legnagyobb többsége a szentélyhez és az ahhoz szorosan kötődő dolgokhoz fűződött.

Van azonban egy kétségkívül sorsdöntő szempont, amely mindkét magyarázatot érvényesnek mutatja: ez pedig nem kevés: a fennmaradás, a létben maradás elemi szükséglete. Bizonyos, hogy a higiénikus és a levitikus szemlélet valóra váltása egyaránt szolgálta egy kis nép idegen miliőben való életben maradását (küzdelem a fertőző betegségek ellen) és – ennek szerves részeként – önazonosságának, identitásának megőrzését. Ezt szolgálta az egyistenhit, a Szentnek, a szentségnek a védelme mellett a vegyes házasságnak és a más népekkel történő keveredésnek a tilalma is. A brit birodalom egykori főrabbija, a bibliakutató J. H. Hertz szerint a Leviticus első tíz fejezetének a fizikai életet érintő – itt a dolog természete folytán csak kicsiny töredékében ismertetett – szabályait az „ép testben ép lélek” szemlélet ideálja hatja át, s ezért értékük örök.[10]

1.1.2. Az ókori Egyiptom

Az óegyiptomi kor a törpe növésű emberekkel kapcsolatban nyújtja a leginkább figyelemreméltó példákat. A törpeábrázolások közül kiemelkedik a Táncoló törpék szoborcsoport a XII. dinasztia idejéből, az i. e. XX. századból. Közülük három törpét a Kairói Múzeumban őriznek, egy negyedik – valószínűsítetten – „testvérük” pedig New Yorkba, a Metropolitan Múzeumba került. A négy apró figura eredetileg valószínűleg valamiféle gyermekek vagy felnőttek számára készített játék volt: ha mozgatták mögöttük a hátteret, maguk is mozogni, táncolni látszottak.

A törpe Khnumhotep portréja másik példánk az i. e. XXII-XXI. századból, a VI. dinasztia uralkodásának idejéből. Sokat nem tudunk róla: rabszolga-felvigyázó lehetett, hosszú szoknyát visel, de parókát nem, nyitott tenyere és beszédes tekintete, szinte szóra nyíló ajka sajátos külsőt kölcsönöz neki.

Erősen eltér azonban az említettektől Szeneb, a törpe, akit családja körében láthatunk. O maga egy hatalmas kőtömbön törökülésben – a jól ismert írnoktartásban – ül felesége mellett, előttük két apró, de nem törpenövés szerinti testarányú gyermekük áll. (Ezt a szoborcsoportot, akár az előbb említett szobrot, szintén Kairóban láthatjuk.) A család szobra az i. e. XXIII. századból való, és Szeneb saját sírboltjából, Gízából került elő. Ez az ember nemcsak szociális rehabilitációs szempontból méltó figyelmünkre, hiszen – mai látásmódunk szerint – meglehetősen súlyos fogyatékkal nősült, és gyermekeket is nemzett, hanem foglalkozási rehabilitációs szempontból is. Ugyanis a fáraó hatalmas textilüzemének feje volt, fontos és elismert személyiség korának társadalmában, aki számos címet is viselt, feleségét pedig a „hercegnő” megszólítás illette meg. Képzőművészeti szempontból a szoborcsoport külön érdekessége, hogy nemcsak a családi ábrázolás volt igen ritka az óegyiptomi korban, hanem az is, hogy az egész műalkotás eltér a kifejezetten szép testek ábrázolásának a korban elterjedt tradíciójától. A leginkább eredeti elem azonban kétségkívül a két felnőtt kissé félrefordított fejtartása, s az asszony mosolya – a régi egyiptomi művészetben szinte teljesen egyedülállóan – a családi szoboregyüttes tagjai közötti meleg, intim kapcsolatot mutatja.

A szociális rehabilitáció korai csúcsa: Szeneb, a törpe I. e. XXIII. sz.

A fáraó szolgálatában álló legkülönfélébb szolgálók, tisztviselők közül kiemelkedő törpéket – jelen tudásunk szerint – hitelesen ábrázolta az egyiptomi képzőművészet. Közülük mindenképpen kiemelkedik az említett Szeneb, aki nem csupán hűségéért kapott különféle ajándékokat az uralkodótól. A sírboltban talált ábrázolás oka elsősorban az, hogy „ka-lelke” megtestesüljön a szoborban. Az említetteken túl kiemelendő vele kapcsolatban még az is, hogy nem csupán az udvari szövőműhely főnökeként működött, hanem Kheopsz és Dzsedefré fáraók piramisainak papi rangját is viselte (Kákosy-Varga 1970, 220.).[11] Az ábrázolóművész hiteles képet alkotott róla. Kákosy elbeszéli, hogy Szeneb egyik többletjoga volt az is, hogy hord- székben közlekedett. Igen jelentős, számos gazdag arisztokratánál is tetemesebb vagyona volt. Sírfeliratai szerint 10 027 bikája, 10 000 tehene, 12 017 szamárcsődöre, 10 200 szamárkancája, 10 205 kosa és 10 103 nőstény juha volt.

Mindemellett tetten érhető itt egy egészen sajátos, egészen egyedi mozzanat. Szeneb karrierjét, magas méltóságát ugyanis feltehetően nem egyedül mesterségbeli tudása vagy kiváló szervezői, irányítói képességei révén érhette el. Valószínűsíthető, hogy szerepet játszottak vele kapcsolatban pozitív irányú „előítéletek” is: éppen apró termete miatt. Hiszen voltak az egyiptomi népnek külsőre talán nem mindig vonzó, többségükben mégis egyértelműen pozitív szerepet játszó törpe istenei. Rögtön először ott van Ptah, akinek a források szerint szintén „lehetett törpe alakja”. O Memphisz antropomorf ősfőistene, aki a világot teremtette, és tőle indult minden fejlődés. Számos ábrázolás szerint magát a Napot is ő irányítja. Múmia- szerűen ábrázolták, szorosan beburkolt testtel. A művészetek teremtő isteneként és a kézművesek nagy pártfogójaként tisztelték. Jellemző, hogy így is nevezik: „Ptah-Héphaisztosz”. (Héphaisztosz szerepét lásd a következő alfejezetben.)

Asszír harcosok megcsonkítják a foglyaikat. Jelenet az imgurbéli bronzkapukról I. e. IX. sz.

Ugyanakkor „Ptah köréhez sorolták a főként amulettként előforduló törpe pataikoszokat... veszélyes állatok ellen reméltek védelmet tőlük.” (Kákosy 1979, 322.) A pataikoszok amulett jellegére utal az is, hogy a föníciaiak ilyen kis szobrokat tűztek három evezősoros hajóik orrára (Hérodotosz III. 37.). Effajta ábrázolásokat bőséggel találhatunk nagyobb múzeumok ókori gyűjteményében.

De – a Ptahnál alacsonyabb rangú – Bész isten is törpe volt. Némileg ijesztő, bár gyakran humoros, karikírozott, torz külsejű alak, rövid, görbe lábakkal és állati fülekkel; ritkán farokkal jelenik meg az ábrázolásokon. Védőistenség ő is, aki távol tartja a gonosz erőket, mérges kígyókat, krokodilokat – krokodilfejen állva is ábrázolták –, vigyázza az alvók álmát és a szülő nők egészségét.

A bemutatott okokból úgy tűnik tehát, hogy az óegyiptomi kultúrában a törpék kiemelkedő szerepet töltöttek be. Ezt látszik igazolni II. Pepi fáraó levele is. A levelet lelkesedésében írta, mivel egyik expedíciójáról törpe növésű embert hozott magával:

„Ismeretessé vált leveled tartalma, melyet a királynak a palotába küldtél, hogy hírül adjad, hogy békén megjöttél Jamból, azzal a sereggel, mely veled volt. Azt közlöd – mondod – e leveledben, hogy mindenféle kiváló ajándékokat hoztál, amelyeket Hathor, Imemaau úrnője ad Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Noferkaré kája részére, aki örökkön-örökké éljen. Azt mondod ebben a leveledben, hogy egy törpét hoztál magaddal, egy isteni táncost, a Fény-föld lakóinak országából, ahhoz a törpéhez hasonlót, akit az istenek kincstárnoka, Baurdzsed hozott Isszi király idejében. Te azt mondtad őfelségének, nekem: Még sohasem hozott ehhez hasonlót, aki Jamban volt. Hozd magaddal a törpét, akit élve. idehoztál, istenek táncaira, a szív örömére és Felső- és Alsó-Egyiptom uralkodója, Noferkaré, aki örökké él, szórakozására. Én felségem kívánja látni a törpét, jobban, mint a bányák és Punt ajándékait.” (Kákosy-Varga 1970, 121-122. – Wessetzky Vilmos ford.)

Mindezeket figyelembe véve megállapítható, hogy az ókori Egyiptom népe a törpe növésű embert egyáltalán nem vásári mulattató figuraként „tisztelte”, mint azt annyi más kultúrában tették, sokkalta inkább pozitív tulajdonságokat társítottak hozzá. Emberieket és istenieket. Mindez nagyban hozzájárulhatott Szeneb eredményes – modern szóval – szociális és foglalkozási rehabilitációjához.

1.1.3. A görögök

Az antik görög világ ideáljai között első helyen szerepelt az egészség és az épség. Az ember egészsége talán az értékhierarchia csúcsán helyezkedett el. Mindennapi életükben, gondolkodásukban nem vált szét élesen a test és a lélek egészsége. Az emberi ideálhoz a testi-lelki kiegyensúlyozottság, épség éppúgy hozzátartozott, mint a harmónia vagy a szépség. (Figyelem: itt valóban magukról az ideálokról van szó, nem pedig arról, hogy az idős Szókratész diszkoszvetésben vagy futásban, esetleg akár külső, fizikai szépségben fölvehette volna a versenyt a legjobb atlétákkal, vagy hogy azok szellemi párbajban legyőzték volna őt.)

Van a régi görög kultúrának egy nevezetes eszménye, amely párba, sőt akár szembe is állítható az „ép testben ép lélek” maximájával, ez pedig a kalokagathia. Maga a szó meglehetősen széles jelentésudvarú: eredetileg „tökéletes férfiút” jelentett (Arisztotelész: Politika 1293b), később morális értelemben „tökéletes jellemet” (például Arisztotelész: Nagy etika 1207b). Platónnál is gyakran előfordul – kalósz kai kagathósz – több jelentésárnyalatban. Lényegét tekintve nemességről, igazlelkű- ségről, derékségről van itt szó. Más felfogásban (Nissotis 1980) az egész ember egész voltát, a test és a lélek egymásnak megfelelését, sőt nemességét is kiolvashatjuk belőle.

Ami a görög ember mindennapjait illeti, korabeli képzőművészeti alkotások az életnek olyan eseményeit és helyzeteit is pontosan rögzítették – például egy bányászokat ábrázoló korinthoszi agyagtáblácska az i. e. VI. század első feléből vagy a „gerendaprésben” dolgozók nehéz munkája korai görög vázaképeken –, melyek súlyos és maradandó fizikai sérülés, belső szervi elváltozás közvetlen lehetőségét hordozták magukban. Számos módja volt a fogyatékossá válásnak Hellászban a nehéz fizikai munkán kívül is, például a rengeteg, főként a perzsákkal folytatott háborúskodás. És ha sokat nem is, azt azért például biztosan tudjuk, hogy a csatában súlyos sérülést szenvedett harcost köztisztelet, közmegbecsülés övezte Spártában.

Hérodotosz is számos egyéb fogyatékosságról tesz említést. Maiandriosz türan- nosz testvére például elborult elmével él (III. 145), Zópürosz, Dareiosz hadvezére önmagát csonkítja meg hadicselből: orrát is, fülét is levágja (III. 154). Kroiszosz egyik gyermeke siketnéma (I. 38), egy korinthoszi, a Labda nevű leány testi fogyatékossága miatt sokáig nem kap férjet magának, később megszülető gyermeke, Küpszelosz azonban türannosz lesz (V. 92).

Sok férfit férfiasságától fosztanak meg, bosszú vagy „üzleti okok” folytán (például VI. 32). A csonkítás, különféle testrészek lemetszése – nemritkán asszonyoké is – gyakorta előforduló büntetésforma a korban, különösen a perzsák körében (VIII. 116, IX. 93, 112). A nagy számban előforduló példák közül talán mégis Hégé- szisztratoszé a legsajátosabb, akinek a lakedaimóni fogságból történt megmenekülését Hérodotosz is és a sokat látott, harcedzett spártai harcosok is ámulattal vették tudomásul. Egyik lábát megvasalt kalodába zárták, de ő lábfejét levágva, szigorúan őrzött börtönén falat bontva, gyalogszerrel menekült éjszaka, míg nappal az erdőben lapult. Így jutott célhoz a harmadik napon. Még a protéziskészítés egyik őspéldája is Hégészisztratosz nevéhez fűződik, mivel sebe begyógyultával műlábat faragta- tott magának. Ezzel járkált, s fennhangon szidta a spártaiakat (IX. 37).

Számottevő eleme a fogyatékossággal élő emberhez fűződő viszonynak a kor görög kultúrájában, hogy a fizikai fogyatékosságot szinte sosem párosították automatikusan jellembelivel is. Párját ritkító kivétel ez alól Agriosz fia, az akháj Ther- szitész, a leghitványabb és legrútabb harcos, akiről az Iliász egyáltalán megemlékezik. Hol saját serege vezéreit gúnyolja durván, hol meg Akhilleusz szerelmét teszi nevetség tárgyává.

„.kész volt a királyokkal civakodni,

és csak azért, hogy az argoszi nép mind rajta nevessen.

Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött: kancsal volt és sánta a féllábára, a válla ferde, s a melle behorpadt volt, fejebúbja csücsökben végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.

Ot mind közt Akhilleusz és Odüsszeusz útálta leginkább; őket szokta gyalázni, de most ragyogó Agamemnónt ócsárolta süvöltő hangon.”

(Iliász, II. 214-222. – Devecseri Gábor ford.)

Ha nem is görög példa, ideilleszkedő a világirodalomban is hasonlóképpen kivétel, Shakespeare III. Richárdjának figyelemre méltó részlete:

„.én, aki nem játszani születtem,

Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,

Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,

Kit megfosztottak minden szép aránytól S a természet becsapott termetemmel,

Ki torzult, félig-kész, s idő előtt Küldettem el e lélegző világba,

Bénán s idétlenül, hogy a kutyák Megugatnak, ha bicegek előttük – Én ilyen fuvolázó békekorban Nem is tudok egyébbel szórakozni,

Mint hogy a napon nézem árnyamat És csúfságomat magam magyarázom:

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,

Hogy eltöltsem e csevegő időt – Ugy döntöttem, hogy gazember leszek S utálom e kor hiu gyönyörét.”

(III. Richárd. I. felvonás, 1. szín – Vas István ford.)

A másik nagy történetírótól, Plutarkhosztól tudjuk, hogy Lükurgosz korában Spár- tában létezett egy hagyomány, amit modern nyelven egészen pontosan a habilitáció – azaz fogyatékosan született gyermekek intézményes segítése – ellentéteként fogalmazhatunk meg:

„Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek, és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete állóképességét. Ha ugyanis epilepsziás vagy gyenge, beteges szervezetű volt a gyermek, görcsöt kapott az erős bortól, és elpusztult, de ha egészséges volt, még izmosabb lett.” (Lükurgosz, 16, 1-3. – Máthé Elek ford.)

E gyakorlatot egyébként Platón is említi – „akik. csenevésznek születtek, egy megközelíthetetlen, titkos helyen annak rendje és módja szerint eltüntetik” (Állam 460c) –, de Arisztotelész sem helyteleníti: „semmiféle korcsszülöttet nem szabad fölnevelni.” (Politika 1335b).

Az újszülött hasadékba dobását vagy kitevését megelőzte, hogy nyomban születése után bemutatták apjának, akinek megvolt a joga, hogy ne fogadja el őt. A nemzetség véneinek megmutatás különösen Spártában dívott. A kitevésnek, letaszításnak, azon túl, hogy régi korok elsőszülöttjei isteneknek áldozásával volt rokon – akárcsak más korokban és kultúrákban –, itt is megvolt a közösség mindennapi megélhetését is védő funkciója. Hiszen gyakran megesett az is, hogy egy-egy háború kirobbanásának okai között ott szerepelt, hogy a népszaporulat következtében a felosztott föld darabjai, a kléroszok már nem voltak elegendőek a rájuk utalt lakosság eltartására. Az újszülöttek kitevését, letaszítását annak ellenére gyakorolták, hogy (persze a különböző korokban különféle mértékben, de) a halott eltemetése a görög kultúra egyik kiemelkedően fontos vonása volt, gondoljunk például Szophok- lész Antigonéjára. Az el nem temetés a legszörnyűbb büntetés: a temetetlen halott – öngyilkos, szentségtörő – lelke sosem talál nyugalomra, bolyong az idők végezetéig. Ebből a jelenségből, illetőleg a kitevésből, a letaszításból úgy tűnik, hogy a korabeli görög társadalom a sérült csecsemőt nem is tekintette igazán embernek.

Az iméntihez kapcsolódó összefüggés a homéroszi korban az általános félelem a halott visszatértétől. Ez alól kivétel volt, ha valakit elhamvasztottak, vagy holttestét erősen megcsonkították, vagy ha „holttestét minden gyásztisztesség nélkül kivitték a határra, tehát mintegy »kiűzték«” (Mireaux 1962, 169.).

A kitevés, letaszítás – mint korábban említettük – a transzcendenciával, a túlvilá- gi erőkkel, az istenekkel kapcsolatos. Jól mutatja ezt a bűnös, istenekkel szemben vétkes felnőtt büntetése. Ot oly módon szolgáltatják ki az isteneknek, hogy magas szikláról taszítják le, vagy föld alatti mély üregek, Hádész-szájak (Mireaux 1962, 191.) valamelyikébe dobják, esetleg magas tengerparti szirtekről lökik a mélybe. Lényegében egybevág ezzel James George Frazer megállapítása is, aki utal rá, hogy a spártaiak az áldozatot a Taigetosz csúcsán mutatták be, „azon a csodálatosan szép hegyláncon, amely mögött minden este eltűnni látták a nagy fényt” (Frazer, 1965, 54.). A régi görögök úgy hitték, Héliosz harci szekeret hajt az égen. Ezért áldoztak neki a Napot fő istenségként imádó rodosziak minden évben lovakat és harci szekereket, s hasonló okból a spártaiakon kívül más népek is. Az áldozat helye egybekapcsolódott az istenség eltűnésének helyével; a rodosziak áldozati adományaikat a tengerbe vetették.

Van egy hamisítatlan görög hős, a történetekben minduntalan felbukkanó alak, aki istent és embert egyaránt elkápráztat kezének utolérhetetlen kovácsmunkájával. Súlyos, veleszületett fizikai fogyatékossága ellenére is teljes értékű polgára a mitológiának: Héphaisztosz. Maga is isten, Héra gyermeke. De anyja, aki – a több különféle születési változat egyike szerint – egymaga szülte őt, akárcsak Zeusz Athénét, a világra jött gyermeket azonnal eltaszítja magától: leveti az Olümposzról (Iliász, XVIII. 395-398.). Héphaisztosz kis híján odavész. Héra az Apollónhoz írt homéroszi himnuszban így mondja el a történteket (h. Ap. 315-323.):

„Istenek és istennők mind, hallgassatok énrám, mint kezd sérteni engem a fellegtorlaszoló Zeusz, mert szeretőszívű feleségül vett maga mellé és most nélkülem is megszülte a bagolyszemű Pallaszt, boldog öröklétűek közt aki úgy kimagaslik; míg, akit én szültem, nyomorék volt, minden örökké- élők közt, a fiam, Héphaisztosz, torz vala lába; szégyenem és csúfságom az égben, kit magam egykor fogtam és messzehajítva a nagy tengerbe ledobtam.”

(Devecseri Gábor ford.)

Más verzió is van, ez is igen emberi és rendkívül jellemző: egy Apollodórosz néven ismert szerző szerint büntetésből szenvedi el Héphaisztosz a nagy zuhanást az Olümposzról, s így a fogyatékossá válást is, mivel Zeusz – amiatt, hogy civódásukban nem az ő, hanem anyja, Héra oldalára állt hősünk – lehajítja őt (Mit. 1.3.5.). Tehát, bár isten maga Héphaisztosz is, (fő)isteni büntetés következménye fogyatékossága! Lám, újabb példa rá, hogy a görög gondolkodásban is megtalálható az örök emberinek tűnő vonzódás a fogyatékosság isteni eredetű büntetésből való származtatására.

A gyermek Héphaisztosz Kerényi Károly (1951, 105.) jellemzésében „születésétől fogva mindkét lábára sántított, mert talpa és lábujjai hátrafelé állottak, nem lehetett járni rajtuk, csak előre hengergetni az egész testet”. (Egy Caerében az i. e. VI. században készült vázaábrázolás egyébként jól láttatja ezt.) Az isteni kovácsról maga a nagy Homérosz így emlékezik meg az Iliászban (XVIII. 410-411. és 414-415.):

„.üllőjétől fölkelt nagysebten az órjás és bicegett, hitvány lábszárai lent karikáztak .majd pedig. a kezét letörölte szivaccsal, és mellét, a bozontosat, és jóizmu nyakát is.”

(Devecseri Gábor ford.)

Amikor asszonya, Aphrodité megcsalja Arésszel, a hadistennel, egy maga kovácsolta, láthatatlan lánccal ejti foglyul őket, és az isteneket dühödt keserűséggel hívja tanúul:

„Jertek és lássátok, mi történik itt nevetségre és szégyenszemre! Hogy csúfolja meg minduntalan a becsületemet, mert nyomorék vagyok. Aphrodité! A pusztító Arészt szereti, mert szép, és egyformák a lábai, míg én sántítok.” (Kerényi 1951, 52.)

Héphaisztosz nem feltétlenül csupán azért invitálja az isteneket a házasságtörés színhelyére, mert maga ügyefogyott, és nem tudja a dolgot csendben elrendezni. A homéroszi kor egyik fontos jogi intézménye rejlik tette mögött. A házasságtörésért, de a nemi erőszakért vagy a lopásért is akkor lehetett büntetést kieszközölni, ha az elkövetőt, lehetőleg tanúk jelenlétében, rajtacsípték. Máskor azonban, amikor az istenek Zeusz és Héra súlyos civódása miatt erősen elkedvetlenednek, Héphaisz- tosz vidítja fel őket, önszántából vállalva a mókamester szerepét (Iliász, 1. 597600.):

„.az égilakóknak mind töltötte az édes nektárt, jobbrahaladt, meregette a nagy keverőből.

És ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog istenek ott, látván Héphaisztosz mint sürög és fúj.”

Mindmegannyi tipikus fogyatékosszerep és -helyzet! Ráadásul az olümposziak között ő az egyetlen, aki gyakran tölti napjait kemény kézművesmunkával. Székei, asztalai nemcsak aranyból és ezüstből készültek. Lábukkal gyakorta oda is tudtak menni, ahol szükség volt rájuk. Héphaisztosz mindezek ellenére sem változatos alakú „vadász”, mint Zeusz, de nem is tökéletes, mint Pallasz Athéné, hanem veríté- kes, borzas üstökű. Bár a görög világlátásban a kézműves munkája tekhné, tehát alkotó, művészi tevékenység, távolról sem a legnehezebb rutinmunkákat gépiesen végző rabszolgáéhoz hasonló, első látásra azért egyáltalán nem tűnik problémamentesnek beillesztése a nemes tulajdonságokkal felruházott magas, isteni társaság soraiba.

Ezt a – számunkra külön érdekességgel bíró – problémát a klasszika-filológus Moses I. Finley publikálása idején sok vihart aratott könyvében, az Odüsszeusz világában kérdésként fogalmazta meg: „.hogyan lehetett velük egy sorba állítani a kézművest, aki az arisztokraták palotáját építi, fegyvereiket, tálaikat, díszeiket készíti, hogy ezzel árnyékot ne vetnénk az értékek és státusok ama hierarchiájára, melyen a társadalom alapul? Egy isten készíthet kardot a többi isten számára, ám a kardkovács nem lehet ugyanolyan isten, mint azok.” (Finley 1985, 100.) A homéroszi megoldás ügyes, nagyon is ügyes: Héphaisztosz a mesterember, aki – így mondja Finley – „sántának született, és egész személyisége magán viselte szégyenének bélyegét. Következésképpen a többi istenek az emberiség alá süllyedtek volna, ha nem kacagják ki unos-untalan őt. Odüsszeusz világának társadalmi szövedéke meg volt mentve.”

Világos beszéd. De vajon csak ügyes fogás volt-e a „mesteri dalnok” részéről a megoldás? Bizonyára nem. Hiszen aki a görög mitológiában barangol, mindig valahol a mítosz és a valóság határán jár. Tehát nem valamiféle „harmadik létállapotban”, inkább: egyszerre itt is, ott is, mivel a mitológia tipikus megoldásainak, a problémákra adott tipikus válaszainak fő forrása nem más, mint a reális mindennapi élet. Ha tehát mást nem is vennénk alapul a görög elemzés során, mint a mitológiában követett megoldásokat, a fogyatékossággal élő embernek a görög világban elfoglalt tipikus pozíciója, néhány ritka esettől eltekintve, legalábbis nem lehetett könnyű. Hiszen Xenophanész (i. e. 540-470) megállapítása maradéktalanul igaz:

„A trákoknál kékszemű, rőthajú mind

Az etiópnak fekete és laposorrú az isten.”

(B 16.)

De azt is láttuk, mi történt a sérülten született csecsemővel, láttuk, hogy Labda, az ifjú sérült leány nem tudott férjhez menni, az istenek nevették Héphaisztoszt, Héra pedig kísérteties hasonlósággal cselekedte ugyanazt „torz”-nak született gyermekével, amit a spártaiak tettek.

1.1.4. A kelta mitológia

A kelta mitológiában él Héphaisztosz párja, egy másik sánta kovács, a Völund nevű. Királynak fia volt, nem akárki: híres kovács, művész, aki, mikor tündérleány felesége elhagyta, hétszáz gyönyörű drágakő berakásos aranygyűrűvel várta vissza őt. Eme aranygyűrűk felkeltették Nidud király érdeklődését, aki arra akarta kényszeríteni Völundot, hogy álljon szolgálatába. Mikor pedig az ellenállt, lábain az inakat úgy vágták el, hogy soha többé ne tudjon járni. Így dolgozott a királynak egy elhagyott szigeten egyes-egyedül, boldogtalanul.

De hogy kimondottan foglalkozási rehabilitációs szempontból milyen volt Vö- lund helyzete, azt a múlt század ismert magyar kutatójának, Katona Lajosnak egy dolgozatából láthatjuk legszemléletesebben:

„Völund mesés művészete és sokoldalú csodás ügyessége élt fenn északon minden néposztálynál, s amely belégyökeresedett a nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány útján minden skandináv ember tudatába, hogy közkeletű szólásmódok, a mindenkitől könnyen értett képletes kifejezések sorába tartozott bármely ritka műgonddal készült holminak, de különösen fegyvernek becsét Vö- lund emlékétől kölcsönzött hasonlattal dicsérni.” (Katona 1884, 71.)

1.1.5. Egy-két forrás az ókori Rómából

Claudius, a császár maga is fogyatékossággal élt (Gyarmati 2000). „Antonia, az anyja is azt mondogatta róla, hogy emberi szörnyszülemény, melyet a természet csak megkezdett, de nem fejezett be; s ha valakire a korlátoltság bélyegét akarta rásütni, azt szokta volt mondani: »Butább, mint az én Claudius fiam.«” (Suetonius 1994, 3.) Másutt a történész a következőt állapítja meg: „Járás közben nem vált előnyére, hogy térde rogyadozott, s ha vidám volt, ha komoly, sok minden elcsúfította; illetlen nevetése például; még rútabb volt, ha haragudott, ilyenkor habzott a szája, és folyt az orra, ehhez járult még, hogy nyelve is nehezen forgott, amúgy is mindig remegő feje minden mozdulatnál csak még inkább ide-oda járt.” (Suetonius 1994 30.)[12] Seneca pedig így beszél róla: „nézzétek meg a testét: haragjukban hozták létre az istenek” (Seneca 1963, 10.); de Montesquieu sem volt sokkal jobb véleménnyel róla, egyik intézkedését „egy hülye szeszélyeként” értékelte (Montesquieu 1997).

Kevesen tudják, hogy Decimus Iunius Iuvenalistól, az I. század derekán Rómában széles körben ismert szatíraírótól származik a gyakran idézett mondás: „ép testben ép lélek”. De csak ép testben volna ép lélek? Ép testben biztosan ép a lélek? Ha valakinek a teste nem ép, annak nagy valószínűséggel a lelke (szelleme, pszichéje stb.) se volna teljesen tökéletes? Remélhető: ez a könyv bizonyíték lesz rá, hogy nem így van. Ráadásul az eredeti Iuvenalis-idézet egyáltalán nem ezt sugallja, főleg nem, ha teljességében olvassuk (Szatírák, X. 356):

„Bízd rájuk, döntsék maguk el majd isteneink azt, hogy hozzánk mi való és jóllétünkre mi szolgál.

Ok, mi legüdvösebb adják ahelyett, ami kedves, s jobban féltik az embert, mint maga! Lelki szeszélyek elvakuló, sodró vágyak visznek, mikor asszonyt választunk, ki nekünk gyereket szül. Csakhogy előre

tudják ők: fiaink milyenek lesznek, s feleségünk.

Hogy kérj hát valamit, s a fehér disznó zsigereivel s szent kolbászaival tiszteld áldozva az oltárt: ép testben legyen ép lélek – kérd ezt az imádban; hősi szívért könyörögj, mely nem fél semmi haláltól.”

(Muraközy Gyula ford.)

S bár van egy sora Vergiliusnak is: „Szép testben vonzóbb az erény is” (Gratior est pulchro veniens a corpore virtus: Aeneis, V. 344), mégse tűnik mindez elegendőnek ahhoz, hogy a római kultúrából egyértelmű fogyatékosellenességet vezethessünk le, azok sokkal inkább a szépség és a harmónia dicséretét hirdetik.

Kérdések, problémák

  1. Összefügg-e a modern társadalmak világképében a transzcendencia a fogyatékossággal?

  2. Mi a szép? Lehet-e szép egy sérült ember?

  3. Valóban termeli-e a modern kor a fogyatékosságot? Inkább-e, mint a korábbiak?

  4. Valóban igaz-e az a hipotézis, hogy a nagy humán kultúrák maguk nem

diszkriminálnak?

  1. Kimondható-e, hogy létezik az előítélet kialakulásának egyetlen, ősi forrása?

  2. Miképpen reprodukálódik?

  3. Ép testben ép-e a lélek?



[5] Szilágyi jános György hívta fel rájuk a figyelmemet.

[6] A múlt század nyolcvanas éveitől a publikációk száma megnőtt. Említhetőek például akár a Yale Egyetem kutatójának, Nora Groce-nak a publikációi, például Groce 1985, ill. Ingstad-White 1995, Garland 1995 vagy Connors-Donnellan 1993, ill. Gwaltney 1970.

[7] A keresztnév helyesírásának korrekcióját kötetünk egyik lektora, Vekerdi László javaslata alapján végeztük el.

[8] Ez a személy joga, az angolban right to.

[9] Vö. például az Európai Unió Amszterdami szerződésének a fogyatékossággal élő személyek negatív diszkriminációjának tilalmát rögzítő - új számozás szerinti - 13. cikkelyével!

[10] Megjegyzést érdemel még két összefüggés.

Az egyik az, hogy az ortodox egyház (görögkeletinek is nevezik) papi gyakorlatában van egybeesés a Tóra szabályaival. Az Apostoli kánonban találjuk, még az őskeresztény hagyományban, az első egyetemes zsinat előtt elfogadott 77-es kánont: „Ha valaki egyik szemét elveszítette, vagy egyik lábára sántít, minden más tekintetben viszont eleget tud tenni a püspöki hivatalnak, akkor felszentelhető (ordi- nálható), mivel nem a testi hiba gyalázza meg az embert, hanem a lélek bepiszkolódása.” És a 78-as kánon szerint: „Ámde, ha a férfi siket vagy vak, ne legyen püspök belőle, nem mintha megbecstelenített lenne, hanem mert az Egyház érdekei nem szenvedhetnek csorbát.” (Plumlee 1979, 124.) Az összefüggés tisztázásában nyújtott segítségéért dr. Berki Feriz urat illeti köszönet.

A másik: a qumráni közösség irataiban több alkalommal van utalás fogyatékossághoz kapcsolódó összefüggésekre (ilyenek például a bolondságot, gyengeelméjűséget jelentő petaim szó használata, itt-ott a leprára történő utalások, vagy az, hogy fizikai fogyatékossággal élők nem mehettek háborúba), de ezek egyike sem ad alkalmat mélyebb elemzésre (Amuszin 1986, 145-150).

[11] Kákosy és Varga 1970-ben „nyomorék”-nak nevezik még őt. Valószínűsíthető, hogy ma már ezt nem tennék.

[12] A források feltárásában Gyarmati 2000 volt segítségünkre.