Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

1.2. AZ EURÓPAI MESEVILÁG ÉS A MAGYAR MITOLÓGIA FORRÁSAI

1.2. AZ EURÓPAI MESEVILÁG ÉS A MAGYAR MITOLÓGIA FORRÁSAI

1.2.1. A boszorkányfattyak

Walter Bachmann[13]német professzor nagy hatású könyvet jelentetett meg az 1980-as évek közepén: A kereszténység áldatlan öröksége: a boszorkányfattyak címmel. Bachmann könyve üdítő kivétel az előző fejezetben idézett rossz történeti művek közül. O ugyanis nem illusztrál, bemutat, neki fontos, hogy értsen és értessen. A tudományos gondolkodást éppen az olyan hipotézisek viszik előre, mint a Bachmannéi. Fő tézise így hangzik:

„Az értelmi fogyatékos, a. testi fogyatékossággal élő emberek, mint ahogy az elmebetegek története is, valójában a XIX. századig kevésbé pogány babonák története, mint dokumentálhatóan inkább teológiai spekulációk, elsősorban a katolikus egyház inhumánus felfogásának következménye. Eme, a fogyatékossággal élő emberekkel szemben tanúsított elutasító magatartás hatásai és az ezzel járó kultúrsokk a mai időkig vezetnek, és részben rejtetten, részben nyíltan mindig újra jelentkeznek.” (Bachmann 1985, 9.)

Lám, lám. Ismét a transzcendencia, most azonban nagyon is evilági köntösben.

Az alaposan dokumentált kötet nem csupán több évszázados grafikákat, korabeli elrettentő rajzokat közöl, hanem meglehetősen régi keletű szövegeket is. Felidézhetjük közülük M. G. Voigts Természettudományos vizsgálódás az alácsempészett gyermekekről című művét 1667-ből Wittenbergből vagy M. J. V. Merbitzio hasonló tárgyú és szemléletű munkáját 1678-ból. E nagybecsű kordokumentumokból megtudhatjuk egyebek mellett azt is, hogy az alácsempészett gyermekek (untergeschobene Kinder) nem emberek. Hogyan is volnának azok, amikor a gonosz erők csempészik e szörnyszüleményeket a megszületett „embergyerek” helyébe azalatt, míg az anya vagy a bába egy pillanatra éppen félrenéz. S ha az évszázadokkal ezelőtti, meglehetősen európai ember így vélte a dolgot, akkor már konzekvensen e szerint is cselekedett: vígan, nagy felhajtás közepette elpusztította – természetesen szigorúan törvényes keretek között – a gyermeket is, és őt szülő édesanyját is.

A jelenséggel kapcsolatosan egy rendkívül fontosnak tűnő társadalom-lélektani összefüggésre kell utalnunk. Nem árt fölfigyelni rá, hogy ez az egész kérdés legalább annyira szociálpszichológiai, mint történelmi. Példánk időben is, térben is messze nyúlik a több évszázaddal ezelőtti Európától, mégis igen figyelemreméltó. A vietnami háború során a kis Mi Lay falu asszonyait és gyermekeit legyilkoló és ezért az Egyesült Államokban bíróság elé állított amerikai tiszt, William Calley hadnagy hivatalból kirendelt pszichiáter megfigyelőjének a tárgyaláson elmondott beszámolója szerint a vádlott a vietnamiakat egyszerűen nem tekintette embereknek. Szörnyű cselekedetének elkövetésében ez a tény már befolyásolta őt, de később, utólag az önigazolásban is segítette (kognitív disszonancia)! Ne feledjük tehát, hogy a hiedelem, miszerint az alácsempészett gyermekek nem emberek, igen elterjedt volt, különösen a középkorban. A kollektív önigazolásra – mint Calley hadnagy esetében – a gyilkos cselekedet elvégzéséhez és utólagos elviseléséhez egyaránt szükség volt. Jogos tehát azt mondani Elliot Aronsont parafrazálva, hogy „miután lemészároltam az alácsempészetteket, akkor még inkább azt fogom hinni, hogy nem emberek, mint mielőtt tűzbe vagy folyóba dobtam volna őket” (Aronson 1980, 170.). Lényegében ugyanezt láttuk a görög hagyományban a csecsemők esetében néhány oldallal ezelőtt.

Jól megalapozottnak tűnő sejtésünk, hogy éppen ez az összefüggés rejlik a sérült emberek kirekesztése, hátrányos megkülönböztetése és a velük szembeni előítéletek mögött. Leggyakrabban bizonyára nem tudatosan, de mégis az lehet a diszkriminatív működés mozgatója ilyenkor, mintha valójában nem is volnának emberek. Az antropológiai alapozású, többdimenziós egészségfogalom kimunkálása – egyéb hasznai mellett – éppen e rejtett- ségében is ható előföltevést cáfolja (lásd az 1.4. pontban).

Merbitzio 1646-os könyvének címoldala a bszorkányfattyakról

A boszorkányfattyú nem más, mint a súlyos fizikai fogyatékossággal született gyermek eredetmeséje: az asszony az ördöggel hál, boszorkánnyá lesz, s gyermeke a boszorkányfattyú. Ezt az elemet egyébként – Grimméktől – átveszi a múlt század magyar mitológiakutatója, Ipolyi Arnold is: „.az ördög maga jő, s csábítja a nőket; a külföldi boszorkánypörök dúsan tudják még képleteit, hogy mint hetyke legény forgósán jelenik meg, mint előkelő uracs, fekete vagy zöld ruhában, mint vadász, s ígérete által elcsábítja a nőt a fajtalanságra, gazdagságot ígérve, pénzt, aranyat ajándékozva nekik; a nő csak későn veszi észre és ismeri meg kilógó ló-, sőt lúdlábáról.” Mindezt szórványosan, de feljegyzik a honi hiedelemkutatók is, például éppen az imént idézett: „az ördögh éjjel járt hozzá, szép legény képében elváltozott” (Ipolyi 1854, 417.).

Ilyen tartalmú gondolatot Ulisse Aldrovandi már idézett, 1642-es munkájában is találunk, aki azt is hozzáfűzi, hogy a megrontott asszonyok ennek nyomán szültek állatra emlékeztető alakú szüleményeket. Talán a veleszületett rendellenességek magyar nyelvű megfelelői is innen erednek, legalább részben (farkastorok, lúdláb, nyúlszáj, tyúkmell). És ha mindez valóban így volna, ki is kételkedne a boszorkányfattyú nem emberi eredetében?

1.2.2. „Alácsempészett gyermekek"

Ekképpen van a dolog az alácsempészett gyermekekkel is, akiket a régi balhiedelem szerint az egészségesen született helyébe csempész a szülést követően valamely gonosz túlvilági lény. Az alácsempészett gyermek – német, angol megfelelője is van: untergeschobene Kinder, changelings – nemcsak nyugat-európai elképzelés, Magyarországon is megleljük: „váltott gyermek” a becsületes neve.[14] „Szépasszonyunk, az Ördöngös vénasszony leánya. mint rossz lény, a Boszorkányok feje, seregével csoportosan jár-kel az emberiség megrontására. Nem kímélik a gyermeket sem. »mikó az asszony lébetegszik, oszt' aszt akarják, hogy a kisgyerököt ne verjék mög szömmel, a nagy kést a feje alá töszik« (Szőreg). »A fürdőbe kés' villát tösznek, oszt' abba fürösztik a kisgyerököt, ha ojan sorvadós, mög akit fölváltik, annak csinálik aszt« (Szeged-Rókus). Ha sorát ejtheti a Szépasszony a társaival, a gyermeket felváltja, vagyis a boszorkányok az anya gyermeke helyébe a magukét teszik, az anyáét pedig elrabolják. Az ily gyermek ismertetőjelei közé tartozik, hogy szakálla van, nagy fejű, szótalan, a neve Váltott. Az anyának és környezetének nagy feladata kitudni, hogy övé-e a gyermek, vagy pedig váltott, hogy azután visszaszerezhessék a sajátjukat, ami nem is oly nehéz. »Mikor a váltott gyerök sokáig nem tudott szólni, se járni, csak a feje nyőlt neki – ojan feje vót mán, akkora, mint az embörnek«. A hiedelem azt tartja, ha a vál- tottat sütőlapáton tüzes kemence szája felé viszik, a boszorkányok a magukét elviszik, és az anyáét teszik a helyébe.” (Kálmány 1893, 343-345.)

A nagy mesemondó, Benedek Elek a Váltott gyermek című hiedelemmondájában így beszéli el a történteket:

„Hol volt, hol nem volt, hetedhét-országon is túl, volt egyszer egy király és egy királyné. Egyetlen fiuk volt, de ebben sem volt semmi örömük, mert ez a gyermek sem járni, sem olvasni, sem beszélni nem tudott. De még ülni sem, ha nem támogatták.

Búsult a király és a királyné, majd felvetette a búbánat. Ahány csudadoktor volt a világon, mind elhívatták, de egy sem tudta meggyógyítani a gyermeket. Már tizenkét esztendős volt a fiú, s nem tudott talpra állani, mert olyan nagy volt a feje, hogy elhúzta.

Egyszer fölmegy a királyhoz egy obsitos katona, s mondja:

  • Felséges királyom, valamit mondanék, ha meg nem bántanám.

  • Mondjad, fiam, mondjad!

  • Az a gyermek, aki miatt annyit búsul felséges királyom, nem a felségedé. Az igazi fiát még első éjjel elvitték a boszorkányok, s ezt hozták helyébe.

  • Hát azt te honnét tudod?

-Tudom, ahonnét tudom, felséges királyom, s ha megengedi, meg is mutatom, hogy táltos ez a nagy fejű gyermek. Tud az jól beszélni, csak felséged előtt nem akar.

Azt tanácsolja az obsitos, hogy ültessék be a gyermeket a szoba közepére, tegyenek eléje egy kis bögre tejet, a bögrébe egy nagy fakanalat, aztán hagyják magára, s hallgassák meg a kulcslyukon, hogy mit beszél.

Úgy tesznek, ahogy az obsitos mondotta. Leültetik a gyermeket a szoba közepére, elébe teszik a bögre tejet, a bögrébe nagy fakanalat, azzal magára hagyják.

Ahogy kijönnek a szobából, nagyot kacag a táltos fiú, s azt mondja:

  • No még ilyet sem láttam, pedig hetvenhét esztendős vagyok, de sohasem adtak nekem kis bögrében nagy kanalat. Hogy egyem én ezzel?!

Beszalad a király, s mondja a fiúnak:

  • Na, fiam, hallám, hogy tudsz beszélni, mondj még valamit!

De a gyermek többet egy kukkot sem szólott.

Hej, uramteremtőm, tűnődni, búcsálódni kezdett a király, hátha mégis az ő fia, s nem mond igazat az obsitos. Mondja is az obsitosnak:

  • Már akárhogy történt, így vagy úgy, ez az én gyermekem. Szeretném, ha legalább beszélni tudna!

-Jól van – mondotta az obsitos –, vegye a karjára felséged, vigye a Bene- dek-rendi papokhoz, azok majd meggyógyítják.

A király megfogadta az obsitos tanácsát, karjára veszi a gyereket, elindul vele, s amint megy, mendegél, ér egy tóhoz. A tavon keresztül palló volt, rálépett a király, s szépen ment a tó túlsó partja felé. Amint megy, valaki csak kikiált a tóból:

  • Hová mégy te kukri-mukri?!

Visszafelelt a gyerek:

  • Ótesz-fótesz Szent Benedek.

Hej, megharagszik a király!

  • Ejnye, ebadta kölyke, hát itt tudsz beszélni, s otthon nem?!

Nagy haragjában belevágta a gyereket a tóba, s abban a pillanatban, ahogy az eltűnt, kibukkant a tó vizéből egy szép aranyhajú ifjú. Nyújtotta a karját a király felé:

  • Apám, lelkem apám, húzzon ki!

De bezzeg hogy kihúzta az édesfiát, karjára vette, keblére szorította, s vitte haza nagy örömmel.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.”

A váltott gyermek motívuma, mely tehát elterjedt volt szerte Európában, s eredetét a VIII. századra teszik, több más hazai mesében is előfordul. Megtaláljuk például a Kevélység, Kedvesség, Szívesség (Benedek 1988-1989, I. köt. 404-407.), illetve az Aranyhajú királyfiak (uo. 426-431.) című mesében is. Az elsőben kutyakölyköket csal az újszülöttek helyébe két gonosz nővér, a másikban is ilyeneket csempész oda az ördöngös szüle. A kutyakölykök szülése pedig félreérthetetlen jele volt annak, hogy az asszony valóban magával az ördöggel cimborált. Ez a motívum a Grimm testvérek meséiben is számos alkalommal szerepel (például A levágott kezű lány: Grimm-Grimm 1989, 137-141.).

Más mesékben másfajta – szerzett – fogyatékokat találunk. Kétségkívül fogyatékos ugyanis az elátkozott királyfi, akinek az átok miatt „sárga kicsi kígyóként” kell tengetnie napjait hét kerek esztendőn át. Hasonló szintén Benedek Eleknél „a félkegyelmű” alakja. De ennél is karakteresebb ugyanott Igazság és Hamisság konfliktusa, melyben Hamisság megvakítja társát, sőt karjaitól is megfosztja Igazságot, aki ezt követően véletlenül fültanúja lesz az ördögök beszélgetésének, melyből megtudja, hogy „amely nyomorék ember újhold péntekének éjjelén meghengergőzik a harmatos fűben, annak ismét ép lesz minden porcikája, s amely vak ember megmosdik ezen az éjjelen a fű harmatjában, visszanyeri ismét szeme világát” (Benedek 1988-1989, I. köt. 383.).

De hogyan is volt Bachmann-nál? Valószínűsíthető, hogy hiba volna a kereszténységet és a katolikus egyházat akár csak e tekintetben összemosni. Hiszen, bár évszázadok hosszú során át együtt vezetett útjuk, a nagy egyházszakadások óta, mai ésszel tekintve a dolgot, másról van szó az egyik és a másik esetében, bár az előbbi kétségkívül magában foglalja az utóbbit. Az ugyanakkor maradéktalanul igaz, hogy az egész kereszténységnek, így természetesen a katolikus egyháznak is megvan a maga súlyos történelmi felelőssége az előítéletek kialakulásának és újratermelődésének sok évszázados folyamatában. Ennyiben az érvelés feltétlenül helytálló. A többit viszont nehéz elfogadni. Ez esetben ugyanis képtelenek volnánk a kereszténység által nem megérintett különféle – például törzsi – kultúrák fogyatékoselle- nességét, illetve a kereszténységet megelőző korok előítéleteit magyarázni. Egyetemesebb és mindig az adott korhoz, kultúrához kötött vagy azokban működtetett magyarázóelvekre volna hát szükség. Úgy véljük, ezt találtuk meg egyrészt a másság fogalmában, másrészt a kultúrába és korba ágyazás eddig alkalmazott módszere folytán.

1.2.3. Táltosok, törpék és vasorrú bábák

A pogány magyarok hitvilágában és mindennapi életében fontos szerepe volt a táltosnak. A táltos különleges képességekkel megáldott ember, legfontosabb tulajdonsága talán mégis az, hogy a jövőbe lát. Születésekor már ott a jel, mely mutatja, hogy az újszülött táltosszerepre szánt. E jel pedig a mi nézőpontunkból a fogyatékosságjele, hisz fölös számú csontja, illetve foga van! Azaz rendszerint eggyel több foga, de gyakran kettőnél több keze, lába, esetleg hat ujja. Sőt, nemcsak hogy már eleve foggal születik – eggyel vagy kettővel –, de még felnőtt korában is több foga van a normálisnál. Korabeli elbeszélések szerint még az is megesett, hogy alsó és felső állkapcsában egyaránt két sorban álltak a fogai.

A foggal születés: „tátosfog” csak jel: táltos válhat az újszülött gyermekből. Ha majdan, nagykorában elfogadja a hivatást, akkor napokon keresztül alszik, halottnak is hiszik. A procedúra kimerítő és fájdalmas: a táltosjelöltek közül sokan elájulnak, hisztérikus rohamokat, idegösszeomlást is kapnak, mások epilepsziások lesznek („sámánbetegség”). Végül a táltos alvó, esetleg tudatvesztett állapotban nyeri el tudományát. Ha azonban a táltosjelölt nem fogadja el a kiválasztást, akkor nem kerülheti el a büntetést, hogy a többi táltos megnyomorítsa. „Él itt a faluban egy sánta ember, Boda Károlynak hívják. Azér' sánta, hogy foggal született, és kicsavarták a lábát. A tátosok tették így.” (Diószegi 1967, 36-37.) Hasonló motívumok más népek hiedelmei közt is megvannak: „az altaji törököknél. a kiválasztott vagy eszelőssé, vagy nyomorékká válik, sokat szenved, vagy meghal. A minuszinszki vidék török törzseinél az a személy, aki nem fogadja el a sámánhivatást, egész életére esztelen marad. A jakutok szerint a sámánjelöltet. a szellemek egész életére nyomorékká teszik, vagy megölik.” (Diószegi 1967, 36-37.)

A táltos „fölösleges csontja” vagy hatodik ujja, többletfogsora, tehát fogyatékossága éppen hogy nem képességcsökkenés, hanem valamiféle képességtöbblet jele. Ugyanakkor azonban táltosnak lenni nemcsak kitüntetett állapot. Hiszen a népek tartanak is a táltostól, igyekszenek távol lenni tőle. Szép, nekünk való példa ez. Sajátosan együtt áll a fogyatékosság a többletképességgel, mint ahogy társadalmi státusában, megítélésében is egymás mellé kerül az elismerés és a halvány félelem, a tisztelettel vegyes távolságtartás. De lássunk erre is egy élményszerű beszámolót!

„Valamikor az 1870-es évek elején történt, surbankó [siheder] koromban. Nagy darab földet béreltünk a Csífen. Nacsak, ahogy egyszer idesapám, én, meg három szolgalegény ott tüzelgettünk a földön, a lovak faránál, hát valaki szép csendesen benyitja az ajtót. Hát egy olyan 16-17 éves forma fattyú húzódott be. Kínálta idesapám kenyérszalonnával, de nem kellett neki. Nézte csak a tüzet. Nagy szeme volt. Semmit se szólt. Egyszer azon vesszük észre, hogy amint ott ült az ágasfának vetett háttal, hát lassan hátrabicsaklott a feje. Feri bátyám éppen felállott, hogy a lovakhoz megy, oszt meglátta. Intett, hogy nézzük csak. A fiú nyitott szájából kilátszott a foga, éspedig alul-felül két-két sor. Na ehol van ni! – gondoltam. Azt mondja édesapám: »Isteni szerencse, hogy jól bántunk vele! Táltos ez te. Ellent ne vessetek neki!«” (Idézi Diószegi, 1967, 52-53.)

Ha igaz volna, amit Walter Bachmann állít, vajon miképpen lehetne maradék nélkül megmagyarázni például az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg második énekének elején található passzust?

„Váltogatod topánodat Hajnalonta, hogy a sátán Ne surranjon sarkad után.

Rövid idő elfolytába Fiút hozol a világra.”

A Bán Aladár fordításában idézett elképzelés szerint sokféle bajtól, rontástól fél a gyermekét váró asszony. Cipőjét azért kényszerül váltogatni, mert így a Gonosz elveszíti nyomát, s nem tud ártani sem neki, sem magzatának. (A nagy nemzeti eposzoknak a fogyatékosságra, bizonyos fajta fogyatékosságokra tett utalásai némi rokonságot tartanak más, szintén gyakran előforduló jegyekkel, például a kovács szerepével. A kovács lehet sánta, mint Héphaisztosz vagy Völund, hiszen e fogyatékosság munkájában nem akadályozza jelentősen, azonban nem muszáj annak lennie. Az viszont fontos, hogy a kovácsnak, a régi mindennapok kulcsfontosságú mesterének alakja egyáltalán szerepeljen, mint például a Kalevalában Ilmarinen vagy akár a többiek.)

Vagy vegyük a törpékről elterjedt hitregei képzeteket Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája alapján: „.külön faj, és saját népségkint jőnek elő. kicsiny, gyerme- kies, idétlen apró alak. torzalak mellett ügyesség. ravaszság a jellemző fő vonás.” (Ipolyi 1854, 138.) De mivel Babszem Jankó, Pöttöm Panna és Hüvelyk Matyi apró alakja is jól ismert Európa mesevilágában, érthető, ha itt-ott a törpéknek egyéb tulajdonságait is figyelmünkbe ajánlják: nekik van a „legjobb szívük”, de legalábbis gyakran jók s rosszak egyaránt, egy személyben (Kandra 1897, 394-395.). Másutt, A csodaóra című mesében egy ősöreg törpe segíti meg szorultságában a királyfit (Benedek 1988-1989, II. köt. 69-74.). Hogyan is ne volnának hát jelen a mitológiai, mesei képzetek az élő, hús-vér s roppant kis növésű emberek mindennapi megítélésében?

Hát a „sánta” embernek tulajdonított negatív tulajdonságok? Lássuk csak: „.az ördög régi, kiváló tulajdonságai egyike a néphitben a sántaság. az ördögök közt is a sánta a leglatrabb bohós fordulattal, ily sajátos okot akarnak tudni: az ördög kalu- gyerré [ortodox szerzetessé] lett fiját agyon akarván ütni, buzogánya saját lábszárát csapja le, s azóta egész házanépével sántít.” (Ipolyi 1854, 49.)

Figyelemre méltó a földet verő vasorr megjelenése is a több európai nép meséiben. Amíg a boszorkány a hiedelmek alapja, és természetfölötti erővel is bír, addig a vasorrú bába a mesék hőse és természetfölötti lény. Hol sárkányok anyja, hol az ördögök királyáé (A vasorrú bába, Benedek 1988-1989, I. köt. 118.), rút és öreg. „[V]asorrú, mohosképű, orra a földig ér, szeme a vénségtől megmohosodott, borzas ősz haja feláll, mint a serte, nagy zöld fogait vicsorgatja, pofája ráncos, mint a darázsfészek.” (Ipolyi 1854, 67.) A vasorr – melyre az imént idézett mesében a főhős, a szegény ember fejszéjével rásújtott, s az egész erdő belerendült, de még apo- kolba is lehallatszott – emberi szemmel nézve súlyos fogyatékosság. Alkalmanként mégis jól használható, mert a banya, ha falat akar dönteni vele, hét mérföldről ugrik neki vele!

Mostani témánk szempontjából érdemes megidéznünk Dömötör Tekla magyarázatát is, aki egyébként azt is elmeséli, hogy őt magát miképpen nézték boszorkánynak, amikor falun néprajzosként vizsgálódott. Így szól:

„A vallás is, a néphit is a rontó tevékenységet az »ördög művének« tarthatja, éppúgy, mint például a boszorkányok létét és működését. A néphittől remélt segítséget a falu olyan szituációkban, melyekben mindenki más cserbenhagyta. a régi öregek tanításában jobban hitt, mint az uraktól jött tanítóéiban, saját »tudo- mányosai« felé fordult a legnagyobb bizalommal. A vallás tanait is elfogadta, de emellett saját külön jelképrendszert alakított ki, mely a külvilágot számára érthetőbben és konkrétabban fejezte ki, mint a hivatalos vallás.” (Dömötör, 1981, 13.)

1.2.4. Néhány adat a középkorból

Hogy kissé közelebb kerüljünk mindeme hiedelmek gyökereihez, érdemes volna felidéznünk a középkori ember gondolatvilágát. Ez a kor, mikor az említett hiedelmek közül számos megerősödött, megalapozódott, s az az ember, aki Európában szerteszét szórt kicsiny településeken élt. Milyen ember volt? Nehéz válaszolni, de annyi bizonyos, hogy talán még a mai embernél is szívesebben népesítette be közvetlen környezetét, mikrovilágát a legkülönfélébb csodalényekkel: ördögökkel, ördögszüleményekkel, boszorkányokkal, farkasemberekkel, vérszopó fenevadakkal. A csoda uralta képzeletét. A fogyatékossággal születés nem volt meglepetés számára, hiszen már kora gyermekkorában ott éltek az őt körülölelő környezet hiedelmeiben, regés-regényes elbeszéléseiben szirénasszonyok, a legkülönfélébb formájú, torz alakú váltott gyermekek, állatfejű-embertestű, emberfejű-állattestű furcsa-izgalmas létezők. Tündérek, kik éjféli órán az erdőben arra tévedő férfit halálra táncoltatták. Mindez legkevésbé sem volt meglepetés számára, de mégis a csoda kategóriájába tartozott. Aki ilyen elbeszéléseket hallott, kötelességének érezte, hogy bővített, színezett formában adja őket tovább.

„A középkori keresztény világnézet megszüntette, egyetemes, világfölötti kategóriákba tette át a valóságos ellentmondásokat” – a középkori ember életének egyik elismert kutatója fogalmazta meg ezt a gondolatot (Gurevics 1974, 12.). Jól rímel az említett tendencia az időszámítást követő évszázadokban, de csökkenő mértékben később is a keresztény világmagyarázat mögött meghúzódó korábbi archaikus hiedelmek, világértelmezések halványan, rejtve megmaradó tradícióira. Mindezek a szemléleti keretek nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak át emberekre, embercsoportokra, jellemző formát adva gondolkodásuknak. Az áthagyományozó- dásnak ez a módja nem kényszerű befogadáson, hanem szerves beidegződéseken keresztül megy végbe, a mesemondás, a regélés, a mindennapi tapasztalatok (emlékezzünk a hátrabicsakló fejű táltoslegényke esetére!) útján. Ezzel párhuzamosan létezik egy másik jellemző összefüggés is – érdemes most egy pillanatra ismét Gurevicshez fordulnunk, annál is inkább, mert megállapítása a hatalmi viszony markáns megjelenésére utal -: a társadalom egyes uralkodó rétegei „ellenőrzésük alá vonják a kultúra egynémely kategóriáját. akadályozzák ezek szabad interpretálását, és azokban, akik a tradicionális és »ortodox« felfogástól eltérnek, eretnekeket, szakadárokat látnak – ahogyan ez a feudalizmusban történt”.

Figyeljünk itt fel az áthagyományozódás nemzedékről nemzedékre zajló folyamatára! Szerepe az, hogy annak, aki felé az áthagyományozódás mutat, a készen talált szemléletek, ítéletek, értékek révén mintegy formát kap a gondolkodása. Nos, éppen ez az előítélet funkciójának alapja, de egyben fennmaradásának is a garanciája. Az előítélet ugyanígy öröklődik apáról fiúra, anyáról leányra, korról korra, biztonságot, stabil fogódzópontokat nyújtva a társadalomban szükséges közlekedéshez, magához a világhoz. Így szól: „Figyelj: ez ilyen, az olyan; ez jó, az rossz; ezt kerüld, azt keresd.”

De ha a középkor embere a jót, a szépet, a tökéleteset a jó Istentől származtatta, akkor a nem szép, a nem tökéletes, sőt „torz” valóság mögött gonosz túlvilági erők ármányát vagy máskor Isten büntetését kellett sejtenie. Bizonyíték erre éppen e világkép és gondolkodásmód kristálytiszta kifejeződése, óriási víziója: Dante Isteni színjátéka. A fogyatékosság szempontjából kiemelkedő fontosságú összefüggéseket a Pokol című részben találjuk. Az itt szenvedő szerencsétlenek közül egy sem volt fogyatékos fizikai vagy szellemi értelemben evilági élete során. Mégis valamennyien azok voltak, hisz a pokolban kevésbé súlyos és nagy horderejű jellemhibáik – közönyösség, kéjsóvárság, mértéktelenség, pénzsóvárság, haragosság, eretnekség, erőszakosság, csalás, képmutatás, lopás, rossz tanács adása, viszályszítás, gyilkosság, árulás és így tovább – toroltatnak meg a pokoli kínokkal, isteni büntetés révén. Danténál a súlyosabbnál súlyosabb büntetéseket az ellentét (contrapasso) szabálya szerint nyerik el a bűnösök: a szerelmi bűnökben vétkeseket beteljesületlen vágy gyötri, a jósokat meg, akik egész életükben a jövőt fürkészték, az, hogy csak hátrafelé nézhetnek. Megesik, hogy az evilági súlyos, de jellembéli hiány büntetése a pokolban fizikai fogyatékosság. A rossz tanács adójának nyelve kitépve; a „Fődolog a tett!” jelszóval egy ember meggyilkolását javasló Mosca dei Lambertinek meg levágják a karját. A háborút igen kedvelő trubadúrnak, Bertran de Bornnak, aki II. Henrik angol király fiát apja ellen lázította, saját levágott fejét kell minduntalan kezében hordva járnia, s szenvednie „háborús módon”:

„.»Ez az, de nem beszélhet.

O volt, aki Rubicon akadályát kétlő Caesárral átlépette, vélvén, hogy a késznél késni megtermi kárát.«

Ó, mint bámultam elcsüggedt személyén, amint nyelv nélkül tátogott a torka, mely hajdan oly hangos volt, beszélvén.

S egy másik ottan – mindkét keze csonka – karja csutáit a fekete légbe emelte, hogy a vér arcába csorga, s »Ne feledkezz el Moscáról se« – kérte – »én mondtam, jaj! hogy: Fődolog a tett, s ez hozott átkot a toszkáni népre«.

S én ott maradtam a csonkák hadában, s láttam oly dolgot, mit csak elbeszélni, bár túl vagyok rajt, borsózik a hátam.

Láttam (és szinte most is látom, írva) egy fej nélküli törzset menni itt e bús nyáj közt, mely bünét vérezve sírja.

S leszelt fejét hajánál fogva vitte s kezében lógva, mint a lámpa lángja:

»ó, jaj« – szólott a fő s ránk tekinte. s ily szavakat mond: »Nézz az én kinomra, te, ki a holtakat vizsgálod élve, mondd, van-e még ilyen a mély pokolba!

És hogy rólam hírt mondj a földre érve, tudd meg, Bertran de Born vagyok, ki ottan az ifju királyt rontottam dicsérve.

Fiút az apja ellen lázítottam.

S mert harcba szavam oly párt uszított, kik természettől voltak öszekötve, azért lett főm a törzstől elhasított.

És a nagy bosszu rajtam így tellett be!«”

(Pokol XXVIII, 96-142. – Babits Mihály ford.)

A pokolbéli, a bűnösökre bűnük folytán, a Mindenható által kirótt, minden képzeletet felülmúló szenvedés, a fogyatékosság, a csonkítások az evilági szenvedés leképeződései. Isteni büntetésnek tűnik fel a fogyatékosság ismét, az ókori-középkori eredetre visszanyúlóan. Kifejezetten a kereszténységhez köthető gondolat volna ez? Talán csak annyiban, amennyiben általános emberi gondolat és vélekedés. Hiszen olyan magától értetődő természetességgel kérdezik Jézus Krisztust is tanítványai a vakon született ember láttán: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” – lényegében egészen a kereszténység előtti társadalmi és társadalom-lélektani tapasztalat alapján. A válasz pedig hasonló magától értetődő természetességgel érkezik: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei.” (Lejegyezte a neves szerző, akinek vezetékneve János, keresztneve pedig Evangelista: 9,2-3.)

A csonkaság a fizikai fogyatékosság súlyos formája. Az ilyen embert látva – gyakran épp a felső hatalmaktól hitt eredet folytán – máris megszületik és működni is kezd a megbélyegző előítélet vele szemben. Vegyük még ehhez hozzá, hogy az ókorban, a középkorban, de még az újkorban is gyakran büntetett bizonyos főbenjáró bűnöket csonkítással a nagyon is evilági igazságszolgáltatás.[15]

Középkori példánk Újlakról való, de a korból más településekről, sőt akár az iszlám mai gyakorlatából is hozhatnánk hasonlókat. A város 1525-ből származó jogkönyve így ír a becsületet beszennyező gyalázkodó szavakról:

„Ha valakit olyan gyalázkodó szavakkal illetnek, amelyek nyilvánvalóan tönkreteszik a másik becsületét és jó hírét, azt állítva, hogy az illető kurafi, tolvaj, rabló, gyújtogató, hamisító, esküszegő pap vagy szerzetes, házasságtörő, gyilkos, varázsló vagy boszorkány, vagy eretnek fia. és ha ezt a gyalázkodást kielégítő tanúbizonysággal lehet igazolni, akkor a bűnös álljon a városháza ajtajába, vagy ott, ahol nagyobb néptömeg gyűlik össze. mondja el hangos szóval mindenki hallatára. mindazokat az esztelen, gyalázkodó szavakat, amelyeket becsületsértőn kimondott, és legyen kutyaszar a kezében, háromszor mondva, hogy mindazzal, amellyel az engem vádló jó ember ellen mondottam, kutyaként hazudtam. és mind a három alkalommal üsse meg a száját a kutyaszarral. Ha pedig ezt nem akarja megtenni. akkor a nyelvét vas harapófogóval húzzák ki és vágják le.” (Hegedűs 1983, 125.)

Ehhez a III. jogkönyv 2. fejezetében található büntető ellenintézkedéshez kapcsolódik a két vagy három aranyforint értékű lopásról szóló (52. fejezet) és a fiatal gyümölcsfákat lopók elleni drákói regula (60. fejezet), amikor is a bűnös egyik fülét – első eset –, illetve kezét vágták le.

Az antikvitást követően, a nagyközépkor évszázadai során nem előzmények nélkül és Európában a zsidó-keresztény kultúra hatására az addiginál sokkal inkább a figyelem középpontjába került a szegény, az elesett, a fogyatékossággal élő ember. (Ezt megerősítő adatokat a következő, 1.3. pontban idézünk még.) Ám megítélésük, a kereszténység dominanciája mellett is, erősen ambivalens volt. Amíg a róluk történő gondoskodás kiemelkedően fontos erkölcsi kötelességnek tűnt fel, addig a fogyatékosságot továbbra is a Gondviselés valamiféle megtorló akciójának vélték. Így kerültek át és termelődtek újjá a mindennapokban a korábbi, az európai kultúra fejlődését jelentősen befolyásoló görög, sőt asszír, illetve a tovább élő régi zsidó társadalmi tradíció egyes karakteres elemei. A zsidó társadalom embere, mint láttuk, egyértelműen az elkövetett bűn következményének tekintette a súlyos betegséget és a fogyatékosságot, amelytől azonban tisztulás útján gyakran volt menekülés. A görögség a betegséget, károsodást az istenek bosszújától származtatta. A régi Mezopotámiából ránk maradt ékírásos táblák is a betegség, a szenvedés okai közt első helyen említik a gonosz rontást s a bűnöket. Ez az egész mozgás azt sugallja, hogy lehet és kell is a fogyatékossággal élő emberről gondoskodni, feje fölött döntéseket hozni, őt kiszolgáltatott pozíciójában megtartani, rajta – megkülönböztetett szeretettel – uralkodni.

1.2.5. „Bolondok" és mások

Ismeretes Marco Polónak a XIII. századból Ázsiából származó elbeszélése, amely egy érdekes és lényegében rehabilitációs célzatú intézményt ír le Kinszé (King-caj = időszaki főváros) városából. A gazdag Kinszé – melynek helyén a mai kelet-kínai Hangcsou városa épült – az utazó korában a birodalom fővárosa volt.

„Miután a Nagy Kán a várost elfoglalta, elrendelte, hogy a tizenkétezer híd mindegyikére tíz főből álló őrséget állítsanak, a zavargásoknak elejét veendő. Az őrség egy része az utcákon cirkál. ha valakit törvény tiltotta órában az utcán találnak, lefogják és reggel a bíróság elé viszik. Ha pedig napközben egy szegény csonka-bonkát látnak koldulni, kórházba viszik, mert a régi királyok sok ispotályt építtettek a városban; ezeket gazdag adományokból és segélyekből tartják fenn. Ha viszont munkaképes, munkavállalásra kötelezik.” (Polo 1963, 257-258.)

A Marco Polo által leírt intézményt egy három és fél évszázaddal későbbi európai fejlemény teszi különösen érdekessé. A kitűnő francia gondolkodó, Michel Foucault kutatásaiból tudjuk, hogy a társadalomból történő kizárás, az elzárás a modernné váló világban csupán az 1600-as évek közepe táján veszi kezdetét. Lásd elsősorban az azóta számos nyelvre lefordított 1961-es doktori értekezést, Az őrültség történetét, a Felügyelet és büntetést (1990b) vagy akár Az igazság és az igazságszolgáltatásiformákat (1998) és A szexualitás történetét (1996, 1999, 2001b). Ez idő tájt, 1656- ban jön létre Párizsban az a kórház, a Salpetriere, amelybe – királyi ediktum nyomán – ezrével zárták be a hajléktalanokat, a munka nélkül csavargókat, a koldusokat, tehát a „semmittevőket”, és persze a „bolondokat” is. A korábbi korok – s feledkezzünk most meg egy időre az iménti kínai példáról – képesek voltak együtt élni mindannyiukkal. A „falu bolondjának” intézményét egy-egy kisebb település könnyen elbírta még. Ezt az idillinek tűnő képet a városiasodás mellett a gazdasági fejlődésből következő jegyek, például a manufaktúrák adóterheinek növekedése törölte el. A folyamat mögött ott sejthetjük egyebek mellett az orvoslás tudományának folyamatos fejlődését és részben ennek következményeként az emberiség létszámának demográfiailag is jól értelmezhető folyamatos növekedési trendjét.

A folyamat egyébként egészen sajátos. Úgy tűnik, az ókori társadalmakban még tetten érhető volt a szenvedő, a szegény, az elesett, a fogyatékossággal élő ember mint szakrális jel. Szakrális annyiban, hogy a transzcendencia jele: a zsidó-keresztény alapozású kultúrában Isten felé mutat. Isten az, akiről a mindennapi tudat feltételezi, hogy oka a szenvedésnek stb., de azt is, hogy az elesett vagy súlyos fogyatékoslét megszüntetője is lehet. Ez a sajátosság a középkorban töredékesen még megtalálható volt. Igaz, az elzárás, kizárás, kitaszítás nyomokban felfedezhető volt korábban is, akár a XIII. század vége óta úszó „bolondok hajóiban”, de tipikussá, intézményessé csak a valódi, a társadalom testébe zárványként ékelődő, zárt, totális intézmények elterjedésével vált.

„A bolondok akkortájt könnyen csavargósorsra jutottak. A városok könnyűszerrel elűzték őket falaik közül, hagyták, jussanak távoli vidékekre, zarándokok vagy kereskedők csapataira bízták őket. Ez a szokás különösen Németországban dívott: Nürnbergben a XV. század első felében hatvankét bolondot vettek nyilvántartásba; harmincegyet elhelyeztek közülük; a rá következő ötven évben még huszonegy kényszerű távozást jegyeztek fel; s ez csak a városi hatóságok által letartóztatott bolondokat jelenti. Gyakran megesett, hogy hajósokra bízták őket: Frankfurtban 1399-ben tengerészeket bírtak rá, hogy szabadítsák meg a várost egy bolondtól, aki meztelenül sétálgatott.” (Foucault, 1961, 1378.)

Rendelkezésünkre áll még egy XVII. századi forrás is, a már idézett Ulisse Aldro- vandinak A torzszülöttek története című műve, mely további, bár némileg más természetű adatokkal szolgál. Legelőször is kétségkívül sajátos és jellemző az a mód, ahogyan könyve ajánlásában megkülönböztetett tisztelettel közeledik a Nagyherceghez. Majd a „boldogtalan nyomorékok által világra hozott szörnyű torzszülötteknek” kér figyelmet tőle, hozzátéve, hogy ők „az elterjedt hiedelemmel szemben nemcsak Afrikában jönnek a világra”. Aldrovandi munkájának talán legfontosabb tanulsága, mely az előítéletek eredetének dokumentálása szempontjából múlhatatlan jelentőségű, hogy a valóban létező veleszületett fogyatékosságok remekül megférnek a régi korok emberének tudatában a fantasztikussá cizellált és nagyított valószerűtlen esetleírásokkal, a fantázia szüleményeivel. Aldrovandinak a budai torzszülöttet ábrázoló képe például (Czeizel-Sibelka, 1986) egy négykarú, állat- combú, ördögszarvú lényt mutat, akinek tollas madárszárnyai egyenesen a farából nőnek ki.

Ilyen illusztrációkat százával választhattunk volna Aldrovandi, Bachmann és Hollander anyagaiból. Ha ezen emberi agy-, s nem anyaméhszülemények valóban ilyenek lettek volna, némileg talán érthetőbbnek érezhetnénk a kor emberének reakcióit. Azonban nem ilyenek voltak, s hogy nem is lehettek, arra a számos bizonyíték közül idézzük most fel a syrenomaliával, azaz csökevényes-összenőtt alsó végtaggal született újszülöttek esetét. Hiszen látványuk egy kicsi újszülött látványa, s nem az emberi képzelet által létrehívott haltestű, emberfejű alak. Ráadásul „kük- lopsz” is létezik (szeme az arc közepén, az orrszerű képződmény felett helyezkedik el). Ám az így született gyermek röviddel világrajövetelét követően meghal, mert agyfejlődési rendellenességből származó fogyatékossága olyan súlyos, hogy egyszerűen életképtelen. Sosem lesz belőle „egyszemű felnőtt”, ahogyan az több évszázados rajzokon látható. (A két példa forrása az 1986-ban megjelent Czeizel-Sibel- ka-tanulmány.) Mindez részben arra bizonyíték, hogy a sérült emberekkel szemben élő súlyos, negatív előítéletek egy része abból származott, hogy a társadalom az adott fogyatékosságot nem a maga valóságos jellemzői szerint, hanem szájhagyomány útján terjedő, erősen kiszínezett formában vette figyelembe.



[13] Semmiképpen sem Bachmann a téma első kutatója. Bachmann hipotéziséhez hasonló eredményekre jutott Bloch 1965 és Haffter 1968, de vele éppen ellentétesekre Cusack 1997. Cusack azt igyekszik igazolni, hogy a fogyatékossággal élő ember a középkori keresztény kultúrában Isten különleges ajándékait, kegyelmét hordozza.

[14] Ez etimológiailag az angol kifejezéssel rokon.

[15] A legújabb hazai folklór szerint a mai magyarországi alvilágban csonkítással szintén „nagyon is evilági” magánhatalmak foglalkoznak. A megbízó megítélése szerint kisebb vétségekért ujjak levágása jár, nagyobbakért a kéztő csonkolása, és így tovább.