Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

1.4. AZ ANTROPOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS ÉRTÉKE

1.4. AZ ANTROPOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS ÉRTÉKE

„Az antropológus hisz minden fajta – legyen az fehér, barna vagy fekete – jogában és abban, hogy minden kisebbségnek joga van az egyenlő bánásmódhoz.”

(Bronislaw Malinowski)

Vajon mi az a megfelelően elvont fogalmi apparátus, amelyben már nem az egyes fogyatékosságokról és az azokhoz tartozó magatartásmódokról beszélünk, hanem a fogyatékosságról általában, amely azonban még alkalmas releváns összefüggések, elvek és értékek rögzítésére? A fogyatékossággal élő ember helyzetéhez leginkább illő szemléletet az embertan, pontosabban a kultúrantropológia keretében lehet megalapozni.

1.4.1. Kultúrák és törzsek

A probléma lényegében még mindig nincsen feldolgozva az antropológiai szakirodalomban. Nem foglalkozik vele az embertan kvantitatív-méréses vonulata, de az orvosi antropológia – medical anthropology – nagy summái és az elméleti összefoglaló kézikönyvek, tankönyvek sem szentelnek figyelmet neki. Egy távoli határterület, a történelem előtti koponyalékelések elemzését még megtalálhatjuk, bár ez sokkal inkább orvostörténeti, orvoslástörténeti, semhogy témánkba vágna. Holott nyilvánvaló, hogy a fogyatékossággal élő ember beilleszkedése számottevő mértékben függ a kultúra kifejlettségétől, bár kétségkívül paradox módon. Első látásra úgy tűnik, hogy minél fejlettebb ugyanis egy gazdaság, és minél bonyolultabb egy kultúra, annál több lehetőség teremtődik a fennmaradásra és a társadalom életébe történő integrálódásra. A dolog azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű. E bonyolultság egyben meg is nehezíti a tájékozódást. E paradox összefüggést külföldön több antropológus – J. Scheer, N. Groce (1985) –, a hazai irodalomban például Pálhegyi (1987) leírta már. Ugyanakkor feltétlenül megjegyzendő, hogy az eddig publikált vizsgálatok egyértelműen nem bizonyítják, de nem is cáfolják a kultúra „bonyolultsága” és a beilleszkedés-kirekesztés összefüggését.

A fogyatékosság megítélése, az ilyen ember beilleszkedésének lehetőségei nemcsak korhoz, kultúrához is erősen kötöttek. Az epilepsziások állapotát – fontos tudni és megérteni, hogy az epilepsziás ember helyzete sokkal inkább a fogyatékossággal élő emberéhez, mint a betegéhez hasonló – itt erénynek, kiváltságnak, ott pedig éppen ellenkezőleg: bűn következményének vélték. Némely kultúrákban a hallucinációs, epileptikus helyzeteket egyenesen természetfölötti erőkkel való érintkezés bizonyítékának tulajdonították. A brazíliai népesség bizonyos részeiben és egyes afrikai törzseknél az ilyen „adottságokkal” megáldott médium vagy boszorkány-orvos magas presztízsű társadalmi szerepet töltött be (Safilios-Rotschild 1970, 4.). Az epilepszia misztifikálása a mai világban is meglepően elterjedt maradt, pedig a nagy görög orvos, a kószi Hippokratész közel két és fél ezer évvel ezelőtt megállapította már (De Morbo Sacro 1 és 21), hogy e „szent betegség” egy csöppet sem szentebb, mint a többi, és ugyanolyan természetes okok folytán jön létre, mint azok.

De nem ez volt az egyetlen fogyatékossághoz fűződő balhiedelem. Széles körben elterjedt volt bizonyos kultúrákban például, hogy az asszony „olyat szül”, amilyet vagy amit terhessége idején lát. A nem normális szüléseket is ezzel magyarázták. Ilyen okot véltek felfedezni egy „pikkelyes testű lényt” szült ír asszony esetében, aki a Loch Ness-i szörnyet a tulajdon szemével látta. Hasonló esetet 1066-ban is följegyeztek Kínában, ahol egy Chup’si nevű gazdaember szárnyasállatait megtizedelte egy macska. Bosszút állt az állaton: levágta mind a négy lábát. Később hasonló módon csonkított meg más macskákat is. Felesége, aki végignézte az állatok kínszenvedéseit, kétszer egymás után kar és láb nélküli gyermekeket szült (Berndorfer 1960, 104-105.).

A hiedelemtörténet feljegyzett olyan, egyes kultúrákban elterjedt balhiedelmeket is, melyek szerint a férfi magja a nő gyomrába jutva, ott fejlődött ki a gyermek, s nem a méhben. Veleszületett súlyos fogyatékosságokat reméltek helyesen magyarázni ezzel. Bizonyos kultúrákban – így az észak-labradori eszkimók körében is – az „idősektől való megszabadulás” gyakorlata morális kötelesség, éspedig éppen a társadalom, a fiatal és az egészséges népesség védelme érdekében. („Sok az eszkimó, kevés a fóka” – mondja Madách.) Ezzel szemben az ókori Kínában az idősek egészen mély tiszteletével is találkozhattunk (Straus 1966, 3.).

Hérodotosz egyik leírása (III. 99-100) pedig éppen arról tesz tanúságot, hogy nyers húst evő nomád ind törzsek, a padaikoszok tagjai a betegségtől lesoványodott embert is – attól tartván, hogy húsa elromlik – lemészárolták, megették. A beteg asszonyt asszony rokonai, a beteg férfit pedig férfi rokonai pusztították el. Más indeknél az volt a szokás, hogy a beteg elvonult, társai pedig nem törődtek vele, sorsára hagyták.

Orvosetnológiai leírások szerint a Kongó folyó vidékén élő bennszülött törzsek közösségeinek törpe, albínó és veleszületetten súlyos mozgássérült tagjai köztiszteletben állnak (Berndorfer 1960, 107.); a helyzet Új-Guineában ugyanez (Garland 1995, 2.). Eközben Szenegálban baljóslatúnak, rosszat sejtető jelnek tekintik őket.

A mai időben is léteznek a világon olyan primitív törzsek, melyek a súlyos betegségtől, fogyatékosságtól szenvedő embert – mert félnek, tartanak, s ezért menekülnek tőle – egészen magára hagyják, izolálják, s így az szociálisan már jóval azelőtt halott, mielőtt a betegség fizikailag végzett volna vele. Például ilyen helyzetben voltak egy húsz évvel ezelőtti beszámoló szerint az epilepsziások – 1,5 százalékos előfordulás mellett (!) – a tanganyikai wapagora törzsnél (Sigerist 1940; Grand-Grand 1974, 16.). Másutt, a Nyugat-Csendes-óceánban elterülő Új-Hebridák egyik szigetén, a mallicolói (Malekula) Port Sandwichben a múlt század végén élt bennszülött törzs tagjai, amellett hogy a magzatelhajtást is igen gyakran űzték, a fogyatékosan született csecsemőt nyomban és anyjával együtt pusztították el.

Éppen ezen alapvető eltérések miatt fontos, hogy a fogyatékoshelyzetet mindig az adott kultúrába, korba ágyazottan lássuk. Nincsen ugyanis semmiféle egységes és egyetemes mérce, amely akár csak azt meg tudná mutatni és mérni, hogy minek folytán és mit tekintsünk fogyatékosságnak. Hiszen például a számos afrikai törzsnél gyakorta végzett ajak-, emlő-, nyak- és fültorzítások éppen hogy valamilyen értékesebb állapot elérését célozzák, s nem könnyen minősíthetők fogyatékosságnak, ha mégoly kézenfekvőnek tűnne is ez a világuralomra jutott európai civilizáció értékrendje alapján. Erre utal Garland (1995) már könyvének címével, de tartalmával is: lényegében azt állítja, hogy mindig az a kérdés, kié a tekintet, amely figyel (The Eye of the Beholder).

Ma a Tibetben élő emberek körében a súlyos, akár értelmi, akár testi fogyatékossággal született gyermeket a család „nem adja ki”, befogadja. „Habilitációját” saját maga oldja meg. Itt ez a természetes és valójában az egyetlen érvényes megoldás. Az antropológus Bronislaw Malinowski műveinek magyar válogatásában, a Balo- mában a problémával lényegében nem szembesülünk. Egy utalása van, ez sem kifejezetten karakteres, ám bizonyos fogyatékoscsoportokkal szembeni előítéletre azért utal: egy, a Trobriand-szigeteki bennszülöttek által elítélt cselekedettel, az onániával kapcsolatban idézi a törzs tagjainak véleményét: azt csak „idióta, valamelyik szerencsétlen albínó vagy beszédhibás csinálja” (Malinowski 1972, 216.).

Nora Groce 1985-ben egy olyan települést vizsgált Massachusettsben (Martha's Vineyard), ahol különösen magas volt a veleszületett siketséggel élő lakosok aránya (Groce 1985). Mihelyst nem maroknyi kisebbség a siket populáció, máris egyenlőként kezelik. Dolgoznak, részt vesznek a közösség életében, házasodnak, gyermeket nevelnek, akárcsak bárki más. Következésképpen a lakosság számottevő része kétnyelvű, mivel az amerikai angol mellett a jelnyelvet is használja. Hasonló a helyzet egy Amazonas környéki törzsnél, ahol szintén a jelnyelv használata miatt nem vált stigmává a siketség. Ugyanakkor a bayaka nevű kongói törzs tagjai istenítik, félve tisztelik vakjaikat, míg a törzs siket tagjait gúnyolják (Garland 1995, 3.).

Léteznek társadalmi szerepek, melyek teljesítését a fizikai fogyatékosság erősen korlátozza vagy ki is zárja. Ilyen a papi szerep betöltése az ókori zsidó társadalomban – láttuk –, s az ehhez valamelyest közelítő tradíció a mai ortodox egyházban. Ám nem papi, hanem uralkodói szerepet korlátozott a fizikai fogyatékosság a még két-háromszáz esztendeje is élt hagyomány szerint a kaffir Sofala királyságban. Itt a királyokat istennek vélték, akikhez jó időért, esőért, a bajok távol tartásáért könyörögtek (ugyanilyen megfontolásból védte Spártát is jóslat béna király uralmától). Ha ugyanis a testi erő vagy a tökéletesség csorbulását fedezték fel rajtuk, kérlelhetetlenül elpusztították őket. A királyok impotencia, súlyos fertőző betegség, metszőfoguk elveszítése vagy más maradandó, küllemüket elcsúfító testi fogyatékosságok bekövetkezte esetén gyakran nem is várták meg a kívülről érkező halált, hanem saját maguk idézték elő pusztulásukat, méreg használatával. Ez a szokásrendszer igen sokfelé érvényes volt, ha módosulásokkal is (Frazer 1965, 145-146.).

Széles körben elterjedt az uralkodói szerephez kapcsolódó mágikus erőhöz fűződő hiedelem. Eszerint – például az ősi hindu Manu törvénykönyvében: „Az olyan országban, ahol a király nem ragadja magához a halandó bűnösök vagyonát, a férfiak a kellő időben születnek és sokáig élnek. A földművesek terményei megnőnek, úgy ahogyan elvetették őket, a gyermekek nem halnak meg, torzszülöttek nem látnak napvilágot.” (Frazer 1965, 61.)

A fogyatékosság eredetére vonatkozóan számos hiedelem van forgalomban. Az első mindjárt az, amit James George Frazer átviteli mágiának nevezett. E világszerte – a délkeleti bantukhoz tartozó basutóktól Sussexig, sőt a Rarotonga-szigeten és Németországban is – elterjedt hiedelemben téves képzetek kapcsolódnak egymáshoz: ha például valaki egy másik ember testének leválasztott darabját, akár körmét, fogát, akár haját megtalálja, azzal mágiát gyakorolhat az illetőn. A számos kínálkozó példa közül most az 1850-es évekből egy sussexi cselédlány esetét választjuk, aki tiltakozott kiesett tejfogának elhajítása ellen. Azzal érvelt, hogy ha azt egy állat megtalálja és megrágja, akkor neki éppen ugyanolyan foga nő majd, mint annak az állatnak. Állítását egy környezetében ismert esettel támasztotta alá: valakinek felső állkapcsában nagy disznófoga nőtt, mert anyja egyik tejfogát a disznóvályúba dobta!

A sérültté válás másik, a hiedelmek szintjén megfogalmazódó oka például bizonyos faimádó szokásokban az, amikor egyes fákról azt feltételezik, hogy szellemek laknak bennük. A selyemgyapotfákat Nyugat-Afrikában sokfelé tisztelik magasra, messze a többi fa fölé nyúló törzsük miatt. Egy dalmáciai helységben az ilyen „lelkes fák” kidöntőinek ugyanazon fejszével a fák tönkjén egy élő tyúk fejét kell levágniuk, hogy elkerüljék az azonnali halált vagy a fogyatékossá válást (Frazer 1965, 69.).

A múlt század egyik nagy hatású orvostudomány-történésze a párizsi születésű Henry Ernest Sigerist (1891-1957) volt. Nyolc kötetre tervezett nagy medicinatörténetének munkáit az első kötet – primitív és archaikus gyógyítás – megírása és a második – görög, hindu, perzsa orvoslás – megjelenésének előkészítése közben a halál szakította meg. Sigerist nagy empirikus anyag felhasználásával, de meglehetősen kezdetleges tipológiával a szociális viselkedés két csoportját különböztette meg a primitív társadalmakban. Az egyik a súlyos betegeket, a fogyatékossággal élő embereket és az időseket a közösség korlátjának tekinti, mert nem képesek részt vállalni a munkából, és mert nem tudnak hozzájárulni a köz gazdagodásához. Ezek gyakorta meg is gyilkolják őket – az eddig említett példákon túl még Új-Kaledó- niában –, míg másutt „családi tanács” dönt sorsukról: így például Equador zápa- rosai között. A másik típusba tartozók befogadják, gondozzák, gyógyítják öregeiket, betegeiket, még a reménytelenül súlyos fogyatékossággal élőket is (Közép- Ausztrália törzseinél, Új-Angliában, Melanéziában, Tibetben). Az előbbi csoportot vadnak, kegyetlennek nevezi, az utóbbit „civilizáltabb”-nak (Sigerist 1951, 154155.). Valószínűsíthető azonban, hogy nem pontosan erről van szó. Legfeljebb a társadalmak önvédelmi reflexe lép ilyenkor működésbe.

A fizikai vagy értelmi fogyatékossággal élő embereknek a navajo társadalomban betöltött szerepét számos, a kultúrára jellemző sajátos vonás határozza meg. Connors és Donnellan 1993-ban publikált eredményei szerint a navajóknak valójában nem volt „gyermek”, „gyermekkor” fogalmuk. Rendelkeztek viszont a „fejlődni”, „valamilyenné válni” fogalmakkal. A gyermeknek nagy szabadságot adtak. Mivel úgy vélték, a gyermekek nem képesek helytelenül cselekedni, hozzávetőleg hatéves korukig nem is szidták őket. Bár magára a fogyatékosságra sem volt leíró fogalmuk (Connors-Donnellan 1993, 275.), a fogyatékossággal élő személyt olyannak tekintették, mint a gyermeket. Egy, a betegeiknek gyógyulást hozó éneket éneklő dalnokuk szerint: „Mielőtt eljött a fehér ember, vakok voltunk [a fogyatékosságra]. Ti elhoztátok nekünk a látás ajándékát. Boldogabbak lennénk, ha nem látnánk.” (Connors-Donnellan 1993, 279.)

Az efféle cselekedeteknek mindig megvolt a maguk racionalitása: az egész népesség védelme, melyet nem egy szobatudós által megfogalmazott „racionális etika”, hanem a fennmaradásnak a mindennapi élet által kikényszerített törvénye alapján gyakoroltak. E cselekedeteket könnyű lenne elszörnyülködve „vadnak” vagy „barbárnak”, „kegyetlennek” nevezni a modern légkondicionált és inkubátorokkal gazdagon felszerelt csecsemőosztályok ismeretében, ám ez valószínűleg egyáltalán nem volna helyes. A kultúrantropológiai nézőpontból adott, életbe ágyazott leírást és magyarázatot ugyanis nem helyes összekeverni azzal, amit a mai, európai értékrend alapján vélnénk „civilizáltnak”, kívánatosnak, tehát normának. (Éppen ezt alapozta meg az 1.1. pontban a Sitz im Leben fogalma.)

Mindezek után feltétlenül érdemes még utalnunk az ausztráliai professzor, Peter Singer által sok éve tett, mégis nehezen elfeledhető, a fogyatékosan született gyermekek elpusztítását célzó, világszerte nagy viharokat és vitákat kiváltott javaslatra. Singer racionális-utilitarista etikájában érvelésének kiindulópontja, hogy a gyermekek születésük előtt, de még a világrajövetelüket követő néhány hónapon át sem tekinthetők személyeknek. Következésképpen súlyos, veleszületett fogyatékosság esetén elpusztíthatók, sőt el is pusztítandók. Mivel ők az örömöt, a boldogságot korlátozzák, az ezen magas célok elérését az egyének és környezetük számára célul tűző utilitarista etika szempontjából létezésük kifejezetten káros.[19]

Problémát jelent azonban, hogy az európai kultúrában, annak forrásvidékétől egészen a mai, modernnek nevezett időig mindvégig központi helyen szerepelt az ölés tilalma. Egyszerűen és világosan: „Ne ölj!” – az ötödik parancs. Természetesen képmutatás volna azt állítani, hogy Európa ettől a parancstól ne tért volna el. De más a szabálytól, a törvénytől való eseti vagy akár gyakori eltérés, és más az, ha megegyezés, elhatározás születik egy embercsoport kiirtásáról. Azt talán nem mondhatjuk, hogy egy új Holocaustról lenne itt szó, mert hiányzik annak számos, lényeget érintő jegye (Singer 1979; Zászkaliczky 1990), de azt igen, hogy bevezetése és intézményesítése az emberiség egyik valaha volt legnagyobb tragédiája lenne.

1.4.2. Egészség vagy egész-ség? Kísérlet az „egész-ség" komplex fogalmának megalkotására

„...először ember, s csak azután különleges ember.”

(L. SZ. Vigotszkij)

Arnold Gehlen filozófiai antropológiájában szembeállítja egymással az embert és az állatot. Arra a következtetésre jut, hogy az állat számos adottságában jócskán fölülmúlja az embert, aki biológiai-fiziológiai felépítettsége tekintetében például jócskán elmarad tőle. Ezután kézenfekvően adódik a gyönyörű gehleni kérdés: „Hogyan lehet életképes egy ilyen torz lény?”

Hogyan lehet egyáltalán életképes egy ilyen torz lény? Ecce homo. Maga Gehlen így válaszol: az ember úgy van megalkotva, hogy csak akkor lehet képes egyáltalán az életre, ha átalakítja és meghódítja a természetet, ha tapasztalatot tud szerezni a világról. Életének szolgálatára alkalmassá tett környezetét nevezzük kultúrának: „Pontosan ugyanazon a helyen, ahol az állatnál a környezet áll, az embernél a kultúra világa található.” (Gehlen 1976, 49.) Szép.

És a fogyatékossággal élő ember? O ugyanez az ember, csak organikus eszközei talán még korlátozottabbak, morfológiailag, fiziológiailag még specializálatlanabb – vakság, hallásképtelenség, végtaghiány, értelmi fogyatékosság, súlyos kommunikációképtelenség stb. –, tehát talán még „kialakulatlanabb”, még határoltabb, még kiszolgáltatottabb. Nem kevesebb tehát, hanem egész egyszerűen: más. Tehát ebből a szigorúan antropológiai szempontból véve az az ember, aki látását, hallását, karját, lábát, értelmi képességeinek egy részét elveszíti, minőségileg éppen ugyanolyan ember, mint bárki más. Ami pedig a „csökkentértékűséget” létrehozza, az nem egyéb, mint a kultúra korlátozódása. Egyfelől a kultúra fizikai korlátozottsága maga vezethet fizikai fogyatékossághoz (az élelmiszerek, a levegő vagy akár a víz szeny- nyezése), másfelől a „csökkentértékűség” érzetét igen nagy részben a kirekesztés, a gúnyolódás, másságának nem elfogadása, azaz az éppen kulturálisan korlátozott környezet hozza létre és termeli újjá.

Ráadásul – ceteris paribus, azaz egyéb tényezőket változatlannak feltételezve – a közösség, a társadalom kultúraszintje adja meg a közösségben, társadalomban jelen lévő tolerancia szintjét. És magas szintű tolerancia, elfogadás, illetve intézményes segítség nélkül nem is lehetséges eredményes beilleszkedés, nem következhet be a fogyatékossággal élő ember előtt meredező korlátok ledöntése. Ezek hiányában csak súlyos előítéletek vannak, melyek sziklaszilárdan, falként magasodnak közte és a többi ember között. A kultúrszint persze nem önmagában áll. Összefügg olyan további, döntő jelentőségű tényezőkkel, mint amilyenek mondjuk egy adott konkrét csoport – például a sérült embereké – ismertsége és a többi csoporttal megvalósult egymásrautaltsága.

1.4.2.1. Betegség, egész-ség, fogyatékosság

„Értelmileg akadályozottnak lenni, ez elsősorban meny- nyiségi mozzanatot jelent.”

(M. Thalhammer)

Egy 1999 nyarán rendezett fogyatékosságügyi konferencia során esett meg Gánt- Bányatelepen, hogy a konferencia szervezője és az egyik résztvevő – aki történetesen röviddel azelőtt nyert meg egy nagy, nemzetközi kerekesszékes maratoni versenyt – a közeli vendéglőbe mentek az étkezés megrendelése miatt. Miközben az ételek kiválasztásáról esett szó, a vendéglős a kerekesszéket használó férfira mutatva a szervezőhöz fordult, és megkérdezte:

- És mondja, ez a beteg is mindent ehet?

A sérült ember sikeres beilleszkedését erősen gátolják a közgondolkodásban jelen lévő súlyos előítéletek és féligazságok (lásdbővebben a 8. fejezetben). Ilyen például az, hogy őket átok sújtja, és ezért szerencsétlenek, vagy az, hogy betegek, ezért állandó ápolásra szorulnak. Mi most az antropológiához azzal a nem titkolt szándékkal fordulunk, hogy megfelelő mélységben megragadva a problémát, a helyzet jobb értéséhez, esetleg a feszültségek oldásához is közelebb jussunk. E cél szolgálatában áll egy többdimenziós egészségfogalom kidolgozása. Az elvégzendő feladat annál is inkább kihívásszerű, mivel az „egészség” szó használata a mindennapi nyelvben egyáltalán nem egyértelmű.

A legfontosabb problémát világosan vetíti elénk a következő gondolat:

„Ha valakinek egy szerve megbetegszik, aztán. állapota rendeződik ugyan, de a szerv már nem nyeri vissza tökéletes élettani állapotát, akkor rokkantnak mondjuk. Azt hiszem, mindenki egyetért azzal, hogy a rokkant se nem beteg, se nem egészséges. Akinek hiányzik a fél lába, fél szeme vagy fél veséje? Akinek szívbillentyűje visszacsorgatja a vért, de a szívizom kompenzálja a bajt? Akinek ép tüdőlebenye pótolja a tönkrementnek munkáját? Nem betegek, nem is egészségesek: rokkantak, talán azt is hozzátesszük: különben egészségesek. Rokkant az, akinek szervezetében valamely rész tartósan vagy véglegesen nem működik, vagy hiányosan működik, a hiányt azonban a szervezet többi része kiegyenlíti. Előáll tehát valamiféle egyensúlyi helyzet, amelyet gyakorlatilag egészségesnek is tekinthetünk, de akkor feladjuk azt az álláspontot, hogy a szervezet hibátlan működése az egészség. Kiderül, hogy az egészség hiánya egészen jól összefér az egészség fogalmával.” (Benedek, 1978, 302-303.)

Az eddig mondottakból is sejlik, hogy a hagyományos egészségfelfogás helyett érdemes lesz más alapra helyezkedni. Kiindulópontul válasszunk egy példát. Mindannyian jól ismerjük, sőt gondolkodásunkban gyakorta használjuk a következő sémát: „Egészség-betegség, vagy ha tetszik: fájdalom-jó közérzet elválaszthatatlan fogalompárok.” Igen gyakori azonban, hogy ez a gondolkodási séma nem vagy nem jól működik. Próbáljunk most meg másképp fogalmazni. Tehát: egészség és betegség, fájdalom és jó közérzet nemcsak elválasztható, hanem el is választandó fogalompárok. Persze sokan azt hiszik, hogy az egészséges, aki nem beteg, és annak van jó közérzete, akinek nincs fájdalma. Érdekes módon azonban az egészség nem a betegség ellentettje, hanem valami egészen más. Az egészséggel, épséggel, teljességgel, tehát az egész-séggel a nem teljesség, a töredékesség, a fogyatékosság áll szemben, míg a betegséggel a nem beteg-ség. Vigyázat! Ez nem szóbűvészkedés, hiszen a fájdalomnak sem a „jó közérzet” a fogalompárja, hanem a fájdalommentes állapot. A sok komponensből összetevődő jó közérzet párja pedig a szintén több negatív paraméterből összetevődő rossz közérzet! E paraméterek közül azonban csak egy a fájdalom.

Egészség és betegség a modern korban hagyományosan orvosi kategóriák. A gyógyítás pedig egyedül az orvosok privilégiuma. De ez nem mindig volt így. Stefan Zweig például a következőképpen jellemzi az embernek a betegséghez fűződő viszonyát:

„Az egészség az ember természetes állapota, a betegség természetellenes. Az egészséget a test mint magától értetődőt fogadja el, mint a tüdő a levegőt, mint a szem a fényt, benne van, egyre gyarapodva, az élet egyetemes érzésében. A betegség azonban hirtelen, mint valami idegen tör be, szinte véletlenül ront a megsérült emberre, és a kérdések tömkelegét ébreszti fel benne. Az egészség nem magyarázza magát, és nem kíván magyarázatot, mivel az emberhez természetszerűen hozzátartozik. Fájdalmára azonban minden szenvedő mindenkor értelmet és magyarázatot keres.” (Zweig 1930, 5-6.)

E magyarázatot az ember mindig más és más gyökérről eredeztette. Minden kornak megvolt és megvan a maga betegségfelfogása, egészségszemlélete és egészségideálja. Az orvoslás a kultúra része, és a medicináról alkotott képet erősen befolyásolja a kor és a kultúra csak magára jellemző világszemlélete.

A már említett Sigerist (1931, 17.) szerint a primitív medicina igen bonyolult karakterű. Három összetevője van: az empirikus, a mágikus és a vallásos. A betegséget túlvilági hatalmak túlvilági erejének tulajdonítják, így aztán érthető, hogy a betegséggel szembefordított gyógyító gyakorlatnak is mágikusnak, vallásosnak kellett lennie.

A mezopotámiai ékírásos táblák legkorábbi, orvoslással foglalkozó szövegei az

  1. e. II. évezred közepéről hagyományozódtak ránk, Hattusából. Ezek óbabilóniai eredetű írások másolatai. Aztán az i. e. 1000 és 612 közöttiek következnek. Közülük az ún. prognosztikus ómenek szóhasználatában a gyógyítással foglalkozó szakember neve még nem orvos, hanem varázsló. A betegségek kezelésére zömmel gyógyszert és ráolvasást alkalmaztak. A mai szemléletben éppen ezen eszközök szerint határolódott el egymástól a mezopotámiai orvoslás két hagyománya, amelyek közül az egyiket „tudományos”, a másikat „gyakorlati” iskolának is nevezik (Oppen- heim 1977, 357.).

De például még Szókratész, Platón korában is Aszklépiosznak, a gyógyítás oltalmazó istenének papjai gyakorolták Hellászban a gyógyítás tevékenységét. Az Aszk- lépiosz-tisztelet helyei az Aszklépeionok voltak, ahol az orvos-papok működtek. Eme félig kórház, félig templom jellegű helyeken először rituális tisztulási szertartásokban – böjtölés, megkenések, fürdők – vettek részt a betegek. A következő szakasz az áldozati állat bemutatása volt. Az ezt követő éjszakát annak az állatnak a bőrén fekve töltötték, melyet feláldoztak (Mireaux 1962, 90.). Itt a sötétség csöndjében, a szelídített kígyók – Aszklépiosz-jelkép! – surranása közben víziót látó, isteni hangot halló páciensek a reggeli ébredés után elmesélték éjszakájukat, éjszakai álmukat. Az orvos-papok ezen elbeszélések alapján határozták meg a gyógyszereket.

Csak Hippokratész (kb. 480-377) kezdte egészen új alapokon bevezetni a betegágy melletti gyógyítást: ez volt a kliniké. Aszklépiosz isten gyógyító hatalmát a különböző források különböző módon beszélik el. Arisztophanész a Plutosz című vígjátékban például leplezetlen iróniával, maró gúnnyal. Aszklépiosz epidauroszi szentélyének sok fogadalmi felirata, ún. votívtáblája azonban súlyos és kevésbé súlyos betegségekből történt felépülésekről is tanúskodik. Van, aki az állkapcsában már hat éve benne levő lándzsahegy eltávolítását, más szeme világának visszanyerését, ismét más a köveitől való megszabadulást köszöni neki.

A régi görög világ több Aszklépiosz-szentélye közül az epidauroszi egy tágas épület volt. Itt mutatták be a hálaadó és kérőáldozatokat. Sok gyógyulnivágyó messze földről zarándokolt ide. A gyógykezelést megelőző estét imádkozással töltötték, testüket alaposan megmosták, egy áldozati állatot leöltek, ettek és aludtak. Gyakorta az ún. templomi alvás bírt gyógyító erővel. Sokaknak maga Aszklépiosz jelent meg álmukban és gyógyította meg őket.

A tehetősebb poliszokban volt ingyenes, a városállam által finanszírozott orvosi szolgáltatás is, de mindenütt megtalálhatók voltak a honoráriumból élő orvosok magánrendelői – iatreia – is. Ha az Aszklépiosz-szentélyeket a csoportterápia ősének véljük, akkor a magánorvosi rendelőt az ókori nyugati kórházak ősének kell tekintenünk. Itt valószínűleg ágyak is voltak, így a súlyos betegek huzamosabb ideig tartó kezelése is megoldott volt. (Bővebben lásd Vekerdi 1969, 422.; Sigerist 1961, 307.; Gask-Todd 1953, 122.; Szabó-Kádár 1984, 252-256. és 349-404.) Később, részben talán görög orvosok közvetítésével is, Rómában a valetudinariumoknak és a xenodochiumoknak nevezett közkórházakkal folytatódott a kórház története. Itt, akárcsak szerte a középkori Európában, az orvosi praxis mellett jelentős hányadban űzték női és férfi szerzetesrendek a gyógyító gyakorlatot.

A mai, igen sematikus, a korábbihoz képest súlyosan leegyszerűsített, ám hatékony orvosi egészségfelfogás szerint egészséges ember az, akinek életműködése zavartalan, szervezete, szervei normálisan működnek – tehát, aki nem beteg. Többé-ke- vésbé e szemlélet hatására alakult ki az a mód, ahogyan a mindennapokban gondolkodunk az egészségről: „egészséges vagyok, mert nem vagyok beteg”. Vagy: „nem vagyok jól, bizonyára beteg vagyok”; a gyermeket váró anya legforróbb vágya, hogy a kicsi „csak egészséges legyen!”, más jószerével nem is számít.

A probléma ott van, hogy az orvosi gondolkodás, akárcsak a mindennapi gondolkodás is, csak a gyógyításra szoruló beteg testrészt, esetleg testet, szervet tekinti. Innét ered azután a mai modern orvosi gyakorlat több súlyos fogyatékossága és szembetűnő gyöngesége. Ilyen például a gyógyítás elembertelenedése, elszemélytelenedése, gépiessé és idegenné válása. Az egész aktus hovatovább teljességgel automatizált: bedobod a panaszt, majd egy kis zörgést hallasz, és kijön a medicina. E cukorka- vagy kávéautomatához hasonlatos gyakorlatot kritizálta szenvedélyes hévvel 1974-ben bombaként robbant könyvében Ivan Illich, a társadalomtudós, a kalandos életű egykori katolikus pap. De lényegében ugyanezen kesergett a neves francia irodalomszociológus is: „Talán ha az orvos kevesebbet tudna a tömegorvoslásról és egy kicsit többet az emberi érintkezésről, akkor lassan elérhetné, hogy páciense annak érezze magát, ami valójában: egy ember egy problémával.” (Escarpit 1979, 36.) S hogy ez mennyire így van, idézhető egy mai gyakorló pszichiáter: „Adom neki a gyógyszert, és meg fog gyógyulni.” Ennyi volna? Úgy tűnik, igen. A felszínt gyógyítják, s közben szorong a mély.

A betegségünk során mindannyiunknak oly sok keserűséget, a fogyatékossággal élő embereknek a többieknél sokkal több, súlyosabb megaláztatást okozó szemlélet töredékességét jól mutatják és burkát többnyire belülről feszegetik egyes, egyébként legalább részben orvostudományi elgondolások. Példa ezekre a humanista orvoslás rokonszenves, becsületes koncepciója (Levendel 1989), a rehabilitáció különböző szintjeinek – orvosi, foglalkozási, szociális rehabilitáció – fogaskerékszerű egymásba kapcsolódásának normája (Borsay 1979, 31.; Weiss 1974) vagy például a társadalomorvoslás koncepciója (Levendel 1980). Hiszen valójában a modern orvostudomány egészségfelfogása is erősen eltér az imént bírált szemlélettől.

A modern orvostudomány is kiemeli, hogy az egészség nem a betegség hiánya, több, más: a testi, a szellemi, a szociális jóllét állapota, amitől nincsen nagyon messze már az egész-ség szélesebb: morális és intellektuális jóllétként, épségként való értelmezése sem. Valami ilyesmi az, amit az angol well-beingnek mond. Ám ez korántsem csupán „jólét” vagy „kényelem” – legföljebb a mai, modernnek mondott, fogyasztói szemléletmód számára az –, hanem sokkal inkább olyasmi, ahogyan az 1976-os New Webster’s Dictionary használja: „welfare = condition ofhappiness andgood health”, azaz jólét = a boldogság és a jó egészség állapota. Ezért tehát jól-lét: az egész ember épsége, egészsége. A mindennapi nyelv kifejezései is gazdagabbak, a lényeghez sokkal közelebb állóak: „beteg ez a társadalom”, „a politikai élet betegségei”, „beteg ez az erdő”, „betege vagyok annak a nőnek!”, de hallani „egészségtelen versenyről”, „egészséges pofonról” és „egészséges kacagásról” is.[20]

Ha tehát az „egészség” új fogalmát, a mindennapi egészségfogalomnál érvényesebb, teljesebb (egész-ebb!) tartalmát keressük, túl kell lépnünk a hagyományos orvosi és köznapi, azaz betegségközpontú és szervi-szervezeti értelmezésen. S mivel az ember eredendően egy, valószínűleg ezt az egy-séget, ép-séget, egész-séget kell több lényegi összetevő felől megközelítenünk. Nem feledhető például, hogy a mindennapi egészségfogalom szükségképpen rövid távú, a pillanatnyi állapotra reflektáló: „Hogy szolgál a kedves egészsége? Köszönöm, jól vagyok.” Azaz: most éppen jól vagyok, mivel nem fáj semmim, vagy éppen elmúlt a fejfájásom, stb. – ám nincs garancia rá, hogy ez a következő pillanatban is így lesz.

Kiindulópontul válasszuk most azt a reális felismerést, hogy nagy valószínűséggel senki sem „velejéig romlott”, vagy, másfelől nézve: bizonyos tekintetben mindannyian fogyatékosak vagyunk. Ez a gondolat egyáltalán nem új, hiszen B. Hanman 1950-ben leírta már Fizikai képességek és munkába állítás című művében (id. Gogstad 1968, 12.), de a széles körben ismert kanadai francia pedagógus, Jean Vanier munkáiban és nevelői gyakorlatában is találkozhatunk vele. Sőt a század negyvenes-ötvenes éveinek Amerikájában élt egy kitűnő üzletember, sikeres menedzser – erősen mozgássérült férfiú –, aki ezt a felismerést saját életének vezérfonalául választotta.

Mik azok a pozitív és negatív megkülönböztető jegyek, melyekkel az ember egész-sége körülhatárolható? Számos ilyen létezik, válasszunk most találomra, kísérletképpen néhányat!

  • Belülről irányított, nem manipulált személyiség.

  • Jó közérzet, tehát a fájdalom és a betegség hiánya.

  • Belső béke.

  • A gyűlölet, a gonoszság hiánya.

  • A más létezőkkel kapcsolatos alázat képessége.

  • Az érzékszervek ép volta, normális működése.

  • Normális testsúly, tehát nem alul- vagy túltápláltság.

  • Teljes testi (fiziológiai, morfológiai) épség.

  • A beszéd,[21] a mozgás, a gondolkodás képessége.

  • Lelki – mentális és pszichés – kiegyensúlyozottság.

  • A felelős döntés képessége.

  • A reális önértékelés képessége, azaz pontos és biztos tudása annak, hogy kik

vagyunk, mire vagyunk képesek, és mi a helyünk a világban.

  • Morális épség. Stb.

A többdimenziós egészségfogalom nézőpontjának helyességét támasztja alá indi- rekt módon Manfred Thalhammer fogalmazása is: „Az értelmi akadályozottság bármely irodalmáról legyen is szó, sajátos hangsúllyal szerepel benne az a törekvés, hogy az akadályozott embert »marginálisnak« tüntesse fel – legalábbis a normáknak megfelelő általános csoportokhoz képest –, hiszen azt a látszatot támasztja alá, hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg még nem »egészen kész«, semmiképpen sem teljes, befejezett ember.” (Thalhammer 1977, 14.)

Foucault egy alkalommal hasonlóról beszél az orvostudomány kapcsán, amikor azt mondja, hogy annak új feladata – a milliónyi fogyatékosság száraz és lehangoló elemzése helyett (emlékezzünk a történeti fejezetben idézett Hollander vagy Ald- rovandi munkáira) –, hogy beépítse az emberek életébe „az egészség, az erény és a boldogság pozitív alakzatait”, és meg kell mutatnia „az egészséges ember ismeretét is, vagyis a nem beteg ember ismeretét, valamint a példaszerű ember meghatározását” (Foucault 2000, 139.). Amikor a többdimenziós egész-ség-fogalmat kifejtettük, éppen erről beszéltünk.

Más szempontú – mivel nem fizikai, testi –, részben mégis rokon egészségfelfogáson alapult a Californiai Egyetem egyik intézetének vizsgálata. Ennek során a „sokoldalú személyi egészségességgel” kapcsolatban végeztek vizsgálatot. Ezt úgy határozták meg, mint „annak a kiegyensúlyozottságnak és érettségnek a mértékét, amelyet az egyén más emberekhez fűződő viszonyaiban felmutat” (Allport 1980, 302-303). A következő főbb szempontok szerint haladtak:

  • a munkatevékenység hatékony és célirányos megszervezése,

  • a valóság pontos észlelése,

  • etikai értelemben vett jellem és integritás,

  • személyközi és személyen belüli alkalmazkodás.

Sorolhatnánk még sokáig, de talán világos már, hogy miről van szó. Arról, hogy az egész-ség e teljes fogalma szerint senki emberfia nem egészséges ezen a világon. Kézenfekvő dolog ez, mégis az ember antropológiai lényegéhez tartozó. Talán hozzásegít e felismerés ahhoz is, hogy az embert valamivel inkább a maga egészében, teljességében láthassuk. Előfordulhat tehát, hogy az érzékelhetően, szemmel láthatóan fogyatékossággal élő ember sokkal egész-ségesebb, egészebb, mint a szemre látszólag problémamentes? Hogyne. Nemcsak előfordulhat, elő is fordul, méghozzá igen gyakran. E helyzetet szerencsésen illusztrálhatjuk egy nagyon súlyos állapotban lévő, sclerosis multiplexben szenvedő ember szavaival:

„Az egészséges szellem éppannyira nyomorékká válhat, mint az egészséges test.

Az a tény, hogy »normális« emberek mindenfelé járkálnak, látnak, hallanak, nem

jelenti azt, hogy valóban látnak és valóban hallanak. Nagyon is vakok lehetnek

mindaz iránt, ami boldogulásukat meggátolja; süket fülekre találhatnak náluk

mások gyengédséget követelő szavai. Amikor rájuk gondolok, semmivel sem érzem magam inkább nyomoréknak vagy tehetetlenebbnek, mint amilyenek ők.” (Goffman 1981, 194-195.)

Mindebből egyértelműen kiderülhetett, hogy az egészség érték, tehát – bár azt mondtuk, hogy valamelyest mindannyian fogyatékosak vagyunk – bizonyára senki sem fog komoly vágyat érezni arra, hogy Down-kóros vagy akár vak legyen. De ha az egész-ség ilyen ideáltipikusnak nevezhető fogalmával dolgozunk, akkor egy születésétől fogva vak embert minden további nélkül tekinthetünk – súlyos fogyatékossága ellenére is – egésznek, egészségesnek. Elvileg egyáltalán nem kizárt, hogy életét a jól-lét jellemezze.

Bizonyos, hogy a hagyományos egészségfelfogás sok kárt okozott már páciensnek, orvosnak, gyógyításnak, gondolkodásnak. Az orvostudomány fejlődésében felbecsülhetetlen jelentősége volt a Hippokratésszel kezdődött, lassan kiépült analitikus módszernek és szemléletnek, amely hozzásegítette alkalmazóit, hogy az embert részekre, szervekre és apró részfolyamatokra tagolják. Lényegében ez vetette meg a korai misztikus-mitologikus-mágikus betegségszemlélet helyébe lépő modern gyógyító praxis alapjait. A haladásnak azonban nagy ára volt. A technika és a technicista gondolkodásmód túlerőbe kerülése folytán elveszett a régi személyesség az orvos-beteg kapcsolatból. Sematizálódott a gyógyítás is, az orvos a betegben esetet lát már, és csak a beteg szervvel, s nem az emberrel törődik, pedig ha egy szerv beteg, beteg az egész ember! A helyzetet nehezíti, hogy az anyagiasság, a pénzszerzés Hippokratész óta talán sohasem volt annyira központi jelentőségű az orvosi praxisban, mint ma.

Mostanra mégis, úgy tűnik, megérett az idő egy új szintézis megteremtésére. A hagyományos szűk egészségfelfogás egyre inkább felválthatónak mutatkozik egy új, teljesebb, valódi egészségkoncepcióval, melyhez kitűnő adalék L. Allure Jefcoat gondolata: „Egészségünk akkor fejlődik majd, ha képesek leszünk elfogadni önmagunkat és minden más emberi lényt, mint egyedülálló és értékes egyéneket. Olyanokat, akiknek joguk van saját értékrendjük szerint élni és gondolkodni.” (Jefcoat 1972, 5.)

1.4.2.2. Másság

„Az élet hatalmas és csodálni való színeinek és titkainak egyik oldala az, hogy az egyének csoportjai különböznek egymástól: szokásaikban, hagyományaikban, hitükben, bőrük színében és öltözködési módjukban, és így tovább.

A különböző közösségeknek ezt a »másságát« természetesen el lehet fogadni megértéssel és türelemmel, mint olyat, amely gazdagítja az életet: lehet tisztelni és megbecsülni, még akár örülni is lehet neki.”

(Václav Havel)

Ha a fogyatékossággal élő emberről, fogyatékoslétről a legfontosabbat szeretnénk embertani szempontból megállapítani, első megközelítésben elegendő ennyit mondanunk: más. Az ilyen ember élete nem kevesebb, nem több, csak egyszerűen más, másfajta emberi élet. Fontos hozzátennünk azt is, hogy a fogyatékossággal élő ember – a többi emberhez, de leginkább talán mégis a betegekhez, öregekhez, gyermekekhez hasonlatosan – segítségre szorul. Minden bizonnyal ez a fogyatékossággal élés második legalapvetőbb antropológiai sajátossága, mivel az ilyen ember csak mások segítségével képes az emberi életre (Zászkaliczky 1987, 27.).

Az eddigi tanulságok alapján adódik néhány gyakorlati alapelv a rehabilitációra szoruló emberekhez való viszonyra nézve:

  1. A fogyatékossággal élő ember nem „szerencsétlen nyomorék”, „boldogtalan őrült”, „szegény ördög”, „átkozott bűnös” vagy „ügyetlen balfácán”. Ezek az egész helyzet meg nem értéséről tanúskodó, lapos, mindennapi vélekedések. Hanem: ilyen ember. Az, aki. A viszonyulás első sarkpontja tehát ez: elfogadni őt annak, aki.

  2. A rehabilitálandó ember rászorul a segítségre, ettől van a rehabilitációnak értelme. A második sarkpont: elfogadni annak, akivé lehet. Figyelemre méltó megjegyzést tesz ugyanis Goethe: „Ha az embert olyannak vesszük, amilyen, tulajdonképpen rosszabbá tesszük. De ha olyannak vesszük, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük őt, amivé lehetne.”

  3. A rehabilitáció értelme, célja nem lehet az egyes társadalmak, politikai berendezkedések, politikai pártok egymás fölötti magasabbrendűségének bizonygatása vagy a szociálpolitika kitűzött céljainak valóra váltása, hanem a rehabilitálandó, azaz a sérült ember maga.

1.4.2.3. A fogyatékosságra ruházott ideológiai funkció

„.különbséget kell tenni anyagi. és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak tudatára jutnak, s azt végigharcolják.”

(Karl Marx)

Ez az utóbbi megjegyzés annál is inkább szükséges és helyénvaló, mert a modern társadalmak ideológiától mélyen átitatott levegőjében igen gyakori, hogy a fogyatékossággal élő emberek mozgalmát nem önértékként, nem nagybetűs ügyként kezelik, hanem sanda ideológiai-hatalmi célokra használják fel. Ezen az európai hatalmi rendszernek a xx. század végén bekövetkezett átrendeződése legfeljebb enyhíthetett, de számottevő mértékben nem változtatott. Példákat, nyelvileg is igazi telitalálatokat tömegével hozhatnánk a környező országok (pl. Holstein- Renker 1962, Renker 1964, Renker-Renker 1985, Pleszko 1981) és a magyar társadalom közelmúltjából: „Úgy a korábbi, mint a jelenlegi intézkedéseink a dolgozó ember védelmét, államunk messzemenő gondoskodását tükrözik, melyek végrehajtása társadalmi kötelesség.” Vagy vegyünk egy másikat, Völgyi Lajos remeklését:

„1918-ban népünk történelmének jelentős időszakát élte. A háborús vereségtől és nélkülözésektől elkínzott népek forradalmi harca megdöntötte a monarchista rendszert. Az öntudatra ébredő és cselekvő proletariátus forradalmi erői támaszkodva az elnyomott nép cselekvő egyetértésére, támadást indítottak az elnyomó feudálkapitalista rendszer ellen. Ezt a harcot a Kommunisták Magyarországi Pártja vezette... Ilyen körülmények között, a szocialista kibontakozás perspektívájától fellelkesülve hozták létre a háborúban megrokkant haladó vak értelmiségiek a Vakok Szövetségét. Sajnos a túlerőben levő külső osztályellenség visszaültette a magyar nép nyakára korábbi elnyomóit. Csak a felszabadulás hozta meg számukra a teljes jogú emberi élet lehetőségét. A szocializmust építő Magyarországon a vak állampolgárokról való gondoskodás állami feladat.”

„Hadurunk megtekinti a csonkolt harcosok football-versenyét": miképpen igyekszik profitálni egy politikai rendszer az akadályozott ember létéből

Így megy ez. Mindebben ugyanakkor nincsen semmi meglepő, ha – a korábbiaknak megfelelően – hatalmi problémaként tekintjük a fogyatékosságot.

Újabb példát keresve, pillantsunk most történelmileg valamivel távolabbra! Ha felütjük mondjuk a Berliner Illustrirte Zeitung 1933-as évfolyamának 40. számát az 1462. lapon, egy fényképekkel gazdagon illusztrált riportot találunk tüdőbeteg fiatalemberekről „Vom Zauberberg zum Arbeitsberg” (magyarul: Varázshegytől – Munkahegyig): kétségkívül jószándékúan szépítő, mégis kétségkívül borzasztó cím alatt.[22]

Érdemes ebből a szempontból külön figyelembe venni korábbi kötetünk képeit (Könczei 1992, 66-67.): az egyiken Vitéz Nagybányai Horthy Miklós látható: „Hadurunkért még csonkán, sebesülve is szívesen harcolunk.” Az „Oda se neki, fő a jó hangulat” címmel a negyvenes években kötetben megjelent kép is ebből a korból való.

Kérdések, problémák

  1. Vizsgáljuk meg, értelmezzük, hogy lehet-e a Holocaust fogalmát a sérült emberek esetére értelmezni!

  2. Milyen további elemekkel lehetne a többdimenziós egészségfogalmat kiegészíteni?

  3. Elemezzük a „szerencsétlen nyomorék”, „boldogtalan őrült”, „szegény ördög”, „átkozott bűnös”, „ügyetlen balfácán” fogalmát!



[19] A téma filozófiai antropológiai tárgyalására lásd például Zászkaliczky Péter munkásságát.

[20] Sőt: egykori tutorom, a neves magyar közgazdász, Kornai János, a Harvard University professzora megpróbálkozott már a the health of nations (azaz: a nemzetek egészsége) szójátékával, tréfás utalásként egy réges-régi, de alapvető közgazdasági szakkönyv címére (Adam Smith: The Wealth of Nations: A nemzetek gazdagsága).

[21] Általában a beszédet tekintik az ember legkiemelkedőbb lényegi ismérvének. Az értelmileg akadályozott ember beszédzavara, a kezdetleges vagy éppen egészen hiányzó beszéde már elég indíték és alap arra, hogy alapvetően kétségbe vonjuk egyedi-személyes létét, vagy kételkedjünk benne (Thalhammer 1977,21.).

[22] A forráshoz Jandó Miklós segítségével jutottunk.