Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

2.3. A REHABILITÁCIÓ FOGALMA

2.3. A REHABILITÁCIÓ FOGALMA

A rehabilitáció fogalma a latinból származik, valakinek valami iránti képességét, talentumát, jártasságát jelölte. A két háború közötti Magyarországon és német nyelvterületen még csak az egyetemi magántanári állás megpályázását értették habilitáción, rehabilitáción pedig többnyire a törvény általi büntetettség közjogi és magánjogi következményeinek eltörlését. Manapság bővült a fogalom jelentésudvara, hiszen tömbrehabilitációról éppúgy hallani, mint a politikailag hátrányt szenvedettek rehabilitálásáról. Ez utóbbi már rokon két másik hagyományos, a fogyaték szempontjából vett rehabilitációs területtel: a börtönviseltek intézményes visszasegítésével és a társadalom peremére szorult emberek rehabilitálásával.

Szigorúan a fogyatékosság szempontjából a „habilitálás” ma kizárólag a társadalomba történő beilleszkedés értelmében használatos, olyan esetekben, amikor az integráció valamilyen, rendszerint orvosilag is jól értelmezhető okból – például gyermekbénulás, látás- és hallásképtelenség, esetleg értelmi fogyatékosság miatt – a születéskor vagy még kisgyermekkorban megnehezedik, lehetetlenné válik.

A szó legkorábbi ismert használata 1843-ból való, és Ritter von Buss nevéhez fűződik, aki a gyógyítható betegek korábbi állapotukba történő visszahelyezése kapcsán beszélt rehabilitációról. Kiemelte, hogy „személyes méltóságuk és rangjuk érzését” is vissza kell nyerniük (Schiecke 1981, 199.). A rehabilitáció hivatalos, lényegében világszerte elfogadott meghatározását a WHO tette közzé 1980-ban: olyan szervezett segítség, melyre egészségükben, testi, szellemi épségükben tartósan vagy véglegesen károsodott emberek rászorulnak a társadalomba, a közösségbe történő visszailleszkedésük érdekében. Orvosi, szociális, pedagógiai és foglalkozási intézkedések koordinált, személyre szabott összessége (World Health Organization 1980), célja, hogy a rehabilitált megelégedett, boldog és lehetőleg teljes értékű polgára maradhasson a társadalomnak.

Nem lehet nem észrevenni, hogy itt egy egészen alapvető probléma húzódik, mely megnyugtatóan csak igen ritkán oldódik meg, és gyakran az egész rehabilitációs folyamat „alól kihúzza a szőnyeget”. Hiszen hogyan is lehetne teljes értékű valaki, ha eddig volt az, vagy ha eddig sem volt az? Hogyan lehet teljes értékű, ha éppen nem teljes értékű? Hiszen ha az volna, nem kellene rehabilitálni. A rehabilitációs szakmát meghatározhatjuk e szinte feloldhatatlan logikai alapellentmondással folytatott örök birkózásként is. Számos példával bizonyítani fogjuk, hogy a probléma sokszor mégis megoldható. Ha rokkantakról esik szó, az emberek többsége hadirokkantakra gondol, ha pedig mozgássérültekről van szó, akkor általában a kerekesszéket használó embereket szokás érteni a szón, pedig valójában mindkét fogalom lényegesen tágabb. Hiszen például rokkant, sőt fogyatékos ezerféle ok következményeként lehet valaki: vakság, alkoholbetegség, hallássérülés, értelmi fogyatékosság, kommunikációs rendellenesség, epilepszia, de rengeteg belső szervi megbetegedés folytán is, és mindannyiuknak másféle nehézséggel kell szembenézniük, ennek megfelelően megannyi különféle segítségre szorulnak.

DeLisa-Currie-Martin 1998 megfogalmazásában a rehabilitáció az a folyamat, amelyben hozzásegítik az adott személyt, hogy elérhesse teljes maximumát fizikai, lelki, szociális, szakmai, szakmán kívüli és oktatási vonatkozásokban, oly módon, hogy az összhangban legyen az anatómiai és élettani károsodás természetével, a környezete adta korlátozottságokkal, a saját vágyaival és az életéről alkotott elképzeléseivel.

Salgó 1996 úgy fogalmaz, hogy a rehabilitáció az a komplex tevékenység, mely a fogyatékos egyének testi és szellemi képességeinek felhasználásán és fejlesztésén alapul, s a társadalmi életben való részvételük minél magasabb szintjének megvalósulására irányul. Más megfogalmazásban az a folyamat, melynek eredményeként az egészségkárosodott személy saját erőit mozgósítva, hátrányait kiegyenlítve, életvitelében és életminőségében a hasonló társadalmi helyzetű emberek életvitelét és életminőségét megközelíti. A rehabilitáció tehát nem gyógyítás, nem jelenti az eredeti állapot visszaállítását (orvosi terminológiával: restitutio ad integrum, jogival: restitutio in integro). A komplex rehabilitáció magában foglalja az orvosi (megelőző, diagnosztikai és terápiás), mentálhigiénés, foglalkozási, szociális és kulturális rehabilitációt. A sérült személy aktív közreműködése szükséges (lásd aktív részvétel jogi elve), nem helyette, hanem vele.

Kullmann 1999 idézi a WHO definíciója alapján a Rehabilitációs Szakmai Kollégium által megfogalmazott meghatározást, amely szerint „rehabilitáción azt a szervezett tevékenységet értjük, amelyet a társadalom biztosít a huzamosan vagy véglegesen fogyatékos vagy rokkant embereknek, hogy megmaradt képességeikkel ismét elfoglalhassák helyüket a közösségben. A rehabilitáció orvosi, nevelési, foglalkoztatási és szociális intézkedések tervszerű, együttes és összehangolt, az egyénre szabott alkalmazása, amelyben a rehabilitálandó ember tevőleges részvétele nélkülözhetetlen.”

2.3.1. A rehabilitáció modern szemlélete és értékei

A rehabilitáció ma lényegesen többet jelent, mint akár ötven vagy akár csak húsz esztendővel ezelőtt. Nemcsak új betegségek megjelenésével kell számolnunk, hanem a börtönviseltekkel való törődés is idetartozik már. Ráadásul a rokkantságot, fogyatékosságot előidéző okok skálája is lényegesen tágabb, a modern civilizáció ördöngös találmányai folytán. Így aztán számos mozgalom is megjelent a legutóbbi évtizedekben, társadalmi mozgalmak, ilyen vagy olyan fogyatékoscsoportok jogaiért harcolók. A mozgássérültek az önálló életvitelért, a daganatos betegek, AIDS- esek az élethez, az emberi bánásmódhoz való jogért harcolnak.

Általában orvosi, szociális, foglalkozási, pszichológiai, jogi és pedagógiai rehabilitációt szoktunk megkülönböztetni. A felosztás a fogyatékossá lett ember életproblémáin és az azok megoldása érdekében nyújtott szolgáltatásokon alapszik. Segítenek abban, hogy az, aki eddig hasznos, értékes tagja volt a közösségnek, most ismét azzá válhasson, végigmehessen az utcán, tudjon társaival, kollégáival kommunikálni, legyen megfelelő munkája, sőt legyen védelme azokban a helyzetekben, melyekben erre szüksége van, új, megváltozott állapotának speciális és eddig még sosem tapasztalt lelki problémáit képes legyen megoldani. Mindebből következik, hogy a rehabilitáció elvi célja önmaga szükségességének megszüntetése minden egyes ember esetében.

Kizárólag a medicina szempontjából nézve a dolgot, középpontjában az orvos-beteg kapcsolat áll. Ugyanezt az ún. segítőfoglalkozások (szociális munkás, pszichológus, nővér stb.) felől tekintve, a szakember-kliens viszonyt fogjuk döntőnek találni. Az elsőben a páciens szerepe a helyzetből következően jelentős mértékben passzívelfogadó. Már a testhelyzet is erre utal: a beteg igen gyakran fekvő helyzetből kell hogy orvosával kapcsolatba lépjen. Az „orvosomba vetett bizalom” s a hit a kezelés sikerében természetesen fontos, de a rehabilitáció sikeréhez még édeskevés. Ehhez a sérült ember aktivizálása, aktivitása szükséges. Persze vannak igen nehéz esetek (pl. agysérülés), amikor ezt a folyamat kezdetén lehetetlen megvalósítani. A segítőfoglalkozások esetében már eleve, az indulástól az egész viszony egyenrangúbb volta miatt aktívabb a segített ember. Az orvos-beteg kapcsolat humanizálódására – bár veszteségekkel is járna – pozitív hatással lenne az eddigi beteg kliensként való kezelése. Olyan emberként, aki az orvostól s az egész kórházi személyzettől színvonalas szolgáltatást vár, melyért természetesen fizet.

Így az orvosi rehabilitáció értelme a személy, a kliens állapotának megfelelő szintre hozatala, stabilizálása. Tartalmilag egyéntől, helyzettől függően végtelen sokféle lehet, hiszen egy mozgássérült embernek rendbejövetele után nem feltétlenül van szüksége gyógyszerekre, egy gyógyult daganatos betegnek azonban alkalmasint annál inkább. Szociális rehabilitáció címén általában a társadalomba, a közösségbe való visszakerülés, sikeres visszahelyezkedés értelmében szokás beszélni. A foglalkozási rehabilitáció csúcspontja pedig a munkába állás valamilyen módja. Eredményes önmegvalósítást, kreativitást, a képességek fejlesztését feltételezi: átképzést, munkahelyteremtést, -adaptálást. Az egész dologban kulcsszerepet kap a közösség és a példa. Hiszen fontos, hogy a fogyatékos embert embernek tekintsék, ne zárják ki buta előítéletek miatt a rákbeteget, a mozgássérültet, az idegbeteget vagy akár az AIDS-est.

A szociológiaiak mellett a pszichológiai kutatások is egyértelműen bizonyították, hogy a visszailleszkedést gátló tényezőket nem csak és nem is mindig elsősorban bennük, hanem a szociális környezetben lehet megtalálni. Így hát elengedhetetlen feltétel a sérült embereket több évszázadon át kitaszító tradícióval (szegregáció), a megbélyegzéssel szemben az integráció, a normalizáció vagy egyszerűen a befogadás. Ami, bár első hallásra furcsa, visszahat a közösségre, építve, valódi emberi-közösségi jogaiba visszahelyezve rehabilitálja. Ennek nevelő értéke felbecsülhetetlen, mert a mindennapi együttélésben formálódik ki a fogyatékos emberhez fűződő toleráns, elfogadó viszonyulás. A példa, a pedagógiai rehabilitáció sem csak a fogyatékos embert érinti: a közösséget magát is nevelni kell. A társadalom maga is szocializálódik a fogyatékosokkal együtt élt életre. Tudnunk kell például, hogy nyugodtan mondhatjuk búcsúzáskor azt, hogy „Viszontlátásra!”, egy „világtalannak”, hiszen hányszor köszöntek már így neki élete során, s hányszor köszönt ő maga is így vissza. De nyilvánvalóan nem világtalan, hisz van világa, éppúgy, mint bárki másnak. Sőt világossága is van mindannyiszor, amikor úgy érzi, hogy „fény derült egy dologra”, sőt lát is másokat a maga módján, de nemritkán jobban, élesebben, mint azok, akik látóknak hívják magukat.[31]

A jogi rehabilitációt a szakirodalom jelentős része nem sorolja a terület legfontosabb alkotóelemei közé. Való igaz, másképp fontos, mint a többi. De hogy bizonyos esetekben a legjelentősebbé válhat, és sikertelensége ellehetetlenítheti az egész visszaillesztési folyamatot, azt szemléletesen példázza egy távolról sem elszigetelt és egyszeri eset főszereplőjének, egy falun élő, szakképzetlen, mozgássérült férfinek az elbeszélése:

„Mielőtt elkezdjük ezt a beszélgetést, megkérem, hogy amit most elmondok, az maradjon kettőnk között. Nem akarok ebbe az ügybe megint belegabalyodni. Kaptam már miatta eleget a pofámra, a szövetkezet vezetői meg is fenyegettek már... A baleset napján nem jött be egy dolgozó, és nekem kellett helyettesíteni, dagasztani... A csésze biztonsági berendezése nem volt jó, és az egész csésze kivágódott. Nekivágott a másik csészének. A térdemet meg a gerincemet ütöttem meg. Vizes törölközőt tekertem a lábamra, és fél lábon állva csináltam végig az egész műszakot. hiszen a baleset a karácsony előtti. nagy hajrában történt. Képzelje el, másfél évig voltam a térdemmel kórházban. A sok műtét után bekövetkezett a bénulás. gerincsérv okozta. Nagyon sok kár ért bennünket. Amíg dolgoztam, megkerestem havi 7-8 ezret is. Leszázalékoltak, és a 7 ezer forintból 2900 lett. igen kétségbeestem, és akkor valaki azt tanácsolta, hogy intézzem el a szövetkezettel a kártalanítást, hiszen munka közben történt a baleset. En teljesen vétlen voltam. írtunk egy utólagos jegyzőkönyvet azokkal a munkatársakkal, akik a balesetet látták. A kollégák aláírták, és bevittem a papírt a jogtanácsoshoz. O azt mondta, hogy teljesen igazam van. Ezután behívatott minket, sorban egymás után, a baleseti ügyintéző. Hogy mit mondott nekik, azt én nem tudhatom, de. sorban vonták vissza az aláírásukat. A jegyzőkönyvet elvették tőlem, és ezzel megindult a kellemetlenségek sorozata. Amikor én elkezdtem bolygatni a baleset kérdését, akkor megmondták a feleségemnek, a jogász, hogy. hiába van nálunk az igazság, mert idegileg nem fogjuk bírni a pereskedést. figyelmeztettek, hogy ha sokat ugrálok, még a községből is el kell mennem. Néha mégis kitörtem, és megmondtam a főnökömnek, hogy mennyi kár ért engem. Ilyenkor adtak egy-egy beutalót, hogy befogjam a számat. Így voltunk a feleségemmel Balfon, meg Harkányban. A legnagyobb kitörésemre pedig egy nyugati utat akartak adni. Idegileg tettek tönkre bennünket. A feleségem. ideg-összeroppanást kapott.” (Novák 1984.)

Összefoglalva: a rehabilitáció a társadalomba történő visszailleszkedés megkönnyítését célozza. Ertelme mindig olyan helyzet létrehozatala, melyben a fogyatékkal élő ember képessé válik a számára lehetséges megelégedett és hasznos életre. Fundamentális jelentőségű felismerés, hogy a rehabilitációs folyamat nemcsak a beteg szervre, testrészre, hanem az egész emberre vonatkozik, s a sérülés, műtét, súlyos betegség bekövetkeztétől, felismerésétől a társadalomba történő „visszatérésig”, azonban – széles értelemben – esetenként egészen az élet végéig tart.

2.3.2. A rehabilitáció csikorgó fogaskerekei

A rehabilitációs folyamat egyes részeit (orvosi, szociális, foglalkozási stb.) még húsz-harminc esztendővel ezelőtt is különálló, egymástól jól elhatárolódó szakaszokként, egymásra épülő szintekként tekintették a szakemberek. A közelmúltban alakult ki új rehabilitációs paradigma. Ez a különféle szolgáltatásokat már „idő- belileg hézagmentes, fogaskerékszerűen egymásba illő” és egymásba forduló, váltakozó súlypontú részfolyamatokként fogja fel és igyekszik megvalósítani, annak érdekében, hogy az éppen szükséges segítség késedelem nélkül, jól összehangoltan érkezzen (Borsay 1979, Weiss 1974). Vészhelyzetben eltörpülnek a presztízsszempontok. Ez a rehabilitáció modern szemlélete. Jelentősége, melyet a szemléletes fogaskerék-analógia jól kidomborít, hogy a folyamat alkotóelemeinek fontossági sorrendjéről értelmetlen vitatkozni – Ki a fontosabb, az orvos, a pszichológus, a foglalkozási rehabilitációs tanácsadó vagy a szociális munkás? –, mind egyformán fontos. Ez a szemlélet segít a folyamat középpontjában álló emberre koncentrálni: az egyszerre mozgó, egymásba forduló és egymást hajtó fogaskerekek között nincsen fontos és kevésbé fontos, mert mindnek forognia kell, különben a folyamat leáll.

Rehabilitáció nem lehetséges értékmentesen, miként orvoslás sem. Az ilyen teamek szerte a fejlett világban értékképviselők, értékteremtők. Együttműködésük, szerkezetük demokratikus, sosem autoritárius vagy diktatórikus.

Hogyan is megy mindez végbe? Optimális esetben összes előre látható lépcsőjében hajszálpontosan megtervezett. Lényegében minden pontja kulcspont, illetve egy konkrét, rehabilitációra szoruló ember esetében bármelyik pont lehet kulcspont. Értékeléssel, azaz képességbecsléssel indul, s mindjárt tartalmaz orvosi, foglalkozási, pszichológiai vizsgálatot, teszteléseket. Miután ebben van talán a legnagyobb hiány Magyarországon, a foglalkozási tesztekre érdemes itt felhívni a figyelmet. Számos verzióban készültek és készülnek, s a rehabilitációs intézmény jellegétől, a rehabilitálandó ember konkrét problémáitól függően használják változataikat a fejlett országokban. Az ezt követő tanácsadás és vezetés segít a megfelelő munkát kiválasztani. Olyat, amivel lehetőség szerint mindenki jól jár. A fizikai és mentális helyreállítás a fogyatékosság káros következményeinek redukálását, lehetőség szerinti maximális kiküszöbölését jelenti, míg a foglalkozási vagy munkatréning során a majdani új mesterség fogásainak és eszközeinek használatát sajátítják el. A folyamat utolsó lépcsője a munkába állás. Ma már elszegényedett és börtönviselt emberek számára is tartanak speciális tréningeket.

Mire jó mindez? Miért nem jó úgy, ahogy Magyarországon mind a mai napig van, hogy nincsen profi segítség, jól megszervezett intézmény (olyan foglalkozási rehabilitációs centrum például, ahol mindaz végbemenne, amiről itt szó esett, egyáltalán nincsen!)? Álljon itt erre egyetlen példa. Az Amerikai Egyesült Államok Ohio államában csupán két szolgáltatási iroda által 1985-ben rehabilitált 10 163 ember rehabilitálása utáni munkájából keletkezett jövedelméből 111 millió dollárt fizetett be személyi jövedelemadó formájában az államnak. Ezt kellene tehát alaposan megérteni: jó az egyénnek, aki visszatérhet, és gazdaságilag is hasznosnak érezheti magát, jó az államnak, jó a közösségnek, de jó a vállalatnak is, amely profi módon fölkészített, teljes értékű munkaerőt kap vissza, s végül jó a rehabilitációt menedzselő vállalkozásnak is, mely, bár nem profitorientált, mégis szépen profitál a hasznos és magas színvonalon biztosított szolgáltatásból.

A rehabilitáció értékei tehát humanisztikusak, emberközpontúak, egyszóval szolgáló értékek. Megvalósításukhoz nyíltság, figyelem, empátia és a hallgatni tudás képessége kell. Az egésznek kiemelkedő tulajdonsága személyreszabottsága, az, hogy a rászorulók kreativitásának, életük produktivitásának növelése, az izolációs hatásokkal szembeni integrálásuk sem hanyagolódik el.

A lehetséges célok a rehabilitációra szoruló ember konkrét helyzetétől, állapotától, szellemi képességeitől, motorikus koordinációjának fokától, pszichés függetlenségétől, érzelmi stabilitásától, beszédkészségétől függenek, de általában megegyeznek az adott ember és környezete viselkedésmódjának, attitűdjének megváltoztatásában (például optimista és kreatív lelki és közösségi légkör megteremtése).

2.3.3. Humanisztikus és technicista irányzatok

Az egészséggondozásnak, a gyógyításnak két fő iránya van korunkban. Az egyiket tudományos-technicista, a másikat hagyományos-humanisztikus medicinának nevezhetjük. Az elsőt kemény eljárások – gyógyszerezés, kémiai szerek és csúcstechnológia használata, individualizmus, a páciens erősen alárendelt és passzív szerepe, illetve hűvös orvos-beteg kapcsolat – jellemzik. A második ezzel szemben a puha eljárásokra esküszik: baráti-familiáris viszony, közösség, személyesség, a páciens együttműködése, a betegség legyőzésére aktivizált erőforrásai, természetes, szerves gyógyító eljárások. Henry Ernest Sigeristnek egy 1951-ben publikált orvostudomány-történeti dolgozata szerint a XIX. század utolsó harmadáig a humanisztikus irányzat volt domináns. Ám a technika robbanásszerű fejlődése, a biomolekuláris kutatások fellendülése, a modern társadalmak egyre hűvösödő levegője, atomizált- sága a korábbi egyensúly felborulásához vezettek, s a tudományos-technicista irányzat sokáig elsöpörni látszott a másikat. A rehabilitáció sajátos humanista értékei folytán igen fontos hatásokkal befolyásolhatja e fejlődést. Felbecsülhetetlen értéke van ennek éppen ma, amikor szerte a világon nagy, bürokratikus, magas fokon centralizált egészségügyi intézmények foglalkoznak az emberrel, ahol az emberi jelenség uniformizálására, fragmentálására, az egyes egyén kizárására, be nem avatására, kiszolgáltatottá tételére erős tendencia érvényesül.

Ez az egyik oka a rehabilitáció iránt világszerte növekvő érdeklődésnek, annak dacára, hogy a rehabilitáción belül is megfigyelhetőek a dehumanizáció trendjei. Talán nem árt figyelmeztetésként fölidézni egy egyébként nemzetközi hírű magyar specialista megnyilatkozását: „Tudja, kérem, itt vannak ezek az anuspraesek, azok, akiknek kivarrták a végbelüket. Nos, ezek büdösek. Ezeket én rehabilitálom: megszüntetem a szagukat.”

E szemléletmóddal szembehelyezhető a radikális humanizmus útja. Az 1990-es évek elején elhunyt világhírű orvos, Rusk professzor, a New York-i Rehabilitációs Intézet létrehozója, hosszú időn keresztül igazgatója, a rehabilitációs orvoslás egyik megteremtője már húsz esztendeje pontosan felmérte e feladat súlyát. Világ, amellyel törődni kell című önéletrajzi kötetében kimondott figyelmeztetése a mának és a jövőnek egyaránt szólt: „A hit a rehabilitációban nem más, mint a hit a humanizmusban.” (Rusk 1977a.)

De idézhetnénk Krusen mondását is, az amerikai rehabilitációs szemlélet egyik megalapozójáét, ahogyan Gelfman et al. 1997 teszi: „Legalább annyira emberséges tett megszabadítani egy sérült embert a függőségben töltött hosszú évektől, mint megmenteni az életét.”



[31] Ráadásul, aki ismer vak embereket, az jól tudja, hogy éppúgy vannak köztük egészen tisztánlátó emberek, mint az ún. látók körében. Aki pedig meglátogatta a Magyarországon néhány esztendeje két alkalommal is bemutatott Láthatatlan kiállítást, ahol látó emberek teljes sötétségben botorkáltak, félénken, tapogatózva a mindennapi utcához hasonló tereptárgyak (pl. kerti pad, hirdetőoszlop, útpadka) között egy-egy vak ember magabiztos vezetésével, az tudja, hogy a látásnak nem csupán egy, a mindennapi nyelvben meghonosodott jelentése lehetséges.