Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

3.2. JOGI ALAPFOGALMAK

3.2. JOGI ALAPFOGALMAK

3.2.1. A „jog" kifejezés kettős értelme, definíciója és a definíció magyarázata

A „jog” kifejezést két értelemben használja mind a magyar köz-, mind pedig a szaknyelv (Szilágyi 1998). „Azt írja elő a jog...”, mondjuk és halljuk számtalan összefüggésben a kifejezés egyik jelentésével élve, s „nekem jogom van hozzá”, állítjuk olykor nagy öntudattal, a másikat alkalmazva. A szaknyelv az előbbi jelentést tárgyi jogként jelöli, amelyen az írott jogszabályokat érti, az utóbbit alanyi jognak nevezi, s a személy valamivel kapcsolatos jogaira, jogosultságára utal vele (angolul a right of és a right to kifejezések felelnek meg a „jog” szó kettős értelmének). A kétféle jelentés egymáshoz való viszonyában a tárgyi jog az elsődleges, a meghatározó, mert a magyar jogrendben csak olyan jogosultságot szerezhet valaki, amelyet a tárgyi jog elismer és írásban megfogalmaz. Ennek megfelelően a „nekem jogom van” állításnak csak akkor van igazi tartalma, ha a kérdéses jogot a magyar jogrendbe illesztett, írott jogszabály biztosítja, egyébként nem több, mint valaki szubjektív igazságérzetének vágyszintű kifejeződése.

A továbbiakban tehát a „jog” szó két jelentését, a szövegösszefüggésnek megfelelően, értelemszerűen váltogatva használjuk.

3.2.1.1.A jog definíciója

A jog definíciójának következő elemzése és értelmezése azt a célt szolgálja, hogy laikus megközelítésből ismerhessük meg a jog legalapvetőbb fogalmait.

A jogot nyilván igen sokféle módon lehet meghatározni. Bármelyik definíciónak lesznek tántoríthatatlan hívei és elszánt ellenzői, s mindegyiknek lesznek felróható hiányosságai és apróbb pontatlanságai, de feltehetően a lényeget ezek sem változtathatják meg. Az alábbiakban elsősorban Szilágyi (1998) és Biró (1998) idézett munkáira támaszkodunk, felhasználva azt az általános ismeretanyagot is, amellyel bármely jogi jellegű írás, tankönyv, tanulmány stb. szerzői élnek.

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett, legálisan kikényszeríthető, az emberek viselkedését befolyásoló, általános, normatív magatartási szabály.

A jog fenti, egyszerűsített definíciója sok, a mindennap megszokottól kissé eltérően használt fogalmat tartalmaz, amelyek értelmezése betekintést engedhet a jogi gondolkodásmódba. Így rögtön a kezdetnél feltűnhet a magatartási szabály kifejezés. Kevés nem jogász képzettségű ember van tudatában annak, hogy a jog egyszerűen magatartási szabály: előírja az embereknek, hogy hogyan kell és hogyan tilos viselkedniük. Házépítéshez be kell szerezni az építési engedélyeket, kémény nélküli házat építeni pedig tilos. A végeredmény szempontjából mindegy, hogy pozitív vagy negatív megfogalmazású-e a magatartási szabály: házat nem lehet építési engedély nélkül építeni, kéménnyel pedig minden háznak kell rendelkeznie.

Az egész jogrendszer valójában magatartási szabályok és azok összefüggéseinek gyűjteménye, azonban e szabályok megalkotásának és alkalmazásának olyan szigorú feltételei vannak, amelyek egyetlen más magatartási szabályrendszerre – illem, erkölcs, társadalmi szokás stb. – sem érvényesek.

3.2.1.2. Az állam

A jog az állami hatalmat gyakorló...

A jogszabály csak akkor él, ha betartják. A történelem kezdetei óta azonban az ember soha nem rajongott a szabadságát megnyirbáló szabályokért, még akkor sem, ha azok történetesen a saját érdekeit és biztonságát szolgálják, hát még akkor, ha egy szabály nem éppen kellemes módon korlátozza cselekedeteit. Nem kell rögtön a közutálatnak örvendő adószabályokra gondolnunk, elég, ha például az igen egyszerű szomszédjogokra utalunk: igen helyes jogszabály, hogy ő, a kerttulajdonos jogos az almafája szomszédba áthullott, kivételesen szép gyümölcseit odaát felszedni, de hogy köteles legyen eltűrni, hogy a szomszéd az ő mintaszerűen nyírott gyepén mászkáljon azért a három szem kukacos dióért, ami amonnan átesett, az már cseppet sem ésszerű.

Tehát a szabályokat nem elég megalkotni, hanem, éppen az emberek természetes, várható ellenállása miatt, gondoskodni kell azok betartatásáról is. Erre pedig csak az képes, akinek ehhez joga és ereje van, akit erre külön felhatalmaztak, s akinek arra is lehetősége van, hogy be nem tartott szabály esetében a jogsértő viselkedést megtorolja. A társadalmi fejlődés során ezzel a joggal és erővel egyetlen formációt ruháztak fel az emberek, ez pedig az állam. Egyedül az állam mint főhatalom rendelkezik a szabályok betartatásához szükséges legális eszközökkel, mint amilyen például a bírság vagy a fizikai kényszerítés. A maffia adósságot behajtó verőembere akkor sem jár el jogosan, ha az adós valóban nem fizetett, s az ellopott autóját visszalopó, vétlen tulajdonos ebben az esetben már nem vétlen, hisz az önbíráskodás bűnébe esett. Csakis és kizárólag az állam alkalmazhat legitim módon kényszerítő eszközöket, azaz a fizikai kényszer jogos alkalmazásának monopóliuma csakis az államot illeti meg. Ma már azonban ezt is csak az emberi és állampolgári jogok maximális figyelembevételével, szigorúan meghatározott körülmények és feltételek között teheti meg, tehát a kényszerítéshez szükséges, formalizált, speciális eszközök – pénzbírság, vagyonelkobzás, személyi szabadság korlátozása, motozás, börtön, sőt az élet kioltása – alkalmazását az államra nézve kötelező, jogállamban semmilyen körülmények között át nem hágható jogszabályok bástyázzák körül.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mivel a jogszabályokat az állam alkotja, nem a legszélesebb jogokat igyekszik-e biztosítani magának minden területen. Ez sajnos így van, főleg zsarnokságok és diktatúrák idején, amikor az állam szinte egyenlő a diktátor személyével. ilyenkor az állam hatalma nemkívánatos méreteket ölthet. Demokráciákban a népképviselet, az Országgyűlés, a nyilvánosság, az ombuds- manok, az Alkotmánybíróság és a demokratikus berendezkedés sok más eleme szolgál arra, hogy az állam hatalmát kordában tartsa.

3.2.1.3. A jogalkotó. A jogforrás és a jogforrási hierarchia

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által...

Bármilyen nyakatekerten hangozzék is, jogszabályt csak az alkothat, akit erre jogszabály feljogosít. Nem hozhatnak jogszabályt a jegyzők, a hivatalvezetők, az önkormányzati hivatalnokok, az intézményigazgatók, akkor sem, ha történetesen jogászok. Nem alkothat törvényt a Legfelsőbb Bíróság vagy az Ügyészség sem. Törvényt, jogszabályt csakis a jogalkotási joggal felruházott szerv alkothat. A magyar jogrendben a legfőbb jogalkotó az Országgyűlés, amelynek törvényi felhatalmazása van az Alkotmány és a legmagasabb szintű törvények meghozatalára. Az Országgyűlés felhatalmazása alapján a Kormány kormányrendeletekben szabályozhatja a törvények végrehajtásához, megvalósulásához szükséges tennivalókat, gyakorlati feltételeket, a miniszterelnök és a kormány tagjai, a miniszterek pedig rendeleteket alkothatnak mindarról, amire ilyen irányú felhatalmazásuk van. Az önkormányzatok közgyűlése és képvise- lő-testületei helyi jelentőségű rendeleteket hozhatnak, a magasabb szintű jogszabályok megszabta keretek között.

A jogszabályok között ugyanis, csakúgy, mint az emberek világában, hierarchikus rend uralkodik. Ezt a hierarchiát a jogforrás határozza meg, azaz maga a jogalkotó, a jognak az a forrása, amely az adott törvényt meghozta. A legfelsőbb szintű jogforrás az Országgyűlés, tehát minden, amit az Országgyűlés alkot, alapvetően meghatározza valamennyi, alacsonyabb szintű jogszabály keretét. A jogszabályi hierarchia csúcsán az Alkotmány áll, ezt követik az Országgyűlés által alkotott törvények, majd a fent említett sorrendben (kormány, miniszterek stb.) a többi jogszabály és rendelet. Ezen hierarchia legfontosabb szabálya, hogy alacsonyabb rendű jogszabály nem mondhat ellent a magasabb rendűnek. Például az emberi jogokat – mint amilyen az egyenlő, megkülönböztetésmentes elbánáshoz, személyi szabadsághoz, magántitokhoz, emberi méltósághoz, egészséghez, tanuláshoz, tulajdonhoz, igazságos elbíráláshoz stb. való jog – az Alkotmány biztosítja, s azok semmilyen szinten nem károsodhatnak. Nincs olyan alacsonyabb rendű jogszabály, olyan hatósági, iskolai, intézeti, önkormányzati, jegyzői vagy akár bírói intézkedés, amely ezeket megsérthetné vagy, bármilyen minimálisan is, de csorbíthatná.

A jogszabályoknak nemcsak oly módon kell illeszkedniük egymáshoz, hogy ne maradjanak közöttük a jog által lefedetlen területek, ún. joghézagok, hanem ellentmondásban sem állhatnak egymással. Ha ez mégis megesik, a hierarchia szabja meg, hogy melyiket kell figyelembe venni. Ha két azonos szintű szabály egymásnak ellentmond, akkor a később születettet kell alkalmazni. A jogszabályi hierarchia azt is jelenti, hogy például hiába nem ért egyet egy miniszter egy törvénnyel, nem hozhat azzal ellentétes rendeletet. Ha például az Országgyűlés által elfogadott 1998.

évi XXVI. tv. A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról anti- diszkriminációs szakasza (27. §) kimondja, hogy „Amennyiben valakit fogyatékossága miatt jogellenesen hátrány ér, megilletik mindazok a jogok, amelyek a személyéhez fűződő jogok sérelme esetén irányadók”, egyetlen minisztérium sem hozhat olyan belső rendeletet, amely akár sérült gyermek integrációs esélyeit, akár fogyatékos ember munkavállalási lehetőségeit rendeletileg, diszkriminatív módon rontaná.

3.2.1.4. A jogalkotás

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott.

A jogszabályok törvényben (1987. évi XI. tv.) meghatározott eljárás során születnek. Mivel egy új jogszabálynak nagyon sok feltételnek kell megfelelnie, a törvény szigorúan meghatározza a törvényalkotás menetét, tartalmi és formai követelményeit. Ennek egyik legfontosabb eleme, hogy – az előző pontban taglaltaknak megfelelően – törvényt csak arra jogszabályban felhatalmazott testület alkothat. Mielőtt belepillantanánk a jogalkotás folyamatába, érdemes tisztázni, hogy egyáltalán miért is kerül sor egy-egy új jogszabály megalkotására.

Alapvetően két módon, illetve kétféle indíttatásból születnek a törvények. Gyakran egy már meglévő és gyakorolt szokást, emberi viszonyt ismer el a jog azzal, hogy jogszabályi formában megfogalmazva, jogi kereteket teremt a gyakorlásához.

Például ha minden tiltás ellenére, éveken át ugyanott óriási forgalmat bonyolító „lengyel”, „kínai” stb. piac működik, érdemes előbb vagy utóbb „nevet adni a gyereknek”: rendszerint ilyenkor születik meg végül az a jogszabály, amely pontosan meghatározza ezen – például „Új Olcsó Vásártér” néven üzemelő – piac kereteit: ki, hogyan, milyen közegészségügyi, adó- és vámjogszabályok betartásával, mikor és mit árusíthat.

E fenti esetben a jog mint tükör működik: magával a szabályozással ismer el egy már meglévő magatartást, emberi viszonyt. Az ilyen típusú törvényalkotás igen fontos, mert a társadalmi és életviszonyok változásának rugalmas követésével biztosítja a jogszabályok életszerűségét. Tudni kell azonban, hogy ugyanakkor minden jogszabályi változtatás az elvárt stabilitás, megbízhatóság, kiszámíthatóság ellen hat. E két egyidejű törekvés szüli a jog egyik legkifejezettebb belső ellentmondását, amely a stabilitás adta jogbiztonság és a rugalmas változások eredményezte életszerűség között feszül.

Másik jogalkotási cél a jövő alakítása lehet, ilyenkor a jog iránytű funkciója kerül előtérbe, azaz szabályrendszerén keresztül megkísérli a társadalmat egy kívánatos magatartásforma felé terelgetni. Erre kiváló példa az 1998. évi XXVI. tv. Afogyaté- kos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról, amely megteremti egy érzékeny, morálisan diszkrimináció-, fizikailag pedig akadálymentes társadalom megszületésének feltételeit, amelyben minden sérült ember ugyanúgy élhet emberi és állampolgári jogaival, mint bárki más. Mint jól tudjuk, a mai magyar valóság ettől még elmarad, de a törvény legalább világosan kijelölte a követendő utat. Ebben a vonatkozásban mondja Eliot Aronson, hogy a jog megváltoztatja az erkölcsöket.

Bármilyen indíttatásból szülessék is a törvény, a megalkotását körülíró kritériumrendszer azonos. Általánosságban az mondható, hogy eleve csak olyan törvény alkotható, amely szellemében illeszkedik a jogrend egészébe, nem kerül ellentmondásba hatályos törvényekkel, nem ellentétes érvényben lévő nemzetközi szerződésekkel, nem alapvetően idegen az adott kultúra hagyományaitól.

Magyarországon például nem érdemes a sertéshús fogyasztását tiltó törvényt hozni, bármennyire előnyös is lenne ez az elhízott népesség igen magas halálozással járó szív- és érrendszeri betegségeinek megelőzésében, hisz vajon ki mondana le a vasárnapi rántott bordáról. Más kérdés, hogy mindenféle jogszabálytól függetlenül, például az árak alakításával lehet az emberek fogyasztási és egyéb viselkedési szokásait befolyásolni.

Ahhoz, hogy valamennyi előírásnak és követelménynek megfelelhessenek, a jogalkotás teljes folyamán több területen szükséges előkészíteni minden törvényt:

  • Szakmai előkészítés – biztosítja a szakmai megalapozottságot, az elfogadott és érvényes szakmai értékek megjelenítését.

  • Közigazgatási előkészítés – a meglévő rendszerekbe való beillesztés érdekében történik; feltételezi a szakminisztériumok együttműködését, egyetértését, a várható társadalmi és gazdasági hatások számítások, statisztikák, felmérések alapján végzett gondos előzetes vizsgálatát.

  • Társadalmi előkészítés – lényeges egyrészt a társadalmi igények megismerése, másrészt a társadalom beavatása, tájékoztatása, véleményének kikérése céljából. Ez rendszerint nyilvános fórumokon, a médiumok bevonásával, a nonprofit szféra és az érdekvédelmi szerevezetek képviselőin keresztül történik. Ha például a törvény előírja, hogy bizonyos területek szabályozását érintő kérdéseknél a megfelelő érdekvédelmi szervezeteknek véleményezési vagy egyetértési joguk van, ezen szervezetek kihagyása a törvény előkészítése során megtámadhatóvá teheti azt, még akkor is, ha esetleg időközben a Parlament már elfogadta.

  • Politikai előkészítés – a politikai akarat befolyásolása, lobbizás, parlamenti pártok egyetértésének megszerzése.

  • Jogi előkészítés – beletartozik annak elemzése, hogy az új törvény megalkotása helyesen felismert szabályozási szükségletből indul-e ki; a tipikusat, az általánost ragadja-e meg; a születő jogszabály hézagmentesen illeszkedik-e a jogszabályi hierarchiába, megalkotása után nem keletkezik-e joghézag vagy bénító túlszabályozás; elég érthető és egyértelmű-e a nyelvi megfogalmazása. Fontos annak az átgondolása is, hogy valóban a jogbiztonságot és jogállandóságot erősítő, tartós szabályozást biztosít-e majd, vagy instabil elemként hamar módosításra szorul.

3.2.1.5. A törvény kihirdetése. Az érvényesség és hatályosság kérdései

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett.

Ahhoz, hogy egy jogszabály érvényesülhessen, azaz kifejthesse hatását, először is érvényesnek és hatályosnak kell lennie. Addig nem él a jogszabály, amíg megfelelő formában a nyilvánosság elé nem került. A jogalkotást, a jogszabályok szerkezetét és a kihirdetés körülményeit alkotmányos erejű szabályok határozzák meg, az ennek való megfelelés érvényességük alapfeltétele. Csak az a jogszabály érvényes, amely eleget tesz a jogszabályalkotásról szóló törvény előírásainak, azaz megfelelő testületek megfelelő módon alkották, és ugyanakkor eleget tesz a jogszabályokkal szemben támasztott, megkerülhetetlen követelményeknek is (lásd a 3.2.1.11. pontban). A hatály időre, térreés személyekrevonatkoztatva határozza meg, szűkíti és pontosítja azoknak a körét, akikre nézve az adott jogszabály kötelező erővel bír.

A hatálybalépés időpontját többnyire maga a törvény tartalmazza. Ezt úgy kell meghatározni, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre a megvalósításhoz szükséges gyakorlati lépések előkészítésére (nyomtatványok megjelentetése, ügyintézők kiképzése, tárgyi feltételek megteremtése stb.). Visszaható hatály, egy-két kivételtől eltekintve, többnyire nem létezik, tehát például nem büntethető valaki olyan cselekedetért, amely az elkövetés pillanatában még nem számított jogszabályellenesnek, azonban ha az az érintettek számára előnyös, a jogalkotó rendelkezhet a visszamenőleges hatályról (például nyugdíjemelés visszamenőleg az év elejéig).

A személyi hatály arról rendelkezik, hogy kire vagy kikre vonatkozik a jogszabály. Vannak mindenkire egyaránt vonatkozó jogszabályok (például Magyarországon mindenkinek forinttal kell fizetnie, szerződést szegni, sikkasztani, lopni stb. senkinek sem szabad), s vannak olyanok, amelyek szűkebb kört érintenek (például sé- rültséggel, fogyatékossággal élők, a közlekedésben részt vevők, iskoláskorúak, betegek stb.).

A területi hatály megszabja, hogy hol kell alkalmazni az adott jogszabályt. Azok a törvények, amelyeket az állam központi szervei bocsátanak ki, az egész ország területén hatályosak, míg az önkormányzatok helyi rendeletei csak a saját közigazgatási területükön belül.

Mint látható, az érvényesség és a hatály nem azonos fogalmak. Ideális, illetve normálesetekben egy törvény érvényes és hatályos, azonban előfordulhat, hogy érvényes ugyan, de még vagy már nem hatályos. Az eset fordítottja szerencsére ritka, mert ha egy hatályos jogszabályról kiderül, hogy nem érvényes, annak nagyon kellemetlen következményei vannak (ha kiderül, hogy egy döntést jogszabályellenesen alkotott, tehát érvénytelen rendelet alapján hoztak, annak a döntésnek valamennyi jogkövetkezményét meg kell szüntetni: földet visszaadni, szerződést felbontani, engedélyt visszavonni, kárpótlást nyújtani stb.).

Ha egy jogszabály érvényes és hatályos, érvényesülésének további feltétele a megismerés, azaz kihirdetésre kell kerülnie. Régebben ezt jelentette a kidobolás, manapság általában a Magyar Közlönyben és/vagy a szakközlönyökben való publikálás felel meg a kihirdetés követelményeinek. Az egyéb kommunikációs csatornák útján közölt ismertetések csak az általános tájékoztatást szolgálják, azok nem tekinthetők a hivatalos nyilvánosságra hozás, a kihirdetés részének (tehát nem lehet arra hivatkozni, hogy a Közlönyben ugyan még nem jelent meg valami, de a rádió már bemondta vagy a napi sajtó ismertette).

3.2.1.6. A törvény kikényszeríthetősége

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett, legálisan kikényszeríthető.

A legális kikényszeríthetőség magyarázatául elegendő utalni a fejezet elején az államról írottakra, mely szerint egyedül az államnak van törvényi felhatalmazása, monopóliuma arra, hogy erővel, szankciókkal, erőszakkal éljen a jogszabályok betartatása érdekében. Az állam pénzbüntetéssel, vagyonelkobzással, privilégiumok megvonásával, a személyi szabadság korlátozásával, sőt, ahol a halálbüntetést a törvények lehetővé teszik, a legsúlyosabb büntetéssel, az élettől való megfosztás jogával is élhet. A kikényszerítés elvének jogszerűségét – a legkülönbözőbb korok szabadgondolkodóinak, „vissza a természethez” hívőinek és anarchistáinak kivételével – többnyire minden társadalomban elfogadják, azonban amikor az állam külön erre a célra létrehozott intézményrendszere útján (rendőrség, igazságszolgáltatás, végrehajtó szervek stb.) gyakorolni is kezdi e jogot, a végrehajtás módja, gyakorisága, aktuális okai stb. gyakran váltják ki az emberek ellenérzését, s inkább a szenvedő alanyokkal éreznek szolidaritást (például sok száz ezres tartozást felhalmozó, kisgyermekes családok kilakoltatása, apró bolti tolvajlás miatt megbüntetett nyugdíjas, durva rendőri viselkedés, indokolatlan hivatali eljárások stb.).

3.2.1.7. Az emberi viselkedés mint jogi fogalom

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett, legálisan kikényszeríthető, az emberek viselkedését befolyásoló.

A jog kifejezett, megfogalmazott elvi célja, hogy az emberek viselkedését a társadalmi együttélés szempontjából előnyös irányba befolyásolja. Kétségtelen azonban, hogy a viselkedés kifejezést nem a szó mindennapi vagy pszichológiai értelmében használja a jog. Az ember általában „valahogy” viselkedik – jól, rosszul, kulturáltan, „bunkón”, ügyesen, lehetetlenül, bolondosan, nagyképűen stb. –, a jog szóhasználatában azonban a viselkedés azt jelenti, hogy az adott jogviszonyban (tulajdonosi, családi, vásárlói, szerződéses, ügyféli stb.) milyen kötelezettségeknek kell eleget tennie, és cserében milyen jogosultságokra számíthat (lásd a boltban kapott és kifizetett kenyér példáját).

Tudvalévő, hogy a jogszabályok mindig az aktuális állam éppen aktuális értékrendjét tükrözik, egyértelmű tehát, hogy a jogszabályok bármely államberendezkedésben az állam által kívánatosnak tartott jogi viselkedésformákat erősítik, preferálják. Diktatúrában például a gyülekezést és a sajtószabadságot korlátozó vagy ellehetetlenítő törvényeket hoznak, szociálisan érzékeny kormány a szegények, betegek, öregek, tehát a társadalom esettjei sorsát javító intézkedések törvényi alapjait teremti meg, az elsősorban a gazdaság fejlesztésére törekvő kormány pedig a vállalkozások terheit és a gazdasági bürokrácia csökkentését eredményező törvények megalkotásával kísérli meg az emberek ilyen irányú aktivitását serkenteni, azaz a viselkedését befolyásolni. A jogszabály mindig igen pontosan leírja, hogy milyen helyzetben milyen viselkedést vár el vagy tilt meg. Ez utóbbi gyakran nem tiltás formájában fogalmazódik meg, hanem az elvárás egy adott, nemkívánatos viselkedéstől való tartózkodásra vonatkozik. (A téma bővebb kifejtését lásd a 3.2.1.9. és a 3.2.1.10. pont alatt.)

3.2.I.8. A jogszabályok általános jellege

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett, legálisan kikényszeríthető, az emberek viselkedését befolyásoló, általános.

Az emberek számára rendszerint a jog „Prokrusztész-ágya” a legkétségbeejtőbb vagy legfelháborítóbb, hiszen mivel mindenki problémája más és más, a túl általános jogszabályok, illetve az ilyenek alapján hozott döntések ritkán találkoznak mindenki tetszésével. A jog azonban mindig általános szabályokat fogalmaz meg, általánosságban elvárható viselkedést vár el és feltételez (például a polgári jogban úgy fogalmaz, hogy az adott személy „mentesül a felelősség alól, ha az általában elvárható gondossággal járt el”). A jogszabály csak azonos tartalmú és jellegű ügyekre, azonos személyi körbe tartozókra vonatkozik, és soha nem képes figyelembe venni a megismételhetetlenül egyedit, a különlegest, a váratlant, a véletlent, a kiszámíthatatlant, a sajátost. Ha így lenne, olyan részletes törvényeknek és rendeleteknek kellene születniük, amelyek megbéníthatnák a mindennapokat. A történelem során már voltak ilyen törekvések, hisz minden zsarnoknak és hatalmát körülbástyázni akaró bürokratának az az álma, hogy saját céljainak megfelelően szabályozza az élet összes elképzelhető, egyedi mozzanatát és változatát, a családon belüli és hálószobai viszonyoktól kezdve, a földművelés legapróbb részletein át, az oktatott tananyag legutolsó betűjéig. Jó irodalmi példa erre a madáchi falanszter vagy az orwelli világ bénító túlszabályozottsága. Az értelmes törvényhozó nem térhet ki arra, hogy mi történjék, ha valaki kicsi piros vagy közepes méretű zöld autót vásárol, csak a gépjárművásárlás általános szabályait határozhatja meg; s nem szabhatja meg, hogy hány éves korban kell gyermeket szülni, csupán a gyermek születésével kapcsolatos általános tennivalókat, jogokat és kötelezettségeket (szülési juttatások, anyakönyvezés stb.) rögzítheti.

Bár felületes megközelítésben úgy tűnhet, jobb valamit alul-, mint túlszabályozni, a laza, csupán körvonalazott, a konkrétumokat szinte nélkülöző jogszabály semelőnyös, hiszen tág teret enged az önkényes értelmezésnek, a szubjektivitásnak, a pozitív és negatív elfogultságnak, az önző érdekek érvényesülésének. Talán profán a párhuzam, de a törvényalkotásban, éppen úgy, mint az orvoslásban, nem szabad olyan „beavatkozást végrehajtani”, amelynek a várható haszna kisebb, mint az elmaradásával járó kockázat. Amint látható, a fölöslegesen aprólékos törvények megmerevítik, nehézkessé teszik az egész rendszert, a semmitmondó kerettörvények („gumitörvények”) pedig csak a keletkezett joghézagokba befurakodó ügyeskedőknek kedveznek. Tehát a jó jogszabály megmarad az „általános” eset, személy, viszony, helyzet stb. szintjén, s a jogalkalmazó (bíró, ügyintéző, iskolaigazgató, gyámügyi előadó, államtitkár, önkormányzati engedélyező stb.) szakmai kompetenciája, tudása, tapasztalata, embersége határozza meg, hogy az adott általános szabályt hogyan alkalmazza az egyedi esetekre.

3.2.I.9. A norma

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett, legálisan kikényszeríthető, az emberek viselkedését befolyásoló, általános, normatív.

Minden jogszabály normát tartalmaz. A norma maga az a szabály, amely magatartási előírást, követelményt, lehetőséget, tiltást tartalmaz, a norma tehát a jogszabály „szíve”. Hogy mi a norma, a mérce, az adott viselkedés gyakorlásával kapcsolatos elvárás, koronként, politikai rendszerenként, államonként, nemzetenként vál tozik. Társasadalmi nyomásgyakorlás olyan keretei között, mint amilyen a kiközösítés, elűzés, pellengérre állítás, a megszégyenítés egyéb formái, gazdasági ellehetetlenítés. A jogi normák mellett ma is léteznek élő normarendszerek. Ilyenek az erkölcsi-etikai normák, a felnövés során mintaként átvevődő szokásnormák, a koronként változó illemszabályok és etikett, a napjainkra különös jelentőséget nyert szakmai-technikai- szabvány normák (lásd az uniós csatlakozás feltételeként megszabott ezernyi szabványnak való megfelelést, kezdve a növényvédő szerek összetételétől a számítógépes munkaasztalok magasságán át, a csecsemők cumijának nitrózamin-tartalmáig). Ugyancsak hatnak többek között a politikai áramlatok, a divat, a szervezeti és a nyelvtani szabályok, a reklámok diktálta normák is. Ma is jelentősek a vallási normák, amelyek erőteljesen hathatnak a közerkölcsre (lásd a Tízparancsolatot), s még napjainkban is előfordul, hogy törvényi normaként alkalmazzák azokat (például az iszlám fundamentalizmus alapján álló államokban).

Púpos ember helén vagy római kori ábrázolása

A bennünk élő vagy ránk parancsolt normák tudatossági foka, legyenek azok jogi vagy szokásnormák, eltérő. Van olyan norma, amelyen soha nem gondolkodunk, mert a modellkövetés miatt eszmélésünk óta mindig azonosan cselekedtünk ezekben a helyzetekben (például ha belépünk valahová, köszönünk, naponta tisztálkodunk, zöld lámpánál kelünk át az úttesten, más pénzéhez nem nyúlunk, stb.), s van olyan, amely tudatos tanulás és tapasztalatszerzés során épül be az életünkbe (például szakmai, biztosítási és bankügyleteink során követendő vagy éppen a gépjármű-vezetői normák). Az emberek nagy része ösztönösen, minden különösebb meggondolás és értelmezés nélkül jogkövető magatartást mutat, mert erre szocializálják kisgyermekkora óta. Ebben az értelemben az állampolgár maga is jogalkalmazó.

Bármilyen normák befolyásolják is az életünket, csak az államilag szentesített jogi norma kikényszerítéséhez rendelkezik az állam felhatalmazással.

Ami a norma parancsolóerejét illeti, két típusa van. A kogens, kötelező vagy parancsoló norma ereje igen nagy, nem tűr semmiféle meggondolást vagy egyéni kompromisszum kialakítását. A diszpozitív, másképp megengedő norma a résztvevőkre bízza, hogy az adott helyzetben a törvény adta keretek között milyen megoldást választanak. Míg a „ne ölj” elvárás kogens normában kerül jogi megfogalmazásra, a szerződéskötésekre vonatkozó jogszabályok megengedő, diszpozitív normákat tartalmaznak (ha felfogadok egy embert, hogy kifesse a lakásomat, a kettőnk megállapodásán múlik, hogy mit, mikor, hogyan és mennyiért fog elvégezni). A törvény adta keretek pedig azt jelentik, a festő példájánál maradva, hogy nem köthetünk olyan szerződést, amelyben ő a lakásomat kéri munkabér fejében, vagy olyat, amelyben én egy fél kiflit ajánlok cserébe a lakás kifestéséért. A jogosultságok és kötelezettségek egyensúlyának mindenképpen meg kell maradnia.

3.2.1.10. A jog mint magatartási szabály

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett, legálisan kikényszeríthető, az emberek viselkedését befolyásoló, általános, normatív magatartási.

Mint a normáról írottakból is kiderül, minden jogszabály kimondottan az emberi viselkedés, azaz cselekedetek befolyásolását szolgálja az adott területen, pontosan meghatározva, hogy milyen helyzetben milyen magatartás tanúsítása az elvárt mérce. A jogszabály előírhat egy bizonyos viselkedést, azaz kötelezhet annak aktív gyakorlására (például az a szülő, akinek a gyermeke betöltötte a hatodik életévét, köteles őt beíratni az iskolába), megtilthatja egy bizonyos viselkedés gyakorlását (például tilos szemetet közútra kiborítani), vagy kötelezhet egy bizonyos, más által gyakorolt viselkedés passzív eltűrésére (például el kell viselni a szomszéd építkezését, a házam előtti úton zajló közlekedés zaját és bűzét, a konkurens cég megnyitására kiadott engedélyt).

3.2.1.11. A szabály fogalma. A jogszabály függetlensége

A jog az állami hatalmat gyakorló, meghatározott szervek által, meghatározott módon alkotott, nyilvánosan kihirdetett, legálisan kikényszeríthető, az emberek viselkedését befolyásoló, általános, normatív magatartási szabály.

Jogszabálynak nevezzük azt a jogforrást (tehát a hiteles jogalkotó által létrehozott, írott joganyagot), amely közvetlenül állapít meg az állampolgárokra nézve kötelező jogokat és kötelezettségeket. Mint már többször említettük, e kettőnek mindig arányosnak és egymással egyensúlyban állónak kell lennie. A jogszabálynak törvényben meghatározott szerkezete van.

A jogszabály tartalma – tehát maga a jog – független mindazon helyszínektől (például iskola, intézet, kórház, lakóotthon, önkormányzat szociális osztálya, szociális foglalkoztató stb.) és szereplőktől (terapeuta, pedagógus, ügyintéző, intézményfenntartó, szociális munkás, intézetigazgató, rehabilitációs nővér, könyvelő stb.), ahol és akik a jogszabályt alkalmazzák. A jogot sohasem a felettes adja (nem a fenntartó az igazgatónak, nem az igazgató a beosztottnak és nem a beosztott a gondjaira bízott fogyatékos személynek, gyermeknek vagy növendéknek), így azt sem el nem veheti, sem nem korlátozhatja. Ha a jogszabály meghatározza, hogy mennyi zsebpénz illeti meg a szociális intézmény, egészségügyi gyermekotthon stb. bentlakóját, akkor ezt kötelezően ki kell fizetni. Nem válhat tetszés szerint alkalmazható pedagógiai eszközzé, nem vonható meg, nem csökkenthető, nem függeszthető fel az illető „viselkedése”, az intézmény anyagi helyzete vagy bármi egyéb függvényében. A jognak az intézményi hierarchiához sincs köze, nem szolgálhatja jobban az igazgatót, mint a konyhalányt. A jog független. Az egyéb területeken – erkölcs, vallás, viselkedés, gondolkodás, politika, pedagógia, ízlés, érzelmi élet stb. – észlelt, szubjektív megítélésen alapuló „vétségeket” nem lehet jogi eszközökkel megtorolni, mint ahogy jogi vétségeket sem lehet például pedagógiai vagy valláserkölcsi eszközökkel büntetni (Biró 1998).

3.2.2. Jogegyenlőség, jogképesség, cselekvőképesség

A jog függetlensége azt is jelenti, hogy az érvényesülése sem függhet olyan változóktól, feltételektől (például pozíció, rang, anyagi helyzet, életkor, szellemi vagy fizikai állapot), amelyek megléte vagy hiánya nincs szerves kapcsolatban vele. A jog mindenre és mindenkire egyformán vonatkozik: a jogegyenlőség biztosítása az igazságos társadalom alapja. Aki az életkora, tapasztalatai csekély volta, alacsony iskolázottsága, szellemi adottságai vagy fizikai állapota miatt nem képes érvényesíteni a jogait vagy kiállni azok érvényesüléséért, annak a számára a jogrendben rejlő jogegyenlőség az egyetlen biztosíték arra, hogy jogai ne csorbuljanak. Ilyen esetekben, éppen a jogegyenlőség alapján, azért, hogy a mindenkit megillető jogok érvényesülhessenek, speciális módszerek és eljárások alkalmazása szükséges (Biró 1997, 15.).

A jogegyenlőséget gyakran összetévesztik az esélyegyenlőséggel, holott az egyik jogi, a másik társadalmi kategória, s mint ilyenek, egyik sem helyettesítheti a másikat (Biró 1998). Ha egy étkeztetésről szóló jogszabály előírja, hogy minden gyermeknek napi egy pohár tej jár, nemcsak olyan indokkal nem vonható meg a tej a gyermektől, hogy az például „rosszul” viselkedett, hanem olyannal sem, hogy „neki otthon úgyis jut”. A jog egyenlően mér, „csukott szemmel”, s a jogszabályok merevsége következtében keletkező, esetleges társadalmi feszültségeket nem jogtalansággal, hanem csakis megfelelő társadalmi és politikai döntésekkel lehet és kell csökkenteni.

A jogegyenlőség azt is jelenti, hogy a Magyar Köztársaságban minden ember a születésétől a haláláig jogképes, azaz a saját jogán jogokat és kötelezettségeket vállalhat, szerezhet. A Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 8. §-ának (2) bekezdése emellett a jogképesség diszkriminációmentes gyakorlását is biztosítja: „A jogképesség az életkorra, nemre, fajra, nemzetiséghez vagy felekezethez tartozásra tekintet nélkül egyenlő.” A jogképesség az emberrel veleszületett, absztrakt képessége, az tőle el nem vehető, arról önmaga le nem mondhat. A gyermeknek és a fogyatékossággal élő személynek is teljes körű a jogképessége, ugyanúgy és ugyanannyi joga és kötelezettsége lehet, mint a többi állampolgárnak. Ahhoz azonban, hogy valaki értelemszerűen és hatékonyan tudjon élni a jogképességével, bizonyos fokú szellemi érettségre, tapasztalatokra, ép akaratra, megfontolási és kinyilvánítási képességre, azaz a jog nyelvén belátási képességre van szüksége. Ennek megléte lényegében az életkortól és/vagy a szellemi állapottól függ. Aki teljes belátási képessége birtokában van, azt a jog cselekvőképesnek tartja – tehát önállóan, önmaga nevében tehet bármiféle jognyilatkozatot –, akinek ez a képessége valami miatt csorbult, azt korlátozottan cselekvőképesnek, aki pedig nem rendelkezik belátási képességgel, azt cselekvőképtelennek tekinti (Lenkovics 1997, 40-45.).

A cselekvőképességhez kötött korlátozások – például a házasságkötés, a választójog, munkaviszony-teremtés, honvédelmi kötelezettség, büntethetőség stb. terén – nem jelentik a jogképesség vagy a törvény előtti állampolgári jogegyenlőség csorbulását. Az adott személy korlátozottsága nem a jogok tartalmában, hanem csupán azok érvényesítési módjában jelenik meg. Jogképessége korlátozatlan, jogai maradéktalanul megvannak, de életkora vagy egyéb állapota miatt azok egy részét csak törvényes képviselője útján tudja gyakorolni (Biró 1998). Míg a cselekvőképes ember a saját akaratából, a saját nevében teszi jognyilatkozatait (szerződést köt, tulajdont szerez vagy ad el, házasságot köt, céget alapít, adósságot vállal, örökbe fogad, végrendeletet készít, pert indít stb.), felméri és viseli e cselekedetei következményeit, addig a cselekvőképességében korlátozott vagy cselekvőképtelen embert ügyei intézésében törvényes képviselője, szülője, gyámja vagy gondnoka segíti. A tizennyolc éven aluliaknál általában a szülő a törvényes képviselő, nagykorúaknál az, akit a bíróság annak kinevez. Ez lehet természetesen a szülő, de lehet más rokon vagy idegen személy is. A gondnok szerepe különösen akkor válik jelentőssé, ha az illető érdekeit a család ellenében kell képviselnie. A gondnok igen jelentős személy az adott ember életében: követi az illető életútját, beleegyezést ad, elutasít, gyakran helyette hoz döntéseket. O írja alá a műtéti beleegyezést, a hozzájárulásával válthat útlevelet az illető és hagyhatja el az országot, szülhet vagy abortálhat, változtathat lakhelyet intézet és lakóotthon között, adhatja el örökségét, stb. Rendkívül fontos tehát, hogy a gondnokkal való kapcsolat ne formális legyen, és hogy a gondnok ne akarja az illető helyett élni annak az életét, a saját elképzelései, kényelme vagy haszna szerint. Csakis arra szorítkozhat, hogy minden erejével és emberségével védje a gondjaira bízott ember jogait, biztosítsa azok érvényesülését, akadályozza meg csorbulásukat.

A cselekvőképességet csak törvény korlátozhatja vagy zárhatja ki ún. gondokság alá helyezés útján, azonban csakis szigorú kritériumok alapján meghozott bírói döntés nyomán. Míg a cselekvőképességet korlátozó, illetve azt kizáró gondnokság alá helyezést kérvényezheti a bíróságtól az adott személy házastársa, egyenes ágbeli rokona (például szülő), a gyámhatóság és az ügyész, annak megszüntetését rajtuk kívül kezdeményezheti maga az érintett személy is. Ez a lehetőség különösen fontos például értelmileg sérült vagy pszichiátriai betegségben szenvedő egyéneknél, akik rehabilitációjuk egy pontján úgy érzik, hogy már alkalmasak a teljesen önálló életre, s további döntéseiket a gondnokuktól függetlenül szeretnék meghozni.

A jognak ezen intézményei és lehetőségei is a feltétel nélküli és egyenlő jogképesség garanciái.

3.2.3. Lehetőségek a jogkövetkezmények kivédésére

A jogi rendelkezések két típusúak: anyagi jogi és eljárási jogi természetűek. Az anyagi jog tartalmazza a különböző jogágakba tartozó jogszabályokat, mint például büntetőjog, polgári jog, munkajog, családjog stb., az eljárási jog pedig igen szigorúan meghatározza a jogszabály alkalmazásának körülményeit. Ez azért fontos, hogy kiküszöbölje az esetlegességet, a következetlenséget, a szubjektivitást (az elfogultságot és a részrehajlást), tehát lehetőleg azonos mércével mérjen a hasonló típusú esetekben.

Hiába azonos azonban a mérce, az emberek sokszor elégedetlenek egy adott döntéssel. A jogállam ismérve, hogy ilyenkor mindig biztosít lehetőséget a jogorvoslatra. A jogorvoslat összefoglaló kifejezés: jelenti mindazokat a formákat (fellebbezés, panasz, kifogás, kérelem stb.), amelyekkel egy személy vagy egy szervezet jelezheti, hogy elégedetlen az adott döntéssel. Számos ok szolgálhat az elégedetlenség alapjául. Elképzelhető, hogy a személy a döntést magát érzi alaptalannak, indokolatlannak, igazságtalannak, rá nézve aránytalanul előnytelennek stb., tehát lényegében az alkalmazott anyagi jogi szabályt sérelmezi. Lehetséges azonban, hogy azon eljárás ellen van kifogása, amelynek keretei között a döntés megszületett, például elfogult volt a döntéshozó, formailag hibás a határozat, határidő-túllépés történt, a döntéshozó nem volt illetékes az ügyben stb. A jogorvoslat iránti kérelmet minden esetben a döntéshozó felettes szervéhez kell benyújtani. Az iratok áttanulmányozása után az vagy elfogadja, vagy elutasítja, egyidejűleg helyben hagyva az eredeti határozatot. Ha elfogadja, új eljárás lefolytatására utasíthatja az elsőfokú döntéshozót, vagy előírhatja a döntéshozatal folyamatában fellelt hibás elem kijavítását.

3.2.4. Jogértelmezés a kontinentális és az angolszász jogrendben

Előfordulhatnak olyan esetek is, amelyekben a számára előnytelen következményekkel járó döntést elszenvedő fél elismeri, hogy megfelelő jogszabályt alkalmaztak, nem sérelmezi az eljárás jogszerűségét sem, azonban nem ért egyet a döntéshozó, a jogalkalmazó jogértelmezésével. A jogszabály értelmezésének megváltoztatásáért azonban nem szállhat harcba, az értelmezés ugyanis nem vitatható, nem változtatható esetről esetre, s nem befolyásolhatják aktualitások. Jogrendünkben – ún. kontinentális jogrend: germán típusúnak vagy „írott jogon” alapulónak is nevezik, hiszen a jog a leírt jogszabállyal azonos – a jogértelmezés kizárólag a jogalkotó, a Legfelsőbb Bíróság, az Alkotmánybíróság és a bírák privilégiuma. Jogvitákban csak az arra felhatalmazott szerv értelmezheti a jogszabályt – azaz kutathatja a jogalkotó feltételezett szándékát –, s csakis a jogtudomány által elfogadott módszerekkel, mint amilyen például a nyelvészeti eszközökkel történő nyelvtani, a logikai, a történeti megközelítésű vagy a rendszertani értelmezés. Az angolszász jogrendszerben – általában esetjogként, precedensjogként (case law, common law), olykor „bíró alkotta jogként” is említik – a bírói döntések nemcsak elvi, orientáló jellegűek, mint nálunk, hanem a hasonló esetekre nézve precedensül is szolgálnak, azaz ügydöntő súlyt nyernek, s a jövőre nézve kötelező erejűvé válnak mind a civil jogalkalmazók, mind pedig a bíróságok munkájában. Az egyes döntéseket kötetekbe foglalják, így tehát ez is „írott joggá” válik a döntéshozatalt követően. Azonban míg az írásos forma csak egy adott peres eljárást követően születik meg, addig a kontinentális jogban a bíró a döntését csak az eleve leírt és kihirdetett jogszabály alapján hozhatja meg. Ezért a „törvény betűje és szelleme” körül folyó alkalmi csatározások csak az írott jogon alapuló jogrendben értelmezhetők.

Erdekes jogfejlődési sajátosság, hogy a jogi integráció következtében Európában fokozatosan csökkennek a különbségek a két jogrendszer között. Az esetjogi szemléletnek az európai bírósági gyakorlatba való beszivárgásával megnőtt a bíróságok tekintélye és véleményének súlya a kontinentális jogrendben élő országokban is, ugyanakkor a „common law”-rendszerekben, éppen a közösségi jog hatására, ugyanígy nő az „írott jog” jelentősége (Weller 2000, 9.).