Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

3.3. A FOGYATÉKOSSÁGÜGYI TÖRVÉNYALKOTÁS ELMÉLETI HÁTTERE

3.3. A FOGYATÉKOSSÁGÜGYI TÖRVÉNYALKOTÁS ELMÉLETI HÁTTERE

3.3.1. Filozófiai különbségtétel

Az antidiszkriminációs és pozitív diszkriminációs jogalkotás hátterében lényegében filozófiai különbségtétel, a szabadság két eltérő fogalma áll. Közismert a korai liberalizmus azon eszméje, hogy az igazságos társadalomban az egyik ember szabadságának kizárólag a másik ember hasonló természetű szabadsága szabhat határt. Ebből következne, hogy az állam kötelessége csupán az egyén szabadságának korlátozásoktól való védelme (negatív szabadság). A negatív szabadság gyakorlására való képességet pozitív szabadságnak nevezik. Ennek elősegítésével kapcsolatosan is megfogalmazódik az állam kötelessége. A negatív szabadság eszméjéből fakadnak a par excellence antidiszkriminációs jogalkotás törekvései, míg a pozitív diszkriminációs törvényi megoldások mögött a pozitív szabadságfelfogás húzódik meg.

A pozitív és negatív szabadság közötti distinkciónak jelentős hagyománya van a liberális filozófiai irodalomban.[39] Szisztematikusan Isaiah Berlin tárgyalja több művében, legkifejezőbben az 1958-as, „A szabadság két fogalma” címet viselő oxfordi székfoglalójában fejtve ki azt.[40] A negatív szabadságot így határozza meg Berlin (1990, 342.) „...annyira vagyok szabad, amennyire más emberek vagy más emberekből álló csoportok nem avatkoznak be cselekedeteimbe.” A negatív szabadságba vetett hit összeegyeztethető bizonyos súlyos társadalmi bajokkal is – jelzi továbbá Berlin (uo. 73.) –, miközben kijelenti, hogy „a farkasok szabadsága gyakran a bárányok halálát jelentette” (uo. 74.). Ezzel szemben „a »szabadság« szó »pozitív« értelme az embernek abból a vágyából fakad, hogy saját magának az ura legyen” (uo. 361.). Berlin okfejtései alkalmasak arra, hogy bölcsességre intsék a – például fogyatékossággal élő emberek életét érintő – törvények szükségességét elemző szakembert. Megállhat-e ugyanis önmagában egy, a negatív diszkriminációt tiltó törvény (ami egyébként alkalmas a „farkasok szabadságának korlátozására”) szigorúan végigvitt pozitív diszkriminációs megoldások nélkül?

3.3.2. Az antidiszkriminációs törvényhozás létjogosultsága

Egy társadalom tisztességét és emberségét az mutatja a legjobban, hogy mennyire tartja tiszteletben a tagjait, s hogyan gondoskodik az esettjeiről, a szegényekről, betegekről, fogyatékosokról, öregekről és gyermekekről, tehát azokról, akik életkoruk vagy testi-lelki állapotuk miatt nem képesek a saját erejükből emberhez méltó életkörülményeket teremteni a maguk és/vagy családjuk számára. A fejlett, magukat demokratikusnak és humanistának valló társadalmak azonban nem elégszenek meg az elvi tisztességgel és a jótékonyság szülte gondoskodással. Megfelelően magas szintű törvényekkel biztosítva, az emberek és az aktuálpolitika szeszélyeitől viszonylag független jogosultságként fogalmazzák meg mindazt, ami az egyes személy érdemeitől (vagy éppen érdemtelenségétől) eltekintve, minden embernek jár, egyszerűen azon okból, hogy az emberi faj tagja.

A fogyatékossággal élő emberekkel szemben elkövetett jogsértések azonban mindennaposak. A létező jogszabályok néhány – különösen az ún. posztszocialista, zömmel a közép- és kelet-európai – országban kifejezetten kirekesztők velük szemben, a lakosság körében élő erőteljes előítéletek és megbélyegzés pedig tovább nehezíti az életüket mind ebben a régióban, mind pedig Dél-Európában. Ráadásul az említett országokban a fogyatékossággal élő emberek problémáinak kezelése egyre nehezebben képzelhető el a jelenlegi, rendkívül szétaprózott jogszabályi háttérrel. Némelykor igen sok – Magyarországon például húsz-huszonöt – különféle jogszabály is rendelkezik, olykor egymásnak elveikben is, gyakorlatukban is ellentmondó eredménnyel. Gyakori, hogy a sérült embereket érintő, alacsonyabb szintű jogszabályokat nem tartják be, így sérülnek alkotmányos jogaik is. Hiszen Magyarországon is az Alkotmány 70/A §-ának (1) bekezdése egyértelművé teszi, hogy „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” (Az egyéb kategóriába tartozhatnak például a sérült/fogyatékossággal élő emberek.) Közelebbről nézve azonban eltérés tapasztalható a szép alkotmányos alapelvek, valamint a jó szándékú, modern törvények gyakorlati megvalósulását illetően. A segítőszakmákban dolgozó szakemberek szinte naponta értesülnek a klienseiket ért ki- sebb-nagyobb jogsérelmekről (például krónikus állapota miatt óvodába fel nem vett gyermek; balesete következtében megváltozott viselkedésű vagy mozgásképességű tanuló kirekesztése a normál iskolából; az akadálymentesség elemi követelményeinek sem megfelelő új orvosi rendelők megnyitása; alig rejtetten diszkrimi- náló munkáltatók, amikor sérült ember felvételéről lenne szó; sajátos nevetése miatt a színházból kiutasított, értelmileg sérült néző; stb.). Sajnos, azt lehet mondani, hogy a fogyatékossággal élő embereknek nemcsak az oktatáshoz, művelődéshez, legmagasabb szintű egészséghez, munkához stb. való joguk szenved csorbát akkor, amikor a fentiekhez hasonló helyzetekbe kerülnek, hanem jogsérelem éri őket emberi méltóságukban is, s ez nem magyar sajátosság.

A legtöbb európai ország, így Magyarország jogrendjéből is hiányzik az esélyegyenlősítés eszméjének (equalising opportunities) egyik legalapvetőbb feltétele, a negatív diszkrimináció kifejezett, konkrét tiltása, azaz a markáns antidiszkriminációs elem. Sajátos például szolgál Hollandia, ahol ugyan létezik antidiszkriminációs jogszabály, de az nem szabályozza a fogyatékosterületet, csupán az etnikai kisebbségekkel és a homoszexuálisokkal kapcsolatosan tiltja a hátrányos megkülönböztetést.[41] Holott csakis a negatív diszkrimináció kifejezett, félreérthetetlenül megfogalmazott tiltása lehetne a jogvédelem egyik alapköve a konkrét, részpopulációkról rendelkező, az Alkotmánynál alacsonyabb szintű jogszabályokban.

A fentiek miatt, továbbá mivel az emberek ezen csoportja számára fizikai, pszichikai, mentális vagy érzékszervi állapotuk, beszédük, mozgásuk, kommunikációjuk esetleges korlátozottsága – jelentős nehézségeket okozván tanulmányaik folytatásában, munkahelyi kapcsolataik kialakításában és ezáltal beilleszkedésükben – társadalmilag előnytelen folyamatok, illetve a kirekesztettség alapjául szolgálhat, az esélyegyenlőségi törvények megalkotásával a jog a társadalmi folyamatok kívánatos irányba terelésének és a tolerancia kultúrájának konstitutív eszközét jelentheti. Az esélyegyenlősítés, azaz az esélyegyenlőség megteremtése szinte emberfeletti innovációkat igénylő folyamat. Eszközei, a hátrányos megkülönböztetést tiltó és pozitív diszkriminációt jelentő intézkedések eredményeként, a különböző társadalmi és környezeti rendszerek – a munka, az oktatás, az infrastruktúra, a szolgáltatások, a tevékenységek, az információ stb.[42] – elérhetővé válnak mindenki, esetünkben a fogyatékosságal élő személyek számára is.

Mindezen célokat és eszközöket figyelembe véve, a diszkrimináció mint jelenség meghatározásának, felismerésének, nyomon követésének és ezáltal az antidisz- kriminációs és pozitív diszkriminációs lépések megfogalmazásának központi szerep jut az esélyegyenlősítő jogalkotás folyamatában.



[39] A szakirodalomnak létezik „preberliniánus” (pl. Epiktétosz, Kant, John Stuart Mill) és posztber- liniánus, jobbára angolszász vonulata (G. MacCallum, J. G. Cullis, P. R. Jones, P. Dasgupta, D. Nicholls stb.).

[40] Vö. Berlin 1990. Ugyanezt az összefüggést tárgyalja, épp Berlin gondolataira alapozottan, de valamivel alacsonyabb absztrakciós szinten, a modern gazdaság működési módjaira vonatkozóan a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen is (Sen 1992).

[41] Az említett holland jogszabály rendelkezéseinek a fogyatékos személyekre történő kiterjesztése érdekében ez idő tájt fejtenek ki erőfeszítéseket a holland jogalkotók.

[42] „Az »esélyegyenlőség biztosítása« azt a folyamatot jelenti, amely által a társadalom különböző rendszerei és a környezet, így a szolgáltatások, tevékenységek, információk és a dokumentációk mindenki, de különösen a fogyatékossággal élők számára hozzáférhetőkké válnak.” (ENSZ, 1993. Alapvető szabályok.)