Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

3.4.A DISZKRIMINÁCIÓ ÉRTELMEZÉSE A JOGALKOTÁSBAN

3.4.A DISZKRIMINÁCIÓ ÉRTELMEZÉSE A JOGALKOTÁSBAN

3.4.1. A diszkrimináció fogalma

A jelző nélküli „diszkrimináció” szinte kivétel nélkül mindig annak negatív formáját, azaz a hátrányos megkülönböztetést jelenti. Mivel az emberiség történetét sajnálatos módon átszövi e jelenség, mára könyvtárnyi szakirodalom taglalja mibenlétét, megnyilvánulási módjait, természetét, elméleti alapjait, definícióit. Az egyik igen népszerűvé vált definíció (Tomuschat 1981, 715.) értelmében „a diszkrimináció olyan megközelítést jelent, amely ésszerűtlen különbségtételt vezet be az érintett alanyi jogok élvezetével összefüggésben”. E definíció három állítást tartalmaz (Eide- Opshal 1990, 10.):

  • e megközelítés negatív hatású az érintett személyre;

  • ez a hatás a különbségtételből ered;

  • a különbségtétel ésszerűtlen és nem indokolható.

A diszkrimináció mindig több az egyszerű különbségtételnél, amely csak akkor torzul diszkriminációvá, ha egy személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy csoporttal történő összehasonlításban kezelnek másképpen – hátrányos módon. Igaz ez azokban az esetekben is, amelyekben a mérce azonos, de az adott élethelyzet eltérő. Tehát fogyatékosság esetében – a körülményeknek az ép emberekre szabottságával – éppen a fogyatékosság következtében sérül a jogegyenlőség és válik kérdésessé a jogok gyakorlásának lehetősége, legyen szó az egyes egyénekről vagy az egész társadalmi csoportról.

A diszkrimináció és az egyszerű különbségtétel közti eltérés talán leglényegesebb, s az Európai Emberi Jogi Bíróság által is megerősített ismérve, hogy az utóbbinak mindig vannak objektív, jogos, indokolható és igazolható okai. Diszkriminációnál a megítélés alapjául szolgáló szempont ezzel szemben irreleváns – azaz teljesen lényegtelen az adott kérdés, feladat, teljesítmény stb. szempontjából –, szubjektív, és a racionalitás szintjén teljességgel indokolhatatlan. Másik lényegi jellemző, hogy diszkrimináció esetében az elérni kívánt cél és a különbségtétel adott módja között nincs ésszerű egyensúly és arány (Bán 1991).

Ha például angolul és spanyolul beszélő, magas szintű szinkrontolmácsok számára hirdetnek állást, akiknek egy hatalmas előadóterem hátuljában elhelyezett tolmácsfülkéből, az előadótól távol kell dolgozniuk, nem diszkrimináció, ha nem vesznek fel valakit, aki társasági szinten többé-kevésbé jól elboldogul ugyan ezekkel a nyelvekkel, de a kívánt szaknyelvet nem ismeri, ha nem alkalmaznak egy szájról olvasó, súlyos hallássérültet vagy egy németül és kínaiul kiválóan, angolul és spanyolul azonban nem beszélő tolmácsot. Ami a kívánt teljesítmény megítélése szempontjából viszont teljesen lényegtelen, az az, hogy az adott személy nő-e vagy férfi, idős-e vagy fiatal, van-e testi sérülése, például kerekesszéket használ, szemüveges, vak vagy éppen élsportoló, alacsony-e vagy magas, fekete hajú-e vagy világítóan szőke. Ha logopédus tanárjelölteket keresvén, az egyenlő elbírálás örvén válogatás nélkül vesznek fel súlyosan raccsoló vagy selypítő diákokat is, nem biztos, hogy jó szolgálatot tesznek azoknak a kisgyermekeknek, akiknek e tanároktól kell majd elsajátítaniuk a tiszta r-ek és sz-ek kiejtésének tudományát. Fizikai alkat (testmagasság, csontozat, hajlékonyság stb.) alapján válogatják ki, hogy melyik gyermek milyen sportágban lehetne a legsikeresebb, atlétát, labdajátékost, súlyemelőt, tornászt ígérnek-e az adottságai, és senki nem tekinti diszkriminációnak, ha a tornasorban a legkisebbet nem választják be az iskolai kosárlabda-válogatottba. Készséget, tehetséget mérnek a zenei, képzőművészeti, balett- stb. főiskolák és egyetemek felvételi vizsgáin is, a leendő autóvezetők közül pedig kizárják azt, aki semmilyen szemüveg segítségével sem látja a közlekedési táblákat, nem tudja megkülönböztetni a pirosat a zöldtől, vagy súlyos esz- méletlenségi rohamaival veszélyeztetné nemcsak a saját, de a közlekedés többi résztvevőjének testi épségét is.

Mindezen fenti példákban élesen elkülönül a diszkrimináció, azaz a hátrányos megkülönböztetés az ésszerű különbségtételtől. Érdemes megjegyezni – annak bővebb kifejtése nélkül –, hogy nem minden diszkrimináció azonos a hátrányos megkülönböztetéssel, csupán a tilos diszkrimináció. Ez a munkavállalók alkalmazása során gyakorolt diszkrimináció tilalmát kimondó és az egyenlő munkafeltételek nemzetközi standardjait kidolgozó szervezet, az ILSEPD (International Labour Standard of Equality and Prohibition of Discrimination in Employment) meghatározása szerint az alábbi hét alapkategóriára vonatkozik elsősorban: faj, bőrszín, nem, vallás, politikai vélemény, nemzetiségi és szociális származás szerinti hátrányos megkülönböztetés (Ben-Israel 1998).

Elképzelhető, hogy egy munkaadó azért részesít valakit előnyben a nagyjából azonos színvonalú jelentkezők közül, mert az ugyanazt a műfajú zenét szereti hallgatni munka közben, mint ő. Ez nyilvánvaló diszkrimináció a másik műfaj kedvelőivel szemben, azonban, bár a munka szempontjából irreleváns, hivatalosan nem tilos. Emberileg pedig még meg is érthető, hogy valaki, aki például a magyar nótákat kedveli, nem óhajt egész nap hard rockot hallgatni, vagy fordítva.

3.4.2. A diszkrimináció jogi, illetve társadalmi értelemben vett megjelenési formái

A mindennapi életben a diszkrimináció bármely formája jellemzően előítéletes és stigmatizáló, legyen az beszéd, gesztus, egy sikerületlen vicc, csúfolódás, cinkos összekacsin- tás, olykor valamely írott szöveg. Megnyilvánulhat a rossz közeledésben is, vagy éppen a közeledés hiányában, a fölösleges, indokolatlan távolságtartásban, szegregálásban, sőt megalázásban. (Aki valakit megaláz, az is diszkriminál. Ritka, hogy egy ember mindenkit megalázna.)

Jogi szempontok alapján értelmezve a diszkrimináció megjelenésének lényegében három típusa különíthető el.

Az első a törvénybe foglalt hátrányos megkülönböztetés (nevezzük „nyílt negatív diszkriminációnak”), amely magában a jogszabályban intézményesíti az Alkotmányban tiltott hátrányos megkülönböztetés valamelyikét. így maga az adott jogszabály jelenti a hátrányos megkülönböztetést bizonyos csoportok vagy egyének valamely jogaira vagy kötelezettségeire vonatkozóan. Direkt, jogszabályban megfogalmazott diszkriminációval leginkább egy adott népcsoport, vallás stb. peremhelyzetbe kényszerítését vagy megsemmisítését célzó, szélsőséges, diktatorikus államok éltek és élnek (lásd a II. világháború náci törvényeit, a szocializmusban a „nép ellenségeinek” távol tartását a gazdaság, a tudomány, a kultúra stb. lényeges területeitől, manapság pedig a fundamentalizmus talaján álló államok vallási türelmetlenségét). Szerencsére ma már e közvetlen vagy direkt megjelenési forma civilizált jogállamokban meglehetősen ritka. Mivel a legtöbb ország alkotmánya kifejezetten tiltja a diszkrimináció minden formáját, az ilyen jogszabály rendszerint eleve alkotmányellenes lenne.

A hátrányos megkülönböztetés másik megnyilvánulási formájában – amelyet olykor „burkolt negatív diszkriminációnak” is neveznek – a törvényekben nem találhatók negatív diszkriminációt intézményesítő szabályok. Hiányoznak azonban azok a kötelezettségek vagy többletjogok, amelyek szükségesek lennének a jog érvényesülésének természeti, objektív korlátozottsága megszüntetéséhez. Ezért ebben a közvetett, indirekt formában a látszólag semleges, normál „játékszabályok” kifejezetten csökkentik a jogérvényesítés lehetőségét. Például minimálisak egy kulturálisan súlyosan hátrányos helyzetű, iskolázatlan személy jogérvényesítési eszközei, ugyancsak azok az ország nyelvét nem beszélő bevándorlóé. Nem sokban különbözik ettől annak a súlyosan mozgássérült, ép értelmű tanulónak a helyzete, akit ugyan semmiféle jogszabály nem foszt meg az integrált tanuláshoz való jogától, csak éppen a bejárati lépcsők miatt be sem juthat az iskolába, s így szegregált felnövésre kényszerül (oktatási diszkrimináció). Ugyanilyen diszkriminációt jelent az is, ha a közhasználatú épületek, intézmények vagy a tömegközlekedési eszközök nem akadálymentesek (kulturális, szolgáltatási, sport-, közlekedési stb. diszkrimináció), de az is, ha valaki a siketsége vagy látássérültsége következtében nem jut hozzá a megfelelő információkhoz például a közlekedési eszközökön, vasúton, elektronikus médiumokban stb. (információs diszkrimináció). Természetesen burkolt diszkrimináció az is, ha azonos korú és iskolai végzettségű sérült ember a társainál alacsonyabb bért kap (bérdiszkrimináció).

A harmadik formában nincs szó tételes jogi diszkriminációról, és nem is a természeti, objektív korlátozottságok megszüntetésének feltételei hiányoznak. Azonban a társadalmi környezet, a társadalmi adottságok, egyes társadalmi csoportok másokéhoz viszonyított, erőteljesen csökkent lehetőségei olyan hátrányos helyzetet teremtenek, amelyben lehetetlenné válik a jogérvényesítés és a jogszerű joggyakorlás. Mivel sem direkt, sem burkolt diszkrimináció nem lelhető fel benne, a diszkrimináció valamennyi formája közül ez a „társadalmi negatív diszkriminációnak” is nevezhető jelenség a legszívósabb és a legalattomosabb. Igen nehéz tetten érni, hiszen „csupán” egyfajta társadalmi közérzetet, hozzáállást, általános vélekedést jelent, amelyet elutasítás, megalázás, kirekesztés, a primitív, gyakran rosszindulatú sztereotípiákhoz való ragaszkodás s a legjobb esetben is csak lenéző sajnálkozás jellemez. A társadalmi diszkrimináció, mivel tételes jogsértés nem történik, jogilag nem szabályozható, tehát nem is szankcionálható: a társadalomra nem lehet jogszabályban emberséget, empátiát, szociális érzékenységet, szolidaritást parancsolni vagy ezek hiányát büntetni. A társadalmi attitűd változása pedig hosszú folyamat, s a leghatékonyabban maguk az érintettek tehetnek érte.

Igen szép és hiteles, ha a romák jogaiért nem romák állnak ki, és meggyőző, ha az antiszemitizmus ellen egy közismert keresztény ember emeli fel a szavát, de sérülteknél ez másképp van. Ha valaki két lábon járó emberként felszólal a középületek megközelíthetetlensége ellen, az a részéről igen szép, humánus cselekedet, amelynek azonban nem nagyon lesz visszhangja. Ha azonban három-négy, kerekesszékben ülő ember felsorakozik egy áruház bejárata előtt, és azt követeli, hogy ő is bejuthasson vásárolni, az megdöbbenti, elgondolkoztatja az embereket, és segít nekik megérteni a probléma lényegét.

3.4.3. Diszkrimináció és szociális kirekesztés

Hozzávetőleg a kilencvenes évek eleje óta a diszkrimináció szó mellett polgárjogot nyert a lényegében ugyanezt jelentő szociális kirekesztés kifejezés is. Ez nagy részben annak tulajdonítható, hogy az Európa Tanács zászlójára tűzte a szociális kirekesztés elleni harcot.

Amennyiben a diszkrimináció és a szociális kirekesztés fogalmainak jelentésudvarát megfelelően szélesen értelmezzük, világossá válik, hogy a kettő tartalmát tekintve egyáltalán nem áll távol egymástól, sőt lényegét tekintve gyakran azonos társadalmi megítélést takar. A súlyos szegénység, a hajléktalanság, a megbélyegzettség, a kitaszítottság, gettóba zártság stb. mind diszkrimináció és/vagy szociális kirekesztés eredményeképpen alakul ki. A társadalomból ilyen vagy olyan szempont alapján történő kirekesztés pedig azonos a diszkrimináció fogalmának meghatározásakor leírtakkal: másokétól eltérő mérce alkalmazása, alkalmaztatása, esetleg „alkalmazódása” a szegény, hajléktalan, megbélyegzett, számkivetett stb. személyre vagy csoportra.

Egy probléma példaszerű, modern megoldása: az emléktábla felirata Braille-írással is olvasható a márványlap alján

Bátran állítható, hogy a modern társadalmak két, talán legfájdalmasabb problémának tartott jelensége, a szegénység és a diszkrimináció valójában egyetlen rákfene, s ez a diszkrimináció. Végeredményét és hatásait tekintve ugyanis állítható, hogy a szegénység, a nyomor sem más, mint a hátrányos megkülönböztetés vagy szociális kirekesztés egyik válfaja – az egyedüli kivezető utat jelentő tanulásra szinte egyformák az esélyei az éhségtől a padból kiájuló kisgyereknek és a fizikai vagy szellemi adottságai miatt lekezelt és ellehetetlenített társának –, így bátran felállítható az a hipotézis, amely szerint a modern társadalom legsúlyosabb problémája maga a diszkrimináció.

3.4.4. A diszkrimináció és a szociális kirekesztés aktív és passzív formái: eredmény, illetve folyamat

A pontosság érdekében megkülönböztethetők az aktivitást, a szegregáló szándékot is feltételező szociális kirekesztés és a passzív szociális kirekesztődés, illetve ezzel analóg módon a diszkriminálás, illetve a diszkrimináció fogalmai is. Míg a diszkriminálás határozott, szándékolt tevékenységet takar, addig a diszkrimináció utalhat a hátrányos megkülönböztetés folyamatára vagy a már kialakult, diszkriminatív, diszkriminált helyzetre, állapotra. E különbség súlya olyannyira jelentős, hogy részben e szempont szerint válnak el egymástól a szakirodalom diszkriminációval foglalkozó elméletei.

A demokratikus döntéshozatalt, menetének hiányosságait, azaz a hátrányos megkülönböztetés folyamatát vizsgálják a folyamatelméletek (process-based theories) az ezen döntéshozatal eredményeképpen megszülető szabályokat, tehát magának a hátrányos megkülönböztetésnek az eredményét elemzik az eredményelméletek (result-based theories) (Koppelman 1996). További elemzési szempontokat vonnak be a stigma- tizációs elméletek, amelyek a diszkriminációval szinte mindig együtt járó stigmati- záció egymást erősítő kölcsönhatását állítják a középpontba (a diszkrimináció stig- matizál, a stigma pedig elősegíti a diszkriminációt). A csoporthátrány-elmélet nem elemzi sem a folyamatot, sem annak eredményét, hanem az érintett csoport szemszögéből vizsgálja meg, hogy tagjai, mintegy belülről, diszkriminációnak élik-e meg az adott helyzetet vagy sem (Sándor 1998). Ez lényegében az indirekt és a társadalmi diszkrimináció jelenlétét igyekszik tetten érni.