Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

3.7. A HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉST TILTÓ, ILLETVE AZ ESÉLYEGYENLŐSÍTŐ TÖRVÉNYALKOTÁS NEMZETKÖZI ELŐZMÉNYEI

3.7. A HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉST TILTÓ, ILLETVE AZ ESÉLYEGYENLŐSÍTŐ TÖRVÉNYALKOTÁS NEMZETKÖZI ELŐZMÉNYEI

3.7.1. Az emberi jogokkal kapcsolatos szemléletváltás

Mára köztudott tankönyvi adattá váltak azok a borzalmak, amelyeket a II. világháború körüli időkben az emberiség elkövetett önmaga ellen. Állati sorba taszított, végletekig kihasznált, fizikailag és lelkileg leírhatatlan módon megkínzott és megalázott milliók szenvedtek rabságban, adott politikai, vallási vagy nemzeti csoporthoz való tartozásuk, szexuális preferenciájuk, testi vagy szellemi fogyatékosságuk miatt. Hitler MeinKampf című írásában kifejezetten kitér a fogyatékossággal élőkre, azokat egy erős faj fennmaradása érdekében elűzésre ítéltnek bélyegezve. Sajnos a megerőszakolt jog lehetőséget adott erre, s a náci szellemiségű országokban sorra születtek olyan, a gyalázatot legitimáló jogszabályok, amelyek lehetőséget adtak például az „életre méltatlan” testi, érzékszervi vagy szellemi fogyatékos újszülöttek, gyermekek és felnőttek tudatos, aktív elpusztítására (Lifton 1986, Lányiné 1996a, Glass 1997, Wolinsky 2002).

Az egész emberiség közös bűntudattal gyászolt a múltján esett ezen lemoshatat- lan szégyenfolt miatt. Talán éppen e közös bűntudat vezetett annak a fokozott figyelemnek a felébredéséhez, amellyel végül a civilizált államok az emberi jogok felé fordultak.

„A II. világháború kegyetlenkedéseinek hatására vált korunk egyik globális jellemzőjévé az emberi jogok vagy alapjogok fajtáinak, tartalmának, biztosítékainak és korlátainak nemzetközi és belső jogi kimunkálására, meghatározására és érvényesítésére vonatkozó sokrétű erőfeszítés.” (Adám 1993).

A XX. század első kétharmadában tehát az emberi jogok előtérbe kerülése a fasizmus, a II. világháború és az önkényuralmi rendszerek borzalmainak hatására történik (Bokorné 1996). 1948. december 10-én került kihirdetésre az ENSZ Közgyűlése által megalkotott Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (Universal Declaration of Human Rights), amelyet két évvel később, 1950. november 4-én követett az Európa

Tanácsnak Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, ún. Római szerződése (ez utóbbit a Magyar Köztársaság az 1993. évi XXXI. törvényben hirdette ki). E dokumentumok közös jellemzője, hogy nemcsak nem tesznek különbséget ember és ember között, de kifejezetten meg is tiltják a bármilyen alapon történő diszkriminációt, a figyelem középpontjába pedig az ember és az emberi szabadságjogok kerülnek.

Az emberi jogokra irányuló általános figyelem mellett, illetve ezzel párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerültek a sérült emberek problémái is. A fejlődés motorjául szolgált a háborús sérült emberek rehabilitációja iránti, már említett, kényszerű kormányzati kötelezettség mellett az is, hogy a háború során szerzett technikai tapasztalatok jelentős részét végre a civil szférában is hasznosíthatták. Ez utóbbi nemcsak az antibiotikumok elérhetőségét jelentette a civil betegek számára, hanem a kommunikációs és híradási technikák, a speciális technológiák, anyagok és gépek, valamint a biotechnikai tudás beszivárgását is. Az elérhető eredmények felhívták a társadalom figyelmét a sérült emberek világára, amely lassan többet kezdett jelenteni a háborús veteránok csoportjainál, s az eleinte csak a veteránok számára elérhető gyógymódok és szolgáltatások mások számára is igénybe vehetőkké váltak.

Az elkövetkező évtizedekben a fejlődés két irányban történt: egyrészt sorra születtek az emberi jogok különböző aspektusait biztosító nemzetközi és nemzeti egyezmények, deklarációk és törvények, másrészt alulról építkezve, óriási társadalmi mozgalmak indultak a színesbőrűek, a nők, a legkülönbözőbb kisebbségek és végül a sérült emberek emberi és polgári jogai kivívása érdekében. Mint a későbbiekben látni fogjuk, ez utóbbi, nevezetesen a fogyatékosságügy és a jog összekapcsolódása nem történt automatikusan.

Az alábbiakban felsorolunk néhány olyan nemzetközi dokumentumot és eseményt (Degener 1995, Bokorné 1996, Cooper-Vernon 1996 nyomán), amelyek a legnagyobb hatással voltak a világ, és így Magyarország későbbi esélyegyenlősítő törvényalkotására (4. táblázat).

A nemzetközi szervezetekkel kötött nemzetközi egyezményeknek jogi kötőerejük van, azaz kötelezőek az azokat önként aláíró nemzetek számára. Ennek megfelelően a bennük foglaltakat figyelembe kell venni a nemzeti törvények megalkotása során, vagy ilyenek hiánya esetén meg kell alkotni a megfelelő törvényeket, tehát jelentőségük abban is rejlik, hogy emberi jogi szempontokból a kívánatos irányba terelgetik az országok jogalkotását.

E dokumentumok sorát az 1966-ban megalkotott Polgári és politikai, illetve a Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló nemzetközi egyezségokmány nyitotta meg (International Covenant on Civil and Political Rights – ICCPR és International Covenant on Economic, Social, and Cultural Rights – ICESCR). Az ICCPR az első generációs jogokat erősíti, 26. cikkelye pedig kimondottan tiltja a bármilyen alapú, bárkivel szemben gyakorolt diszkriminációt. Az ICESCR a második generációs jogok védelmében született, ezt erősíti a későbbiekben az Európai Szociális Charta. Folytatásukként 1969-ben megszületett az ENSZ egyik igen jelentős nyilatkozata, deklarációja a társadalmi fejlődésről, a Declaration on Social Progress and Development. Ennek 11. cikkelye megfogalmazza annak szükségességét, hogy megvédjék a gyermekek, idősek és a sérült emberek jogait, biztosítsák jólétüket, valamint védelmezzék a fizikailag és szellemileg hátrányos helyzetűeket. E nyilatkozatok (declarations), az egyezményekkel szemben, jogilag nem számonkérhetők, de erős vélemény- és irányformáló, komoly morális, etikai és politikai súllyal rendelkező dokumentumok. Egy-egy ilyen deklaráció közzététele után már nem „illik”, de nem is szokás annak a szellemével ellentétes nemzeti törvényeket alkotni.

1971-ben alkotta meg az ENSZ az értelmi fogyatékos személyek védelmében azt a nyilatkozatát – Nyilatkozat az értelmi fogyatékos személyek jogairól (Declaration of the Rights of Mentally Retarded Persons) –, amely direkt módon védi az értelmi képességeikben károsodott emberek jogait. 1. cikkelye kimondja, hogy az értelmi képességeiben károsodott személy, a lehetőségeinek megfelelően, ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint bármelyik ember.

3.1. táblázat - 4. táblázat A mai fogyatékossággal kapcsolatos törvényeket megalapozó nemzetközi emberi jogi dokumentumok

Dátum

Megalkotó

Cím

1948. dec. 10.

ENSZ Közgyűlés

Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (UNDHR)

1950. nov. 4.

Európa Tanács

Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Római szerződés (ECHR) (Mo. 1993. évi XXXI. tv.)

1960

UNESCO

Az oktatásbeli diszkriminációról szóló konvenció

1963

ENSZ Közgyűlés

Mindenféle faji diszkrimináció megszüntetéséről szóló konvenció

1966

ENSZ Közgyűlés

Polgári és politikai jogokról szóló nemzetközi egyezmény (ICCPR)

1966

ENSZ Közgyűlés

Gazdasági, szociális és kulturális jogokról szóló nemzetközi egyezmény (ICESCR)

1969

ENSZ

Nyilatkozat a társadalmi haladásról és fejlődésről

1971. dec. 20.

ENSZ Közgyűlés

Nyilatkozat az értelmi fogyatékos személyek jogairól

1975. dec. 9.

ENSZ Közgyűlés

Nyilatkozat a fogyatékos személyek jogairól

1979

ENSZ Közgyűlés

A nők elleni bármiféle diszkrimináció megszüntetéséről szóló konvenció

1981

ENSZ

A Rokkantak Nemzetközi Éve

1982

ENSZ Közgyűlés

A fogyatékos személyekre vonatkozó világprogram

1983. jún. 20.

ILO

Egyezmény a fogyatékos személyek szakmai rehabilitációjáról és alkalmazásáról

1986

EK

Sérült személyek alkalmazása

1989

ENSZ Közgyűlés

A gyermekek jogairól szóló konvenció

1990

USA

Americans with Disabilities Act (ADA)

1992

Európa Tanács

Javaslat: Átfogó politika a fogyatékos személyek rehabilitációjára

1992. dec. 3.

ENSZ Közgyűlés

E naptól ez évente a Fogyatékosok Világnapja

1993

ENSZ Közgyűlés

A fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségének alapvető szabályai (Standard Rules)


Az 1975-ös ENSZ-nyilatkozat szintén igen jelentős: a Nyilatkozat a fogyatékos személyek jogairól (Declaration on the Rights of Disabled Persons) megfogalmazza mindazokat az alapvető elveket, szabályokat és irányokat, amelyeket ma minden civilizált állam kötelezőnek érez magára nézve a sérült emberekkel kapcsolatos társadalmi elvárások és a jogalkotás vonatkozásában. Ha a gyakorlatban még nem is valósult meg minden elv maradéktalanul, az üzenet egyértelmű és kikerülhetetlen. A dokumentum félreérthetetlenné teszi, hogy a sérült ember elsősorban ember, és csak utána sérült, s ennek megfelelően

  • veleszületett joga van az emberi méltóságra;

  • joga van olyan méltó, normális és teljes életet élni, amilyent az adott társadalomban egyáltalán lehetséges;

  • ugyanolyan polgári és politikai jogai vannak, mint bárki másnak;

  • jogosult mindarra, ami képessé teheti az elérhető legmagasabb szintű függetlenségre;

  • jogosult rá, hogy a gazdasági és társadalmi tervezés minden pontján figyelemmel legyenek e csoport speciális szükségleteire;

  • jogában áll a családjával vagy nevelőcsaládjával élni, s csak akkor és annyi időre szükséges intézményi elhelyezése, amikor és ameddig ezt az állapota indokolja; ha mégis intézményben kell elhelyezni, az életkörülményeknek maximálisan meg kell közelíteniük a hasonló korú és nemű személyek normál életvitelét biztosító feltételeket;

  • védelmet kell élveznie minden kiszolgáltatottság, diszkriminatív, bántó vagy lealacsonyító szabályozással és eljárással szemben.

1981-et a Rokkantak Nemzetközi Évének (International Year of Disabled Persons) nyilvánították. Amikor az ENSZ meghirdette ezt a speciális évet, a következő megállapítás kíséretében tette:

„A világon több mint 500 millió ember [1996-ra ez a szám százmillióval emelkedett; WHO 1996] él valamiféle értelmi, fizikai vagy érzékszervi károsodás következményével. Ugyanazon jogok és egyenlő esélyek illetik meg őket, mint minden más embert. Mégis, túl gyakran szembesülnek a társadalom fizikai és szociális akadályaival, ami megfosztja őket a társadalmi életben való részvétel teljességétől. Emiatt szerte a világon gyermekek és felnőttek milliói kényszerülnek szegregált és kiszolgáltatott életre.” (Id. Cooper-Vernon 1996.)

A figyelemfelhívó év egyik legfontosabb eredménye az 1982-es A fogyatékos személyekre vonatkozó világprogram volt, amely előírta a kormányoknak a sérült embereket tömörítő, azok problémáival bármilyen szinten foglalkozó szervezetek aktív támogatását, szorgalmazta a velük való direkt kapcsolatteremtést, valamint részvételüket a fogyatékos emberekkel kapcsolatos valamennyi döntés előkészítésében.

1983-ban az ILO (International Labour Organisation), az ENSZ munkaügyi szakosított szervezete kiadta a 159., A fogyatékos személyek szakmai rehabilitációjáról és alkalmazásáról szóló egyezményét (Convention Concerning Vocational Rehabilitation and Employment), és megfogalmazta a 168. számú ajánlatát. Igen fontos előrelépésnek számított az aláíró országok azon vállalása, hogy ezentúl nemcsak specializált intézményekben és védett körülmények között biztosítják a szükséges szakképzést és foglalkoztatást, hanem integráltan, az épekkel azonos helyszíneken is. Ez volt az első komoly vívmány a munka területén évszázadok óta meglévő szegregáció megszüntetése felé.

Az 1989-es, a gyermekek jogairól szóló New York-i egyezményt, a Gyermekjogi egyezményt Magyarországon az 1991. évi LXIV. törvény tette a magyar jog részévé (a törvény teljes, hiteles szövegét lásd többek között Biró 1997, 25-45.). Az egyezményt a gyermekek jogairól szóló, 1959-es nyilatkozat alkalmazása során szerzett tapasztalatokkal bővítették ki. Ennek a törvénynek az elfogadásával Magyarország a New York-i egyezmény szellemében elismerte, hogy a gyermekeknek különleges támogatásra van joguk, és a velük kapcsolatos döntések meghozatalakor mindenekelőtt az ő érdekeiket kell szem előtt tartani. E törvény alapján semmilyen más érdek (gazdasági, önkormányzati, politikai, ipari, népesedési, költségvetési stb.) nem előzheti meg a gyermekek érdekeit (Biró 1997, 23.). Mivel e nemzetközi szerződés a magyar jogrend részét képezi, a gyermekeket érintő minden típusú és szintű szabályozásnak harmonizálnia kell vele. Nem véletlen, hogy ennek eredményeképpen mélyreható változások mentek végbe a magyar gyermekvédelemben is: kiemelt figyelmet kezdtek fordítani a gyermekek tényleges igényeire és érdekeire a válások, családjogi viták, intézeti elhelyezés, intézeti bánásmód megítélése stb. esetén. A törvény egyaránt biztosítja az ép és a fogyatékossággal élő gyermekek jogát az emberi élethez, elismeri a fogyatékos gyermekek különleges gondozáshoz és az állapotuk megszabta speciális ellátásokhoz való jogát, anélkül hogy ezzel az integrációs törekvések rovására a szegregációjukat erősítené.

1990-ben alkották meg a fogyatékossággal élő amerikai polgárok jogait kimondó és védő törvényt (Americans with Disabilities Act – ADA). Ez az első valódi, a legszélesebb értelemben vett esélyegyenlősítő törvény, amely nem kis részben a sérült emberek elsodró erejű polgárjogi mozgalmának köszönhetően született meg. E törvény valóban emberi jogi és állampolgári jogi alapokra helyezi a sérültség komplex kérdését, egyebek között tiltva a diszkriminációt és a szegregációt is, mint minden egyebet, amely a fogyatékossággal élő embert másodrangú állampolgárrá degradálhatná. A törvény érdeme még az is, hogy a más országokban hozott sok, hasonlóan jóindulatú törvénnyel szemben az ADA igen szigorú szankciókat helyez kilátásba a törvény megsértése esetére. Ezzel messze túllép az ún. deklaratív, azaz a jogokat csak „kinyilatkoztató” törvényeken, amelyek nem törekszenek a bennük foglaltak kikényszerítésére.

  1. től az ENSZ Közgyűlés nyomásának hatására december 3. lett a Fogyatékosok Világnapja (Day of Disabled Persons). Az ilyen jeles napok soha nem a cselekvést jelentik, s azt természetesen nem is pótolhatják, hanem csupán alkalmat nyújtanak az ismételt figyelemfelhívásra, a kihunyó parázs fellobbantására, a társadalom lelkiismeretének ébren tartására.

1992-ben az Európa Tanácsban javaslat született Átfogó politika a fogyatékos személyek rehabilitációjára címmel. Ez a dokumentum egyértelművé teszi, hogy a rehabilitáció komplex, több tudományágat érintő, multi- és interdiszciplináris terület, amelynek egységes kezeléséhez mind a szakemberek, mind pedig az érintett tárcák részéről komoly együttműködésre van szükség.

1993 októberében az ENSZ Közgyűlése elfogadta, majd megjelentette az azóta számos nyelvre lefordított, nagy jelentőségű, A fogyatékossággal élő emberek esélyegyenlőségének alapvető szabályai című állásfoglalását. Ez a híres Standard Rules, amely Magyarországon már két évvel később, 1995-ben megjelent a MEOSZ gondozásában. A dokumentum összefoglalóan, az élet minden területére kiterjedően fogalmazza meg a sérült emberek normális életvitelének feltételeit. Ezek megvalósulását évente nyomon követik az országjelentések és a civil szervezetek jelentései alapján.

  1. ban megalakult az Európai Unió keretei között az Európai Fogyatékos Személyek Parlamentje (European Disabled Peoples’ Parliament). Ez az informális, de nagyon is mértékadó csoport erőteljesen jeleníti meg a fogyatékossággal élők érdekeit, s igen sok civil szervezettől gyűjtött információival gazdag háttéranyagot szolgáltat az Európa Parlament ilyen irányú munkájához.

  2. ben jelent meg az Európa Parlament dokumentuma, a Jelentés az Emberi Jogi Találkozóról (Report of the Human Rights Meeting), amely huszonnégy nemzeti és európai, érintettekből álló szervezet állásfoglalását tartalmazza a sérültség meghatározása, a bioetika, eugenika, eutanázia, az önálló életvitel és a szexualitás kérdésköreiben.

3.7.2. Néhány nemzetközi példa a hátrányos megkülönböztetéssel szemben hozott protektív törvényekre

A hátrányos megkülönböztetéssel szemben hozott protektív törvényekkel is számos ország kísérletezett és kísérletezik szerte a világon. A mai napig ismert legeredményesebb megoldásnak a radikális antidiszkriminatív jogalkotás helyenként pozitív diszkriminációs elemekkel történő kombinálása mutatkozik.

  • Ausztrália: több egyidejűleg létező törvény biztosítja a sérültek alapvető jogait.

  1. ban született meg a Disability Discrimination Act, az egyik legmodernebb, a sérült emberek jogain alapuló törvény, amely létével elismeri, hogy a fogyatékosság nem egyszerűen kisebbségi kérdés, hanem sok sajátos vetülete is van. Végrehajtását a Federal Human Rights and Equal Opportunity Commission ellenőrzi, a Disability Discrimination Commissioner (kisebbségi ombudsman) útján. Amennyiben úgy érzi, diszkrimináció érte, vagy sérültek az egyenlő esélyekhez való jogai, ilyen irányú perében a bizonyítás terhe a sérült személyen van.

  • Franciaország: 1990 óta a Büntető törvénykönyv alapján büntethető az egészségi állapot vagy károsodás alapján történő diszkrimináció (igen súlyos pénzbeli vagy börtönbüntetés). Munkaadó nem utasíthat vissza ilyen alapon senkit, csak ha orvosi igazolás bizonyítja az alkalmatlanságot. A 20 főnél többet foglalkoztató munkaadóknak, mind a közszolgálati, mind pedig a magánszektorban, 6 százalék a kötelező alkalmazási kvóta.

  • Fülöp-szigetek: 1990 óta az Organisation of Disabled Persons szervezi és képviseli a sérültek ügyét. Alapjogaikat az 1987-es Alkotmány biztosítja, amely jogok hangsúlyozását és kiteljesülését szolgálja az 1992-es Magna Charta for Disabled Persons.

  • Hong Kong: 1994 óta az Equal Opportunity Commissionhoz lehet fordulni diszkriminációs panaszokkal a munka, a lakhatás, az akadálymentesség, szabadidő-eltöltés, oktatás, közlekedés stb. terén tapasztalt „indokolatlan nehézségek” vagy az „értelemszerű követelményeknek való meg nem felelés” miatt.

  • India: 1995-ben született egy javaslat, amelynek alapján kidolgozták az új, 1996-ban életbe lépett törvényt, külön diszkriminációellenes záradékkal a sérültek kihasználása ellen (például koldulásra kényszerítés). A törvény a siketek, vakok, mozgássérültek stb. mellett vonatkozik a leprásokra és az elmebetegekre is.

  • Írország: 1993-ban létesült a 60 százalékban sérült tagokat számláló Irish Commission on the Status of People with Disabilities, a kormány tanácsadó és információszolgáltató szerve. Jelentőségét mutatja, hogy a bizottság 1996-os jelentése szolgált az új törvény alapjául. 1977 óta kötelező a 3 százalékos alkalmazási kvóta, de csak a közszférában.

  • Kanada: 1984 óta szigorú antidiszkriminatív és esélyegyenlősítő szabályozás van érvényben abban az országban, amely a világon elsőként egészítette ki az Alkotmányát (Charter of Rights and Freedoms) olyan egyenlőségi záradékkal, amely a közszolgálati szférában megtiltja a megkülönböztetést. A tilalmazott okok között nevesítve szerepel a fogyatékosság. Ugyanitt szerepel az a kitétel, amely szintén megtiltja, hogy az ún. rásegítő szabályozást (affirmative action) diszkriminációként értékeljék.

  • Kína: 1990 óta él a diszkriminációt tiltó és bizonyos pozitív diszkrminációs lépéseket is tartalmazó jogszabály, noha azok, akik részt vettek az 1995-ben Pe- kingben megrendezett Nők Világkongresszusán, teljesen szegregált nevelésről, nagy intézményekről és a képzés és foglalkoztatás teljes hiányáról számoltak be a sérült emberek vonatkozásában.

  • Líbia: az 1981-es People’s General Congress Law No. 3. on Disabled Persons kimondja, hogy „minden sérült személynek joga van lakáshoz, otthoni gondozáshoz, segédeszközökhöz, oktatáshoz, rehabilitációhoz, munkához, jövedelemadó alóli mentességhez, akadálymentes tömegközlekedéshez, épületekhez és pihenőhelyekhez, valamint jogosultak vámmentességre és import segédeszközökre.

  • Nagy-Britannia: bár itt nincs hagyománya a probléma jogokon alapuló megközelítésének, speciális rendeletek különleges juttatásokat biztosítanak (járadékok, lakásadaptációhoz támogatás, parkolási lehetőségek stb.). 1995 óta folyamatosan történik a Disability Discrimination Act fokozatos bevezetése, amely átfogja az élet minden területét (segédeszközök, rehabilitáció, közlekedés stb.).

  • Németország: az alapjogok egy részét az Alkotmány fogalmazza meg. Újabban kiegészítették az „egyenlő védelemről” szóló paragrafusokkal, amely a fajta, nyelv, nemzet, vallás stb. szerinti diszkrimináció tiltása mellett nevesítve kitér a fogyatékosság miatti diszkrimináció tilalmára is. Nem kis részben a fogyatékossággal élők erőteljes Önálló Élet Mozgalmának a nyomására 2002 tavaszán fogadott el a Parlament egy komplex fogyatékosságügyi esélyegyenlősítő törvényt.

  • Nepál: 1982-ben a Rokkantak Nemzetközi Éve alkalmából törvényt alkottak, amely a sérültek politikai és gazdasági szükségleteit fogalmazza meg, preambu- lumában leszögezve, hogy a cél, hogy a sérültek aktív és produktív, egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárokká válhassanak.

  • Skandinávia: már a hetvenes évektől (bár Norvégiában csak 1993-ban foglalták törvénybe) igen fejlett, jogokon alapuló, integrációs célú törvénykezés a jellemző, amely nemcsak az állampolgári részvétel legszélesebb skáláját biztosítja, hanem átszövi az élet minden szegletét. Skandináviában mára az utca embere számára is természetes és ismert az akadálymentesség fogalma, a jelnyelv anyanyelvi jelentősége, az integrált oktatás, a sérültek önrendelkezése stb.

  • Thaiföld: 1992-ben lépett életbe a sérültek szociális és rehabilitációs szükségleteit biztosítani hivatott törvény, a Welfare and Rehabilitation Lawfor the Disabled. A munkáltatókat adókedvezményekkel serkentik a sérültek foglalkoztatására. Hasonló kedvezmények járnak az akadálymentesített épületekért, járművekért stb. Központi szerep jut a nemzeti regisztrációs bizottságnak, a Commission for Rehabilitation of Disabled Personsnak, amelynek a véleménye alapján igénybe vehetők a speciális egészségügyi és oktatási szolgáltatások. A bizottság munkavállalási és jogi tanácsadást is biztosít.

  • Uganda: az 1995-ös új Alkotmány tartalmazza a sérültek jogait, például a társadalom és az állam azon kötelességét, hogy elismerje a sérültek tisztelethez és emberi méltósághoz való jogát, biztosítsa, hogy elérhessék maximális fizikai és szellemi képességeiket. Az Alkotmány kimondja a Parlament kötelezettségét új, a sérülteket védő törvények megalkotására.

  • Új-Zéland: az 1994-ben megalkotott Human Rights Act kimondja többek között a sérültség miatti diszkrimináció jogtalanságát, s biztosítja, hogy a közszolgálati intézmények mindent megtegyenek a diszkriminatív helyzetek megelőzéséért. Egy érintettekből álló bizottság, a Disabled Persons Assembly monitorozza a törvény végrehajtását és tesz javaslatokat a szükséges módosításokra.

  • Zimbabwe: 1992-es törvényük, a Zimbabwe Disabled Persons Act hivatott biztosítani a sérültek rehabilitációját és segélyeit, egyidejűleg célul tűzve ki az egyenlő esélyek megteremtését. A komoly hatalommal bíró Országos Fogyatékosügyi Tanács, a National Disability Board biztosítja a törvény megvalósulását, segíti elő az esélyek egyenlősítését, követi az önálló életvitelt biztosító lehetőségeket, óvja a diszkriminációmentességet.

3.7.3. Egy konkrét példa: az Amerikai Egyesült Államok

Az USA megoldásaiban Kanadához és Ausztráliához legközelebb álló liberális jóléti államának szociális transzferei a „skandináv modell”-éhez képest határozottan mérsékeltek, segélyezési megoldásai jövedelemigazoláshoz kötöttek. Magánjellegű jóléti rendszerek és viszonylag alacsony szociális minimum garantálása jellemzi.

Öregségi és rokkantsági nyugdíjról 1935 (1988) óta rendelkezik törvénnyel, a táppénzt 1965-ben, a fogyatékossággal élő emberek betegségbiztosítását törvényi szinten 1972-ben szabályozták. A munkahelyi balesetekkel kapcsolatban már 1908-ban, a munkanélküliséggel kapcsolatosan 1935-ben rendelkeztek; ezótatöbb, részterületeket érintő és immár nem szövetségi, hanem állami szintű változást iktattak törvénybe.

Az Amerikai Egyesült Államoknak kifejezetten a szociális törvények családjába tartozó négy jogszabálya közül egy a hajléktalanokkal is foglalkozik, a többi három lényegében fogyatékossággal élő amerikaiakkal kapcsolatos: a fogyatékos gyermekeket megillető oktatásról (1975), a rehabilitációról (1973) és a diszkrimináció teljes kiküszöböléséről rendelkeznek. Az 1973-as Rehabilitációs törvény 504. szakasza tartalmazott már erős tiltást a fogyatékossággal élő emberek diszkriminációjával szemben, de csupán a szövetségi költségvetés által támogatott programok, illetve tevékenységek keretében. Ilyen jellegű szigorú és egyértelműen fogalmazott magas szintű jogszabály korábban nem létezett, az 1973-as esztendő mérföldkő lett nemcsak az amerikai fogyatékosságügyi politikában, hanem az egész világ rehabilitációs mozgalmainak történetében is. Mivel azonban az ominózus 504. szakasz nem teljes mértékben váltotta be a hozzá fűzött reményeket,[44] e tradíció következő, az előzőeknél is jelentősebb állomása a George Bush elnök által 1990 júliusában aláírt antidiszkriminációs törvény, mely célja szerint pontosan körülhatárolja a diszkrimináció fogalmát, de immár nemcsak a foglalkoztatásban, hanem a telekommunikáció, a hírközlés, a közlekedés és a bárki által igénybe vehető szolgáltatások (szálláshelyek stb.) teljes területén megtiltja a hátrányos megkülönböztetést.

A „fogyatékosságon alapuló diszkrimináció világos és átfogó tilalmának megállapításáról” rendelkező törvény, azaz rövidebben „a fogyatékossággal élő amerikaiak 1990.évi törvénye”, a nagy hírnévre szert tett ADA, az Americans with Disabilities Act a célkitűzések megfogalmazása és az obligát meghatározások után az alkalmazás területeiről és módjáról rendelkezik a közszolgáltatásokban, a közszállításban, a magánszervezetek által működtetett szállásadás és szolgáltatások s a telekommunikáció területén. A törvény az 1934-es ún. Kommunikációs törvényt (a. m. médiatörvény) is kiegészítette a hallás-, látás- és beszédkárosult emberek számára szükséges, speciális technológiák alkalmazási kényszerével (például szövegtelefon: TDD).

A törvény annak a fogyatékossággal élő, mintegy 43 millió amerikai állampolgárnak az érdekében született, akiknek a diszkriminálása és izolálása történelmi tendenciaként az 1973-as törvény ellenére is folytatódott az országban. A negatív megkülönböztetés – a már említett szférákon kívül – megfigyelhető volt a tanulás, a lakásépítés, az üdülés, az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele, a különféle közintézmények (könyvtárak, múzeumok, sportlétesítmények stb.) használata, sőt a szavazás területén is. A magas szintű jogszabály rendelkezéseit feltétlenül indokolja, hogy szemben a bőrszínük, etnikai hovatartozásuk, nemük, nemzetiségük és vallásuk folytán hátrányos megkülönböztetést szenvedő személyekkel, a fogyatékossággal élő embereknek gyakran nem volt lehetőségük sérelmeik hivatalos orvoslására. A törvény célja ennélfogva, hogy világos és egyértelmű keretet, illetve végrehajtási utasítást biztosítson a diszkriminatív esetek kiküszöböléséhez. Ennek érdekében a törvényalkotók részletesen meghatározzák az esélyegyenlőség biztosítása érdekében elengedhetetlen kiegészítő segítséget és szolgáltatásokat (megfelelően képzett jeltolmácsok halláskárosultak számára; képzett felolvasók és magnószalagos szövegek, hogy a gyengénlátók vizuális információkhoz is hozzájuthassanak; megfelelő eszközök, felszerelések, akciók). A „fogyatékosság” fogalmát lényegében az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének, a WHO-nak az akkor érvényben lévő definíciója alapján használták: az egyén olymértékű fizikai vagy szellemi károsodásaként, mely alapjaiban korlátozza őt egy vagy több alapvető élettevékenységében, szociális szerepeinek betöltésében.

A diszkriminációval kapcsolatos általános szabály lett, hogy – a jogilag pontosan körülhatárolt – jogi személy, gazdasági egység nem diszkriminálhat képzett sérült személyt annak fogyatékossága miatt sem a munkára való felvételkor, sem pedig az alkalmazás körülményei, a munkahelyi előmenetel, díjazás, elbocsátás, munkaértékelés stb. tekintetében. További szigorú előírás lett, hogy a közszolgálati szállítószervezetek – városi és helyi érdekű autóbuszok, villamosok, metrók, vasutak – nem vásárolhatnak, de nem is lízingelhetnek fogyatékos, illetve kerekesszéket használó személyek számára nem alkalmas szállítóeszközöket. Vizsgálatokat végezni, tanfolyamokat tartani pedig csak a fogyatékossággal élő emberek számára is elérhető helyszíneken szabad. Bizonyított törvénysértés esetén a rendkívül magas, esetenként több százezer dollár nagyságrendű pénzbírság mellett a bíróság kötelezően elrendeli a jogsérelem azonnali megszüntetését (például megfelelő rámpa vagy lift beszerelését, jeltolmács alkalmazását stb., amíg azonban ez meg nem történik, be is zárathatja az adott intézményt, éttermet stb.!), a nem jelentéktelen perköltség megfizetését, s nemritkán magas kártérítést is megítél a jogsérelmet elszenvedett személy nem vagyoni kára (például az emberi méltóságán esett sérelem) kompenzálására. Ráadásul az ilyen esetek hangos és éles sajtóvisszhangja rossz fényt vet az elkövetőre, akinek a számára így a vonatkozó jogszabályok megszegése anyagilag is és erkölcsileg is kemény következményekkel járó „feledékenységnek” bizonyul.



[44] A pozitív diszkriminációs rendelkezések az USA-ban jártak ennél alcsonyabb hatékonysággal is. Sowell jegyzi meg, hogy „az Egyesült Államokban csodájára jártak, mennyire megemelkedett a feketék alkalmazása a hetvenes évek során a szövetségi intézményekben... Az olyan magáncégeknél azonban, amelyeket nem kötöttek szerződések a szövetségi kormányhoz, a feketék alkalmazása éppenséggel lecsökkent 1970 és 1980 között.” (Sowell 1991, 39.) Makroszintről nézve tehát csupán helycsere történt.