Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

3.9. KÜLÖNBSÉG A TÖRVÉNYEKBEN BIZTOSÍTOTT ÉS A GYAKORLATBAN MEGVALÓSULÓ ESÉLYEGYENLŐSÉG KÖZÖTT: A POLITIKAI ÉS A SZOCIÁLIS JOGOK NEVEZETES OLLÓJA

3.9. KÜLÖNBSÉG A TÖRVÉNYEKBEN BIZTOSÍTOTT ÉS A GYAKORLATBAN MEGVALÓSULÓ ESÉLYEGYENLŐSÉG KÖZÖTT: A POLITIKAI ÉS A SZOCIÁLIS JOGOK NEVEZETES OLLÓJA

Az emberi jogok eszmerendszerét sokan a felvilágosodás korából származtatják, s úgy vélik, eredeti szerepe szerint az egyén erősítésére szolgált az államhatalommal szemben. Olykor a polgárság eszközének is tekintik, amellyel az a politikai hatalomból kívánt magának részt szerezni. Lényegét tekintve az emberi jogoknak számos meghatározása létezik: némely megfogalmazás szerint a szabadságot és egyenlőséget jelentik, más a méltányosság fegyvereinek, a kirekesztés elleni orvosságnak tartja azokat; felbukkan olyan vélekedés is, hogy az emberi jogok a hatalommal szembeni ellenállás, a közösségbeli létezés elengedhetetlen feltételei, azonban a leggyakrabban mégis az emberi méltóság védelmét és biztosítását tartják az emberi jogok esszenciájának (Weller 2000, 18.). Az azonban bátran elmondható, hogy egy adott korban biztosított minőségű és mennyiségű emberi jogok mindig annak az adott társadalomnak az erkölcsi értékrendszerét tükrözik.

Szerteágazó mivoltuk miatt mindig törekedtek az emberi jogok áttekinthető csoportosítására (például egyéni, illetve kollektív jogok; abszolút, tehát nem korlátozható, illetve korlátozható jogok; állami beavatkozást igénylő, illetve nem tűrő jogok; bírói úton kikényszeríthető, illetve nem perelhető jogok; stb. – Weller 2000, 22.), azonban ezek inkább a jogi útvesztőkben segítenek eligazodni, a „civil” gondolkodás számára nem sokat mondanak. A pusztán érdeklődőket talán az ún. generációk szerinti felosztás viszi legközelebb az emberi jogok megértéséhez. Amint az emberek generációi követik egymást időben, ugyanúgy születtek meg az első, második, majd az utóbbi évtizedekben a harmadik generációs jogok. Nevezik ezeket fejlődési vagy környezeti jogoknak, de szolidaritási jogoknak is, ideértve a békéhez, a fejlődéshez és az egészséges környezethez való jogot is (Weller 2000, 22.). E harmadik generációs jogok nem teljesen letisztultak, hiszen megvalósításuk messze meghaladja egy-egy állam lehetőségeit, egyéni jogként, esetleg bírói úton való érvényesítésük pedig jelenleg még vitatott. Az első és a második generációs jogokkal kapcsolatban azonban az álláspontok kikristályosodtak, s e fogalmak lényegében világszerte azonos értelemben használatosak. Gondolatmenetünk és a fogyatékosságüggyel való kapcsolatuk miatt a jogok generációinak e két utóbbi csoportjával kicsit elmélyültebben foglalkozunk a továbbiakban.

3.9.1. Első generációs jogok: szabadságjogok

AII. világháború után megnőtt jelentőségű emberi jogok fajtáit és a velük kapcsolatos elvárásokat elsőként az 1948-as, az ENSZ által kibocsátott Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, majd az 1950-es, Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, ún. Római szerződés határozza meg. Olyan jogokat nevesítenek, mint amilyen például a jog az élethez, biztonsághoz, emberi méltósághoz, a kínzástól, rabszolgaságtól és erőszaktól való védelemhez, a bíróságok előtti egyenlőséghez, igazságos tárgyaláshoz, a békés gyülekezéshez, a magánélethez, házassághoz, családalapításhoz, önrendelkezéshez, a véleménynyilvánításhoz, szabadsághoz, egyesüléshez, a lelkiismeret, a gondolat és a vallás szabadságához. Ezek alapvető, elidegeníthetetlen, megkérdőjelezhetetlen jogokká váltak, amelyek mindenkit megilletnek annál a puszta ténynél fogva, hogy az emberi faj tagjaként jött a világra. Létjogosultságukat egyetlen, magát civilizáltnak valló ország sem meri nyíltan megkérdőjelezni, s annak ellenére, hogy naponta durván megsértik őket szerte a világon – lásd az éhező gyermekeket, a szexuálisan kihasznált kiskorúakat, a ma véres háborúiban megkínzott rabokat és meggyalázott holttesteket, és sajnos a sor folytatható lenne –, ezen alapjogokat a legtöbb ország beemelte a saját nemzeti alkotmányába. Az ilyen univerzális és regionális síkon létrejött nemzetközi okmányok elfogadása mintegy „belépőjegyül” szolgál az államok mai modern közösségébe (Bokorné 1990). S önmagukban nem is pusztán ezen jelentős dokumentumokban foglaltak az emberi jogok legerősebb védelmezői, hanem a deklarálásukkal együtt létrehozott, az egységes jogalkalmazást biztosító és az annak során azt egyben tovább is fejlesztő ellenőrzési mechanizmusok (Bokorné

1991.)

Magyarország 1990. november 5-én csatlakozott a Római szerződéshez. A csatlakozás szigorú következményekkel jár: kötelezi a magyar államot a benne foglaltak megtartására és a belső törvények meghozatalakor maximális figyelembevételükre. A Magyar Köztársaság joghatósága alá tartozó polgárokat (jogalanyokat) kettős, nemzeti és nemzetközi védelmet élvező jogosítványokkal ruházza fel (Ádám 1993). Az egyezmény szelleme és betűje olyan jelentőségre tett szert, hogy mára, ha egy ország „stabil belső viszonyairól” beszélnek, ez szinte egyenlő az emberi jogok országon belüli érvényesülésével. Az a felismerés pedig, hogy az egyre veszélyesebbé váló, modern tudományos-technikai vívmányokkal csak az emberi jogok teljességét élvező ember tud felelősen élni, további, rendkívüli súlyt adott e jogoknak (Bokorné

  1. . Így az emberi jogok biztosításának ügye messze túlnőtt a lelkes emberbarátok, filoszok és harcos civil szervezetek ténykedésén, annak az állami politika szintjére kellett emelkednie. S míg korábban az állami politika hagyományosan teljes egészében a belső joghatóságok kompetenciájába tartozott – póriasan fogalmazva, senkinek nem volt semmi köze hozzá, hogy mi történik egy másik ország határtain belül –, ma ennek bizonyos részei, így az emberi jogokra vonatkozó szabályozás is, nemzetközi szabályozás tárgya. Emberi jogi jogsérelmek esetére nemcsak az ismert nemzetközi szervezetek – például Amnesty International, Human Rights Watch stb. –, hanem gondosan kiépített, formális nemzetközi jogorvoslati rendszer is rendelkezésre áll Strasbourgban, így az Emberi Jogok Európai Bizottsága, az Emberi

Jogok Európai Bírósága,[45] valamint a Miniszterek Bizottsága. A jogtudósok némelyike kételyeket fejez ki az emberi jogok valódi jogi természetével kapcsolatban, azaz azt állítják, hogy az emberi jogok, „megalapozottságuktól függetlenül, jogilag veri- fikálhatatlanok, és pusztán egy sajátos pszichológiai igény kielégítését kísérlik meg” (Sajó 1990). Eszerint az emberi jogok jogi természetét csak az erősíthetné meg, ha a szabályozásban nem puszta elvként fogalmazódnának meg, hanem igen kemény következményeket vonna maga után figyelmen kívül hagyásuk. A fogyatékossággal élő ember sajnos saját napi tapasztalatával erősítheti meg, hogy a jogtudósok ezzel kapcsolatos vitái nem légből kapott, elméleti szócsaták: számukra az emberi jog gyakran valóban nem más, mint fikció.

Sajnos jó példa erre az egyik polgármester válasza, aki arra a kérdésre, hogy hogyan óhajtja elősegíteni, hogy a kerületben élő nagyszámú mozgásában akadályozott személy az esélyegyenlőségi törvény értelmében bejuthasson a polgármesteri hivatalba, a következő választ adta: „Csak nem képzelik, hogy maguk miatt feltöretem a márvány előcsarnokot?!”

3.9.2. Második generációs jogok: gazdasági, szociális és kulturális jogok

A XX. század utolsó harmadában már a harmadik évezred igényei diktálták az emberi jogok érvényesülésével kapcsolatos törekvéseket (Bokorné 1996). Ennek megfelelően az emberi jogok katalógusa kibővült, és az előbbiekben taglalt első generációs, azaz hagyományos polgári és politikai jogok mellé felsorakoztak a második generációs, gazdasági, szociális és kulturális jogok. Megszületésüket az a sajnálatos felismerés siettette, hogy az első generációs jogok érvényesülése nem következik automatikusan a puszta tényből, hogy azok benne foglaltatnak egy alkotmányban. Hiába illetnének meg valakit nemes szabadságjogok, ha nincs emellett joga a szociális biztonsághoz, a megfelelő életkörülményekhez, az egészségügyi ellátáshoz, a legmagasabb szintű fizikai és lelki egészséghez, oktatáshoz, a kulturális szabadsághoz, a tudományos fejlődés élvezetéhez, az igazságos és előnyös feltételek között végzett munkához, a pihenéshez, a szervezkedéshez és a sztrájkhoz, a családnak és a gyermekeknek a védelemhez és mindezeken a területeken a megkülönböztetésmentes bánásmódhoz, tehát tekintet nélkül a nem, kor, bőrszín, nyelv, politikai vélemény, vallás, szociális helyzet és egyéb különbözőségek okozta eltérésekre. E fenti jogok tartoznak a második generációs, azaz a szociális, kulturális és gazdasági jogok közé. Olyan alapdokumentumok tartalmazzák őket, mint az ENSZ Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, valamint az 1966-os Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya. Nem kevésbé emberi jogok, mint az első generációs jogok közé tartozók, csak történelmileg később, más körülmények között, más motivációtól indíttatva alakultak ki.

Magyarországon az Alkotmány I. fejezete megemlíti, az alapvető jogokat és kötelességeket rögzítő XII. fejezet pedig felsorolja a második generációs emberi jogokkal, a gazdasági, szociális és kulturális jogok szabályozásával kapcsolatos legfontosabb alapelveket (70/B, D, E, F, G §§). E fentebb felsorolt, változatos jogok szorosan összefüggnek egymással, s szinte lehetetlen valamennyit egyértelműen besorolni a három kategória valamelyikébe (Juhász 1995).

3.9.2.1. A gazdasági, szociális és kulturális jogok sajátos természete

A gazdasági, szociális és kulturális jogok még ma sem olyan maguktól értetődőek, mint amilyen természetessé váltak mára az ún. szabadságjogok. Az előbbiek Magyarországon sem tartoztak hagyományosan az emberi jogok kategóriájába. Elsőként az oktatáshoz való jog került be az Alkotmányba, de nem jogként, hanem szabadságként, majd ehhez csatlakozott a tudomány szabadsága, a kulturális értékek szabad élvezetének joga, s később került nevesítésre az oktatás terén az állami kötelezettségvállalás mértéke és természete. A szociális és az egészségügyi szférában pedig hamarabb jelent meg az állami kötelezettségvállalás, mint ahogy a kapcsolódó jogosultságok alapjoggá váltak volna (Szamel 1993).

Azzal a véleménnyel szemben, mely szerint azért fontos a szociális jogokat az alkotmányban megjeleníteni, mert csak akkor válnak diszkriminációs tilalom alá eső alapjoggá, akad ellentétes álláspont is. Eszerint a gazdasági, szociális és kulturális jogok az emberi jogok között a „legkétesebbek” és jogi szempontból a legkevésbé értelmezhetők; objektív, értékmentes alapon is értelmezhetetlenek, s még értékkategóriaként is meglehetősen relatívak és viszonyfüggők, amennyiben garantáltsá- gukat lényegében az állami kötelezettségvállalás mértéke szabja meg (Szamel 1993). Ez azonban emberi jogi szempontból mindig relatív mérce marad, mert vagy állami túlvállaláshoz vezethet, vagy a jogosultság bevallottan gazdaságfüggő, azaz változékony marad (lásd a jóléti államok gazdasági recessziós időszakaiban a szociális, kulturális, oktatási és egészségügyi kiadások elsőként való visszafogását). Sajnos e változékonyságot szinte szentesíti az 1961-ben megszületett Európai Szociális Charta – az egyéni jogokat közvetve biztosító normák rendszere – és az említett 1966-os Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya is, amely csak annyit tesz a részes államok kötelezettségévé, hogy

  • gazdasági teljesítőképességüktől függően,

  • a rendelkezésükre álló valamennyi erőforrást igénybe vegyék annak érdekében, hogy

  • minden lehetséges eszközzel,

  • biztosítsák a nemzetközi okmányokban elismert jogok egy minimális szintjét, azaz kötelező magját,

  • efelett pedig fokozatosan, vagyis tendenciájában kíséreljék meg biztosítani azokat.

Az államokra rótt egyetlen azonnali kötelezettség az elérhető jogok diszkriminációmentes élvezetének szavatolása (Weller 2000, 25.).

Igaz, valamilyen módon azért igyekeznek határt szabni a fokozatosságnak: a Limburgi elvek 16. cikkelye kimondja, hogy a gazdasági, szociális és kulturális jogok tekintetében az ezeket szolgáló lépéseket az államoknak azonnal meg kell kezdeniük, s a fokozatos megvalósítás lehetősége a 21. cikkelyben foglaltak alapján „semmilyen körülmények között nem értelmezhető oly módon, hogy az államoknak jogukban állna a teljes biztosítást szolgáló erőfeszítéseket bizonytalan időre elhalasztani” (The Limburg principles 1990). E fokozatosságból is adódhatnak olyan problémák, hogy az alkotmányban jogokként deklarált „ígéretek” nem valósulnak meg. Az azonban nyilvánvaló, hogy lényegében az állam „jóindulatán”, az uralkodó párt(ok) prioritásain múlik, hogy mit ítélnek teljesíthetőnek a jelenben, és mit gondolnak fokozatosan megvalósítandónak a későbbiekben. A mindenkori kormányhatalomé a döntés joga: vadászrepülők-e, vagy „villanyfény, kőház, iskolák, ku- tak”[46]...

3.9.2.2. A második generációs jogok jogi kikényszeríthetőségének problémái A szatellita jogok

A jogi természet tisztázatlansága, mondhatni, kétarcúsága komoly problémákat vet fel a kikényszeríthetőség terén is.

A gazdasági, szociális és kulturális jogok mint alanyi jogosultságok két csoportba sorolhatók: az egyik a gazdasági, szociális és kulturális szabadságjogok. Ezek lényegében gazdasági, szociális és kulturális jelentőségű szabadságok, amelyek esetében az állami kötelezettség alapvetően negativisztikus, tehát az államnak pusztán el kell tűrnie azok gyakorlását. Tevőlegesen csak a joggyakorlás védelmével kapcsolatban szükséges fellépnie, illetve hozzá kell járulnia a gyakorlás feltételeinek megteremtéséhez. Tipikusan ilyen szabadságjogok például a szakszervezeti szervezkedés szabadsága, a sztrájkjog, a foglalkozás megválasztásának szabadsága, a tanszabadság. A másik csoportba tartozó gazdasági, szociális és kulturális jogok esetében az állami magatartás lényegében pozitív, tevőleges, és valamilyen – gazdasági, szociális és kulturális – állami szolgáltatás nyújtására való jogosultságot jelent. Ez a szolgáltatás biztosítja az oktatáshoz, egészséghez, lakáshoz, szociális gondoskodáshoz való jogok esetében a jogérvényesülés alapját (Kardos G. 1996a), hiszen mihez kezdhet valaki az egészséghez való jogával, ha nincs szakrendelő, a rendelőben műszer, a műszerhez működtető és karbantartó.

A gazdasági, szociális és kulturális szolgáltatási jogok tekintetében a jogi kikény- szeríthetőség – tehát az állam ilyen irányú kötelezettsége is – relatív. E relativitás kivédésére szolgálnak az ún. szatellita jogosítványok, amelyeknek a kikényszeríthető- sége, a rájuk vonatkozó alacsonyabb rendű jogszabályok alapján, már egyéni jellegű. A szatellita jogokból eredő kötelezettségek mindig korlátozottak, s csak reális, józanul megvalósítható állapotok elérését tűzik ki célul. Ilyen szatellita jog a munkával kapcsolatban például a szakképzéshez való jog vagy a munkanélkülieket megillető támogatáshoz való jog. Témánk szempontjából igen fontos, hogy idesorolható a szellemileg, illetve fizikailag hátrányos helyzetben lévő személyek joga a speciális bánásmódra (Kardos G. 1996a).

Magyarországon az Alkotmány nem választja szét az alanyi jogként megfogalmazott polgári és politikai jogokat a gazdasági, szociális és kulturális szolgáltatási jogoktól, és nem tesz különbséget közöttük a jogi úton történő kikényszerítést illetően sem. A gyakorlatban a szociális és kulturális jogok kikényszeríthetősége mégis elég nehéz, bár az Alkotmánybíróság több esetben hangsúlyosan elősegítette ilyen jogok érvényesülését. A vonatkozó előírások azonban csak akkor válhatnak az emberi jogok valódi részévé, amikor már nem egyszerűen állami célokként, feladatokként szerepelnek, hanem a jog eszközeivel kikényszeríthető alanyi jogokká válnak, még akkor is, ha nem az államhatalmat korlátozzák, hanem pozitív állami kötelezettségvállalást jelentenek (Schmidt 1994).

3.9.2.3. A fogyatékosság jogának viszonya a szociális jogokhoz

Alkotmányjogászok és emberi jogokkal foglalkozó szakemberek körében tipikusnak mondható álláspont az, amely szerint „A fogyatékos személyek jogai jogi természetüket illetően többnyire a gazdasági-szociális jogokéhoz állnak közelebb, azok tartalma ugyanis valamilyen állami materiális szolgáltatás nyújtására való jogosultságot jelent.” (Kardos G. 1996a).

Ha ez így van, akkor e megfogalmazás alapján nem beszélhetünk sem igénybevételi jogosultságról, sem ellátási kötelezettségről. Kínálati piac esetében az állam materiális szolgáltatása pénzbelire váltható. Így az illető maga vásárolhatja meg azt a szolgáltatást, ellátási formát, amelyre állapotából adódóan szüksége lehet, és ehhez legfeljebb szakmai segítséget kap. Magyarországon azonban a jelen viszonyok között ez a forma nem érvényesülhet, mert a sérült emberek, fogyatékossággal élők számára felajánlott, többségükben nehezen hozzáférhető szolgáltatások száma korlátozott, az elérhetők pedig igen költségesek.

A fogyatékossággal élő személyek jogai azért is kétértelműek, mert beállítódás, megítélés, kultúra, szocializáció, empátia, szolidaritás stb. kérdése, hogy ki minek ítéli a jogaikat. Sok esetben teljesen szubjektív megítélés kérdése, hogy egy kerekesszéket használó embernek például egy étterembe, könyvtárba, moziba, sportpályára, postára, rendelőbe való bejutásánál mi a fő szempont, a bejutás ténye-e, vagy annak a módja is. Vajon emberi jog-e, hogy akadálytalanul, önállóan, senki segítségére nem szorulva, bárkivel azonos módon igénybe vehesse valaki mindazt a lehetőséget és szolgáltatást, amelyet a társadalom a többi tagja részére felajánl? Ha igen, minden olyan esetben, amikor ez nem valósul meg, az illető alapvető emberi jogai sérülnek. Ha azonban a bejutásnak csak a tényét tekintjük, a megvalósulás módját nem (tehát bejut segítséggel, járókelők által toligálva, megfelelő segítség kivárása után, ételliften, szeméttárolón, vécén stb. keresztül), akkor a hagyományos sztereotípiák számos kézenfekvő választ kínálnak.

„Örüljön, hogy bent van, ha elég gazdag lesz az ország, majd olyanra építik a főbejáratot, hogy ő is bejuthasson rajta.” Vagy: „Nem kötelező egy sérültnek étterembe, moziba meg szórakozni járni, nézheti a televíziót.” Vagy: „Nem kell olyan követelőzőnek lenni, ha oda nem jut be, menjen máshova.”

Az ingerült vagy lekezelő sztereotípiákban szó sem esik az emberi jogokról, arról, hogy ami valamennyiünk számára alapvető szabadságjog, az a fogyatékossággal élő embernek csupán „adományozott lehetőség”, s mint ilyen, vagy megteremthető, vagy nem, vagy biztosítja az állam, vagy nem.

Sajnos a sérült emberekkel kapcsolatos, igen pozitív szemléletű 1998. évi XXVI., a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvényben nem egészen pontosan tisztázott sem a jogok tartalma, sem pedig az, hogy a bennük foglalt magatartás kitől várható el. Kardos (1996b) szerint ez azért igen nagy hiba, mert a tartalom és a kötelezettségvállalás igen pontos meghatározása nélkül félő, hogy az esélyegyenlőség – bármely más olyan joghoz hasonlóan, amelynek tartalma, kikényszeríthetősége és a mellé rendelt kötelezettségek természete nem pontosan meghatározott – hangzatosan megfogalmazott államcél marad csupán.

Tehát sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem nehéz a mindenkori hatalom számára, hogy a fogyatékossággal élők jogait leszorítsa a másodlagosként kezelt, másodrangúnak tekintett, meglehetősen szűkös anyagi háttérrel rendelkező, nehezen érvényesíthető s alig számonkérhető második generációs jogok szintjére. S ha ez megtörtént, mindig lehet hivatkozni a szegényes erőforrásokra, a fokozatosság elvére, a jó szándékú törekvésekre stb. Az 1998. évi XXVI. tv. megvalósulása így tipikusan a szociális jogok útját példázza, mind a mellé rendelt anyagiak, mind pedig a végrehajtási rendeletek pontatlanságai és hiányosságai, valamint a jogorvoslati lehetőségek erőtlensége tekintetében is.

3.9.3. Azonosságok és különbségek az emberi jogok csoportjai között

Napjainkra mind a nemzetközi szervezetekben, mind pedig azok jelentős dokumentumaiban mára teljesen elfogadottá vált az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok két generációja egyenrangú, interdependens és egymástól szétválaszthatat- lan (Gomez 1995; Weller 1996, 2000). Ez azt jelenti, hogy a civil és állami szervezetek egyetértenek abban, hogy a szociális, kulturális és gazdasági jogokat ugyanolyan erővel kell védeni és megvalósulásukat elősegíteni, mint a klasszikus, alapvető emberi jogokét. Bokorné (1996) szerint: „Az univerzális és regionális nemzetközi szervezetek számos állásfoglalása kifejezésre juttatja az első és a második generációba tartozó jogok szétválaszthatatlan egységét. Nyilvánvaló például az élethez való jognak az egészséghez való joggal vagy a politikai jogoknak a művelődéshez való joggal meglévő szoros összefüggése.” Valóban nyilvánvaló, hogy nem érvényesülhet például annak a mozgássérült embernek a tanuláshoz való joga, aki akadálymentesítés híján nem tud bejutni az egyetem könyvtárába vagy egyes tantermeibe, és súlyosan sérül a foglalkozás szabad megválasztásához való joga annak a vak fiatalnak is, aki ugyan programozó matematikus szeretne lenni, de az intézetben, ahol él, csak a kosárfonás és a kefekötés között választhat.

Az azonosságok mellett azonban különbségek is fellelhetők.

Míg a szabadságjogok az államhatalom és annak beavatkozási lehetőségei korlátozására irányulnak, addig e szabadságjogok megvalósulását garantáló jogokhoz kifejezetten pozitív cselekvés szükséges az állam részéről. Az előbbiek a civil társadalom autonómiáját védik az állami beavatkozással szemben, az utóbbiak főleg az állam alkotmányban foglalt kötelezettségvállalását jelentik, azaz éppen az állam cselekvését kényszerítik ki (Schmidt 1994). A második generációba tartozó jogok tekintetében azonban az államok nem vállalnak hasonló kötelezettségeket, mint teszik azt az első generációs jogok esetében. Úgy tűnik, mintha a szociális, kulturális és gazdasági jogok a hierarchia alacsonyabb szintjén helyezkednének el, mint a klasszikus emberi jogok. Míg ez utóbbiaknál igen szigorúan meghatározott, hogy melyek azok, amelyeknek a korlátozása minden körülmények között tilos, és melyek azok, amelyek bizonyos mértékben vagy átmenetileg korlátozhatók, addig a második generációs jogok esetében, mint már említettük, a nemzetközi egyezmények alapján azok „teljes gyakorlását” az államoknak csak „fokozatosan kell biztosítaniuk”. E jogok védelmének nemzetközi mechanizmusa is sokkal kevésbé kiépített, mint a polgári és politikai jogokra vonatkozó, egyénileg is kikövetelhető bírói jogorvoslat, s a kötelezően megküldendő országjelentések (lásd 3.5.2.) sem önmagukban, sem a rájuk adott reakciókat tekintve nem túl hatásos szankciók. Míg a polgári és politikai jogok sérelmét – például ha egy pszichiátriai beteget ketrecben, „jobbik” esetben hálós ágyban tartanak, és fürdetés címén gumicsővel locsolják – az Emberi Jogok Európai Bírósága elé lehet vinni, a második generációba tartozó jogokét – például ha valaki éhen hal vagy megfagy az utcán – nem (Juhász 1995). Ez utóbbiak a bírói megfontolások számára kevésbé kézzelfoghatóak, kevésbé egyértelműek, s talán különösen emiatt vitatott, hogy e jogok a különböző jellegük alapján különülnek-e el, vagy csak a velük kapcsolatos végrehajtási-ellenőrzési me- cahnizmus más-e (Weller 1996).

Összevetve e két típusú jogot, az alábbi eltéréseket és azonosságokat tapasztalhatjuk (5. és 6. táblázat).

3.2. táblázat - 5. táblázat Az első és második generációs emberi jogok összehasonlítása I.

I. generációs

Polgári és politikai szabadságjogok

II. generációs

Gazdasági, kulturális és szociális jogok

Nem korlátozhatók

Korlátozhatók

Biztosításuk azonnal, haladék nélkül, feltételek nélkül kötelező

Biztosításukra fokozatosan, a rendelkezésre álló erőforrások igénybevételével, a gazdasági teljesítőképességtől függően, minden lehetséges eszközzel törekedni kell


3.3. táblázat - 6. táblázat Az első és második generációs emberi jogok összehasonlítása II.

Szempont

Első generációs jogok

Második generációs jogok

A jogok természete

Polgári és politikai természetű jogok

Gazdasági, szociális és kulturális természetű jogok

Kiindulási alap

Emberi méltóság

Emberi méltóság

Cél

Az ember elidegeníthetetlen emberi jogainak biztosítása, az állami beavatkozástól való védelem

Az egyéni boldogulás elősegítése, adott társadalmi célok megvalósítása mellett

Az egyén és a jog viszonya

Közvetlen, egyéni jogosultságon alapuló jog

Közvetett, állami kötelezettségvállaláson alapuló jog

Állami magatartás

Jellemzően tartózkodó, passzív

Jellemzően tevőleges, aktív

Végrehajtás

Egyéni jogérvényesítési és jogorvoslati lehetőség bírói úton

Jelentéstételi kötelezettség az államok részére


Mint ahogy történelmileg évszázadokba telt, mire a klasszikus emberi jogok evidenciává váltak az emberiség számára, talán nem ugyanolyan, de azért feltehetően hosszú időbe telik, míg a második generációs jogok is elérik az evidenciának ezt a szintjét. Jelenleg ugyanis sajátos egyenlőtlenség tapasztalható a két joggeneráció fejlődése terén. Amint azt az Emberi Jogok Európai Bíróságának egykori bírája, Teitgen megfogalmazta: „Európa gyorsabban halad a politikai demokrácia, mint a szociális demokrácia felé.” (Idézi Imbert, in Gyulavári-Könczei 2000, 11.) Ez azt jelenti, hogy míg a politikai demokrácia fejlődik, a szociális demokrácia ollószárként távolodik tőle. Ez a nyíló olló nem érdeke ugyan az államoknak, hiszen óriási és nehezen kezelhető belső feszültségeket szül, mégsem szívesen tesznek ellene, mert nemcsak sokba kerül, hanem alapvető paradigmaváltásra kényszerítené az uralkodó hatalmakat is.

A második generációs jogok teljes megvalósulásának alapja csakis a kölcsönös felelősség és a társadalmi szolidaritás lehet. Senki szociális érvényesülése, boldogulása nem sértheti sem más szabadságjogait, sem nem működhet az össztársadalmi jó ellen, és ugyanez fordítva is igaz: senki nem gyakorolhatja a szabadságjogait a másik ember vagy a társadalomra nézve hátrányos következmények árán. A közösségi felelősség tudatosítása mellett szükséges az egyéni felelősség megjelenítése is: mindenkinek aktívan tennie kell önmaga boldogulásáért. Sérült emberek esetében a korábbi szocializációs gyakorlat miatt ez gyakran nem jut érvényre, bár a fiataloknál már észlelhető valódi változás e területen is: nemcsak elvárják, hogy egy arctalan hatalom biztosítsa számukra az általa indokoltnak és elegendőnek talált jogokat, hanem hajlandóak tevékenyen is kiállni mind az első, mind pedig a második generációs jogaik folyamatos megcsonkítása és érvényesítési lehetetlenségei ellen.



[45] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának és Bizottságának döntései megtekinthetők a www.echr.coe.in/ hudoc weboldalon.

[46] József Attila: Flóra.