Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

3.10. KISEBBSÉG AVAGY AZ EMBERI LÉTEZÉS EGY VARIÁCIÓJA

3.10. KISEBBSÉG AVAGY AZ EMBERI LÉTEZÉS EGY VARIÁCIÓJA

A fogyatékosság és a jog viszonyának elemzésekor egyik alapkérdés, hogy társadalmi szempontból minek tekinthető a sérült emberek rétege: jól körülhatárolható jellemzőkkel leírható kisebbségnek vagy olyan emberek csoportjának, akiket csupán speciális szükségleteik különböztetnek meg a nagy többségtől.

3.10.1. Normális vagy abnormális, kisebbség vagy pusztán a többség egy csoportja?

Ha a fogyatékos személyek kisebbséget alkotnak, akkor joguk van az ezen kisebbségi lét megőrzését és integritását fenntartani hivatott kiváltságokra. Ha azonban a sérültség/fogyatékosság nem más, mint az emberi létezés egy variációja, akkor a sérült emberek számára csak azon első és második generációs jogok biztosítása szükséges, amelyek élvezete az adott ország többi állampolgára részére megadatott.

Mindkét megközelítés ellen és mellett felsorakoztathatók érvek és ellenérvek, a valóságban azonban egyedül a siket emberek küzdenek kifejezetten azért, hogy kisebbségnek, méghozzá nyelvi és kulturális kisebbségnek tekintsék őket. Ez elsősorban a fogyatékossággal élő emberek csoportján belül elfoglalt speciális helyzetük elismertetésére irányul, s annak a hangsúlyozását jelenti, hogy nem a fogyatékos emberek csoportjához tartozónak vallják magukat, hanem az ún. épek egyik nyelvi kisebbségének.

A kisebbségpártiak szerint a sérült emberek jellegzetes közös vonásokkal bíró csoportot alkotnak, hisz a maradéktalan részvétel a többségi társadalom életében – a fizikai, szellemi, lelki vagy érzékszervi állapot következtében –, ha eltérő módon és mértékben is, de valamennyiüknél akadályozott. Megkülönböztetnek többségi, illetve kisebbségi kisebbségieket is, jelezve ezzel azt a különbséget, amely a születésüktől fogva fogyatékosságal élők, tehát a kisebbségi létre szocializáltak, és az életük során később sérültté válók, tehát a többségi társadalomban felnőtt és ahhoz már alkalmazkodott sérült emberek között fennáll.

A kisebbségi gondolatot elutasítók arra hivatkoznak, hogy az eltérő mértékű és szintű társadalmi participációs akadályozottságot leszámítva, nincsen olyan jellegzetes közös jellemzőjük, amely egységes csoporttá kovácsolná össze őket. Megtalálható közöttük minden bőrszín, vallás, életkor, nem, politikai és nemzetiségi háttér, szociális és kulturális indíttatás stb. stb.

Nem biztos, hogy jelen tudásunk alapján megválaszolható az alcím kérdése. Theresia Degener szerint – aki maga is sérült ember, három gyermeket szült anya, jogász, neves szakíró – a sérült emberek az emberiség egytizedét kitevő, tehát a világ legnagyobb számú kisebbségét alkotják. Feltehetően azonban a kérdés magja nem ez, hanem az, hogy az adott társadalomban hogyan bánnak a sérült emberekkel. Ha kisebbségnek tekintik, és jogszabályaik emberségesek, nyitottak és toleránsak az ott élő valamennyi kisebbséggel kapcsolatban, akkor élhető lesz az élet a kisebbségi lét birtokában. Ha a többségi társadalomhoz tartozóként, de speciális igényeiket elismerő jogszabályi és társadalmi közegben élnek, az élet ott is élhető lesz. Mindkét variáció ellentéte megnehezíti vagy ellehetetleníti a fogyatékossággal élők létezését.

3.10.2. A társadalmi elfogadás nehézségei fogyatékosság esetében

Társadalmunk a mai napig nem szocializált a fogyatékosságnak mint másságnak az elfogadására, s ezzel nem áll egyedül a világban. A sérült emberek hosszú évszázadokon keresztül a legkülönfélébb hátrányos megkülönböztetés és gyakran embertelen bánásmód áldozatai voltak, s a nőkkel és a gyermekekkel együtt a sérült embereket is „nemlétezőkként”, láthatatlanokként kezelte a jogrendszer, állítja Dege- ner. A modern társadalmak már nem követték ugyan a kirekesztést célzó eugenikus alapelveket, de a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatos politikájuk mindig azon a meggyőződésen alapult, hogy a sérült emberek nem valódi, nem igazi, nem teljes értékű állampolgárok. Mint a társadalom nem produktív tagjait, gyakran megfosztották – és megfosztják – a nagy többség számára természetes jogoktól, mint amilyen a személyes szabadság, a szabadon választható szociális és politikai élet, a szexuális szabadsághoz, a magánélethez, az oktatáshoz stb. való jogok. Tárgyai voltak bizonyos jótékonysági törvényeknek, de nem önmagukat meghatározó alanyai a saját életüknek (Degener 1995). Ezen múlt birtokában, a fenntartott mesterséges szegregáció következtében, a társadalom jelentős része a mai napig tájékozatlan a sérült emberek életének fontosabb jellemzői felől. Ember és ember közé odaáll a fogyatékosság, s ha valaki találkozik az utcán egy sérült emberrel, nem egy másik embert lát, hanem egy vakot, egy rángatózót, egy nyálfolyóst. Anélkül, hogy a képmutatás hibájába esvén, lebecsülni akarnánk a tények erejét, indokoltnak tűnik azt állítani, hogy akkor lehet elfogadni valakit, ha nem a sérültségét, a fogyatékosságát látjuk, hanem az embert, a maga személyiségének vonzásával vagy épp taszításával, ha meg merjük engedni magunknak, hogy megismerjük, s csakis annak az alapján döntsünk felőle és a vele kapcsolatos érzelmeink felől.

És ezzel vissza is kanyarodtunk azon korábbi állításhoz, hogy a sérült ember ilyen vagy olyan, de elsősorban ember. A társadalmi elfogadás tehát jelen esetben nem egyszerű szociálpszichológiai vagy pszichoszociális kérdés, hanem a jog alapja: minek tekinti a társadalom a sérült embert: az emberi jogokkal alanyi jogként rendelkező jogalanynak vagy a társadalom rájuk szánt összegeivel megsegítendő, rászorult állampolgárnak.

3.10.3. Kisebbségvédelmi tendenciák az Európai Unióban

2000 áprilisában az Európa Parlament elfogadott egy bizottsági kezdeményezést, amely „A fogyatékossággal élő emberek akadálymentes Európájáért” (Towards a Barrier Free Europefor Disabled People) címet viselte.[47] Májusban – 467 igen és 3 nem szavazattal – további kiegészítésekkel látták el e fontos memorandumot, amelynek a kidolgozásában az Európa Parlament Fogyatékosügyi Csoportja (Disability Inter- group) szorosan együttműködött a fogyatékossággal élő emberek európai képviseleti civil fórumával, a European Disability Forummal (EDF). Állásfoglalást (Resolution) fogadtak el (A5-0084/2001), amelyben kimondják egy specifikus fogyatékosügyi Irányelv (Directive) megfogalmazásának szükségességét, s mint tudjuk, az uniós Irányelvek nagyon komolyan befolyásolják a nemzeti jogalkotást. Állásfoglalásukban nemcsak amellett szálltak síkra, hogy az Irányelveknek határozottan ki kell terjesztenie a diszkrimináció szigorú tilalmát mindazon területekre, ahol azt nem veszik olyan komolyan, mint a foglalkoztatás terén, hanem elfogadták azt a javaslatot is, hogy 2003 legyen a „Sérült Polgárok Éve Európában” (The European Year of Disabled Citizens). Emellett e nagyjelentőségű és a jövőbe mutató EP-Állásfoglalás többek között a következőket mondja ki (EDF Bulletin, 2001. 1-2.):

  • Bármilyen törvény előkészítése során, a javaslattételtől kezdődően annak minden lépésénél, a döntéshozatalt megelőzően legyen kötelező az ún. „fogyatékossági védjeggyel” történő ellátás, azaz csak olyan határozatok, irányelvek stb. szülessenek, amelyek a fogyatékossággal élők szempontjait és igényeit is messzemenően figyelembe veszik, s ezt az Európa Tanács tanúsítja.

  • Az EP fektessen súlyt a diszkriminációmentesség kultúrájának terjesztésére azáltal is, hogy az államiak mellett elismeri az Európa-szerte működő fogyatékosügyi civil szervezetek sokaságát.

  • Sokfajta kezdeményezéssel bátorítsa és segítse elő a fogyatékossággal élők alkalmazását, például adókedvezmények, társadalombiztosítási hozzájárulások stb.

  • Felhívja az Európa Tanácsot, hogy 2004-től kezdeményezze a fogyatékossággal élő emberek számára speciális akcióprogram kidolgozását.

Az újság szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az Európa Parlament történetében ez volt az első olyan vita, amelyet végig jelnyelven is tolmácsoltak, maga a határozat pedig Braille-írásban is hozzáférhető volt.[48]

Mindez azt mutatja, hogy az Európai Unióban a fogyatékossággal kapcsolatos érzékenység az utóbbi időben kifejezetten megnőtt, s a kérdést a kisebbségeknek kijáró, megkülönböztetett figyelemmel kezelik. Magyarország mint az Unióba törekvő nemzet számára rendkívül fontos, hogy naprakészen tájékozódjék a közösségi jog minden változásáról, az új tendenciákról s a bírósági gyakorlatban megnyilvánuló uralkodó szemléletről. Magyarország ugyan 1992-ben ratifikálta az Emberi Jogok Európai Egyezményét, azonban ennek ellenére máig élnek olyan alacsonyabb rendű jogszabályok, amelyek végrehajtása a gyakorlatban nemegyszer az Egyezmény megsértéséhez vezet (Grád 1997, 11.). A magyar joggyakorlatba még nem került át minden olyan fogyatékossággal kapcsolatos Nyilatkozat, Irányelv, Határozat stb., amely a magyar jog ezen területét teljesen eurokonformmá tenné. Nem felesleges tehát felhívni minden jogalkotó és jogalkalmazó figyelmét ezekre a hiányosságokra, így is küzdve azért, hogy a fogyatékossággal élő emberek jogai ne csorbulhassanak az új évezred Magyarországán.



[48] A Resolution megtalálható a http://www.Europarl.eu.int honlapon, a Plenary sessions címszó alatt.