Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

4. fejezet - 4. A TÁRSADALMI ÉS A GAZDASÁGI KOORDINÁCIÓ NEMZETKÖZI GYAKORLATA

4. fejezet - 4. A TÁRSADALMI ÉS A GAZDASÁGI KOORDINÁCIÓ NEMZETKÖZI GYAKORLATA

Id. Pieter Brueghel: Példabeszéd a vakokról, 1568

4.1. A GAZDASÁG

Ha foglalkozási rehabilitációról – sérült emberek foglalkoztatásáról – beszélünk, ők adott munkahelyeken gazdasági hasznot hozó tevékenységet végeznek, pénzt keresnek, adót fizetnek. Beilleszkednek abba a gazdaságba, amelybe mindenki más, kezdve a gyermekektől, folytatva a dolgozó emberekkel, akik családjukat tartják fenn, meg a nyugdíjasokkal és így tovább. A modern szemlélet a munkát a rehabilitáció egyik sarkpontjának tekinti. Az európai és az amerikai kultúrában – jelentős részben éppen a nyomaiban, illetve a kultúra mélyén még ma is élő protestáns gazdaságetika hatásai révén – érték a munka, és igen nagy súlyt kap a teljesítmény és a kreativitás. Világszerte egyre jelentősebbé váló tényező ez. A rehabilitáció gyakorlatának mint adottsággal kell vele számolnia.

Az eredményes, jól végzett munka az egyén önértékelésének alapjaihoz tartozik. A munkához való viszony két legfontosabb elemét a motiváció és a – megmaradt vagy megszerzett – képesség adja (Nagi 1969, 123-124.). A felmerülő problémák köre azonban talán még az eddigieknél is lényegesen szélesebb. Hiszen a rehabilitációra szoruló egyént egyaránt sújtja munka- és keresőképességének teljes vagy végleges elvesztése, szaktudásának, tapasztalatainak elveszítése, egyértelmű süllyedés státus és presztízs tekintetében, illetve igen gyakran a függő helyzetbejutás. Családjának a jövedelemcsökkenés, a státusveszteség, a másoktól való megnövekedett függőség, a sérült családtagról való gondoskodás jut osztályrészül. A közösséget a fogyatékosság egyebek mellett a tapasztalat, a szaktudás, a munkaerő teljes vagy végleges elveszítésével, ezek hozadékának kiesésével és a gondozás költségeivel rövidíti meg.

Az eredményes foglalkozási rehabilitáció különféle intézkedéseknek roppant széles körét igényli. Szükséges orvosi kezelés, a munkahely adaptációja, megfelelő munkafeltételek, rekreációs lehetőségek, oktatási-képzési szolgáltatások és a közösségi élet, a művelődés, az önképzés számtalan formája. A fogyatékosság és a rehabilitáció vizsgálata a hagyományos, nagy vizsgálatokban csak a legritkább esetben kap helyet. A jóléti állam és a mindennapi értelemben vett jólét interpretációiból éppúgy hiányzik, mint az egészség-gazdaságtan hagyományos szemléletben íródott köteteiből. Ahol mégis szóba jön, ott csak a formális gazdaságszemlélet álláspontjáról és egyoldalúan vizsgálják (pl. Schiecke 1981, 199-232.). Pedigagazda-

1 E rész Könczei 1994 egyes fejezeteinek átdolgozott változata.

sági folyamatok szempontjából különösen fontosak lennének például a pszichológiai vizsgálatok eredményei. Ha ilyet mégis végeznek, rendre bebizonyosodik, hogy sem az egyes sérült egyén, sem a szociális csoportok, sem a társadalom „lelki egészsége” szempontjából nem az elzárás, hanem a sérült emberek integrációja a helyes út. Keserű tapasztalatok tömege jelzi a sérült emberekkel szembeni előítéletek erejét, s éppen ezek az előítéletek – amelyek egyik forrása, hogy nem ismerik őket – gátolják a foglalkoztatásukat és ösztönöznek a hátrányos megkülönböztetésre.

4.1.1. A foglalkoztatás gazdaságossága

Munkaerő-piaci diszkrimináció minden országban létezik. Alapja a sérült és nem sérült munkavállalók közötti különbségtétel (vö. pl. Situation 1978). Jelzi ezt egy adott ország tapasztalata: egy adott évben hozzávetőleg 300 ezer fogyatékossággal élő ember keresett munkát, de igényének megfelelőt csak 30 százalékuk kapott. Egy másik vizsgálat szerint ugyanakkor az „épek” 85 százalékban voltak képesek elvárásuknak megfelelő munkához jutni (Gandillot 1981). Közismert a fogyatékossággal élő dolgozók hozzájuk méltó foglalkoztatását gátló hiedelmek jelenléte és működése. Holott az már régen bizonyított tény, hogy ha elfogadják, megbecsülik őket, mint bármely más embert, ez nemcsak személyiségük fejlődésére, hanem egész életükre pozitív, meghatározó és teljesítménynövelő hatást gyakorol (Lasden 1982). Természetesen nagyon sok múlik a munkahelyi közösségen, az egészséges munkatársakon is de, szükséges, hogy tudják: egy megfelelően kiképzett, szakmailag megalapozott tudású fogyatékossággal élő ember nem szorul megkülönböztetett odafigyelésre, külön segítségre kollégái részéről (Weisgram 1980), így kisebb az ellenállás a munkába helyezés során.

A gazdasági vezetők gyakran már a felvételt célzó interjú során háttérbe szorítják a rehabilitált dolgozókat, s végül két, a munkafeladat szempontjából egyenlő értékű jelentkező közül a nem sérültet veszik föl. További példák a diszpreferálásra: a kiváló szellemű, de mozgásában erősen korlátozott, tehetséges, friss diplomás jogászt – aki később hosszú éveken át több magas presztízsű állást töltött be, addig példa nélkül állóan – szerződéssel vették fel első munkahelyére. Egy ipari szövetkezet elnöke a kérvények, a tiltakozások ellenére 1985-ben elküldi öt csökkent munkaképességű dolgozóját, akiket persze már eleve nem tagi státusra, hanem szerződésre vett fel a szövetkezetbe, alkalmazottként, jól megfontolt személyzeti politika részeként, mivel a szövetkezet alkalmazottját sokkal kevesebb jog illette meg, mint tagjait.

Pedig a sérült emberek szövetkezeteinek nemzetközi tapasztalatai alapján egyértelműen bebizonyosodott, hogy a sérültek is képesek komoly szakmai kvalifikációt igénylő, nagy bonyolultságú tevékenységek színvonalas elvégzésére (Pleszko 1981, Gudmundsson 1985). Több ország tapasztalata azt bizonyítja, hogy – bár a munkáltatók kétségkívül előítéletesek a fogyatékossággal élő és sérült dolgozókkal szemben, és keresetük is messze alatta maradt az átlagosnak, előmeneteli lehetőségeik is rosszak voltak –, a munkáltatók velük kapcsolatos megelégedettsége a vállalatnál munkával eltöltött idejük arányában növekedett.

A munkaadói előítéletesség működési mechanizmusát és értelmetlenségét példamutató nyíltsággal gondolta végig az IBM egykori rangidős menedzsere, Norman Hammond:

„Jön egy ember, aki nem tud különösen jól beszélni vagy gyalogolni. Az első benyomásod az, hogy nem éppen egy ilyenfajta személy az, akit foglalkoztatni akarsz. De az a tény, hogy nem tud röplabdázni, vagy hogy nem ugyanazokba a bárokba jár, mint te – teljességgel lényegtelen. Ami lényeges, az csak az, hogy el tudja-e látni a munkáját vagy sem.” (Lasden 1982, 134.)

A megfelelő helyen foglalkoztatott, kiképzett, rehabilitált dolgozó a saját területén mindenképpen teljes értékű munkaerőnek tekinthető (Renker 1964, 273.), külön segítséget, odafigyelést nem igényel. A munka iránti jó motivációval komoly fizikai fogyatékosság is eredményesen leküzdhető. A fogyatékossággal élő dolgozókat 30-40 éve nagy számban foglalkoztató neves DuPont cég tapasztalata is azt igazolta, hogy megfelelő körülmények között az ún. „épekkel” azonos eredményt értek el, s ezt a szakirodalom is alátámasztja. A speciálisan tervezett segédeszközökkel, célszerszámokkal például a csomagolás területén még a halmozottan sérült dolgozók is kompenzálni tudják a mozgáskoordinációban vagy a kézerőben megmutatkozó hiányt. Szemléletesen bizonyítja ezt M. Lasden 1982.

Alkalmazásuk például a DuPont cégnél nem költséges. Az egyik legnehezebb feladat mindezek ellenére a sérült ember értéktelenségének, semmirevalóságának mítoszát legyőzni (Rhyne 1984). Foglalkoztatásuk a szakirodalom tanúsága szerint egy sereg járulékos előnnyel is jár a munkáltató számára: igen ritka kivételektől eltekintve, munkafegyelmük például meghaladja az átlagos szintet, és vállalatukhoz hűségesen ragaszkodnak (Lasden 1982, 133.). Évekkel ezelőtt az Egyesült Államokban tizenegyezer sérült dolgozó munkájának vizsgálata során arra az eredményre jutottak, hogy a vizsgált két évben fogyatékosságukból eredően balesetet nem okoztak, a munkában megbízhatóak és fegyelmezettek voltak (Sheridan 1977, 3.). Fokozott megbízhatóság, kevesebb hiányzás, alacsonyabb fluktuáció jellemzi foglalkoztatásukat (Petersen 1981).

A foglalkozási rehabilitáció gazdaságtanát megíró Ronald W. Conley (1968) hasonló következtetésekre jutott két nagy elemzés eredményeinek összegzése során. Az egyik az említett DuPont cégnél zajlott, még a hatvanas évek első felében. A kutatás legfontosabb eredményeit a 7. és a 8. táblázat mutatja.

4.1. táblázat - 7. táblázat Milyen munkaerő a fogyatékossággal élő ember?

Átlagos

Jobb

Rosszabb

A munkavégzés biztonsága

59

39

2

Jelenlét

50

36

14

A munkavégzés színvonala

60

27

13


Forrás: Conley 1968, 128.

4.2. táblázat - 8. táblázat Jobban dolgozik-e egy fogyatékossággal élő ember, mint mások? (A vállalatok százalékában)

Átlagos

Jobb

Rosszabb

Nem tudják

Jelenlét

51,1

42,6

1,1

5,2

Beilleszkedés

60,6

31,9

1,1

6,4

Kiképezhetőség

64,9

28,7

1,1

5,3

Balesetek

46,8

43,6

1,1

8,5

Időkiesés

56,4

29,8

6,4

7,4

A szabályok betartása

45,7

50,0

-

4,3

Hiányzás

47,9

43,6

1,1

7,4

Áthelyezhetőség

28,7

64,9

1,1

5,3

Termelékenység

65,8

27,7

2,1

6,4


Forrás: Conley 1968, 128.

Conley ma már klasszikusnak számító táblázatai, adatai meglehetősen régiek. Mégis hivatkoznunk kell rájuk, mert az övéhez hasonló mélységű elemzést ismereteink szerint nem végeztek azóta. Ilyen tartalmú vizsgálatra legalábbis a szakirodalom alapos áttekintése révén sem sikerült bukkannunk. Nevéhez fűződnek az 1959 és 1963 közötti költség-haszon elemzések is, melyek igazolták, hogy a rehabilitációra fordított költségeket az Amerikai Egyesült Államok egyes államaiban más és más években 14-36-szorosan múlták felül a dollárban számított hozamok. A legnagyobb értéket floridai adatok alapján számította később a Conley módszerére támaszkodó Donald Bellante (Levitan-Taggart 1977, 77.).

A rehabilitáció története során számos különféle szabályozási megoldással kísérleteztek már. Az egyik korábbi dilemma – „segély vagy foglalkoztatás” – megoldottnak tekinthető: a legtöbb fogyatékossággal élő ember számára az utóbbi jelent valóságos segítséget. A mindennapi gyakorlat és az alapvető elvek (integráció, függőség megszüntetése, kreativitás stb.) is ezt indokolják. Sokáig széles körben volt érvényes a régi kínai tanítás: „Adj valakinek egy halat, és aznapra meglesz az ennivalója. De ha megtanítod halászni, akkor egész életében lesz mit ennie.”[49]

Az ún. kompenzációs törvények – a fogyatékosság folytán kieső jövedelmek részleges pótlásáról intézkedő törvények – igen nagy előnye, hogy általában meglehetősen szerény, de biztos megélhetéshez segítik a rászorulókat. Ez főleg a halmozott fogyatékossággal élő emberek számára nagy segítség. De ami itt az önállósághoz segít hozzá, az a kismértékű fogyatékossággal élő emberek esetében éppen a függőség növekedéséhez vezet. A kompenzációs intézkedéseknek egy makroszinten mérhető negatív hatásuk is van: a rejtett munkanélküliség növelése. Ezt a problémát Hollandia esetére saját fogalomkészlet felhasználásával Bosch és Petersen (1983) vizsgálta. Bemutatták, hogy az országban hivatalosan jelentkező munkanélküliségi ráta növekedése mélyen alatta marad a valóságosnak, mert a Rokkantságbiztosítási törvény haszonélvezői között fellépő rejtett munkanélküliséget nem tartalmazza. A hátrányos megkülönböztetéssel szemben hozott protektív törvényekkel is sok ország próbálkozott és próbálkozik szerte a világon. A siker nem elsöprő. (A nevezetes Fogyatékossággal élő amerikaiak törvényének is a foglalkoztatás az igazi kudarcterülete. Hiába tiltja a jogszabály a sérült emberekkel kapcsolatos hátrányos megkülönböztetést, eredményt alig ért el. A munkaadók egész egyszerűen nem a fogyatékos állapottal indokolják az adott munkavállaló elutasítását és a másik előnyben részesítését. Így szinte lehetetlenné válik a diszkrimináció bizonyítása.)

Egy másik, elterjedt szabályozási forma az ún. kvótarendszer. Lényege az, hogy egy adott országban a munkaadókat az állam központi intézkedéssel kötelezi a fogyatékossággal élő dolgozók foglalkoztatására. A foglalkoztatottak teljes létszámának bizonyos hányadát – például 5 százalékát – kell fogyatékossággal élő dolgozókkal kitölteni. Ha ezt nem teljesítik, akkor a vállalat köteles a teljes bérköltség valamilyen hányadát egy rendszerint területileg képződő alapba befizetni, amit azután rehabilitációs célú munkahelyek létesítésére fordítanak. E foglalkoztatási kvótát a negyvenes évek közepén alkalmazták először Nagy-Britanniában. Számos országban alkalmazzák – az Európai Unió tagállamai közül egyedül Dániában nem –, értéke 2-9 százalék között van.

Mellette általában a munkaerő-piaci diszkriminációt szokás felhozni, ellene pedig azt, hogy ezzel az intézkedéssel alkalmasint még tovább növelnék azt. A kvótarendszer az elsősorban kistermelésre, kis családi vállalkozásokra alapozott gazdaságú fejlődő országokban értelmetlennek és sikertelennek mutatkozott. Hazai bevezetése előrelépés volt az addigi, 1987 előtti gyakorlathoz képest. Ám az itthoni példák megerősítették a külföldön már évtizedek óta ismert tipikus munkaadói reagálásokról nyert tapasztalatokat. Már a kvótarendszer bevezetését megelőző előmunkálatok során ismertté váltak a jelzett vállalatvezetői reagálások: „Nekem már megvannak az embereim, akikkel megbeszéltem, hogy leszázalékoltatják magukat, de az állásukban maradnak változatlan fizetéssel, hogy kilegyen a százalék.” Safilios-Rotschild (1970, 9.) írja, hogy a sérült dolgozókkal szemben előítéletes munkaadók a fogyatékosság jogszabályi definíciójának alaki részleteit szőrszál-ha- sogatóan értelmező jogi csűrés-csavarással játszották ki a kvótaszabályozást. Mindez ráadásul oda vezetett, hogy sok, addig „normálisnak” tekintett dolgozót a dolog természete folytán most már fogyatékossággal élőnek tekintettek, és addig nem megkülönböztető munkahelyi környezetük lényegében stigmatizálni kezdte őket.

Külföldön tehát már két-három évtizeddel ezelőtt megindult az a folyamat, amely Magyarországon 1987 januárja óta folyik: hogy a kvótarendszer bevezetése után a munkaadók összegyűjtötték a fogyatékossággal élő dolgozókat, és kitöltötték velük a kötelező hányadot. A fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatásában – akiknek rehabilitációját a rendelkezésnek szolgálnia kellett volna – csak minimális előrehaladás következett be. A tapasztalatok tehát azt mutatják, hogy önmagában még a jó szabályozás sem jó szabályozás.

De nem a kvótarendszer volt az egyetlen, önmagában kevés sikerrel járt kezdeményezés. Több országban propagandakampányok és az oktatási rendszeren keresztül végigfuttatott ún. nevelőkampányok is a vártnál lényegesen kevesebb eredményt hoztak. Gyakran egy sereg nemkívánatos mellékhatás is föllépett. A foglalkozási rehabilitáció nyeresége makroökonómiai szempontból „az a termelt nemzeti jövedelem, amely részben a rehabilitált munkájából, részben az elmaradt rokkantsági nyugdíjból vagy más társadalmi juttatásból, részben a családban felszabaduló teljes és hulladék munkaidők felhasználásából származik” (Major 1980, 8.). Mikro- szinten, a gazdálkodóegység, a vállalat szintjén sokban segíti a gazdaságosságot, ha az egyes korlátozott munkaképességű dolgozók a számukra megfelelő munkahelyet és munkakört találják meg.

Foglalkoztatásuk gazdaságos volta a külföldi irodalomban evidenciának minősül (Renker 1964, 271., 273.). Az Egyesült Államokban például már 1920 óta működik állami-szövetségi rehabilitációs program. Ezt 1954-ben jelentős mértékben kibővítették, és azóta egyre több pénzt fordítanak ilyen irányú szolgáltatásokra, kutatásra, rehabilitációs szakemberek képzésére. A foglalkozási rehabilitációs szolgáltatásban részesítettek száma az 1954. évi 55 625-ről 16 év alatt közel ötszörösére, 250 ezerre nőtt. Egyebek mellett kimutatták azt is, hogy a foglalkozási rehabilitációra fordított minden dollár öt újabb dollárt fial, azaz ennyi térül vissza jövedelemadó formájában az államnak, ha a sérült dolgozó a rehabilitációt követő első öt évben alkalmazásban áll. A megtérülés elsősorban a fogyatékosság fajtájától, fokától és a beruházás gazdaságosságától függ (Renker 1964, 271.). A jól végzett rehabilitáció gazdaságosságára, kifejezetten jövedelmező voltára Crystal 1967-es vizsgálata szolgál részletekbe menő adatokkal. Egyéb hasznait Conley (1968, 83-86.) írja le. Az International Encyclopaedia of Social Sciences „Foglalkozási rehabilitáció” szócikkében Lofquist (1968, 350.) megállapítja, hogy a foglalkozási rehabilitáció jó befektetés lett az évek során. A publikált kutatási eredmények szerint tehát nincsen konfliktus a megfelelően kialakított rehabilitációs szolgáltatások humánus alapozása és a társadalmi-gazdasági tervezés, a gazdasági eredmény között.

A munkaképesség csökkenése költségként merül fel a társadalom számára, tekintet nélkül arra, hogy vannak-e rehabilitációs szolgáltatások vagy nincsenek. Minél inkább tudomásul veszi, elfogadja egy társadalom ezeket a költségeket, minél inkább igyekszik a rászorulók helyzetén javítani, mindenekelőtt prevencióval és színvonalas rehabilitációs szolgáltatásokkal, annál nagyobb lesz a hozadék, a várható gazdasági hasznosság is (Rehabilitation 1981, 56.). A nemzetközi és a hazai rehabilitációs szakirodalom számítási adatai azt bizonyítják, hogy még a súlyos sérültek szakmai rehabilitációjába befektetett különböző anyagi támogatást is olyan összegnek lehet tekinteni, amely rövid idő alatt megtérül, hosszabb távon kamatozik, és mindkét esetben az egyén és családja szociális, gazdasági felemelkedését eredményezi. A lengyel Koncewski csoportja végzett néhány éve a témában számításokat védőmunkahelyeken és a kézműiparban dolgozó súlyos fogyatékossággal élők foglalkoztatásának gazdasági tapasztalatairól, és megállapították, hogy „a rokkantak munkájának értéke egy-két év alatt úgy lépi át a rehabilitáció költségeit, hogy ezzel párhuzamosan egyéni életszínvonaluk is emelkedik” (Bárány 1976, 27.).

4.1.2. Követhető elvek

A megoldásnak több elengedhetetlen feltétele van. Az egyik biztosan a gazdaság, a gazdálkodás szubsztantív szemlélete. A szubsztantív szemlélet az embert, a természetet nem egyszerűen „termelési tényezőknek” vagy „erőforrásoknak” tekinti, amelyekből ki kell szívni az erőt, amelynek forrásai. Hanem: mivel ezek önértékkel bírnak, egy szubsztantív, azaz lényeglátó és egyben modern altruista (a másik javát szolgáló) viszonyulás nem ezeket mint javakat, hanem ezeknek a javát tekinti! A szubsztantív szemlélet elterjesztéséhez megfelelő gazdasági és jogi szabályozás, illetve biztosítási rendszer szükséges. A kiút, úgy tűnik, ez lehet.

Az emberség a rehabilitáció elméletének egyes számú normája. Azt jelenti, hogy az egész rehabilitációs folyamat értelme, célja a fogyatékossággal élő ember maga. Így tehát maga a folyamat és a benne részt vevő szereplők akkor töltik be szerepüket, ha működésük a sérült ember javának maximalizálását célozza. De vajon milyen elvek alapján lehet ezt a szerepet hasznosan betölteni akkor, amikor a gazdasági világ mély és egyre mélyülő válságban van? Évtizedek óta nemcsak megoldatlanok olyan súlyos problémák, mint az éhezés, a fegyverkezés, a végtelen szegénység és beláthatatlan gazdagság polarizálódása, a természeti erőforrások kimerülésének tendenciája, az élő és élettelen környezet folyamatos szennyezése, pusztítása, az emberi fogyatékosság terjedése, hanem egyre súlyosbodnak is. Az évek múlásával már nem tagadható a gazdaság önpusztító, hosszú távon önmagára és a társadalom egészére veszélyes jellege. A helyzet problematikusságának napnál világosabb bizonyítéka az a tény, hogy egyelőre nincs semmiféle garancia a káros, romboló folyamatok megállítására. A közgazdasági gondolkodásban egyetlen valóban bizakodó szemléletmód van: a technológiai optimizmus. E szerint a tudomány, a technika, a technológia fejlődése lesz majd képes megoldani a gondokat. De lényegük szerint visszafordíthatatlan folyamatokat miféle technológia tehetne visszafordíthatóvá? Az örökre eltűnt madár- és növényfajok tömegét semmiféle furfangos technológiával nem lehet már reprodukálni. A fogyatékosságtól szenvedő emberek szenvedéseit sem lehet semmissé tenni. És 2050-re Európa nagy részén egyáltalán nem élnek már madarak!

A gazdasági világ válsága a gazdálkodás tudományának, a közgazdaságtannak a válságát is magával hozta. A világ nagy gazdasági bajaival, nem egyszerűen megoldásukkal, hanem már értelmezésükkel szemben is tehetetlen. Alapszemléletében még ma is a régi közgazdaságtani alapeszme, a walras-i egyensúly-elméleti örökség dominál. A valaha született gazdaságtudományi munkák, melyeknek pedig java része már az elmúlt évtizedek terméke, döntő többségükben ahhoz az egyensúly-elméleti iskolához tartoznak, melynek előfeltevései valóságidegenek! A lényeg a modellek kiváló működése. S történik mindez akkor, amikor a fönti jelenségek jellemzik a gazdasági világot. Az Adam Smith-féle „Láthatatlan Kéz”, amely egy szabadversenyes részpiacon oly roppant hatékonysággal osztogatta-fosztogatta, cserélgette a gazdasági aktorok között a javakat, már valóban teljességgel láthatatlanná vált: a naponta éhhalálra ítélt tízezrek egyáltalán nem találkoznak vele. A modern közgazdaságtannak az utóbbi évtizedekben csaknem az összes fontos alapvető előfeltevését fel kellett adnia. Olyanokra, mint hogy az ember racionális, célracionális, egoista, hedonista lény; hogy korlátos erőforráshalmazon korlátlan növekedés lehetséges – ma már nem lehet építkezni. Az adott helyzetben a gazdaságtannak nemcsak új emberképre, hanem ezzel együtt új ökonómiaképre is szüksége lenne.

4.1.2.1. A háztartás

Sok-sok éven át alapvető gondja volt a rehabilitációnak, hogy nem fogadták el azoknak az embereknek a tevékenységét foglalkozási rehabilitációként hazánkban, akik jelentős munkaképesség-csökkenésük ellenére képesek voltak még dolgozni, de megmaradt képességeiket otthon hasznosították. A háztartásban végezhető munka formái sokfélék (ügyintézés, bevásárlás, anyagbeszerzés, sorban állás – ezek a hiánygazdaságban még a létfontosságú gazdasági tevékenységek közé tartoztak –, főzés, mosás, mosogatás, takarítás, gyermekekre vigyázás és ellátásuk, a ház, a lakás rendben tartása, ház körüli, kerti munkák stb.), gazdasági jelentőségük pedig vitathatatlan. A háztartás, a család, az egyén szempontjából tekintett értékük nagysága akkor tűnik ki, ha valamilyen okból bizonyos időre kimaradnak a mindennapi tevékenységek köréből. Mert ha nem látják el őket, komoly súrlódásokhoz, működési zavarokhoz vezethetnek. Értékük pedig empirikusan mérhető: az adott tevékenységek kialakult piaci ára és más gazdasági tevékenységekhez viszonyított piaci ára alapján.

A magyar gazdaságban az elmúlt évtizedek állami gazdaságideológiai propagandája ellenében e tevékenységek egy igen nagy gazdasági erő, a piac által kezdték visszanyerni elismertségüket. Visszautal ez a folyamat a gazdaság szó eredeti jelentésére. Az i. e. V. és IV. század görög gazdaságában a két fő gazdasági tevékenységet, az oikonómiát (oikosz + nómosz = ház + szabály, törvény) és a khrematisztikát (khréma, khremata: pénzösszeg, vagyon, tulajdon) elválasztották egymástól. Ám az elsőt, a házvezetés, a háztartás, a családkormányzás tudományát, praktikus bölcsességét a városállam és a család számára hasznosnak tekintették. Az ökonómia őseredeti jelentése tehát ez volt, és elsődleges értelme talán mindig is ez marad. A másikat, a gazdagodás másik fajtáját, a vagyonszerzést, a pénzkeresést, illetve Arisztotelésznél a létszükségleti javak beszerzését, az ellátás biztonságát – mivel „azt a látszatot kelti, hogy a gazdaságnak és a vagyonnak nincs határa” – a poliszra, a demokráciára, a közösségre, tehát a görög polgár saját univerzumára veszélyesnek tartották (Arisztotelész 1984, 1255a-1258a).

4.1.2.1. Lényeglátó gazdálkodás, értékracionalitás

Egy új gazdaságfelfogás szempontjából az ökonómia ilyen értelmezése annál is inkább kézenfekvő, mivel ehhez olyan további jellemzők is kapcsolhatók, mint a kis méretek, az embertől emberig hatoló közösségi viszonyok és a puha eljárások, szerves gazdálkodási módok alkalmazása. Lényegét tekintve a gazdaság szubsztantív, lényeget látó szemléletéről van itt szó. E szerint (vö. Polányi 1957b, 228.) a gazdaság értelme az ember megélhetésének a természettől és embertársaitól való függéséből származik. Szemben a gazdaság formális értelmezésével, amely szerint csupán a szűkösen rendelkezésre álló, az összes cél valóra váltásához elégtelen eszközök között választ a gazdálkodó ember. Szerepe ott ennyi, semmivel sem több.

Polányi Károly Arisztotelész munkáiban észrevette, hogy nála a háztartás – az oikosz – „nem vagyontárgyakból, hanem szülőkből, leszármazottakból és rabszolgákból áll” (Polányi 1957, 174.). Figyeljünk fel rá, hogy a gazdaság szubsztantív szemlélete segít egy korábban tisztázott alapvető értéket, az egész-séget elhelyezni a gazdaságban. Ha ugyanis a „gazdasági” szóban annak nem formális, hanem szubsztantív jelentését vesszük alapul, akkor nem az lesz fontos, hogy mi gazdaságos. Hiszen a ma uralkodó formális gazdaságszemléletben az ember, a fogyatékossággal élő ember és az ember egészsége csak eszköz a gazdaság számára. Hajnal Albert (1982, 304.) roppant széles körű szakirodalmi anyag feldolgozása alapján kockáztatja meg a következő állítást: „...nem túlzás azt állítani, hogy a gazdaságtani vizsgálatokban az egészséges vagy beteg ember, rajta keresztül pedig az egészségügy is »eszköz a gazdaság működéséhez*..., fejlődéséhez. Olyan gondolkodás., hogy a »gazdaság az eszköz az egészséges ember érdekében«, az általam megismert vizsgálatokban nem fordult elő.” A szemléletet, amely szerint a gazdaság legyen az eszköz az egészséges ember érdekében, emberben kezdődő-végződő gondolkodásnak és értékrendnek nevezi a szerző. Sem a javasolt ökonómiaszemlélet, sem az emberben kezdődő-végződő gondolkodás nem puszta idea, amely a reális gazdaságban, a reális világban nem működik, vagy attól idegen dolog. A rehabilitáció nemzetközi gyakorlata éppen olyan terep, amelyen ezek a szemléletek, ezek az elvek nemcsak hogy kétséget kizáróan odaillőnek, adekvátnak bizonyulnak, hanem valóságosan működnek, sőt a gyakorlati cselekvés alapjául szolgálnak. Ahol és amennyiben ez nem így van, ott és annyiban rászorul a kíméletlen kritikára, amit az ezen értékeket megvalósító társadalmi cselekvések, akciók, irányzatok létükkel gyakorolnak fölötte.

De vajon miért, minek alapján lehet a fogyatékossággal élő emberek érdekében, az állat- és növényfajok, ökoszisztémák védelmében, az ember egész-sége érdekében más típusú szabályozás szerint működni, ha az a gazdasági célok szempontjából egyáltalán nem racionális cselekvés, sőt esetleg rövid távon kifejezetten irracionális befektetés? Erre a kérdésre ad választ az értékracionalitás elve. Megfigyelése, megértése és egzakt leírása Max Webertől származik. A célracionális társadalmi cselekvést az határozza meg, hogy a cselekvő milyen viselkedést vár a környezet tagjaitól és a többi embertől, s hogy mennyiben képes e várakozásokat mint eszközöket fölhasználni arra, hogy saját racionálisan kiválasztott céljait sikeresen elérje. Ezzel szemben az értékracionális cselekvést egy meghatározott magatartásnak sikerességétől függetlenül, pusztán mint olyannak a feltétlen esztétikai, etikai, vallási vagy bármiféle más önértékébe vetett tudatos hit határozza meg. Tisztán érték- racionálisan cselekszik az, aki nincs tekintettel az előre látható következményekre, és azt teszi, amit meggyőződése szerint a kötelesség, a méltóság, a szépség vagy egy számára valamilyen szempontból fontos ügy kijelöl. Az értékracionalitás a célracionalitás álláspontjáról tekintve „minden esetben irracionális, éspedig annál inkább, minél inkább abszolút érték rangjára emeli azt az értéket, amelyhez a cselekvés igazodik” (Weber 1922, 56.). Némileg egyszerűbb nyelven, élesen megfogalmazva: az értékracionalitás értelme bizonyos, legalapvetőbb értékekhez való minden határon túli ragaszkodás.

Kevésbé szigorúan mondva, olyanfajta viselkedés ez, amikor adott alapértékekhez akkor is ragaszkodunk, ha abból nem származik hasznunk, sőt netán némi kárunk keletkezik belőle. Az értékracionalitáshoz egy alapvető gazdaságetikai értéket kell még társítanunk, ezt: a szerződéseket mindig meg kell tartani. A két dolog egészen mélyen összefügg. Az értékracionalitás igen fontos, de önmagában nem elég. A világ nagy bajairól, így a fogyatékosságról is, úgy tűnik, ma már egyre inkább csak radikálisan szabad gondolkodnunk. Tehát a fogyatékossággal élő emberek problémáihoz egy olyan szemlélettel kell közelítenünk, amelyben ők nem az egyéb gazdasági erőforrásokkal (nyersanyagok, gépek) egy szintre helyezettek, hanem önértékkel, egész-séggel rendelkező személyek, akkor nem lesz baj az elmélettel. Ha kicöve- kelünk alkalmas értékeket, amelyek között első helyen szerepel az ember és az ő egész-sége, és a cselekvések – jogi, gazdasági szabályozás, közösségi és munkáltatói, munkatársi viszony – során ezekhez tartjuk is magunkat, s ha (ami különösen a rehabilitációban kiemelkedően fontos) megtartjuk szerződéseinket, akkor van némi esély a gyakorlat, a mindennapi élet jobbítására, elviselhetőbbé tételére is.

4.1.2.3. Az altruizmus és határai

„Az altruizmus... kísérlet arra, hogy megfordítsa az élőlénynek azt a természetes erőfeszítését, hogy önmaga körül szervezze meg a mindenséget. az élőlény ellenkísérlete annak érdekében, hogy a mindenségnek szentelje magát, ahelyett hogy kizsákmányolná a mindenséget.”

(Toynbee, A. – Ikeda, D.)

A modern döntéselmélet (Kindler 1991) leírja a gazdaság szereplőinek viselkedését. Modelljeiben megkülönbözteti egymástól a legfontosabb tipikus gazdasági viselkedésformákat aszerint, hogy azok kinek a javát szolgálják. Így szó esik az önérdektől motivált, az önmegtagadó, az agresszív, a kooperatív és a versenyszellemű gazdasági viselkedés mellett az odaadó, azaz az altruista viselkedésről is, melyet a rehabilitáció szempontjából döntőnek találunk. Az altruista döntés lényege a másik ember javának maximalizálása. Magában foglalja a feltétlen ajándékozás mozzanatát. Az altruista jótékony, emberszerető. E szavaknak létezik megfordított, feje tetejére állított értelmezése is (például: jótékonykodó), de ezek itt nem jönnek számításba. Valahol egybevág az értékracionális cselekvéssel, mivel az altruista döntés lényege az, hogy „a másik egyénnek érdekeit éppen úgy szívünkön viseljük, mint a magunkét, hogy boldogulását óhajtjuk, függetlenül attól, vajon ez nekünk hasznunkra válik-e” (Bognár 1941, 32.). Valószínűleg ez a fogyatékossággal élő emberhez fűződő viszony egyetlen adekvát formája.

Leggyakoribb példája a mindennapi életben a szülő viszonya gyermekéhez. Szokás az altruizmus paradoxonáról is beszélni, a „Csak utánad!"-hatásról: ha két altru- ista az ajtóban találkozik egymással, nem tudnak bemenni rajta. Ám az altruista nem bolond, hanem altruista, tehát valamelyik át fog menni az ajtón, mégpedig hamar, éppen azért, hogy a másik mehessen. Van egy másik alapvető találkozás: az altruistáé az egoistával. Első benyomásunk az, hogy tipikus a helyzet: láttunk már ilyet számosat: ezt az altruistát nevezi a köznyelv baleknak. Sokkal többet ehhez sem lehet hozzáfűzni az iméntinél: az altruista nem balek, hanem altruista... Idetartozik Kant (1786, 287.) etikájának egyik fontos alapelve is: „az emberséget mind magamban, mind bárki más személyében mindenkor mint célt és sohasem pusztán mint eszközt” használjam.

Émile Durkheim altruista öngyilkosságról is beszél, amikor valaki azért követi el önpusztító tettét, hogy másnak jó legyen. Itt követett szemléletünkben ez nem altruizmus. Annál inkább számos más gazdasági és szociológiai tény: a véradás, a segélyek, Helen Keller több millió dolláros gyűjtőkörútjai, a hazai rák elleni mozgalom számára tett önzetlen felajánlások vagy a nagy brit rákkutatási kampány néhány évvel ezelőtt, vagy akár a Királyi Nemzeti Mentőcsónak-Intézet (Royal National Life- boat Institution) létrehozatala és működése. Még a magyar társadalom közelmúltjából is hozhatnánk példákat, akár az erdélyi menekültek ügyére gondolunk, akár az örményországi földrengés áldozatai hozzátartozóinak megsegítésére. Idesorolható az etnocentrikus altruizmus is, az azonos népcsoporthoz tartozók egymásnak nyújtott önzetlen segítsége. A családnak, barátoknak, jó ismerősöknek, néha idegeneknek nyújtott, ellenszolgáltatást nem váró gesztusok sem magyarázhatók egészen az önérdek platformjáról, még akkor sem, ha a rólunk alkotott jó vélemény és respektus elérését feltételeznénk.

A gazdaság más, önértékkel bíró kiszolgáltatott szereplőivel kapcsolatban nem azért lehet helyes az altruista viselkedés, mert megéri nekünk, hanem mert megéri nekik. De e viselkedésnek nemcsak tárgya van, akihez így viszonyulnak (természet, fogyatékossággal élő ember), hanem alanya is: az, aki a másiknak a javát tekintve viszonyul hozzá. Az ugrópont itt a következő: az altruizmust nemcsak az egyes egyén, hanem a közösség, a szervezet, az intézmény által gyakorolható és gyakorolt magatartásformaként is értelmezhetjük. S ez sosem rossz értelemben vett karitati- vitást, jótékonykodást vagy adakozgatást jelent. A modern altruizmus éppen ellenkezőleg: a rászorulók intézményes, hatékony védelmét, segítését jelenti, ami természetesen megfelelően fejlett gazdasági és jogi szabályozást is feltételez. Félre ne értsük tehát: ez nem a karitativitás etikája. Ez az intézményes segítés és a fogyasztói szuverenitás, illetve az emberi méltóság visszaszerzésének intézményes etikája. Az irgalmas szamaritánus egyedül van. O nem más, mint az önkéntes. Fontos, hogy legyen, de ha száz van belőle, akkor is egyedül van. Úgy tűnik, hogy ha az individuális etika talaján álló karitativitás nem képes valamilyen módon közösségi-társadalmi szintre transzformálódni és politikai etikává lenni, akkor egyre kevésbé lesz képes betölteni hivatását.

Az emberiség létét fenyegető globális válságjelenségek, melyek közt ott találjuk a fogyatékosság sohasem látott mértékű terjedését is, figyelmeztetnek rá, hogy ezeken a területeken hovatovább nem tehetünk mást, mint hogy altruistaként viselkedünk. Nem elég belátni, hogy saját jól felfogott érdekünk, életben maradásunk teszi szükségessé az adott szereplőkkel (természettel, fogyatékossággal élő emberekkel, humán környezettel) szembeni altruista viszonyulást, mivel ez nem más, mint az egoizmus alá rendelt altruizmus, amely, ha nem értékracionalitással párosul, márpedig nem párosul vele, akkor mindig kibúvót hagy, és nem változik semmi. Mivel ha az egoista viselkedés a cselekvésünket vezérlő legfelsőbb motívum, akkor mindig megvan a lehetősége, hogy az adott pillanatnyi helyzetnek és érdekeinknek megfelelően cselekedjünk. Ráadásul a jelenlegi válság – úgy tűnik – jelentős mértékben avantgárd megoldásokat kíván. Ha az egyes egyén és a kisebb társadalmi csoportok lényegében mindenért való felelőssége nem tudatosul, ha a polgárok és autonóm kis szervezeteik, közösségeik nem igyekszenek megoldani, sem az állam, sem a nagy szervezetek, senki sem fogja megoldani helyettük. (Erre a felismerésre számos pozitív példa hozható a környezetvédelem és a rehabilitáció hazai és nemzetközi gyakorlatából egyaránt.)

Ám a korábban etikával foglalkozó Adam Smith, a modern közgazdaságtan első és talán valaha élt legnagyobb szakírója 1776-ban a Vizsgálódás a nemzetek gazdaságának természetéről és okairól című klasszikus munkájában az önérdekből tudta csak levezetni a gazdaság működését:

„Úgyszólván minden állatfajnál függetlenné válik az egyes egyed, mire felnő, és természetes állapotában egyetlen más élőlény segítségére sincs szüksége. De az ember csaknem állandóan részesül embertársai segítségéből, és hiábavaló lenne, ha ezt pusztán jóindulatuktól várná. Célját leginkább akkor fogja elérni, ha ön- szeretetüket saját szolgálatába tudja állítani, és úgy tünteti fel nekik, mintha saját előnyük volna megadni neki, amit kér. Ha bárki bárkinek valamiféle üzletet ajánl, azt javasolja: add nekem azt, amit én szeretnék, és a tied lesz, amit te akarsz; és ilyen módon kapjuk meg másoktól a legnagyobb részét azon jószolgálatoknak, amelyekben hiányt szenvedünk. Ebédünket nem a mészáros, a serfőző, a pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ők saját érdekükre vannak tekintettel. Nem emberiességükhöz, hanem önszeretetükhöz fordulunk, és sohasem saját szükségleteinkről, hanem a maguk hasznáról beszélünk nekik.” (Smith 1776, 26-28.)

Ráadásul Bernard de Mandeville 1714-ben kiadott, örökbecsű fabulájában, A méhek meséjében az emberi társadalom parabolájaként a szorgos méhekről beszél, akik saját önző, egyéni érdekeiket és céljaikat követik, s ez elvezet a társadalom gazdagodásához és a közjóhoz. A halvány egybeesés nem véletlen, legkevésbé sem az. A modern gazdaság és a modern civilizáció éppen ezeken az elveken, működési mechanizmusokon keresztül növekedhetett, fejlődhetett mai szintjére. Ez szab szigorú határt az altruizmusnak. De ma már tudjuk, hogy a növekedésnek is vannak határai – a természeti erőforrások kimerülésének nem túl távoli perspektívája stb. –, nem kevésbé szigorúak.

És ott, ahol e határok húzódnak, ott kezdődik a radikálisan altruista, lényeglátó (szubsztantív) és jól megválasztott értékekhez feltétlenül ragaszkodó gazdálkodás világa.



[49] Ami a kilencvenes évekig még képviselhető volt: a kínai tanításra való reflektálás ma már sem a fejlődő országokkal kapcsolatban, sem a fogyatékosságügyben többé nem áll. Valamivel helyesebb volna ezt kérdezni: „Korrekt dolog-e valakit halászni tanítani, miközben a folyók és a tavak üresek?”