Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

4.2. EURÓPÁN INNEN ÉS TÚL, AVAGY: MIT TANULHATUNK MÁS ORSZÁGOKTÓL?

4.2. EURÓPÁN INNEN ÉS TÚL, AVAGY: MIT TANULHATUNK MÁS ORSZÁGOKTÓL?

„Hogyan is tudná valaki egyszerűen megmagyarázni a Társadalombiztosítás Igazgatósága és az állami alapokra helyezett fogyatékosságot meghatározó-becslő szolgáltatások közötti kaPcsolatot?”(MONROE BERKOWITZ)

A külföldi tapasztalatok, a hazainál számottevően jobb eredményekre vezető szabályozási formák kimerítő leírásával mindmáig adós a szakirodalom. Ezt a munkát az elkövetkező egy-két évben el lehet majd végezni. Van mégis néhány gyakorlati eredmény, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet. Nincsen ugyanis a fejlett országoknak olyan pozitív rehabilitációs tapasztalata, melyet – a szükséges feltételek megléte esetén – ne lehetne megcélozni Magyarországon is. De ehhez elsősorban jól működő gazdaságra volna szükség. Nem valami eredendően mást, hanem többet, jobbat, fejlettebbet, hatékonyat célzunk meg. Mert ugyan számos szabályozásbeli és eredménybeli különbség van a fejlett gazdaságú országok rehabilitációs gyakorlatában (a teljes hallásképtelenség például Nagy-Britanniában 60, Németországban 40-50 százalékos fogyatékosságot jelent, egy szem elveszítése pedig Új-Zé- landon 50 százalékosat, Nagy-Britanniában 30 százalékosat), ezen országokban a rehabilitációs szolgáltatások színvonala mégis messze meghaladja hazánkét. Nem a különbségek után kell tehát kutatni, többet ér a magasabb színvonalat eredményező hasonlóságok keresése.

Az említett országokban működő modell fontosabb közös jellemzői a következők:

  • rehabilitációt központi, állami szervezet fogja össze;

  • pénzügyi kedvezményekkel, zömében gazdasági úton, ritkábban adminisztratív-hivatali eljárásokkal szorítják rá a vállalatokat;

  • maga a rehabilitáció a sérült embereknek térítésmentes, de aki nem vesz részt rehabilitációs eljárásban, azt nem kártalanítják.

További különbségek a korábban már tárgyalt és más összefüggésben még visszatérő kvóta tekintetében: Franciaországban 3 százalékos a kvóta, szemben Németországgal, ahol 6, ám itt a kormánynak szabadsága van 4-10 százalék között változtatni, s ha ennél nagyobb arányban foglalkoztat egy cég legalább 50 százalékban csökkent munkaképességű dolgozókat, akkor pénzügyi kedvezményben részesül. Ha ez alatt, akkor minden hiányzó dolgozó után 100 DM kiegyenlítő adót vetnek ki rá. A galloknál amilyen mértékben munkát rendel meg egy vállalat a speciális foglalkoztatóktól, olyan mértékben mentesül a szigorú kvóta alól. Ráadásul itt ún. orientációs bizottságokat is találunk, minden megyében ezek foglalnak állást pályakorrekciók és az érintettek rehabilitációjához szükséges intézkedések meghozatalakor.

A legfontosabb az, hogy megalapozódott egy toleráns, egyenjogúságon alapuló szemlélet a rehabilitált emberek foglalkoztatásában. Erről éppen az imént esett szó,

néhány fontos mozzanat azonban még említésre vár. Mi a titka annak, hogy a rehabilitáció a fejlett Nyugaton jó befektetés lett? Nem más, mint ami hazánkban is titka lehetne a fejlett és jól működő rendszernek. Nem egy makroszintű központi főhatóságnak, mondjuk az Okos Fejek Hivatalának kell kitalálnia az új foglalkoztatási formákat, hanem meg kell teremteni a rehabilitációs vállalkozások gazdasági-gazdálkodási szempontból elfogadható feltételeit. Ennek első számú kelléke a gazdálkodás szabadságának biztosítása, mely többé-kevésbé adott, beleértve ebbe azt is, hogy nem vonják el a helyi szinten képződő források zömét. Ráadásul a rehabilitáció nem lehet sikeres a sérült embereknek nyújtott színvonalas szolgáltatások nélkül. Például Svédországban szervesen összehangolódik a fogyatékossággal élő embereknek nyújtott szolgáltatások extenzív programja és a munkapiaci politika. Vannak országok, ahol az egész gazdaságra kiterjedő védett vállalatrendszer keretén belül működik a rehabilitáció (Anglia, Svédország), és e vállalatrendszer számára az átlagos technológiai színvonalnál fejlettebb, magasabb színvonalú termelési eszközöket biztosítanak (Win- ter 1990).

Alfejezetünk témája új, Magyarországon zömmel még ismeretlen sérültfoglalkoztatási formák feltárása, ezek intézményes rendjének leírása és a társadalombiztosítás velük kapcsolatos tipikus viszonyának bemutatása a fejlett nyugati országokban.

A külföldi tapasztalatok, a hazainál számottevően jobb eredményekre vezető szabályozási formák kimerítő leírásával mindmáig adós volt a szakirodalom. Van azonban máris néhány gyakorlati eredmény, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet. Hiszen nincsen a fejlett országoknak olyan pozitív rehabilitációs tapasztalata, melyet – a szükséges feltételek megléte esetén – ne lehetne megcélozni Magyarországon is. De ehhez elsősorban jól működő gazdaságra volna szükség; így a megvalósítás esélyei sem kifejezetten rosszak, hiszen nem valami eredendően mást, hanem többet, jobbat, fejlettebbet, hatékonyabbat célzunk meg.

Az eredeti kérdésfeltevéstől néha eltértünk (önfoglalkoztatás), mivel a vizsgált országok, illetve régiók körét helyenként, ha ez tanulsággal járt, kiterjesztettük a „fejlett világ” határain túlra is. Persze az elsődleges analógiák számunkra országnagyság, kultúra és történelmileg nem is túlzottan távoli társadalmi fejlettségi szint szerint is elsősorban Európában vannak, gazdasági fejlettség szerint azonban leginkább mégis Spanyolország és Portugália adja őket. Ám, ha példaértékű megoldásokkal találkozunk akár Afrikában, akár Ázsiában, ezeket sem tűnik tanácsosnak kívül keríteni a terepen, még ha első látásra furcsának is látszik mindez („hiszen mi Európába megyünk!”), mivel a sérült emberek foglalkoztatásukat, munkalehetőségeiket tekintve egyáltalán nincsenek megfelelő helyzetben a hazai terepen.

Legalábbis évtizedes léptékben kell gondolkodnunk, ha a hazai foglalkozási rehabilitációt új alapokon és hatékonyan kívánjuk működni látni. Egy dolog ugyanis e területen a gazdasági és jogi szabályozás esetleges megváltoztatása, új foglalkoztatási formák lehetőségének megteremtése, más dolog azonban ezek költséghatékony és a rászorulók szempontjából eredményes működtetése. Az első jó ötleteken és a szabályozás sikeres megváltoztatásán múlik, míg a másik már attitűdökön, alapvető hozzáálláson, mentalitáson, mely erős béklyóktól szorított, s átalakulása, azaz az érintett szereplők adaptációja bonyolult és nehézkes, tehát nem rövid távú.

Elővételezzünk most erre egyetlen – a későbbiekben, a hazai helyzet elemzése során részletezendő – példát! Magyarországon az 1981-es kérdőíves OOSZI-fel- vétel adatai szerint a rehabilitációra szoruló nem rokkant, azaz az Országos Orvosszakértői Intézetben „leszázalékolás” céljából megjelent 23 644 ember 72 százaléka már nem kívánt tovább dolgozni. De közülük gyakorlatilag senki – 95 százalékuk – egyáltalán nem szándékozott átképzésen részt venni, ami azért döbbenetes, mert az európai gyakorlatban – és a szakirodalomban is – éppen az átképzés a foglalkozási rehabilitáció egyik legfontosabb eszköze. Miért nem akartak vajon az emberek átképzésben részt venni? Ennek számos oka van. Az egyik mindjárt a kérdőív, melyet nem az érintettek, hanem az őket vizsgáló, majd később kérdezőbiztosként megjelenő orvos töltött ki.

Másik ok, hogy megtehették: a rokkantsági nyugdíj megszerzésében reménykedtek. A harmadik, hogy lehettek információik az átképzés hazai lehetőségeiről és gyakorlatáról, ráadásul zömük nem fővárosi, hanem vidéki, sőt falusi ember volt, akiknek a lakóhelyén sem az átképzési, sem az azt követő elhelyezkedési lehetőségek nem tengtek, de nem is tengenek túl. Az előzőektől nem független a negyedik ok: kialakult és megcsontosodott egy alapvető attitűd a rehabilitációval kapcsolatban, azzal szemben: az nem kell, csak a rokkantsági nyugdíj. Nos, ez az utóbbi az, ami nem fog könnyen változni, bár erre van megoldás a fejlett nyugati gyakorlatban: számos országban csak az részesülhet juttatásokban, aki kérte vagy elfogadta a rehabilitációs szolgáltatásokat.

Tehát a fogyatékossá válás utáni újra munkába állással kapcsolatos munkavállalói attitűd az elmúlt évtizedekben Magyarországon megmerevedett. Szerepet játszik ebben maga a megváltozott munkaképességűvé, illetve rokkanttá válás, amely az emberek döntő többségénél erősen összekuszálja a munkához fűződő viszony, a személyes önértékelés és az egyéni kreativitás addigi motivációit. A rokkantnyug- díj-érdekeltség máig sem szűnt meg. A hagyományos hazai szabályozás és az eddigiek együttesen alapvető munkavállalói és munkaadói viselkedésformák rögzüléséhez vezettek az elmúlt évtizedek során. A munkaadóknál tipikus a diszkriminatív és előítéletes magatartás, amely eddig is gátja volt a rehabilitált dolgozók foglalkoztatásának, ma azonban a jelentősen megemelkedett munkanélküliségi ráta és a fogyó lehetőségek körülhatárolta viszonyok között erősen felértékelődik.

4.2.1. A hazai intézményrendszer hiányzó láncszemei

4.2.1.1. A képzés

A jól működő rehabilitációs rendszernek legszámottevőbb eleme a korszerű képességbecslés (assessment) és a célzott, magas színvonalú képzés. Lényegében az összes foglalkozási rehabilitációs forma hatékony alkalmazásának előfeltétele ez: az embernek és képességeinek megbecsülése, felbecslése (és nem „leszázalékolása”). Széles körben, a fejlődő és a fejlett országokban egyaránt alkalmazott forma az önfoglalkoztatás. Ilyen lehetőség esetén már a legelején megvizsgálják, hogy megvannak-e a kliensben a vállalkozói alapképességek, rendelkezik-e a többi szükséges feltétellel is, s ha igen, akkor a folyamat már célirányosan haladhat ezek fejlesztése felé. A képzés legfontosabb háttérintézményei a képességbecslő és képzőközpontok (training cen- ters, Berufsausbildungszentren, centre de réadaptationprofessionelle de handicapés stb.).

4.2.1.2. Képzőközpontok

Fejlett szociálpolitikai rendszerekkel karöltve működő foglalkozási rehabilitációs szisztémákban a tesztelés, tanácsadás és vezetés professzionista intézményekben, tréningközpontokban zajlik, ahol a fizikai és mentális helyreállítás a sérültség káros következményeinek lehetőség szerinti maximális kiküszöbölését jelenti, míg a foglalkozási vagy munkatréning során a majdani új mesterség fogásainak és eszközeinek használatát sajátítják el. A folyamat utolsó lépcsője a munkába állás. Ezek adják tehát magát a rehabilitáció véráramát: a felmérés, az átképzés és a munkába állítás, minden itt megy végbe, ami az egyén majdani hatékony és megmaradt képességeit maximálisan kihasználó foglalkoztatása szempontjából egyáltalán fontos. Magas színvonalú képességbecslő eljárásokkal és vizsgálóműszerekkel, illetve képző és képességfejlesztő eljárásokkal, felszereléssel, gépekkel, képzett személyzettel ellátott, professzionális centrumok ezek.

Munkájukat a képességek felbecslése, fejlesztése, foglalkozási tanácsadás és tréning, pszichológiai és munkába állító szolgáltatások, védett foglalkoztatás s az elhelyezkedés utáni nyomon követés alkotja. Profiljukba az átképzés, a munkahely-adaptálás kreatív megoldásai éppúgy beletartoznak, mint a fogyatékossággal élő háziasszonyok számára szervezett házimunkakurzusok, sőt egy-egy súlyosabb sérülés után az otthoni élet legalapvetőbb fogásainak újraelsajátítása. Külön programokkal rendelkeznek fiatalok számára, de léteznek a munkába állást megelőző és a munkába állást követően zajló tréningek, képességfrissítő kurzusok is. Ma a legújabb technológiák elsajátítása – erről később részletesen –, az agrár-, illetve a lakóközösségre alapozott programok tűnnek a legfontosabbnak. A rehabilitáció vonzáskörének tágulásával már elszegényedett, de börtönviselt emberek számára is folytatnak speciális tréningeket.

4.2.1.3. A szelektív munkába állítás

A szelektív elhelyező csoport vagy munkába állító iroda a bevett külföldi gyakorlat szerint – eredetileg selectiveplacement officer (SPO) and staff (ILO 1984e, 4-11.) – többnyire kormányok által létrehozott, fogyatékossággal élő dolgozók foglalkoztatását elősegítő szolgáltatás. Ritkábban: önkéntesekből álló, nem általános, hanem valamiféle konkrét csoport, például hallássérültek vagy gyengén látó dolgozók elhelyezkedését segíti, esetleg egy-egy rehabilitációs képzőközpont elkülönült részlegeként működik. Egészen a harmincas évek végéig erősen háttérben lévő szervezeti megoldás volt.

Addig a védett műhelyek domináltak a foglalkozási rehabilitációban. Ekkor azonban a háborús idők teremtette munkaerőhiány következtében számos fejlett ország kezdte alkalmazni a szelektív elhelyezést – sikerrel –, mivel nagy tömegű, mégis képzett megváltozott munkaképességű személyt kellett a legrövidebb idő: általában három hónap alatt munkába állítani. Költségek és hasznok tekintetében ez a forma szignifikánsan kedvezőbb volt a többinél, különösen a védett műhelyeknél. Összességében a szelektív munkába állítás speciális munka- és foglalkozási körülményeket jelent; ez nyújt lehetőséget a későbbi normál munkahelyi elhelyezkedésre.

A forma szerteágazó szerepkörének lényege a munkakeresés vagy az utánajárás a rehabilitált dolgozó által talált munkának: valóban megfelelő-e számára, olyan lehetőségeket nyújt-e, amikre neki valóban szüksége van, illetve megfordítva: a munkaadó igényeinek megfelel-e az állásra pályázó, fogyatékossággal élő ember.

Egy jól működő readaptációs rendszerben mindez szorítkozhat csupán arra, hogy a csoport (iroda) referál a kliensnek a tanácsadással és vezetéssel foglalkozó egységekről, központokról, ügynökségekről, szolgáltatásokról. Más esetben azonban a szelektív munkába állító csoport kiküszöböli a rendszer hiányosságait:

  • orvosi, pszichológiai tanácsadás után néz, hogy felmérhesse a kliens fizikai és szellemi kapacitásait;

  • szükséges információkkal szolgál a foglalkozási rehabilitációs tréninget végző kurzusokról vagy az elhelyezkedési lehetőségekről;

  • a kliens addigi munkában szerzett tapasztalatai alapján elkészíti a besoroláshoz szükséges minősítést;

  • minden elképzelhető forrás felhasználásával foglalkozási rehabilitációs bankot létesít (pl. a többi hasonló tevékenységet folytató szerveződés információinak begyűjtése, álláshirdetések, munkaadók és munkavállalók érdekszövetségeinek megkeresése, újságok, folyóiratok álláshirdetési listáinak figyelése, fogyatékossággal élők érdekszövetségeivel kapcsolatok kiépítése stb.;

  • tanácsokkal látja el a hozzá forduló klienst;

  • az információs bank segítségével folytonosan nyomon követi a foglalkoztatási lehetőségeket, és naprakészen tartja őket;

  • koordinálja a hasonló profilú szervezetek tevékenységét.

A csoport jól válogatott, speciálisan és magasan képzett vezetőjének, tagjainak megfelelő emberi tulajdonságokkal kell rendelkezniük (tolerancia, empátia, segítőkészség stb.). Így a szelektív munkába állítás számos előnye realizálható: rugalmassága különféle munkaszervezési fogásokkal kombinálható a foglalkozási rehabilitációban: lehetőség van munkafelezésre (amikor két személy ugyanazt a munkát végzi), rugalmas munkaidő alkalmazására, részmunkaidős foglalkoztatásra és így tovább.

4.2.2. Formák, irányok

A számos lehetséges forma közül csak a hazánkban nem ismerteket vagy azokat tárgyaljuk, amelyek szunnyadó lehetőségeit még nem vagy csak töredékesen sikerült eddig kihasználni. (Így nem vagy csak érintőlegesen eshet szó a több országban, de kifejezetten speciális körülmények között létrejött rokkantszövetkezetekről, a viszonylag veretes hazai irodalommal rendelkező bedolgozás és normál munkahelyi foglalkoztatás lehetőségeiről.)

4.2.2.1. Nyílt foglalkoztatás

A rehabilitált emberek zöme normál, munkaerő-piaci versenyfeltételek mellett ebben a formában dolgozik; megfelelő menedzseléssel, alapos és a szükséges mértékben meg is finanszírozott, színvonalas képzéssel (képzőközpontok!) a fejlett országok gyakorlatában ez a legelterjedtebb forma.

4.2.2.2. Önfoglalkoztatás (kisvállalkozások)

A közgondolkodásban élnek megalapozatlan tévhitek, negatív előítéletektől motivált rossz beidegződések a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatban, ezek egyike a cselekvésképtelenség. Zömében egyáltalán nem igaz, hogy a fogyatékossággal élő ember csak arra volna alkalmas, hogy kolduljon és másokon, a társadalmon élősködjék. Ugyanígy az sem igaz, hogy rehabilitált emberek képtelenek volnának komoly és sikeres üzleti tevékenységet folytatni. A fogyatékkal élő emberek világa ugyanis erősen rétegzett – miként a munka világa és a vállalkozások világa is az –, és ezen belül számos szint kölcsönösen igen jól megfelel egymásnak. Vannak persze olyan rokkantak – az

  1. csoportúak –, akik zömmel valóban nem képesek munkavégzésre, de amint a fejlett országok tapasztalatai, a mozgássérültek Önálló Elet Mozgalmai (independent living) is igazolják, még közöttük is bőven akadnak olyanok, akik megfelelő technikai felszereltséggel képesek az ún. épekkel egyenrangú speciális munkát eredményesen ellátni. A munkaképes rokkant ember pedig ennél még sokkal inkább. Ugyanakkor a róluk alkotott képünkbe nemigen fér be az a lehetőség, hogy egy kerekesszékes vagy egy gyógyult daganatos beteg „üzletasszonyként” vagy „üzletemberként” helyt állhatna az üzleti életben, a vállalkozási szektorban.

Számos példa bizonyítja, hogy képesek helytállásra az üzleti életben közülük mindazok, akikben megvan az éles ész, az üzleti készségek, egy konkrét terület alapos ismerete, a kemény munka és a kockázat vállalása, illetve elegendő indulótőke felszerelési és berendezési tárgyakra a vállalkozás beindításához. Az önfoglalkoztatás mögöttes értelme az, hogy amíg a fogyatékosság leggyakrabban amúgy is függőségbe kényszerít, addig az önfoglalkoztatás a munkaadótól, az államtól, sőt a munkanélküliség rémétől való függetlenedés irányába hat. Akkor is kiemelkedő jelentőségű, ha Magyarországon a fogyatékossággal élő embereknek egyelőre csak szűk körét érheti el.

Nem feledve, hogy a Nyugat mellett Magyarországon is sok éve megvannak már az önfoglalkoztatás nagy bizonyító erejű spontán példái (Quadro Byte Kft., Rákbetegek Országos Szövetsége stb.), fordítsuk most figyelmünket mégis a világ legelmaradottabb két kontinense, Afrika és Ázsia felé. Keressünk olyan helyzeteket, ahol fogyatékossággal élő emberek számottevő külső segítség nélkül fogtak vállalkozásokba, s igazi piaci körülmények között vívták meg saját gazdálkodói harcukat elfogadtatásukért.

Malcolm Harper és Willi Momm – egyikük rehabilitációs, másikuk kisvállalkozások fejlesztésével foglalkozó szakember – 53 afrikai és ázsiai, fogyatékossággal élő emberek tulajdonában lévő kisvállalkozást választott ki a több százból Gam- biában, Indiában, Indonéziában, Kenyában, a Fülöp-szigeteken és Zimbabwéban. Kutatásuk legfontosabb adatait a 9. táblázatba foglaltuk.

4.3. táblázat - 9. táblázat Fogyatékossággal élő személyek tulajdonában lévő 53 vállalkozás fontosabb adatai néhány fejlődő országban (töredék minta alapján)

Besorolási szempont

A vállalkozások száma

Országok

Fülöp-szigetek

11

Gambia

6

India

7

Indonézia

4

Kenya

9

Zimbabwe

6

A tulajdonos neme

férfi

44

9

Szakma

kereskedők, boltosok

11

szabók

11

kézművesek

9

vargák

7

masszőrök

2

egyéb*

13

Tulajdonforma

egyedüli tulajdonos

43

formális szövetkezet

5

informális csoport

4

társaság

1

Mióta üzemel

6 éve vagy régebben

24

3-5 éve

18

2 éve vagy kevesebb ideje

11


Megjegyzés a táblázathoz: a *-gal jelölt sorba egyebek mellett ácsok, rádiójavítók, szállítók, játékkészítők, órások tartoznak. Forrás: Harper-Momm 1989, 18.

A legkülönfélébb fogyatékkal élő emberek szerepelnek a tulajdonosok között: mozgásképességüket teljes mértékben elveszítettek (16), erősen csökkent mozgáské- pességűek (16), vakok és gyengénlátók (7), kezüket, lábukat korlátozottan működtetni tudók (2), hallásukban, beszédükben gátoltak (2), vagy akiknél az iméntiek valamiféle kombinációja van jelen (11). A mintába nem került, de működő hasonló vállalkozások körében címfestő, tejárus, esernyőkészítő, taxis, varrónő, benzinkutas, fotós, farmer, képkeretező, ötvös, játékboltos, szappanfőző, molnár és még tucatnyi más szerepel.

Az önfoglalkoztatás nagyszámú sérült embernek nyújt tehát biztos megélhetést és – szigorúan közgazdasági szempontból – költséghatékony foglalkoztatási formát. De számos szubjektív tényező is motiválja az erre való áttérést azoknál, akiknek lehetőségük nyílik rá: az önmagával való megelégedés, a szociális izoláció állapotából történő kitörés, a munkanélküliség elkerülése, a vállalkozói tevékenységhez állami (jól működő rokkantbiztosítási rendszer esetén), külön e célra létrehozott társadalombiztosítási alapból nyújtott kedvezményes hitel, a magából a formából származó függetlenség, de a személyes innovációra alapozott élet, a tulajdon utáni vágy is szerepet játszik.

Az önfoglalkoztatás különféle formáinak, finanszírozásának széles körét elemezhetnénk még. Enélkül is megállapítható, hogy a piaci orientációjú, de a magyarnál lényegesen szegényebb országok fogyatékossággal élő kisvállalkozói messze a hazaiak előtt járnak.

4.2.2.3. Az új technológiák szerepe

Az új technológiáknak a rehabilitációba bevezetése és használata a legfejlettebb országok gyakorlata. Az ez irányú kutatást, melyben magam is részt vettem néhány évvel ezelőtt, Monroe Berkowitz, a Rutgers Egyetem professzora és Allan Hunt vezették az Egyesült Államok, Japán, Hollandia, Nagy-Britannia, Svédország és Izrael szakértőinek bekapcsolásával. A kutatásnak kifejezetten finanszírozási formákat górcső alá vevő iránya nem volt, ezért csak sejteni lehet, hogy több országban (Nagy-Britannia, Svédország: TUFFA Project stb.) erős állami, de egyelőre kevésbé társadalombiztosítási, mint inkább munkaügyi minisztériumi vagy szociálpolitikai szerepvállalás húzódik meg a pozitív folyamatok mögött.

Az új technológiáknak rehabilitációhoz történő kapcsolása a foglalkozási rehabilitáció legújabb, alig néhány esztendős irányzata. Kiemelkedő jelentőségű, hogy a többségükben kitaszított, a csökkentértékűség komplexusával küzdő sérült embereket olyan eljárások profi kezelésére tanítják meg, melyek révén az ún. épek fölé emelkedhetnek produktivitásban. (Arról nem is szólva, hogy számos súlyos fizikai fogyaték esetén csak az új technológiák révén válhat valaki képessé önálló életvitelre és munkavállalásra.)

Természetesen ellene szóló érv is van; Irwin Kenneth Zola, az ismert szakíró vetette föl már 1982-ben egy folyóiratcikkben (id. Oliver 1989, 142.), hogy az új technológiák olyan komplett kiszolgálást nyújtanak, hogy így éppen ezek rabolhatják el a fogyatékossággal élő ember nagy nehezen megszerzett függetlenségét, ismét a ha- szontalanság érzését keltve benne. Ráadásul nem árt figyelembe venni azt is, hogy ha valakivel emberek huzamosabb ideig foglalkoztak, akkor megalázónak és ember volta csökkentésének vélheti, ha ezután állat vagy gép gondjaira lesz bízva. (Az ellenérvek fontosak, de szempontunkból csak annyiban, hogy ismételten felhívják a figyelmet a fokozott személyesség, az erős egyénre irányulás és az emberközpontú rehabilitáció fontosságára.)

4.2.2.4. Védett foglalkoztatás vállalaton belül

A védett foglalkoztatás legfontosabb belső – hazánkban intézményesen, tipikusan egyáltalán nem kihasznált – lehetősége a betanulás, beilleszkedés után a nyílt munkaerőpiacra, a normál foglalkoztatásba történő visszatérés.

Vállalaton belül a védett foglalkoztatásnak számos változata van:

  • pufferfoglalkoztatás addig, amíg a vállalatnál például munkahelyi baleset folytán sérülést szenvedett dolgozót átképzik, illetve munkahelyet adaptálnak számára;

  • időleges foglalkoztatás, akár csökkentett munkaidőben is, terhes nők, gyógyulófélben lévő alkalmazottak számára;

  • enklávéfoglalkoztatás köz- vagy magánjellegű formában;

  • új szakmára, más beosztásra történő át-, illetve kiképzés;

  • hosszú távú foglalkoztatás azok számára, akikről bebizonyosodott, hogy nem képesek a nyílt foglalkoztatás követelményeinek megfelelni.

4.2.2.5. Védett műhelyek (sheltered workshops, beschützende Werkstatten stb.)

A negyvenes évekig a legelterjedtebb, eredetileg vak emberek foglalkoztatására létrejött, az iskolát követően a munkába állást megkönnyítő sérültfoglalkoztatási mód. Az alkalmazása során nyert tapasztalatok változóak, de többnyire alacsony hatékonyságra és zömmel jelentős financiális veszteségekre utalnak. Ezek oka egyfelől természetes: bizonyos, egészen súlyos, esetleg halmozottan fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatása ab ovo nem vezethet nyereséghez. Ezt tudomásul kell venni. Másfelől azonban az itt dolgozók számára rendkívüli előnyt jelent, hogy munkájuk és jövedelmük – ha alacsony szinten is – biztosított, és védett feltételek között dolgozhatnak.

A múltban, a hatvanas, hetvenes évekig külföldön biztosan kifejezetten rosszul menedzselt forma volt. A védett műhelyek eleve rosszul megválasztott vagy inkább csak elszenvedett piacpolitikájuk folytán váltak a legalacsonyabb gazdasági eredményt produkáló gazdasági egységek sereghajtóivá. Tradicionális termelési tevékenységeikben, például vakok esetében a kefe-, ecset- és seprűgyártásban, szükségképpen csupán 50 százalékos hatékonysággal dolgoztak az ún. épekhez képest. A hozzá kapcsolódó egyetlen üzleti filozófia (ha volt ilyen egyáltalán) szerint a súlyosan vagy halmozottan sérült emberek: vakok, kerekesszékesek, értelmi akadályo- zottsággal élő emberek bármily alacsony fizetéssel fölvehetők. Később azután a különösen magas veszteségekkel dolgozó védett műhelyeket bezárták, a többit meg átszervezték.

Érdekes módon a veszteségek számos helyen továbbra sem csökkentek jelentősen, mivel közben elkerülhetetlenné vált az itt dolgozók jövedelem-színvonalának a hasonló munkát végző nem fogyatékossággal élőkéhez közelítő szintre igazítása. Számos országban így igyekeztek kompenzálni az itteniek alacsonyabb produktivitása által kiváltott súlyos jövedelemkülönbségeket. A kilencvenes évekre a legmagasabban fejlett országok védett műhelyeiben újabb technológiákkal váltották fel a régit, és képzett menedzserek léphettek a korábbi jó szándékú amatőrök helyébe.

Az említettek folytán a védett műhelyek rendszere ma általában súlyos vagy halmozottan fogyatékossággal élő személyek számára működtetett foglalkoztatás. A szelektív munkába állításhoz viszonyítva kétségkívül lényegesen kevesebb gazdasági hozammal járó forma. Előnye, hogy élethosszig tartó foglalkoztatást biztosít súlyos vagy halmozott fogyatékossággal élő emberek számára. Ausztráliában például 240 védett műhely működött 1981-ben, és 11 ezer sérült dolgozót foglalkoztatott, 1900 főnyi kisegítő személyzettel. A kereskedelem által realizált évi bevételük így is 45 millió ausztrál dollárt tett ki. Működésükben konfliktus feszül a szolgáltatásnyújtás és az üzleti eredmény között. A védett foglalkoztatás rendszerét bíráló szakértők megállapítása szerint helyesebb – ha egyáltalán van mód rá – képessé tenni a sérült embert, hogy még inkább normalizált környezetben magasabb jövedelemhez jusson. Ebből is sejthető, hogy eredeti céljuk – lehetőséget nyújtani valamilyen gazdaságilag is hasznos tevékenységre – módosulóban van; az említett okok következtében a fizetett foglalkoztatás irányába fejlődik.

4.2.2.6. Enklávék („zárványok")

Egy-két évtizedes múltra visszatekintő foglalkoztatási forma. Erősen csökkent munkaképességű dolgozók, például értelmi fogyatékossággal élő emberek, epilepsziások, idegrendszeri betegségben szenvedők csoportja dolgozik így védetten, speciális felügyelet mellett, egyébként mindennapi, de jól áttekinthető formában, normál munkahelyen – annak testébe zárványként ágyazódva. Elterjedtek a 10-12 fős csoportok, amelyekben a különböző állapotú személyek együtt dolgoznak. Parkban kertet ásnak, fát metszenek, kapálnak, gyümölcsöt szednek vagy oltanak. Ipari és agrárkörnyezetben egyaránt működik enklávé. Tipikus további munkafajták: csomagolás, futószalagmunkák stb. Speciális szervezettsége több ezer ember számára biztosít munkalehetőséget szerte a világon. Nem elhanyagolható szempont: az institucializáció egyik reális alternatívája. Helyenként bentlakással kombinálják.

4.2.2.7. A munkacsapat

Működhet enklávén belül is, de nem feltétlenül azzal összekapcsolt. A dolog lényege, hogy nem individuális, hanem éppen csapatmunkát, kooperációt igénylő tevékenységekre használják, ahol a csapat közös erejét mozgósítják. Munkájuk bármi lehet, amire egy csoport egyáltalán megtanítható. Óriási pozitív hatása, hogy a legkevésbé produktív, nagyon rossz munkamotiváltságú dolgozók is stimulálhatók, és jó eredményeket tudnak elérni. Felszerelésre is szükségük lehet (eszközök, szállítás), de helyhez kötésük minimalizálható.

4.2.2.8.

Pénzzel támogatott egyéni munkatréning (on-the-job training)

Sérültek, akár értelmi akadályozottsággal élő emberek egyedi munkára képzésében használt módszer bármely munkaadónál, ügynökségnél, üzletben vagy egyéb helyen. Költséghatékony, beruházási költséget megtakarító, felszereléstakarékos megoldás. Lényegéből eredően kiküszöböli a sérült ember egyéni munka utáni szaladgálását, mivel a programban részt vevők lehetőségeinek közös felhasználását, célra orientálását nyújtja (majdani munkaadó, foglalkozási rehabilitációs képzőközpont).

4.2.2.9. Szociális foglalkoztatás

Ez olyan forma, amikor központi kormányzati rendelkezés nyomán valamilyen közérdekű cél elérése érdekében (mondjuk közmunkák a munkanélküliség ellen) nagyobb létszámú embercsoportot foglalkoztatnak, akik között rehabilitált emberek is lehetnek. Az eredmények nemzetközi mércével is megfelelőnek mondhatók.

4.2.2.10. A prioritásos foglalkoztatás

Hazánkban is ismert az ún. védett munkakörök formájában (vakoknak fenntartott telefon-központosi állás); de példáit másutt, Egyiptomtól az USA-ig megtaláljuk, háborús veteránok foglalkoztatására. A gyakorlat Magyarországon is ismert, alkalmazott már évtizedek óta. Az elmúlt években a technika fejlődése folytán a mindennapi gyakorlat maga szorította vissza. Mivel ez lényegében a monopólium egy formája, itt nyílik alkalmunk arra, hogy a foglalkoztatás területén utaljunk vissza egyrészt a független élet versus rehabilitáció ellentétre, másrészt arra az előző fejezetben érintett problémára, amely az esélyegyenlősítő és antidiszkriminatív jogalkotás, illetve a rehabilitációs törvényalkotás között feszül.[50] A jelzett probléma a sajátképpeni tudományos eszközökkel nem kezelhető, inkább ideológiai kérdés. Szigorúan liberális alapról kiindulva ugyanis nem magyarázható meg, hogy ha például a kvóta-, illetve kvóta-illeték rendszert, a pozitív diszkrimináció elemét a hátrányos helyzetben lévő fogyatékkal élőkre alkalmazzuk, akkor miért nem alkalmazzuk más, hasonlóan hátrányos helyzetű rétegekre.

4.2.2.11. Foglalt üzletek

Tulajdonképpen az önfoglalkoztatásnak a szociálpolitika, a munkaerő-piaci politika és a társadalombiztosítás által megtámogatott válfaja ez, melyben „megpántlikázott” üzleti, kisvállalkozói lehetőségeket tartanak fönn fogyatékossággal élő vállalkozók számára. Ilyenek például egyes országokban a gyengénlátók vagy csökkent hallásúak elárusítópavilonjai; van ahol – pl. Szenegálban – vak emberek prioritást élveznek a lottóárusításban. (Hasonlít az I. világháborút követő idők Magyarországán a hadirokkantaknak fenntartott trafikengedélyek esetéhez.)

4.2.2.12. Termékmonopólium, monopolizált üzlet

Piacgazdaságban – hacsak nem valamely állami monopólium átengedéséről van szó – helyesebbnek tűnik a magyar szóhasználatban a külfölditől eltérően részmonopóliumról beszélni, mert a forma a sérült munkavállalók által gyártott termékek mások általi előállításának tilalmát jelenti. Példái jelen vannak szerte a világban (USA, Lengyelország, Chile – itt bizonyos, monopóliummal védett munkahelyek selyemszövéssel foglalkoznak; vagy Pekingben a Redflag Rubber & Hardware Co.). E forma változatai a prioritásos termelési rendszerek (részletesebben lásd ILO 1978, 134.).

4.2.2.13. Állami alapból támogatott vállalkozások, illetve vállalatrendszerek

Ami itt döntő: a súlyosan, illetve halmozottan fogyatékossággal élő munkavállalók kifejezetten védett foglalkoztatása és utóbb „kihelyezésük” normál munkahelyre, illetve figyelemmel kísérésük és visszavételük szükség esetén. Legismertebb, világszerte propagált példái: a REMPLOY Nagy-Britanniában és a SAMHALL Svédországban. Önálló tanulmányt is megérnek egyszer.

4.2.2.14. Vidéki, falusi-agrár rehabilitációs séma

Ez is a védett foglalkoztatás egyik válfaja. A helyi, vidéki, de főként családi-familiáris közösségekre épülő termelésben működik. A sérült ember a család részeként szervesen illeszkedik a munkamegosztásba. Főként az iparosodás küszöbén álló országokban elterjedt. Magyarország háztáji agrártermeléssel foglalkozó vidékein némi előzményekkel is rendelkezik, valamilyen állami konstrukcióban kialakított támogatása nem kevés haszonnal járhatna.

4.2.3. A munkaadókat ösztönző sémák

Ezek a szociálpolitika vagy a társadalombiztosítás által motivált formák is jól ismertek: adókedvezmény, bérvisszatérítés. Pótlólagos hatásuk, hogy a rehabilitált dolgozóknak alkalmuk nyílik ezek által egyes munkafajták esetenkénti kitanulására és kipróbálására, hogy eldönthessék, vállalják-e vagy sem.



[50] Talán szabad itt egy személyes tapasztalatra utalnom: 1992-ben, amikor a bécsi ENSZ-ben egy ad hoc munkacsoport tagjaként magyar részről dr. Kullmann Lajossal együtt részt vettem az ominózus Standard Rules - melyet 1993-ban elfogadott az ENSZ Közgyűlése New Yorkban - kidolgozására összehívott háromszor egyhetes ülésszakon, megdöbbenéssel tapasztaltam az Amerikai Egyesült Államok delegációjának az egész munkával kapcsolatos magatartását. Az ellen nem merült fel bennem és a világ úgyszólván minden országából delegált szakértőkben sem kifogás, hogy az USA bojkottálta az első két futamot, s csak a már gyakorlatilag véglegesítő harmadikon vett részt. A magas lóról („mi vezetjük a világot, majd mi megmondjuk stb.”) kioktatást akkor még tartalmában is elutasítottam. Mára álláspontom radikalizá- lódott és - őszintén megvallva - közeledett az USA delegátusai által akkor kifejtetthez. Nagy valószínűséggel igaz: nem a rehabilitációs szemléletben rejtőző pozitív diszkrimináció, hanem az antidisz- kriminatív és esélyegyenlősítő törvényalkotás és az azt követő jogalkalmazás fog évtizedes perspektívában egyértelműen pozitív és a jelen gyakorlatot eredményében messze meghaladó eredményekre vezetni. Hozzáteszem: mára az Európa Tanácsban is jelentősen megnőtt az ez irányú érdeklődés súlya, igaz, nem igazán radikálisan, hanem inkább szégyenlősen: pozitív diszkriminatív, illetve a fogyatékossággal élő személyek rehabilitációja szükségességének hangsúlyozásával keveredve még.