Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

5. fejezet - 5. A TÁRSADALMI ÉS A GAZDASÁGI KOORDINÁCIÓ MAGYARORSZÁGI GYAKORLATA

5. fejezet - 5. A TÁRSADALMI ÉS A GAZDASÁGI KOORDINÁCIÓ MAGYARORSZÁGI GYAKORLATA

Diego Vélazquez: Don Diego de Acedo (El Primo) udvari törpe portréja, 1644

5.1. FOGYATÉKOS EMBEREK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN

„Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de amikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.

A király maga elé rendelte, s azt mondta neki:

  • Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.

  • De hát miből éljek én ezután? – kérdezte a katona.

  • Az a te dolgod – felelte a király. – Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.

Szegény katona mit tehetett egyebet, nekivágott a nagy- wkgnaic.”(Grimm 1989, 213.)

A történet sokban hasonlít a fogyatékossá lett emberek helyzetére. Különbség azért van. Először is mindjárt az, hogy a katonának abban a kegyben van része, hogy maga a király foglalkozik vele, ő zavarja el. Másodszor, hogy kék fényű lámpásának csodálatos közreműködésével nemcsak megtorolja a királyon sérelmeit, hanem ráadásul még a lányát is feleségül kapja. Ez tehát a mese. De a ma, hazánkban élő embereken nem a csoda segít.

5.1.1. A múlt egyes elemei

Magyarországon a kereszténység felvétele körüli időben kezdtek elszaporodni a különféle, a filantróp cselekedeteket a leginkább rászorulók: szegények, árvák, sérült emberek irányában gyakorló intézmények. (István király az irgalmasságot és a jó cselekedeteket fiának, Imre hercegnek is királyi erényként köti lelkére.) A középkorban e munka zömmel templomokban, kápolnákban és ezek ispotályaiban folyt. A karitatív intézmények egész országra kiterjedő megszervezése ennél lényegesen későbbre, a XVIII. századra, Mária Terézia uralkodásának idejére esik. De már ezt közvetlenül megelőzően, néhány esztendővel az első árvaház felállítása előtt aggok háza létesítésére alapítványt tett egy magánszemély: Bello Éva. Ehhez azután a következő évtizedekben többek igen jelentős összegekkel csatlakoztak (Pausch Mór, Szalay Zsuzsanna, Wieser Mihály).

A legelső, kifejezetten fogyatékos embereket szolgáló intézményt Cházár András jogász hozta létre három évvel bécsi tartózkodása után, ahol is meglátogathatta a siketnémák helyi intézetét. Az őt felkavaró vizitet követően kihallgatást kért I. Ferenc királytól, aki támogatta céljait. Itthon lázas gyűjtő- és szervezőmunka végén (40 ezer forint jött össze), 1802-ben Vácott megnyílt az intézmény. Otthont és képzést nyújtott, nem sokkal később önálló könyvkötő műhelyt is fenntartott.

Az ilyen, jótékony célú intézmények elterjedésének ideje Magyarországon a XIX. század. Szemléltető példaként idézzük most fel a magas, főhercegnői patronálással 1817-ben létrejött, nagy hatású és a fogyatékos emberek ügye iránt megkülönböztetett figyelmet tanúsító „Pesti Jóltevő Asszonyi Egyesület” célkitűzéseit.

„Az egyesület mindjárt megalapításánál átlátta, hogy csak a helyesen felfogott arányban és rendben nyújtott segedelem lehet valódi, bizonyos, s ennélfogva a legjótékonyabb segedelem, ellenben a csupa alamizsnaadó bizonytalan, drága, többnyire káros és így igazán tekintve nem keresztyén segedelem, minthogy ezáltal a csalárdság tápláltatik, a renyheség ingereltetik és a szorgalom kiirttatni segittetik. Minthogy pedig a következő öt cikkely: Táplálat, Ruházat, Lakás, Beteges állapotban Orvosi segedelem és Gondos Ápolás teszi az emberi élet kerül- hetetlen szükségeit, ki ezek közül ennek vagy amannak valódi hijjával van, a szegény és szűkölködő és csak az ilyen méltó tehát a szegények intézetének tekintetére. E nézet szerint tulajdonképen hat főosztályai vannak az igazi segedelemre méltó szegényeknek:

  1. Olyanok, kiknek csupán szempillantatnyi segedelem kell.

  2. Azok, akik... élelmöket önmaguk akarnák s tudnák megkeresni, ha kör- nyülállásaikhoz [körülményeikhez] alkalmazott munkát kaphatnának, mellyet azonban nem nyerhetnek, mivel őket, mint öreg, nyomorék embereket vagy más okból senki sem használja.

  3. Ollyanok, kik szükségeiknek egy részét képesek volnának békeresni, de korok gyengesége, nyavalyásságok vagy más környülállások miatt nem mind azt nekiek szükségesképpen kellenék.

  4. Oly öregek és nyavalyások, kik éppen semmit sem kereshetnek.

  5. Szegény szűkölködő betegek.

  6. Elhagyott, gyámoltalan gyermekek.” (Béry 1929, 17-34.)

Az egyesület röviddel megalakulása után ápolóotthont is létrehozott egy bérelt házban, mivel azonban ennek összes férőhelye sem volt elég a rászorulóknak, árva kisgyermekeket, fogyatékos vagy idős embereket megbízható családoknál helyeztek el, s ellátásukért megfelelő összeget fizettek.

Az I. világháború után létrejött a hadirokkantakról, -árvákról, -özvegyekről intézményesen gondoskodó bizottság Tisza István kormányfő elnökletével. Működött még a m. kir. rokkantügyi hivatal is. Legfontosabb tevékenysége az egész országban (pl. Vácott, Kolozsvárott, Debrecenben, Kassán, a fővárosban a Duna bal partján, a Pozsonyi úton és a Duna jobb partján, a Szegényház utcában) működő rokkantiskolák és rokkant-utókezelő intézmények (Besztercebányán, Alsótátra- füreden, Pozsonyban, Kassán, Kolozsvárott, illetve a Császár fürdőben, a Bajza utcában és a Fehérvári úton) irányítása volt. A m. kir. hadirokkantotthon a Timót utcában működött, kefekötő és kosárfonó műhellyel. Foglalkozási rehabilitációban a székesfehérvári „m. kir. Vass József dr. hadiárvaintézet” rokkantosztályán részesülhettek az elhelyezkedni nem tudó egykori katonák. Asztalosnak, cipésznek, fes- tő-mázolónak, szabónak tanulhattak, és egyszeri szerszámsegélyben is részesülhettek az egyéves tanfolyam befejeztével. Emellett háromhetes méhészeti és kaptárkészítő tanfolyamokat is szerveztek évente a kolozsvári méhészeti egyesület közreműködése révén.

A hadirokkantak rehabilitációjának fontos láncszeme volt a korabeli viszonyokhoz képest színvonalas berendezésekkel felszerelt m. kir. művégtaggyár. Protéziseken kívül számos gyógyászati segédeszközt: tolókocsit, szemüveget, gerinctámaszt, mankót is készítettek itt. Az állam a számos hadirokkant-egyesület, idevágó politikai és gazdasági mozgalom közül csak egyet, a HADRÖA-t (azaz a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Nemzeti Szövetségét) ismerte el hivatalosan, így rendszeres havi államsegélyben is részesítette. Éppen száz esztendővel a Cházár András-féle intézmény felállítását követően jött létre Rothfeld Richard ötletei nyomán a fővárosban, a Mexikói úton a Nyomorék Gyermekek Országos Otthona és a hozzá kapcsolódó egyesület. Az otthon, mely főként szegény és árva gyermekek nehézségeit volt hivatott enyhíteni, hatosztályos tanonciskolával rendelkezett; bőrdíszműves-, kötő-, szabó-, cipész- és szövőműhelyeiben tanulhattak ipari szakmát.

A munkaképesség elveszítéséhez is kapcsolódó biztosítási formák kezdetei 1870-ig nyúlnak vissza. Ekkor alakult meg az Általános Munkás-betegsegélyző és Rokkantpénztár. Törvényt 1891-ben hoztak róla először, decentralizálva a különféle – kerületi, vállalati, ipartestületi, építési vállalkozói, magánegyesületi – betegse- gélyző pénztárakat és a bányatársládákat. Mindezeket, az összesen 97 kerületi munkásbiztosítót, a 80 vállalati betegsegélyzőt és a 4 magánegyesületi pénztárat 1907-ben vonták az Országos Munkásbiztosító Pénztár alá. Az OMP helyét később az Országos Munkásbiztosító Intézet foglalta el. Ettől lényegében függetlenül működött az 1897-ben alakult Munkások Rokkant- és Nyugdíjegyesülete; neve ellenére a kispolgárság rétegéből is toborzott tagokat.

„Az intézmény biztosítási alapon, de üzleti célok kizárásával és teljes önkormányzattal az öregség és idő előtti megrokkanás esetére gondoskodott támasztékkal azoknak a rétegeknek a javára, amelyek a nélkülözés napjaira legfeljebb apró, heti biztosítási illetékek alakjában tudnak némi összeget félretenni... Külföldi tapasztalatok igazolják., hogy az ilyen autonóm biztosító intézmény nem veszíti el létjogosultságát a szociális biztosítás bevezetésével, hanem mint pótbiztosítást veszik igénybe továbbra is. Az egyesület alapszabályszerű célja a tagok rokkantsegélyezése és nyugdíjazása, árvái és özvegyei segélyezése.” (Szerdahelyi in Béry 1929, 350-351.)

Összességében igen jelentős, 20 millió pengőt meghaladó összeget fizetett ki az egyesület rokkantsági segélyekre, megalakulásától 1928 decemberének végéig. Első két fiókja 1893-ban jött létre, közel 700 fizető taggal. Gyors fejlődésnek indulva, 1917-re fizető tagjainak száma megközelítette a 200 ezret, és országszerte 550 fiókja volt.

Rokkantsági segélyt az első időben egyévi befizetés után kaphatott a megrokkant tag (akinek rokkantságát nem szándékos baleset idézte elő) és minden olyan tag, aki 10 teljes esztendei járulékfizetés után lett rokkanttá. Három osztály volt. Az elsőben heti 10, a másodikban 12, a harmadikban pedig heti 15 krajcár volt a tagsági díj összege. A segélyeké pedig heti 4 forint 20, 4 forint 90, illetve 8 forint 50 krajcár volt. A tagok nyugdíjsegélyezése, özvegyeinek és árváinak segélyezése, a haláleseti segélyek meg a végkielégítés fizetése ettől némileg eltérő keretek között folyt. Ám az I. világháborút követő pénzpiaci fejlemények folytán az egylet anyagi helyzete megrendült. Az 1927-es alapszabály-módosítás, a besorolási osztályok számának nyolcra emelése és a tagsági díjtételek fölsrófolása sem segített: új tagok nem jelentkeztek már, a régiek pedig lemorzsolódtak. Ekkor a rokkantsegélyek a belépő életkorától és a tagsági időtől függtek. A tagsági díjak nyolc osztályban heti 30 fillértől 3 pengőig terjedtek. 40 évi tagság után nyugdíj címén az I. osztályban havi 30, a VlII.-ban pedig heti 30 pengő járt. A biztosítási rendszer a többi osztályba soroltak segélyét e két szélsőérték között állapította meg.

Rokkantság, öregség, özvegység és árvaság esetére a magyar jogalkotásban 1928-ban jelent meg a kötelező biztosítás intézménye. Ekkor mondatott ki, hogy a kötelező biztosítás ne karitatív jellegű legyen, s a munkásbiztosítás terjesztessék ki és váljék társadalmi biztosítássá. Megállapították az ún. javadalmazási határt, amely az 1928. évi XL. törvénycikk szerint havi 500, s ennek megfelelően évi 6000 pengő volt. Később emelkedett: 1942-ben már havi 800 és évi 9600 pengőre rúgott. A biztosítottak két csoportba sorolódtak. Az egyikbe azok tartoztak, akik csak az esetben estek biztosítási kötelezettség alá, ha javadalmazásuk az adott havi (évi) összeget nem haladta meg, például tisztviselők, kereskedősegédek, művezetők: ők voltak a javadalmazási határ alá eső biztosítottak. A másik csoportot ezzel szemben azok alkották, akik javadalmazásuk nagyságának figyelembevétele nélkül is biztosításra kötelezettek voltak.

A biztosítás költségeit a minden biztosított után fizetendő, fejlett biztosításmatematikai módszerekkel kalkulált járulék fedezte. Mai szemmel nézve szokatlan, hogy ennek mindenkori kulcsát belügyminiszteri rendelet határozta meg. A költség felét a munkaadó átháríthatta a munkavállalóra – levonhatta béréből –, másik felét azonban maga tartozott fizetni. A javadalmazási határ alá esőknél a járulék összege nem haladhatta meg a napi bér 4,3 százalékát, a határ alá nem esőknél pedig 3,5 százalékát. A rokkanttörvény szerint a javadalmazási határ alá nem eső megrokkant munkavállalók közül azok minősültek rokkantnak, akik képtelenné váltak a hasonló végzettségű és gyakorlati tapasztalattal bíró egészséges munkavállalók átlagos jövedelme egyharmadának megkeresésére. A javadalmazási határ alá esőknél ez a szabály a fogyaték folytán az egészségesek átlagos javadalmazása felét el nem érőkre vonatkozott.

A háborúkban súlyos sérülést szenvedett katonák és a Heine-Medin-kórban szenvedők, valamint a daganatos betegek orvosi rehabilitációja mellett legfontosabb talán a tüdőbetegeké és az elmebetegeké. E területek hazai úttörő munkásai Holló István, Orthmayer Alajos és Vas Imre (az ő nevéhez fűződik sok egyéb mellett az újpesti szociális telep létrehozatala) voltak.

Amíg az egyházak és felekezetek szabadon működhettek – mindenképpen több szabadsággal, mint a negyvenes évek végétől –, addig a börtönben lévők és börtönből szabadultak rehabilitálásával is foglalkozhattak. A fogházmisszió ekkoriban nemcsak értelmezés szerint lehetett része a rehabilitációnak, hanem hagyomány, gyakorlat szerint is. A század első felében szerzeteseken, lelkészeken, hittanárokon kívül a legkülönfélébb rabsegélyző és patronázsegyesületek működtek e területen. A letartóztatottakat rendszeresen látogatták, és mivel ügyeikben gyakran eljártak, az analfabétákat betűvetésre tanították, s családjukat is igyekeztek felkarolni, gyakran jó kapcsolatot sikerült kiépíteniük az elítéltekkel és a börtönből szabadultakkal, annak ellenére, hogy időnként erkölcsnemesítő előadásokat is tartottak számukra. A szabadultakat szállással, pénz-, élelem- és ruhasegéllyel látták el, s igyekeztek – főként munkaalkalmak keresésével – a szabad életbe történő beilleszkedésüket is segíteni.

Az 1945 előtti „magyar történetről” a helyzet alapvető sajátosságainak bemutatása érdekében ennyi elegendőnek tűnik. Térjünk most át a mai időre kialakult viszonyok megmutatására, amihez elengedhetetlen a fogyatékosságügyet alapjaiban befolyásoló jogszabályalkotás hatásainak áttekintése a hatvanas évektől napjainkig, a legjellemzőbb statisztikák vizsgálata és a hazai, témánkhoz mélyen kapcsolódó nonprofit szféra egy részének, az egyházinak a többi részhez képest kiterjedt analízise.

5.1.2. Kik ők, és hogyan élnek

Az országnak a rendszerváltást követő gazdasági és politikai átalakulása, amely ugyan a társadalom mélyrétegeit még alig érte el, a munkaerőpiacon már radikálisan új helyzetet teremtett. A fogyatékossággal élő emberek lehetőségei jelentősen megromlottak, a tendencia pedig még korántsem érte el végpontját. Ma még nem lehet véglegeset mondani, különösképpen pedig pontos elemzést adni, annyi mégis biztosan előre jelezhető, hogy a társadalom egy számbelileg igen jelentős rétegének, a fogyatékosokat és a rokkantakat együtt számítva egy-másfél milliónyi embernek eddig is nehéz, bizonytalan és anyagilag még máról holnapra sem megalapozott gazdasági és szociális helyzete megállíthatatlanul romlik majd tovább.

A rokkantságot, tartós egészségkárosodást Magyarországon igen jelentős mértékben a lakosság életében az elmúlt 50-60 évben bekövetkezett óriási és robbanásszerű társadalmi, gazdasági változások idézték elő, alapjaiban rajzolva át világukat újra és újra: életkörülményeiket, gondolkodásmódjukat. Nemcsak új technológiák (iparosítás) és új lakóhely, munkahely (városiasodás) elfogadására, a rendszerváltáshoz való alkalmazkodásra, hanem több alkalommal is új értékek, ismeretek, más normák elsajátítására is rákényszerültek, ami egyáltalán nem volt kellemes és gördülékeny. A régi, szerves közösségek hálózatának helyébe új, szerves és erős közösségi háló nem került. Az óriási változásokra az emberek sem fizikai, sem szellemi értelemben nem voltak felkészülve. Mindez – különösen a hátrányos helyzetű rétegek körében – általában erősen rombolta az emberek egészségét és teherviselő képességét. A rokkantak maguk is tekintélyes hatást tulajdonítanak az emberélet megrázó fordulóinak. Egy megkérdezéses vizsgálat (Novák 1983b, 22.) kimutatta, hogy legnagyobb részben (50,8 százalékban) munkahelyi ártalmakból, egyötöd részben öröklött betegségekből, s kisebb részben az életút megrázó eseményeiből (6,2 százalék), a családi élet konfliktusaiból (5,2 százalék) és egyéb tényezőkből: anyagi problémákból, az egészségügyi ellátás hibáiból stb. eredeztették rokkantságukat (16,2 százalék). Többségük rokkanttá válása előtt naponta túlórázott, és a hétvégeken sem pihent. Rokkanttá nyilvánításuk óta legalább egyharmad részük ismételten munkát vállalt. A rokkanttá nyilvánítás rendjének változása mellett zömmel ezek a problémák vezettek el oda, hogy az éves új rokkantságinyugdíj-meg- állapítások száma harminc év alatt hozzávetőleg 1500 százalékkal nőtt! (Részletes statisztikai adatokat lásd Könczei 1987.)

A rokkant emberek zömükben már így is a társadalom peremén élnek, nagy többségüket tekintve alig iskolázottak, szegények (depriváltak), és gyakran nemcsak fogyatékosságuk, hanem más okok folytán is hátrányos helyzetűek. A rokkant emberek kétharmada semmiféle értékesebb tartós fogyasztási cikkel, ingatlannal nem bír. A rokkantháztartásoknak csak közel egynegyede képes havonta valamilyen, többnyire szerény összeget megtakarítani! Életük kilátástalanságát súlyosbítja kirekesztettségük s a velük szemben hazánkban is lépten-nyomon tapasztalható előítéletek. A rokkantsági nyugdíjasok nyugdíjuk inflálódása folytán az eddiginél is jobban rákényszerülnek a munkaerőpiacra való kilépésre, ahol azonban az eddigieknél is lényegesen mostohább körülmények várják őket: többségük ismét kiszorul majd onnan, és csak egy újabb kudarccal lesz gazdagabb. A társadalom ugyanis a rokkanttá nyilvánítás és a nyugdíj kiutalása révén egyfelől elismeri, hogy többségük a közösség érdekében végzett munkában vagy ennek folytán bekövetkezett elhasználódásban vesztette el keresőképességének domináns részét, másfelől azonban épp a rokkantsági nyugdíj színvonalának mesterségesen alacsony szinten tartásával tartós és erős gazdasági kényszert gyakorol rájuk, amely újra visszavezeti őket a munkaerőpiacra.