Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

5.2. A MAGYARORSZÁGI REHABILITÁCIÓS HELYZET ALAKULÁSA A KÉT NAGY JOGSZABÁLY ÁLTAL KÖRÜLHATÁROLT PERIÓDUSBAN: 1968 ÉS 1986 KÖZÖTT

5.2. A MAGYARORSZÁGI REHABILITÁCIÓS HELYZET ALAKULÁSA A KÉT NAGY JOGSZABÁLY ÁLTAL KÖRÜLHATÁROLT PERIÓDUSBAN: 1968 ÉS 1986 KÖZÖTT[54]

5.2.1. Bevezetés

A fogyatékosság, a fogyatékoslét az esetek döntő többségében megalázó diszkriminációval jár együtt, és vétlenül is mély előítéletek kiépülését vonja maga után. A rehabilitáció kutatásának végső soron nem lehet más célja, mint ennek a helyzetnek az enyhítését elősegíteni. A közvetlen cél itt az adatok és tények összegyűjtése, kritikai elemzése során az egész anyag fogalmi rendezése, a működő intézményrendszer leírása és a gazdasági szabályozás bemutatása. Az ehhez választott megközelítés gazdasági-szociológiai leírás és magyarázat.

A magyar nyelvben és a szakirodalomban mindmáig megoldatlan a rehabilitációra szoruló emberek megnyugtató néven nevezésének problémája. Különféle kritikai megjegyzések hozhatók fel lényegében az összes megfogalmazással – csökkent, megváltozott, illetve korlátozott munkaképességű, sérült, fogyatékos stb. – szemben. Az egyes szakírók általában egy-egy elnevezés mellett voksolnak, a nagyobb elméleti tanulmányok szerzői pedig egyenesen kötelességüknek érzik, hogy a terminológia ellentmondásosságáról hosszan értekezzenek. Azt is hozzáfűzik persze, hogy a szóhasználat önmagában nem fog megoldani semmit. Ez a szöveg általában ahhoz az elnevezéshez tartja magát, ahogyan az egyes korszakokban az előforduló jelenségeket nevezték. Például: egy-egy adott rendelet elemzésekor a kérdéses jogszabály szóhasználatát követi.

5.2.2. Hogyan nyilvánítanak valakit rokkanttá? A munkaképesség-csökkenés elbírálása és osztályozása

„Megvizsgáltak, és akkor azt mondták, »selejt«. Szó szerint.” U. I. szakmunkás, vidéken él

(Novák 1984, 242.)

„Nyomorék ne maradjak, az a lényeg. Inkább pusztuljak el.” B. B. szakképzett lőmester

(Novák 1984, 115.)

A munkaképesség-csökkenés elbírálásában, a rokkantság értelmezésében és megítélésében az egyes országok között jelentős különbségek vannak. A ma is érvényes, több évtizedes magyar gyakorlatban az orvosszakértői bizottság a munkaképesség csökkenése folytán létrejött új állapot jellemzőit egy százalékos skála elemeihez rendeli hozzá, és így állapítja meg a változás mértékét. A munkaképesség változásának bizonyos fajtái viszonylag könnyen meghatározhatóak, ezeket részletes lajstromokban pontosan le is írják – hogy például a bal kéz hüvelykujjának, illetve hüvelyk- és mutatóujjának vagy a két kéz összes ujjának s. í. t. elvesztése hány százalékos munkaképesség-csökkenéssel jár. Ugyanakkor vannak ennél lényegesen nehezebben elhatárolható esetek is, mondjuk az, hogy a súlyos cukorbetegség, glaukóma és erős visszerek a lábakon a munkaképesség hány százalékának elvesztését eredményezik egy ruhakereskedelmi becsüs esetében. A példa azért is érdekes, mert fölveti azt a problémát, hogy a dolgozónak az adott esetben csak erre a munkára csökkent a képessége mondjuk 50 vagy 67 százalékkal, de egy másik munkakörre nézve – amelyet képességeinek és gyakorlati tapasztalatainak felhasználásával ezután is elláthat – talán csak 25 százalékkal.

A „leszázalékolásért” folyamodó emberek vizsgálatát és állapotuk véleményezését a lajstromokban megadott százalékok meg a többéves mindennapi gyakorlat és konvenciók, rutin alapján az Országos Orvosszakértői Intézet végzi. Ez az előbb említett finom skála felhasználásával zajlik. A felosztás egy durva százalékolás alapján a következő:

Ha gyakorlatilag nincsen munkaképesség-csökkenés0%

Ha ez jelentéktelen, akkor15%

Ha enyhe, akkor16-25%

Ha a munkaképesség-csökkenés kisfokú, akkor26-35%

Ha közepes, akkor36-49%

Ha erős, akkor50%

vagy afölött van, ami lehet jelentős50-66%

és súlyos, amikor67%

vagy annál magasabb

Az Országos Orvosszakértői Intézet szakvéleménye alapján lett valaki csökkent munkaképességű (az 1967 és 1983 között elterjedt fogalomhasználat szerint), illetve megváltozott munkaképességű 1983 óta, ha munkaképesség-csökkenése 15 és 66 százalék közé esett, valamint rokkant, ha ez az arány 66 százalék fölötti volt. Mi ezt a megkülönböztetést fogjuk használni, mert a magyarországi mindennapi nyelvben is ez vált általánossá. A „megváltozott munkaképességű” kifejezés a teljes munkaképesség és a munkaképtelenség állapotai mint szélsőértékek közötti nagyszámú átmeneti lehetőséget fogja össze. Ezen a különbségtételen kívül természetesen más, ezzel egyenértékű elhatárolások is lehetségesek.

A rehabilitálandók gazdasági aktivitás szerinti csoportjainak fogalmi rendezésére érvényes például a Major Mária által javasolt felosztás (Major 1980a, 7.). Eszerint: rehabilitáltak azok az emberek, akik a rehabilitácó folytán átlagos feltételek között gazdasági szempontból teljes értékű, tehát átlagos termelékenységű és minőségű munka végzésére képesek. Megváltozott munkaképességűek azok, akik rendszerint a számukra kialakított speciális feltételek mellett tudnak átlagos színvonalú és bonyolultságú munkát végezni. Rokkantak pedig azok, akik speciális körülmények között speciális feladatok ellátására alkalmasak (vagy egyáltalán nem tudnak semmiféle munkát végezni). E csoportok foglalkoztatása a hagyományos vállalati gazdaságosságértelmezés szerint sorrendben csökkenő hatékonyságú. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a jogszabályok, a mindennapi gyakorlat és a konvenciók stb. alapján mondott százalékos ítéletek sem feltétlenül azonosak két azonos esetben. A szubjektív elem jelenléte tapasztalati tényeket alapul véve nem vitatható.

A szokásos megfogalmazás szerint a rehabilitációs folyamat minden elemének irányulnia kell a dolgozóra, függetlenül attól, hogy mely százalékoktól lezárt kategóriákba sorolták őket. Ehhez hozzá szokás tenni azt is, hogy a rehabilitáció szinte egyetlen esetben sem ér véget, mert a rehabilitált ember is rászorul a rehabilitációra, ha bizonyos elemeire nem is, bizonyosakra (foglalkozási, szociális) igen.

A rokkantaknak hagyományosan három csoportját különböztetik meg. A II. csoportú rokkantak munkaképesség-csökkenése 67 és 100 százalék közé esik. Ok képesek az átlagosnál alacsonyabb színvonalú munka végzésére, de nem teljes munkaidőben és csak speciális feltételek között. Szervezett, intézményes keretek közötti foglalkoztatásuk nem gyakori, mert általában rokkantnyugdíjat kapnak, amelyet viszonylag ritkán egészítenek ki „hivatalos”: állami vállalati, célszövetkezeti foglalkoztatásból.

Az I. és II. csoportú rokkantság egyaránt 100 százalékos munkaképesség-csökkenés folyománya. A két kategória közötti határt mégis az húzza meg, hogy a II. csoportba tartozók képesek önmaguk ellátására, az I. csoportúak azonban magatehetetlenek, és mások gondozására szorulnak. Ok azonban viszonylag kevesen vannak. A III. csoportba tartozók adják a rokkantak döntő többségét, hagyományosan 80-85 százalékát. Vannak forgalomban becsült adatok; 1984 végén az I. csoportú rokkantak kb. 9900-an voltak, és az összes rokkantak 2,5 százalékát adták. A II. csoportúak hozzávetőleges száma 53 460 volt, és 13,5 százalékos súlyt képviseltek, a III. csoportot pedig egy megközelítőleg 332 600 főből álló népesség tette ki (84 százalék).

Általánosan elterjedt vélemény az irodalomban, hogy az orvosszakértői bizottságok által készített szakvélemények többségükben nem támogatják hathatósan a foglalkozási rehabilitációt, mert ezek igen tág, ún. „keretszakvélemények”, amelyek a finom meghatározások, a lényeg – a dolgozót pontosan milyen munkafeltételek mellett, milyen munkaidőben és munkakörben lehet, illetve szabad foglalkoztatni – helyett durva és általános körülhatárolást adnak csak.

Az Országos Orvosszakértői Intézetből 1967-től 1978 októberéig összesen vagy 40 ezer esetben kértek budapesti és Pest megyei vállalatok szakvéleményt arról, hogy csökkent munkaképességű dolgozóikat milyen körülmények között foglalkoztassák. A szakvélemények százalékos megoszlása a következő volt.

Saját, addigi szakmájában foglalkoztatható, lényegtelen módosítással amegvizsgált személyek 44 százaléka, ugyanilyen feltételek mellett csökkentett munkaidőben (4-6 órában) 9 százalékuk, gyakori testhelyzet-változtatást, járást, állást nem igénylő munkakörben 9 százalékuk, fizikai erőkifejtést nem igénylő munkakörben 12 százalékuk volt foglalkoztatható. Csak szellemi, irodai munkakört 21, speciális szakmunkásképző vagy tanfolyam elvégzését, átképzését 5 százalékuknak javasoltak (Benedek 1979, 26.).

Egy másik értelmezés, az 1975. évi II. törvénycikk szerint azok az emberek jogosultak rokkantsági nyugdíjra, akik egészségromlás vagy testi, szellemi fogyatkozás következtében munkavégző képességüket legalább 67 százalékban elvesztették, és ebben az állapotukban egy éven belül nem várható javulás. Továbbá, az életkortól függő minimális szolgálati időnek birtokában vannak, rendszeresen nem dolgoznak, vagy keresetük jelentősen elmarad megrokkanásuk előtti keresetüktől.

5.2.3. Hányán vannak, és hogyan élnek?

„Amióta leszázalékoltak, bezárva élek. Nem merek elmenni a gyermekeimmel strandra, nem járhatok szórakozni, színházba, moziba sem. Bármikor rámjöhet a roham.” L. E. szakképzett dolgozó, légúti beteg

(Novák 1984. 321.)

„Kínlódás ez az egész. Látom én, hogy a családnak is elege van belőlem. Ok nyugtalanítanak engem, én meg őket.” Cs. J. szakképzetlen mozgássérült ember, vidéken él családjával

(Novák 1984, 150.)

5.2.3.1. A források

Témánkat hazánkban többféle forrásanyag dolgozta fel. Gyakran előfordul, hogy ismétlik ugyanazokat az információkat, gyakran azonban a tényeknek más dimen- ziójú feldolgozását adják. A legfontosabb források az Országos Orvosszakértői Intézet évenként készített statisztikai beszámoló jelentései; az adott év orvosszakértői vizsgálatainak eredményeit foglalják össze alapos és korrekt formában.

5.2.3.2.A megváltozott munkaképességű emberek helyzete

A rokkantak és a megváltozott munkaképességű emberek közül az előbbiek élethelyzete lényegesen nehezebb, de a közösség segítségére, az odafigyelésre nemcsak a súlyos, hanem a kevésbé súlyos állapotú emberek is rászorulnak. Ehhez viszonyítva a megváltozott munkaképességűek minimális segítségben részesülnek; a nagy vizsgálatok, adatösszegzések leggyakrabban nem is emlékeznek meg róluk. Durván szólva: kétféle embert tartanak ma számon: az „egészségest” és a rokkantat. Pedig a kettő között százezrek vannak még.

A Rokkantak Éve és Évtizede felhívta a figyelmet a rokkantakra. Most egy Megváltozott Munkaképességűek Évére volna talán szükség, hogy ezekre az emberekre is fölfigyeljenek. Hiszen, bármennyire szemérmesen használjuk is a fogalmakat (a munkaképesség megváltozása, korlátozódása, szakmai rokkantság stb.), nincsen olyan munkaképesség-csökkenés, mely a munkavégzésen túl az ember mindennapi életére valamiféle hatást ne gyakorolna.

Ha van átfogó igénnyel írott munka, az biztosan felveti az adatok hiányosságának és megbízhatatlanságának problémáját: „egységes nyilvántartás hiányában még megyei szinten sincs megbízható adat. a csökkent munkaképességűekről” (Zle- hovszky 1982, 18.). Kizárólag rájuk korlátozódó, szociális státusukat, kormegoszlásukat, anyagi viszonyaikat, mindennapi gondjaikat, időbeosztásukat, családi helyzetüket illető adataink úgyszólván egyáltalán nincsenek. Munkájuk során felmerülő nehézségeikről néhány empirikus vizsgálat feltárt egyet s mást (Kárpáti et al. 1978, Szabó 1982, Zlehovszky 1982), de hagyományosan nincs tudomásunk arról, hogy hányan vannak azok az emberek, akiket fontos és indokolt lenne állapotuk miatt foglalkoztatni, mégsem kapnak állást. Számuk nem is becsülhető jól, mert a foglalkoztatásra váró korlátozott munkaképességűek számát ugyan meg lehet becsülni, és a kapott számból ki lehetne vonni a valóban foglalkoztatottak számát, de az eredmény éppen arról nem adna képet, ami itt a valószínű többséget jellemzi: a kényszerhelyettesítés útján állást választókról. Ezekre a kérdésekre mindmáig nem ismerjük a választ.

5.2.3.3. Az Országos Orvosszakértői Intézet 1977-es vizsgálata

Az OOSZI 1977-ben felmérést készített az új foglalkozási rehabilitációs igényről (OOSZI 1978). A kérdőíves-adatlapos vizsgálat csak az OOSZI-ban 1977 második féléve során véleményezett új igénylőkre és a rokkantállományból kikerültekre szorítkozott. Tehát a felmérésbe nem került bele az a körülbelül 250 ezer ember, akik rokkantak voltak 1977-ben, és nem kellett az OOSZI-ban vizsgálaton megjelenniük. Ennek alapján vontak le következtetéseket az egész 1977-es évre. Az orvosi bizottságok – az érvényben levő szabályok szerint – azokat az embereket nyilvánították rehabilitálandónak, akik számukra szabott feltételek között képesek dolgozni, de munkaképességük csökkenése miatt eddigi munkakörüket nem tudják ellátni; ők a korlátozott munkaképességűek és a III. csoportú rokkantak egy része. Nem re- habilitálhatónak pedig a rendszeres munka végzésére alkalmatlan személyeket tekintették. (Az I. és II. csoportú rokkantak és a III. csoportba tartozók egy része.) Összességében 68 050 embert vizsgáltak meg, akik közül 32 ezret nyilvánítottak rehabilitációra szorulónak. 64 145 új igénylő volt, és 3925 volt a rokkantállományból kikerültek száma.

Az adatlap lehetővé tette néhány fontos szempont vizsgálatát. Az eredmények súlyos következtetésekhez vezetnek. Kiderült például, hogy az 1977-ben rehabili- tálandónak véleményezett embereknek csak 8,8 százaléka volt szellemi (nem fizikai) dolgozó, a fizikaiakból 20,8 százalék betanított munkás, 22 százalék segédmunkás, 36,1 százalék szakmunkás és 21,1 százalék egyéb fizikai dolgozó volt (OOSZI 1978, 22. I).

Iskolai végzettség szerinti rétegződésük még az előbbinél is egyértelműbb képet mutatott. Felsőfokú végzettsége ugyanis csak 1,6 százalékuknak, középfokú 8,4, általános iskolai 40,7, s a nyolc osztálynál is kevesebb végzettsége 49,3 százalékuknak volt! A beosztással és az iskolai végzettségre vonatkozó adatokkal együtt világossá vált, hogy a mai magyar társadalomban a rehabilitáció, a rokkantság, a fogyatékosság mely társadalmi rétegeknek osztályrésze. Továbbá: 56 százalékuk községben lakott, ezek kétharmada bejáró, illetve ingázó dolgozó volt (OOSZI, 1978, 28.), Budapesten 15,7 százalék, más városban 28,3 százalék lakott, akkor, amikor az összlakosság megfelelő adatai 1977-ben rendre a következők voltak: 48,4 százalék, 19,6 százalék, 32 százalék (KSH 1978, 51. I). Sokkal nagyobb hányadban éltek tehát a rehabilitációra szoruló emberek a kisebb településeken és vidéken, mint a lakosság egésze. (Az összehasonlítás alapjául megfelelőbb lett volna az aktív korú népességet megtenni, de ilyen adatot nem találtam.)

Törött bordák fürdetése, bélműtét, nyíl és lándzsa eltávolítása (Ismeretlen mester a XVI. századból)

5.2.3.4 Az Országos Orvosszakértői Intézet 1981-es vizsgálata

Az OOSZI 1981. február 1. és 1982. január 31. között megismételte 1977-es adatgyűjtését a foglalkozási rehabilitációs igényről (OOSZI 1983b). A vizsgálat minden, az OOSZI-ban véleményezett új rokkantsági nyugdíjasra, baleseti járadékot igénylő és foglalkozási rehabilitációra szoruló személyre kiterjedt. A rokkantállományból kikerült emberekről, a belügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium dolgozóiról és a lakáson, illetve irat alapján véleményezett legsúlyosabb betegekről nem készült adatlap, emiatt térnek el néhol az adatok – általában relatíve lefelé – attól, amit az 1977-es felmérés alapján várnánk, illetve az 1981-es országos orvosszakértői intézeti jelentéstől (OOSZI 1982). Megállapíthatjuk, hogy a torzítás olyan mértékű, amelynél komoly összehasonlításokra és tendenciák megállapítására csak megszorításokkal nyílik lehetőség.

A továbbdolgozás mellett döntők 3 százaléka szeretne saját lakásán, valamivel több mint 5 százaléka más munkáltatónál munkát végezni. Túlnyomó többségük – 92 százalék – maradna addigi munkahelyén, de közel 55 százalékuk kedvezőbb feltételeket kíván, és egyötödük elégszik meg azonos körülményekkel (OOSZI 1983b, 94-95. és ESZTIK 1983, 83.).

Elméleti újítást a „rehabilitációra szorulók megoszlása aszerint, hogy átképzésben részt vennének-e” című összesítés hozott, ugyanis a döntő többség elutasította az átképzés lehetőségét – 95 százalék! –, és csak a fennmaradó kevesek vállalták (OOSZI 1983b, 96. és ESZTIK 1983, 89.). Pedig a foglalkozási rehabilitáció elméletének mindmáig egyik alapnormája az átképzés, továbbképzés útján megvalósított rehabilitáció. A probléma összetett. Először utalni kell az adatlap kitöltésének ennél a 30., utolsó előtti kérdésnél előfordult hiányosságára: a kitöltés itt nem minden esetben a beteggel való alapos konzultáció után történt. (Az átképzésre vállalkozók aránya azért is tűnik a valóságosnál lényegesen alacsonyabbnak, mert a rokkantnyugdíjas-kutatás kimutatta, hogy 1981-ben a mintába került rokkantak 2,3 százaléka éppen tanult! [Novák 1983b, 51.]) Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy az 1977-es vizsgálat szerint a rehabilitációra szorulók 56 százaléka, 1981-ben 46 százaléka községekben lakott, kistelepüléseken, és jelentős részük ingázott.

Itt is, mint 1977-ben, feltűnő a fizikaiak magas aránya. Érdekes, hogy a szintén 1981-ben végzett rokkantnyugdíjas-kutatás itt idézett adatai csak hozzávetőleges pontosságúak. A gyakoriság mellett egy újabb támpont is megerősíti azt az előzőleg már sejtetett tényt, hogy a rehabilitáció, a fogyatékosság elsősorban és különös súllyal a nehéz helyzetben levő, hányatott sorsú, gyakran többszörösen hátrányos helyzetű rétegek életproblémája. Ez pedig az Országos Orvosszakértői Intézet felmérése előtt egy évvel lezajlott, 1980. évi népszámlálás eredménye az aktív korú népesség fizikai és nem fizikai foglalkozásúakra való megoszlásáról; eszerint a fizikaiak aránya csak 69,4 százalék, ami lényegesen alacsonyabb a rehabilitációra szorulók 85 százalékánál (KSH 1983b, 106.).

Az eredményeket az 1977-esekkel összevetve legszembetűnőbb a szellemi foglalkozású rehabilitációra szorulók arányának megkétszereződése. Ezt könnyen vélhetnénk a két adatlap különbségéből vagy más zavaró motívumból eredő tévedésnek. De az iskolai végzettség szerinti megoszlás megerősíti a megkétszereződést.

1977-hez képest nemcsak a nem fizikai dolgozók, hanem a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya is jó közelítéssel kétszeresére nőtt. Az adatok szerint egyértelmű, hogy ebben az évben átlagosan magasabb végzettségűek voltak a rehabilitációra szoruló emberek, mint négy évvel azelőtt. Hogy e változás pontosan miből eredt, azt ma még nem tudjuk. Érdekes lett volna összevetni az aktív korú lakosság iskolai végzettségi szintjét 1977-ben és 1981-ben, de ez megfelelő adatok hiányában nem járt sikerrel. Megint tanulságos azonban a rokkantnyugdíjas-kutatás eredménye. Ez a vizsgálat ugyanis csak a „védett kornál” fiatalabb rokkantnyugdíjasok körében folyt, szemben az 1981-es OOSZI-felméréssel, amely a rehabilitációra szoruló emberekre – tehát nemcsak rokkantnyugdíjasokra, hanem a megváltozott munkaképességű emberekre is – vonatkozott. Az, hogy a rokkantnyugdíjas-kutatás adatai karakteresebbek, sarkosabbak, elsősorban ebből adódhat.

Az 1980. évi népszámlálás adatai az aktív korú népesség iskolai végzettség szerinti százalékos megoszlásáról a következő képet mutatják (KSH 1984b, 102.). A felsőfokú végzettségűek aránya 8,1, a középfokú végzettségűeké 21,1, a szakmunkásképzőt végzetteké 16,9, az általános iskolával rendelkezőké 35,4, míg a nyolc osztálynál kevesebbet jártaké 18,5 százalék. Az 1980-as népszámlálási adatoknak az 1981-es országos orvosszakértői intézeti felméréssel való összevetésekor nagy hibát nem követünk el. Az összehasonlítás pedig újólag megerősíti az ebben a fejezetben eddig tett megállapításokat a rehabilitációt igénylő rokkant és fogyatékos emberek végzettség szerinti hovatartozásáról. Magyarország egész aktív korú népességében ugyanis lényegesen nagyobb – kb. 2,5-szeres – a felsőfokú, több mint kétszeres a középfokú végzettségűek aránya, s ugyanakkor alacsonyabb az egyedül általános iskolát és lényegesen kisebb a nyolc osztályt ki nem járt emberek aránya.

5.2.4. Tények, adatok

5.2.4.1. A rokkantsági nyugdíjasok számának alakulása

Az irodalom igen alaposan és kimerítően leírta már a „rokkantnyugdíj-érdekeltség- nek” nevezett jelenséget (Gere 1980, 1981a; Major 1977, 1980b; Novák 1983a). Ez egyértelműen jellemző az 1968-1985 közötti időszakban a hazai foglalkozási rehabilitációra. Lényege az, hogy a dolgozók nem érdekeltek saját vállalatuknál történő rehabilitációjukban, de a vállalatok sem érdekeltek ebben. A minden szereplőt „kielégítő” megoldás a vizsgált időszakban a rokkantsági nyugdíj megszerzése volt. Az adatsorokban megmutatkozó tendencia világos volt: a rokkantsági nyugdíjasok összlétszáma mind a munkás-alkalmazotti, mind pedig a mezőgazdasági termelőszövetkezeti dolgozók körében évről évre nőtt.

Az adatok értelmezéséhez tudni kell, hogy az I. csoportú rokkantak munkaképtelenek, és mások gondozására szorulnak. A II. csoportúak képesek magukat ellátni, mások gondoskodására nincsenek ráutalva, de rendszeres munka végzésére nem képesek, míg a III. rokkantsági csoportba a munkaképességüknek legalább 33 százalékát még őrző emberek tartoznak. A rokkantak túlnyomó többségét a III. cso- portúak adják – kb. 85 százalékot -; legkevesebben az önmaguk ellátására is képtelen I. csoportúak vannak. Az 1985-ös helyzetről azt tudjuk, hogy a rokkantnak véleményezett személyek 2,5 százaléka tartozott az I., 13,0 százaléka pedig a II. rokkantsági csoportba (lásd OOSZI 1986, 5.; KSH 1985b, 46.).

Az egyes kategóriákon belül ötévenként ingadozást: csökkenést, növekedést lehet tapasztalni, de amíg a munkás-alkalmazottak hozzávetőleg ugyanolyan életko- rúak voltak rokkanttá nyilvánításuk évében, addig a mezőgazdasági szövetkezeti tag új rokkantak átlagéletkora jelentősen, közel 7 évvel csökkent, ami valószínűleg szoros összefüggésben volt a nyugdíjkorhatár fokozatos leszállításával.

5.2.4.2. A morbiditás és az anyagi lehetőségek

Vizsgáljunk meg két, eddig még nem tárgyalt, de figyelemre méltó szempontot. Az egyik: elsősorban milyen okok váltják ki a rokkantságot és teszik szükségessé a rehabilitációt? A másik: milyen főbb jövedelemforrással bírnak, milyen anyagi lehetőségekkel rendelkeznek a rokkantak és a rehabilitációra szoruló emberek? Az 1975 és 1985 közötti időszakban az új megrokkanások között első helyen hagyományosan a keringési megbetegedések állnak, bár a vizsgált tíz év alatt arányuk valamelyest csökkent. A csontváz- és izomrendszer megbetegedéseinek részesedése gyakorlatilag stagnál, míg a légzőrendszer betegségei valamelyest kisebb mértékben vették ki évről évre részüket a rokkantság előidézéséből. Magas és lassú, de igen biztos, folyamatos emelkedést mutat az elmebetegségek (7,5-ről 12,5 százalékra!) és a daganatos megbetegedések (6,2-ről 10,0 százalékra!) részesedése. Bár a rokkantsághoz vezető okok sorrendjében óriási változások nem következtek be, szinte ijesztő e két betegségcsoport lassú, biztos előretörése az elmúlt tíz év során. Kiemelt figyelmet a felsorolt öt betegségcsoport érdemel, mert 1985-ben ezek adták már a megrokkanások kétharmadát.

Ezek a hagyományos morbiditásvizsgálatok tényei. A korábban már említett rokkantnyugdíjas-kutatás volt az első olyan jelentősebb kezdeményezés Magyarországon, amely ezen a szinten túllépve, a rokkantsághoz vezető társadalmi okok sorát is igyekezett föltárni. Ezek között megkülönböztettek elsősorban munkahelyi ártalmakat és konfliktusokat. Úgy találták, hogy ezek 50,8 százalékban voltak kiváltói a mintába került emberek megrokkanásának. A megbetegedések társadalmi okai között kiemelkedő szerepe van a munkahelyen elszenvedett különféle károsodásoknak, melyek a legtöbb esetben a munkáltatók felelőtlenségéből, nemtörődömségéből, az elavult technológiából, a hiányosan vagy nem megfelelően alkalmazott munkavédelmi berendezésekből s a munkaerő, az ember kiszolgáltatott helyzetéből adódnak (Novák 1985, 6.).

Az eredmények szerint az életút megrázó eseményei (makrostrukturális változások folytán, családi konfliktusok, anyagi problémák, megrendítő események képében) 15,4 százalékban voltak felelősek a mintába kerültek súlyos helyzetéért (Novák 1985, 23.), az eltömegesedés torzító hatásait csak mélyítette, hogy fölbomlott a hagyományos és nagyon jól működő kisközösségek életmódot, emberi öntudatot, biztonságot adó és szabályozó normarendszere, megszűnt fékezőereje. A hagyományos életformák szétrombolása gyakran oka ma is az emberek életútjában bekövetkező megrázó eseményeknek, melyek rosszabb esetben öngyilkossághoz, jobb esetben „egészségkárosodáshoz, rokkantsághoz vezetnek” (Novák 1985, 47.).

Az egészségügyi ellátás fogyatékosságai 12,2 százalékban szerepeltek okként. Kitűntek a prevenció és a rehabilitáció óriási hiányosságai is (Novák 1985, 33-34. és Novák 1983b, 6.). A megrokkanások fönnmaradó hányadához egyéb okok, például öröklött betegségek és fogyatékosságok vezettek.

A több más társadalmi réteget alkotók számára ismeretlen szegénységtől, létbizonytalanságtól, elesettségtől szenvedő emberek számára az sem jelent vigaszt, hogy a nemzetközi összehasonlítás szerint más országokban is a legszerencsétlenebb, legelnyomottabb rétegek osztályrésze tipikusan a fogyatékosság és az azzal járó súlyos következmények. A foglalkozási rehabilitációra szoruló kliensek általában nem iskolázott munkások, az alacsony szociális státusszal bíró rétegek képviselői. A rokkantság más fejlett és nem fejlett országokban sem jár együtt magas iskolai végzettséggel, mentális kiegyensúlyozottsággal, jó intellektuális képességekkel, magas társadalami pozícióval (Gogstad 1968, 120-139.).

5.2.5. A tagozódás és az intézményrendszer

Az egész világon használják az Egészségügyi Világszervezet 1969-ben közzétett meghatározását, eszerint a rehabilitáció mindazon összehangolt orvosi, szociális, nevelési, oktatási és foglalkoztatási intézkedések összessége, amelyeknek célja, hogy az egyén funkcionális képességeinek lehetőség szerinti legmagasabb fokára jusson (habilitáció), illetve jusson vissza.

A rehabilitációs folyamatnak több eltérő célú és szerkezetű területét szokás elhatárolni. Beszélnek orvosi, szociális, szakmai (foglalkozási) és pedagógiai, illetve pszichológiai és jogi rehabilitációról. Az első négy terület különválasztása elterjedt, különösen azért, mert önálló és szervezetileg is elkülönült funkciók, szemben az utóbbi kettővel, amelyek más pszichológiai és jogi tevékenységek közé sorolódnak, nem autonómak, és a többihez képest csak kiegészítő jellegűek. A pszichológiai rehabilitáció voltaképpen a károsodás nyomán kialakuló, lelkileg beteg állapot létrejöttét igyekszik meggátolni, hatásait leépíteni. A jogi rehabilitáció pedig elsősorban az a tevékenység, amely a rászorulóknak jogaiba való visszaállítását és jogi védelmüket célozza. A rehabilitáció egyes területeit még egy-két évtizeddel ezelőtt is különálló, egymástól jól elhatárolható és elhatárolódó szakaszonként értették. Ezzel szemben ma átfogó rehabilitációról beszélnek, ahol a modern szemlélet szerint „a különböző rehabilitációs szolgáltatásoknak időbelileg hézagmentes, fogaskerék- szerűen egymásba illő, váltakozó súlypontú folyamatot kell képezniük, hogy az aktuális segítség az adott helyzetben késedelem nélkül és összehangoltan jelenjen meg a rehabilitált számára” (Borsay 1979, 31.).

A legrégibb érdekvédelmi szervezet a vakoké: 1918-ban alakult. A tízes évek végének és a negyvenes évek végének hatalmi harcai és az ötvenes években hosszú időre teljesen lehetetlenné vált intézményi lét korszakának lezajlása és több szervezeti változtatás után ma Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége a neve. Valamivel több mint 20 ezer tagot számlál. Az 1950-ben alakult szervezetnek jelentős szerepe van a hazai látássérült emberek életének, lehetőségeinek jobbításában.

A fővárosi mozgássérülteknek igen későn, csak 1977-ben alakult meg a saját szervezetük, a Mozgássérültek Budapesti Egyesülete. Az országos szintű szerveződés még ennél is tovább váratott magára: csak a Rokkantak Évében, 1981-ben alakulhatott meg a MEOSZ, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége. A szövetség igyekszik a rehabilitációra szoruló mozgássérült emberek számára szükséges alapvető kedvezményeket – jogszabály-módosítások stb. – kiharcolni.

A szintén 1981-ben létrejött Értelmi Fogyatékosok és Szüleik Országos Érdekvédelmi Szekciójának 2000 tagja volt (lásd Göllesz 1985, 70-78.).

A foglalkozási rehabilitáció kulcskérdése a szakemberképzés és -átképzés helyzete. Egyetlen olyan réteget sem lehetne említeni a fogyatékosok közül, amely számára a képzés problémája megoldott lenne. Sem a siketeknél, akiket pedig legalább 20-30 szakmára képezhetnének, mégis csak néhányra képzik őket, sem a mozgássérülteknél és a tőlük különböző helyzetű értelmi fogyatékosoknál nem rendezett a helyzet. A szívbetegek védett körülmények közötti szakmunkásképzése is megoldatlan. Hosszú időn át a vakok helyzete tűnt legkedvezőbbnek, probléma azonban, hogy egyik hagyományos munkájuk, a kefe- és seprűkészítés éppen az olvasáshoz (Braille-írás) szükséges ujjbegyet károsítja, ráadásul kiszorulóban vannak hagyományosan preferált-monopolizált munkaerő-piaci pozícióikból: a technika fejlődése folytán a modern telefonközpontok már nem igényelnek folyamatos emberi jelenlétet, továbbá Magyarországon a vállalkozói lehetőségek korlátainak lebontása nyomán gyakorlatilag bárki kaphat vállalkozói engedélyt, gyógymasszőrit, ami ismét csak egy tradicionális vakszakma volt.

5.2.6. A foglalkozási rehabilitáció szerkezete

„Mindig szegények voltunk, azok vagyunk ma is...

Most tessék elképzelni, 300 forint nyugdíjból élni, az uram is örökké beteg, gyerek is van kettő. Nem volt meg a 10 évem. Visszavonták a nyugdíjat is 4 évre, de egy óra hosszát se tudtam menni dolgozni. Jelentettem az SZTK-ban. Behívtak, kivizsgáltak, és akkor meg lehetett váltani az éveket. Hála Istennek, egy fillérembe se került. Attól kezdve rokkantság alá tettek, és 900 forintot kaptam. Azóta soha nem hívtak sehová se. Bottal jártam, hogy tudtam volna dolgozi bárhol is?”

Gy. B. szakképzetlen mozgásszervi beteg nő; falun él

(Novák 1984, 41.)

A foglalkozási rehabilitáció hazánkban három, egymástól a gyakori összecsúszá- sok, keveredések ellenére fogalmilag jól elhatárolható intézményi körben zajlik. Az első és minden valószínűség szerint legkisebb kör a háztartáson belül, a háztartáson mint gazdálkodó egységen belül zajló foglalkozási rehabilitáció. Erről a csoportról tudunk legkevesebbet. Sem számukat, sem jövedelmi helyzetüket, sem sajátos – például családi, környezeti – viszonyaikat nem ismerjük. A háztartáson belüli rehabilitáció alanyai azok az emberek – főként rokkantak –, akik jelentős munkaképesség-csökkenésük ellenére képesek munkát végezni, és megmaradt képességeiket az otthoni munkában hasznosítják. A háztartásban végezhető munka formái sokfélék (ügyintézés, bevásárlás, anyagbeszerzés, sorban állás – hiánygazdaságban az alapvető fontosságú gazdasági tevékenységek közé tartozik az ügyintézéssel együtt –, főzés, mosás, mosogatás, takarítás, gyermekmegőrzés, a ház és a lakás rendben tartása, a ház körüli munkák, kerti munkák stb.), de gazdasági súlyuk és fontosságuk vitathatatlan.

A háztartás szempontjából tekintett értékük nagysága akkor tűnik ki, ha egy bizonyos időre valamilyen okból kimaradnak a mindennapi tevékenységek köréből. Ha ezeket nem látják el, komoly súrlódásokhoz és működési zavarokhoz vezethetnek. Objektív, tehát egy nagyobb szociális csoport számára képviselt értékük és relatív értékük hozzávetőleges pontossággal empirikusan mérhető, mégpedig az adott tevékenységek kialakult piaci ára és más gazdasági tevékenységekéhez viszonyított piaci ára alapján. A leírt funkciók ökonómiai szempontból vett értékességének részletezése itt különösen fontos, tekintettel arra, hogy az adott típusú – a háztartásban zajló – foglalkozási rehabilitáció értéke is részben ezen méretik meg, de megítélését is erősen befolyásolja az elvégzett munka értéke. Ezért nem véletlen, hogy ennek a szociális csoportnak a vizsgálata, a magyar gazdaságban elfoglalt helyük pontos felmérése még soha senkinek nem jutott eszébe, s így a rehabilitáció „elméletéből” is teljesen hiányzik ez a fejezet. E sajátos problémának vannak teoretikus előzményei és okai: hogy ugyanis a jelenleg uralkodó gazdaságtani doktrínából hiányzik a házat, háztartást vezető, gazdálkodó ember tevékenységének leírása, értelmezése, elemzése és értékelése. De a helyzetnek nemcsak teoretikus eredetű okai vannak, hanem ilyen természetű következményei is. Az például, hogy a mindennapi rehabilitációs gyakorlatban jelen lévő, igen erős előítélet szerint csak az államilag szervezett rehabilitáció rehabilitáció. Mindennek nemcsak elméleti értéke és súlya van. Egy ún. „szociálpolitikai” következmény: ez a kifejezetten hátrányos helyzetű társadalmi réteg, az önmagukat a háztartásban rehabilitáló rokkantak az elmúlt évtizedekben semmiféle megkülönböztetett szociális figyelemben nem részesültek, kivéve a rokkantsági nyugdíjuknak az inflációval lépést tartani nem tudó, adott időszakonkénti emelését.

A célvállalatok és célszövetkezetek, cél jellegű ipari szövetkezetek közül az első a vakokról való gondoskodást állami feladatnak deklaráló, 3200/1949. ME. sz. rendelet nyomán 1949. július 18-án létrejött Vakokat Foglalkoztató Nemzeti Vállalat volt. Az első tervgazdasági célvállalat létrejöttét követően, már 1949-ben megvolt a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat, 1950-ben pedig megalapították a Vas Megyei Vegyesipari Vállalatot.

Az első vállalat, amely időseket és csökkent munkaképességű embereket háziipari, kézműipari, alkalmi és kisegítő jellegű bérmunkákra fölvett, az 1952 októberében alakult Budapest XI. Kerületi Kézműipari Feldolgozó- és Javítóvállalat volt, mely a XI. Kerületi Tanács közvetlen irányítása alá tartozott. Az ilyen profilú vállalatok számának megnövekedése után 1954. október 1-jén a 21 kézműipari vállalatot kivonták a tanácsok fennhatósága alól, és ekkortól a Kézműipari Tröszt irányította őket.

Az első célvállalatok közé tartozott a főként rehabilitált tbc-seket foglalkoztató Fővárosi Műszerkészítő és Javítóvállalat, a már említett Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalat, amely vak és csökkentlátó dolgozókat, és a Bőrfeldolgozó Vállalat, amely többségében fizikailag sérült embereket foglalkoztatott. 1962-re a csökkent munkaképességűek az összes dolgozó 78,2, 66,5 és 55,5 százalékát adták ki ezeknél a célvállalatoknál.

A szegedi Fonalmentő 1953. augusztus 15-én jött létre egy pincehelyiségben. 27 vak dolgozóval kezdtek, s 1980 végére már 521 csökkent munkaképességű dolgozót alkalmaztak. A hagyományosan privilegizált pozícióban lévő vakok 1956-ban alakították meg a Vakok és Gyengénlátók Kosárfonó Szövetkezetét.

A célvállalatok, cél jellegű ipari szövetkezetek és célszövetkezetek olyan gazdasági egységek, amelyek foglalkoztatottjaik összlétszámához viszonyítva kiemelkedő arányban adnak munkát megváltozott munkaképességű embereknek is. 1979- ben már 6000 főt foglalkoztattak közülük. Az ipari szövetkezetekben is régi hagyományai vannak a csökkent munkaképességűek foglalkoztatásának. Az első ilyen szövetkezetek 1951-ben alakultak. A későbbiek során legkevesebb 75 százalékában kellett csökkent munkaképességű embereket alkalmazniuk. 1962-re Budapesten 23 ipari szövetkezet adott nagyszámú csökkent munkaképességű dolgozónak munkát, de ezek közül csak 15-ben volt az összes dolgozó létszámához viszonyított arányuk 75 százalékos vagy a fölötti.

Célszövetkezetek, cél jellegű ipari szövetkezetek alapítására a tanácsok 1963- ban 100 millió forintot kaptak (éppen annyit, amennyit az 1990-es évek elején a központi forrásokból elcsalt egy vállalat Miskolcon azzal, hogy célvállalatnak tüntette fel magát). 1980-ban összesen 55 ilyen gazdasági egység volt, mintegy 10 ezer bedolgozóval. Jó részük nyereséges volt, exportra is termelnek (Major 1980a). Szigorúan vett célszövetkezet Magyarországon éveken át csak egy volt (a Humanitás), cél jellegű – a foglalkoztatottak 20 százalékát meghaladó mértékben megváltozott munkaképességű dolgozókat alkalmazó – ipari szövetkezet pedig kb. félszáz. Magyarországon 1984-ben 6 célvállalat és célszövetkezet működött, a megváltozott munkaképességű népességből kb. 7 ezer embert foglalkoztattak.

Az egyik legjobb hagyományokkal rendelkező hazai célszervezet a Humanitás Ipari Szövetkezet. A Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola és Nevelőotthon nyolcadik osztályos, végzős diákjaiból alakult annak idején a Kertészképző Ifjúsági Szövetkezet, de pénzbeli támogatás híján ipari tevékenységbe kellett kezdeniük. 1972-ben alakultak azután Humanitás Ipari Szövetkezetté. 1985-ben a szövetkezet nettó árbevétele 72 millió forint volt már; hét tevékenységi körben több száz terméket gyártott. A termékek óriási száma elsősorban a megváltozott munkaképességű és rokkant dolgozókat nagy számban foglalkoztató gazdasági egység kiszolgáltatott helyzetével magyarázható. Szinte mindenféle kínálkozó munkát el kellett vállalniuk, bármilyen rossz feltételek mellett is, hogy a dolgozókat elláthassák munkával. 100 százalékos rokkant a teljes foglalkoztatotti létszám 14 százaléka, 67-90 százalékos rokkant 54 százalék és 40-50 százalékos rokkant 32 százalék.

A debreceni Piremon, a Mozgássérültek Hajdú-Bihar Megyei Egyesülete által alapított termelő kisvállalat – létrejött 1982-ben – mérföldkő a hazai foglalkozási rehabilitáció történetében. Lényegében ez az első hazai nem állami alapítású, megvalósult kezdeményezés. A kisvállalat, melynek már a megalakulásakor jó esélyei voltak a jövedelmező tevékenységre, nyomdaipari termékek előállításával, papír- és hulladékanyagok másodlagos felhasználásával, könyvészeti és legújabb vegyesipari tevékenységgel is foglalkozott. Alapító vagyona közel félmillió forint volt. Már az első teljes gazdasági évet 1,2 millió forint bruttó nyereséggel zárták, s 1985-ben 221 foglalkoztatottal 4 millió forint nyereséget termeltek. A megváltozott munkaképességű dolgozók egy főre vetített havi átlagkeresete az összes magyar célszervezet közül itt volt a legmagasabb: 3392 forint (Egészségügyi 1986, 138.). A Debrecen vonzáskörzetében élő mozgássérültek számára is nyújtottak bedolgozói munkát. 1986-ra tevékenységük már három megyére kiterjedt, s 12 telephelyük volt.

A budapesti székhelyű Alfa Ipari Vállalat 1986-ban jött létre a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége kezdeményezésére. Alapításához hozzájárult az Ipari Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal. A vállalat tevékenysége alapvetően a bedolgozásra épült, az összes foglalkoztatott kb. kétharmada bedolgozó volt. Ez bizonyult – sok mozgássérültről lévén szó – szinte az egyetlen, a súlyos korlátokkal nehezített fővárosi közlekedést legalább részben kiküszöbölő szervezési megoldásnak. Fordítóirodájuk van, de foglalkoznak számítógépes adatfeldolgozással is, sőt fogpiszkálók csomagolását is végezték már. A vállalat minden üzeme önelszámoló és nyereséges volt.

Az 1986-ban alakult Rolfim Kisszövetkezet mozgássérült dolgozói bedolgozói rendszerben működtek. Fő tevékenységük a kezdeti időben számítógépek billentyűzetének készítése volt.

A csömöri Összefogás Kisszövetkezet (ma ipari szövetkezet) létrejöttét a Mozgássérültek Budapesti Egyesülete támogatta. Jelentős mértékben halmozottan fogyatékos fiatalokat foglalkoztatnak, olyan embereket, akik többségükben sokfelé próbálkoztak már, de sehol sem kellettek. Igyekszenek úrrá lenni a nehézségeken – nehezen áthidalható probléma a mozgássérült és halmozottan fogyatékos dolgozók telephelyre történő szállítása, illetve az anyag szállítása.

A Sziget Rehabilitációs Kisszövetkezet célja: egészségükben erősen károsodott személyek, megváltozott munkaképességű és rokkant emberek foglalkoztatásának megszervezése. A kisszövetkezet tart kapcsolatot a munkaadókkal és a munkavállalókkal. A szükséges szerződéseket, megállapodásokat is ő köti. Ez jó lehetőséget ad a fogyatékos dolgozók hatékonyabb védelmére. A kisszövetkezet maga is ad munkát (számítógépes adatszolgáltatás külső megrendelőknek, fénymásolás stb.) sérült dolgozóknak. A vállalt feladatok közt olyan, a foglalkozási rehabilitációnál lényegesen tágabb tevékenységek is vannak, mint a társadalmi beilleszkedést segítő tanfolyamok, klubok és művészeti körök szervezése, működtetése.

Tanulságos, ha emlékezetbe idézzük a védett munkahely nemzetközileg elfogadott meghatározását: olyan munkára orientált rehabilitációs szolgáltatás, amelyben a munkás környezetét állandóan ellenőrzik, egyéni rehabilitációs célokat tűznek ki azzal a céllal, hogy a fogyatékos embert segítsék a normális élet és a produktív foglalkozási státus megalapozásában. Bizonyos, hogy ilyen munkahely – se védett, se másféle – alig-alig van Magyarországon. A feladat valószínűleg rengeteg apró autonóm forma kialakulásának elősegítése, de legalábbis nem gátlása. Ezeket nem lehet egy szuperközpontból kiagyalni és megvalósíttatni. Egy központi agyból nem lehet eljutni az egyén problémájáig, szenvedéséig. Valószínűleg elég az önálló, szerves és a rászorulók érdekében működő formák előtt szabaddá tenni az utat.

5.2.7. Hogyan reagált a gazdaság1968 és 1983 között?

A foglalkozási rehabilitáció gazdag magyar nyelvű irodalma a tudományos vizsgálódás hagyományos kérdésfeltevéseihez közel álló makrogazdasági összefüggéseket tárta fel legalaposabban. A mindennapi ember életterét alkotó, problémáit hordozó mikro- és szubmikroszintű viszonyok elemzésével azonban adós maradt (Göllesz 1974, Gere-Könczei-Szarkáné 1987). Érthető tehát, ha ebben a fejezetben a mikro- szint egy részének, elsősorban az állami vállalatok és az ipari szövetkezetek foglalkozási rehabilitációs gyakorlatának leírását is megkíséreljük a hagyományos makrogazdasági szemlélet alkalmazása mellett. Az adatok és tények forrásai itt – mivel ilyen irányú publikus elemzések nem láttak napvilágot – a szakértők jelentős része számára ismeretlen vizsgálatok voltak.

A rehabilitációs rendszernek a mai forma létrejöttéig terjedő történetét nagy vonalakban a gazdasági és jogi szabályozás történetén keresztül figyelemmel lehet kísérni. A csökkent munkaképességű dolgozók helyzetével kapcsolatos első átfogó rendelkezés a II. világháborús hadirokkantak nagy száma és rendezetlen helyzete ellenére csak 1951-ben született meg. Ezt az Országos Tervhivatal elnöke hozta, de nem tartalmazott mást, mint a csökkent munkaképességű dolgozók foglalkoztatására rendelt munkahelyek és munkakörök jegyzékét. Létezett aztán a hatvanas évek elején egy nagyobb (61/1962. MIM-MüM-OBF sz.) utasítás a szilikózisban megbetegedettek rehabilitációjáról. A rehabilitáció intézményesítése terén tett első jelentős lépés azonban a 33/1963. (XII.3.) Korm. sz. rendelet volt. A foglalkozási rehabilitáció vállalati szférára ma is érvényes rendszerének durvaszerkezetét pedig a 2014/1967. (III. 29.) sz. kormányhatározat nyomán született együttes rendelet határozta meg.

5.2.7.I. A reformidőszak rendelete

Ez a jogszabály – az „1/1967. (XI. 22.) MüM-EüM-PM sz. együttes rendelet a csökkent munkaképességű dolgozók helyzetének rendezéséről” – a rehabilitációt nem a maga egészében szándékozott szabályozni, hanem csak annak foglalkozási vetüle- tét. Így szemléletében sohasem a teljes, komplex rehabilitációs folyamatot tekinti és szabályozza, nem „az emberről” vagy „a sérültről” beszél, hanem „a dolgozóról”, aki „csökkent munkaképességű”.

A rendelet a gazdasági reform szellemében és célkitűzéseivel konform módon a foglalkozási rehabilitációt a munkáltató feladatává tette, tehát a vállalat feladatává (mert érvénye nem terjedt ki a mezőgazdasági termelőszövetkezetekre, a magánmunkáltatókra és a velük munkaviszonyban álló dolgozókra, sem a másodállású és mellékfoglalkozású munkaviszonyban állókra). Az elképzelés egy, a gazdasági szereplők önállóságára és nem központi tervutasításokra alapozott szisztémában – az előzetes várakozások szerint – megfelelt az ökonómiai racionalitás követelményeinek. Ezek a várakozások azonban nem teljesültek. Továbbá nem teljesült a rendelet szempontjából alapvető előföltevése sem: hogy a gazdasági szabályozás és a munkaerőhiány kikényszeríti a vállalatokból csökkent munkaképességű dolgozóik eredményes és gazdaságos foglalkozási rehabilitációját. Pedig az elgondolások erre épültek. A rendelet előírta, hogy a foglalkozási rehabilitációról való gondoskodás a munkáltató feladata. Ennek érdekében a vállalat köteles volt akár a munkahely átalakításáról, a munkakörülmények adaptálásáról, a dolgozó átképzéséről, új szakmára tanításáról, új munkára betanításáról gondoskodni. Sőt, ha szükséges, önálló üzemrészt kellett kialakítani a csökkent munkaképességűek munkáltatására. Minden vállalatra nézve kötelező érvényű volt, hogy a rendelet érvénybelépése után megalakítsák a csökkent munkaképességűekkel foglalkozó vállalati bizottságot, amelybe a munkáltató és a szakszervezet képviselőjét, illetve – ha volt – az üzemorvost kellett delegálni. A vállalati rehabilitációs bizottság feladata lett a munkahelyi rehabilitáció szervezése, minden egyes csökkent munkaképességű dolgozó helyzetének alapos vizsgálata után a rehabilitációs foglalkoztatásra vonatkozó javaslattétel. A munkáltató feladata volt továbbá azokat a munkaköröket feltérképezni és jegyzéküket összeállítani, ahol csökkent munkaképességűek foglalkoztathatók – és ezeket szükség esetén velük is kellett betölteni. E jegyzéket a területi koordináció lehetségessé tétele érdekében a helyi tanácshoz el kellett küldeni minden év januárjában. A vállalatok csökkent munkaképességű dolgozók foglalkoztatása után és a rehabilitációs célú fejlesztések után különféle pénzügyi támogatásokban részesülhettek. A különböző címeken adható támogatások köre a rendelet módosításai és kiegészítései folytán – pl. 30/1971. (VIII. 12.) PM sz.; 17/1979. (XI. 1.) PM sz.; 25/1930. (X. 30.) PM sz. – sokat változott, de a hetvenes évektől hozzávetőleg a következő elemekből állt össze:

  • 1971-től a vállalatok csökkent munkaképességű dolgozóik bére után illet- ményadó-mentességet, a teljes létszám 20 százalékát meghaladó rehabilitálandó dolgozó foglalkoztatása esetén pedig mentességet kaphattak a város- és községfejlesztési adó fizetésének kötelezettsége alól. Az ipari vállalatok a csökkent munkaképességű dolgozók munkabére után 10 százalékos állami dotációt kaptak ez irányú költségeik finanszírozására.

  • 1975-től az egyszeri ráfordításokat a vállalat tartalékalapjából, az éves béralap 0,2 százalékáig a fejlesztési alapból fedezhette. 1980 után megmaradt ugyan a tartalékalap felhasználásának lehetősége, viszont – mivel az összes többi kedvezményt eltörölték – a csökkent munkaképességű dolgozók bére után 20 százalék dotációt kaphattak a vállalatok. Annak ellenére, hogy a részükre a megelőző évben fordított bérköltség 30 százalékáig évenként a tartalékalapból kiemelhetett a vállalat fejlesztési alapjának kiegészítésére, a csökkent munkaképességűek foglalkoztatásának lehetőségei mégis évről évre tovább romlottak.

A rendelet a foglalkoztatási rehabilitáció Magyarországon fejlettnek számító formáit is ajánlotta a vállalatoknak a várható rehabilitációs eredmény szerint csökkenő sorrendben. Előírta, hogy a munkáltató elsősorban eredeti munkakörében (munkahelyén) és szakmájában köteles foglalkoztatni a dolgozót; másodsorban működési körén belül köteles megfelelő munkahelyre áthelyezni. Ha erre nincs lehetőség, akkor a munkáltató kötelessége más munka végzésére betanítani vagy szakképzésben részesíteni; szükség esetén kifejezetten e célra létrehozott külön üzemekben foglalkoztatni; részmunkaidőben vagy bedolgozóként alkalmazni őket. De mindezen intézkedések költségei – a rendelet szerint – a munkáltatót terhelték.

A tanácsok munkaügyi osztálya volt felelős a rehabilitáció területi irányításáért, összehangolásáért. Ezenkívül a vállalati rehabilitációs bizottságok működését is figyelemmel kellett kísérniük, és ha egy dolgozó saját munkahelyén nem volt foglalkoztatható munkaképességének csökkenése után, akkor a tanácsok dolga volt rehabilitációs foglalkoztatásáról gondoskodni.

A rendelet a rokkantsági nyugdíjat nem szabályozta, sőt csak a csökkent munka- képességűekre vonatkozott, a rokkantakra nem. Megállapította, hogy az egészségükben károsodott emberek részére átmeneti járadékot, illetve rendszeres szociális járadékot (segélyt) lehet biztosítani.

5.2.7.2. A rendelet nyomán előállt helyzet

Ha a modern gazdaság autonóm belső mechanizmusai nem oldják meg központi beavatkozás nélkül a foglalkozási rehabilitáció problémáját, akkor ezt valamilyen szabályozási eljárással próbálják rendezni. A modern piacgazdaság kísérletei kezdetleges, de hatékony formáknak tűnnek erre – éppúgy, mint a pozitív példaként általában tervgazdasági környezetből idézett lengyel és csehszlovák rokkantszövetkezetek. A magyar megoldás kulcsa a rokkantsági nyugdíj intézménye. Feladata volna végbevinni azt, amit az önállóan működő gazdaság nem tud kitermelni magából: a még rehabilitálható rokkantat, csökkent munkaképességű dolgozót és a vállalatot foglalkozási rehabilitációra késztetni. Ezt a szerepet azonban az érvényben lévő rokkantsági nyugdíjrendszer hagyományosan nem tölti be, sőt a vállalatot az egyébként máig is érvényben lévő szabályozás afelé tolja, hogy dolgozójától lehetőség szerint megváljon, és helyére ún. ép munkaerőt vegyen fel, a dolgozót pedig arra készteti, hogy a rokkantsági nyugdíjat megszerezze magának, és kiszálljon a folyamatból. „A csökkent munkaképességűeket a gazdaság két fő csatornán vezeti le, a rokkanttá nyilvánítással és a nyílt, vállalati, többnyire formális foglalkoztatással.” (Major 1977, 27.)

Az egész 1968 utáni helyzetben nem volt megoldott a rokkantsági nyugdíj és a foglalkozási rehabilitáció közötti optimális arány: a rokkanttá nyilvánítást kérők nem voltak érdekeltek önmaguknak a vállalatnál lezajló rehabilitációjában. Pedig e nélkül a kívánatos közvetítés nélkül a foglalkozási rehabilitációnak még a magyarországinál lényegesen modernebb rendszerei is működésképtelenek volnának.

Összefoglalva, a vállalatokat csak kötelezték a csökkent munkaképességű dolgozók foglalkoztatására, de nem ösztönözték őket rehabilitálásukra. Ezzel mind a vállalat, mind pedig az egyén kényszerpályára szorult. A rendelet nyomán elterjedt foglalkozási rehabilitációs tevékenység élő kritikája a rokkanttá nyilvánítást kérők, illetve a rokkantnyugdíjasok igen magas száma, aránya. Magyarországon évente átlagosan 70 ezer fő folyamodott rokkantnyugdíjért, és ezeknek körülbelül fele meg is kapta. Így a rendelet hatálybalépésétől, 1968-tól 1980-ig a munkások és az alkalmazottak rokkantsági nyugdíjas állománya több mint kétszeresére, 114 500 főről 236 400-ra emelkedett. A vállalatiaktól eltérő társadalombiztosítási rendszerben elbírált és más korösszetételű mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagok rokkantállománya több mint hétszeresére: 14 ezerről 98 900 főre nőtt. A rokkantsági nyugdíjasok összlétszáma pedig 1968-tól 1983-ig 116 ezerről 385 900-ra, több mint háromszorosára növekedett!

Ha egy dolgozó munkaképessége üzemi baleset, foglalkozási megbetegedés vagy más ok folytán csökkent, akkor orvosi rehabilitációja munkáltatójának kötelezettsége volt. Magyarországon rendszeresen az orvosi rehabilitáció folyamatának végén vagy lezáródása után került sor a foglalkozási rehabilitációra. A vállalatok nagy többsége nem is utasította vissza csökkent munkaképességű dolgozóinak újrafoglalkoztatását. Ha lehetséges volt, akkor a munkáltató megkísérelte a dolgozót eredeti munkakörében, szakmájában alkalmazni. Esetleg a munkafeltételek kisebb- nagyobb módosítása útján próbálták őt a régi kollektívában megtartani, ez járt a legkevesebb konfliktussal és anyagi ráfordítással a vállalat, a dolgozó és a közösség számára egyaránt. A munkaképesség-csökkenés folytán azonban ez az eseteknek csak töredék részében volt lehetséges. De mi történik, ha ez nem sikerül? Az irodalom és a különféle empirikus vizsgálatok tanúsága szerint a leggyakoribb megoldás, hogy a rehabilitációs rendelet által előírt jegyzékben foglalt munkahelyek valamelyikét töltötték be velük. Ezeket a területi koordináció biztosítása érdekében a helyi tanácsoknak kellett elküldeni minden év januárjában. Egy már említett fővárosi vizsgálat (Szabó 1982), amely 14 vállalatra terjedt ki, azt mutatta, hogy a 14-ből rendszeresen évente csak 7 küldte el a jegyzékeket. E jegyzékek, ha elkészültek, lényegesen több munkalehetőséget tartalmaztak, mint ahány csökkent munkaképességű dolgozója volt az adott gazdasági egységnek. Az imént idézett vizsgálat vállalatai 1981-ben összesen 362 csökkent munkaképességű embert alkalmaztak, de jegyzékeikben a számukra fenntartott munkahelyek száma 701, a munkaköröké 204 volt! Egy nagyobb vizsgálat is hasonló következtetésekre vezetett (Zlehovszky 1982), ugyanakkor a vállalatok többsége csak a jogszabályok által előírt kötelező minimumot tette meg: a csökkent munkaképességű dolgozók által betölthető speciális munkahelyek jegyzékét küldte el a helyi tanácsokhoz valóságos szakmai rehabilitáció helyett. És ez a helyzet még párosult a jegyzékek néhány további komoly hiányosságával:

„.általában nem tartalmazzák a munkahelyi jellemzőket, módosításuk nem folyamatos, nem teljesek, sablonosak, szinte kivétel nélkül csak a kisegítő munkaköröket tüntetik fel, szakmunkás munkakör csak elvétve fordul elő, esetenként létezik egy vállalati »belső« és a tanácsi szerveknek megküldött »külső« jegyzék. A jegyzékek nem tükrözik reálisan a csökkent munkaképességű személyek számát, következésként nem jelentenek lényeges információt, nem felelnek meg a jogszabályi kívánalmaknak, a tényleges rehabilitáció céljának.” (Zlehovszky 1982, 13.)

Tapasztalat az is, hogy a jegyzékek sok esetben csak az 50 százaléknál kevesebb megmaradt munkaképességgel rendelkezők számára ajánlott munkahelyeket tartalmazták.

Ha a foglalkoztatás a vállalati keretek között nem oldódott meg, akkor a helyi tanács közreműködésével máshová helyezték a dolgozót. Ritkábban, a munkahelyi hierarchia alján levő kékgallérosok körében arra is akadt példa, hogy munkaképesség-csökkenésükről vagy annak közvetlen veszélyéről a termelésirányítók és a középszintű vezetők nem is szereztek tudomást – így kerestek és találtak maguknak új munkahelyet.

A hazai gyakorlat egy másik, a valóságos szakmai rehabilitációhoz az iméntinél közelebb álló, szintén meglehetősen gyakori formája volt, amikor a dolgozót egészségi állapotára, szakképzettségére és gyakorlati tapasztalataira tekintettel helyezték más, esetleg adminisztratív munkakörbe. Ennek éppen ezért rengeteg konkrét formája volt (MEO, iroda, közvetlen termelésirányítói munkakörök, raktárvezető, csoportvezető). A tapasztalatok szerint ennél valamivel ritkább az adott szakmán belüli vagy rokon szakmában történő munkavállalás. A ritkábban alkalmazott rehabilitációs eljárások közé tartoznak a munkahely-adaptálás változatos formái: a munkafeladat változása, a munkavégzés módjának megváltoztatása – esetleg speciális segédeszköz beiktatása, új célgép használata. Hasonlóan ritka szakmai rehabilitációs mód a szakképzésen keresztül lehetővé váló rehabilitáció, annak ellenére, hogy ez az előbbivel együtt a legmodernebbnek tartott eljárások közé tartozik. A foglalkozási rehabilitáció talán legfontosabb eleme, az új készségekre képessé tevő, az új képességeket kifejlesztő szakképzés azért sem épült be a rendszerbe, mert nem voltak meg az intézményi előfeltételei. A rehabilitáció intézményrendszeréből gyakorlatilag teljesen hiányzott a speciális képzést lehetővé tevő szakiskola-hálózat.

Kifejezetten csökkent munkaképességű dolgozók részére önálló átképző tanfolyamokat általában nem szerveztek, ha valakiket mégis átképeztek, az a vállalatnál már meglévő tanfolyamokon történt.

A nem valóságos foglalkozási rehabilitáció sajátos és eredeti módjai voltak a vizsgált periódusban még a következők:

  • A „kisrehabilitáció” azt jelenti, hogy a dolgozó (főleg vállalati vezető) megmarad eredeti munkakörében, holott azt képtelen ellátni, vagy egy névleges, például tanácsadói munkakörbe kerül, és a korábbi fizetését továbbra is megkapja.

  • Ehhez hasonló forma a nem magas szintű vezetők esetében alkalmazott „szociális foglalkoztatás” vagy „szociális bérezés” gyakorlata, ahol a dolgozó – bár nem tudja ellátni – mégis megmarad saját munkakörében munkaképességének csökkenése után is, és anélkül, hogy volna vele szemben valódi teljesítményelvárás, folyósítják neki addigi keresetét.

  • Ahogyan az előbbi két esetben legalább a dolgozó anyagi rehabilitálása fontos volt, úgy az sem volt fontos a „falmunkahelyekre” fölvett, ún. „vattaemberek” foglalkoztatásakor. Ez csökkent munkaképességű dolgozók alkalmazását jelentette minimális bérért, rendszerint ez sem járt teljesítményelvárással – a megoldás a bérszínvonal-szabályozás idején volt vállalati gyakorlat az átlagbér adott szinten tartása végett.

A foglalkozási rehabilitációt szabályozó együttes rendelet, amelynek a gazdasági rendszerrel való összeépülésének hatásait követjük most nyomon, egy stratégiai fontosságú helyi intézményi archimedesi pontot tartalmazott: a rehabilitációs bizottságokat. Ezek a sok egyéb ellenkező előjelű hatás ellenére emelhettek volna a rehabilitáció színvonalán. Mégis, az irodalom, a rehabilitációs konferenciák és az emprikus anyag egybehangzó tanúsága szerint nem, illetve csak formálisan voltak gazdái a rehabilitációnak, a csökkent munkaképességű dolgozók foglalkoztatásának. Ismereteink szerint nem is alakultak meg minden vállalatnál, igen sok helyen a rehabilitációban nem vettek részt, feladatukat, jogaikat, kötelességeiket sem mindig ismerték.

A bizottságoknak a rehabilitáltak folyamatos utógondozása, a csökkent munkaképességű dolgozók beillesztésének, fejlődésének folyamatos figyelemmel kísérése éppoly fontos feladata volt, mint hogy munkahelyet találjanak nekik, ez a mindennapi vállalati gyakorlatban nem valósult meg. Ritka példái voltak ugyan, de csak akkor, ha maga a dolgozó kezdeményezett vagy tett szóvá valamit. Ez azonban azért nem volt jellemző, mert a csökkent munkaképességűvé vált emberek rendszerint tartanak attól, hogy más munkakörbe kerülnek, és fizetésük esetleg tovább csökken (Kárpáti 1978, 5. és 11.).

A foglalkozási rehabilitáció vizsgálatai során az is kiderült, hogy a vállalatok csak a legkézenfekvőbb, szembeötlő, hagyományos betegségek esetében tartják nyilván a veszélyes munkahelyeket (pl. szilikózis vagy halláskárosodás veszélye esetén), de a foglalkoztatással szintén összefüggő negatív jelenségek eredményeként fellépő, nem nyilvánvaló megbetegedésekre – szervrendszeri funkciózavarokat is előidéző foglalkozási neurózis stb. – nem voltak figyelemmel.

„A vállalatoktól kapott tájékoztatás során nem tűnt ki, hogy a rehabilitációs bizottságok vagy az üzemorvosok szemléletében ott szerepelne annak vizsgálata, hogy a statisztikák szerint mindinkább növekvő szív- és idegrendszeri megbetegedések, az ebből eredő növekvő tendenciát mutató munkanapkiesések mennyiben vezethetők vissza a kedvezőtlen üzemi atmoszférára, a munkahelyi személyi ellentétekre, a vezető és beosztott viszonyára stb. Ilyen jellegű megbetegedések következtében a munkahelyi, munkaköri változtatások – mint rehabilitációs módszer – kísérletével vagy gyakorlatával csak elvétve találkoztunk.” (Kárpáti 1978, 6.)

A rehabilitációs bizottságok működési rendjét, tevékenységét külön-külön a vezérvagy a gyárigazgató által kiadott szabályzatban kevés helyen határolták körül. Ezzel elveszett egy – ugyan nem tartalmi és a rehabilitációs folyamathoz adekvát, hanem adminisztratív-hivatali, de legalább lehetséges – eszköz, amely az egész jelenségcsoportot a vállalati vezetés látóterében tarthatta volna. A vállalati vezetés attitűdjét jellemezte a következő megfigyelés. Általános tapasztalat volt a csökkent munkaképességű dolgozók foglalkoztatását gátló hiedelemrendszer jelenléte és működése. Bár pszichológiai szempontból, személyiségfejlődésük és egész életük szempontjából meghatározó jelentőségű lenne adaptált foglalkoztatásuk, képzésük, betanításuk, éppen ezek a legritkábban alkalmazott rehabilitácós utak a vállalati szférában. Pedig a tapasztalatok szerint ennek pozitív teljesítménynövelő hatása van a dolgozóra az elfogadás, a megbecsülés és az egyenértékűség kifejeződése nyomán. Ennek ellenére a csökkent munkaképességű dolgozókkal szembeni előítéletek erősek: aválla- lati vezetők sokkal szívesebben veszik fel a munkaerejüket teljes mértékben birtokló jelentkezőket. Nem szívesen vesznek koloncot a nyakukba foglalkoztatásukkal; munkáltatásukat, kiképzésüket körülményesnek, nehézkesnek ítélik, beilleszkedési képességeiket eleve rossznak tekintik. A csökkent munkaképességű emberek általános relatív munkavégző képessége, foglalkoztatásuk hatékonysága, munkamoráljuk, megbízhatóságuk terén azonban erős a pozitív tapasztalat is. Eszerint munkafegyelmük és munkamoráljuk (fegyelmi vétségek, igazolatlan távolmaradások, kilépések, elbocsátások aránya) a munkáltató szempontjából jobb is, mint a többi dolgozó esetében (Kárpáti 1978, 14.).

5.2.8. 1983-1986: a szabályozás és a szereplők viselkedése

Az 1968-ban életbe lépett együttes rendelet nem rendezte megnyugtatóan a foglalkozási rehabilitáció helyzetét. A rendszer nehézkes, kis hatékonyságú működése és a nyomában járó bírálatok eredményeként jött létre a 3154/1980. sz. minisztertanácsi határozat a foglalkozási rehabilitáció helyzetéről és korszerűsítéséről, melyet egy újabb jogszabály követett, a 8/1983. (VI. 29.) EüM-PM sz. együttes rendelet a megváltozott munkaképességű dolgozók foglalkoztatásáról és szociális ellátásáról. Több ponton a korábbi gyakorlat részleges reformját hozta, alapkoncepciójában azonban nem különbözött a korábbi együttes rendelettől, s így összességében az annak következményeként létrejött helyzetnek nem reformálásához, hanem konzerválásához járult hozzá. Azonban – látni fogjuk – ez nem egyedül és nem elsősorban a gazdasági szabályozás konzekvenciája volt.

5.2.8.I. Az új rendelet

Az új határozat nem módosította a korábbi alapelvet, amely szerint a megváltozott munkaképességű dolgozók foglalkoztatása vállalati feladat. A jogszabály a megmaradt munkaképességet hasznosító módszerek sorát javasolja – ám a vállalat és az egyén érdekeltségén, azaz nem-érdekeltségén nem változtatott; a megváltozott munkaképességű dolgozók részére kifizetett munkabér 40 százalékáig dotációt igényelhetnek munkáltatóik.

Új vonás ezzel szemben a munkáltatókkal és a tanácsokkal szemben támasztott követelmények újrafogalmazása, amellyel egyértelműbbé igyekeztek tenni a rehabilitációs folyamatot.

Jelentős változás, hogy a rendelkezés hatálya a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagokra is kiterjedt. Emellett nem teszi többé kötelezővé a munkahelyi jegyzékek készítését. Új kezdeményezés, hogy – ha nincsen a munkáltatónál üzemorvos, akkor – a tanácsi szerveket is bevonják a rehabilitációs folyamatba. Igen fontos újítás az előzetes orvosi elbírálás beépítése a táppénzes időszakban, amivel lerövidül a szükséges orvosi, foglalkozási stb. rehabilitációs lépések megtételéhez szükséges idő. Ezen túl megváltozott az elbírálás szemlélete is, mivel 1983 júliusától először a foglalkoztathatóságot bírálják el, és csak ezután véleményezik a rokkantságot. Átalakult a keresetkiegészítési rendszer, és intézkedtek adatszolgáltatási forma bevezetéséről is.

Az új együttes rendelet eredményei közé tartozik, hogy a munkáltatói rehabilitációs bizottságok és a tanácsi szakigazgatási szervek jobb együttműködése miatt némileg javult a területi koordináció. Valamelyest egyszerűsödött a rokkantsági ügyintézés. Ugyanakkor azonban „a tanácsi szakigazgatás átszervezése a városi tanácsoknál olyan helyzetet teremtett, hogy az új szakigazgatás sem képes ellátni ezt a feladatot. A tanácsi irányítási rendszer korszerűsítésével összefüggésben megyei szinten sem történt meg a szervezeti, személyi feltételek biztosítása ehhez a munkához. A területi feladatokat ma »társadalmi bizottságok« látják el – minden hatásfok nélkül.” (Előterjesztés 1985, 6-7.) Világosan látszik, hogy a rendszer az új rendelkezések nyomán talán olajozottabban működik, de az egész rehabilitációs szisztémát újrarendező, fundamentális változások nem következtek be. Az 1984 októberében, tehát jó egyéves rálátással tartott rehabilitációs konferencia tapasztalatai szerint a problémák lényegileg ugyanazok, mint amik két évvel korábban még a régi szabályozásban voltak.

A tapasztalatok szerint az esetek igen számottevő hányadában a foglalkozási, szakmai rehabilitáció föl sem merül a vállalatoknál – régen kialakult, hagyományosan működő, intézményesült, s így a konkrét esetektől független, azokra nem reagáló mechanizmusok terelik bizonyos munkakörökbe a megváltozott munkaképességű dolgozókat. A munkáltatóknál továbbra is csak mutatóba akad kidolgozott rehabilitációs program, és a jól megalapozott napi munkához szükséges információs rendszer sincs kidolgozva. A vállalatokra az új rendszerben sem volt érvényes semmiféle komoly gazdaságpolitikai vagy jogi szankció. Az adott viszonyok között a gazdálkodóegységek viselkedését továbbra is a jellegzetesen tervgazdasági attitűd jellemezte: a foglalkozási rehabilitáció nem az értelmét önmagában hordó, önelvű humán program vagy haszonelvű, piacorientált tevékenység, hanem a gazdaságirányító központ iránti lojalitás kinyilvánítását és a felsőbbség jóindulatának elnyerését szolgálta. Egy formális rehabilitációt művelő üzemrész felállítása vagy finanszírozása rendszerint olyan befektetés volt, amely azután busásan megtérült a cég iránti fölső respektus nyomán valamilyen központi fejlesztési programból való részesedés vagy egyéni kedvezményezett pozíció elérése formájában.

A támogatások iránti munkaadói igény – csakúgy, mint az 1983 előtti időben – igen alacsony maradt a nyolcvanas évek folyamán is. Ennek az volt az oka, hogy a szabályozók által lehetővé tett ösztönzők nem jelentettek a vállalatok számára kárpótlást a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásával járó gondokkal szemben. Annak ellenére így volt ez, hogy 1985-től a megváltozott munkaképességű dolgozók bérköltségének 55 százalékát lehet már dotációként igénybe venni az 1980-as 20, 1981-es 30 és az 1982-84-es 40 százalékkal szemben. De e soványka mézesmadzag csak elhúzatott a vállalati vezetés orra előtt, mert a dotáció az adózatlan vállalati nyereséghez adódik hozzá. Jelentős részét pedig nyereségadóként recentralizálják. És annak ellenére így van ez, hogy a vállalatok már az egyéb ráfordítások terhére képezhetnek – a teljes vállalati bérköltség 0,1 százalékig, valamint a megváltozott munkaképességűek bérének 30 százalékig terjedő – rehabilitációs célú fejlesztési forrást. Sőt annak ellenére, hogy az ő bérköltségük az 1985-től érvénybe lépett béradó alól mentesült.

1982-ben például Nógrád megyében 100 vállalat közül alig 10 élt csak a dotáció felvételének lehetőségével és a tartalékalapból igénybe vehető fejlesztési forrással (Szoó-Baráthi 1983, 25.). Ez a helyzet 1984-re és 1985-re sem javult számottevően. Tehát a munkaadók továbbra is ritkán éltek e kedvezmények adta lehetőségekkel. Relatíve olyan kicsi a foglalkoztatott megváltozott munkaképességű dolgozók bére után igényelhető dotáció, hogy ezzel még az 55 százaléknál lényegesen magasabb arány esetében sem járnának jól a vállalatok. A tartalékalap megcsapolásával hasonló a helyzet.

Megfigyelhető, hogy a gazdaságirányítás egyes törekvései egymást ütik: hiába a foglalkozási rehabilitáció fontosságának sulykolása, ha más gazdaságpolitikai manőverek – például a takarékosabb munkaerő-gazdálkodás érdekében hozott intézkedések – nem oda vezetnek, hogy a megváltozott munkaképességű dolgozókat is hatékonyabban kezdjék foglalkoztatni, hanem oda, hogy éppen rajtuk kezdik a vállalatok leépítését.

A foglalkoztatási rehabilitáció leghatékonyabb, legmodernebb formái Magyarországon nem voltak gyakoriak, s a meglévőkben a munkaadókat és a dolgozókat is csak kevéssé tették érdekeltté. Az utóbbiakat a rehabilitáció alacsony színvonala, az erős presztízsveszteség és az anyagi visszaesés miatt. Ezekkel a hivatalos formákkal szemben volt azonban egy igen hatékony és különösen 1983 után egyre fontosabbá váló foglalkozási rehabilitációs forma, éspedig a második gazdaságbeli. Ezt elsősorban III. csoportú rokkantak gyakorolják, mert tipikus útja először a rokkantnyugdíj megszerzése, s azután önrehabilitáció: munkavállalás a második gazdaság változatos alakzataiban; maszekolás, kisegítő munka végzése kisiparosnál vagy kisvállalkozásban, gazdasági munkaközösségben; háztáji gazdálkodásban, kistermelés; stb. A második gazdaságban zajló (ön)rehabilitáció – azon túl, hogy presztízsveszteséggel szinte soha nem jár, és anyagi szempontból a legkifizetődőbb – szociális és foglalkozási rehabiltációs szempontból is kiváló. Ezt sem a hivatalos gazdaságideológia, sem az államhivatalok nem támogatták, elsősorban azért, mert nem központi kezdeményezés eredménye volt, és nehezen is volt ellenőrizhető. A rehabilitálandó ember számára azonban ez a státus egyáltalán nem volt kellemetlen: az említett előnyök mellett viszonylag nagy szabadságot is biztosít. És bár a szabadság nem kifejezetten a rehabilitációs kézikönyvek alapkategóriája – mégis döntő elem a rehabilitációs folyamatban.

5.2.8.2. A kialakult helyzet okai

A csökkent munkaképességű dolgozók helyzetét rendezni kívánó 1967-es együttes rendelet, a reformidőszak rendelete, illetve annak későbbi módosításai, kiegészítései és az elsővel alapkoncepciójában teljesen megegyező 1983-as együttes rendelet meglehetősen súlyos következményekkel járt. A beavatkozások után, a gazdasági folyamatok újrarendeződésével a foglalkozási rehabilitáció terén egy súlyos problémákkal és megoldatlan nehézségekkel jellemezhető kudarchelyzet állt elő. Ahogy az eddigi leírásból biztosan kiderült már, nem arról van szó, hogy Magyarországon nincsen rehabilitáció, és arról sem, hogy ami van, az tönkreteszi a rehabilitációra szorulókat. Amiről szó van, az a következő: a hatvanas évek vége óta működő rehabilitációs rendszer tipikusan

  • koncepciótlan és hibás volt,

  • hatékony működése nem állt a gazdasági egységek és a rehabilitálandók érdekében, és sajátos módon,

  • nem a jogszabályalkotó szándék szerint működött.

Ez pedig csakis kudarcot jelenthetett.

A kialakult szituáció mélyen rejlő és különböző szintű okokra vezethető vissza. Ezeket az okokat egyszerűen a gazdasági szabályozás szempontjából tekintve végső, tehát nulladik szintű, alapvető előfeltevések hibájának lehet mondani. Ennél mégis többről van szó. Az 1968 után létrejött rendszer hiányosságai ugyanis nem szabályozási hiányosságok.

Az első ok történeti: a reform következetlensége, tökéletlensége – az, hogy a reform korán, már 1972-ben megtorpant, és a régi mechanizmus elemeinek visszaépülése megkezdődött. A foglalkozási rehabilitációt szabályozó együttes rendelet mögöttes előfeltevése a gazdasági reform szellemével és programjával konform módon az volt, hogy a reformfolyamat végigfut. Ezzel szemben nem formálódott ki és nem erősödött meg a koncepció megvalósulása szempontjából szükséges és a reform által szorgalmazott, szabályozott piaci mechanizmus. Ehelyett, a recent- ralizációs folyamatok eredményeként egy hibrid alakzat született meg, amely megőrizte a gazdaság hiánygazdaság jellegét, és amelyben a vállalat továbbra is alárendelt, legföljebb jó alkupozícióban maradt, ahol az alku tárgya, hangja és eszközei változtak, a szereplők viszonya azonban megőrizte a korábbi paternalista jelleget. És ha a vállalat (vezetése) nem önállóan cselekvő aktor, akkor nemcsak a beruházási döntésekért való felelősség vész el, hanem a rehabilitációért való felelősség is.

A második ok gazdaságelméleti: a kialakult új körülmények között a vállalat továbbra sem gazdálkodott hatékonyan a munkaerővel, továbbra is annak a piacról való kiszívásában és tartalékolásában volt érdekelt. Mivel a megszilárduló gazdasági szituációban a vállalatok költségvetési korlátja puha maradt, a rendelet másik mögöttes előföltevése is megdőlt: a gazdaságban kétségkívül meglévő munkaerő-fölösleg miatt a vállalatok nem szorultak rá megváltozott munkaképességű dolgozóik hatékony foglalkozási rehabilitációjára.

A harmadik ok metodológiai jellegű. Problematikus a tervgazdasági típusú gazdasági szabályozásnak az a fundamentális előföltevése, amely szerint az ökonómia folyamatai úgy működnek, ahogyan a gazdaságirányító szándék befolyásolni, regu- lázni szándékozik őket. A hagyományos tervgazdasági szabályozás ezen az elven épült. Ez az elv azonban nem áll. Egy alapvető lételméleti tévedés áll mögötte: a gazdasági folyamatok s az egész ökonómia működése ugyan emberi cselekvések eredője, de nem emberi terv realizációja. Ehhez még hozzáadódik, hogy egy olyan gazdaságban, amelyet alapjában nem belső, önelvű és ökonómiai természetű, hanem nem természetes külső, hivatali – egyszóval adminisztratív természetű erők szabályoznak, ott a gazdasági szereplők egy adott beavatkozás eredményeként kialakuló viselkedése kevésbé előrelátható, mint például egy több évszázados organikus társadalomfejlődés eredményeként létrejött piaci mechanizmusban. De ez a predikciós képesség csak másodsorban relatíve korlátozott – elsősorban éppen önmagában véve az. (A foglalkozási rehabilitáció szférájának megfigyelése megerősíti ezt.) így – mivel a gazdaság szereplőinek egy beavatkozást követő viselkedése az adott viszonyok között nehezen kiszámítható, és mert a „nem lehet minden pofon mellé rendőrt állítani” elv szintén működik – rendelkezés rendelkezést követ, de az irányítók számára adott eszközökkel gyakran még az a kudarcsorozat is alig szabályozható, amelyet maguk a beavatkozások indítanak el.

A negyedik ok a tervgazdasági alapértékek és a foglalkozási rehabilitáció egymásnak meg nem felelése. Abban az ökonómiában, amelynek alapértéke nem az ember, hanem a termelés – továbbá a termelés mennyiségi növelése és a központi akarat iránti többé-kevésbé feltétlen lojalitás –, a rehabilitáció nehezen illeszkedik bele szervesen a struktúrába. Ez az a jelenség, amivel az irodalom évek óta birkózik, és így írja le: „Szemléleti problémák gátolják a csökkent munkaképességűek rehabilitációját, elfogadásukat és hatékony foglalkoztatásukat, mert a vállalatvezetők nem ismerik fel, hogy. stb.” Pedig szemléletek és szemléleti jellemzők – bár kétségkívül fontosak – végső soron nem működtetik a gazdaságot. Annál inkább a több évtizedes történet során rögzült értékek, amelyeket a gazdasági szereplők viselkedési, cselekvési szabályokként – akarva, nem akarva – interiorizáltak.

5.2.9. A későbbi fejlemények

A Kormány a tárgyalt időszakban mintegy hét-nyolc határozatot hozott a rehabilitációról. Az utolsó előtti alkalommal az egyszer már teljesítésre előírt, a foglalkozási rehabilitáció korszerűsítését célzó reformtervet halasztották el az 1986-1990-es évekre. Egy 1986 júniusában kelt határozat – „A Minisztertanács 3205/1986. sz. határozata a foglalkozási rehabilitáció helyzetéről és továbbfejlesztéséről” – előírta, hogy a rokkantság fogalmát és a munkaképesség-csökkenés elbírálásának rendszerét meg kell változtatni. Feladatul tűzte ki a megváltozott munkaképességű dolgozók rehabilitációban való érdekeltségének megteremtését egy új keresetkiegészítési rendszer felhasználásával. A gazdálkodó szervezetek fokozottabb felelősségét a kormányhatározat a megváltozott munkaképességű dolgozók átlagosan 3-5 százalékos kötelező foglalkoztatása és az ehhez kötött támogatási-elvonási rendszer útján vélte biztosíthatónak.

Természetesen több apró és a rendszert módosító lépés megtételére volt még szándék, itt mégis elegendőnek tűnik annak az 1990-es éveket közvetlenül megelőző időszak egyetlen forgalomban levő, koncepciózus reformelképzelésének a bemutatása, melynek esélye volt a bevezetésre, s néhány lényeges pontja valósággá is vált. (1987 januárjában életbe lépett ugyanis „Az egészségügyi miniszter és a pénzügyminiszter 14/1986. (XII. 10.) EüM-PM sz. együttes rendelete a megváltozott munkaképességű dolgozók foglalkoztatásáról és szociális ellátásáról szóló 8/1983. EüM-PM sz. együttes rendelet módosításáról”.)

Tudjuk azt, hogy a jelenlegi rehabilitációs mechanizmus kulcspontja jelenleg is a rokkantság intézménye: az ehhez vezető út pedig az orvosszakértői szakvélemény megszerzése. A jelenlegi orvosszakértői gyakorlat a teljes munkaképesség általános csökkenését tekinti az elbírálás során. Tudjuk azonban azt is, hogy a megváltozott munkaképesség rendszerint relatív: csak egy-egy adott munkakör kapcsán értelmezhető jól. Az említett reformelképzelés első elve, logikai kiindulópontja az eddigi gyakorlat helyett a szakmai rokkantság fogalmának értelmezése és bevezetése. Ez az új gyakorlat nem a teljes munkaképesség általános csökkenését (megváltozását) vizsgálja, hanem először konkrétan a dolgozó adott munkaköre, szakmája szempontjából végzi el a véleményezést. Az egész újítás az I. és II. csoportú rokkantakat természetesen nem érinti, hanem csak a III. csoportúakat. Tulajdonképpen a dolgozó addigi munkakörére vonatkozó alkalmatlansági vélemény ez. A jogszabálytervezők szándéka világos és azóta is töretlen: csökkenteni a rokkantnyugdíjas munkaképes, de nem dolgozó vagy nem az állami szektorban dolgozó emberek számát és ezzel – más fontos célok realizálása (pl. a rokkantnyugdíj-érdekeltség megszüntetése) mellett – az ily módon visszamaradó rokkantnyugdíjakból tetemes megtakarítást érni el. A 7-800 ezres rokkantsági nyugdíjas állomány súlyosan terheli az államkasszát. A rendszerváltás óta egyetlen kormány sem volt képes ezt, a gazdasági egyensúlyt alapjaiban veszélyeztető helyzetet megváltoztatni.

5.2.10. A mai helyzet

5.2.10.1. Néhány példa a nonprofit szférából

Számos elemzés kielégítően bizonyította már, hogy a rehabilitáció egésze, szabályozása véletlenszerűen alakult ki hazánkban, máig nem alkot rendszert, és a legkevésbé sem működik a normatív elmélet által kívánatosnak mondott, fogaskerékszerű módon. Az egyes területek (orvosi, szociális, foglalkozási stb.) és az egyes egyén jobb-létét javítani hivatott intézkedések ugyanis nem személyre szabottak, hanem esetlegesek, közülük gyakran több fontos fázis kimarad. Emiatt van, hogy csak mostanában kelnek életre olyan kezdeményezések, melyeknek már évtizedek óta működniük kellene szerte az országban. Vállalt feladatainak sokrétűsége miatt választottuk ki közülük példaképpen a fővárosi illetőségű Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítványt.

Célja a társadalomba történő beilleszkedést, a többiekkel egyenlő esélyű polgárokká válást segíteni. Az Önálló Élet Mozgalommal összecsengő módon meg kívánja őket tanítani a saját életükért vállalt felelősségre. Szolgáltatásai: életvitelbeli, azaz önellátási tanácsadás – például: felfekvés elleni tréning; hólyagtréning; szexuális, jogi, építészeti, iskolázási, segélyezési, munkába állással kapcsolatos tanácsadás, munkaközvetítés. Széles körű kapcsolatokat tart az érdekelt intézményekkel: kórházakkal, szanatóriumokkal, önkormányzatokkal, mozgássérültek egyesületeivel, egyházakkal, gyógyászati segédeszközöket gyártó, javító cégekkel, minisztériumokkal, célvállalatokkal és így tovább. Komoly munkát végzett a budapesti közintézmények akadálymentességének felmérése terén. Személyi feltételeit tekintve: szociális munkás, jogász, építész, számítógépes szakember tartozik hozzá. A Motiváció az elmúlt években széles és jól megválogatott szakemberbázison személyi segítőrendszer kialakítására tett kísérletet a Fővárosi Önkormányzat hatékony támogatásával, amelyet gondosan kidolgozott oktatással támaszt alá. Ne feledjük: hosszú távon Magyarországon is a személyi segítőrendszer a független élet vagy, ha tetszik: önálló életvitel megteremtésének végső letéteményese, így a hasonló kezdeményezések értéke nehezen túlbecsülhető.

A teljes rendszer kiépítésének további akadálya, hogy hiányzik a rehabilitációs- szakember-képzés, emiatt – a rehabilitációs szakorvosokat, szaknővéreket és gyógypedagógusokat kivéve – a rehabilitációs területen dolgozó legtöbb ember autodidakta Magyarországon. Célzott szakemberképzésre, az útkeresést célzó kutatásokra egyetlen fillért sem fordítottak központi alapokból az elmúlt évtizedekben. így az ez irányú kutatások néhány szakember személyes passziója révén zajlanak, premanufak- turális keretek között. A rendszer régóta esedékes radikális reformjának elmaradása több súlyos következménnyel járt. Az egészségügy, a munkaügy egyik leginkább ráfizetéses területévé vált a rehabilitáció, amit pedig, amint a külföldi példák zöme mutatja, lehetne legalábbis költséghatékony módon űzni.

A rehabilitációs mechanizmus első lépcsője és logikai kiindulópontja nálunk a lényeget nyelvi bukfenccel ugyan, mégis hajszálpontosan kifejező leszázalékolás. A munkaképesség-csökkenés elbírálásával megbízott Nagy Hivatal áldásos tevékenysége folytán minden túlzás nélkül kafkainak nevezhető, elembertelenedett mechanizmus működésére százával hozhatók tapasztalati példák. Már az egész folyamat kiinduló feltételezése elhibázott, ugyanis azt célozza, hogy le-értékelje a munkaerőt, azt mutassa meg, mire nem képes, ahelyett hogy azt mérné fel, mire igen! Holott a feladat, éppen megfordítva, az lenne, hogy fel-becsülje, reális reményekkel biztassa az önbizalmát amúgy is elveszítetteket. Arról nem szólva, hogy az egész történés, lényegét tekintve, úgy, ahogy van, rejtve marad az Országos Orvosszakértői Intézetbe zarándokolók előtt, annak ellenére, hogy esetenként anyagi áldozatoktól sem riadnak vissza, amint ez már az egészségügyben szokás nálunk.

A második lépcső az ösztönző- vagy érdekeltségi rendszer lenne. Itt újra szembetűnik az egész mechanizmus menthetetlen fogyatékossága: valakit ugyanis művi úton kell ösztönözni valami jóra, sőt saját jól felfogott érdeke ellenében még érdekeltté is kell őt tenni. Mindez nem lehet az egyén vétke, az ilyen, hazánkban már évtizedek óta működő rendszer megérett a gyökeres reformra. A kulcs, miként az elmúlt évtizedekben, ma is: a rokkantsági nyugdíj intézménye. Feladata lett volna a rehabilitációra szoruló embert és gazdálkodószervezeteket rehabilitációra késztetni. Ezzel szemben a feladatot a rokkantsági nyugdíj intézménye hagyományosan nem tölti be, sőt a szabályozás a vállalatokat éppen afelé tolja, hogy sérült dolgozóiktól mielőbb megváljanak, s helyükre épeket állítsanak. A dolgozót pedig afelé, hogy a rokkantsági nyugdíjat megszerezve magának – kiszálljon a folyamatból. A jogszabályok az elmúlt két és fél évtizedben csak kötelezték a gazdasági egységeket megváltozott munkaképességű dolgozóik rehabilitációs foglalkoztatására, de ezt nem ellenőrizték, nem kérték számon, s egyáltalán nem is ösztönözték. Így a rehabilitáció legritkábban jelenthetett értelmes munkára történő átképzést vagy munkahely-adaptációt, amit pedig a szakirodalom legfejlettebb módszerekként ajánl; annál inkább egyébként igen nehezen betölthető, kis fizetéssel járó, alacsony presztízsű, de a vállalat számára mégis szükséges állások (liftkezelő, zacskóragasztó, éjjeliőr, csillefelvigyázó, szalagőr, portás, éjjeliőr, kabinos és így tovább) olcsó munkaerővel történő betöltését. Mégpedig olyan dolgozókkal, akiket a makrogazdasági, munkaadói, illetve munkatársi előítéletesség és diszkrimináció önmagában is hátrányos helyzetbe hozna, fogyatékosságuk nélkül is.

Az említett, ún. normál munkahelyi foglalkoztatás mellett rehabilitációs szempontból Magyarországon legfontosabb a célszervezeti, azaz kifejezetten a rehabilitált dolgozók számára létrehozott forma. Célvállalatból és célszövetkezetből 1980-ban még csak 4 volt, összesen 1400-as létszámuknak valamivel több mint fele volt rehabilitált. Tíz év alatt a célszervezetek száma megnyolcszorozódott, sérült dolgozóiké hasonlóképpen. Ha az amerikai társadalom nagy ismerője, Vance Packard ismerte volna e célszervezeti forma finanszírozását, bizonyára megemlékezett volna róla A tékozlókban. Az ide juttatott közvetlen támogatást ugyanis a Pénzügyminisztériumban egyedi elbírálás keretében osztogatták-fosztogatták, lényegét tekintve egyszerűen annak alapján, hogy az adott célszervezeteknek éppen mekkora összegre volt szükségük a fennmaradáshoz. Az eljárás humanizmusát nehéz volna kétségbe vonni, de ez az a bizonyos rossz szocialista humanizmus, aminek folytán az egy rehabilitált dolgozó bérére jutó támogatás mértékében két vállalat közti különbség akár 650 százalékos is lehetett! A középszer eme diadala folytán nem a jó ötleteket, a valódi fejlesztéseket, az innovációt támogatták. Épp ellenkezőleg. Ez a gyakorlat a rendszerváltást követően még évekig fennmaradt.

Rehabilitációs célú, ún. védett munkakör csak egy van, a vak dolgozóknak fenntartott telefon-központosi. Ez elvileg azt jelenti, hogy ha telefon-központosi állásra látássérült dolgozó jelentkezik, akkor azt vele kell betölteni. Az intézmény az I. világháborút követő időszak dohányárudáira emlékeztet, mert trafikengedély szerzésének feltétele volt az idő tájt a hadirokkantság. Mindmáig léteznek még egyéb védett munkahelyek is: az önkormányzati kezelésben álló szociális foglalkoztatók, illetve a szakosított szociális otthonok és a védőmunkahelyek, de ezek a foglalkozási rehabilitáció egészével egyetemben megértek a kíméletlen és gyökerekig menő reformra. Ennek belátásához elég, ha felidézzük a védett munkahely nemzetközileg elfogadott meghatározását: olyan munkára orientált rehabilitációs szolgáltatás, amelyben a dolgozó környezetét állandóan ellenőrzik, egyéni rehabilitációs célokat tűznek ki és valósítanak meg, azzal a céllal, hogy hozzásegítsék a fogyatékossággal élő embert a normális élethez és a produktív foglalkoztatáshoz. Bizonyos, hogy ilyen rehabilitációs munkahely – akár normál munkahelyi, akár védett – aligha létezik Magyarországon.

A hazai vizsgálatok megerősítik a külhoniak eredményeit: a kvalifikált, jól szituált dolgozók, magas jövedelmű és presztízsű állások birtokosai ritka vendégek a rehabilitációs intézményekben. Ellenkezőleg: a fogyatékosság elsősorban és különös súllyal a nehéz helyzetben lévő, egyébként is a társadalom perifériáján élő, hányatott sorsú, többszörösen hátrányos helyzetű rétegek életproblémája. Ha létezik egyáltalán munkásosztály, akkor ez a réteg annak jelentős számú részét alkotja. így volt ez akkor is, amikor a munkásosztály vezető szerepe még az ideológia központi elemét alkotta.

Napjainkra a vállalatok és a munkahelyek megszűnésével általánossá váltak a foglalkoztatási nehézségek. A munka teljesítményorientáltabbá vált az elmúlt évtizedekhez képest, magasabbak a követelmények, igényesebbek a munkáltatók. Az infláció a fizetések nagyobb és nagyobb részét viszi el, a szakszervezetek jelentősége alaposan lecsökkent. Mivel a speciális foglalkoztatási formák nem jöttek létre, a gazdaságban végbemenő – alapvetően pozitív! – folyamatok kárvallottjai között ott vannak a fogyatékossággal élő emberek. Számukra és a rehabilitáció számára megkezdődött a hét szűk esztendő. De hogy valóban hét évig tart-e majd, vagy lényegesen tovább, azt ma még nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani. Mindez nagyban függ a gazdaság, a gazdaságpolitika, a szociálpolitika és az utóbbi kettőt tartalmazó társadalompolitika jövőjétől is.

5.2.10.2. Fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásáról a TOP 200 adatbázis alapján[55]

A kutatás gerincét egy kérdőíves vizsgálat alkotta, amelyet a TOP 200 cégeinél – vagyis az árbevétel tekintetében legelső kétszáz, Magyarországon működő cégnél – végeztünk.

Kutatási tervünk készítésekor tudatosan választottunk olyan területet, amelyet még sem a hazai, sem a nemzetközi szakirodalom nem dolgozott fel. E terület az integráció egy jól körülírható területe. Jól körülírható és szinte minden európai országban precízen szabályozott területről van szó. A precizitás szükségessége abból fakad, hogy a rendszer kereteiben nagyszámú megváltozott munkaképességű és fogyatékos személy integrációját lehet egyszerre biztosítani. E terület a foglalkoztatás során megvalósuló integráció.

Kutatásunk azt vizsgálta, hogy a célpopuláció integrációja milyen mértékű a foglalkoztatás során. Vagyis, pontosabban fogalmazva: miként valósul meg a célpopuláció integrációja. Megpróbáltuk felmérni, hogy a fogyatékos és megváltozott munkaképességű munkavállalók (mint célpopuláció) milyen foglalkoztatási jellegzetességek közepette vállalnak munkát hazánk 200 – árbevétel tekintetében – legnagyobb gazdasági társaságánál. (Nem vizsgáltuk tehát a nonprofit szektort.)

E célkijelölés kutatásunk előnye és hátránya is egyben. Előnye, hogy olyan területről kaptunk információt, amelyet korábban senki nem vizsgált hasonló technológiával. Hogy a technológiát illetően pontosabban fogalmazzunk, jelenleg nem ismerünk:

  • olyan publikációt, amely a célpopuláció foglalkoztatási körülményeit ilyen részletességgel mutatja be;

  • olyan publikációt, amely a célpopuláció foglalkoztatási körülményeit ilyen nagy mintán, illetve adatbázison vizsgálja;

  • olyan publikációt, amely a célpopuláció foglalkoztatási körülményeit egy adott ország 200 legnagyobb vállalatánál mutatja be.

Megállapításaink kizárólag a birtokunkba került hazai és nemzetközi irodalmak áttekintése alapján érvényesek.

A kutatás előzetesen megfogalmazott hipotézisei a következők voltak:

  • Kiinduló hipotézisünk, hogy a magyar munkaerőpiacot mind keresleti, mind kínálati oldalon jelentős regionális hatások jellemzik.

  • A regionális különbözőség megjelenik a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásában.

  • Mindez több oldalról is árnyalt: a fogyatékos és megváltozott munkaképességű munkavállalók iránti kínálat-keresletet nem halad együtt a nyílt piaccal, az esetek többségében rugalmatlanul, „megkésettségi” fázissal kapcsolódik hozzá. Abban az esetben azonban, amikor létrejön a foglalkoztatás, stabil képet mutat.

  • Ez a stabilitás két dolgot jelent: a munkavállaló stabil munkavállalóvá válik annak ellenére, hogy kivételes alkalommal munkahelyet cserél, az a munkáltató pedig, aki ilyen munkakört létesített, az esetek nagy részében nem szünteti meg, stabilizálja vagy növeli a létszámot.

  • Utolsó hipotézisünk szerint a modern technológiák és a multinacionális tőke magyarországi megjelenése nem jelent éles cezúrát a foglalkoztatás ezen típusában. Valószínűleg vannak kivételes esetek, ám nem jellemző, hogy a transznacionális vállalatok többet vagy jobban foglalkoztatnának.

A kutatás eszközeként kérdőíves vizsgálatot végeztünk. A kérdőívünk 12 oldalon több mint 50 kérdést, illetve ezekhez kapcsolódóan több alkérdést tartalmazott. Arra törekedtünk, hogy kérdezőbiztosnak mozgáskorlátozott embereket kérjünk fel a MEOSZ közreműködésével. Az ötlet mögött az a megfontolás állt, hogy így egyrészt munkát biztosítunk számukra, másrészt így legalább egy beszélgetésre „összehozzuk” őket komolyabb cégekkel, ami – reményeink szerint – a velük kapcsolatos negatív előítéletek bontását segítette volna. (Hogy ez sikeres volt-e, arra a kérdőívben nem kérdeztünk.)

A létrehozott adatfile több mint 100 változót tartalmazott. A lekérdezési eljárást postai, illetve telefonos megkereséssel kezdtük, amelyet személyes találkozás követett. A legfontosabb kérdéscsoportok: tulajdonosi struktúra, foglalkoztatottak létszáma, kor, nem, fizikai-szellemi, vezető-beosztott struktúra, regionális elhelyezkedés, átlagkereset, megváltozott munkaképességű és fogyatékos (fogyatékosság tekintetében bontva) személyek száma, a célpopuláció kor, nem, fizikai-szellemi, vezető-beosztott struktúrája és keresete, célpopuláció alkalmazásának elő- nyei-hátrányai, munkaerő-piaci információk birtoklása, akadálymentesítés, érdekképviselet, kollektív szerződés, munkahelyi participáció és intézményei, vállalati szociális juttatások.

A kérdőíves vizsgálat mellett egy TOP 200-as vállalatnál esettanulmányt vettünk fel, illetve egy fókuszcsoport-elemzést készítettünk. A vállalati esettanulmányt az indokolta, hogy megtudjuk, a kérdőívből kapott „passzív” tudás milyen viszonyban áll a mindennapi tapasztalatokkal. Az eredményeket tekintve, a kutatási terv készítésekor nem tudhattuk, milyen tanulságos történet bontakozik majd ki. A fókuszcsoport- elemzés a célpopuláció oldaláról közelített. Fogyatékos és megváltozott munkaképességű személyek mondták el a munkaviszonnyal kapcsolatos tapasztalataikat. A fó- kuszcsoport-interjú elkészítésekor hasonló módszertani helyzetben voltunk, mint a kérdőíves technikánál. Úgy gondoltuk, ezzel a módszerrel rendkívül hatékonyan fel- térképezhetőek a célpopuláció munkaviszonnyal összefüggő véleménystruktúrái.

Az adatbázis TOP 200-ban való kijelölését több szempont vezérelte. Ezek közül az első, hogy számos mutató tekintetében (foglalkoztatottak létszáma, árbevétel, adózás előtti eredmény stb.) a magyar gazdaság legfontosabb, tisztán piaci elv által vezérelt szervezeteiről van szó. Az egyes szervezetek jellegzetes viselkedése önmagában is meghatározó lehet a környezeti tényezők átalakulása szempontjából. Az adatbázis használata azért is előnyös, mert kellően sok alapadat volt ismeretes már a kutatás megkezdése előtt is.

A 200 legnagyobb vállalat „súlyánál” fogva meghatározó a fogyatékos és megváltozott munkaképességű személyek foglalkozatását illetően, mert:

  • az ott foglalkoztatottak létszáma jelentős,

  • e társaságok mintaadóként léphetnek fel a kisebb társaságok számára,

  • az alkalmazás körülményei nem csupán a célpopulációra nézve fontosak, hanem latens értelemben az egész magyar gazdaság integrációs képességéről árulkodnak.

Az adatfeldolgozás legfontosabb eredményei a következőkben foglalhatók össze:[56] A mintába került vállalatok nagyobbik hányada, 58,1 százaléka foglalkoztat megváltozott munkaképességű munkavállalókat.

A mintába került összes dél-dunántúli cég foglalkoztat megváltozott munkaképességű munkavállalókat, a közép-dunántúli cégeknek ugyanakkor csak 44,4 százaléka. Az Észak-Magyarországon működő cégeknek 72,7 százaléka, az észak-alföldi cégek csaknem kétharmada, a budapesti és Pest megyei cégeknek a fele alkalmaz megváltozott munkaképességű dolgozókat.

Az összes megváltozott munkaképességű és fogyatékos foglalkoztatott között 39 százalékot tesznek ki a nő és 61 százalékot a férfi munkavállalók, vagyis a magyar munkaerőpiacot jellemző nemi egyenlőtlenségek még kiélezettebben jelentkeznek a kutatásunk tárgyául szolgáló célcsoportnál.

Átlagosan mintegy 3 százalékkal vannak – foglalkoztatási esélyeiket tekintve – kedvezőtlenebb helyzetben a megváltozott munkaképességű nők, mint az ugyanebbe a kategóriába tartozó férfiak.

A cégek regionális elhelyezkedése szempontjából- az alacsony elemszám miatt – nem találtunk szignifikáns eltéréseket az egyes térségek között. Annyit lehetett bizonyosan megállapítani, hogy a nemek egyenlőtlen foglalkoztatásában meglévő fenti tendenciák leginkább Észak-Magyarországon jelentkeznek, itt mindössze 10,5 százalék a megváltozott munkaképességű nők aránya az összes megváltozott munkaképességű alkalmazott között. A legkiegyenlítettebb a nemek foglalkoztatottsága Budapesten és Pest megyében, itt az összes megváltozott munkaképességű alkalmazottnak mintegy 47,6 százaléka nő.

A magyar tulajdonú cégek jóval alacsonyabb arányban alkalmaznak megváltozott munkaképességű nőket (29,4 százalékban), vagyis nagyobb mértékben érezhető a nemi diszkrimináció, mint a külföldi többségi tulajdonú cégeknél, ahol nagyjából kiegyenlítettek a nemi viszonyok (52 százalék – 48 százalék a férfi-nő arány).

Az alkalmazásban lévő megváltozott munkaképességű munkavállaló átlagéletkora 44,7 év, a mintába került legfiatalabb korstruktúrájú vállalatnál 27, a legidősebbnél 55 év volt az átlagéletkor. A legfiatalabbakat a külföldi tulajdonú vállalatok foglalkoztatják.

A megváltozott munkaképességű munkavállalók átlagkeresete 103 290 forint, miközben ugyanezeknél a vállalatoknál a többi munkavállaló 132 530 forintos átlagkeresettel rendelkezik, vagyis a megváltozott munkaképességű foglalkoztatottak havi bruttó keresete – amennyiben kiszűrjük a különféle válaszhiányokból adódó torzításokat – mintegy 24,1 százalékkal alacsonyabb.

A kereseti viszonyok tekintetében a legelőnyösebb helyzetben a Budapesten és Pest megyében dolgozó megváltozott munkaképességű munkavállalók vannak. Ugyanakkor a kereseti viszonyaikban meglévő szóródást nem tudjuk megmagyarázni kizárólag a regionális eltérésekkel. A külföldi többségi tulajdonú vállalatoknál dolgozók vannak a kereset tekintetében legkedvezőbb helyzetben.

A fővárosban és környékén munkát vállaló megváltozott munkaképességű emberek bérhelyzete abszolút értelemben a legjobb az országban, a Nyugat-Dunántú- lon, Dél-Dunántúlon és a Dél-Alföldön dolgozóké a legrosszabb.

A havi bruttó keresetekben jelentkező relatív hátrány legkevésbé a külföldi tulajdonú vállalatoknál érzékelhető. A külföldi tulajdonú vállalatoknál dolgozó megváltozott munkaképességű munkavállalók helyzete tehát relatív és abszolút értelemben is jobb, mint a magyar vállalatoknál dolgozó, hasonló munkaerő-piaci szegmenshez tartozóké.

A legjobb helyzetben tehát a budapesti, külföldi tulajdonú vállalatoknál dolgozó, míg a legrosszabb helyzetben a Nyugat- és Dél-Dunántúlon vagy a Dél-Alföldön, magyar tulajdonú vállalatoknál dolgozó megváltozott munkaképességű munkavállalók vannak.

A legtöbb megváltozott munkaképességű munkavállalót a szakmájának megfelelő munkakörben alkalmazzák a munkáltatók. Ebbe a kategóriába tartozik a nagyvállalatok 51 százaléka. Míg a külföldi tulajdonú cégek 84,8 százalékban képesek saját szakmájukban foglalkoztatni a náluk dolgozó megváltozott munkaképességű munkavállalókat, addig a magyar domináns tulajdonnal rendelkező vállalatok csupán átlagosan 69,2 százalékban.

A megváltozott munkaképességű munkavállalókra a szellemi jellegű munkavégzés jellemző, átlagosan 70 százalékuk végez szellemi jellegű munkát, 30 százalékuk fizikait.

Képzettség tekintetében a felsőfokú munkavállalók alulreprezentáltak, a középfokú végzettséggel rendelkezők hozzávetőlegesen azonos arányban (3 százalékkal elmaradva) szerepelnek, az alapfokú végzettségűek pedig felülreprezentáltak a teljes fog- lalkoztatotti létszámhoz viszonyítva. A magyar tulajdonú vállalatoknál – mind az átlaghoz, mind a külföldi tulajdonú vállalatokhoz képest – rendkívül alacsony mértékben alkalmaznak felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkező megváltozott munkaképességű embereket.

Az alternatív foglalkoztatási formák közül a cégek leginkább a részmunkaidős foglalkoztatást preferálják. A külföldi többségi tulajdonú cégek 52,6 százalékánál vesznek részt a megváltozott munkaképességű munkavállalók a részmunkaidős foglalkoztatásban, miközben a magyar tulajdonú cégeknél ugyanez az arány csaknem 20 százalékkal alacsonyabb.

Általánosságban elmondható, hogy a munkáltatók rendkívül alacsony mértékben használnak fel külső információkat, illetve tapasztalatokat foglalkoztatási gyakorlatuk kialakításához. A cégek 92,3 százaléka támaszkodik saját tapasztalatokra, ehhez képest a többi tapasztalatforrás (munkaügyi központ információi, fogyatékosszervezetek segítsége stb.) elhanyagolhatónak tekinthető. A vezető nagyvállalatok nagy része egyáltalán nincs kapcsolatban a rehabilitációs munkacsoportokkal, 62 százalékuk egyáltalán nem kapott információt tőlük. A magyar tulajdonú vállalatok erősebb intézményi beágyazottsággal és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, a külföldi cégeknél viszont nagyobb hagyománya van a megváltozott munkaképességű és fogyatékos személyek foglalkoztatási gyakorlatának. A két tulajdon kombinációja révén létrejövő tulajdonszerkezet – az adataink alapján nyert következtetéseink szerint – pozitív hatással van a rehabilitációs munkacsoportok működésének ismertségére.

A legnagyobb arányban a mozgásszervi fogyatékossággal rendelkező munkavállalókat alkalmazzák. A vizsgált vállalatok 65,8 százaléka foglalkoztat valamilyen mozgásszervi fogyatékossággal rendelkező embert. A második leggyakrabban a hallássérülteket alkalmazzák, 24,1 százalékos arányban. Látássérülteket a szóban forgó nagyvállalatok 19 százalékában, halmozottan fogyatékosokat 10,1 százalékában alkalmaznak. Az értelmi fogyatékosok jelentik az összes fogyatékoscsoport közül a leginkább periferiális csoportot, őket a megváltozott munkaképességű munkavállalókat alkalmazó vállalatok 3,8 százalékában alkalmaznak.

A vállalatok humán erőforrással gazdálkodó szakembereinek 43,5 százaléka nem tudja megítélni a fogyatékos személyek foglalkoztatásának szabályozási rendszerét, mivel valószínűleg nem ismeri elég részletesen. A másik fontos tényező, hogy csupán a szakemberek kb. harmada ítéli előnyösnek a szabályozást, közülük 2,2 százalék teljes mértékben előnyösnek. A többiek vagy nem tudják megítélni, vagy nem ismerik a szabályozást, s ezért nem nyilvánítanak véleményt. A törvényi szabályozás népszerűsítésében, megismertetésében tehát vannak hiányosságok.

Szintén eltérőek a vélemények annak megítélésében, hogy a fogyatékosok foglalkoztatásának szabályozási rendszere vajon elősegíti-e ezen munkavállalók foglalkoztatását. A válaszadók 45 százaléka nem tudja megítélni, hogy a fogyatékos személyek foglalkoztatásának szabályozási rendszere elősegíti-e foglalkoztatásukat. Ugyanakkor 10 százalék vélekedik úgy, hogy a szabályozási rendszer kifejezetten hátrányos.

A munkahelyek 67 százalékában nem végezték el az akadálymentesítést! A cégek 20 százalékban nincs üzemi tanács. Viszont 75 százaléknál van kollektív szerződés, e csoporton belül 17 százaléknál van a célpopulációt érintő rendelkezés a kollektív szerződésben.

Fókuszcsoport-elemzésünk fő témái a fogyatékos és megváltozott munkaképességű személyek munkakeresési és munkavállalási tapasztalatai voltak. Kitértünk a csoport összetételének lehetséges hatásaira, illetve a megfigyelhető csoportdinamikai folyamatokra is.

A legtöbb résztvevő közérzete nem volt jó. A rossz közérzet legfőbb okozói némelyiküknél a félelem attól, hogy meddig tudnak munkát végezni, másoknál az, hogy nincs munkájuk, és szinte mindegyiküknél a nehéz anyagi körülmények. Ehhez járultak még a negatív tapasztalatok a munkahelyi kollégák hozzájuk való viszonyulásával kapcsolatban és a kötelező egészségügyi vizsgálat megalázó mivolta, továbbá az, hogy úgy érzik, nincs szervezet, amely segítené őket. Az állam tehernek tartja őket – többen így vélekedtek. A legtöbb idősebb ember elveszettnek érezte magát a rendszerváltás óta.

Akik csak alkalmi munkákat végeznek, illetve munkanélküliek, elmondásuk szerint mind szeretnének dolgozni, legfőképpen anyagi okok miatt, de a hasznos időtöltés végett is.

A megkérdezettek nagy nehézségekről számoltak be mind az álláskeresés, mind a munkavégzés területén. Fontos probléma a magyarországi álláskínálat nem megfelelő szerkezete. A résztvevők leginkább távmunkát vagy könnyebb megterhelésű, négy-hat órás munkát szerettek volna végezni, de ezek kínálata rendkívül alacsony. Az álláskeresés nehézségei között a megváltozott munkaképesség mellett elsődlegesen szerepelt a kor, főleg az idősebbek esetében. Náluk tehát a kor és a megváltozott munkaképesség problémája összefonódott.

Többek számára nem maga a fogyatékosság jelentett hátrányt a munkakeresésnél és problémát a munkavégzésnél, hanem a rokkantnyugdíjas státus. Úgy érezték, kevésbé szívesen alkalmaznak a munkaadók rokkantnyugdíjasokat, mert azoknak már amúgy is van extra jövedelmük. Ezenkívül beszámoltak tapasztalatokról, amikor kollégáik, főnökeik negatív hozzáállást tanúsítottak, mert nyugdíjuk révén extra jövedelmük volt. Feltehetően ebben a problematikában az is szerepet játszik, hogy a rokkantnyugdíj elnevezés miatt sokan úgy érzik, ez olyan ellátás, ami mellett már nem „illik” dolgozni. Ugyanakkor a rokkant nyugdíjasok munkavállalásra kényszerülnek a nyugdíj alacsony összege miatt – mondták többen.

Problémaként merült még fel, hogy többeknek nincs autója, így fogyatékosságuk miatt nem tudnak bejárni dolgozni. A munkahelyi magas elvárások, illetve a munkáltatók alacsony toleranciája szintén problémát okoz.

Esettanulmányként bemutattuk X. vállalat kezdeményezését egy a vállalat megváltozott munkaképességű munkavállalóinak továbbfoglalkoztatását koordináló, kontrolláló hálózat kialakítására. Röviden felvázoltuk a hálózat előzményeit, a hálózat kialakításának főbb okait, a hálózat felépítését és működésének mikéntjét, a kezdeményezés alapjául szolgáló mintákat és az adaptálás közben jelentkező nehézségeket, illetve hogy mi várható a jövőben.

Az elemzés eredménye: X. vállalatnál a legfőbb okot az országos hálózat kialakítására az interjúalany szerint (aki a vállalat egyik középvezetője volt) a vállalat egyre nagyobb összegű munkajogi perveszteségei jelentették. Számos munkavállaló ugyanis, aki munkaképesség-változást szenvedett el, úgy érezte, hogy a cég nem hajtotta végre a kötelező rehabilitációs eljárást. Az eljárás keretében szerintük a cég talált volna megfelelő munkakört számukra, így a továbbfoglalkoztatásuk megoldható lett volna. A bíróság számos esetben jogellenesnek találta a munkaadó eljárását, és kártérítést állapított meg. A pénzbírságok egyre növekvő száma késztette cselekvésre a cég vezetőit.

A legkisebb mértékben sem merült fel szempontként, hogy esetleg a vállalat azáltal szeretne az imázsán vagy a munkavállalók helyzetén javítani, hogy megváltozott munkaképességű személyeket is foglalkoztat. Az interjúalany szerint ez utóbbi Magyarországon még egyáltalán nem motiváló tényező a vállalatok számára.

Másrészt, az interjú során kiderült, hogy a hálózat várhatóan mindössze évente 5-10 főnek fog munkát biztosítani. Sok rehabilitációs eljárás feltehetőleg azért nem fog a megváltozott munkaképességű munkavállaló számára sikeresen lezáródni, mert a felajánlott állás más településen lesz, mint korábbi munkaköre. De legalább a munkáltató dokumentálni tudja a rehabilitációs eljárás lefolytatását, vagyis megspórolja az esetlegesen jelentkező munkaügyi per elvesztésének költségeit.

Felvethető, hogy egy ilyen komplex rendszer létrehozása mit ér akkor, ha nem segíti az érintettek másik településre való elköltözését. Ennek híján számunkra az egész kezdeményezés tulajdonképpen „alibinek” tűnik a munkajogi perveszteségek elkerülésére, anélkül hogy valóban érdemben hozzájárulna X. vállalat megváltozott munkaképességű dolgozóinak továbbfoglalkoztatásához.

Eredeti hipotéziseinkre hivatkozva – az adatfeldolgozás eredményeit felhasználva – összegzésként az alábbiakat lehet megállapítani:

A regionális különbözőség megjelenik a fogyatékos és megváltozott munkaképességű személyek foglalkoztatásában. A regionális különbözőség azonban a tulajdonszerkezeti tagoláshoz viszonyítva gyengébb hatást fejt ki. A tulajdonszerkezet sokkal meghatározóbb a célpopuláció foglalkoztatásában, mint bármely más változó. A tulajdonszerkezeten belül kimutathatóan magasabb keresettel rendelkeznek azok, akik külföldi tulajdonú cégnél dolgoznak. A külföldi tulajdonban lévő cégek nagyobb arányban foglalkoztatnak fiatalabbakat és szellemi munkát végzőket, mint bármely más munkaadó.

Kutatásunk helyes módszertani háttérrel indulva, következetesen alkalmazta a módszertani szigorúságot a lefolytatott vizsgálat során. A módszertani következetesség azonban nem engedi, hogy megalapozatlan hipotézisek tesztelésébe bocsátkozzunk. Ezt egy következő – ezen adatbázisra épülő – kutatásnak kell majd elvégeznie. Fenntartjuk ugyanakkor annak lehetőségét, hogy a kutatás eredményeit ne lezárjuk, hanem tovább bővítsük, és azokat egy a közeljövőben megvalósuló, az eddigi eredményeket – reményeink szerint – megerősítő konfirmatív kutatáshoz felhasználjuk.

5.2.11. Halaszthatatlan teendők

Mit lehet tenni? A kérdés a hagyományos tudományfelfogásban kétségkívül teljességgel tudományon kívüli, ám számunkra mégsem megkerülhető. A rehabilitáció témakörének tengeri kígyóként, szinte áttekinthetetlenül tekergőző fonalát felgombolyítani ma még úgyszólván lehetetlen. Javaslat egyelőre csak úgy tehető, ha helyenként átvágjuk a fonalat, anélkül hogy tudomást vennénk a szférán kívül eső kapcsolódásairól. Csak ilyenformán lehet valamit mondani egyáltalán. Ez azonban természetesen magában rejti a veszélyt, hogy a javaslatok egymáshoz kapcsolása csak esetlegesen, véletlenszerűen sikerül majd, amiből az is következik, hogy pontokba foglalt egymásutániságuk semmiféle logikai vagy tartalmi rendet nem követ. Kiindulópontunk nem lehet más, mint az eddigi eredmények tanulsága: perújrafelvételre van szükség Magyarországon a rehabilitáció ügyében, mivel annak súlyos működési zavarokkal küzdő rendszere már maga is rehabilitációra szorul.

A teendők közül csak néhányat sorolunk (lásd még a 8. fejezetben).

  • Le kell bontani a mozgássérültek szabad mozgását gátló, lehetetlenné tevő akadályokat: meg kell építeni mindenüvé az érvényes és hatályos jogszabályoknak megfelelő rámpákat, széles lifteket, megfelelően nagy mosdókat és WC-ket.

-A fogyatékos és nem fogyatékos polgárok társadalma között meredező falak lebontása érdekében erősíteni kell közöttük a valamirevaló interakciókat, a kommunikációt, mely az előítéletek reprodukálását és a stigmatizálást is jelentős mértékben csökkentheti.

  • Lehetővé kell tenni, hogy a legkülönfélébb okok folytán rokkanttá lett emberek is gyakorolhassák alapvető emberi és állampolgári jogaikat. Nem kell ugyanis az Alkotmánybírósághoz folyamodnunk, hogy tudjuk, ha nincs akadálymentesség, nem lehet bejutni a szavazóhelyiségekbe, orvosi rendelők többségébe, templomokba, iskolába, munkahelyre, házakba. Az így élők tehát – akárcsak a zárt intézmények lakói – a legalapvetőbb, az Alkotmányban is rögzített jogaiktól megfosztva élnek Magyarországon. A gazdasági biztonsághoz, az információkhoz való hozzájutás jogáról már nem is szólva!

  • A társadalom részéről mindent meg kell tenni az integráció érdekében az oktatásban, a gazdaságban és az összes egyéb szférában, tudva persze, hogy az távolról sem old meg mindent, hiszen épp ezért alakultak az azonos stigmát viselők önsegítő csoportjai. Tapasztalatcseréjük, közös érdekszövetségeik, azaz lobbizásuk is támogatásra érdemes.

  • Fel kell használni a médiumokat (televízió, rádió, újságok – s egyben meg is kell tanítani őket rá!), hogy a fogyatékosságról és az ezzel élni kénytelen emberekről reálisabb képet tükrözzenek. Hiba lenne, ha – mint egyes pénzgyűjtő tevékenységek, az angol nyelvből kölcsönzött kifejezéssel: fund-raising kampányok idején – erősítve az elkoptatott sztereotípiákat, szomorúan függőnek, butának, érzelmileg szükségképpen instabil, tehetetlen áldozatként ábrázolnák a fogyatékossággal élő embereket, a társadalom sajnálatára apellálva.

  • Alapvető fontosságú, hogy a rehabilitációs programokba a fogyatékos embert és családját is maximális mértékben, partnerként bevonják.

-A nagy intézetek helyett-mellett a jelenleg már létező száz mellett kisebb, legfeljebb 10-15 fős családi jellegű csoportotthonok létrehozását kellene támogatni. Ezzel egyidejűleg lassan be kellene zárni és örökre elfelejteni a régi, a rehabilitáció őskorából ránk maradt tömegszállásokat, nagy szociális otthonokat, masszív, zárt, gettószerű képződményeket.

  • Mind az orvos-, mind pedig a szakorvosképzésben komoly teret kell szentelni a rehabilitációnak, megteremtve egyúttal a rehabilitációval foglalkozó orvosok szakmai és anyagi elismerését is. A képzéshez rendelkezésre állnak a szellemi feltételek, s csupán a döntéshozók akaratán múlik, hogy Magyarország ezen a téren is felzárkózzék a fejlett világhoz.

  • Radikálisan új gazdasági és jogi szabályozásra is szükség van a téren, olyanra, amely a fogyatékossággal élő embert állítja középpontba. Pontos tartalmát még csak körvonalazni lehet, a fő elveknek azonban nagyjából megfelelnek a következők:

  • Meg kell szüntetni a rokkantnyugdíj-érdekeltséget.

  • Elengedhetetlen, hogy a rehabilitációra szoruló emberek a szabályozás révén

külső segítséget is kapjanak saját maguk rehabilitálásához. Olyat, melynek kereté-

ben alapvető szintű megélhetésük a mindenkori inflációhoz igazítva biztosított ugyan, mégis gazdasági érdekük fűződik egy színvonalas, elsősorban foglalkozási rehabilitációs folyamat végén történő munkába álláshoz.

  • A szabályozást meg kell osztani aszerint, hogy a súlyosan, halmozottan fogyatékos emberekre másképp legyen érvényes, mint a viszonylag könnyen rehabi- litálhatóakra. Világos ugyanis, hogy az alapvetően különböző helyzetek alapvetően különböző gazdasági és jogi intézkedéseket igényelnek. Itt lényegében már a piaci és az altruista (szolgáló-segítő) szabályozási formák különböző mennyiségben és formában történő keveréséről van szó. A kiindulópontot nem adhatja más, mint a piac, hiszen alapvető fontossága van annak, hogy minden szereplőnek megérje. Más, hasonló dominanciával szóba jövő motivációkat eddig sem a terepkutatások, sem az irodalom többi része nem tárt fel. Mivel az államnak akkor van személyi jövedelemadóból bevétele, ha van számottevő, tehát adóztatható személyi jövedelem, mivel a vállalkozónak akkor van nyeresége, ha színvonalasan működik rehabilitációs vállalkozása, a majdani munkaadó akkor alkalmazza a rehabilitált embereket, ha valóban eleget tudnak tenni a foglalkoztatásukkal szemben támasztott gazdasági és gazdaságossági követelményeknek, s végül: a rehabilitáltaknak sem jön rosszul a munkájuk révén húzott többletjövedelem.

  • Új, modern betegségbiztosítási rendszerekre is szükség van, s arra, hogy ezekhez kapcsolódóan rokkantságbiztosítás is köthető legyen. El kell érni, hogy az emberek ne a betegségben, hanem az egészségben legyenek érdekeltek.

- Alapvető fontosságú, jelenleg hiányzó szereplője a gazdaságnak a rehabilitációs vállalkozó. Ha valóban megéri majd – mint oly sok fejlett országban – rehabilitációs vállalkozásba fogni, akkor várhatóan megnövekszik az ezzel foglalkozó rehabilitációs ügynökségek száma. Ilyen gazdasági egység szigorúan véve ma még nem létezik hazánkban. Ezek, a hozzájuk tartozó tréningközpontokkal együtt, magát a véráramot jelentik, itt zajlik az élet: a felmérés, az átképzés és a munkába állítás, ami az egyén szempontjából a legfontosabb. Magas színvonalú képességbecslő eljárásokkal és vizsgálóműszerekkel, illetve képző és képességfejlesztő eljárásokkal, felszereléssel, gépekkel, képzett személyzettel ellátott, professzionális centrumok lennének ezek. Munkájukat a képességek felbecslése, fejlesztése, foglalkozási tanácsadás és tréning, pszichológiai és munkába állító szolgáltatások, védett foglalkoztatás s az elhelyezkedés utáni nyomon követés alkotja. Profiljukba az átképzés, a munkahelyadaptálás kreatív megoldásai éppúgy beletartoznak, mint a fogyatékos háziasszonyok számára szervezett házimunkakurzusok, sőt egy-egy súlyosabb sérülés után az otthoni élet legalapvetőbb fogásainak újraelsajátítása. Az ehhez szükséges szakemberek képzéséről természetesen gondoskodni kell. A szociális munkásokkal, speciális asszisztensekkel, a foglalkozási rehabilitációs tanácsadókkal, gyógytornászokkal, pszichológusokkal és a képességbecslő és -fejlesztő szakemberekkel még távolról sem teljes a lista. De a rehabilitáció gazdaságossá tétele nem is vihető véghez extraköltségek nélkül.

- Világos dolog, hogy egy profitszerzésre beállított vállalkozáson belül szembekerülnek a meztelen gazdasági-munkaadói, tehát pusztán a hasznot célzó és az ennél „magasabb” szempontokat is figyelembe vevő motívumok. Ez a kérdésfeltevés ma, a környezet sosem látott mértékű szennyezése, az erdők pusztulása, az alternatív mozgalmak, a fogyatékosság terjedése és a széles körben teret nyerő business ethics (szó szerint üzletetika) időszakában egyáltalán nem meglepő. Az ellentétes motívumok harcának van egy, amerikai társadalomkutatók által kidolgozott, itt-ott a gyakorlatban is sikerrel kipróbált elméleti megoldása a vállalati szervezet számára. Tegyük fel, hogy a gazdálkodóegység viszonylag kicsi, ún. profitcentrumokból áll, melyek a mindennapi gazdálkodást végzik, alapjában véve formális, egoista és célracionális motivációk alapján. Ugyanakkor részben pártatlan tudósokból, laikusokból, környezetvédelmi és rehabilitációs szakemberekből humáncentrumokat is létrehoznak, melyek a gazdálkodás „felsőbb”: szubsztantív, altruis- ta és értékracionális motívumait tartják szem előtt. A profitcentrumok és humáncentrumok állandó vitában, egyeztetésben, dialógusban állnak egymással. Az összegző egyeztetés, a kompromisszumok kialakítása minden jelentős konfliktushelyzetben a vállalatot irányító szint feladata. Konkrét esetünkben a mechanizmus durván így működik: egyes profitcentrumok úgy döntenek, hogy a szennyvizet a folyóba kell ereszteni, vagy meg kell válni a rehabilitált dolgozóktól, esetleg el kell bocsátani a nem fogyatékos munkaerő-felesleget. A humáncentrumok ezzel szemben tekintetbe veszik és védik az érintettek érdekeit is. Megpróbálnak tehát olyan szervezési megoldásokat kikísérletezni és bevezetni, melyek folytán megoldódnak a nehézségek. Ha mindebben nem sikerül megállapodásra jutniuk a profitcentrumokkal, akkor vitájukat a vállalat vezetése elé tárják, mely ezt kontrollálja, de azt már nem teheti meg, hogy bármelyik fél álláspontját teljesen figyelmen kívül hagyja. A mai vállalati rendszerben egészen külsődlegesnek tűnő „magasabb szempontok”, a sérült dolgozók védelme, a környezet pusztításának megakadályozása, a közösségért való felelősség így belsővé tehetők. Am ez a hagyományos vállalati hatalmi szervezet mélyreható és strukturális átrendezését igényli (Zsolnai 1986).



[54] Jelen fejezetünk megállapításai megszorítások nélkül csak a címben szereplő, 1968-1986. év közötti periódusra tekinthetők érvényesnek.

[55] A kutatás elvégzésére az OFA/XCVIII-73. sz. kutatási szerződése alapján, 2001-2002-ben került sor. A kutatás vezetői Könczei György és Komáromi Róbert voltak. A zárótanulmány megírásában a kutatásvezetőkön kívül Keszi Roland és Vicsek Lilla vett részt. A kutatási zárótanulmányt Komáromi Róbert szerkesztette.

[56] Kizárólag a megváltozott munkaképességű és fogyatékos munkavállalókra vonatkozó adatok.